|
2018-05-17 19:15:50, csütörtök
|
| |
| |
111 ÉVE SZÜLETETT DSIDA JENŐ
Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. - Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.
Dsida Jenő 1907-ben született Szatmárnémetiben. Gyermekkorában átélte az első világháborút, majd a román megszállást. Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait.
Benedek Elek indította el költői pályáján. Tizenhat éves korától húszéves koráig, a Cimbora című folyóiratban jelentek meg a versei és a műfordításai. Szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.
Dsida Jenő versei az emberi élet négy nagy, ősi élményforrásából táplálkoznak: az emlékezésből, a szerelemből, a természetből, a halállal testközelségben élő ember szorongásából. Verseinek lágy hegedűhangja a leselkedő halál közelségéből fakad az elmúlás szomorúságáról, az élet millió virágú szépségéről: “csigák s iszonyú nagy füvek közt, / a sárga holdvilág alatt."
“Dsida gyönyörködtet, ezt azonban a legművészibb színvonalon, mindig édes gyönyörűséget szerezve olvasóinak. Úgy vélem, Dsida Jenőt szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt."
Az ifjúkorától kezdve szívbeteg Dsida Jenő 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt. A házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.
Dsida Jenő: PSALMUS HUNGARICUS
(részlet)
I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kimélted az erőt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám, visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsímogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
síkongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! ,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem
elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Dsida Jenő - Psalmus Hungaricus /Csurka László/
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Híres emberek-jeles napok-évfo |
|
|
|
Címkék: szatmárnémetiben, élményforrásából, testközelségben, összeházasodtak, gyermekkorában, szívszakadásig, kapcsolatuknak, szomorúságáról, szorongásából, sziklatöltést, szatmárnémeti, gyönyörűséget, gyönyörködtet, visszafogadsz, beregszászon, tanulmányait, műfordításai, elfelejtelek, legművészibb, folyóiratban, világháborút, természetből, táplálkoznak, emlékezésből, hegedűhangja, közelségéből, ifjúkorától, szerelemből, barlanglakó, levelezésük, hullámverés, színvonalon, szépségéről, házsongárdi, nyugodhatik, védőgátakat, román megszállást, kolozsvári egyetem, emberi élet, halállal testközelségben, leselkedő halál, elmúlás szomorúságáról, élet millió, sárga holdvilág, legművészibb színvonalon, ifjúkorától kezdve, kolozsvári kórházban, házsongárdi temetőben, szertartást Márton, népek Óceánján, minden embert, hűssel bíztató, Dsida Jenő, SZÜLETETT DSIDA JENŐ, Benedek Elek, Imbery Melindát, Dsida Jenőt, Márton Áron, PSALMUS HUNGARICUS, Psalmus Hungaricus, Csurka László,
|
|
Online
