|
2010-10-03 05:35:43, vasárnap
|
| |
| |
|
|
| |
Bukaresti emlék
Gyönyörű almák voltak a mellei, éppen megcsúszott rajtuk a fény, ahogyan behajolt kissé a bukaresti pályaudvar üres várótermében az információs pultba. Az embernek ilyenkor fut össze a szájában a nyál. Meleg volt, rettentő meleg, a galambok a téren gubbasztottak, s arra gondoltam, hogy már soha nem tanulok meg semmi nyelvet, utazhatok Bukaresten át Szófiába, hogy az eszperantó világnyelv gyönyörűségéből kapjak egy kortynyit. De Szinyoró Eszparantó kedves idős lénye sem tudott néhány szónál többet a fejembe verni. Viszont azokat az almákat behunyt szemmel is megkóstolnám.
Ez jutott elsőként eszembe néhány perccel azután, hogy kitoltak, pontosabban kigurítottak a teraszra, szembe a tengerrel, amit annyiszor szerettem volna látni, s most hogy megpillantottam minden másra gondoltam csak erre a vágyra nem. Nem jó az, ha a vágyak maradék nélkül megvalósulnak.
A bukaresti galambokat is elvitte a harmincnégy évvel ezelőtti szél, mint ahogy Bukarestet is, amit csak egyszer láttam, s Szófiát is, aminek illata, hogy a szagot illatnak nevezem is álmélkodásra késztet, még mindig érződik az orrban. Mint az almák illata, ahogyan véletlenül közelebb sikerült hajolni hozzájuk.
Erős virágillat áradt a teraszra, mintha egy kosárnyi rózsaszirmot hintettek volna szét. Ez kellemes volt, nem mint az az 1977-es rózsaolaj szag a zsúfolásig teli autóbuszon Szmoljan felé robogva, amire úgy kapaszkodtunk föl, hogy előző nap már megkentük néhány levával a buszsofőrt, hogy álljon meg a hegyi megállónál, hogy bejussunk a szmoljani buszpályaudvarra, hogy onnét Szofiába menjünk megnézni, hogyan virágzik a szocializmus. A busz tele volt préselve munkába induló asszonyokkal, akik közt úgy éreztem magamat, mint borjú a vágóhídon, összeszorítottak, felhúztam kissé mindkét lábamat, hogy érezzem, itt már nem vagyok én, csak mi vagyunk a rozoga busz a hajtűkanyarokban. Ott volt az a rózsaolaj szag, áradt az izzadt hónaljakból, áporodott volt és felkelés szagú, undorító volt és erotikusan izgalmas, ahogyan a húsos bolgár nők magunkba faltak, hogy elengedjenek. Lepottyantsanak aztán megérkezve a pályaudvarra.
Ez illat volt, s lehunyt szemem át is láttam a tengert, s a parton sétáló porcelán testű fiatalokat, gyönyörű nőket, akik kacéran öltözöttek, illetve vetkőzöttek, s azt teszik, amit tenni kell, udvarolnak a férfiaknak, akik egy része észre sem veszi, hogy milyen szép gyöngy ragyog a szemük helyett, hogy formás lábuk, sűrű szempillájuk milyen csábító. És nem csábulnak. Nem úgy, mint mi valaha. ...
Aztán egy könnyű, de kicsit hidegebb szellő kisöpörte a rózsaolaj illatot, Bulgáriát az egész rothadás szagú szocializmusával együtt. 1977-et, de a mélyben megmaradt az a dermedt riadtság, amit akkor éreztem, amikor ott élő hazánkfia azt mondta, hogy itt olyan nagy a káosz és a zűrzavar, hogy minden pillanatban fölrobbanhat az egész.
A francot robbanhat föl. Hisz ez a jövő társadalma. Szó sincs semmiféle fölrobbanásról gondoltam, nézve az orosz adást, mert az természetes volt, hogy orosz tévéadót lehet nézni Bulgáriában. A gyümölcsök országában. Ahol az almáknak is hónalj illata volt. Átitatva rózsaolaj szaggal.
Az az 1976-os nyár mégis összehúzza a számat, savanyú tejleves ízével, felfedezéseivel, annak az örömével, hogy kinyílik körülöttem a világ. Ami eleve, örök időkre el volt rendezve. Testvérek vannak mindenütt, s természetes velejárója az életnek, hogy ellenőrzik mozgásodat, egyébként is, mi a francnak mozogsz annyit.
Neked emlékezek vissza, aki valójában nem is létezel, s meg sem kaphatod ezt a rózsaolaj szagú levélkét, posta sincsen arrafelé, semmi nincsen, de az ember nem azért emlékezik, hogy átadjon valamit, hanem hogy maga előtt is bizonyítsa létezését. Mintha ez olyan fontos volna.
Nem fontos.
Ha sokszor mondom, még magam is elhiszem.
Mint a nemzetköziséget. Ennek pedig legszebb nyelve az eszperantó, amit nagyon sokan tanulnak. Olyan sokan, hogy egyszer csak mindenki tud eszperantóul. Mert könnyű, mert senkinek nem az anyanyelve, mert megtöri a nyelvi imperializmust.
Sokáig forgatom a számban a szót, imperializmus. Húsz éve biztosan nem mondtam ki. Olyan, mint egy felbontatlan konzerv. Mint egy üveg bor, ami ennyi ideig hevert a pincéd mélyén. Aztán fölbontod. S förtelmes ecet az egész. Mert errefelé a borok nem megöregednek, hanem megromlanak. Nem öregszenek meg, találom meg az avíttabb, de kedvesebb szót. Nem úgy készülnek, hogy sokáig a pincében heverhessenek egy vacak dugóval bedugaszolva, levegősen. Megrothadnak itt a borok, mint az idő, a világ meg benne én is.
És itt ez a rohadt terasz is, ahova annyira vágytam, szemközt a tengerrel, amit inkább elképzelek magamban, mert a belső tengert nem mutathatja meg senki. Ez az egész csak az emlékezet megkaparására szolgál. Pedig nem szabad hozzányúlni semmihez, ami régi, mert összetörik, szétporlad. Mint én is, itt szemközt a tengerrel.
Inkább vissza a bukaresti pályaudvar melleihez, ahhoz a két nem egyforma almához. Gazdájuk valójában azért hajolt olyan hirtelen előre, mert ráébredt, hogy sem magyarul, sem oroszul, sem németül nem fogják neki elárulni, hogy a kérdezett szófiai csatlakozás egy napot fog késni.
Mert itt csak románul tudnak, úgy is csak annak, akinek akarnak. De annak már nem, még úgy sem, aki először magyarul szólal meg.
Szülte volna más anya.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: hajtűkanyarokban, szocializmusával, buszpályaudvarra, összeszorítottak, felfedezéseivel, lepottyantsanak, gyönyörűségéből, megpillantottam, nemzetköziséget, imperializmust, fölrobbanásról, imperializmus, megvalósulnak, megkaparására, kapaszkodtunk, heverhessenek, gubbasztottak, bedugaszolva, szempillájuk, elengedjenek, megrothadnak, pályaudvarra, rózsaszirmot, fölrobbanhat, megöregednek, eszperantóul, felbontatlan, kigurítottak, megkóstolnám, asszonyokkal, szocializmus, álmélkodásra, várótermében, bulgáriában, vetkőzöttek, természetes, bukaresti pályaudvar, információs pultba, embernek ilyenkor, téren gubbasztottak, eszperantó világnyelv, fejembe verni, almákat behunyt, vágyak maradék, bukaresti galambokat, harmincnégy évvel, szagot illatnak, almák illata, kosárnyi rózsaszirmot, zsúfolásig teli, hegyi megállónál, szmoljani buszpályaudvarra, Szinyoró Eszparantó,
|
|
Offline
