|
2016-07-21 21:30:16, csütörtök
|
| |
| |
KAMARÁS KLÁRA
Kamarás Klára (Pécs 1932. december 18 - ) író, költő. Nyomtatásban 16 kötete jelent meg.
"Az álom és a költészet szabad.
Az vagy, akinek képzeled magad:
lehetsz király, vagy koldus, egyre megy,
anyja után vágyódó kisgyerek...
Elestél? Hagyd, hogy felemeljelek,
s ha dalolok... hidd azt, hogy csak neked"!
/Kamarás Klára/
Link
Link
Álmok útján
Link
ÁLLJ FÉLRE SORS
Állj félre Sors... Idő... Halál...,
mert annyi minden várna még!
Csak munka volt az életem,
s belém szakadt a szó, a kép.
Ne fuss szekér velem tovább!
Megállnék még. Pár pillanat
helyett pár év... az is kevés,
hogy elmondjam, mi még maradt,
vagy csak a fényt lássam tovább,
mi rám süt most, s az illatot
érezzem, mit ezer virág
hint rám, mit egyszer itt hagyok.
Ez nem virág? Nem napsugár?
Tömjén és gyertyák illata...?
Fáradtan megadom magam.
Hol vagy hazám? Van még haza?
ÁLOMHAJÓ
Most kék vízen lebeg ezüst hajóm.
Madárdal száll felém, s oly álmodón
érint a szellő, mint fényes selyem...
Repüljünk át az álomtengeren!
Figyelj! A parton pálmák intenek,
a távolban talán egy kis sziget...?
Kit érdekel most élet, vagy halál,
ha egy-két ilyen álom rátalál...!
Tovább, tovább... nincs veszve semmi sem,
még itt vagyok, még feldobog szívem.
Még hajt a vágy, leírni azt, mi jó...
Ne hagyj el álom..., fény..., ezüst hajó...!
ÁRNYAKAT ŰZVE
Éjszaka van már,
hunyd le szemed.
Villódzó fények közt
visszavezetlek a múltba.
Add a kezed , sose félj,
csak csókolj újra, meg újra. 
Volt, ami volt.
Most itt vagyok én:
múlt is, jelen is.
Semmit nem ígérek,
de az éjszaka árnyait
elűzni segít
hűs testem és ez az ének...
BENNEM ÉLSZ
Lágy zöld mohába írtam a neved.
Bűnül ne vedd:
A zöld mohám kiszáradt.
Hatalmas fába véstem arcodat,
Hogy elfogadd.
A drága fát kivágták.
Viaszba karcoltam: Szeretlek én!
A nyár tüzén,
Nézd csak, mi lett belőle!
Szívembe rejtem hát a képedet,
Halott lehet,
de arcod benne izzik.
BOSZORKÁNYTÁNC
Parazsat loptam, lángot fogtam,
ölelgetlek félálomban.
Minden éjjel táncot járok,
így szokták a boszorkányok.
Parazsat őrzök, lángom lobban,
lobog a tűz már, éleszd jobban,
szoknyám pördül, sarkam koppan,
tölts poharamba, ne hagyj szomjan.
Pattog a szikra, nincs aki bánja,
gyullad a szalma, átcsap a házra,
ég a világ is, oltani kéne...
Hajnalodik már... itt van a vége.
BÚCSÚ
Maréknyi fény, tengernyi bánat,
és döbbenet maradt utánad.
Maréknyi fény kúszik szívembe:
bár a tegnap csak holnap lenne...!
Maréknyi por, könnyek az éjben,
azután elfeledlek szépen...
BÚCSÚ EGY RÉGI BARÁTTÓL
Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
A szél elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást...
Barát voltál? Mindegy... Isten veled!
Felrémlik néha-néha kedves arcod
egy-egy borultas őszi alkonyon.
A remény olcsó, a hit drága jószág:
hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.
Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
s sötéten leng az omladó falon,
káprázó szemmel szinte-szinte látom,
te nézel be hozzám az ablakon.
Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
bús ködpalástban te jársz kedvesem,
foszló árnyékod látom átsuhanni
a dérrel hintett, fáradt kerteken.
De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
és nem idézi kérdő kék szemed...
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy... Isten veled!
CSAK ÁLOM
Még várj... még van idő,
magasan jár a nap.
Ne tudja senki,
hogy csak álom ez,
álmodtál,
s én is csak álmodtalak.
Majd elcsitul köröttünk a világ,
és szürke fátyol könnyű árnya
borul a tájra...
Akkor majd újra itt leszek.
Meglásd, a csillagok világát
borítja ránk az éj, s a képzelet.
CSILLAGÍV
Már tudom, hogy a csillagok nem
akárhogy futnak fenn az égen,
és nem csoda, és nem varázslat,
ami ott tartja őket féken.
és jó, hogy elkerülik egymást,
és jó, hogy nincs találkozás,
mert világokat törhet össze
egy szörnyű égi robbanás.
Mind így vagyunk. Sodor a sorsunk.
Távoli ívek közt szabály,
vonzás ,taszítás ez az élet,
s míg lefutunk az ég falán,
vannak, kik elkerülik egymást.
Jobb is talán...
EGY SZÜRKE VERS
Szemed helyett nézem a monitort.
Kezed helyett a billentyűkhöz érek.
Hol a sok sziporkázó gondolat?
Nincs üzenet.
Kikapcsolom a gépet.
Ez a reggel is olyan mint a többi.
Kinézek, hátha kisütött a nap.
Benn szürke falak, kinn a szürke ég .
Szürke közel és szürke messzeség...
Szürke szivárvány, szürke táj fölött?
Hát nincs remény, a tavasz megszökött?
Csak hiány van, mely egyre jobban éget,
S én bámulom e tenger szürkeséget...
EGY VISSZATÉRŐ ÁLOM
Mostanában gyakran azt álmodom,
hogy fölfelé megyek.
Romos lépcsőkön és törött létrákon
mászom, csak egyre mászom fölfelé,
és visszacsúszom mindig... újra...
Kitartóan, de egyre nehezebben
mindig csak újra... újra fölfelé...
Néha fölérek: föl a csúcsra.
Körülnézek, és mindenütt romok,
ledőlt falak és szürke sivatag,
összesárgult vagy beszűkült utak.
Ott fenn nincs más,
csak az, mi odalenn.
Fölébredek.
Fel kéne adni végre...
Fel kéne adni?
Nem lehet.
ELÉGIA
Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.
Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem, 
egyszerre megviláglott:
Nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet valaki áldott.
EZ TÖBB...
Ez több mint szerelem:
Ez gondolat...
Hajnali séta juharfák alatt...
Galambszárny rebben
Párák... permetek...
Hullnak a sápadt őszi levelek.
Aztán a munka... és már odabenn.
A szkenneren fehér cicád pihen...
Megsimogatnám... mégse... nem lehet:
Megérezné a simító kezet:
Felébred, s akkor én is ébredek...
Már reggel van, kinyithatom szemem.
Elmúlt az álom és a gondolat...
A gondolat, mely több mint szerelem...
ÉLETJEL
Néha még kihúzom magam:
Hasat be, mellet ki - mint régen.
de csak kavicsot rugdosok,
nem felhőt nézek fönn az égen.
A FÁK ALATT
A fák alatt, közel a házhoz
Így szólt a férfi asszonyához:
Tudd meg, te vagy az életem,
Te vagy a sóm, a kenyerem.
Hűs hajnalom, munkás napom,
Hazavezérlő csillagom:
Tövisek között áfonya!
Ha nem lennél, engem ki várna?
Te vagy a lelkem téli álma,
De Ő... a tavasz mámora !
FEBRUÁR VÉGÉN
Mit mesélhetnék most,
február havában ?
Víg farsangi bálban
én bizony nem jártam.
Hideg szelek fújtak,
az arcomba vágtak,
nagy kendőbe bújtam,
még is rám találtak.
Havat sepregettem,
tüzet élesztettem.
Tavaszról daloltam?
Jól be is rekedtem !
Tél végéhez érve
már csak azt kívánom,
hó helyet hóvirág
nyíljon a portákon .
FOGYÓ UTAK
Lassan már elfogy alólunk az út.
Megyünk a pusztaságon át,
még visz a láb,
mert tart a lendület,
de már nem tudjuk, hogy hová, minek?
Forrást keresnénk, élő, bő vizet,
de lassan elfogy alólunk az út.
A nap tüzel,
cserzett bőrünk csak álca,
alatta ezer fájdalmas barázda.
Tán bosszúvágy volt, vagy csak félelem,
talán a lelkiismeret terelt? Hiába!
Lassan már elfogy alólunk az út.
Mindegy miért, és honnan érkezünk,
már oktalan és céltalan megyünk...
Még szólnak hozzánk.
Kérdezik talán:
miért e vándorélet,
de lassan elfogy alólunk az út.
Csak bólogatunk: más is idejut!
Letérni, félrenézni? Ó, miértek!
Volt hitvallás meg zászló, büszke dal.
Már csak motyogva mondunk némi rímet.
Nem látunk otthont, nekünk-tárt kaput.
Lassan már elfogy alólunk az út...
GYERTYALÁNG
Adj meleget!... Áraszd a fényt!
Ne vedd el tőlünk a reményt,
hogy szebb és jobb lesz a világ!
Mire gyermekünk, unokánk
körültekint, s felnéz az égre,
ne égő házak füstjét lássa,
mert béke lesz... mindenütt béke...
GYORSULÓ IDŐBEN
Az évek futnak súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a múltba.
Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem,
de mégis, néha már úgy képzelem,
hogy e világ az én világom:
napom, holdam és csillagom... virágom...
s ha meghalok, nem marad semmi:
velem együtt tűnik el valamennyi.
Persze, magam is nevetek e képen,
volt már hasonló, naiv tévedésem,
hát nem tudom, küzdjek-e ellene,
vagy inkább megnyugodni kellene,
nem tűnődni, mi vár a nagy egészre,
a világra, melynek nem leszek része.
HAJLÉKTALAN AZ ÉJFÉLI MISÉN
Vers férfihangra
Ide csak melegedni jöttem,
kinn hull a hó, s az éj hideg.
Ruhám kopott, hát tőlem itt is
elhúzódnak az emberek.
Az imákból már rég kikoptam,
a hangom is olyan rekedt.
Itt ének száll feléd, s imádság...
velük szárnyalni nem merek.
Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott...
de itt, a tömjénfüstös éjben,
valami fájón felragyog.
Igen, hazudtam, loptam, ittam.
Volt asszonyom, de elhagyott...
A gyermekem, ki tudja hol van?
Talán még él, talán halott.
Én nem kérek már semmi kincset.
Adtál, s elszórtam eleget...
csak hadd maradjak itt a fényben,
s jusson nekem is szeretet!
HAJNALI SZERETŐ
Dermesztő, hideg éjjel után
oldódik-e végre a tél...?
Fázik a lány, aki most
forró csókot ígér.
Hajnali szép szeretőm,
gyere bújj csak, bújj ide hozzám!
Két karod jó melegétől
ébred bennem a vágy.
HÁROM KÍVÁNSÁG
Lennék a szeretőd,
s míg átölelnél lágyan,
csókod nyomán piros rózsák
borítanák a vállam...
Inkább barátod lennék. Víg barát...
Boroskancsó állna az asztalon...
poharazgatnánk és együtt nevetnénk
a sok bolond, hiszékeny asszonyon...
Ó, legjobban anyád szeretnék lenni...
Tudom, ölembe hajtanád fejed,
s én mindent, mindent megbocsátanék...
De így? És most? Na nem! Ezt nem lehet!
HÉTSZERES KÖSZÖNTŐ
Sárkány szeretnék lenni. Hétfejű!
Nem házisárkány, az túl egyszerű.
Hét szép fejem, és mindegyik nevet...
Láttál egyszerre ennyi kellemet?
Egy szőke lenne csitri és buta,
másik vörös - ez kész komédia -
melírozott, meg ősz, kinek a konty
úgy csüng fején, mint mellen egy poronty.
Derékig sima hajjal , mint a méz,
egy borzas is, mint őrült szingaléz,
s hogy fel ne ismerd végül, hogy ki az
lenne köztük egy teljesen kopasz.
S hogy el ne veszítsd vidám kedvedet,
egy mini színpadot vennék neked.
Ott eljátszhatnál minden szerepet,
de Júliád az nem lennék neked...
Az első sorban foglalnék helyet,
s tizennégy szemem nézne tégedet,
és tapsolnék, amíg a markom bírja.
Hét szám hurrázna: újra, újra, újra!
HOLDEZÜST ROMANTIKA
Ezüstös fény hull most a házra,
beles a hold az ablakon,
és holdezüstre festi lágyan
a hajam, a karom ... a vállam...
S az ágyon , nyáréji melegben
ezüstfénytől ragyog a testem.
Most így, csak így érints te drága
és bársony legyen minden szép szavad,
hisz ez varázslat, ez a hold varázsa,
megtörni hangos szóval nem szabad.
Ó simogass! Én mindig arra vágytam,
hogy simogass, ahogy a holdsugár...
Hát nem tudtad, hogy régen erre vár
a hajam...és a karom...és a vállam...
És csókolj úgy, mint senki mást
és csókolj úgy, mint a mesékben
mintha azt hinnéd, nem szabad,
és én kérlelnélek, hogy... miért nem?
És csókolj vadul és mohón,
hiszen lobogó tűzzé váltam
csókkal boríts, ahol csak érsz
ezüst nyakam... ezüst hajam...
a karom és ezüstös vállam...
Elbújt a hold.
Elönti a szobát a lüktető sötét..
Ne sajnáld az eltűnt ezüstcsodát:
Majd kárpótollak mindezért.
HORIZONT
Tudom, hogy közelít a perc,
mikor minden megáll. A horizont,
a kéklő, édes messzeség,
mint felkiáltójel hasít az égbe,
s szürkére árvult, rezignált közöny
suttogja utoljára: vége.
De addig, addig égjen minden gyertya,
zengjen a dal, mint régen, tegnap és ma,
s a test, lehet bár gyenge és beteg,
amíg van gondolat, akad ki értse meg.
Meghal a vágy, meg-...a bársony tekintet,
összeszűkül s körbezár csöpp világom,
de biztatom magam:
Amíg az öntudat, a lélek él s szabad,
az utolsó percig ne hagyd magad!
KARÁCSONYI KÉPESLAP-HANGULAT
Az égi posta, lám hozott
Pár rövid, kedves mondatot...!
Karácsony, képek, gyertyafény.
Vágyódó lelkünk oly szegény.
Ezerszer leírt mondatok,
Mögöttük mégis fény ragyog,
Foszló szivárvány, régi nyár
Emléke vissza-visszajár.
A szavak mögött, meglehet,
Érezzük még a meleget,
Melyben megbújhat csendesen
Egy sohasem volt szerelem.
Szívünkben furcsa dal csobog
Mikor az emlék fellobog.
Ki vagy? Ki voltál? Volt remény?
Hová sodort a sors, a szél?
Rád gondolok s azt képzelem,
Mellettünk vén cicánk pihen.
Ezt érzem én is, semmi mást,
Csak ezt a halk dorombolást.
Ábrándok, béke, hangulat.
Ne múljon el a pillanat!
Mennyi örömet hoztatok
Karácsonyi képeslapok...
KÉTSÉG
Valami vágy... valami álom...
valami kérdés..., nem találom...
Mondd el miért, vagy mondd miért ne...
Nincs rá szavam! Ha vége, vége!
Ó, jaj, mi ez? - így szólt anyám,
s meghalt azon az éjszakán.
Ó, jaj, mi ez? - kérdem és félek,
pedig még élek... én még mindig élek...
KIS ÉJI ZENE
Fülemben az esteli csendben,
már nem hexameterben,
dúdol a vér,
lám hajam is beszitálta a dér,
tán eljött az idő,
az hozta elő
szívemből az új muzsikát,
szomorú muzsikát. 
Hogy cirpel a csend!
Parányi
cintányérok hada zeng,
és semmi se köt már,
semmi se old még,
és ki elindult,
lehet, hogy holt rég,
úttalan úton,
útfélre téve,
már csak azt várom,
mikor lesz vége,
mert hajamat
beszitálta a dér,
elszállt az idő,
lassul a vér...
az hozza elő
ezt az új muzsikát,
szomorú muzsikát...
KI TUDHATNÁ?
Nem tudom, más is úgy van-e vele,
de én gyakorta magam sem tudom,
hogyan kerültem pont ide, s miért.
Hol kezdődött, mi volt a pillanat,
mely végül verset írni késztetett?
Talán az eszköz, s hogy tudok betűt
rajzolni falra és papírra?
Talán a dal, mely este altatott?
Anyám... Anyám, ki annyit énekelt!
Mikor rám várt, már akkor is dalolt.
Valahol ott kezdődött minden el,
mikor csak erős szíve dobbanását
hallottam, s benne minden énekét.
Magamba szívtam vére lüktetését,
és akkor ott kezdődött minden el...
KOMÉDIÁS
Porondra hát, az oroszlán már éhes!
Egy krumpliorr, egy kis mosoly, de édes...
Már csetlik botlik... Milyen jó pofa!
Kihűlt a szíve, vagy az otthona?
Felejtse el, míg tart a csillogás!
Essen már hasra e komédiás!
Ha végre, végre, a függöny lehull,
üres a színpad, nincsen fény sehol,
akin a néző méltán röhögött,
reszketve sír a színfalak mögött.
KÖNYÖRGÉS REMÉNYÉRT
Most már tudom, hogy a való világ
nem rím , nem fény, nem forró pillanat
Most már tudom, hogy mindaz ami áll
összeomolhat mind egy perc alatt.
Tudom , hogy a könny, munka és kacaj,
a kincs , tudás, a vágy, a szív, az ész,
ha nincs előttünk cél, hit és remény,
a semmibe, a múló ködbe vész.
Uram, ha vagy, ne adj mást, csak reményt!
A hitet megteremtem majd magamnak,
a ködön át az utat megtalálom,
és meglelem a célokat..., ha vannak.
A LÁNC
Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
Mit készítettek hosszú századok.
A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
Honnan tudhattam volna , ki vagyok?
Ma már tudom, de már minden hiába...
Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
Vállalni bátran láncszem voltomat.
Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
A lánc, a lánc még ne szakadjon el!
LELTÁR
Még mindig és mindig és mindig.
Zuhanni és felállni. Meddig?
Meddig lehet még újra kezdeni?
A papír magát csalfán kelleti,
betűket kér. Sőt: szavakat.
Akad-e bennük gondolat?
Inkább leltárt készítenék.
Mi maradt, mi-mire elég?
Két láb - egyet sem ér.
Két szem?
Alig hiszem:
csak ködöt lát, bármerre néz,
és itt van még két lusta kéz.
A szívről ne beszéljünk. Még dobog.
Legyen elég, hogy voltunk boldogok!
Mikor - miért, de ez kit érdekel?
Elég, ha én tudom. Már oly közel
az elmúlás s a béke,
mikor mindennek vége,
de addig, újra s újra fel kell állni,
minden gödörből ki kell mászni,
minden csatában részt kell venni,
mert az úton, mit ránk kiróttak,
végig kell menni.
LETENYEI FÁK
Ha átsuhansz a városon,
mert várnak hegyek... tengerek,
ha meg sem állsz, nem láthatod,
milyenek itt az emberek,
milyen a táj, a kis patak
partján a fűz, milyen a tér...
Az idegen továbbrohan,
a vendég mindig visszatér.
A templom előtt hársfa áll.
Mókus, madár otthont talál,
és bokrok árnya integet,
úgy hívogat, mint csókliget.
Letenye parkja és tere
a Mura-völgy kis ékszere.
Virágos utcák, ablakok,
illatos kertek, balkonok...
Rákóczi fáját láttad-e?
Ágai közt ezer mese,
legenda kél. Élet... halál.
Alatta sokszor állt a bál.
Hölgyek és grófok, víg idők,
később zászlókkal úttörők...
és ünnepek: az Új kenyér...
A platán alá mind befér:
évszázadok és a jelen.
Jelkép e fa: történelem.
Látott békét és háborút,
arany nyarat, sötét borút,
nem hajlott meg vihar előtt.
Ahogy a város: egyre nőtt.
Hát állj meg itt és nézz körül,
továbbrobogni, mondd, mit ér?
Itt vendég légy, ne idegen:
vendég, ki mindig visszatér!
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok.
Ezt vállalom.
Ezer év gőgje nem lóg vállamon,
mert jól tudom,
hogy sem különb,
sem rosszabb nem vagyok,
mint bárki,
hát nem hagyom magam kizárni
onnan,
hol mindig önként voltam
jóban, rosszban.
MADÁRNYELVEN
Ha van barátod, ki melletted áll,
hogy megteremthesd ékes szép világod,
becsüld meg, mert ma kincs egy jó barát!
Ne szedj úton-útfélen új virágot!
Ki mindig dicsér, bókol, többet árt ám,
mint az, ki rád szól, s őszintén beszél.
Tudom, nehéz tükörbe nézni, mégse várjad,
hogy jó hírt suttog minden csalfa szél.
Nehéz a szívem, s vége már a dalnak.
Kik együtt éltek, mind mind együtt halnak.
A madár énekét megértheted.
Ki madárnyelven nem tud, lelke rajta,
az egyik jobbra megy, a másik balra.
Magának árt, kit óvni nem lehet.
Kamarás Klára: Madárnyelven (Simonffy Adrienn előadásában)
Link
MAJD EGYSZER
Egyszer majd minden seb beforr.
Előbb-utóbb. Valamikor.
A sebek sorsa ez. Beteg,
ki féltve őrzi bánatát,
és úgy emészti fel magát,
mint szú a tölgyet rágja át.
A sebek végül mind beforrnak,
Talán még ma, talán majd holnap.
Sebek nélkül könnyebb lehet
elviselni az életet.
MONDD, HOL KERESSEM...
Piramisok és templomok falára
vésték a lélek üzeneteit.
Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük
a képeket, a szavak ezreit,
hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt:
átadni azt, mi át sem adható,
a vágyakat, a túlélés reményét.
Mondd merre van az én piramisom?
Hová lehetne rejteni egy álmot,
felvésni fájó gondolatokat,
hogy szét ne rágja az idő, e végzet,
mikor az élet lassan alkonyul,
mikor az agy magánya
kis dobozok mélyére zárja
lassan a múltat, jelent és jövőt.
Mondd mennyi az, mi megmarad belőlem?
A szétmálló papír? Mindenki ír...
Megszűnő, s újuló internetes lapok
hullámsírjába eltemetni végleg
mindazt, mi voltam, ami oly csekély,
de mégis volt, volt benne gondolat,
egy-egy felfénylő halvány szikra csak,
vagy hangyalét? Már magam sem tudom.
Mondd, merre van az én piramisom?
NE KÉRDEZZ SOHA...
Ne kérdezd a nevem,
ne ismerj meg soha,
ne lehess mostoha
hozzám: azt szeretném!
Csak egy a tömegből,
annyi legyek, több se.
Menj el hát örökre:
ma még én se bánom.
Ne kérdezd a nevem,
mert ha megismernél,
és mégsem szeretnél,
nagyon, nagyon fájna.
NEHÉZ EZ ÍGY...
Én nem tudok csak magamban dalolni,
nekem fontos az, hogy megértsetek.
Nehéz ez így. Teher: átok, vagy áldás.
Vállamra rakták balga istenek.
Szeretnék madár lenni lombos ágon
és elmondani minden éneket,
ami álmatlan hajnalok szülötte,
de nem lehet, mert azt ki érti meg?
Magamban dúdolok csak csendes órán
és le se írom, elvinné a szél,
akár a szirmot, mely nincs már a rózsán...
Hulló szirom a vers, hulló levél.
NÉGY SOR
Virág szeretnék lenni könnyű szélben...
Tavasz ringatna, napfény, ragyogás...
Mit bánom én, hogy mit hoz még az élet!
Szakítsanak le, csak mondják: "Csodás!"
NÉGYSZEMKÖZT
Tudod... Az élet így is, úgy is...
- Ki ne mondd...!
Csak szép legyen az út,
és mind bolond,
aki előre kesereg,
s azt várja, mikor jön a förgeteg...
mely végleg elsodor...
Most kimondom: temet.
Múlttá tesz minden küzdést, életet.
Megyünk... Megyünk a közös cél felé,
virágok, hantok, koszorúk közé...
Addig talán még lesz néhány tavasz
másnak... s nekünk is, majdnem az.
Ezer göröngyben
botlik meg a láb,
de a kék madár dalol valahol...
Te hallod még?
- Tovább! Tovább!
Remény? Hát persze:
Mindig van remény, 
míg tart az út,
pedig végül mindenki odajut...
Tudjuk, hogy nem számít hova
visz el a szent Mihály lova...
Csak míg a saját lábunkon megyünk,
addig fontos: hogyan
botladozunk, és vándorlunk tovább,
egy kicsit sírva, kicsit boldogan...
NÉHA...
Néha még kihúzom magam:
Hasat be, mellet ki! - mint régen,
de csak kavicsot rugdosok,
nem felhőt nézek fönn az égen.
NINCS VISSZAÚT
Már messze úszott mindaz, ami volt.
Bárányfelhőknek égi, szép akolt
nem építek. Ez a föld itt szilárd:
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen:
Nincs visszaút.
Amit otthagytam, rég nem létezik.
Egy villanás, egy kép maradt csak itt
és csak a képzelet mely rátalál,
a város, hegy, domb vissza sose vár,
mert megváltoztam és megváltozott.
Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan:
Álmok nélkül, tépett felhők alatt,
gyökértelen egy idegen világban...
OKTÓBER VÉGÉN
Most rőt avarban járok gondolatban,
az út szélén tört, haldokló virág...
Néha lecseppen fentről egy-egy vízcsepp,
sírnak a fák.... sok didergő faág.
Rohantál, ősz volt, nem tudom, mi hajtott.
Valami lázas, öldöklő vihar?
Csapzott hajad a szél arcodba fújta,
s olyan volt, mint itt, ez a rőt avar.
ŐRIZZ MEG
Borongós árnyékkal szívemben
járom a kertet őszi csendben...
Búcsút veszek lombtól, virágtól...
maroknyi léttől... csalfa nyártól...
Tőled még nem.
Kérj, hogy maradjak...!
Aki voltam...s aki vagyok ma,
őrizz meg annak.
ŐSZI ILLÚZIÓK
Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.
Töppedt avart rugdosva lépkedek.
Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat
számolni? Évet , hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idő másra kell.
A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a semminél...
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat...
ŐSZI LEVÉL
Ez már a másik ősz... a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hová lett az arany lomb,
lángoló, szép levelek
tarka varázsa? Elmúltak... mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat...
Fázós köd fekszik a tájon...
Vágyom utánad...
ŐSZI ÓRÁK
Álmaimat belepi majd a hó...
de ma még őszi szél visong a tájon,
ezüst szálak feszülnek tört virágon:
parányi pókok-szőtte kis hajók...
Emlékek közt bóklászom óraszám.
Míg nézem a halódó kertet némán,
didergő köd hull lassan rád és énrám,
s úgy érzem sosem oszlik el talán ...
Segíts nekem, ölelj magadhoz kedves!
Melengesd, mint régen, fázós kezem...
Emlékezz, ahogy én emlékezem...
Fut az idő... az ősz is elszalad,
de ha van még dédelgető szavad,
szemem csak ködtől, nem könnyektől nedves.
PARTRA VETVE
Ezer véletlen összecsengett
hogy éppen Te és éppen Én...
Hány kavics fekszik együtt
mégis árván, a tenger fenekén?
És melyiket sodorja ki
egy hullám eléd a partra
s ha arra jársz
a napfény csalfa fénye
épp akkor megcsillan-e rajta?
Tengernyi víz és homoktenger
és kavicstenger...
Jaj, miért tűnik el az ember
ebben a szédítő tömegben
árván, magányosan és megtaláltan
és újra, mindig újra elveszetten...
RAGYOGÁS
Hozzám ne szólj,
ne simogass, ne légy jó
mert lángra gyújt
minden baráti szép szó...
Mert olyan kevés volt a meleg,
a fény itt:
nekem egy szentjánosbogár is
fénylik,
akár a hold,
akár a csillagok.
A második szónál
már nap ragyog,
és nem tudod,
szegény, nem értheted,
mi gyújt így lángra
egy hideg szívet.
Én sem tudom,
de mindig ez a vége ... a vége.
Ha vége,
menj békével tovább!
Hidd el,
nekem megérte.
RÖVIDEN
Nem a haláltól,
csak a szenvedéstől félek...
ha félek...
... azt is csak, amíg élek...
SEMMI
Mindent tudsz rólam s e minden a Semmi,
Semmi a múlt és semmi a jelen.
Az álmaim villódznak csak az éjben,
és fényesebbek, mint az életem.
SIKERT AKARSZ?
Festesz vagy írsz, magadat építed,
mit másoknak adsz, az is mind tied.
Többet ne várj, ha megáldott az ég
tehetséggel! - az többre nem elég.
Nézz csak körül, lásd, hányan égtek el
koldusként szinte, mert nem érdemel
a művész többet, mást, mint önmagát,
s az alkotás örömét, bánatát.
Sikert akarsz? Nos, arra az kevés,
amit szüléd adott. A feltevést
az élet igazolta réges-régen,
hogy művészember jól megéljen,
és műve legyen elismert, örök,
kell még hozzá két, jó kemény könyök!
SZAVAK
Mindig hittem a szavak erejében.
Bódító szép mesék fehéren
altató mákonyát
beszívtam sok-sok éven át.
Később csak hagytam,
higgyék, hogy hiszem...
hogy bennem ne csalódjon senki sem.
Én annyi könnyet, szenvedést
láttam, hogy elmondani
minden szó kevés...
Már kisgyerekként észrevettem,
hogy nem az okos szó az úr:
hogy ki-ki hogyan bírja hanggal,
úgy boldogul...
csak ámultam, hogy hangos ordítás
hogy babonáz meg balga szíveket,
és hazugságok harsogó szava
halálba hajszol, jaj százezreket.
Most álljatok meg!
Itt és most elég:
Skandáló őrületből béke nem fakad,
csak szenvedés.
Szavak... Tudás bölcsője.
Szavak... jók és a rosszak...
Daltól, tudástól
senkit meg ne fosszak:
legszebb a szó, mikor anyánk mesél...
de legyen százszorosan átkozott,
aki hatalma mámorában
a szavak erejével visszaél!
SZEGÉNY GYEREK IMÁDSÁGA
Gyertyafényes szép karácsony,
Hogy eljöjjön, alig várom!
Nem vágyom én fenyőfára,
Csak meleg legyen a kályha.
Nem kell cukor, csokiszelet,
Csak kapjunk kis friss kenyeret.
Ha nálunk is angyal járna,
Lenne csizma, meg kabátka.
Ha az apám munkát kapna,
Nem is kéne az angyalka!
Megvenne ő miden szépet,
Miről anyám mond meséket.
TALÁN...
Talán egyszer hiányzom még...
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.
Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.
Talán a hulló levelek
alatt keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.
Mikor még nem volt "te" meg "én"
csak "mi" - ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál...
Ne tudj feledni sohasem!
TÉL KÖZEPÉN
Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély ...
és dermedő minden tavaszra váró
gondolat.
De hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt
és az ágak között
bimbózik a remény.
TÉL VÉGI ÁLOM
Most köd borul a kerti fákra.
Csak tetszhalottak. Tavaszt várva
alszanak békén, mit se sejtve.
Valahol csattog már a fejsze,
s hallik a fűrész sikolya.
Halotti ágy e nyoszolya.
Te csak gondolj a szép tavaszra!
Az álmainkat behavazta
a felejtés s a tél varázsa, 
de majd kikel ezer parázna
növény a földből s lángra kap,
mikor szerelmet súg a Nap.
Hunyd le szemed s a rózsaillat,
amely számunkra rég elillant,
körülfon újra, érzed? Érzem...
Nincs többé tél, a fénybe értem.
Álmodd, hogy megfogod kezem,
ha elhiszed, én elhiszem.
TITOK
Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk...és sérülékenyek...
TIZENNÉGY SOR
Tizennégy sorban eldalolni
mindent, mi fontos, hogy` lehet?
Tizennégy sor, beosztva rendre,
lefed egy egész életet.
Tíz sorban annyi minden fér el:
öröm, csalódás, bánatok.
Még van idő és fő a szándék.
Azt hiszem, hozzáfoghatok.
Hat sor van már csak, az se teljes.
Kár, hogy e pár sor ily selejtes,
s e dal már nem lehet remek,
és három sor... jaj kezdek félni...
Egy sorba azt lehet csak írni,
hogy voltam és szerettelek.
TOVÁBB
Mikor a tüzek mind kialszanak
s elnémulnak a lázadó szavak,
ne hidd, hogy végleg megadom magam,
megyek tovább, sötétben, hontalan.
Hihetnéd azt, hogy járni sem lehet
félőn tapodva minden új követ,
vakon tapintva kerítést, falat...
de csak tovább, amíg meg nem szakad
e koldus lét, e céltalan magány,
s át nem lépek a semmi kapuján.
ÜLTESS EGY FÁT
Ültess egy fát!
Hadd nőjön karcsú ága,
Tán rátalál egy énekes madárka ...
Ültess egy fát,
Majd áld dúslombu árnyat!
Alatta víg gyerekcsapat tanyázhat.
Ültess egy fát!
Legyen a béke fája,
Hozzon gyümölcsöt, békét a világra!
VAJON MILYEN LEHET...?
Vajon milyen lehet egy porszemnek lenni,
Tömegtelen testtel a szélben peregni,
Nap fényét ha rád süt ezer tűre szelni,
Lassan földre hullva az út porába veszni?
Vajon milyen lehet kis bogárnak lenni,
A lámpa fényburkát körbekeringeni,
Az izzó forró szálát fél arcoddal lesni,
Burkának koppanva életed veszteni?
Vajon milyen lehet falevélnek lenni,
Tavasszal születni, az Ősszel elmenni,
Sárgultan, vöröslőn fádról leperegni,
A puha földre érve eltemetve lenni?
Vajon milyen lehet kis virágnak lenni,
Bimbó fejed büszkén az égre emelni,
Szíved nektárjával méheket etetni,
Szirmaid hullajtva a halálba menni?
Vajon milyen lehet kődarabnak lenni,
A beléd folyó víztől télen megrepedni,
Folyóban forogni, kis kaviccsá lenni,
Csillogó homokként a semmibe veszni?
Vajon milyen lehet öreg fának lenni,
A fűrész foga után vágyódva epedni,
Lelkeddel millió apró szút etetni,
Életed ágait viharral temetni?
Vajon milyen lehet büszke hegynek lenni,
Felhők kalapjával fejedet elfedni,
Vihartól, esőtől örökké szenvedni,
Lágy dombbá simulni, alföldként elveszni?
Vajon milyen lehet bősz felhőnek lenni,
A tengerek fölött új erőre lelni,
Ordítva, tombolva földeket etetni,
Csepegve könnyezve csendben kiszenvedni?
Vajon milyen lehet óceánnak lenni,
Felhőkből lehullva sós ízzel születni,
Hidegben megfagyni, napon melegedni,
Lassan kiszáradva temetővé lenni?
Vajon milyen lehet bolygónak lenni,
Évek milliárdján egy csillagot követni,
Körbekeringeni, fény-életét enni,
S a csillag elmúltakor némán vele veszni?
Vajon milyen lehet a Világnak lenni,
Értelem nélkül, robbanva születni,
Örökké tágulni, darabokra esni,
Magányosan halni, a Semmivé lenni?
Vajon milyen lehet nem csak úgy létezni,
Üres életünknek értelmet szerezni,
A Világ lényegét végre felfedezni,
Nem csak lenni, hanem örökké szeretni?
Vajon milyen lehet végre SZERETNI,
A bánat magányát örökre feledni,
Egy másik szívvel sírva-nevetve remegni,
Lelke puha bársony ködében elveszni?
(S most már tudom, érzem: páratlan SZERETNI,
Ha nincs velem, akkor is Őérte lenni,
Csodás szemeiben boldogságot lelni,
Szíve dobbanását örökké követni!
...csak SZERETNI!)
VALAKI MINDIG VISSZAHÍV
Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...
Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...
Szegény, bolond fejemre száll
a sűrű éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat...
de mindig van egy fénysugár...
Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.
VALAKI VOLT...
Valaki volt... aki ma nincsen...
Mint kézfogás rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.
Valaki volt,... ma nincs semerre.
Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.
Valaki volt... s őt én szerettem.
Minden szavát rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.
Valaki volt... valaki elment...
Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.
VÁRAKOZÁS
Vártam ezeregy éjszakát
és azt vártam, hogy majd mesélsz,
talán a szerelem dalát,
amelyben csak hozzám beszélsz.
Vártam, hogy elmondd álmaid,
és senki másnak, csak nekem...
Itt már senki nem álmodik.
Magam áltassam szüntelen?
Vártam, hogy ha szemedbe nézek,
Ott látom magam jónak, szépnek,
amilyenné csak lenni vágytam...
Most már nem várok semmit tőled,
letöltöm s letöltöd idődet...
A csönd dörömböl már a házban.
VIGASZTALÁS...
Ne szólj! Ne sírj!
Az álmok,
a gondolatok úgyis megmaradnak.
Nem tartozol senkinek...senkihez.
Adósa nem vagy másnak,
csak magadnak.
VIRÁGHALÁL
Levél a kórházból
Elmenni tudni kell.
Nézd a virágot,
mit a kertész mohón,
sietve vágott!
Ki gondol a halálra,
ha ránéz a csodás,
vágott virágra?
Áll büszkén,
vörösen,
merészen,
mindenre készen.
Soha ily szépet!
Maga az élet!
De néha, ha senki se nézi,
szinte reszket a szíve, érzi...
s ilyenkor hull le egy-egy szirma.
Súgó szeleknek könnyű szárnyán
úszom egyedül, s olyan árván...
Úgy gondolj rám, mint egy virágra,
Szépre, amilyen sose voltam,
Ha majd elmúltam.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kamarás Klára |
|
|
|
Címkék: végigsimogatlak, szentjánosbogár, kereszthalálért, bárányfelhőknek, boszorkánytánc, visszavezetlek, körbekeringeni, poharazgatnánk, összecsengett, tehetetlenség, megteremthesd, hozzáfoghatok, eljátszhatnál, kisgyerekként, megsimogatnám, megbocsátanék, beláthatatlan, továbbrobogni, visszacsúszom, billentyűkhöz, gyertyafényes, tetszhalottak, csíraébresztő, hullámsírjába, összeomolhat, lelkiismeret, boszorkányok, nyomtatásban, madárnyelven, gondolatokat, sérülékenyek, kavicstenger, felkiáltójel, gyerekcsapat, ködpalástban, négyszemközt, költészet szabad, fényt lássam, parton pálmák, távolban talán, éjszaka árnyait, zöld mohám, nyár tüzén, tegnap csak, szél elfújta, sors törölt, remény olcsó, vadszőlőt kinn, szél cibálja, omladó falon, zörrenő levélben, dérrel hintett, Kamarás Klára, KAMARÁS KLÁRA, ÁLLJ FÉLRE SORS, ÁRNYAKAT ŰZVE, BENNEM ÉLSZ, BÚCSÚ EGY RÉGI BARÁTTÓL, CSAK ÁLOM, SZÜRKE VERS, VISSZATÉRŐ ÁLOM, FEBRUÁR VÉGÉN, FOGYÓ UTAK, GYORSULÓ IDŐBEN, HAJLÉKTALAN AZ ÉJFÉLI MISÉN, HAJNALI SZERETŐ, HÁROM KÍVÁNSÁG, HÉTSZERES KÖSZÖNTŐ, HOLDEZÜST ROMANTIKA, KARÁCSONYI KÉPESLAP-HANGULAT, KÖNYÖRGÉS REMÉNYÉRT, LETENYEI FÁK, MAGYAR VAGYOK, Simonffy Adrienn, MAJD EGYSZER, MELLETTEM ALSZOL, Vigyázok Rád, MINT FÁK SZÉLBEN, KÉRDEZZ SOHA, NEHÉZ EZ ÍGY, NÉGY SOR, NINCS VISSZAÚT, OKTÓBER VÉGÉN, ŐRIZZ MEG, ŐSZI ILLÚZIÓK, ŐSZI LEVÉL, ŐSZI ÓRÁK, PARTRA VETVE, SIKERT AKARSZ, SZEGÉNY GYEREK IMÁDSÁGA, VÉGI ÁLOM, TIZENNÉGY SOR, ÜLTESS EGY FÁT, VAJON MILYEN LEHET, VALAKI MINDIG VISSZAHÍV, VALAKI VOLT,
|
|
Offline
