|
2018-12-28 14:30:39, péntek
|
| |
| |
SOMLYÓ ZOLTÁN VERSEI - Válogatás 2. rész
Somlyó Zoltán (született: Schwartz Zoltán) (Alsódomboru, 1882. június 22. - Újbuda, 1937. január 7.) költő, újságíró, műfordító, Somlyó György (1920-2006) költő, műfordító apja.
Hányatott élete költészetének tárgykörét, színvonalát, rendszerességét, közreadását is befolyásolta. Első versei a századvég népies-szecessziós hangján szólaltak meg, hatottak rá A Holnap költői és Reviczky Gyula. Több verse jelent meg a Nyugatban. Szellemi magányában verselt az egyedüllét magányáról és az erotikával átszőtt szerelemről. Verseit áthatotta a bohém anarchizmus és a l'art pour l'art szemlélet. Költészetének alaphangja a magányosság és reménytelenség érzése.
Link
MEA ÖLÉBEN
Forró öledben szép álmok alusznak
és álmodnak bíboros, nagy álmot.
Én leszek, én leszek az életrekeltőjük,
Mea, én megváltom az álmod!
Forró öled tüzét, a csókod, az ajkad
a véremmel én kicserélem.
Föl fogod gyujtani az éjjeleimet
és én a te életedet élem.
Átvetem lelkeden az árnyékomat
és a lelkemen átsütöm a lelked.
Gyönyörű vétkeket csókolok beléd,
hogy vad legyen, mint én a te lelked.
Vad legyen, átkozott, bűnbe szökött,
hogy te se légy jobb, Mea, nálam.
S ujjongó nászindulót zengjen, amíg
kirepül tűzöledből az álom.
MEGBESZÉLÉSEK ISTENNEL
I.
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
Istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
Istenem, vezetsz-e,
Istenem, megversz-e még?
MÉG NEM
Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...
Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...
Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...
Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...
MÉRT NEM TUDOK ÚGY ÉLNI
Mért nem tudok úgy élni, mint a fecske:
csak szállni, szállni nyomtalan!
Vagy, mint a vidám tavaszi szelecske:
oly könnyen, boldogan?
Vagy, mint az agg, ki fenn van már a csúcson
s nem néz a nőre.
Vagy - mint a tengerész, akinek minden parton
van egy-két szeretője...
MI LESZ VELÜNK?...
Romlott világban élünk, kedvesem,
hol nincs vigasz, csak bús reménytelenség.
Romlott világban élünk, kedvesem,
hol egymás szívét marni kénytelenség!
Harácsolás az élet, útonállás!
És nincsen menekvés és nincs megállás!
Nem volt nyarunk és nem lesz már telünk -
Mi lesz velünk?
Romlott világ, mely vérben hentereg
és vért iszik és vért ereszt magából!
Romlott világ, mely gyilkot köszörül
az égből, földből, vasbul és a fából.
Romlott világ, ne nézz, ne nézz beléje!
Vakít a napja, süketít az éje!
Romlott világ, amelyben nincs helyünk -
Mi lesz velünk?
Az óra száll s röpül a gondolat:
tagadjalak meg, hogy ne fájj szivemnek?!
Észak felé induljak zordonul,
hol jég alatt évezredek pihennek?!
S körmömmel addig vájjam a jeget,
míg el tudlak feledni tégedet?!
Romlott világ, ó, romlott életünk -
Mi lesz velünk?
MINDEN SZÉP VOLT, MINDEN JÓ VOLT
Kissé vénen, el is késve,
fogtam én az ölelésbe;
szájam szívemet lekéste.
Minden szép volt, minden jó volt!
Ittam ifjú csókot, ó-bort;
jaj, szerelmem, drága hóbort.
Jaj, szerelmem, hímes bárka,
sekély, szürke vízbe mártva;
gyászsisakon gyászkokárda.
Nagy hajókról álmodoztam,
nagy vizekre áhítoztam,
hol rohanni lehet hosszan.
Májusparton ki-kikötni,
vérszín-ajkakat lefödni,
szivet szívvel megtörölni...
... Törpeséggel látni nagyra
forró szívvel esni fagyra,
jobbra menni s érni balra:
ez mérgezte el az ó-bort,
Margit így lett drága hóbort
s minden szép volt, minden jó volt!
MIT CSINÁLNAK AZ IFJAK PESTEN?
Két emeletnyi magasságban
- mert immár ily magasra hágtam -
körültekintek a világban.
Kinézek az ablak üvegjén,
a mai én, a bús, kehes vén -
a fiatalokat keresvén.
Tizenöt évig magam lestem,
hol fellángolva, hol meg resten...
- Mit csinálnak az ifjak Pesten?
Az ifjak, ők, a friss poéták,
hogy szól a sípjukon a hét ág?
S mit isznak: bort vagy fanyar téntát?
És hol alusznak fényes nappal?
És mivel élnek: színes habbal,
mit rájuk hint egy hímes angyal?
És kit szeretnek, milyen nőket?
És mit: derűs vagy zord időket?
S a pénz hogy korbácsolja őket?
S hol étkeznek az esti szélben?
A rongyos zsebből utcaszélen?
Vagy a budai Rézitcében?
Oda sem néznek pár fityingre?
Jut-é keményen vasalt ingre?
Vagy mint én hajdan? rongyos mindje?
S mit álmodnak üres gyomorral?
Az éhség szivükben mit forral?
S hogy győznek marsot a nagy korral?
Ó, mért nem jönnek hozzám délre
szegény, szerény, csöndes ebédre:
ecetbe mártott zöld epére!
Rossz levéből a rossz világnak
hozzája bort is ihatnának,
egy-két cigányt is híhatnának.
Egy-két szavukat hallanám csak!
Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak;
hogy van valami, amit várnak!
Mert cudar hangu hallgatás ez!
Így nem bitangol költő, vátesz!
Az igaz hang, az más volt, s más lesz!
Zsebemben rég száraz kenyér volt;
az álmokért ez túldús bér volt.
S a múlt a könny, s a jövő vér volt.
De nem néztünk mi rózsamézre,
sem kuckón hortyogó zenészre;
köptünk s fütyültünk az egészre.
Nem néztünk utódot, elődöt,
szívünk s epénk nem kért belőlök;
s epe s szív összecserélődött.
Nem értem el én így se semmit,
halál izéből pár szemernyit,
legfeljebb ennyit: semmit, ennyit!
De ők legalább mondanának
valami szépet a halálnak!
Vagy gonoszat a földnek s lángnak!
... Ó, isteni szent fiatalság!
Hozzád kiált a bús kihaltság,
a jobb reményhez a bús balság:
a halott is kihull az ágyból,
ha földrengéstől bőg a távol...
Ezt üzeni egy fáradt költő
két emeletnyi magasságból!
MONDAT A SZERELEMRŐL
Ezt a kis életet, e rangtalant, a világtalan világot
tudom: most már csak hirtelen és hangtalan,
vívódva a régi órák rémével, a szerelemmel, csókkal. -
tudom, hogy púppal, sebbel s mankóval kell leéljem,
mert mindez születéssel s a szívott tejjel jár;
s ki resteli a púpját: akassza fel magát,
vagy messe ki husából a ferde-konok csontot,
mely úgy megszégyeníté, mint szűzleányt az apja,
ha becstelen találja egy őszi lugas padján,
hol csókok, kéjek, estek és züllött szoknyaráncok
egy emberélet fényét lomhán lefüggönyözték
s örökre eltemették; - tudom, hogy már kihulltam
agyamból, túlmegérve s a piszkos földre estem,
ahol a gondos gazda nagy ponyvát terített ki
s ott sok ízes gyümölccsel kerültem egy szatyorba;
s egy álmos jóllakott lány szája helyett vett kézbe.
És ott halálra morzsolt, míg messze-messze nézett...
MOST MÁR TE
Most már te: szívem szerelme, édes,
csak andalogj a téli utcán, régi múlton.
Takarjon bundád selyme s drága préme
meleg nyakadra biztatón simuljon.
Úgy járj itt, e hasító hidegben,
feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma,
idegen, vad férfiszemektől áhítottan:
egy régi bús ember vesztett hatalma,
ki majd a decemberi hóba lépek,
nyomomba nagy fekete út marad utánam.
És vágyom vissza teák langy zamatját,
mely csókjait idézi csöndes számban.
S remek csípőd, s meleg nyakad, az áldott,
mint örökhóval fedett, halálosztó hegyek:
úgy csillannak majd elborult szemembe
s messziről intnek, hogy néma legyek!
NAP
Hogy ömlik a napból,
ez aranydarabból
a fény!
Hogy szórja cikázva,
szivemmel cicázva
nyilát!
Maholnap hiába
fogódzom nyilába:
kihűl.
S egy őszi bús este
megdermed a teste...
Be kár!
NAPLÓJEGYZET
Ó, ha leirni tudnám, oly kéjjel, ahogy volt:
- A száraz köd befolyta a szennyes korridort,
szaladtam föl, beléptem. Sötét volt a szobám.
A gyufa kéken sercent s nincs egy fűtésnyi fám
e vad cefet hidegben, karácsonyi napon!
Egyet rúgok a kályhán s a könnyem csurgatom.
Az asztalon papirlap, rajt a gyorsfőzőm áll,
- no várj! mondom magamba, te boszorkány, igyál! -
Egy rossz sörösüvegből szeszt öntök most belé
és forró teát főzök a bánatom fölé.
Már hadonász a kék láng és sustorogva forr
a meleg viz felette. S a kicsi kék csupor
mily édes és türelmes s mily kormos a szegény!
No, most két ujjnyi teát s befödni könnyedén.
... Be furcsa: három napja, vagy több is már talán,
hogy nem beszéltem lánnyal, - igy csöndbe gondolám, -
be furcsa, három napja: csütörtök, péntek - és
ma már szombat!... Eh, meddő a sok reménykedés!
A téli nők kacérak és még kevélykedők.
Vagy - tán te bús fajankó, még visszavárod Őt?...
... Kacagni kell!... Igaz, ni: majd elfeledtem ezt,
egy képeslap, ma kaptam s most érdekelni kezd.
Titokzatos két rózsa az egyik oldalon,
egy kérdőjel alatta s pontok, egész halom.
És a nevem, az ucca s a házszám, semmi más,
hevenyén ceruzával odavetett irás.
Be furcsa... Három napja... No, most kész a teám,
leszüröm óvatosan, mint egy süldő leány;
még három kocka cukrot s tán két kanál rumot. -
A képeslap irása oly ferde és unott,
tán nem is nékem küldték! Vagy ki küldte nekem!...
S hogy a rumot teámba belécsepegtetem,
kezem, mint tiszta lánykéz, e percben oly fehér
és lányosan vonaglik csuklóm felett a vér.
S ahogy a torkom éri a langyos, barna lé,
a szám, mint szende lányé, úgy biggyed lefelé.
Megdermedek: a mellem! a mellem! - hisz ez Ő!
Hogy ring, hogy tüzel, feslik és milyen pihegő.
S hogy megtelik a combom! s a térd, hogy gömbölyül!
S a vér, hogy elsötétült a húsomban fölül!
S hogy érzek mostan mindent: egy rongy élet tüzét,
férfi tragikus szomját és egy fáradt szüzét...
A téli nők kacérak és mind kevélykedők.
Fagyoskodó fajankó, vissza ne várjad Őt!
Kacagni kell!... De csöndben elhagyom a kezem,
megcsókolom és lassan rájaereszkedem.
NEM!..
Nem! Nem erre születtem én!
Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén!
Ma a holnap szürke hályogát látni a tegnap tetemén!
Nem, nem erre születtem én!
Nem! Nem az én életem ez!
Csip-csup vizeken ez a jámbor, ki gyáván evez!
S alig alkonyodik, már lankad, az ereje vesz!
Nem, nem az én életem ez!
Nem! Nem ezt ígérte nekem
az első márciusi szél az ablaküvegen!
S az első álmodozás a réten, a zöld füveken!
Nem, nem ezt ígérte nekem!
Nem! Én nem így akarom!
Asszony, ki miattam éhezik... s kislány a karon!...
S én mindennap a bús bocsánatkérést hadarom!...
Nem, én nem így akarom!
Nem! Én nem hiszem el,
hogy én vagyok az, aki reggel ágyamból kikel!
Délben pénzért szalad s délután pardont énekel!
Nem, én nem hiszem el!
Nem! Az sem én lehetek,
aki este hazaoson, akár a szégyenlős-beteg!
S: alszik a gyerek?... figyel gondban és téveteg...
Nem, az sem én lehetek!
Én ott vagyok, ott valahol,
ahol a vágy és a kín testtelen ajka dalol;
ahol a felhők széle elúszott az istenek lába alol...
Én ott vagyok valahol!...
NEM FÁJ NEKED
... Nem fáj neked szíved egésznek tudni?
Mikor az enyém már vérig kopott!
Nem fáj szép selyemernyődet kinyitni?
Mikor fejemre jégeső kopog!
Nem fáj a kesztyű illatos kezednek?
Mikor tudod, hogy búsul az enyém!...
Nem fáj az íze könnyű élvezetnek?
Mikor tudod, hogy magam vagyok én!...
Nem fáj a szó, mely elhangzik a szádon?
Mikor tudod, hogy kiáltok feléd!...
Nem fáj: evezned ünnepi naszádon?
Mikor már nem borulhatok eléd!...
Nem fáj néked szerelmem sok virága?
Mely ott hervadoz hűs bőröd alatt...
Nem fáj neked a bőség?... mondd, te drága!...
Mikor tudod, hogy semmim se maradt...
... Nőnek születtél s lett belőled asszony!
Én tettem ezt... karomba fogtalak. -
De nem volt csók, mely mellettem marasszon,
elhívtak téged csábítóbb falak!
És lehet ősz, vagy lehet nyár... Az útak
bezárultak az elmenő megett.
Magaddal is örökre szakítottál,
mikor el tudtál hagyni engemet!...
NEM HISZEM EL
Nem hiszem el, hogy ez az út: az utam.
Minden bozótja idegen nekem!
Valami véletlen, hogy ideborultam
s kialudt hirtelen a szövétnekem.
Valahol valami nagy hibát csináltam
s a hiba átkát a sírig viszem el...
De hogy ez az út az én igaz utam:
nem hiszem el! Én nem hiszem el!
Idegen szavakat hajtogat az ajkam,
nem az én szavaim! Egy sem az enyém!
Valami rossz álom uralkodik rajtam,
melyből felébrednem nincs semmi remény!
Valahol valamely szómat elharaptam;
mikor?... és melyiket?... elfeledtem!... El!...
De hogy én ezekre a szavakra születtem:
nem hiszem el!... Én nem hiszem el!...
Nem hiszem el,hogy ez volt rám kimérve:
örök-tehetetlen állni egy helyütt!
Ezer szent célok közt egyikhez sem érve
várni, hogy a lélek rabsága szíven üt.
Lehet, hogy mindenek így járnak a földön,
akiket a sorsuk erre kiszemelt...
De hogy a rosszak közt nem a legjobb voltam:
nem hiszem! Nem hiszem! Sose hiszem el!
A NÉMASÁG ÁLARCA ALATT
Most már te: szívem szerelme, édes,
csak andalogj a téli utcán, régi múlton.
Takarjon bundád selyme s drága préme
meleg nyakadra biztatón simuljon.
Úgy járj itt, e hasító hidegben,
feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma,
idegen, vad férfiszemektől áhítottan:
egy régi bús ember vesztett hatalma,
ki majd a decemberi hóba lépek,
nyomomba nagy fekete út marad utánam.
És vágyom vissza teák langy zamatját,
mely csókjait idézi csöndes számban.
S remek csípőd, s meleg nyakad, az áldott,
mint örökhóval fedett, halálosztó hegyek:
úgy csillannak majd elborult szemembe
s messziről intnek, hogy néma legyek!
NŐK
A pesti napon kezdett fölüdülni;
már a Körúton vett ki új szobát.
De nagy tengerek választották széjjel
őt és mogorva szobaasszonyát.
Mert, bár különbejáró volt az ajtó,
túlmorális volt a vén nénike.
S az ifjú hölgyek lelkesült csapatja
ínyére bizony nem volt nékie.
Úgy járt haza, mint idegenbe tolvaj
(szinte zsebében vitt nőket haza,
itt, Pesten, hol nőinkről azt regélik,
hogy erkölcsük egy kissé túllaza.)
Ezért volt néki harminckét lakása!
Tíz év alatt harminckét szép lakás!
S hurcolkodáskor mind-mind úgy égette,
mint gonosztévőt a máglyarakás...
A NYÍLTAK
Ezek fognak korán megölni,
ezek a fárasztó éjjek:
amikor véremtől idegen vérből
hörpintek, hogy holnapig éljek.
Mert szintelen csók a vándor csókja,
mit elejt az uccai sárba.
De kell az a csók, mert duzzad a sár,
és az út belefúl a mocsárba.
Szentek a fáradt pillájú nők,
a lomhavérűek, a nyiltak.
De az ablakon át egy tiszta leány
a csókokra be-bekacsintgat.
És tiszta kezét ajakára teszi
s megszámlálja csókunk a sárban.
A megvert szivű hímek reggel ezért
szédülnek el oly halaványan.
Ez veti szét a függönyöket
a sok bánatos vándori nászon.
Átkozott minden tiszta leány
és áldott legyen minden idegen vászon!
NYUGODJ MEG, HOGYHA TUDSZ
Ez már: az első őszi szín... ez! -
A nyárvég halk sárgával színez
virágot, levelet.
Ez már az első őszi illat!...
Az igazi nyár már elillant
a háztetők felett...
Megint lehül felpezsdült véred;
a körte már kásásra érett -
s túlérett vagy te is...
Túlérett vagy és túlokos vagy!
Az ért gyümölcs már hidegen hagy...
Már untat a nap is...
Még harsognak a színes selymek,
unszolnak még: a vággyal telj meg!
Tépj selymet s szirmokat!...
Kezedre nézel: a tíz ujjad...
nem tudhat ez már semmi újat...
mind a múlthoz ragadt...
Minden: a múlt... S ez fáj ám... fáj ám...
Új szag szivárg a szőlők táján -
s te menekülve futsz;
Évá-t sóhajtsz a fordítva "ávé"-t.
Pezsgőt innál s öntik a kávét -
Nyugodj meg, hogyha tudsz!
OLYANOK NÉKEM NÉHANAP AZ ESTÉK
Olyanok nékem néhanap az esték,
mint régi utcák, ahol sokat jártam.
A kivénült fák lombokat hazudnak
s én büszkén lépek a süppedő sárban.
És némely ijedt gondolatom olyan,
mint egy-egy ismerős szobor a múltból,
kicsiny falukban, hol nagyokat néztem
s az arcom bámult rám a láncos kútból.
S egy bús versem, egy-egy betű irásom
utcát, szobrot úgy zár el épp előlem,
mint rács a holtat méla temetőben...
És hasztalan sok hívásom, sírásom:
nincs más, csak esték, esték, esték vannak...
S ki este jár emlékek közt, jaj annak!
ORCHIDEA
Vállaid közé fúrom a fejem.
Orchideás álmot ölelek rád,
én, a te orchideás haramiád.
Párnás öklöd derekam vájja;
ingatag melled dalol velem...
Én a te nevedet énekelem.
A pamlag egy nagy orchideafelhő,
rája hullottunk mi, két gyönge virág.
Egy szent orchidea most a világ.
Öled, ajkad: orchideaerdő;
én vagyok rajta a vaksötét út,
amely az erdőn kigyózva fut.
Átrobog rajtam az illatos láz,
a kebled egy világgá száguldó utat
a roskadozásig beorchideáz.
ORGONÁVAL
Ez az, amit még akarok:
menni még egy darabon és gyalog.
Nézni a tájat, a füvet,
mikor harmattól csillog, mint az üveg.
És látni, hogy borul a fény
a külvárosi kertek ölén;
s hogy feszíti pilléreit
az összekötő vasuti híd.
A vándort, aki a rozson át 
oly görnyedten cipeli magát;
a holdat, amíg a kertek alatt
oly sokatmondóan leszalad...
S este hétkor, a séta után
megsimogatni kis fehér kutyám
és nézni az ablakon át
hogy bólint az orgonaág...
Az ablakot kinyitani
s az orgonával bólintani...
Ó HAGYJATOK MAGAMRA
Ó, hagyjatok magamra a halottal,
ki én voltam és ki örökre elment.
Engedjétek, hogy megsirassam őt,
az elköltözött kedves ismeretlent.
Csak én tudom, hogy mily szomorú volt,
mennyit könyörgött s mily szelíd szavakkal.
Most ott ragyog feje fölött a hold,
amelynek olyan búsan udvarolt.
Ti nem tudjátok, hogy ki volt s mi volt ő,
és mikről álmodott és mire gondolt.
Ti nem láttátok elsuhanni őt
gyászos kabátban, mit szorosra gombolt.
Nem hallottátok hangját meg soha,
némán beszélt és túlvilágiakkal.
Most nyugalmas és jó az ő sora.
Nem űzi már a vágyak ostora.
Már nem akar a tornyon lenni zászló,
se dühös szél, mely lobogót leszaggat.
Belátta már, hogy gyenge ő nagyon
repülni ott, ahol mások szaladnak.
A szél leverte - nem panaszkodott.
És jött a villám, kigyullad az égbolt,
szive megégett - nem panaszkodott,
és eldobta ő a vándorbotot.
Én a vállamra kaptam éji órán:
oly könnyű volt és két karja lelógott.
És lábujjhegyen elcipeltem őt,
a tönkrement urat, a vézna grófot.
Ó, hagyjatok most magamra vele!
Szegény, mindenre vágyott s mit se ért el.
Szomjas szája jajokkal volt tele.
Úgy sajnálom, hogy meghalok bele.
Ó, MOST MÁR ELHISZEM
Ó, most már elhiszem nekik,
kik egykor intve óvtak önszivemtül,
hogy addig szórja kincsit,
szegény szivem, míg össze nem dül.
Ó, most már értem és megáldom őket,
mert övék a világ s övék a mennyek.
Az ő szivük az örökké termő kert,
hol örök nászutak keringve mennek.
...De én: rajongva érkezett sovár
hidegben állni egy percig se tudtam.
Szeszekkel megtelt örök szamovár:
mindég forraltam s el sosem aludtam.
Eszeveszett hő pörkölt engemet,
vallás, művészet, asszony - mind fütöttek.
S én áldoztam a szent, nagy meleget,
amely szívemben dúsan lebegett.
Szeretni tudtam azt is, aki bántott;
s, - mely holt gazdát sirat - az elárvult kabátot.
Templomban ajkam összereszketett,
ha csókoltak hűs kőkereszteket.
Szerelmem is, higyjétek el nekem,
szent volt s tiszta vezérszövétnekem.
Mint pap, fejével az égre szegetten:
úgy jártam én és mindenkit szerettem.
De jaj! ha most magamra nézek.
Megvertek engem, akiket szerettem.
Fejem fölött a távolokba néznek
és gyűlölnek, mert holtra keseredtem.
Fáradt ember vagyok, porosan és kiégve,
kiért már nem derül föl csókos ajk, meleg s ég...
Ó, most már elhiszem nekik,
hogy halálcsók a túlfűtött melegség.
Ó, SZÍNHÁZ
A karzat és a kakasűlő
e forró vértül forrva fűlő,
hol kiscseléd és kisdiák
figyelik a komédiát:
jól ismerik a lihegésem,
hisz övék voltam én egészen.
A zártszék és az öblös támlás!...
Ó, hányszor ültem itt, e lármás
és lelkesűlő nagy tömegben
s a forró szemektül remegtem.
S a pirosbélű édes zsöllye!
Ó, hányszor gyúlt remények zöldje -
de fölsrófolták, jaj, a villanyt
s a drága misztikum elillant.
Ó, bársonyfészek: forró páholy,
mely édes a nő illatától;
ó, kis tükör a bordó plüssön -
mind azért van, hogy szíven üssön.
Ó, zenekar, te langyos fürdő!
A tengerekrül csókot küldő!
Ó, karmesteri pálca - s vékony
aranycsat kis női derékon...
Ó, függöny s színpad! Könnyű selymek,
amelyek sohasem felelnek,
csak zöngve, sírva deklamálják
az élet örök, szent talányát.
Ó TE JÓ VAGY
Ó te jó vagy, mert szerettél,
mert csókoltál és öleltél.
Ó te jó vagy, mert az ajkad,
mihelyt kértem, odaadtad.
Ó te szép vagy, mert szerettél,
szomjaztattál, éheztettél;
fázni hagytál, égni hagytál,
amig mindent odaadtál.
Áldott vagy te a lányok közt,
száz asszony közt nincs áldottabb.
Mert te magad akaratlan,
mosolyogva megnyitottad.
Úgy álltam meg a véredben,
felsaruzott, sáros lábbal,
miként amaz elődeim
a megbűvölt, vad Jordánban.
Minden ered az enyém lett,
én tettem az asszonyságod.
Áldott érte ama hónap
és két karom legyen áldott!
Te vagy a jó, mert azóta
lányt úgy soha nem öleltem.
Te vagy a jó, mert a másod
soha sehol meg nem leltem.
Te vagy a szép, mert átkod,
mint a napfény, úgy ég rajtam.
S mert utolsó csókoddal én
mindörökre egy maradtam.
ÖNGYILKOSSÁG...
Ki megcsináltam már a számadást:
ó, mivel öljem én meg magamat!
Golyó?... Gyilkos golyó a két szemem,
két örök seb a homlokcsont alatt...
Mérget vegyek be s habzó ajkamat
bámulják ott az ispotály-cihán?!
Az élet sötét italát iszom -
ó, van-e ennél gyilkosabb cián?...
Vagy a szívemet tőrrel verjem át,
hogy ételhez jussanak az ebek?!
Nincs már szivem. Kimarták a helyét.
a korbácsnyelvű hétszer hét sebek!...
Vagy kússzak föl tán tíz emeleten
s onnan vessem le a mélybe magam?!
Hisz már a Nap volt fénylő zsámolyom
s onnan csináltam salto-t, hangtalan...
A mérget, meg a tőrt, meg a golyót
az én kezeim sosem érik el.
Az én halálom: százszoros halál!
Az én halálom az, hogy élni kell
ÖRÖK VŐLEGÉNYEK
S az ember odajut görcsös szivével,
hogy gyönyörűt álmodik minden éjjel,
ahol az ég kinyílott, oda ér el.
Ha ősz szálat lel a hajában,
kitépi és csókolja lágyan,
mint - akiért lett - a lányt hajdanában.
S mit évek óta nyűtt, - a vén zsakettet,
gondozza, félti, bárha vedlett,
mint ősz anyó egy régi kertet.
Az uccán, mint egy vőlegénynek,
szemei furcsa fényben égnek,
mintha menyasszonyt keresnének.
A kávéházban úgy ül ő le,
minkéntha várna ifjú nőre;
virágokat vesz nyakra-főre.
És éjjel, félig égve, félig fázva,
sietve megy a lázas indóházba,
szegény, bolond reményekkel parázna.
Ha egy vonat befut rekedt iramban,
ő vár legelül kopottan, hivatlan
és bámul, ha egy rőt szikra kipattan.
ÖRVÉNY
Mi eddig lelkemből kiégett,
azt soha vissza nem kapom!
A folyó medréből kilépett
s fölborította csónakom.
Homály borult a kék hegyekre,
időelőtti alkonyat.
Az örvények felé megyek le,
mik elfogják a hangomat.
Pedig még egyet, egyet, egyet
be szép lett volna zengeni;
egy lány nevét... De jő az örvény
s eldalolni nem engedi.
Ó, nem maradhat bűntetetlen
egy élet, amely önmagát
keserű gúnnyal tépve egyre,
kioltja önnön csillagát.
AZ ÖTVENÉVES EMBER IS...
Az ötvenéves ember is megérzi,
hogy lenn, a földbe megfordult a mag:
hogy a levegő selyemkárpitjára
reálehellt a langy ibolyaszag.
Az ötven éves ember is megérzi,
hogy a láb könnyebb, bátrabb a derék;
hogy hatkor este van már, s még sincs este -
hogy hazaszaladni kár lenne még...
Hogy a melleken egy-egy gomb kinyílik
s mosolygósabbak, mint télen, a nők;
hogy ámokfutó szegődött nyomukba,
üldözi őket, és nem félnek ők...
Hogy tar galyán a ma még szürke kertnek
egy láthatatlan száj már hangicsál;
hogy nehéz lett már a kabát a vállnak
s a nyak alatt kibomlik már a sál...
Az ötvenéves ember is megérzi,
hogy orvul rájatámadt a derű.
Hogy van valami, ami tiszta és szent.
hogy van valami, ami nagyszerű...
ŐSZI SÍP
Megfújták már az őszi sípot.
Fülem mögött már elsivított
Az őszi szél, a bús szirén.
Vad táltos fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába
és panaszt hordoz a szívén.
Búsan suhogtat ostorával
s pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkínál:
Igyál barátom még ez őszön!
mert egyik ősz megy, másik ősz jön -
de te, ha mész, elmész! Igyál!
S amerre száll, titkos jelekkel
és rőtszín szőlőlevelekkel
hullatja teli az utat,
a sípja szól, virágja éget,
nyomába felsikolt az élet
s a temetők felé mutat...
ŐSZI VERS
Megérted az őszt... a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.
Megérted: rádesik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.
Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.
Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad...
PESTI RITMUSOK
Fönt Budapesten sárga volt a flaszter,
már kopaszodtak a körúti fák.
A beteg költőt megcsapta a szellő,
a sok-sok kedves pesti furcsaság:
a teli utca, a szép női lábak,
minőket látni másutt nem lehet.
És megtanult most újra bölcsen járni,
lábujjhegyen a női nem megett.
Enni szerette volna, megharapni
a véletlen megtalált életet.
És nagy szerelmet, szépet, újat kapni,
amely nélkül ő sosem élhetett.
S ahogy kereste, hipochonder-módra,
hiszékeny fejjel évrül-évre már, -
újat talált, de nem tudta feledni
a régit, melyet elsodort az ár...
Első szerelmek ifjú trombitása,
napkeltének fehér lovagja volt.
S az élet köde mindég odatolta,
hol rőt fátyolok közt már állt a hold.
Mindég elkésett, babrálván az emlék
mély dobozában hervadt lomokon.
És várúrként akart fennen lakozni,
míg vermet ásott laza homokon.
S a kávéházak terasszán sötétlő
barbár alakját megszívta a gond.
A kávéház lett a háló s ebédlő
és ő maga egy elhervadt bolond.
Úgy járt oda, mint mások hivatalba,
ott dolgozott, s dobogta ritmusát.
Egy messzi élet mélyét írta dalba,
megrázván lelke sötét ciprusát.
És pénzért kelle menni a lapokhoz,
könnyet aranyra kelle váltani...
... Be jó néki, hogy egyszerű zsidó volt
s nem előkelő lovag, máltai!
Már heteken át jár a pesti uccán,
míg egy napon őt mégis meglelék.
A József körút aszfaltján kifáradt,
s a Baross-kávéházba ment be épp.
Az asztaloknál jó nyárspolgárokból
tarkán libegő bokréta hevert;
odébb egy tanárképű ifju ember
épp egy játszma piké-kártyát kevert.
Az ujságosfiúk meg úgy rohantak,
mint véres karddal szoktak hajdanán.
A kasszában búsongott a kasszírnő,
egy álmosarcú, szelíd-fajta lány.
S a hátsó fronton, egy sötét sarokban,
ott ült egy ifjú, acélos, mokány:
kabátja lüszter s kissé szembetűnő
világosság ült széles homlokán.
Az öltözéke nem nagy gondra valló,
de némi fölényesség ült szemén.
Már régen volt. De sötét vasbotjára
s hajlott állára jól emlékszem én.
Furább arc sosem volt még Budapesten
(megtámaszkodván úgy féloldalon)
- Karinthy ő, az ifjú mókamester!...
így szólt a főúr bajusza alól.
Azóta nagyot nőtt e szárnyas ember
és minden nagyra méltán hivatott.
Kreált egy új szatírairodalmat,
mint nagy szabók valami divatot.
Már levitézlett szerkesztő volt akkor,
meghalni látta az élces "Izé"-t.
Húszéves fővel mellre szippantotta
a magyar irodalom bús izét.
Öreg irókkal vette fel a versenyt,
kik két kézzel cibálják tollukat.
És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel
valamit hozott tőle a "Nyugat".
A PESTI UCCA
Hol ólálkodtam oly sokat:
a pesti ucca hívogat
a május alkonyatban;
a pesti uccaszögletek,
hol romlott lettem és beteg,
ahol bealkonyodtam.
Hunyorgó szemmel néz felém
a fakó flaszter két felén
az emlékeknek árnya...
Egy kis szőkével jártam itt,
ott meg egy barna szemeit
kerítettem hinárba.
Fölcseng a sok szép régi dal,
be könnyű voltam s fiatal,
be könnyen hívő lélek!
Sohase kérdeztem: miért?
Csak lelkesedtem mindenért,
mi szép és ami élet...
Így májusban, ha jött az est,
be megbámultalak, te Pest!
Tőled be sokat vártam!
És ó, hogy kellette magát
a sok kiáltozó plakát,
míg tátott szájjal álltam...
Hej, pesti ucca, pesti kő,
elszállt felettünk az idő
az örök semmiségbe.
Ne törődj vélem: régivel. -
A sétapálca végivel
porodba írom: vége...
A PILLANAT
Menj, siess! A pillanat:
illó olaj, elszalad
s kialszik a tűz!
Józan észre mit se adj!
Csak előre, csak szaladj,
hogyha dolgod űz!
Évezredek tűnnek el,
de holtodig énekel
némely pillanat...
Reád ontja illatát,
bölcsőd is, meg paripád,
ringat s elragad.
Van hazug és van igaz:
jól vigyázz, hogy melyik az,
amely a tiéd!
S ha fölkapta lelkedet,
hagyd, hogy szálljon el veled.
Szállni, ó, be szép!...
Hegyre viszen?... Mélybe ránt?...
Csak előre, sose bánd,
ha a vágyad űz!
Menj, siess! A pillanat
illó olaj - elszalad
s kialszik a tűz...
A REMÉNY
Úgy bánik vélem az idő,
mint anya kényes gyermekével.
Ágyamra ül, ha este van
és bíztat isten szent nevével.
Boldog reményeket ígér
holnapra és holnaputánra.
Kihúny a mának mécsese -
és holnap futhatok utána.
Néha már reggel kezdi el,
hideg pénzt s forró nőt igérget.
Kicsal a párnáim közül
a szélhámos, kegyetlen élet.
S ha este ajkam panaszol
s a könnytül nem tudok aludni,
oly jóságosan néz reám,
hogy nem tudok rá haragudni.
SELYEMKÖPENY
Selyemköpeny, fekete felleg
fehér dombok felett!
Selyemköpeny, fekete szél!...
Valaki így beszél.
Selyemköpeny, hűs jégszilánk
forró tenger felett!
Ma ismét visszatérsz nekem?
Ezt kérdem félszegen.
És a körúton ballagok,
hol perg a selymes tánc.
És ömlenek az illatok.
S én sápadt reményt ringatok:
Ó, hogy köszöntenék reá,
levenném barna kalapom;
s aranycsattos karjain
hogy siklanának ajkaim...
Nagymessziről már idezeng
a zöld folyam, a Dunavíz.
Ó, vízfodor, csipkeremek!
Ó, karcsú kis propellerek!
És Budapest, te cifra, szép,
te forró, éhes Budapest!
Kevély vagy, mint egy cínterem,
hol élet nem, csak szín terem.
Tíz éve már, hogy itt vagyok,
hogy szellőidben evezek:
most egy vitorlát adj nekem!
A selyemköpenyt hagyd nekem!
SÉTA
Sétálok néha lenn a Dunaparton.
Égő szivarom néma számba tartom.
A szivar, az még megvan, megmaradt.
A többi eltűnt a sok év alatt...
Megyek. A léptem kényszeredve koppan.
És érzem, egyre jobban, egyre jobban,
hogy séta ez az élet, semmi más!
Nincs érkezés, csak mindig indulás...
S egy nap eltűnik majd a sétatér...
Szivar kialszik... séta véget ér...
SIET E SZÁZAD
Csavarokkal és tengelyekkel,
huzalokkal és hengerekkel,
telepekkel, szigetelőkkel,
szelepekkel, gőzös erőkkel,
szárnyakkal, zúgó motorokkal,
fém-tüdővel, acéltorokkal,
vas-szívvel, melyben nincs alázat:
szerelte fel magát e század!
Nagy útra készül... Messzi térre...
Nem szomjas borra már, csak vérre...
Zsákmányra felhők peremén les...
Már a szerelemre sem éhes...
A hideg ébrenlét királya,
már az álmokat sem kívánja...
Valóságban él, csak anyagban,
mely tapintható s csalhatatlan...
Siet e század!... És a tűz még,
mely bent zihál, minthogyha űznék:
árnyát kísérteties fénnyel
előbbre veti - rémes fény-jel!...
Hogy a Saturnusban s a Holdban
megláthassák, hogy merre, hol van?...
Célt mutat, mint a bamba állat?...
Izgatja a telitalálat?...
Rohanj: század, te külön bolygó!
Utánad nézni bús, de oly jó!
Látni magam: kis pontot benned
s tudom, hogy így kell tönkremenned...
Kis kalapáccsal én, te szörnyű
ágyúkkal, miknek röpte könnyű...
ahova én förtelmes félsszel:
te is csak oda, oda érsz el!...
1931
SIKÁTORI BALLADA
A város szélin, a gyár közelében,
tömlöcös, tompa sikátor alatt
- ha az este ködösen, vörösen szitál -
Mea lengve, lebegve halad.
Barna hajába az esteli köd
lobogó, lázas színeket köt;
hajtja a vére, a bátor,
a csókos, a szomjas, a szent predikátor.
Nyomába zenél a sikátor.
A gyárfal alatt, hol szennyes a part,
sötétlik egy emberi váz.
És vár és vigyáz és remeg és dalol
és dalol és remeg és vigyáz.
Barna szemén Mea arca tüzel,
friss csókok reménye az ajkán.
Vadul táncol a vére, a bátor,
a csókos, a szomjas, a nagy predikátor.
Körötte kigyúl a sikátor.
Zúg, zendül a csönd, a sikátori csönd
és kigyullad a part meg a gyár.
A beólmozott ég színe fáklyapiros -
most kel nászra a tél meg a nyár.
Barna szemek szine összeborul,
összefolynak az ajkak s a hajak...
Szomorú himnuszt búg a november:
átkozott koldus mind, aki bátor!
S könnyekbe fúl a sikátor...
SÓHAJTÁS
Nem igaz halott az, aki föltámad.
Egy sóhajtást még küldök teutánad!
Zokogva szállok ki a csöndes, sárga,
múlandó ősznek hervadó tavára.
S vitorláját a sárga leveleknek
megduzzasztom a fényével nevednek.
Az éji csönddel játszik a tó fodra.
Egy felleg száll le drága alakodra.
S a mélabúsan fénylő holdvilágnál
a mélybe hull az égből egy virágszál...
... Az emléked, az megmarad, te kedves!
Tanúm a két szemem, mely mindég nedves;
hűs hajnalon és langyos este, későn. -
Aranypor csillog az elfáradt vésőn...
SZEPTEMBER
Mitől oly terhes minden ősz
s mért kábulunk el illatában?
S ha lágyan perg a sok levél,
mért látjuk, hogy ott a halál van?
Ha szőlőgerezdhez nyúlunk,
mért járja hő az ujjainkat?
S az érett nő mért gyengül el,
mint rózsa, mit a szél megingat?
És mint a vágyó anyaméh,
miért járunk szívig kinyílva?
S miért cseng és mért mosolyog
az érett körte, alma, szilva?
Ezt kérdi öntudatlanul
így őszidőn a gyötrött lélek.
Bámulván csöndes betűit
a kalendárjom levelének.
S míg leterítve áll az ágy
s a kályhának még lángja nincsen,
az ablakon az őszi fény
beszáll s megcsúszik a kilincsen.
S kopogtatás nélkül benyit
az ősz, adója legjobb jónak;
az érett magzatot hozó
anya: a kilencedik hónap
SZERELEM
Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?... Honnan?...
Én már azt nem tudom.
Elindultam vele valamerre.
Merre?... Merre?... 
Előre az úton.
Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?... Meddig?...
Amíg kisüt a hold.
S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!... Álom!...
Mint minden, amim volt.
SZERELMES VERS
Válts útat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!
Nem én: a szigorú sors mondja ezt.
Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.
Születtél - s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.
Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.
A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.
Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén...
SZÉNA
Egy kocsi szénát vittek el
a fakó köruton.
Utána néztem hosszasan;
mért?... magam sem tudom.
Csak ottan álltam, mint akit
a bánat fejbe vert.
Eszembe jutott kis falum,
az udvar és a kert...
S a kerítésen túl a nagy
virágos, tarka rét,
mely illatával öleli
a Dráva-partkaréjt.
S a pici, sárga pipitér
s a sárga kankalin,
miket naivul öleltek
valaha karjaim.
És a falusi nyári est
s a széna illata
s - amely örökre elveszett -
az ifjúság dala...
Csak néztem, néztem hosszasan,
Mért?... magam sem tudom. -
... Egy kocsi szénát vittek el
a fakó köruton...
SZÉP BOLONDOK
Lehettem volna szép, szőkefejű
és kékszemű, szomorú ember.
Türelmes vérű, ábrándozó,
mint a nagy kékvizű tenger.
Lehetne homlokom ívelt, merész:
bámulnák szép koponyámat.
- Szép darab ember volt Antonius,
de nem ihlette meg az anyámat. -
Heródes ádáz hidege ég
arcomon s kövér hajamba.
A szeme röpköd szemem helyén,
mint vészben a Noé galambja.
Haragos, átkos, fekete fej
és elborult viharos homlok,
szereti Mea szép barna fejét;
s akik szeretnek: mind szép bolondok.
SZÉP ÉLETEM
Szép életem, te távozó lét,
visszaadok mindent néked:
bársonnyal sebző bánatszövedéked,
szerelmed s sok más tövises éked
s ezer bénító bánatod.
Mindent: Meát is visszaejtem
mélyre hajolva, bágyatagon.
Szép életem, vedd vissza őket,
mindent, Meát is ráadom.
Szép életem, üdvözlöm halkan
ajkad bibor-kohóját,
mely forró tűzzel lendítette
forgó kerekem pergő szijját.
Távozz jó szivvel kegyesen.
S míg enmagamról leesem:
elfáradt csók a fáradt ajkon -
szállj messze, könnyen, vidoran
s apadt szemem s vásott fogam
ne lásd, hogy holtra-csukva tartom.
Esetten, félszeg ferdeséggel
olvasok magamra mostan:
életem cipőjét félretapostam
s most lengek az őszben, a rőt avarosban:
kertem riasztó réme.
S nem tudhatom, hogy én-e,
vagy életem, ó nagy isten,
az, aki adós, hogy segítsen
e furcsa és nyugodt halálban?...
Mert ó, jaj, én mindent megtaláltam!
SZÍVEKBE SZENTELT SZÉGYEN
Szívekbe szentelt szégyen: Szerelem,
be sokat írtam s gondolkodtam rólad,
míg így leróttam szerelmi adómat.
Kívül még ifjú, bent pudvás vagyok.
Még jól megnéznek azok, akik látnak;
még tetszem néhány nőnek, pár barátnak.
Még mosolyognak, hogyha bús vagyok.
Még gondolják, hogy virágokra szállok
s hogy párnám még az erdőszéli árok,
hova magammal viszem csókomat,
amely gondtalan ajkak martaléka;
s hogy reménytelen egy-egy lázam néha.
Pedig virágot én már nem szedek.
S a méz begyűjtve áll a kamarába
és nyitva vár az ajtó mindkét szárnya.
Az árokszélre már le nem ülök.
Sok csalán van ott és sok lehullt csillag
s a közel temetőbül sok bús illat.
Itthon vagyok kenyéren s vizen én!
S papírra vetve egy-egy mondatot,
a virágoknak friss vizet adok.
SZÍVEM HÖLGYE
te hölgy, kit sok szerelmes versem úntat,
ki - mint kijátszott kártyát - veted el a múltat;
ki sápadt kezedet gyűrűk fényébe mártod,
kinek még csók és eskű meg nem ártott;
te hölgy, ki selyemingbe s felette vérbe jársz,
kinek életed nem több: egy játszma passziánsz,
vagy fagylalt fagyos télben, remek ezüstös tálon,
vagy legfeljebb egy halvány ebédutáni álom;
te hölgy: örök sikolyja szűk szivemnek -
kiben végetlen tengerek pihennek:
ismerj magadra s öltözködj, kérlek,
áhitatom komoly ruháiba -
s pihenj meg!...
SZÍVEMNEK DOHOS UDVARÁBAN
Szívemnek dohos udvarában
egy őszi verkli játszik halkan.
A kis cselédszobába fekszem
és azt hiszem, hogy rég meghaltam.
Kis névjegyem az ajtófélfán,
valaki ráírt egy keresztet.
S egy kéz búsul a rézkilincsen,
mely magához sosem eresztett.
Az ablakfüggöny vérbe mártva,
bordópirosan feketéllik.
Fölöttem egy szenteltvíztartó,
halott kezeim el nem érik.
Mezítlen lábú kis cselédek
osonnak el, a léptük hallom.
Vizes korsójuk összecsendül
élettől szomjas, ifjú hangon.
Meg-megállnak a verkli mellett,
keblükben pénzért kotorásznak.
S az őszi verkli fülledt lázban
csöndet játszik a téli háznak...
SZÜZEK, BALKONOK
Ó, hogyha egyszer nyitva hagynám
a szobám csak egy éjszakára,
mint csapszéket a pusztaszélen,
hol egy korty bor a mámor ára:
fejembe apró álomsapka,
kezembe szívem, ez az álnok.
És mérném, mérném szakadatlan
a csönd borát, e forró álmot.
A nyári éj, amint kinyúlik,
lomhán kocogna bé az ajtón;
s én az én könnyes levegőmbe
meríteném el, szivszakajtón.
Elveszne benne, sirna, rína:
szüzek, balkónok, ágyak várják,
s én beléfojtanám szívébe
véremnek éhes, szomjas árját.
És ott vergődnénk összefolyva
az éjszinnel befestett ágyon.
A legparáznább és a legtisztább
lennék ez éjjel e világon.
AZ UTOLSÓ ASSZONY
Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.
Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
senkise látja, mint én, oly szépnek.
Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
csókom, keservem, büszke bukásom:
vérszinű borból utolsó korsó.
Erre az útra bízom a lázom...
Elmegyek ma a legutolsóhoz
s - lemondok róla. De megbabonázom!
ÜLVÉN HIDEG SZOBÁKBAN
Ültem hideg szobákban, könyvek homálya mellett.
A szürke kandallókban sipolva sírt a szél.
Álmodtam csókról, nőkről s másról. S zokognom kellett,
látva, hogy elkallódom, mint rozsdavert acél.
Gyűrődött bús ruhámat, mit nyűttek hosszú évek,
aztán csöndbe leráztam s rossz ágyra hullt e test.
Sovány kezeim fáztak s az éccakák jövének,
a szennyes, borús éjjek. S lenn táncolt Budapest.
Ma arcomon redőzik ruhámnak gyűrődése
s megrokkant szívvel álmom nem hagyom én el mégse!
Meám, te örök könyvem, te melegkarú álmom:
engedj a kandallóknak legszebbje mellé állnom,
amelynek lángja: véred, rostélya: forró ajkad
s márványa: mind a szépség, mi végigömlik rajtad.
VALAKI...
Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?...
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!...
... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon...
A VÁGY VAK ÉCCAKÁJÁN
A vágy kihűl a józan öntudatban.
De sisteregve forr az öntudatlan,
mely korlátlan úr mindnyájunk felett.
Hiába szúr a kénytelen szüzesség!
A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! -
Ezer titkos bűn köt össze veled!
Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit
bujálkodó melege meg nem másít,
csak hátán fekszik és az égre néz.
Be jó néki, mert a földig nem ér el;
felhőkkel játszik, lilával, fehérrel -
az égből ömlik ajkára a méz.
De mit csináljak vágyó két karommal?
S a mellemmel, a meggyalázott rommal?
mely árva sírként feléd domborul...
Tovább viszem szomorú úti málhám:
szerelmemet, a vágy vak éccakáján,
mely jéglepelként szívemre borul...
VERS CÍM NÉLKÜL
Szélvihar elvitte
szines keszkenőmet.
Órám mutatója
szerelmes időmet.
Kedvemet elvitte
idők fordulása.
Szabadságom: zárak
zord csikordulása.
Fekete hajam el-
vitte a verejték.
Édes álmomat a
csillaggal kivert ég.
A kenyér elvitte
úri hetykeségem.
A bor mámoromat,
a só érverésem.
Fáklyáját szememnek
elvitték a könnyek.
Rangom: némasága
a cudar közönynek.
Elvitték cseresznye-
bútorom adóba.
Legszebb versem mindég
ingyen mutatóba.
A halál elvitte
lányom: kisvirágom -
mit keresek én még
ezen a világon...
VÉGZETES VERSSOROK
Az ucca hosszú s olyan széles:
találkoznunk már nem veszélyes.
A vágy s az átok mind betellett;
elférünk békén egymás mellett.
Így járunk csöndbe, mint az álom.
És közöttünk, aranybatáron,
virágosan, fölpántlikázva
a drága Emlék jön, vigyázva.
Komor kocsis ül fönn, a bakján;
kezében ostor, fütty az ajkán.
S az ostorával fenyegetve,
a régholt múltba fut sietve.
VÉGZETES VERSSOROK 4.
Az ereszen az eső lecsorog.
Hozzád ezek az utolsó sorok.
Nem vettem búcsut és nem is veszek.
Én ezentúl is a tiéd leszek.
Csak légy te másé! Menj szép útakon.
Sok jót kívánok minden útadon.
süssön le rád a hold s a sárga nap
s a csillagok fejedre szálljanak.
S vígasztalanság korhadt küszöbén
úgy tudj megállni, ahogy tudtam én.
Gyászfátylaid a szél ne tépje meg.
S hordjon a föld, ha lábad már remeg.
Az ég a földnél távolabbra fut.
És ki a földbe, ki az égbe jut.
VÉGZETES VERSSOROK
1915-1916
Mindég gyűlöltem én a boldog nőket,
kik fogsorukban hordják a mosolyt;
kiket a síma szavak illatával
az unalom parfőmje meglocsolt.
Tőlük távol van a könny tartománya
s a fénylő ciprus vélük nem rokon.
Mi nem nevetünk se földön, sem égben:
csak légy szomorú, édes feleségem!...
Te sokat sírtál már s mind énmiattam,
a szádon sokszor görbült már nevem.
A végzetesség ropogtatja szívünk:
én veled megyek és te jössz velem.
És sokszor fáj, hogy nincs okod mosolyra
s hogy mégse sírsz, ó, ez be sokszor fáj!
S mégis: legszebb a csönd a setétségben -
csak légy szomorú, édes feleségem!...
A vídámság a lenge lelkek fénye;
a mi életünk nehéz, fénytelen.
Egymásnak árnyát látjuk a sötétben -
s ki sötétben van, félni kénytelen...
... Ha nem lennénk egymásnak jója, rossza -
két lomb, amely egymásra nőtt a fán:
nevetnénk tán e földi ferdeségen...
Csak légy szomorú, édes feleségem!
Somlyó Zoltán 1. rész
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Somlyó Zoltán&Somlyó György |
|
|
|
Címkék: szenteltvíztartó, selyemkárpitjára, nyárspolgárokból, vezérszövétnekem, szatírairodalmat, összecserélődött, összereszketett, rendszerességét, megtámaszkodván, bánatszövedéked, belécsepegtetem, szőlőlevelekkel, vígasztalanság, rájaereszkedem, hurcolkodáskor, szobaasszonyát, bocsánatkérést, mosolygósabbak, túlvilágiakkal, fölpántlikázva, lefüggönyözték, selyemernyődet, reménytelenség, szőlőgerezdhez, férfiszemektől, életrekeltőjük, sziklaszakadék, cselédszobába, aranydarabból, költészetének, megbeszélések, gyászfátylaid, földrengéstől, megduzzasztom, szomjaztattál, szigetelőkkel, egyedüllét magányáról, erotikával átszőtt, bohém anarchizmus, lelkemen átsütöm, szűk Könyök, szívükbe sikolt, odvas diót, szívedbe lakom, életem felett, vidám tavaszi, ablak üvegjén, fiatalokat keresvén, ifjak Pesten, friss poéták, hímes angyal, pénz hogy, Somlyó Zoltán, SOMLYÓ ZOLTÁN VERSEI, Schwartz Zoltán, Somlyó György, Reviczky Gyula, MEGBESZÉLÉSEK ISTENNEL, MÉRT NEM TUDOK ÚGY ÉLNI, LESZ VELÜNK, MINDEN SZÉP VOLT, MINDEN JÓ VOLT, CSINÁLNAK AZ IFJAK PESTEN, MONDAT SZERELEMRŐL, MOST MÁR TE, HISZEM EL, NÉMASÁG ÁLARCA ALATT, NYUGODJ MEG, HOGYHA TUDSZ, OLYANOK NÉKEM NÉHANAP AZ ESTÉK, HAGYJATOK MAGAMRA, MOST MÁR ELHISZEM, ÖRÖK VŐLEGÉNYEK, ÖTVENÉVES EMBER IS, ŐSZI SÍP, ŐSZI VERS, PESTI RITMUSOK, Fönt Budapesten, PESTI UCCA, SIET SZÁZAD, SIKÁTORI BALLADA, SZERELMES VERS, SZÉP BOLONDOK, SZÉP ÉLETEM, SZÍVEKBE SZENTELT SZÉGYEN, SZÍVEM HÖLGYE, SZÍVEMNEK DOHOS UDVARÁBAN, UTOLSÓ ASSZONY, ÜLVÉN HIDEG SZOBÁKBAN, VÁGY VAK ÉCCAKÁJÁN, VERS CÍM NÉLKÜL, VÉGZETES VERSSOROK,
|
|
Offline
