|
2016-05-03 19:00:42, kedd
|
| |
| |
Gulyás Pál
Gulyás Pál Lajos (Debrecen, 1899. október 27. - Debrecen, 1944. május 13) magyar költő, tanár. Élete végén szoros kapcsolatot ápolt Hamvas Bélával.
ALUDJÁL, ÁLMODJ!
Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
Földöntuli mámor
forgatja a fát,
mert érzi a felhők
lágy forgatagát.
S elveszti alakját,
elveszti szinét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd! 
Felgyújtani lámpád
mit érne? - Sovár
lelked belehullna,
mint esti bogár,
mely táncol a fényre
s nem tudja, miért...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
Megszűnik a szívben
gond, lárma, harag
s már te is a lengő
Hold sugara vagy!
Cip-cirip... a tücsök lent
pendíti az éjt...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
APÁM
Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!"
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.
APRÓ KIS ÁRNYAK
Már nemsokára itt az éj,
már nemsoká a kémények felett
fog lengeni keselyű-szárnya.
Pedig nyugatról még a Nap
sugárzó csókja rátapad
a háztetőkön át
a földrehajló jázminok hajára.
De már a fák alatt apró kis árnyak
mozognak nyugtalan
s a lombok szárnya őket eltakarja.
Hiába már a Nap aranyt
mosolygó cselvetése,
már nemsoká leszáll az éj hatalma.
A nyugtalan apró kis árnyakat
a lombok úgy takarják, védik,
olyan anyai szeretettel
ölelik lassan dobbanó szívükre,
mint a kotló melengeti a csibéit.
AZ ABLAKOS
Az ablakos lépeget,
cipeli az üveget,
a kezében görbe bot,
cipeli az ablakot.
Nézd csak, nézd az ablakost,
hogy cipeli a napot!
Mert a nap a hátán van,
ott ragyog a rámában!
A nap a hátán játszik
s az ablakos átlátszik,
csak nagy szöges bakancsa
cseng az úton csattogva.
Az ablakos lépeget,
cipeli az üveget.
Nem koldus ő: királyfi,
csak elment világlátni
és most itt jár titokban
rongyosan és kopottan.
Én láttam: tarsolyába
csillog-villog gyémántja.
Az ablakos nagy ravasz,
vagy tán görbe botja az,
tud a koma magyarul,
mégis így kiált vadul:
ob-lóóó-kot! ob-lóóó-kot!
Valahányszor meglátom
az ablakost uccánkon,
mint az árnyék követem,
csüngve a szép üvegen.
EGY IBOLYÁRÓL
Egy ibolyát vittem haza
s most is itt él az illata.
Belepréseltem egy füzetbe,
hideg lapjára dideregve
lehullt a kis kerti virág,
siratva teste hajnalát.
Arcának bársony hamva vissza -
repült az égbe, mint a rab...
De könnyét a papír beitta,
égi illata itt maradt!
S most ez az illat a világom,
két karom esdve ráborul,
ő felé vonz az esti álom,
őt látom láthatatlanul.
ESTI HÓ
A fákon pihen a hó,
fehér mint a liliom,
ó, én szeretem a hót,
ő az evangéliom,
ő mindenkit eltakar,
aki élni nem akar.
A szép hercegnőt is el
s a híres költőt is el,
eltakarja a bárót
és a fáradt favágót.
Lelke nincs és mégis él,
festve nincs s mégis fehér,
úgy csillog és úgy lebben,
mint a képeskönyvekben.
Nézd, hogy világít a fa,
rászáll a hó mint vatta,
rászáll a kis madárra, 
kicsiny sovány hátára.
A hó mindenkit szeret,
keze jég, szíve meleg,
melengeti a nádat
és az alvó fűszálat.
Bámulom a hó leplét
és fölötte az estét,
a hó és az éj, ezek
szépen összeillenek.
Kinézek ablakomból
s mintha harmóniumból
szállna felém az álom.
A hó pihen a fákon.
A FA
A föld alól feljött a fa,
mert ott örök az éjszaka.
Az éjszakából felrohant
és most virágzik boldogan.
Zöld karját a szélnek kitárja
s táncol nyugtalan futamára.
Magával hozta a vizet,
magával hozta a tüzet.
Alatta a föld még homályos,
még visszahúzza őt magához,
de lombja lenge szelleme
zizegve szárnyal felfele.
FOHÁSZ A CSILLAGOKHOZ
Szívemet a hűs esti szellő
aranyporával hinti már...
Nemsoká a halál is eljő
és felborul a láthatár.
Magas fenyők sötéten állnak
és hirdetik a végzetem,
denevérek csapongva szállnak
át a borzongó életen.
Szemed az ott a láthatáron,
vagy ott már a halál ragyog?
Segítsetek, segítsetek,
óh halhatatlan csillagok!
HAJNALI SÉTA AZ ORSZÁGÚTON
A füvön csillog a harmat,
a levegő még hideg,
ez a friss hajnal, előtte
megdobbannak a szívek. -
Akit nem védett az álom,
mint egy rejtelmes burok,
az olyannak ez a hajnal
fojtó kegyetlen hurok!
most siet vissza a csontváz
a sírnak mélységibe,
a kakas most kukorékol,
mert kergeti a szíve:
csőrét élesen kitátja,
teste borzongó-puha,
csak úgy sugárzik belőle
a föld elementuma.
Így megyek én két akác-sor
közt a tág országúton,
megyek csöndesen előre,
merre megyek, nem tudom.
Merre az akácok dőlnek,
merre a szél keze ránt...
Ki tudja most életében
az egyetlenegy irányt? -
Most egyetlen cél világít
bennem: a harmat színe
mely hamvas lepelt borított
az úton mindenkire, -
aki ember, aki állat,
a harmat most rajta van,
most az örök álom csillog,
a fűszálon zajtalan.
HEGEDŰSZÓ AZ ERDŐN
Ki hegedül a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az udvarban
a rózsaszínű makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Mily lágyan süpped az avar,
ha lépek jobbra-balra!
De most egészen megzavar
egy hegedű hatalma!
Itt a béke zsong s az ágakon
remegnek pókfonálok...
De most a fák között a hang,
mint lassú vér szivárog.
Ki hegedül a fákon át,
e dal forrása hol van?
Itt a csend vonja sátorát
fölém a néma lombban.
S míg hallgatom a fák alatt,
e zene honnan árad:
agg törzsükön fényt váltanak
a messzi égi tájak.
MÁJUSI KÖD
Jönnek már a fagyos szentek
ködöt fújva közelegnek.
Fuldoklik a Nap sugára,
bejön a fagy a szobámba.
A temető alig látszik,
a torony ködöt pipázik.
Jön lassan a ködön át
Pongrác, Szervác, Bonifác...
MIT AKAR A VILÁG?
Mit akarnak a lombok,
mit akarnak a felhők?
Mit akar fent az árnyas
égbolt, e néma ernyő,
hogy eltakarja tőlünk
csillaggal és azúrral,
kék villámnyelveket
öltögető
vad égiháborúval
az Istent, ki után
piros szívünk oltára
reszkető fájdalomgomolyt
ereszt a magasságba?
Mit akar a föld barna
titokzatos anyagja?
Mit akar a mély tenger
hullámverő haragja?
Mit akarnak a lassan
csuszamló férgek itt lent?
Mit akar a világ, hogy
eltakarja az Istent?
MOST JÖN MEG A SZERELEM
Lásd, idáig néma voltam,
föld porába lehajoltam
s bámultam csüggetegen . . .
Most jön meg a szerelem!
A szerelem most jön értem
csillogó felhőszekéren!
Nézd, a felhő ellebeg!
Csókolom a lelkedet!
Csókolom piros ajkadnak
ifjú gyászát, lánykorod
mélabúját: ebbe zártad
szivedet, míg álmodott!
Csókolom sötét szemednek
ablakát, amelyen át
nézted ősszel, mint rázzák a
fák lombjuk esthajnalát!
Csókolom munkás kezednek
tíz csöpp ujját: éveken
e tíz lebbenő motóla
szőtte-fonta életem!
S tested tavaszát, amelyből
- nézd! - kiröppent s itt szalad
kisfiúcska, kisleányka,
két kis fürge pittypalatty!
NYÁRI ZÁPOR
Koppan a fák levelén az eső monoton kopogással,
válaszul andalitón reszket a friss üde lomb.
Igy veri lassan a dalnok a cimbalom ércidegét, ha
lágyan az ábrándok tiszta virága fakad.
Hosszú üvegfonalak húzódnak az ég tetejéről
a lebegő levegő lengeteg útain át:
táncol az égi fonál, csillog nemes étheri fénye
s milliom apró gömb robban az útköveken.
Nézd, az eső sebesen lefutó vonalát : a szobádat
ráccsal övezte körül s börtönöd itt ez a rács !
Ó, mondd, hogy melyik élet jobb : az örökkön-örökké
messzebolyongó Hős útja, ki hasztalanul
sóvárgott a ködbeborult tenger vize hátán
a szeretett honi föld enyhe vidéke felé?
A mélység játékszere volt, ötszázemeletnyi
vízoszlop fenekén bújt meg alatta a Sors :
ingtak az oszlopok és úgy kongott ércakaratja,
mint a magas tornyok tömbjeiből a harang.
Koppan a fák levelén az eső monoton kopogással,
válaszul andalitón reszket a friss üde lomb.
Most zuhan a hideg ég széttört gyémántkupolája !
Most zuhan a Nap s Hold ! Minden alap mozog itt!
Indul a föld, indulnak a fák s bódult zuhatagban
öntve piros vérét indul az emberiség !
Most indítja a természet kerekét... S te szoborként
álmodol egy helyben ? Hullj vele hát magad is !
ORSZÁGÚTI MADARAK
Ki tudna még itt dalba fogni?
Kinek a torka nem rekedt?
Jönnek a szavak s nyikorognak,
mint vén falusi szekerek.
Mit akarsz dalba önteni?
A zord telet? A vak nyarat?
Ki tudna még itt dalba fogni?
Az országúti madarak!
*
Úgy szeretném örökre nézni,
amint az úton átszalad,
ároktól árokig tipegve,
az országúti madarat.
Fölöttük a nyíló akácok
építenek zöld házikót.
S ők lábak pattanó rugóján
viszik a kis dalládikót.
PETŐFI UDVARÁBAN
Petúniák nyíltak az udvaron,
az ő kedves, szelíd virágai.
Csöndes udvar volt, mintha nem is udvar,
hanem a sírnak lenne halk magánya.
A kút gémje olyan rejtelmesen
hajolt alá a föld sötét tavába,
minthogyha egy arcot keresne, mely
dermedten álmodik a víz alatt.
Az udvar néma volt s a tárgyakon
ott csillogott a szüntelen reménység,
hogy az a gyermek hirtelen betoppan
a kis kapun, kezében egy falat
fehér cipó, melyet az édesanyja
adott neki imént ... S ők csöndesen
magukhoz vonják és letörlik a
szelíd kis arcról az évszázadok
eltemető porát ... Ez a reménység
bíztatja a kis ház pihenni vágyó
fáradt gerendáit; ez a reménység
csalogatott engem a régi kúthoz,
melynek tavába hangtalan lenéztem.
S a csillogó tükör félig homályos
acél síkságain oly elhagyottan
futottak át az őszi fellegek ...
S egy ágyúdörgés reszketett fülembe,
aztán egy szív utolsó dobbanása,
míg végre minden elcsitult s a kút
vize némán ringatta arcomat.
Petúniák nyíltak az udvaron,
az ő kedves, szelíd virágai.
Részvéttel néztem őket és szívemben
az ágyú reszkető zajával össze-
keveredett a méhek zümmögése
s a földről légberöppenő galambok
fehér szárnyának méla surranása.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Gulyás Pál |
|
|
|
Címkék: fájdalomgomolyt, gyémántkupolája, villámnyelveket, ötszázemeletnyi, képeskönyvekben, elcsendesedett, messzebolyongó, belepréseltem, felhőszekéren, láthatatlanul, megdobbannak, pittypalatty, valahányszor, csillagokhoz, égiháborúval, kettéhasadva, harmóniumból, összeillenek, légberöppenő, aranyporával, ködbeborult, ércakaratja, egyetlenegy, földrehajló, felgyújtani, üvegfonalak, rejtelmesen, hazatartani, hasztalanul, halhatatlan, kapcsolatot, esthajnalát, szeretettel, elhagyottan, csüggetegen, nyikorognak, tücsök lent, csillogó könnycsepp, viruló vidékeket, akácos erdőn, záporon keresztül, nagy sudár, kémények felett, földrehajló jázminok, lombok szárnya, nyugtalan apró, kotló melengeti, ablakos lépeget, kezében görbe, hátán játszik, ablakos átlátszik, úton csattogva, Gulyás Pál, Gulyás Pál Lajos, Hamvas Bélával, APRÓ KIS ÁRNYAK, ESTI HÓ, FOHÁSZ CSILLAGOKHOZ, HAJNALI SÉTA AZ ORSZÁGÚTON, HEGEDŰSZÓ AZ ERDŐN, MÁJUSI KÖD, AKAR VILÁG, MOST JÖN MEG SZERELEM, NYÁRI ZÁPOR, ORSZÁGÚTI MADARAK, PETŐFI UDVARÁBAN,
|
|
Offline
