|
2016-04-13 22:00:13, szerda
|
| |
| |
GARAI GÁBOR
Garai Gábor (Budapest, 1929. január 27. - Budapest, 1987. szeptember 9.) Kossuth-díjas (1965) magyar költő, író, műfordító, kritikus. Marconnay Tibor költő fia.
ARCRABORULVA
Arcraborulva fekszem éjszakánként,
mint a tarkónlőtt szökevény.
Vallatom a beszűrődő sivár fényt:
kinek, mikor és mit vétettem én?!
Mért hagytatok magamra elesetten;
mi szakította meg az áramot,
hogy lelketlen heverjen itt a testem,
és azt se tudjam már, miért vagyok?!
Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
ha szólnátok, válaszolnék talán.
De ti szétmetszitek halálraszánt szép
szemem a közöny műtőasztalán.
És kihullanak belőle a képek:
kövek és fák és nők és madarak.
És vaksötét fal tornyosul az égnek,
s vérem sarában alvad meg a nap.
/1974/
ÁLMODJ EGY SZÉP VILÁGOT...
Álmodj egy szép világot hol tenger a fény,
ott hol a béke az égig ér...
Álmodd,
hogy a szeretet örökké él,
A szívekben derű és senki sem fél...
Álmodd,
hogy az álmaid valóra váljanak,és elkerül minden,
mi szívednek fájhat.
BIZALOM
S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -
De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
1965
Garai Gábor: Bizalom - Nagy Norbert
Link
BOLDOGTALANOK
Ők azok, akik válaszolnak
a köznapi "hogy vagy"-ra;ők azok,
akik elmondják:" sajnos nem jól, nem jól;
szúr a hátam, reszket a gyomrom,
a lábaim zsibbadnak, éjjelente
fölrezzenek valami iszonyatra..."
És keresik a tünetek okát:
talán frontátvonulás, vagy az A-2-es vírus,
kávé, nikotin, alkohol,
a világhelyzet, közéleti gondok?
......
Pedig csak boldogtalanok.
Az szorítja össze a gyomrukat,
szúr a hátukba, támad álmaikra
minden hajnalban - a boldogtalanság.
Ők azok, akiknek sok minden sikerült,
amire nem is igen vágytak,
de amiért meghaltak volna, - szinte semmi.
Ők azok -
akik mi vagyunk,
lent a mélyben, létünk válság-határán;
mi negyvenévesek, túl-kölykök, koravének,
tudván, hogy most kezdődik a valódi
próba, hogy most kellene a legszebbet
véghez vinni,amit valaha tettünk....-
És szorongunk, fájunk, szégyenkezünk:
lesz-e hozzá erőnk, becsületünk,
hogy föl ne adjuk fáradtan a harcot,
hogy legalább valamit befejezzünk,
mielőtt hitszegő testünk kivégez?!
/1968/
FÖLÖTTED EGY CSILLAG...
Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jó szóra fölrepülsz
a villogó egekbe.
Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szíved
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.
A FŰ, A FOLYÓ, TE MEG ÉN
A fű, a folyó, te meg én,
szemed reggeli üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,
és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,
aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.
HA A SZERELEM ELHAGYOTT...
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson...
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomolnak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés...
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
Futnál: menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takarózhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat.
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet,
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :
ki bevégzi naponta mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.
ÍGÉRET
Fontosabb kívül az élet,
mint belül a kínok, a poklok;
nézd, napról napra növekszik
az a kis ember-ígéret,
aki majd az időben
megtoldja létezésed;
fején friss haj pelyhedzik,
már nem csak sír, ha éhes,
nem csak alszik, ha álmos,
de mongolosra metszett
szemével s teli szájjal
- benne két kicsi rizs-szem -
rád nevet, ismerős vagy
neki e furcsa világban,
mely minden ébredéssel
megváltozik körülötte
és egyre érdekesebb lesz;
jó lenne hát, ha mégis
még élni tudnál, érte,
apját s őt is kikísérnéd
az ezredvég peremére,
ahonnan már lelátni
a jövendő időkre,
és úgy eresztenéd el
a kezét, hogy akármi
jöjjön, felvértezetten
induljon majd elébe,
az ígéretből ember
cseperedvén, a próbát
megállja, sohase félje.
JÓKEDVET ADJ!
Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.
JUNIUS
Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...
Meghalok itt is - : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene,
s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.
KETTEN AZ ŐRSÉGEN
Nekem törvény volt, törhetetlen
neked csak elhatározás.
A bukásunk neked kudarc csak
nekem sötét, tengernyi gyász.
Te mit kockáztattál?
A híred, a házad? Meglehet.
Nekem se hírem, se nevem, se házam
én föltettem az életemet.
Föltettem az egyetlenegyet
a már vissza nem válthatót.
Ha vesztek, nem vár haza engem
se kenyér, se remény, se csók.
Szerettelek. Válladon vittél
hogy sebeimből folyt a vér.
Most magad mented: mért maradnál,
ha itt már minden végetér!
Szerettelek. Jól verekedtél
míg víg dicsőség volt a harc.
Te nem vagy áruló, csak gyáva
nem ölsz, csak menekülsz, ha csalsz.
Hallod! A bosszuló fehérek
ütege már itt dübörög.
Hát fuss el! Én a Napba néztem.
S elvétem majd, ha rádlövök.
KISZEMELVE
Mielőtt rázuhan az alkony;
mielőtt meg kellene halnom,
még egyszer hadd legyek
méltó leghívebb önmagamhoz:
erős, de se hűvős, se hangos,
csupán fölvértezett
kis gondjaim önkénye ellen,
ne a habzó fölszint figyeljem,
a tömény lényeget;
a tétova esetlegesség
ki fent körmei ki ne kezdjék
fedetlen hitemet;
Mert kiszemelve más dologra,
nem önmagadba bonyolódva
kell némán panganom,
de kiáltanom, cselekednem,
valakiért, valaki ellen,
kötnöm és oldanom,
hinnem a mégis-győzelemben,
ha nincs más oltalom.
MAGÁNYOS FA
Csontváry cédrusára
Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.
Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.
Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.
Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.
Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.
Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.
1973
MINT KISGYEREK...
Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér;
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulók
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha a sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.
/1964/
NAPONTA - részlet
Eljegyeztelek nehéz szerelemre;
alkonyi táj tárul körénk, derengve
tündöklik egyre holdas sátra még,
s igéri: pontosabban a halálnál,
végül virrasztó fényein végleg átjár
téged, ki hű leszel s halk, mint az ég.
NEM VAGYONRA...
Nem vagyonra gyűjtök - időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.
Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;
Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, - s már hull a nap.
NINCS MÁR...
Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.
Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.
Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se - hús - se - hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.
Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen -
hideg iszony.
NŐK
Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átrebbennek ők.
És bűntelen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi - villogok s fakók, simák -
szilánkjainkra széttörünk.
Végül homokká porladunk
bontó sugaraik alatt,
testünkből csak keret: a csont
s a fekete foncsor marad.
S a fekete foncsorban is
gyilkos tekintetük ragyog,
mely földre vont és sírba vitt
és mindhalálig ringatott.
SZEPTEMBER
Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.
A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-
Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.
És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:
dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kivűl-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.
ÖRÖM
Mi élteti a fecskét fent az égben,
halat a vízben, és a pávaszem-
pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;
a gyereket, ha fut, s merő vidámság?
Mindent, mi mozog, mindent az öröm?
S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,
a pengő füvet, barnálló borostyánt,
mert hát az is terjeng valamiképpen,
azt se élteti más, csak az öröm?
Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban
szemelgetik a semmi-örömöt,
s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld-
bogarakat a hullott lomb között.
Magam, csak én - föl nem adva a harcot -
élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal - s hogy
tanú lehettem, azt is köszönöm.
PARAINÉZIS
Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj
azért, hogy megrokkantál, kisfiam,
kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan,
s bicegni fogsz már bizonnyal halálig...
...Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk
kacsákat nézni, mellettem tipegtél
előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl,
s mikor megint letettelek a földre,
összerogytál, már nem tartott a lábad;
rémülten fogtam tüzes homlokod,
te sírtál, émelyegtél, - s én motyogtam:
jaj, ha utolért az a béna-kórság!
...Nem idézem tovább a szörnyű emlék
részleteit, elég, hogy így esett:
te sínyled azt, hogy van némely dolog,
miben a sors kifog az emberen még.
Ezt tudd, - de soha ne nyugodj bele!
S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel,
s a táncolókat te csak bámulod majd,
ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra:
ép jobblábat én, hiába, tenéked
nem adhatok - de szárnyakat igen:
alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!
S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen
a fenntartó közösség közegében.
PÉLDÁZAT A SZERETETRŐL
A szeretetet szét kell osztani
az emberek között - hogy el ne fogyjon.
Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,
hogy kenyeret kelessz és süss belőle,
s azzal egész háznéped jóllakassad.
Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt
utoljára dagasztott kenyeredből,
tékozlásod bélyeget éget
homlokodra, és sorra elhagynak híveid.
utolsó falás kenyered akár
tűzbe is vetheted; ha kovász
ég el, éhenvész házőrző kutyád is.
Ha nem adsz - vagy nem kérsz cserébe
kovászodért - kovászt, s a szomszédod is így tesz,
egész országok elnéptelenednek.
(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,
ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:
nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)
A szeretetet szét kell osztani,
mert természete szerint oszthatatlan;
mikor már másnak nem jut,
magadnak sem marad belőle.
TÜNDÖKÖLVE
Júniusi mocskos esőben
ázott a táj, ázott a táj;
azt hitte a frissen kibomlott
málnavirág, már őszre jár.
Fuldokolt a víztől a zöld rét,
majd kibuggyantak a kutak;
az utak szélén a csigák is
fejükre húzták házukat.
És vinnyogtak a villany-drótok,
veszettül csattogott a szél;
egymásba omlottak a felhők,
vergődött a fán a levél.
S fölragyogott egyszerre minden -
megváltotta egy pillanat:
ők ketten jöttek tündökölve
a föld fölött, az ég alatt.
ÚGY SZERETNÉK SOKÁIG ÉLNI
Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.
Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.
Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,
hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.
VELED VAGYOK
Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint és is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!
Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.
Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben - mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?
Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyujtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Garai Gábor&János&Katalin |
|
|
|
Címkék: megtisztálkodva, testvértelennek, összeforrottunk, elnéptelenednek, boldogtalanság, mozdulataidról, szilánkjainkra, elérhetetlenül, kérlelhetetlen, kényszerítenek, felvértezetten, frontátvonulás, felperzselődsz, elveszítettet, egyetlenegyet, helyrezökkent, szétmetszitek, megismerjelek, összeverődnek, megteremthető, eljegyeztelek, vadgesztenyét, zamatosabbnak, szégyenkezünk, negyvenévesek, boldogtalanok, villámfénnyel, kibuggyantak, takarózhatsz, oszthatatlan, összerogytál, szétterjedsz, megrokkantál, tiszteletére, valamiképpen, fölkelhetnék, tarkónlőtt szökevény, beszűrődő sivár, közöny műtőasztalán, szép világot, szeretet örökké, szívekben derű, álmaid valóra, rongy garasért, bosszút hizlalja, besurrant csaló, langy irgalmat, könnyes képmutatásra, öngyilkos szenvelgést, nyers önzés, ember halhatatlan, önmagával vívott, Garai Gábor, GARAI GÁBOR, Marconnay Tibor, ÁLMODJ EGY SZÉP VILÁGOT, Nagy Norbert, FÖLÖTTED EGY CSILLAG, SZERELEM ELHAGYOTT, JÓKEDVET ADJ, KETTEN AZ ŐRSÉGEN, MAGÁNYOS FA, MINT KISGYEREK, NINCS MÁR, PÉLDÁZAT SZERETETRŐL, SZERETNÉK SOKÁIG ÉLNI, VELED VAGYOK,
|
|
Offline
