|
2017-05-28 20:30:29, vasárnap
|
| |
| |
HŐSÖK NAPJA 
"A Magyar Hősök Emlékünnepe szüleink és nagyszüleink küzdelmei, fáradozásai előtti tisztelgés is, aminek az ad igazán értelmet, ha lesznek olyan nemzedékek, amelyek méltó módon, békés körülmények között folytatják és teljesítik majd az elődök örökségét."
Minden év májusának utolsó napján tartják ezt az ünnepet.
A magyar hősök emlékünnepét május utolsó vasárnapján tartják azokra a magyar katonákra és civilekre emlékezve, akik az életüket áldozták Magyarországért.
Az ünnepen általában katonai tiszteletadással egybekötött koszorúzási megemlékezést tartanak a rákoskeresztúri Új köztemetőben a magyar katonahősök emlékművénél, valamint a Hősök terén, a hősök emlékkövénél.
Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe, Abele Ferenc vezérkari őrnagy kezdeményezésére. Abban az időben állt fel a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, melynek feladata a települések emlékmű-állítási programjának lebonyolítása volt. Az egyik legismertebb alkotás az összes elesett első világháborús katonára emlékeztető hősök emlékköve, melyet 1929-ben avattak fel a budapesti Hősök terén a Millenniumi emlékmű előtt.
A Hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvénycikk rögzítette, mely kimondta, hogy ,,minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját (...) a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli". Egy másik, az 1945 április 25-én kelt körrendelet kimondja, hogy az 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell őrizni, mint a korábban elesettekét.
Véget ért a háború. Mintha a két törvény meg sem született volna, semmi sem történt fél évszázadon át, az ünnepet 1945-től, a kommunista időszakban nem tartották meg.
A rendszerváltás után a történelmi igazságtevés részeként, 1992-ben a budapesti Ludovika Akadémia épülete előtt újból felállították a hősök emlékművét és ismét fejet hajtanak a világháborúk hősi halottainak, katonai és polgári áldozatainak emléke előtt május utolsó vasárnapján, a Hősök Napján és újra lehetett ünnepelni az elesett magyar katonákat, majd a 2001. évi LXIII. törvény szerint újra nemzeti emlékünneppé nyilvánította a Hősök Napját. A törvény szerint, aki a magyarság ezer esztendeje alatt, fegyverrel és fegyvertelenül harcoló összes férfi és nő, aki a haza védelmére kelt, tettével kiérdemli a tiszteletteljes megemlékezést ezen a napon. /a korábbi ünnep körét hivatalosan is kibővítették mindenkire, ,,akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért."/. Ugyanebben az évben a budapesti Hősök terén felállították a millenniumi emlékművet és a hősök emlékkövét és ezeket nemzeti emlékhellyé nyilvánították.
Link
"Mindig, mindent adjál oda hazádnak.
A világnak nincs semmiféle értelme hazád nélkül.
Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak
a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán semmit
ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri."
(Márai Sándor, Füveskert)
SIROK, HANTOK
Hősök, sírok, horpadt hantok;
Málló betonkeresztek,
Korhadt, porló fejfák,
Föld, melyet szentelt véretek.
Rajta szegett fejjel botladozok,
Mint szimpla, földi halandó...
Vajon mit adhatnék néktek?
Főhajtás, tisztelet, lobogó fáklya?
Mert szótáramban nincs rá szó,
Hogy rekviemet, dicshimnuszt
Regéljek, hisz hazáért adtátok
Hősként, apai, s fiúi véretek.
A JÓISTEN ÁLDÁSÁVAL,
BÉKE VÉLETEK!
"A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is."
(Márai Sándor: A hazáról és az államról)
DOBERDÓI BALLADA
I. Ének
Költő lantján száll az ének,
Hősök hantján virág éled,
Szomorúan szól e dallam,
Mert a múlt felfoghatatlan.
Hitszegővé vált egy barát,
Szép hazánkra fené fogát,
Elindult az olasz csizma,
Hogy a barbárt letapossa.
Magyar lőn a barbár nemzet,
Német és az osztrák mellett.
Csapatait bátorítván
Szónokol az olasz király.
Monarchiát lerohanjuk,
Bécs városát elfoglaljuk,
Magyar honra innen törünk,
Ünnepelhet hős seregünk.
Tirol, Krajna, Karintia,
Ausztria tartománya,
Monarchia része vagyunk,
Ferenc Jóska a császárunk.
Honvédeknek szól parancsa,
Vonuljanak délnyugatra,
Határszakaszt védjék ott meg,
Doberdó már el nem veszhet.
Így kezdődött ez az ének,
Doberdó nagy gyötrelmének,
Olasz fronthoz semmi közünk,
Mégis felvonul seregünk.
Napra nap jött, éjre éjjel,
Magyar honvéd bősz erénnyel,
Mint faragott márványoszlop,
Tartja magát, meg nem inog.
Teltek múltak a hónapok,
Tűző nap, majd kemény fagyok,
Ütközetek, csaták sora,
Megdermedt a front vonala.
II. Ének
Folytatódik most az ének,
Vége lett a csendes éjnek,
Hegyek ormán a napsugár,
Felhők között gyásztáncot jár.
Doberdói fennsík alatt,
Aknák tüzében a csapat,
Jó anyai természetben,
Katonáink végveszélyben.
Védelmező sziklatömbök,
Óvó sziklacsipkék között,
Siketítő golyózápor,
Mozsárágyúk hangja tombol.
Géppuskák és löveg hangját,
Kőfalak megsokszorozzák,
Őrjítővé vált hangzavar,
Piros már a szürke karsztfal.
Vérben úszik a halálrét,
Felbecsülhetetlen a tét,
Honvédjeink földre rogynak,
De tartják a határokat.
Mindkét oldal nyomorított,
Számlálhatatlan sok halott,
Fegyver zaja végre elül,
Keserű egy nóta csendül.
Fájdalmasan sír az ének,
Serénykednek a felcserek,
Sebesültek mind ellátva,
Síri csend borul a tájra.
Kik a harctéren maradtak,
Begyűjtik azt a bajtársak,
Halottjaink eltemetve,
Föld vagy kő a tetemekre.
Faágakból néma kereszt,
Hant jelzi a hollétüket,
Idegen föld ege alatt,
Csontjaik mind ott porladnak.
III. Ének
Véget nem ér ez az ének,
Hős fiaink nem pihennek,
Kesergésre nincs sok idő,
Támadni kell, új parancs jő.
Bajba kerül, hej Cadorna,
Olasz hadak parancsnoka.
Kedve szegett digó sereg,
Nem óhajt már ütközetet.
Eldördülnek a lövegek,
Ontják gyilkos tüzeiket,
Gázfelhő borul a tájra,
Halottak tízezer számra.
Caporettónál áttörnek,
Piave-ig jut a sereg.
Az ellenség vérbe fagyva,
Monarchia csekély haszna.
Csizma szára kettéhasadt,
Olasz hadak szétszaladtak,
Hitüket mind elvesztették
Mondván ellenük lett az ég.
Vidámabban szól az ének,
Pedig sokan odavesztek,
Rögvest szárnyra kél a dallam,
Víznek partján, olasz honban.
Német, osztrák, magyar sereg,
Egyesítik erőiket,
Zúgó folyón hidat vernek,
Hamarjában át is kelnek.
Átérve a túlsó partra,
Előkerül csákány, balta,
Lövészárkok, ágyúszékek,
Sebbel, lobbal elkészülnek.
Beásva az egész csapat,
Tábori posta is akad,
Papírt áztató könnycseppek,
Gondolatban hazatérnek.
IV. Ének
Sóhajok közt száll az ének,
Nincs vége a vérengzésnek,
Csípős füstű cigaretta,
Feszültségek oldozója.
Eközben a vert olasznak,
Segítséget ad az antant,
Francia és brit csapatok,
Enyhítik a súlyos gondot.
Összehangolt offenzíva,
Beindul a halál gyára,
Tüzérségi lövegeik
Gyilkos magvaikat vetik.
Hátrálni sajnos nincs hova,
Az áradt folyó tajtéka,
Elsodorja a hidakat,
Vele együtt fiainkat.
Ki nem a tűzharcban hala,
Öli az ellen szuronya,
Ha valaki menekülne,
Belefullad az örvénybe.
Vége a csatának lassan,
Százezer fiunk odavan,
Elpártolt a jószerencse,
Seregünknek szinte vége.
Mind, aki életben maradt,
Isonzónak partja alatt,
Állásait elfoglalva
Vár egy újabb viadalra.
Sor erre már itt nem kerül,
Békekötésen pecsét ül.
Isonzói harctereken,
Meghaltak, úgy négyszázezren.
Ének szól a költő lantján,
Virág nyílik a hős hantján,
Keserűen zengő dallam,
Messze árad kis hazámban.
Isonzónak vize felett,
Búsan tovaereszkedett,
Karszthegységben a kősziklák,
Most is zengik fájó hangját.
HŐSÖK NAPJÁRA
"Nékik fentről már az égi fény világít"
Csend, sűrű csend, a némaság fájó csendje,
Melyet olykor megtör egy-egy lélekharang.
Te, ki a mában élsz, gondolj a hősökre,
Kiket sírok mélyén porhanyós hant takar.
Nem ön-ön magukért vállalták a halált,
Szívük diktálta hazaszeretet, s becsület.
Szolgálták híven istent és e Szent Hazát,
Lelkükben hit lángja táplálta a tüzet.
Nem maradt utánuk más, csak porló csontváz,
Nékik fentről már az égi fény világít.
Nékünk maradt az emlék és fekete gyász,
Meggyötört nemzetünk ma már békét áhít.
Felelevenítve sorsdöntő csatákat,
Lebegjen szemünk előtt közel és régmúlt,
Szívünkben nyíljon az emlékezés virága,
Idézzük fel elménkben mily rögös volt az út:
Négyszázötvenegy, a hun király Atilla
Csatát vívott, ez volt a Népek csatája.
Nyolcszázkilencvenkilencben Brentánál
Elfutott előlünk a Berengár király.
Kilencszázhétben a pozsonyi ütközet,
Csúfosan vertük a keresztes sereget.
Kilencszázhuszonhat, Sankt Gallenig jutunk,
Visszaülhet trónjára a pápa miáltalunk.
Kilencszázötvenöt, csatát veszt a sereg,
Augsburgnál bizony tőrbecsalták őket.
Ezerötvenben, a Vértes hegy lábánál,
Megmutattuk nincs jobb harcos a magyarnál.
Ezerhatvannyolcban a Cserhalmi ütközet,
Kunoknak adánk itt harcászati leckéket.
Ezerkettőszáznegyvenegy, Muhi a "vég",
Tatár jő, mint sáskahad, az egész ország ég.
Nikápoly, ezerháromszázkilencvenhat,
Zsigmonddal az élén, fut a keresztes had.
Ezernégyszáznegyvennégy, Várna kudarca,
Jagelló Ulászló odalett a viharban.
Ezernégyszázötvenhat, Nándorfehérvár
Templomainkban a harang ma is táncot jár.
Ezernégyszázhetvenkilenc, Kenyérmező,
Kinizsi Pál volt itt a nagy törökverő.
Ezerötszázhuszonhat, a mohácsi vész,
Királyunk, seregünk egy szálig odavész.
Ezerötszázharminckettő, Kőszeg helyt áll,
Jurisics Miklós küzd, s miénk marad a vár.
Ezerötszázötvenkettő, Eger a nagy tét,
Dobó keseríti Ali pasa életét.
Ezerötszázhatvanhat, Szigetvár elesett,
Zrínyi Miklós megmutatta, mi a becsület.
Ezerötszázkilencvenhat, Mezőkeresztes,
A török szultán ismét győzedelmeskedett.
Ezerhatszáznégyben, Álmosd és Diószeg,
A Habsburgot verte a Bocskai sereg.
Ezerhatszáznyolcvanhat, felszabadul Buda,
Keresztes seregeknek sikeres ostroma.
Ezerhatszáznyolcvannégy, Nagyharsány, Szársomlyó,
Megszûnt itt a töröknek minden földi jó.
Szalánkemén, ezerhatszázkilencvenegy,
Bádeni Lajos őrgróf ver török sereget.
Ezerhatszázkilencvenhét, Zenta is szabad,
Vége a százötven éves török uralomnak.
Ezerhétszázhárom, Rákóczi idején,
Ocskay brigadéros győz Tiszabecsnél.
Ezerhétszáznégyben a Nagyszombati csata,
Vereséget szenved a kurucok csapata.
Ezerhétszáznyolc, kudarcba fullad Trencsén,
A továbbiakban már nincs semmi remény.
Ezernyolcszáznegyvennyolc, szabadságért küzdünk,
Pákozdról Jellasicsot Bécsig kergetjük.
Ezek után vegyesek a harci sikerek,
Egyszer osztrák győz, másszor magyar honvédek.
Ezernyolcszáznegyvenkilenc, Piski ütközet,
Győzelmét ülheti a Bem vezette sereg.
Beindul a dicső tavaszi hadjárat,
Nem sok babér terem ekkor az osztráknak,
Tápióbicske, Isaszeg, majdan Buda,
Egymást követő győztes csaták sora.
Klapka György megvédi Komárom erődjét,
Keserítve végig az osztrákok kenyerét.
Eddig a "nagytestvér" figyelt és hallgatott,
A "sógor" nyavalygására jött, és ránk rontott,
Mikor kezdénk hinni, szabadságunk közel,
Viharfelhő tornyosul, mennydörgés jöve el.
Egymást követve, városaink mind elvesztek,
Segesvár, Temesvár, utolsónak odalett.
Ezerkilencszáztizennégy, Limanova,
Ismét jön a nagytestvér, de meg lett állítva.
'Kilencszáztizenöt Przemysl, Galícia,
Nagy a veszteségünk, de meghátrál a muszka.
Még ezerkilencszáztizenöt-tizenhét,
Isonzó, Doberdó, fagyhalál, halálrét.
Ezerkilencszáztizennyolc Piave folyó,
Halálvirágot szór a fennsíkról Montello.
Ezerkilencszáznegyvenegy keleti front,
A Magyar Királyi haderő zászlót bont.
Ezerkilencszáznegyvenkettő Tyimtől a Donig,
A második hadsereg gyorsan felfejlődik.
Ezerkilencszáznegyvenhárom Voronyezs,
A "nagytestvér" visszavág, odavész a sereg.
Ezerkilencszáznegyvennégy, visszavonulunk,
Veszteségünk jelentős, de van akaratunk.
A román hadvezetés a muszkához áll át,
Tordánál szétverjük az áruló hordáját.
'Kilencszáznegyvenöt, hazánkra alkony száll,
Asztalunkról a "nagytestvér" mindent felzabál.
Kirabolt, széttépett, megalázott nemzet,
Ezerkilencszázötvenhatig tûr, szenved,
Újra megpróbálja letörni a rabigát,
Ki tatártól, töröktől védte Európát,
Szembeszáll az orosszal, a vörös ördöggel,
Európa, s a nagyvilág nézi közönnyel.
Ásta sírunkat a nyugat ezer éven át,
A kelet megpróbálta bedöngölni hantját,
Mi mégis itt vagyunk, s nemzetünk is él,
Ősök ereiből ezért folyt sok honfivér.
Isten valamiért feláldozta népünket.
A megváltó Jézusnak mártírkeresztet,
Nékünk rabláncot adott évszázadokon át,
Bár sokszor próbáltuk széttörni az igát.
Kell, hogy emlékezzünk a nemzet hőseire!
Közöttünk élnek, míg őket nem feledve,
Szívünkben nyílik az emlékek virága,
E véráztatta földön kívül nincs más haza!
A magyar hősök emlékköve 1940-ben
A hősök emlékkövének avatása 1929. május 26-án
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Híres emberek-jeles napok-évfo |
|
|
|
Címkék: négyszázötvenegy, kilencszázhétben, ezerhétszáznyolc, karszthegységben, kezdeményezésére, ezerhétszázhárom, tiszteletadással, tiszteletteljes, tovaereszkedett, magyarországért, rákoskeresztúri, számlálhatatlan, megsokszorozzák, mártírkeresztet, nyilvánították, nándorfehérvár, rendszerváltás, visszavonulunk, fegyvertelenül, betonkeresztek, templomainkban, felfoghatatlan, sziklacsipkék, végveszélyben, nyavalygására, lebonyolítása, szétszaladtak, megemlékezést, felállították, nyilvánította, felelevenítve, pillanatokban, határszakaszt, négyszázezren, mezőkeresztes, márványoszlop, elődök örökségét, magyar hősök, magyar katonákra, életüket áldozták, ünnepen általában, magyar katonahősök, hősök emlékkövénél, elesett magyar, első világháború, időben állt, települések emlékmű-állítási, egyik legismertebb, összes elesett, budapesti Hősök, magyar nemzet, hősi halottak, Hősök Napja, HŐSÖK NAPJA, Magyar Hősök Emlékünnepe, Abele Ferenc, Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, Ludovika Akadémia, Hősök Napján, Hősök Napját, Márai Sándor, JÓISTEN ÁLDÁSÁVAL, BÉKE VÉLETEK, DOBERDÓI BALLADA, Ferenc Jóska, HŐSÖK NAPJÁRA, Szent Hazát, Nyolcszázkilencvenkilencben Brentánál, Sankt Gallenig, Jagelló Ulászló, Kinizsi Pál, Jurisics Miklós, Zrínyi Miklós, Bádeni Lajos, Pákozdról Jellasicsot Bécsig, Klapka György, Kilencszáztizenöt Przemysl, Ezerkilencszáztizennyolc Piave, Magyar Királyi, Ezerkilencszáznegyvenkettő Tyimtõ, Ezerkilencszáznegyvenhárom Voronyezs,
|
|
Offline
