|
|
|
2011-10-29 20:02:02, szombat
|
| |
| |
Drábik János:
Magyar munkával fedezett
magyar pénzre kell áttérni
(Az alábbi tanulmány előzetes a Leleplező könyvújság 2009. márciusi számából.)
Át kell térni a magyar munkával fedezett közpénz kibocsá-tására a külföldről behozott, kamatozó, devizaalapú és magán-tulajdonú hitelpénz helyett.
Ehhez olyan munkaprogramokat kell kidolgozni, amelyek számára Magyarországon van a munka, itt van az elvégzéséhez szükséges anyag, munkaeszköz és technológia, továbbá a szükséges szaktudással rendel-kező munkaerő. Ilyen munkák lehetnének, pl. a tiszai gátak megépítése, a belvíz- és szennyvízelvezető csator-narendszer megépítése, országos erdősítési és parkosítási program, az úthálózat továbbfejlesztése, közmunká-val épített lakások fiatalok részére. Ezek elvégzéséhez valójában minden feltétel adott, csak a finanszírozásuk-hoz szükséges pénzeszközök - közvetítő jelek - hiányoznak. Ezt a pénzt, közvetítő közeget azonban a magyar állam is kibocsáthatja, hiszen feles törvénnyel elfogadott MNB törvényt kell csak - egyszerű többséggel - úgy módosítania, hogy az állam magához vonja a monetáris felségjogokat, amelyek eredetileg is őt illették.
Magyarországnak ma kizárólag külföldről érkező devizaalapú pénze van, amelyet hitelre kell felvenni, és amelyért tetemes összegű kamatot kell fizetnie. (2008. novemberében az alapkamat elérte a 10%-os reálka-mat szintet. A reálkamat szintjét úgy kapjuk meg, hogy az évi alapkamat szintjéből kivonjuk az infláció érté-két.)
A nemzetközi pénzügyi válság nyomán egyre több szó esik az 1929-es világgazdasági válságról. Első-sorban az Egyesült Államok helyzetét elemzik, de igen tanulságos azt is közelebbről szemügyre venni, hogy miként érintette ez a pénzügyi, majd gazdasági világválság az első világháborús jóvátétellel megterhelt Német-országot, amelyet még hitelembargó is sújtott. Berlinben kemény viták folytak ebben az időben arról, hogy miként tudná az állam nem konvencionális állami hitelteremtéssel újra beindítani a pénz hiányában műkö-désképtelenné vált termelési kapacitásokat, és munkához juttatni az immáron nyolc millióra növekedett tétlenül álló munkaerőt.
A Friedreich List Társaság 1931. szeptember 16-án és 17-én Berlinben megvitatta Dr. Wilhelm Lautenbach-nak, a weimar-i Németország egyik tekintélyes gazdasági szakértőjének, a gazdasági hitelbővítés következményeivel és lehetőségeivel foglalkozó memorandumát. A tanácskozáson részt vett Dr. Hans Luther, a Német Központi Bank, a Reichsbank (Birodalmi Bank) elnöke, de ott volt Walter Eucken és Wilhelm Röpke is, az ún. ,,Ordó-liberális" irányzat neves képviselője. Ez az irányzat a szigorú rendszabályokkal meg-fegyelmezett gazdasági liberalizmust hirdette.
Lautenbach memorandumának a címe már önmagában is sokat mondó: ,,Konjunktúra-élénkítési le-hetőségek beruházás és hitelbővítés révén". Lautenbach azt bizonyítja, hogy a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a gazdasági megszorítások erőszakolása, hanem a teljesítménynövelés. A memorandum különbséget tesz két fajta szükséghelyzet között. Bizonyos szükséghelyzetek szokatlan termelési feladatokból adódnak, ilyen például a háborús gazdálkodás, amikor a gazdaságot át kell állítani hadiipari termelésre. Lautenbach levonja a következtetést: ,,Mi németek többet kell, hogy termeljünk, de a piac, mint a kapitalista gazdaság egyetlen regulátora, nem ad erre vonatkozóan semmi-féle pozitív eligazítás."
A gazdasági szükséghelyzet másik fajtája a gazdasági visszaesés, a recesszió és depresszió, amikor a lefékezett termelés ellenére a kereslet a vásárlóerő hiánya miatt tartósan elmarad a kínálat mögött. Ez a ter-melés további csökkenését eredményezi. Egy ilyen helyzetre rendszerint kétféle módon reagálnak. Az egyik a deflációs pénzpolitika. Igyekeznek fiskális eszközökkel kiküszöbölni a költségvetési hiányt, másrészt magas alapkamatlábakkal csökkentik a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Egyidejűleg az árakat és a béreket felszabadítják. Ezt követően általában - de nem mindig - a piaci erők beindítják a gazdasági élénkülést. A gaz-dasági válság következtében megrendült belső valuta árfolyamát a hitelek csökkentésével, és megdrágításával szilárdítják meg a nemzetközi piacokon. Így korlátozzák a tőke külföldre menekülését, miközben csökkentik a belföldi árszínvonalat. Ez kedvezően hat az exportra, de a hitelek szűkülése újabb nagyméretű tőkeveszteséget okoz, mind az ipari, mind a kereskedelmi vállalatoknak. Emiatt képtelenek reálgazdasági feladataik és fizetési kötelezettségeik teljesítésére. Ennek eredményeként zsugorodnak a vállalatok, nő a csődök száma, és ezzel együtt a munkanélküliség. Ezért az ilyenfajta deflációs politika elkerülhetetlenül a gazdasági és politikai válság elmélyüléséhez vezet.
A depresszióra úgy is lehet válaszolni, hogy a monetáris hatóság csökkenti az alapkamatlábat, a fiskális hatóság pedig az adókat, valamint a szociális politika és a gazdasági élet irányítói a munkabéreket. A gazdasági teljesítmény e három költségtényezője másként hat a gazdasági életre. A kamatláb csökkentése elősegíti, hogy a külföldi tőke kiáramoljon az országból, mivel külföldön kedvezőbb kamathoz juthat. Ez azonban veszélyezteti az árfolyamarányokat, és csökkenti a belső piacon rendelkezésre álló tőkét. Az adócsökkentés gazdasági visz-szaesés idején gyakorlatilag lehetetlen, mert az állam adóbevételei amúgy is összezsugorodnak, és a költségve-tés így is szigorú korlátozásra kényszerül.
A megszorításokkal terhelt költségvetés további csökkentése kétszeresen is kártékony hatású. A csök-kenő munkabérek kedvezően hatnak ugyan az exportra, de ez a vásárlóerő beszűkítésével nagymértékben kor-látozza a belső keresletet. Emiatt a belső piacon tovább kell csökkenteni az árakat, ami újabb veszteségeket okoz, mert további termelési kapacitásokat tesz feleslegessé. Emiatt tovább nő a munkanélküliek száma. A leírtakból az következik, hogy gazdasági visszaesés idején a piac nem ad egyértelmű jelzéseket a válságból kivezető útra. Nem jöhet számításba a hitelcsökkentés deflációs politikája sem. A kamat-, az ár-, adó- és a bércsökkentés csak elmélyíti az általános gazdasági válságot.
Depressziós körülmények között is van azonban árufelesleg, parlagon heverő termelési kapacitás, és ki-használatlan munkaerő. A gazdaságpolitikának az egyetlen feladata az, hogy ezt a kihasználatlan termelési játékteret valamilyen módon beindítsa és újrahasznosítsa. Ezt a feladatot elvben egyszerű lenne megoldani. Az államnak új gazdasági szükségleteket kell teremtenie a termelőgazdaság számára, mégpedig olcsó hitelek ren-delkezésre bocsátásával. A jegybankpénzzel finanszírozott szükségletnek azonban a reálgazdaság érték-előállító tevékenységét növelő produktív szükségletnek kell lennie, nem pedig fogyasztási jellegűnek, mert a működésképtelenné vált termelési-kapacitásokat kell aktivizálnia. A közhatalomnak a monetáris felségjogok gyakorlásával csak az infrastruktúra fejlesztéséhez és a termelési kapacitások mozgásba hozásához szabad közhitelt kibocsátania.
Lautenbach arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehet ilyen infrastruktúra-fejlesztő, valamint a ter-melést növelő programokat finanszírozni, ha sem belföldi, sem külföldi forrásból hosszú-lejáratú hitel nem áll rendelkezésre. A német szakértő szerint depressziós időkben a közpénzeket célszerű közmunkaprogramokra fordítani. De ha annyira üres az államkassza, hogy erre se jut pénz, akkor más megoldást kell keresni. A likvidi-tás lényegében azt jelenti, hogy kellő mennyiségű közvetítőközeg - pénznek nevezett jel - áll a termelőgazda-ság rendelkezésére. A likviditás végül is technikai és szervezeti kérdés. A kereskedelmi bankok akkor likvidek, rendelkeznek kellő mennyiségű pénzmennyiséggel tranzakcióikhoz, ha megfelelő mértékű tartalékkal rendel-keznek a Központi Banknál.
Ezért a munkateremtő programok és beruházások finanszírozásához szükség van arra, hogy a központi bank kiterjessze hitelezési tevékenységét. A ténylegesen igénybe vett hiteleknek a munkateremtő programok finanszírozásához szükséges hitelnek egy részét kell csak kitenniük. Lautenbach ezért azt javasolta, hogy a Reichsbank adjon a kereskedelmi bankoknak garanciát arra, hogy leszámítolja, azaz: beváltja azokat a keres-kedelmi váltókat, amelyeket az egész gazdaság számára szükséges feladatok finanszírozásánál használtak.
A készpénzre beváltható kereskedelmi váltók, amelyek meghosszabbíthatók, alkalmasak munkahely-teremtő, és a termelékenységet növelő beruházások rövid-távú finanszírozására. Az ilyen programok elősegítik a meglévő gépi kapacitás kihasználását, valamint a nyersanyagok és üzemanyagok iránti kereslet fenntartását. Ezáltal javul a vállalatok pénzügyi helyzete, és fizetőképességük megszilárdulása hozzájárul a nekik hitelező kereskedelmi bankok megerősödéséhez is. További hatás, hogy az újonnan alkalmazásra kerülő munkaerő nö-vekvő fizetőképes keresletet jelent a fogyasztási javak iránt. Az elsődleges hitelek kiterjesztése élénkíti az inf-rastruktúra programok finanszírozásán keresztül az egész gazdaságot.
A tanácskozás résztvevői közül többen is ellenvetették, hogy a jegybanki pénzzel történő finanszírozás inflációt okozhat. Lautenbach azzal érvelt, hogy segítségükkel makrogazdasági szinten tőkeképződés valósítha-tó meg. A hitelfinanszírozás eredményeként a fizikai gazdaságban értékek jönnek létre, a termelés növelésének a mértéke s üteme pedig többszörösen meghaladja a hitelbővítés mértékét és ütemét. Az inflációs aggodalmak elhárítására Lautenbach a bérek bizonyos mértékű csökkentését ajánlotta. De ennek is azt az előfeltételt szab-ta, hogy az így keletkezett nemzetgazdasági szintű megtakarításokat csak új, produktív munkahelyek létesíté-sére szabad fordítani. A takarékossági programok összekapcsolása a gazdaságfejlesztő programokkal szavatolja a hitelezési és beruházási politika eredményességét. A döntő feltétel, hogy a megtakarítás és annak produktív felhasználása együtt járjon. A fő eszköz azonban a hitelek biztosítása. A takarékossági intézkedések csak má-sodosztályúak. Lautenbach memoranduma lényegét így foglalta össze:
,,Egy ilyen beruházási és hitelpolitika megszünteti a belföldi kereslet és kínálat közötti aránytalanságot, és ezzel a gazdaság egészének irányt és célt ad. Ha nem valósítunk meg egy ilyen politikát, akkor elkerülhetet-lenül további gazdasági hanyatlással és a gazdaság teljes szétzilálódásával kell számolnunk. Ebben a helyzet-ben azért, hogy a belpolitikai katasztrófát elkerüljük, újabb nagymértékű eladósodás válik szükségessé, pusz-tán fogyasztási célokból. Ezzel szemben ha ma hiteleket veszünk igénybe produktív feladatok céljára, egyszerre lehet visszaállítani az egyensúlyt a gazdaságban, és az állami pénzügyekben."
Luther, a Reichsbank elnöke, az említett tanácskozáson úgy vélte, hogy nem lehet a nemzetközi pénzvi-lág és a német gazdasági élet vezetői elé állni olyan tervvel, amely milliárdos nagyságrendű összegeket igényel, továbbá azt, hogy a Reichsbank kész a kereskedelmi váltók leszámítolásával ezeket a terveket elősegíteni. Hi-vatkozott arra is, hogy a tanácskozás egyes résztvevőinek az a véleménye: mindez növelné az inflációt. Voltak olyan szakértők is, akik végszámot akartak tudni. Lautenbach az összeget 1,5 milliárd márkában jelölte meg. A német Központi Bank elnöke, Luther arra is hivatkozott, hogy Lautenbach terve aláásná külföldön a márkába vetett bizalmat, és hátrányosan hatna mind a kormány, mind a jegybank politikájának megítélésére. Luther úgy vélte, hogy Lautenbach javaslata csak azt akarta elérni, hogy a munkások ismét a munkahelyükre mehessenek, mert ettől reméli, hogy beindul egy olyan folyamat, amely hólabdaszerű élénkítő hatást vált ki majd a gazdasá-gi tevékenység egészében.
Németország helyzete a berlini tanácskozás idején
A titkos berlini tanácskozás idején a külföldi tőke nagyarányú kivonása szorongatta Németországot. Az angol-amerikai kölcsönök az 1920-as években csak arra voltak elegendőek, hogy az első világháborút lezáró béke-szerződések nyomán létrejött pénzrendszer adósságépítményét megmentsék az összeomlástól. Az ameri-kai bankok által nyújtott kölcsönöket a berlini kormány nyomban átutalta ugyanezen bankoknak, német jóváté-telű fizetések fejében. Az 1929. októberében bekövetkezett tőzsdei összeomlás után Németország már nem kapott újabb kölcsönöket, és az amerikai bankok korábbi hiteleit is felmondták.
Hjalmar Schacht, aki a Wall Street bizalmi embere volt, 1930-ban lemondott a Reichsbank elnökségé-ről. 1931. júliusában pedig a német jóvátételi fizetésekre vonatkozó Hoover-moratóriumot is felmondták. A tömegessé vált csődök következtében a munkanélküliek száma elérte a nyolc milliót, a termelés pedig 40%-kal visszaesett. 1931. nyarán a német pénzügyi rendszer is összeomlott. A Deutsche Bank kivételével az összes nagy német bank fizetésképtelenné vált, és gyakorlatilag állami ügygondnokság alá került. Az inflációmentes pénzkibocsátásra vonatkozó Lautenbach-terv gyakorlati alkalmazása attól a nyomástól függött, amelyet az angol-amerikai pénzügyi hatalom Németországra gyakorolt.
Az államok felett működő nemzetközi pénzkartell 1929-ben hozta létre Bázelben a Nemzetközi Fizeté-sek Bankját, a BIS-t, amelynek feladata volt a jóvátételi fizetések elszámolása az egyes érintett országok köz-ponti bankjai között. A Bank of England elnöke, Montagu Normann és a FED New York-i részlegének az elnö-ke, Benjamin Strong arra törekedett, hogy a kormányok ne avatkozzanak bele a pénzügyi- és valutapolitiká-ba. Érvényt szereztek annak, hogy kizárólag a központi bankok szakemberei és a nagy magánpénzintézetek vezetői szabják meg a liberális monetarista pénzpolitika irányvonalát. A Lautenbach által javasolt állami hitelte-remtés minden vonatkozásban ellenkezett Normann és Strong stratégiájával.
A belső és külső elutasítás azt eredményezte, hogy Németországnak további két évig kellett szenvednie a súlyos gazdasági visszaeséstől. 1932. decemberében Kurt von Schleicher tábornok, mint kancellár, késznek mutatkozott, hogy Lautenbach javaslatait átültesse a gyakorlatba. A von Schleicher kormány által készített szükségprogram számításba vette azoknak a produktív munkafolyamatoknak az állami váltókkal történő hitele-zését, amelyeket a Reichsbank kész volt beváltani márkára, azaz: viszont-leszámítolási garanciával látott el. A szükségprogram a Lautenbach által előterjesztett terv gyakorlati megvalósítása lett volna. A programot a Né-met Szakszervezeti Szövetség támogatta, a Szociáldemokrata Párt viszont elutasította. A Német Szakszervezeti Szövetség közgazdászai konkrét tervet dolgoztak ki egy millió munkanélküli munkához juttatásáról, közmunka-programok keretében. E közmunka-programokat a Reichsbank viszont-leszámítolási garanciáival ellátott vál-tókkal kellett volna finanszírozni és nem a szokásos állami hitelfelvétel útján.
Heinrich Dräger, német nagyiparos és az általa vezetett Pénz- és Hitelkutató Csoport is elkötelezte magát a produktív hitelteremtés megvalósítása mellett. Maga Dräger készített tanulmányt ,,Munkahelyteremtés produktív hitel útján" címmel. Dräger munkáját segítette, Werner Sombart, valamint Robert Friedländer-Prechtl és a Birodalmi Statisztikai Hivatal vezetője, Ernst Wagemann. 1933. január 28-án von Schleicher kancellár kormánya váratlanul megbukott, még mielőtt szükségprogramját beindíthatta volna. Ennek előzmé-nye az volt, hogy a kölni Schröder Bankház feje, Kurt von Schröder báró, valamint az angol-szász finánctőkés körök legfontosabb németországi megbízottja, Hjarmal Schacht, létrehozott egy találkozót Hitler és Franz von Papen, alkancellár között. Ezen a találkozón határozták el, hogy von Schleicher kancellárt és kormányát megbuktatják. Amikor Hindenburg birodalmi elnök ezt a paktumot jóváhagyta, akkor Schleicher kancellár kormányának le kellett mondania.
Hitler és párthadserege nemcsak a német Kommunista Pártot, de a Szociáldemokrata Pártot és a Szak-szervezetet is kész volt szétverni. Közép- és hosszútávon Hitler ígéretet tett, felfegyverzi Németországot egy esetleges Szovjet-Oroszország elleni háborúra. Hitler azt is megígérte, hogy elfogadja azokat a veszteségeket, amelyeket az első világháború után Németország nyugati irányban szenvedett el. Keleti irányban viszont egy geo-stratégiai újjárendezést tartott szükségesnek. Az államok feletti nemzetközi pénzkartell legfelsőbb irányítói, akik eddig kategorikusan ellenezték a nem-konvencionális hitelteremtés minden formáját, ezúttal készek voltak engedni. Hitler kancellárként nyomban meghirdette a munkanélküliség leküzdését közmunkaszerződések révén. Már ekkor hangsúlyozta, hogy az állami megbízatások kiosztásánál előnyben kell részesíteni az ország védelmi érdekeit. Erre a célra igénybe kellett venni a von Schleicher-féle szükségprogram eszközeit is.
Azokról az 500 millió birodalmi márka értékű váltókról volt szó, amelyeket a Reichsbank ellátott viszont-leszámítolási garanciával. Hitler meg volt róla győződve, hogy az újrafegyverkezéssel éppen olyan jó eredmé-nyeket lehet elérni, mint az infrastruktúra fejlesztésével, az autóutak, a vasutak építésével és más közmunka-programokkal. Hitler tudta, hogy vele szemben egy ideig nem lesz sem bel-, sem külföldön ellenállás amiatt, hogy nem-konvencionális állami pénzteremtéssel finanszírozza a német gazdaságot.
Hjalmar Schacht pálfordulása
Hjalmar Schacht, a Wall Street és a City of London kulcsembere Berlinben, 1932-ben még azt írta, hogy ,,minden olyan terv, amely valamilyen formában szükségessé teszi pótlólagos pénz nyomását, azonnal elutasí-tandó. A tőkét termeléssel vagy takarékossággal kell előállítani." Hitler hatalomra kerülését követően Schacht már elfogadható pénzügyi módszernek tekintette a nem-konvencionális állami hitelteremtést. Schacht irányítá-sával az ún. ,,Mefo-váltó" lett a fegyverkezést szolgáló központi fizetési eszköz. A mefo-váltókat öt évre meg lehetett hosszabbítani, és ezeket a váltókat a Reichsbank leszámítolta, vagyis beváltotta. Az állami hitelterem-tés a nemzetiszocialisták kezében fontos tényezője volt annak, hogy rövid idő alatt 1,5 millióra csökkent a ko-rábban 8 milliót kitevő munkanélküliek száma.
A Lautenbach-terv nem egyszerűen egy gazdaságtörténeti epizódhoz kapcsolódik. A közmunkateremtés előhitelezési módszere abból állt, hogy az állami megbízásokkal ellátott vállalatok munkateremtés céljára álla-milag garantált váltókat kaptak, és ezzel fizethettek. A Harmadik Birodalom kormánya ezeket az öt évre meg-hosszabbítható váltókat szavatolta, és a Központi Bank pedig hivatalosan kötelezettséget vállalt a viszont-leszámítolásra. A történelmi tények tanulsága szerint ezek a módszerek, figyelemmel Németország válságos gazdasági helyzetére, kétségtelenül helyesek voltak.
Hasonlóság 1929-es és a 2008-as pénzügyi és gazdasági világválság között
Szembetűnő a hasonlóság aközött, ahogyan a nemzetközi pénzkartell és a pénzvilág legfelső irányítói menedzselték, illetve menedzselik az immáron világgazdasági válsággá szélesedett pénzügyi válságot. 1929-ben a Németországban és Ausztriában elindult folyamatokat Montagu Normann, az Angol Bank akkori elnöke, és az Egyesült Államok magántulajdonban lévő központi bankjának, a FED-nek az akkor kormányzója, George Harrison irányította. Ők döntöttek úgy, hogy Németországot hitelembargóval sújtják. Ebben az időpontban még egy viszonylag kisebb összegű átütemezésű hitel is meg tudta volna akadályozni, hogy a német fizetési és pénzügyi válság általános gazdasági válsággá mélyüljön.
Átütemezési hitel nyújtása helyett tőkekimenekítés indult be Németországban. Normann és Harrison nyomására Luther, a német Központi Bank új elnöke nem tett semmit a pánikszerű tőkekivonás megakadályo-zására. Ezért a pénzügyi összeomlást sem tudta feltartóztatni. Miután csődbe ment a Kreditanstalt Bécsben, fizetésképtelenné vált a Danat Bank is Németországban. Dominó-hatás következtében a Dresdner Bank is elveszítette betétállományának 10%-át, majd a Bankers Trust is megtagadta a hitelnyújtást a Deutsche Banknak. Harrison követelte, hogy Luther szigorú hitelmegszorítást hajtson végre, és így Németország tőkepi-acán ne lehessen hitelhez jutni. Azt állította, - nyilvánvalóan megtévesztésből - hogy ez az egyetlen mód a külföldi tőke Németországból való menekülésének a leállítására. Harrison ezzel az intézkedésével érte el azt, hogy a német bankrendszer és a német termelőgazdaság a lehető legmélyebb depresszióba süllyedjen. Montagu Normann támogatta Harrisont, és meg tudták nyerni a francia Központi Bank támogatását is.
Közösen Németországot tették felelőssé a gazdasági válságért. Heinrich Brüning kancellár kétség-beesett kísérletet tett, hogy rávegye Luthert: szerezzen be más központi bankoktól rövidlejáratú stabilizációs hiteleket, és ez által akadályozza meg a bankok összeomlását. Hans Luther, a nemzetközi pénzkartell bizalmi embere azonban nem tett eleget Brüning kérésének. Amikor végül mégiscsak késznek mutatkozott, hogy Nor-manntól hitelt kérjen, az szó szerint becsapta az orra előtt az ajtót.
1930. márciusában, amikor az angol-amerikai bankok megtagadták a hiteleket Németországtól, Hjalmar Schacht, a Reichsbank akkori elnöke, váratlanul benyújtotta lemondását. Lépését azzal indokolta, hogy a svéd Ivar Krueger késznek bizonyult áthidaló hitelt nyújtani a berlini kormánynak 500 millió márka értékben. Krueger már korábban is kisegített olyan országokat, amelyektől a londoni és a Wall Street-i bankok megtagadták a hiteleket. Schacht, a Német Birodalmi Bank elnökeként ezt a hitelt elutasította, és ehelyett le-mondott. Még megjegyezzük, hogy Kruegert néhány hónappal később holtan találták egy párizsi hotelszobában. A rendőri nyomozás öngyilkosságot állapított meg, de később svéd detektívek bebizonyították, hogy Kruegert meggyilkolták. Krueger halálával szertefoszlott a remény, hogy enyhülhet a hitel-embargóval sújtott Németor-szág pénzügyi helyzete.
Schacht lemondása ellenére minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen Hitler-nek, akit londoni és New York-i főnökei Németország diktátorának szemeltek ki. Biztosak voltak abban, hogy Hitler Németország pénzügyi válságát az ő érdekeiknek megfelelően fogja megoldani.
Összegezzük a produktív hitelteremtés lényegét
Lautenbach elsőként azt javasolta, hogy ki kell dolgozni nagy infrastruktúra-programok konkrét terveit, és csak, ha ezek már elkészültek, akkor kell biztosítani a finanszírozást a kivitelezésükhöz. A finanszírozás for-mája pedig a kormány által kibocsátott kereskedelmi váltók, amelyeket bevált a központi bank, illetve a kor-mány garanciája révén a többi kereskedelmi bank is elfogad. A bankoknak rövid és hosszú lejáratú hiteleket kell biztosítani azoknak a vállalatoknak, amelyek részt vesznek az infrastruktúra-fejlesztő és termelésbővítő programokban. A vállalatok egymás között ilyen leszámítolható és állam által garantált kereskedelmi váltókkal fizetnek egymásnak, és csak a munkabéreket kell készpénzben kifizetniük. Költségeik csekkek, váltók formájá-ban jelentkeznek, ily módon tényleges pénzhitelt csak viszonylag kis mértékben kellene igénybe venniük.
Lautenbach tehát az állam tudatos és átgondolt beavatkozását tartotta szükségesnek a gazdasági visz-szaesés leküzdésére. Példaként arra hivatkozott, ahogyan Japán kilábalt az 1923. évi nagy földrengés okozta válságból. Ez a nagy erejű földrengés szinte egész Tokiót romhalmazzá változtatta, és senki sem tudta, hogy honnan vegyék a világváros újjáépítéséhez szükséges hatalmas összeget. A japán kormány korlátlan mennyi-ségben bocsátott ki hitelt Tokió újjáépítésére. Mindez ugrásszerűen megnövelte a termelékenységet és az élet-színvonalat, mert példa nélkül állóan kedvező hatást tett az egész japán nemzetgazdaságra.
Lautenbach Németországra alkalmazta a japán példát. Eszerint a vállalkozó, aki részt vesz az állam által kezdeményezett projektekben, elindíthat olyan beruházásokat, amelyek teljesen újak, vagy kijavíthat olyan ipari berendezéseket, amelyekhez a gazdasági visszaesés miatt nem rendelkezik megfelelő pénzeszközökkel. Mivel a projektek megkezdésekor kibocsátott kereskedelmi váltók leszámítolhatók, így 12-15 hónap után át kell alakítani őket közép- vagy hosszú lejáratú államkötvényekké, amelyeknek a fedezetét viszont a növekvő nem-zeti jövedelem biztosítja. Hitelben ilyen formán csak olyan gazdasági projekt részesülhet, amelynek a kivitele-zése fontos szükségletet elégíti ki, vagy pedig növeli a gazdaság termelékenységét és versenyképességét. Ily módon valóságos értéket hordozó reálgazdasági fellendülés következik be, amely fedezi a kibocsátott hitel- és pénzforgalom növekedését. Ez pedig nem okoz inflációt, mert az állam és a bankrendszer csak annyi hitelt bo-csát ki, amennyi az értéktermelő reálgazdaság növeléséhez szükséges. Ténylegesen a nemzetgazdaság és az egész társadalom feltőkésítésére kerül sor.
Heinrich Brüning kancellár ismerte ezeket az elgondolásokat, de nem vállalta a velük való kísérlete-zést. Heinrich Dräger, mint már említettük, azonban számos memorandumot készített, amelyek végül is arra késztették Kurt von Schleicher kancellárt és helyettesét, Franz von Papent, hogy vállalják a gyakorlatba való átültetésüket. Heinrich Dräger, a fentebb már hivatkozott könyvében részletesen foglalkozott az inflációtól való félelemmel, amely 1923-ban a márka teljes elértéktelenedéséhez vezetett. Ebben az időben a Reichsbank annyi pénzt nyomott, amennyire szükség volt a jóvátételi kötelezettségek teljesítéséhez. Az így kibocsátott pénz mennyisége lényegesen meghaladta a német nemzetgazdaság teljesítőképességét, amely nem tudott annyi terméket és szolgáltatást előállítani, amennyi fedezte volna a forgalomba hozott pénzt. Ennek lett a kö-vetkezménye az a hiperinfláció, hogy fél kiló kenyérérét egy trillió birodalmi márkát kellett fizetni. Ez az ab-szurditás arra kényszerítette Németország lakóit, hogy ne használják többé a pénzt közvetítő közegként, mert gyakran egy kiló kenyérért egy egész targonca pénzt kellett hordozniuk.
Dräger azonban bebizonyította, hogy nem kell rettegni az inflációtól. Ha csupán érték-előállító, fizikai termékeket és szolgáltatásokat nyújtó tevékenységre bocsát ki az állam hitelt, akkor az nem okoz inflációt. Az így kibocsátott hitelt csak új és hosszú lejáratú érték-előállító termelésre lehet fordítani, és akkor az értékhor-dozó javak előállításához és a tőke növekedéséhez vezet. Dräger azt is javasolta, hogy ezeknek a hiteleknek kamatmenteseknek kell lenniük, mivel ezek a nagy-összegű és hosszú-távú projektek csak nagyon lassan amortizálódnak, éppen ezért nem szabad kamatot felszámolni utánuk. (Az amortizálódás az állóeszközök, gé-pek, épületek fokozatos elhasználódását és értékcsökkenését, illetve azok megtérülését jelenti.)
Dräger konkrétan azt ajánlotta 1932-ben, hogy két milliárd birodalmi márkát bocsássanak ki közfinan-szírozású infrastruktúra-fejlesztő programokra. Ha a siker bebizonyosodik, akkor a német társadalom ezt a megoldást el fogja fogadni. 1933-ban már 5 milliárd birodalmi márkát lehetett ily módon forgalomba hozni. 1933 és 1939 között pedig összesen 30 milliárd márkát. Azt is kiszámolta, hogy kétmilliárd márkányi közhitellel 500 ezer új munkahelyet lehet teremteni. Sokkal több ember jut munkához azonban a másodlagos hatások nyomán. A munkához jutottak kereslete és vásárlóereje serkenti a többi iparágat és szolgáltató szektort is. Ily módon 500 ezer új munkahely mintegy kétmilliónyi munkanélkülit juttatna munkához.
Dräger konkrétan erőművek építését, a nagyobb városok, s a közlekedés modernizálását ajánlotta. Dräger azt is hozzátette, hogy vagy erre bocsát ki az állam hiteleket, vagy pedig annyira tovább mélyül a gaz-dasági válság, hogy aztán már munkanélküli segély fizetésére kényszerül hiteleket kibocsátani, vagyis a fo-gyasztást kell finanszíroznia az értéktermelő reálgazdaság bővítése és az infrastruktúra-fejlesztés helyett.
Lautenbach Drägerre is támaszkodva hangsúlyozta, hogy az ilyen fajta állami beavatkozás a közjót szolgálja, ha az állam az érték-előállító termelőgazdaságba fektet be, akkor valódi értékek jönnek létre, és ezek megakadályozzák, hogy a hiteleknek inflációs hatásuk legyen. Ha egy depresszióba jutott nemzetgazdaság ki akar kerülni a válságból, a legfontosabb a munkahelyteremtés és a munkanélküliség felszámolása. A legha-tékonyabb munkahelyteremtés pedig a termelőgazdaság és az infrastruktúra bővítése. Ezek nyomán nő az ál-lam adóbevétele, amely jövedelem meghaladja azt az összeget, amelyet az állam a gazdaság bővítésére hitel-ként fordított.
Az emberben, mint munkaerőben meglévő alkotóerő több értéket hoz létre, mint amennyit felhasznál, amikor ezt az értéket létrehozza. Ezért a leggazdaságosabb és legeredményesebb megoldás a gazdasági válság leküzdésére a munkahelyteremtés és az emberekbe történő beruházás. A nemzetközi pénzvi-lág, amely kifejlesztette a magánpénzrendszert, és a saját privát monopóliumává tette a kamatmechanizmussal működtetett hitelpénz kibocsátását, természetesen közbelépett. Amikor Dr. Wagemann 1931 végén kezdemé-nyezte, hogy a bankok bocsássanak ki termelő és infrastruktúra-fejlesztő programokra hárommilliárd márkát, ez valóságos hisztériát váltott ki. A Chase National New York-i bank akkori berlini képviselője azt közölte, hogy egy ilyen lépés azt jelezné az Egyesült Államok számára, hogy beindult Németországban egy új papír-pénz-infláció, amely az 1923. évihez hasonló következményekkel járhat. A korlátlan papírpénz-kibocsátás kö-vetkeztében a Reichsbank elveszítheti minden hitelét.
Mint említettük, a megfélemlített Brüning kancellár nem merte vállalni Wagemann javaslatát. Ezt köve-tően valóban elsöprő erejűvé vált a gazdasági válság. Amikor aztán összeomlott a bécsi Kreditanstalt és a Danat Bank, végül még Brüning is úgy döntött, hogy nagyméretű közmunka-programokra előteremt egymilliárd márkát. Ő azonban ehhez a pénzhez hitelfelvétel révén akart hozzájutni. Vagyis nem vállalta, hogy munka-alapú-hitelt nyújtson a megbénult német gazdaságnak. A német jóvátételi megállapodások azonban megtiltot-ták, hogy a központi bank közvetlenül nyújthasson hitelt. Ezért valójában semmi sem történt, mert a külföldi országok nem voltak hajlandók erre a célra hiteleket nyújtani. Sok idő ment veszendőbe, a munkanélküliség pedig lavinaszerűen növekedett.
Amikor végül Kurt von Schleicher kancellár 1932. decemberében mégiscsak elszánta magát, már késő volt. Schleicher tábornok keresztény értelmiségi családból származott. 1918-ban Groener tábornokkal, az ak-kori főparancsnokkal együtt részt vett annak a megállapodásnak a megkötésében, amelyet a szociáldemokrata birodalmi elnök: Friedrich Ebert és a hadsereg vezetői kötöttek egymással. Ez a megállapodás megmentette a csak éppen megszületett Német Köztársaságot a polgárháborútól. Von Schleicher ez után fontos szerepet ját-szott abban is, hogy szövetség jött létre a hadsereg és a munkásszervezetek között. Kísérletet tett egy olyan politikai tömörülés létrehozására, amely a mérsékelt jobboldal, a szakszervezetek és a szociáldemokraták koalí-ciója lett volna.
Amikor 1932 decemberében kancellár lett, már megállapodott számos politikai erő együttműködésében. Kormánya gazdasági programjának ismertetésekor azt mondta, hogy az sem kapitalista, sem szocialista. A Szociáldemokrata Párt baloldala azonban megtagadta az együttműködést Schleicherrel. Ilyen előzmények után került sor a már említett találkozóra 1933. január 4-én von Papen és Hitler között, Schröder bankár kölni ott-honában, ahol megszületett a döntés Hitler hatalomra juttatásában.
Mai szemmel meggyőzőnek tűnik, hogy ha Schleichernek lett volna hat hónapnyi ideje, és valóban be-fektetett volna állami kibocsátású hiteleket termelő és infrastruktúra-fejlesztő programokba, akkor változtatni tudott volna azokon a feltételeken, amelyek a nemzetiszocialistákat hatalomra segítették. Ma már ismertek azok a tények, hogy az angolszász pénzügyi körök - Schacht közreműködésével - jelentős mennyiségű pénzhez juttatták a náci pártot. Elsősorban Montagu Normann, a Bank of England elnöke, továbbá J. P. Morgan New York-i bankár, valamint Harryman, amerikai üzletember játszottak közvetlen szerepet abban, hogy Hitler kan-cellárrá lehetett.
Mindezt azért célszerű felidézni, mert ma ismét gazdasági válság sújtja a világot, amelyet az Ameriká-ból induló pénzügyi válság robbantott ki. Ha a gazdasági világválságot csak devizaalapú kölcsönpénzzel, ame-lyért súlyos kamatokat kell fizetni, akarjuk megoldani, akkor ez a válság még tovább mélyül, és rendkívül hosz-szú ideig tart majd.
Inflációmentes állami finanszírozás Franciaországban
Az inflációmentes pénzkibocsátással és hitelnyújtással finanszírozott infrastruktúra-fejlesztő és termelő-gazdaságot bővítő programok központja Franciaországban a Francia Állami Tervezési Hatóság volt, amelyet Jean Monnet alapított, és De Gaulle tábornok elnökségének az ideje alatt érte el legnagyobb befolyását. De Gaulle a Tervezési Hatóság elnökeként azzal bízta meg Monnet-t, hogy dolgozzon ki átfogó gazdasági progra-mokat a francia termelőgazdaságnak az élénkítésére. Monnet a tervezési hatóság fejeként ismerte fel, hogy célszerű lenne elejét venni Franciaország és Németország versengésének a Ruhr-vidék ellenőrzéséért.
A szén és acél által dominált térség a német és az európai ipar motorja volt. Az érte való versengés és a nyomában járó francia-német ellentét megelőzése érdekében Monnet és munkatársai javasolták 1950. május 9-én az Európai Közösség létrehozását. Ez vezetett Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium, Luxemburg, Hollandia és természetesen Franciaország részvételével az Európai Szén- és Acélközösség megszületéséhez. 1952-ben Jean Monnet lett az első elnöke.
A Francia Állami Tervezési Hatóság élén Monnet 200 magasan képzett munkatársat kizárólag azért foglalkoztatott, hogy azok termelékenységet fokozó gazdasági programokat dolgozzanak ki az érték-előállító reálgazdaság számára. Ezek a termelőgazdaság kapacitását bővítő programok alapozták meg az 1960-as évek közepén Franciaország nagyarányú gazdasági fellendülését. A Monnet által irányított Állami Tervezési Hatóság szorosan együttműködött a gazdasági élet, a szakszervezetek, a tudomány és a törvényhozás képviselőivel. Az állam jelölte ki az olyan konkrét infrastruktúrabővítő programokat, mint például a gyorsvasútvonalak megépíté-se, a műszaki egyetemek létesítése, másrészt megjelölte az ipar számára azokat a technológiai területeket, ahol biztosíthatóak voltak az optimális feltételek a termelékenység növelésére. Külön is ki kell emelni fontossá-ga miatt, hogy a francia termelőgazdaság szilárd alapokra helyezésének kulcsszerepe volt az 58 francia atomerőmű megépítésében. Ezt a programot szintén az állami inflációmentes produktív finanszírozás módsze-rével hajtották végre.
Az állam irányítása alatt álló, a törvényhozástól és a kormánytól ekkor még nem független Központi Bank, a Francia Nemzeti Bank, ezekre a programokra az állam pénzkibocsátási szuverenitásával élve, megte-remtette a szükséges pénzmennyiséget. Az állam által így kibocsátott hiteleket, pénzeszközöket azonban kizá-rólag a reálgazdaság termelékenységét fokozó, a termelőgazdaság kapacitását növelő konkrétan kidolgozott programokra lehetett csak felhasználni. Ezeknek az állami kibocsátású, hosszú lejáratú hiteleknek a kamata 1-2% volt. Ennél magasabb 2-4% kamattal lehetett a vállalatoknak hitelhez jutni technológiailag igényes beruhá-zási terveikhez.
Az inflációmentesen kibocsátott közhiteleket közvetlenül a Francia Nemzeti Banktól lehetett felvenni. Ez a módszer hasonlított arra, amit a Deutsche Bank 1989-ben meggyilkolt elnöke, Alfred Herrhausen is aján-lott a német termelőgazdaság finanszírozására. Ezt a finanszírozási gyakorlatot az 1984-ben alapított Kreditanstalt für Wiederaufbau, KfW (Újjáépítési Hitelintézet) nevű állami pénzintézet valósította meg, amely a Marshall-segélyből visszamaradt pénzekből fejlesztési hiteleket nyújtott a kis- és közepes vállalatok részére, továbbá a fejlődő országok termelőiparának a támogatására.
Franciaországban a másik finanszírozási mód az volt, amikor a Francia Nemzeti Bank a magánbank-rendszer, a kereskedelmi bankok és a takarékpénztárak számára biztosított likvid pénzeszközöket. Ezek a ma-gánpénzintézetek látták el közvetlenül a gazdaságot hitelekkel, amelyeket azonban kizárólag a korábban már konkrétan meghatározott, a reálgazdaság kapacitását és termelékenységét növelő programokra lehetett csak fordítani. Ugyanilyen módon finanszírozták a második világháború idején az Egyesült Államok hadiiparát. Ez a finanszírozási mód Amerikában sem okozott inflációt.
Franciaországban, de másutt is, az állami pénzteremtés és hitelezés következtében azok a vállalatok, amelyek részt vettek az infrastruktúra- és technológiafejlesztési programokban, nemcsak meg tudták fizetni alkalmazottaikat, de újabb munkahelyeket is teremtettek, továbbá termékeket és szolgáltatásokat tudtak nyúj-tani szállítóiknak. Ez a nem-konvencionális hitelezés lendületbe hozta az infrastruktúra-, valamint a technoló-giafejlesztés terén működő vállalatokat és megnövelte más termékek iránt is keresletüket. Kedvező multiplikátor hatásként a munkavállalók milliói új és növekvő fizetőképes keresletet jelentettek a fogyasztási javak számára.
Aktivizálódott az eddig parlagon heverő termelési potenciál, és egyidejűleg más iparágakat is mozgásba hozott. Ennek következtében nőtt az állam adóbevétele, amely lehetővé tette, hogy az állam az általa kezde-ményezett programokban résztvevő magáncégeket fizetni tudja. Az állam hitelgaranciával is ellátta ezeket a vállalatokat. A programok sikeres befejezése után az eredetileg hitelként nyújtott összegek Franciaországban és másutt is vissza nem fizetendő állami támogatássá alakultak át. Ezek a beruházások jelentősen növelték az egész gazdaság kapacitását, ösztönözték a gazdaság egészének növekedését. Ez emelte az állam adóbevétele-it adóemelés nélkül. Optimálisan társult az állami közpénzből való finanszírozás a magánvállalkozók fokozott felelősségével.
A keynesianizmus ismét aktuális
A 2008 szeptemberében globálissá növekedett pénzügyi válság ismét ráirányította a figyelmet a John Maynard Keynes által kidolgozott hitelfelvétellel történő finanszírozásra. Keynes úgy akarta a megbénult ter-melési kapacitásokat aktivizálni és a munkanélküliséget csökkenteni az 1930-as években, hogy az államok kor-látozástól mentesen vehessenek fel piaci kamatozású hiteleket a pénzpiacon, és eladósodással finanszírozzák a bevételeiket meghaladó kiadásaikat.
A keynesianizmus gyakorlataként olyan mértékű államadósság halmozódott fel, hogy annak adósság-szolgálati-és kamatterhei elvonták a fejlett ipari országok költségvetésének is az egyre nagyobb részét. Ez az eladósodás fokozatosan sújtotta az ún. ,,fejlődő" vagy ,,felzárkózó" gazdaságú államokat. Ez az exponenciálisan növekedő adósságszolgálati teher az, ami végül is a keynesianizmus tagadásához vezetett. Keynes ajánlásaiban nem tesz különbséget az államadósság produktív vagy nem-produktív felhasználása között. A brit közgaz-dász nem szögezte le egyértelműen, hogy az állam csak úgy bocsáthat ki inflációmentesen pénzt a hitelezésre, ha azt kizárólag a reálgazdaság teljesítőképességének a növelésére, vagy infrastruktúra-fejlesztő programokra fordítják.
Csupán azt tartotta szem előtt, hogy az 1929-es gazdasági világválságot követően bénítóan nagyra nö-vekedett munkanélküliséget és kihasználatlan termelőkapacitásokat hatékonyan és gyorsan csökkenteni lehes-sen. Nem fordított kellő figyelmet arra, hogy az állam által finanszírozott gazdasági és közmunkaprogramok csak akkor nem növelik az eladósodást, és csak akkor nem járnak inflációs hatással, ha az érték-előállító reál-gazdaság kapacitását bővítik, és a termelékenységet fokozzák.
Mit mutat a japán tapasztalat?
A kormány Japánban is állami hitelpénz-teremtéssel sietett az 1997-ben kirobbant pénzügyi válság ide-jén a bankrendszer likviditásának a fenntartására. A japán ingatlanpiac összeomlása óriási veszteségeket oko-zott a japán bankoknak, amelyek fedezetként a nemzetközi gyakorlattól eltérően, rendkívül nagy ingatlanva-gyont tartottak nyilván portfoliójukban. Megingott a bizalom Japán számviteli és pénzügyi-ellenőrzési rendsze-rében. Az 1997-ben a már csőd szélén álló három nagy pénzintézet nyereséget mutatott ki mérlegében, pedig már negatív volt az alaptőkéje. 1998-ban csődbe ment a Long Term Credit Bank nevű japán pénzintézet. Így 1999 elején a törvényhozás és a kormány elfogadta a japán bankrendszer szanálását és megerősítését szolgáló pénzügyi törvényeket. Ez az államnak 60 trillió jenbe, a nemzeti össztermék 12%-ába került.
25 trillió jen tőkeinjekciót kaptak a fizetőképes, de rossz helyzetbe került bankok, 18 millió jen jutott a csődbe jutott bankok megsegítésére, és 17 trillió jent fordítottak a japán Deposit Insurance Corporation (Betét-biztosítási Korporáció) megalapítására. További 7,5 millió jen tőkeinjekciót kapott a 15 legnagyobb bank, és felszámolták a bankok között korábban kötelező kockázati prémium fizetését bankközi hitelnyújtásaik után. Két nagy bankot - a Long Term Credit Bankot és a Nippon Bankot - a tokiói kormány 1998-ban államosította. A japán kormány ezt csak átmeneti megoldásnak tekintette, mert mindkettőt mielőbb magánosítani akarta. A japán bankrendszer törékenységét a Japán Tervhivatal szakértője a gyenge számviteli-rendszernek, a belső könyvvizsgálati gyakorlat elégtelenségének, a bankfelügyelet, a csődtörvény és a gazdasági jogrendszer gyen-geségének tulajdonította.
Ehhez hozzájárult a kereskedőházakon belüli keresztbe-tulajdonlások kusza rendszere, és a keresztfi-nanszírozásból adódó problémák. A japán kormány 60 trillió jen közpénzzel biztosítani tudta a bankrendszer egészének fizetőképességét. A tokiói kormány 2001 márciusa végén 100%-os garanciát ígért a japán bankok eszközeire, mivel másképpen nem lehetett ellenőrizni a bankcsődök valós költségeit. Ezért alapos könyvvizsgá-latra és a betétbiztosítási rendszer gondos átalakítására volt szükség ahhoz, hogy likvidálható legyen ez a 100%-os eszközgarancia. A Japán Központi Bank évek óta folyamatosan tesz erőfeszítéseket a fogyasztás nö-velésére.
Arra törekszik, hogy vásároljanak államkötvényt közvetlenül a kormánytól. A pénzügyi rendszer megszi-lárdítása és a termelőgazdaság élénkítése céljából Japán nemcsak kamatmentes közpénzt pumpált a bankrend-szerbe, hanem annak felhasználását a kutatási és fejlesztési programok finanszírozásához kötötte. A termelő-gazdaság szereplői hozzájuthattak ilyen közpénztámogatáshoz, de csak lassan, mert a kutatás és fejlesztés időigényes folyamat. A tokiói kormánynak ez a pénzügyi politikája megakadályozta, hogy a közpénzek túlságo-san gyorsan kerüljenek a japán gazdaság vérkeringésébe.
Kína sikerének titka
Ez a titok nem más, mint a termelőgazdaság megfelelő mértékű finanszírozása az állam által kibocsá-tott és munkával fedezett hitellel. A pekingi kormány már a Teng Hsziao-ping által végrehajtott politikai és gaz-dasági fordulat óta arra használta az állam által finanszírozott infrastruktúra-fejlesztő programokat, hogy azok a gyors gazdasági fejlődés mozdonyaiként gyorsítsák fel Kína gazdasági felemelkedését. Ez az immáron több mint három évtizede folyó gazdasági kurzus élő példája annak, hogy van lehetőség a termelőgazdaság világ-szintű depressziójának az elkerülésére napjainkban is.
A kínai kormány maga teremtette meg azt a többletpénzt és hitelt, amelyre szüksége van az 1350 milli-ós népességű ország gazdasági növekedéséhez. Kína óriási erőfeszítéseit infrastruktúrája kiépítésében csak egy ilyen expanzív monetáris politika teszi lehetővé. A Központi Bank szerepét betöltő Kínai Népbank évente 15%-kal bővíti a tényleges pénzkínálatot és a tartalékul szolgáló hitelt, amelyet a pénzügyi szakemberek M2-nek neveznek. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló pénz és hitel mennyisége csaknem kétszer olyan gyorsan növekszik Kínában, mint a nemzeti össztermék nagysága.
A vallási dogmává lett kapitalizmus egyik téveszmének bizonyult tétele szerint a nagyméretű monetáris expanziónak szükségszerűen inflációhoz kell vezetnie, ami aláássa az adott ország valutájának a stabilitását. A valóság azonban épp ennek ellenkezőjéről tanúskodik. Kínában a rendkívül gyors pénzügyi expanzió ellenére az árak országosan és hosszabb időtartamra is stabilak maradtak, vagy még csökkentek is, miközben a kínai jüan, a riminbi (RMB) a világ legszilárdabb valutájává vált. Ennek a látszólag ellentmondásos jelenségnek az a ma-gyarázata, hogy ha nagyarányú hitel kerül közvetítő közegként a termelőszektorba, beleértve a mezőgazdasá-got és az ipart, valamint az infrastruktúrába, akkor a szükségleteket kielégítő javak és szolgáltatások, amelye-ket az érték-előállító termelőgazdaság hoz létre, gyorsabban nőnek, mint az irántuk való kereslet.
A termelőszektornak ez a mennyiségi növekedése a modern technológiák igénybevételével történik, és ily módon felgyorsítja a kínai munkaerő minőségi szintjének az emelkedését. Mindez együttesen évi 4%-kal növeli az ipari termelékenységét. Az eredmény olyan deflációs hatás, amely csökkenti a belföldi árakat annak ellenére, hogy a gazdaság folyamatosan és gyors ütemben nő, és vele együtt folyamatosan bővül a gazdasági élet közvetítő közegét ellátó jeleknek, a pénznek és a hitelnek a mennyisége. Kínában tehát a forgalomban lévő pénzmennyiség a növekvő hitelek, és eladósodás ellenére megfelelő fedezettel bír. Kína gazdaságának fizikai expanziója a kézzel fogható javak termelésének a növekedése, a bővülő infrastruktúra és a javuló szolgáltatá-sok szolgálnak a kibocsátott pénz és hitel fedezetéül.
Nincs szükség olyan kamatozó hitelpénz kibocsátásra a levegőből, amely Amerikában és Európában ha-talmas spekulációs buborékot hozott létre. Ennek a mintegy 600 trillió dollár nagyságú (egy trillió itt ezermilli-árdot jelent) derivációs kártyavárnak az összeomlása váltotta ki a világméretű pénzügyi válságot. Kínában a forgalomban lévő pénzmennyiség bővülése - a monetáris expanzió - a tényleges hitelkínálat formájában jelenik meg.
Az a négy állami tulajdonban lévő kereskedelmi bank - a Kína Bank (Bank of China), a Kínai Építési Bank (Construction Bank of China), a Kínai Mezőgazdasági Bank (Agriculture Bank of China) és a Kínai Keres-kedelmi És Ipari Bank (Trade and Industry Bank of China) - amely a ,,Négy Nagyként" ismert, látja el kellő mennyiségű hitellel és készpénzzel Kína nemzetgazdaságát. Ezen túlmenően rendkívül fontos szerepet játszik még a Kínai Fejlesztési Bank, KFB (China Developement Bank, CDB), amely korábban Állami Fejlesztési Bank-ként volt ismert, és amely minisztériumi szintű kormányzati intézmény. Legfőbb feladata, hogy az ipari beruhá-zásokhoz és az infrastruktúra-fejlesztő programokhoz közvetlenül nyújtson sokmilliárd dollár nagyságrendű hiteleket. A Kínai Fejlesztési Bankot pénzügyileg a kínai pénzügyminisztérium és a Kínai Népbank, vagyis a Központi Bank támogatja pénzügyileg.
A KFB-nek számos közös jellegzetessége van a Németországban fontos szerepet betöltött Kreditanstalt für Wiederaufbau, a KfW nevű intézménnyel. A kínai kormány gazdasági szakértői gondosan tanulmányozták, hogy a KfW milyen szerepet játszott a nyugat-német gazdasági csodában a második világháború után. Kína hitelezési gyakorlatának másik jellegzetessége, hogy meghatározott kölcsönkategóriákban hosszútávon is igen alacsonyan tartja az alapkamatlábat, amely jelenleg 1,08%.
2008. augusztusa óta Kína már negyedszer csökkentette az alapkamatlábat. A jelenlegi csökkentés cél-ja biztosítani az olcsó hiteleket a gazdasági növekedés felgyorsításához. E csökkentéssel próbálják meggyőzni a vállalatokat és fogyasztókat, hogy több hitelt vegyenek fel és többet költsenek. A Kínai Központi Bank emellett csökkentette a tartalékrátát is, vagyis azt a pénzmennyiséget, amelyet Kína legnagyobb bankjainak tartalék-ként kell félretenniük. A kínai tartalékráta jelenleg 15,5%, a kisebb bankok számára pedig 14,5%.
Kína továbbra is fenntartja a gazdaságba történő nagyarányú állami beruházásokat, miközben a költ-ségvetési hiány a nemzeti össztermék 3%-nak megfelelő szinten van. A költségvetési hiányt elegendő mennyi-ségű jüan (riminbi) államkötvény kibocsátásával ellensúlyozzák. Az államkötvények kibocsátása 150 milliárd jüan értékben történik évente, amit ellensúlyoz az 1 trillió feletti jüan (riminbi) évi adóbevétel. Az államkötvé-nyekben fekvő kínai államadósság a nemzeti össztermék, GDP, 17%-a körül van. A kínai állam az elmúlt évti-zed során évi 200 milliárd dolláros nagyságrendben fektetett be az alapvető infrastruktúra kiépítését szolgáló beruházásokba. Ezek a nagyarányú befektetések döntő mértékben meghatározzák Kína inflációellenes hitelbő-vítési politikáját. Az infrastruktúra kiépítése, beleértve a közlekedést, az energiatermelést és továbbítást, a vízi közlekedés és vízellátási rendszer kiépítését, a tömegkommunikációs hálózat fejlesztését, hatékonyan segítet-ték elő a kínai nemzetgazdaság évről évre történő folyamatos és gyorsütemű növekedését.
Mindez együtt jár a munkahelyek számának és a foglalkoztatottságnak a növelésével. A termelőszektor vállalatai az infrastruktúra-fejlesztő programok beszállítói és kivitelezői. Ez lehetővé teszi korábbi elmaradott hátországi régióknak a bekapcsolását a modernizációba.
Ha egy nagyszabású infrastruktúra-fejlesztő programot az illetékes kormányszervek elfogadnak, akkor azokat elsősorban közvetlenül az állam finanszírozza a Pénzügyminisztériumon keresztül a költségvetésből. Ez a forrás teszi ki a beruházás pénzügyi szükségletének az egyharmadát. A finanszírozáshoz szükséges pénz-eszközök további harmadát az állami tulajdonban lévő kereskedelmi bankok, elsősorban a Kínai Fejlesztési Bank nyújtja, amely közvetlen állami irányítás alatt működik. Ezeket a pénzeszközöket rendszerint azok a köz-tulajdonban álló nagyvállalatok kapják, amelyek részt vesznek az így jóváhagyott infrastrukturális projekteknek a megépítésében és működtetésében.
A beruházások költségvetésének harmadik harmadát azok a helyi kormányzati szervek és vállalatok kapják, például kötvények formájában, amelyek rendszeresen részt vesznek hazai és külföldi beruházások kivi-telezésében. A kötvények kibocsátása szigorúan szabályozva van, és csak néhány nagyvállalat és más gazda-sági szereplő kap rá engedélyt meghatározott és ellenőrzött feltételekkel. Így például, amikor megépítették a Három Hegyszoros vízi erőmű és folyószabályozási projektet, akkor a Három Hegyszoros Gát Korporáció kibo-csáthatott e célra vállalati kötvényeket.
Hasonló módon kibocsáthattak vállalati kötvényeket a vasútépítő vállalatok is. A pekingi kormány rend-szeresen bocsát ki belföldön forgalmazott államkötvényeket is az infrastruktúrabővítő beruházások finanszíro-zására. Ezek közé tartoznak a különböző építési kötvények. Ha ezeket a kínai finanszírozási módszereket köze-lebbről szemügyre vesszük, akkor világossá válik, hogy elvben a világ más országaiban is alkalmazni lehetne azokat, beleértve a fejlett ipari országokat is és köztük a kelet-európai ún. ,,felzárkózó" országokat, így konkré-tan Magyarországot is.
2008. november 10-én az 586 milliárd dolláros kínai állami segélycsomag hírére emelkedni kezdtek a tőzsdék mutatói. A 4 trillió jüannak megfelelő összeg megnyugtatta a pénzpiacokat. A 'kínai New Deal'-nek nevezett intézkedéstől többek között azt várják, hogy nem engedi mélyebb recesszióba süllyedni a világgazda-ságot. Több gazdasági szakember szerint az amerikai gazdaságot jelentős mértékben majd a kínai növekedés húzhatja ki a recesszióból.
A nemzetközi pénzvilág informális irányítása alatt álló Európai Unió is szorosabbra akarja fűzni pénzügyi és gazdasági kapcsolatait Kínával. Ezért 2008. novemberében a francia soros EU-elnökség köröztetett egy do-kumentumot, amely szerint az Európai Unió kész átadni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) irányítását Pekingnek, ha Kína hajlandó nagyobb szerepet vállalni a nemzetközi pénzügy rendszer reformjában. A szóban forgó doku-mentum azt is kezdeményezi, hogy a legfejlettebb ipari országok csoportjába, a G-8-akba is be kell vonni a fejlődő országokat. A Nemzetközi Valutaalap élén 2008 végén és 2009 elején a francia Dominique Strauss-Khan ált, és a posztot 1946 óta kizárólag európai töltötte be. A Nemzetközi Valutaalap döntéshozatalában a tagál-lamok anyagi hozzájárulásuk arányában vehetnek részt: Az Egyesült Államok a szavazatok 17%-ával, a négy legnagyobb EU-tagállam: Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország pedig csaknem a 20%-ával rendelkezik. Kína a Nemzetközi Valutaalap vagyonának kevesebb, mint 4%-át állja, és India is mélyen a lehetőségei alatt vesz részt a finanszírozásban.
Az EU francia elnöksége egyúttal jelezte, hogy szükségesnek tartja a valutaárfolyamok alakulásának mélyebb elemzését is. Ez Kína már fentebb ismertetett monetáris politikájának a bírálata. Több európai ország-nak is az a véleménye, hogy az ázsiai termékek dömpingjének az egyik oka a dollárhoz kötött és mestersége-sen alacsony árfolyamon tartott kínai valuta. A nemzetközi pénzvilág döntéshozói tehát készek arra is, hogy egy olyan fontos univerzális hatáskörű frontintézményük, mint a Nemzetközi Valutaalap irányítását, átengedjék Kínának, csak hogy az mondjon le gazdaságának nem-konvencionális finanszírozásáról, vagyis hagyja abba munkaalapú közhitelek kibocsátását infrastruktúra-fejlesztő és a termelőgazdaságot élénkítő reálgazdasági programokra.
Hogyan működött a Kína által utánzott német modell?
Ez a német modell a KfW, amelyről az előzőekben már szóltunk. A KfW, vagyis az Újjáépítési Hitelinté-zet az 1960-as és az 1970-es években lehetővé tette a német export többszörösre emelését a fejlődő orszá-gokban. Sikerének az volt a titka, hogy hosszú távú stratégiát dolgozott ki a támogatott országok reálgazdasá-gának a fejlesztésére. A fenntartható gazdasági növekedés biztosítására törekedett, és nem a rövid távú piaci szempontokat vette figyelembe. A KfW az 1960-as években egyszerre tevékenykedett fejlesztési és exporthitel bankként. Ebben a tevékenységében felhasználta azokat a tapasztalatokat, amelyeket a nyugat-német gazda-ság fejlesztésében a második világháborút követően elért. A nyugat-német gazdasági csoda keretében a KfW finanszírozta nagyrészt az energia, a víz- és csatornarendszer, valamint a közlekedési és szállítási infrastruktúra projekteket, és részt vett egyidejűleg a harmadik világhoz tartozó országok mezőgazdasági és ipari termelési programjaiban.
Így finanszírozta és irányította az indiai Rourkela acélipari komplexum, az argentínai Atucha atomerő-mű, a törökországi Keban gátrendszer, Togóban a Lome-i kikötő, valamint Mozambikban egy vízi erőmű, Szu-dánban egy gátrendszer és még számos más projekt kivitelezését. Az 1960-as években a támogatások fele Indiának, Pakisztánnak, Törökországnak és Egyiptomnak jutott, a többi pedig olyan fejlődő országoknak, mint Dél-Korea. A KfW finanszírozott olyan nyersanyag kitermelő és feldolgozó programokat is, amelyek fontosak voltak Nyugat-Németország nyersanyagellátása szempontjából.
A KfW olyan hiteleket is nyújtott külföldi országok és vállalatok számára, amelyek azt arra fordították, hogy német vállalatoktól vásároljanak berendezéseket. Ily módon a KfW hitelei elősegítették, hogy német válla-latok építsenek erőműveket, cement-, papír- és műtrágya-gyárakat a fejlődő országokban, valamint olyan fel-zárkózó államokban, mint Mexikó, Dél-Korea, a Fülöp-szigetek, Pakisztán, Európában pedig Spanyolország és Görögország.
Az 1960-as évek végén Brazília is a KfW ügyfelévé vált. Az 1960-as években a KfW export-finanszírozása évi egymilliárd dollár fölé növekedett. Az 1970-es években azonban egyre több ellenállásba üt-között a KfW tevékenysége. Az ellenségessé váló nemzetközi környezet végül is azt eredményezte, hogy tevé-kenysége eljelentéktelenedett. A változást az Egyesült Államok és Nagy-Britannia magatartásában bekövetke-zett fordulat okozta. A világháború utáni helyzetben a hangsúly a termelőgazdaság fejlesztésén volt, és a beru-házások többsége a reálgazdaság működését segítette. Amikor bekövetkezett a pénzgazdaságnak a termelő-gazdasággal szemben elsőbbséget biztosító fordulat - az ökonómiáról a krematisztikára (pénzuralmi rendszer-re) való átállás -, akkor egyre erőteljesebben érvényesült az iparellenes gazdasági és pénzügyi politika.
Ennek eredményeként omlott össze 1971-ben az eredeti Bretton Woods-i pénzügyi rendszer, amely rögzített árfolyamarányokat használt a világ pénzügyi rendszerében. Elkezdődött az átmenet a jelenlegi speku-lációval terhes, lebegő árfolyamú valutarendszerre, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette a hosszú távú nem-zetközi beruházást a termelőgazdaságba és a kereskedelembe.
A Nemzetközi Valutaalap és a nemzetközi bankok által a fejlődő országokra kényszerített szigorú meg-szorító intézkedések tovább rontották a fejlesztésellenes politika következtében kialakult helyzetet. A nemzet-közi pénzvilág frontintézményei manipulálták az 1970-es évek olajválságait. Ezek csaknem valamennyi fejlődő ország pénzügyi tönkremeneteléhez vezettek. Ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok kormánya nyíltan meghir-dette a neo-maltéziánus stratégiáját, amely a népesség szabályozását és csökkentését részesítette előnyben a gazdasági fejlesztéssel szemben. Ez a stratégiai irányvonal nyíltan ellenséges volt a fejlődő országok moderni-zálásával szemben, és ellenezte a fejlett technológia átadását számukra.
A pénzügyi válság és az amerikai nyomás együttesen el tudta érni, hogy fel kellett mondani a hosszú távú nukleáris erőműprogramokat és más technológiai megállapodásokat, amelyeket európai országok kötöttek az olyan fejlődő országokkal, mint Brazília, Argentína, Mexikó, Irán, India és Pakisztán. A fejlődő országokkal kötött együttműködés felszámolása azzal a következménnyel járt, hogy az exportáló európai országok egyre inkább az Egyesült Államokba és más iparilag fejlett országokba kezdtek exportálni. Elsősorban az Egyesült Államok vált az elsőszámú importálóvá, mivel abban a helyzetben volt, hogy a világpénznek számító dollárt a magántulajdonban lévő központi bankja, a FED a levegőből bocsáthatta ki.
A levegőből történő pénzkibocsátás utolsó korlátját 1971. augusztusában szüntették meg, amikor Nixon elnök a pénzvilág követelésére eltörölte a dollár részleges aranyalaphoz való kötését, s így az 100%-osan fede-zetlen, ,,fiat pénzzé" vált. Most, hogy a 600 trillió dollárra (1 trillió 1000 milliárd dollár) növekedett spekulációs pénzügyi-buborék kipukkadt, és immáron a termelőgazdaság válsága is beköszöntött, a világnak teljesen új helyzettel kell szembenéznie.
A jelenlegi veszélyekkel teli helyzet azonban alkalmat nyújt kedvező irányban tett fordulatra is a köz-gazdasági gondolkodásban és a globális pénzügyi rendszerben. Az 1971 után 100%-osan fedezetlen pénzzel működő pénzügyi világrendszer, amely eleve hibás volt, mára csődbe jutott, ami világosan megmutatkozik a megfizethetetlen adósság és spekulatív pénzügyi kötelezettségek felhalmozódásában. Ezt erősíti, hogy immáron nem a világgazdaság perifériáin, hanem magában a pénzügyi világrendszer központjában, az Egyesült Államok-ban bontakozott ki a válság. A nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer irányítói közül egyre többen gondol-ják úgy, hogy szükség van egy új Bretton Woods-i rendszerre, és valamilyen formában újjá kell éleszteni a második világháború utáni rögzített árfolyamú pénzrendszert, amely egészen az 1970-es évekig sikeresen mű-ködött.
Egyre több ázsiai ország (Kínával az élén) szerez érvényt gazdasági és pénzügyi szuverenitásának a je-lenlegi kamatmechanizmussal működtetett magánpénz-monopóliummal szemben, amely rendszernek a köz-pontjában a Nemzetköz Valutaalap és más univerzális hatáskörű nemzetközi pénzügyi struktúrák állnak. A fo-kozatosan gazdasági nagyhatalommá vált Kína új korszakot nyitott azzal, hogy tudatosan vállalta a belső pro-duktív hitel kibocsátásának politikáját, és ily módon finanszírozza egyre növekvő mértékben infrastruktúra-fejlesztő és a termelőgazdaság-kapacitását bővítő gazdasági növekedését.
Ezzel sikeres példát mutat az egész világ számára, bebizonyítva, hogy a nem-konvencionális, munka-alapú belső hitelkibocsátással tartós gazdasági növekedést lehet elérni. Az ún. ,,ASEAN+3" tömörülés, amely a dél-kelet-ázsiai országokból, valamint Kínából, Dél-Koreából és Japánból áll, máris megteremtette egy regioná-lis kereskedelmi és beruházási együttműködés kereteit, amelyet még megerősíthet az Ázsiai Valutaalap (Asian Monetary Fund) létrehozása. Mindehhez hozzá kell számítani egy új háromszög kiemelkedését, amelynek Fran-ciaország, Németország és Oroszország a tagja, és amely máris együttműködik Kínával, Indiával és a többi kulcsfontosságú eurázsiai országgal.
Ez az egyre erősödő együttműködés valójában egy világméretű visszahatás az elmúlt nyolc év során hatalmon lévő Bush-kormányzat agresszív és terjeszkedő politikájára. Az Egyesült Államok birodalmi terjeszke-dését azonban nem a nemzetállam-Amerika kezdeményezte, és nem az amerikai társadalom és állam érdekei diktálják, hanem annak a virtuális térben működő Pénzimpériumnak az érdekei, amelynek felső irányítói a világ szuper-gazdag bankárdinasztiáiból kerülnek ki. Az Egyesült Államok tényleges elnökének e szuper-gazdag ban-kárdinasztiák kulcsembereit tekinthetjük. A Fehér Házba küldött megbízottjuk, aki hivatalosan az Egyesült Ál-lamok elnöke címet viseli, és akit gondos előkészítés és kiválasztás után az elnökválasztási színjáték keretében eladnak az amerikai népnek, valójában csak az informálisan kapott utasításokat hajtja végre.
A neo-liberális téveszmék alkonya
Azok, akik a piac mindenhatóságát hirdették, a kibontakozó pénzügyi világválság nyomására az állam-hoz fordultak segítségért; egyrészt a feltőkésítésüket, másrészt az államosításukat kérték. Ismét nyilvánvalóvá vált az ultra-liberális képmutatás, vagyis privatizálni a hasznot és államosítani a veszteséget. Amikor a nemzet-közi pénzvilág irányítói 1929-ben kirobbantották a pénzügyi válságot, magát a válságkezelést is ennek a nem-zetközi pénzkartellnek a második számú bankárdinasztiája, a Rockefeller-ház vállalta magára. 2008-ban viszont az amerikai kormány pénzügyminisztere és a központi bank szerepét is ellátó FED-nek nevezett magántulajdo-nú pénzkartell vezetői úgy döntöttek, hogy államosítják a leginkább fenyegetett pénzintézeteket. Államosításra Ronald Reagan elnöksége óta nem került sor az Egyesült Államokban. Az amerikai állam ilyen mélyrehatóan még soha nem avatkozott be a nemzetközi pénzügyi közösség irányítása alatt álló pénzvilágba.
A hosszabb ideje óta érlelődő, 2007-ben felgyorsult és 2008-ban teljesen kibontakozó pénzügyi világ-válság az Egyesült Államokban kezdődött, amelynek költségvetési hiánya és külső eladósodottsága (többek között az évek óta viselt háborúi miatt) történelmi rekordot ért el. A pénzpiac fokozatosan megszabadította magát az ellenőrzéstől és a számon-kérhetőségtől. Az amerikai termelőgazdaság teljesen alárendelődött a pénzügyi szektornak, és a jövedelem fő forrásává az óriási jövedelmet hozó és ennek megfelelő kockázatokat is jelentő spekulációs pénzügyi műveletek váltak. Az Egyesült Államok nemzetgazdaságának adóssága meghalad-ja a nemzeti össztermék 410%-át, az eddig jóváhagyott - 4 trillió dollár feletti - pénzmentő intézkedések pedig tovább növelik Amerika általános eladósodottságát. Mindez elkerülhetetlenül a dollár iránti bizalom megingásá-hoz vezet, és ezért a ma még világvalutának számító amerikai pénz hosszú-távon minden bizonnyal tovább fog veszíteni értékéből.
Az a körülmény, hogy a dollár olyan nemzeti pénz, amelyet az amerikai állam nevében a FED nevű ma-gán-pénzkartell bocsát ki, és amely egyben nemzetközi valuta szerepet is betölt, lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy más államok gazdasági teljesítményéből hasznot húzzon, és magas életszínvonalat biztosítson az amerikai társadalom számára. A dollár, amely egy magán-pénzkartell magán-bankjegye, 1971 óta nem rendelkezik arany fedezettel még részlegesen sem, ezáltal lényegében korlátlanul állítható elő pénzki-bocsátás útján.
A tőkefölösleggel rendelkező országok az Egyesült Államok hitelezőivé váltak. Az amerikai pénzügyi vál-ság máris megingatta a bizalmat az amerikai államkötvényekben és más értékpapírokban. A külföldi teljes de-vizatartalék 70%-át dollárban tartották 2008-ban. Ennek a pénztömegnek azonban már nincs kapcsolata az amerikai termelőgazdasággal. Soros György kijelentette, hogy ,,a világ a dollár korszakának a vége felé rohan."
A jelenlegi pénzrendszer irányítói és haszonélvezői a kibontakozó világválság nyomán a pénzvilág elté-velyedéséről beszélnek, és a szabályozás és ellenőrzés elégtelenségét teszik felelőssé a krízisért. Ez nyilvánvaló megtévesztés, mert a tőke hatékonyságának fokozására hivatkozva számolták fel a pénzügyi rendszer kötött-ségeit, és vezették be a teljes liberalizációt. Valószínű, hogy az eddig meghozott válságkezelő intézkedések alkalmasak a pénzrendszer teljes összeomlásának megakadályozására. Számolni kell azonban azzal, hogy Ame-rikában a gazdasági válság recesszióból depresszióvá mélyül és elhúzódik. Európában is stagnál, illetve csökken a gazdasági tevékenység, és egyre többen veszítik el munkájukat. A termelőgazdaság szereplői, a vállalkozások a pénzuralmi rendszerben erőteljesen függnek a bankrendszertől. A pénzintézetek közti bizalom hiánya megne-hezíti számukra a beruházásaikhoz szükséges hitelek és a működésükhöz szükséges forgóeszközök beszerzé-sét. Számolni kell a pénzügyi válság társadalmi hatásával is, mert máris érezhetők a politikai és társadalmi következmények.
Az ultra-liberális pénzuralmi rendszer válsága megingatta azokat a dogmákat, amelyeket eddig a ter-mészeti törvények rangjára emelve kellett tisztelni. Újból a közgondolkozás fontos témái lettek az olyan érté-kek, mint a társadalmi igazságosság, a szociális biztonság, a létbiztonság, valamint az állam által szavatolt jogegyenlőség és alulról kibontakozó önrendelkezés és demokrácia.
Kulcsár Péter ,,Az eredeti és a kicserélt szociáldemokrácia" című tanulmányában (Egyenlítő, 2008/10) megállapítja, hogy e közjót szolgáló értékek részei egyszerre célok és eszközök is. Ide sorolja az állam által segített minél teljesebb foglalkoztatást, az általa garantált társadalombiztosítást, a közbiztonságot, a szakszer-vezetek szerepének helyreállítását, a hozzáférhető közszolgáltatásokat, a progresszív adózást, a mindenki szá-mára elérhető igazságszolgáltatást, a kisjövedelműeknek is elérhető parlamenti képviseletet és a sajtót. Kulcsár az egyensúly helyreállítására hívja fel a figyelmet. A mai túlprivatizálással az egykori túlállamosítást állítja szembe, mint kudarcot vallott szélsőséges megoldásokat. Az egymást kiegészítő és ellensúlyozó vegyes gazda-ságot - magán és közületi - tulajdonrendszert, valamint a szükséges mértékű állami beavatkozással kiegészí-tett piacgazdaságot tartja szükségesnek. Az alá- és fölérendeltségen alapuló függelmi viszonyok és alkalmazko-dás helyébe a partnerséget, a kompromisszumot, az életkörülményeket javító, de legalább azokat védelmező reformokat ajánlja.
A jelenlegi pénzügyi és gazdasági válság bizonyítja a liberális értelmezésű reformok tarthatatlanságát. A pénzuralmat szolgáló reform-privatizálás a szociális intézmények és a közszolgáltatások lebontását, a lakossági megszorításokkal történő kiadáscsökkentést és a szabályozások felszámolását jelentik. Mindez ellentéte a re-form szó valódi értelmének. A reformok eredetileg a meglévő szociális intézmények javítását, a korábban már felsorolt társadalmi vívmányok bevezetését és védelmét jelentették. A gazdasági szabadság és a szabad ver-seny átértelmezéséből kartellek, monopóliumok születtek. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a pénzhatalommal rendelkezők korlátozástól, szabályozástól, számonkéréstől és felelősségtől mentes totális szabadsága a mások - a többség - szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságává fajult.
Hogyan tűnt el a munkaalapú magyar pénz?
A szocialista országok három fizetőeszközt használtak. Az adott ország helyi pénzét, Magyarországon a forintot, amelyet Központi Bankjaik bocsátottak ki a belső forgalom számára. Használtak konvertibilis devi-zákat a nyugati országokkal való kereskedelemben, valamint transzferábilis rubelt a keleti kereskedelem-ben. Ezt a rendszert váltotta fel fokozatosan a jelenlegi külföldi devizaalapú pénzrendszer. A transzferábilis rubel 1991-ben szűnt meg, amikor az egykori szocialista országok áttértek a dollárban történő elszámolásra. Ekkor vonta ki magát a Magyar Központi Bank (az MNB) az Országgyűlés és a Kormány irányítása alól. Fokoza-tosan beszüntette a forintkibocsátást, és a forgalomban lévő munkaalapú pénzt, a valódi forintot elinflálta, és így helyet teremtett a beáramló deviza átváltásakor kibocsátott - és a külföldi pénz magyar ruhába öltöztetésé-re használt - ál-forintnak.
Így vette át a külföldi eredetű és kamattal megterhelt pénz - forintruhába öltöztetve - a belső fizetőesz-köz szerepét. A magyar bankokat gyorsított ütemben eladták, felszámolták, illetve beolvasztották őket, nagy nyugati bankok leányintézeteivé váltak. Egyidejűleg kiépültek a globális monetáris hatalom helyi intézményei. A valódi magyar forint eltűnt, és helyébe a szabad átválthatóság lépett. Ez a magyar nemzet fennmaradása szempontjából azt jelenti, hogy a Magyarországon működő állam a magyar nemzetet külföldi pénzügyi irányító struktúráknak szolgáltatta ki. A hatalom legfontosabb eszközét - a monetáris szuverenitást - adta át idegenek-nek.
Az ország sorsa a nemzetközi pénzügyi közösség államok feletti intézményeinek kezébe került. Ezek a magántulajdonban lévő, illetve magánellenőrzés alatt álló intézmények világméretű összefonódással kizárólag tulajdonosaik önös érdekeit és menedzsereik korlátnélkülivé vált haszonvágyát szolgálják. A magyar nemzet alapvető közös szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek, vagyis a közjónak a szolgálata helyébe a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia érdekeinek a feltétlen kiszolgálása került. A pénzhatalom a tömegtájékoztatási eszközök ellenőrzés alá vételével és a monetáris felségjogok kisajátításával valósággal rátelepedett a szabályo-zó, a végrehajtó és az igazságszolgáltatási közfunkciókra, átvéve az állam tényleges irányítását.
A tömegtájékoztatás az egyik legfontosabb hatalmi eszközzé vált. Miközben óriási információtömeg zúdul a lakosságra, az emberek többsége nem képes megtalálni a neki szükséges információkat, és ily módon az információ-bőség tudatlansággal és tájékozatlansággal párosul. Ennek egyik súlyos következménye, hogy a magyarok többsége nem rendelkezik az életéhez szükséges pénzügyi ismeretekkel. A tömegtájékoztatás haté-konyan tudja félrevezetni őket a külföldi pénzügyi struktúrák ajánlásainak megfelelően. Így lehetséges az, hogy a monetáris hatalom intézményei úgy tudják beállítani a saját partikuláris érdekeiket szolgáló intézkedéseiket, mintha azok kényszerű válaszok lennének a társadalom igényeinek a kielégítésére.
A nemzetközi pénzvilág virtuális birodalmának szerves részét képezik az euro-atlanti geopolitikai tér-ségben működő, és magántulajdonban, illetve magánellenőrzés alatt álló intézmények. Az ezek által kibocsátott pénz az egyes államoknak hitel, amelynek kamata kivétel nélkül eladósítja a hitelfelvevő államokat, mert lehe-tőségeiket meghaladó bel- és külföldi tehervállalásra kényszeríti őket. Ez a kamatmechanizmus szükségszerű velejárója, mivel a kamat hatványozottan növeli az eladósodást. Minél nagyobb az adósságtömeg, annál kisebb lehet az alapkamatláb, hogy a kamatjáradék formájában elvont jövedelem ne okozzon a társadalmi robbanást.
A magyar társadalom azonban a két világháború, a trianoni-párizsi békerendszer, a négy évtizednyi kommunista diktatúra, valamint a velejáró belső kivéreztetés és történelmi tudatvesztés következtében olyan gyenge, hogy nem képes az ellenállásra. Ezért belső tehetetlenségénél fogva társadalmi tűrőképessége még azt is lehetővé teszi, hogy a nagy eladósodás mellett is a pénzhatalom külföldi és belföldi irányítói tovább emelhes-sék a kamatokat. A magyar állam monetáris leterhelése hosszú lejáratúvá vált. A váltakozó kormányok egy-két éves költségvetéssel számolnak, a hitelt kifejező kötvények már 5-10-20, sőt, 30 éves lejáratúak is. Ez azt jelenti, hogy a 2008-ban felvett hitelek adósságszolgálati terhei a jövő nemzedékek költségvetésébe épülnek be teherként.
A pénzhatalom túlerejénél fogva el tudja érni, hogy az általa tudatosan előidézett eladósodás és a fel-vett hitelek adósságszolgálati terhei elsőbbséget élvezzenek a szociális, a termelőgazdasági és infrastruktúra-fejlesztési feladatokkal szemben. Ma minden munkát végző magyar évi 3,5 hónapot dolgozik ingyen az arctalan pénzviszonyokba rejtőzött urainak, adósságszolgálat és kamatfizetés formájában. A nemzetközi pénzügyi kö-zösség elsősorban az egyes államok eladósítására törekszik. Az állam adósságszolgálati kötelezettségei függet-lenek attól, hogy az egyes munkát végző polgárai miként teremtik elő az adósság törlesztő-részleteit. A levált-hatatlan állam ugyanis biztos ügyfél, ráadásul az adósságszolgálathoz és kamatfizetéshez szükséges adókat és más közterheket a saját költségén hajtja be. Azaz: a nemzetközi pénzügyi közösség az egyes államokat ingye-nes adóbehajtóként is a saját szolgálatába állította.
Az egyes államokat és kormányokat a pénzimpérium intézményei kölcsönök helyett államkötvényekkel adósítják el, amelyeket az államok elvileg korlátlan mennyiségben bocsáthatnak ki. Ezek az államkötvények a pénzpiac árucikkei, lehet velük fizetni, kereskedni, megfelelő technikákkal értéküket manipulálni, forgalmuk akadályozásával pedig a kívánt politikai hatásokat kiváltani. Ezek az adóslevelek fedezetül szolgálhatnak, cse-rélni vagy kölcsönözni lehet őket, sőt, még fogadásokat is lehet kötni az értékváltozásukra. Mivel a pénz, vala-mint a pénzként szolgáló adóslevelek és kötvények önmagukban értéktelenek, csak a beléjük helyezett bizalom miatt alkalmasak arra, hogy ellássák a gazdasági élet közvetítő közegének a szerepét, ezért a tömegtájékozta-tással a beléjük helyezett bizalmat meg lehet teremteni, vagy alá lehet ásni. Egy szóval spekulálni lehet velük.
Ezt a virtuóz technikákkal végzett üzleti-játékot befektetésnek nevezik, és a derivátumokkal, tőkeátté-teles pénzügyi műveletekkel óriási buborékká lehet növelni. Mindez nemcsak az államokat adósítja el, hanem megbénítja az emberi civilizáció egészét. A magántulajdonban, illetve magánellenőrzés alatt álló monetáris intézmények hozzák létre a pénzt, és ugyancsak ők határozzák meg a kamatlábat és az árfolyamokat. A kész-pénzt és a bankszámlapénzt sokszorosan meghaladó kötvényeket és más értékpapírokat a kamat folyamatosan növeli. Ehhez járul a bankrendszer intézményeinek egymás közötti pénzteremtő hitelezése. A bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS (Bank of International Settlement) látja el a jelenlegi nemzetközi pénzrendszerben a központi bankok központi bankjának a szerepét.
A BIS pénzügyi statisztikái ezért a legmegbízhatóbbak. Eszerint a különféle pénzformák mintegy 7000 milliárd (7 trillió angolszász számítás szerint) dollárt tesznek ki. Az értékpapírokkal kötött üzletek 2005 végén elérték a 300 trilliót, 2007 végén pedig már a 600 trillió dollárt. Két év alatt a pénzügyi eszközökkel kötött tranzakciók értéke 100-szor gyorsabban nőtt, mint a bankok által kezelt pénz. A növekedésnek csak csekély hányada kötődik tőzsdei árukhoz, részvényekhez. Elsősorban olyan pénzügyi fogadásokról van szó, amelyek a bankok és pénzintézetek közötti hitelezés különböző kamatlábainak a cseréjére vonatkoznak.
Olyan spekulatív ügyletekről van szó, amelyekkel a nagy pénzpiaci játékosok egymás között üzletelnek. A pénzt az egyre tökéletesedő számítógépi algoritmusok hozzák létre. A számítógépeket programozó és hasznosító banki üzletkötők érdekeltsége azonban teljesen elszakadt az értékteremtő reálgazdaságban előállí-tott javaktól. Ma már azt lehet mondani, hogy ezek az ún. ,,ETF", vagyis tőzsdén forgalmazott, befektetésre használt, fedezeti értékpapírok szintén másodlagos, kvázi értékpapírok. A velük való nagyarányú kereskedést, azok felgyorsulását a számítástechnika tette lehetővé, amelyek több ezer részvény és értékpapír mozgását képesek másodpercnyi pontossággal jelezni és elemezni.
Az ilyen technikákkal létrehozott pénzek azonban össze lesznek keverve a termelőgazdaság közvetítő közegeként működő pénzzel, amelynek munka- és árufedezete van. Ezért ezen a spekulációs levegőpénzen is vásárolhatók értékhordozó reáljavak. Nem a kormányok költekezése miatt adósodnak el az egyes országok és nemzetek, hanem a pénzügyi rendszer adósítja el a kormányokat. A nemzetközi pénzügyi közösség annál haté-konyabban tud beavatkozni egy nemzetgazdaság életébe, minél eladósodottabb egy állam. A legfontosabb ha-talommá vált monetáris hatalom - ha maguknál tartanák az államok - lehetővé tenné a törvényhozóknak és a kormányoknak, hogy kézben tartsák, és a közérdek, a közjó szolgálatában irányítsák a közügyeket.
Az egyes törvényhozásoknak és kormányoknak azonban érteniük kellene azt, hogy a pénzuralmi rend-szerben a legfőbb hatalom a monetáris eszközök előállítása, forgalmuk szabályozása. Eddig a pénzuralmi világ-rend egyetlen szakértő kiszolgálója sem tudta kellően megmagyarázni, hogy egy kormány miért kamatfizetési kötelezettséggel terhelten vásárolja meg a gazdasági élet közvetítő közegét, amikor ugyanezt maga ingyen is elő tudná állítani. Különösen érvényes ez az Egyesült Államokra, amelynek a nemzeti valutája egyben betölti az elsőszámú világpénz és tartalékvaluta szerepét is. Ezért joggal írta Wright Patman, az Amerikai Kongresszus Bank- és Pénzügyi Bizottságának elnöke, hogy neki sem tudták soha megmagyarázni: miért veszi fel az ameri-kai kormány hitelre a saját pénzét, s miért fizet milliárdos kamatokat a saját pénze használatáért.
A központi bankok akkor is magánellenőrzés alatt állnak, ha nincsenek magántulajdonban. Az MNB, a magyar központi bank teljesen független a tulajdonosától, a magyar államtól és az azt képviselő országgyűlés-től, kormánytól és pénzügyminisztertől. A Jegybank tehát diktálhat a kormánynak, miközben a kormány nem szólhat bele a Jegybank döntéseibe. Az egyes állampolgárok, valamint a gazdasági élet szereplői a kereskedel-mi bankokon keresztül is függnek az MNB által irányított monetáris politikától. A kereskedelmi bankok maguk döntik el, hogy adnak-e hitelt vagy sem. Az alkotmány a kormány kötelezettségévé teszi a gazdasági esély-egyenlőséget és a tisztességes versenyfeltételek biztosítását, de ha a kereskedelmi bank valamilyen partikuláris érdekből vagy nemzetközi társaságok piacszerző törekvéseit figyelembe véve megtagadja a lehetséges ver-senytárstól a hitelt, akkor illúzióvá válik a tisztességes verseny követelménye.
Amikor a magyar nemzeti vagyon magánosítása zajlott, akkor számos esetben sor került a kereskedel-mi bankoknak erre az önkényes hitel-megtagadására. Az MNB műhelytanulmányok 11. füzete számol be arról, hogy lejárt az az idő, amikor a pénzügyi intézmények a termelést szolgálták a háztartások megtakarításainak a termelésbe áramoltatásával. Az új szemlélet a pénzügyi intézményeket a termelési folyamatokat aktívan alakító szereplőknek tekinti a pénzügyi közvetítésben. Így a bankok határozzák meg, mely gazdasági szervezetek ma-radnak meg, és melyek tűnnek el, mely vállalkozók jutnak piaci hatalomhoz és melyek nem. Milyen beruházá-sok valósulnak meg és milyenek nem, mely termékeket tudnak piacra bevezetni és melyeket nem.
A magyar bankrendszer irányítói aranykornak nevezik a 2003 utáni éveket. Hihetetlenül megnőtt a banki jövedelmezőség, az infláció elleni küzdelemre hivatkozva magasan tartott jegybanki alapkamattal. Ennek révén a kereskedelmi bankok nagy hozamhoz jutnak az államkötvényekből, másrészt a külföldről beérkező olcsó devizát drágán helyezik ki belföldön. Nagy a kamatkülönbségből származó jövedelem, amit még kiegészít a magasan tartott díjakból származó jövedelem. A társadalom és az állam elszegényedett, egyre jobban eladó-sodott, ugyanakkor a külföldi hitelintézetek magyar leánybankjai az anyabankjaik jövedelmezőségét többszörö-sen meghaladó nyereséget realizáltak.
Egyes szerzők az MNB-t a pénzügyi-gazdasági államhatalom legfontosabb mai képviselőjének tekintik. Úgy vélik, hogy egy új államhatalmi ágazat jött létre, amikor az MNB-ről szóló 1991. évi LVIII törvény hatályba lépett.
Varga István elemzése a pénzügyi rendszerváltásról
Varga István írja Zsákmányéletünk című tanulmányában (Magyar Nemzetstratégia, 2008, 323. old.), hogy amikor a hivatkozott törvény életbe lépett, már elvitték az MNB trezorjából a magyar állam 35 ton-na aranytartalékát. Az aranynál is jobb biztosíték lépett a helyébe. ,,Az MNB legfelső szintjén berendezkedett az IMF képviselője 1990 áprilisában, hogy segítse az IMF magyarországi kormányzóját - aki történetesen a Nem-zeti Bank elnöke - az IMF képviselői több éves megbízatásuk lejártával pedig itt maradhattak MNB-alelnökként, monetáris tanácstagként, hogy tovább garantálják megbízóik érdekét. A tulajdonos magyar államot képviselő pénzügyminiszter, mint a kormány tagja pedig ki volt/van tiltva saját intézményéből."
Varga István ez után arról ír, hogy Magyarország 1982 és 1990 között öt alkalommal vette igénybe az IMF ké-szenléti hitelét. A hitelek felvételének igazi oka az IMF-feltételek Magyarországra kényszerítése volt. Ennek lényege a keresletkorlátozás: a költségvetési kiadások csökkentése, bérleszorítás, a vállalatok hitelezésének szűkítése, importkorlátozás, ár- és árfolyam intézkedések.
Ezek a megszorítást kikényszerítő diktátumok az IMF alapokmányával is ellenkeztek. Az 1984-es IMF készenléti hitel már szerkezetátalakítást is előírt. Gyorsult az eladósodás, megrendült a külső hitelképesség, ezért Magyarország arra kényszerült, hogy Magyarország 1984-ben három éves stabilizációs programot indítson be, és erre kérjen újabb készenléti hitelt.
Mit követelt az IMF? Költségvetési kiadáscsökkentést, a belföldi hitelek mérséklését, az import fokoza-tos liberalizálását, adó-, ár- és bérreformot, a bankrendszer fejlesztését, a társasági törvény bevezetését. 1990-ben az ország gazdasági, pénzügyi mélyponton volt. Mindez az IMF-fel való együttműködés nyolc éve után. Már ekkor fel kellett volna tenni a kérdést, hogy nem a Valutalap követelményeivel van-e baj? A nemzet-közi pénzvilág és a hazai pártállami nomenklatúra középső rétegét alkotó pénzügyi technokraták azonban to-vább hajszolták a pénzuralmi stratégiát. Felgyorsították, és kellő előkészület nélkül végrehajtották a privatizá-ciót, felszámoltak 1,5 millió munkahelyet, sürgették az importot, a tőkebeáramlást, a Jegybank pénz-lecserélését kamattal megterhelt devizából átkonvertált adósságpénzre.
Emiatt tovább gyorsult az állam eladósodása, amelyért a társadalom megtévesztésével a kormány túl-költekezését tették felelőssé. A 35%-ot is elérő inflációra és a rekordmagasságú kamatra nem voltak tekintet-tel. A Nemzetközi Valutaalap számára fontos a személyi adózás növelése, a nemzetközi társaságok számára kiharcolt kedvezmények, a bankok konszolidálása címén azok közpénzből való feltőkésítése, majd pedig eladása volt. Közben létrehozták a bankközi devizapiacot és a Budapesti Tőzsdét. Magyarország sorra vette fel a szer-kezet-átalakító és kiigazító programokhoz kötött hiteleket. Ezek a hitelek a vállalt kötelezettségek számon-kérhetőségét célozták, valamint a tömegesen ideérkező külföldi tanácsadók kiemelt díjazását.
A Világbank szakértői 2005-ben készített tanulmányukban sikeresnek minősítették tevékenységüket a közép-európai gazdaságok lerombolásában, amelyre azért volt szükség, hogy helyet teremtsenek a betelepü-lőknek. Rámutattak, hogy világszerte sok gazdaságot szabályoz a bankrendszer, és a 'kreatív rombolás' első-sorban ott volt igazán sikeres, ahol a bankok függetlenségét biztosították, majd pedig privatizálták, elsősorban külföldiek számára. A magyar nemzeti vagyon magánosítása során a magyar polgárok nem váltak tulajdonossá. A külföldieknek pedig elsősorban a magyarországi piac kellett. Felszámolták a feldolgozóipart, a bányászatot, elvették a külpiacokat és a magyar munkaerő át lett irányítva az alacsony bérű, kis hozzáadott értéket képvise-lő, szerelő-összeszerelő munkára. A magyar vállalkozókat tudatosan kiszorították a nagyobb méretű tulajdon-szerzés lehetőségéből. A piaci rések kihasználásával nem a szocialista tervgazdaságban működő egykori állami cégek feljavítása volt a cél. A meglévő, jól működő vállalatokat tették tönkre a pénzeszközök elvételével, és adták át a külföldi szereplőknek.
Az MNB megszüntette az exporthitelezést, a Nemzetközi Valutaalap előírásainak megfelelően. A kor-mány rövid idő alatt túladott a külkereskedelmi vállalatokon, amelyek így ,,láthatatlan kezekbe kerültek látha-tatlan ellenértékért", ahogyan azt Varga István megfogalmazta. Tudatosan lerombolták a nyugati piacot és az oda exportáló vállalatokat, szövetkezeteket, vagyis felszámolták az adósságszolgálathoz szükséges konvertibilis devizát hozók tevékenységét. Az így elmaradt devizabevétel fokozta az eladósodást, felborította az addig több-letet mutató fizetési mérleget, és megjelent egy újabb ok a tőkebeáramlás szükségességére, és a hazai tőke kiszorítására. Az exportra termelő vállalatok és szövetkezetek, valamint más beszállítók tönkrementek. A válla-latok tönkremenetelét siettette a már említett rendkívül magas alapkamat, és az ugyancsak tudatosan kialakí-tott magas infláció.
Az MNB erre hivatkozva fokozatosan leértékelte a forintot, és így a magyar nemzeti vagyon egyre ol-csóbb lett devizában számolva. Ugyanezen okból a magyar munkavállalók bére is leértékelődött. A konvertibilis devizapiacokhoz hasonlóan, felszámolták a transzferábilis rubel elszámolású keleti piacot is. Mindezek követ-keztében a jármű-, a gépipari, az elektronikai, az élelmiszer-feldolgozóipar és a mezőgazdasági termék-feldolgozó vertikumok munka, pénz és piac nélkül maradtak. Az 1980-as évek második felében már előretekin-tő műhelymunka folyt a jövő pénzügyi rendszerének kidolgozására. Ennek az volt a célja, hogy a Szovjetunió és birodalma felbomlása után is fennmaradjon az egykori KGST országok egymás közötti együttműködése és ke-reskedelme. Ezt lehetővé tette volna a transzferábilis rubel helyébe lépő, új elszámolási rendszer, amelyet az érdekelt országok közösen hoztak volna létre. A nemzetközi pénzügyi rendszer irányítói azonban ezt a megol-dást elutasították, mivel a dollár meghatározóvá tétele döntő hatalmi eszköz volt a számukra.
Magyarországon jegybank által kibocsátott pénz volt forgalomban. A tudatosan magasra emelt kamat-lábbal az MNB fokozatosan elinflálta a jegybank-pénzt, és a hitel szűkítésével kivonta azt a forgalomból. Az ország saját pénzét fokozatosan cserélte fel a külföldről beáramló devizának forintra való átváltásával. Olyan fizetőeszközre - mint már kifejtettük -, amely valójában külföldi hitelpénz volt, magyar forintruhába felöltöztet-ve. Ez a kamatozó hitelpénzként beérkező deviza tehát már nem volt valódi magyar pénz, még akkor sem, ha továbbra is forintnak nevezték. A Központi Bank leállította a kereskedelmi bankok újrafinanszírozását. Beszün-tették a bankok és a vállalatok hitelezését, amelynek nyomán tönkrement a feldolgozóipar döntő része. Erre hivatkozva kellett szinte minden jövedelemtermelő egységet külföldiek számára mélyen az értéke alatti áron eladni. Így veszett el a magyar munkavállalók millióinak az életlehetősége.
Külföldi pénzügyi és multinacionális struktúrák vették át a magyar nemzetgazdaság feletti irányítást. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia tulajdonába került tömegtájékoztatás gondoskodott a társadalom megtévesztéséről, és a közfigyelmet - a valóban lényegi változás helyett - a kormányzati kiadások szerkezetére és méreteire zúdította. Ezt az alul- és félretájékoztatott emberek legalább részben értették, de ez megakadá-lyozta, hogy a lényegi folyamatokat akárcsak felszínesen is megérthessék.
Döntő változást jelentett az 1991. december 1-jei hatállyal életbe léptetett 1991. évi LXIX számú új MNB törvény, amelyet sorozatosan módosítottak, s amely változtatásokkal fokozatosan leépítették a Központi Bank és az államháztartás közötti hitelkapcsolatot. Ezzel elveszett a pénzkibocsátás haszna, (seigniorage) az állam által fizetett és az MNB-t illető kamatbevétel, és természetesen elveszett az eladott vagy felszámolt válla-latok által termelt haszon, amely az amortizáció fedezete volt. (Az amortizálódás az állóeszközök, gépek, épüle-tek fokozatos elhasználódása és értékcsökkenése, illetve megtérülése. Az állóeszközök értékét az amortizáció alapján fokozatosan leírják a vagyonnyilvántartásban.)
Az állam az adósságát finanszírozni már csak külföldi devizában vagy a beáramlott és forintruhába öl-töztetett devizában tudta. Ily módon teherré vált számára a pénzforgalom haszna. A leértékelt forintban a megnövelt kamatlábbal egyre kevesebbektől egyre nagyobb adót kellett beszedni, de ez sem tudta fedezni az adósságszolgálathoz szükséges költségeket. Emiatt tovább növekedett az eladósodás. Az adósság-spirált meg-tervezetten és folyamatosan építették fel a külföldről érkező instruktorok, hogy a jegybankpénzt minél előbb kiszorítsák az általuk beterelt, kamatmechanizmussal működtetett hitelpénzzel. Aki a Nemzeti Bank adatait tanulmányozza, napról követheti a jegybankpénz kivonását és lecserélését a külföldi deviza denominálásával létrejövő, forintnak nevezett és belföldi pénznek látszó, külföldi pénzre. Ezzel nemcsak az állam vesztette el olcsó pénzforrását és tőkejövedelmét, de az elinflálással a lakosság is elvesztette megtakarítását. Az egész folyamat a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia e két univerzális hatáskörű intézményének irányításával ment végbe.
Varga István idézett tanulmányában ez után rátér arra, hogy a mélyen kiábrándult magyar társadalom tévesen azt hitte, hogy ki tud kerülni az adósságcsapdából és a kamatszolgaságból, ha visszahozza a rendszer-váltás előtti politikusokat a hatalomba. A tömegtájékoztatás a költségvetés tarthatatlanságáról beszélt, privati-zációt és reformokat sürgetett. Ekkor került sor (1995. március 12-én) a Bokros-csomagnak nevezett, a tár-sadalmat fojtogató intézkedéssorozatra. Ezen a napon írta alá az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád, a Szociális Fejlődés Világtalálkozójának záródokumentumát, amely pontosan a Bokros-féle megszorításokkal ellentétes gazdaságpolitikára kötelezte Magyarországot. Ez a dokumentum, amely a ,,Koppenhágai Nyilatko-zat és Cselekvési Terv" elnevezést viselte, és amelyet 117 állam és kormányfő írt alá, elvárja a magyar ál-lamtól, hogy szociális piacgazdasági intézkedéseket tesz, amelyeket az alkotmány bevezető része is megköve-tel.
Az ENSZ által szervezett csúcstalálkozó záródokumentuma még a betartását ellenőrző felülvizsgálati el-járásról is intézkedik. Egyetlen napon két homlokegyenest ellenkező dokumentum került nyilvánosságra. Az egyik a Bokros-csomag a szociál-liberális kormány intézkedéseivel, amely kizárólag a nemzetközi finánctőke érdekeit szolgálta, a másik pedig az emberek szociális biztonságát szolgáló és kötelezőérvényű nemzetközi megállapodás. A magyar sajtó és elektronikus tömegtájékoztatás a Bokros-csomaggal foglalkozott. Az emberek szociális jólétére vonatkozó nemzetközi szerződés viszont csupán egyszer, akkor is apró betűs hírként jelent meg a sajtóban. Egy pénzuralmi rendszerben nyilvánvaló, hogy a Koppenhágai Deklaráció csupán propaganda-célokat, megtévesztést és félrevezetést szolgált. A nemzetközi pénzvilágnak ténylegesen nem lehetett célja az abszolút szegénység eltörlésére és a teljes foglalkoztatottságra való törekvés, valamint az e célok eléréséhez szükséges szerkezeti kiigazítások megtétele a pénzügyi és gazdasági szférában.
A nemzetközi pénzhatalom valódi igényeit a Bokros-csomag tartalmazta. Erről az intézkedéssorozatról szakemberek tényekkel és szakmai érvekkel bebizonyították, hogy egyrészt felesleges volt, másrészt rendkí-vül káros következményekkel járt. Lényege az értékteremtő munkavállalók szorongatása, jövedelmének elvonása és átirányítása a tőke javára.
Az OECD, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 1997-ben Magyarországról ki-adott tanulmánya így minősíti a Bokros-csomagot:
,,Az 1995. évi stabilizációs csomag egy sor strukturális intézkedést tartalmazott azzal a céllal, hogy len-dületet adjon a folyamatban lévő reformoknak olyan területeken, mint a bankrendszer és a privatizáció. (...) A fenntartható növekedés feltételét helyreállították: a reáljövedelem csökkentése a stabilizációs program által kiválasztott bérmegszorításokkal meghatározta a makrogazdasági fejleményeket, 10%-kal csökkent a szemé-lyes fogyasztás, a piacok gyengesége miatt a beruházások jelentősen visszaestek. A GDP növekedés érezhető lassulását eredményezte, de nem a tényleges csökkenését, mert a kiviteli többlet nagyon jelentős volt.
A reálbércsökkenés a jövedelmek számottevő újraelosztását eredményezte a munka rovásá-ra és a tőke javára. A belföldi felhasználás visszaesésével drámai módon megjavult a kereskedelmi és a fize-tési mérleg. A foglalkoztatás csökkenése folytatódott - és vannak jelei a növekedés visszatérésének, bár kevés eredményt érnek el az infláció és a munkanélküliség csökkenésében."
Az OECD hivatkozott jelentése egyértelműen tartalmazza, hogy a pénz-visszatartás politikája a hitelek megvonásával a belföldi vállalkozásokat lehetetlenítette el. A betelepült külföldi elegendő forrásokhoz jut az anyavállalatától vagy bankjától. Az export növekedése ennek volt a következménye. A betelepült összeszerelő cégek nem a magyar piacra dolgoznak. A Magyarországon kirendeltségeket nyitó nagy vállalatok az olcsó bér-érét és a nagy adókedvezményekért jöttek Magyarországra, vagyis a magyar társadalom többlet tehervállalása árán. A nemzeti összterméken belül az a hányad nőtt gyorsabban, amely jövedelemként el is hagyja az orszá-got. A belföldre termelő hányad csökkent. A gazdaság szerkezete a bérmunkásként dolgozó magyar munkavál-lalók hátrányára alakult át. Ezeket a folyamatokat a nemzetközi pénzvilág helytartójának szerepét betöltő Köz-ponti Bank, az MNB vezényelte le, amelyet teljes mértékben a nemzetközi pénzügyi struktúrák irányítanak.
Ugyancsak az OECD állapítja meg, hogy az MNB 1995-ben és 1996-ban a központi alkufolyamatot arra használta fel, hogy az erőforrásokat a munkától a tőke felé csoportosítsa át a bérnövekedés jelentős mérséklése és végső soron a reálérték számottevő csökkentése útján. Az MNB függetlensége saját tulajdonosá-tól, a Magyar Államtól, lehetővé tette számára, hogy kezdeményező szerepet játsszon olyan inflációs célok meghatározásában, amelyeket aztán be lehetett építeni a bérmegállapodásokba.
A 'mester terv' tehát így összegezhető:
A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, valamint hazai kooptált érdekcsoportjai eladósítással, pénzkivonással, gazdasági visszaesést hoznak létre, majd a válságra hivatkozva még több elvonással fokozzák a gazdasági szorítást, és ily módon kerül hozzájuk a korábban felhalmozott nemzeti vagyon, a magyar társada-lom nemzedékei közös munkájának eredménye.
1995. október 18-án hozták nyilvánosságra a Nemzetközi Valutaalap követeléseit: Maradjon magas a kamatláb, és egyidejűleg csökkenjenek a munkabérek. Másrészt a kormányzat számoljon fel intézményeket és munkahelyeket, harmadrészt csökkentse az államháztartás és a fizetési mérleg hiányát, végül pedig gyorsítsa fel a köztulajdonú vállalatok és bankok eladását. Közgazdászok, köztük Varga István is, levelet intéztek James Wolfensohn-nak, a Világbank elnökének, amelyben tényekkel alátámasztva, szakszerűen kimutatják, hogy a Nemzetközi Valutaalap követelései nem javítják, hanem rontják az egyensúlyt, rombolják a társadalmat.
A magyar gazdasági szakemberek szerint nemcsak arról van szó, hogy tovább folyik a magyar munka-vállalók sarcolása, hanem sok milliárd dollár tűnik el a Nemzeti Bankból. A bér- és fogyasztáscsökkentés nem ellensúlyozza az MNB által tervszerűen előidézett inflációt. Rámutattak arra is, hogy az adósságcsökkentést célzó magánosítással mindössze néhány napi kamatot kitevő pénzösszeget lehet ellensúlyozni. A közgazdasági értelmetlenségeket tartalmazó követelések egyfajta ,,sokkterápiát" kényszerítettek a magyar gazdaságra. 1996-ban nagyarányú privatizálásra került sor, és az ekkor befolyó 167,5 milliárd forintos bevételt elnyelte a mester-ségesen előidézett adósságon képződött 170,3 milliárd forintra rúgó árfolyamveszteség, mindez az MNB dönté-sei következtében. Úgyis megfogalmazhatjuk, hogy a semmiért veszett el a közjó szolgálatában álló nemzeti vagyon.
Előnyök helyett felgyorsult az eladósodás, a magyar társadalom tovább szegényedett, még több állás veszett el, romlott a közszolgáltatás, a magyar vállalkozások kiszorultak a privatizációból, és még több gazda-sági erőforrás került külföldi tulajdonba, nemzetgazdasági szinten ellenérték nélkül. Ennek következtében még több jövedelem áramlott ki Magyarországról, még tovább romlottak az egyensúlyi mutatók. Mindezt nyilvánva-lóan tudták az ún. ,,Bretton Woods-i ikrek", azaz: a Világbank és a Valutaalap is, amelyek kiváló szakembergár-dával működnek. Céljuk azonban nem a magyar gazdaság megsegítése, hanem a pénz-világbirodalom érdeké-ben a magyar társadalom megtévesztése volt.
Varga István idézett tanulmányában ezután kitér arra is, hogy a Nemzetközi Valutaalap által szorgalma-zott bankprivatizáció először államosítást tett szükségessé. Mivel a pénzkivonás tönkretette a gazdaság adósait és a bankokat, ezért ebből az államosításból nem sok jó származott. A közkézen lévő bankrészvényeket bevon-ták, és az állam ún. ,,17 éves" futamidejű konszolidációs kötvényekkel tőkésítette fel a kereskedelmi bankokat. Ily módon lett e pénzintézetek egyszemélyes tulajdonosa. A kiszemelt új tulajdonosok pedig már mehettek is ,,játékpénzért" (ez Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 'szakkifejezése') átvenni a magyar hitelpiacot, hogy azt a nyugatiak leányintézményévé tegyék. A Nemzetközi Valutaalap - a nemzetközi pénzvilág globális vagyonának érdekképviselője - nem féltette a magyar államot attól, hogy további, mintegy 500 milliárd forint adósságot jelentő bankkonszolidációs terhet vesz magára. Attól sem féltette, ha a kormány 14,2 milliárd forintért adja el azt a bankot, amelyet korábban 145 milliárd forint közpénzből tőkésített fel, miközben semmit sem kért a ma-gyar piac átadásáért, és az adott bank ingatlanvagyonáért.
A nemzetközi pénzvilág szolgálatában álló pénzügyi tanácsadók Magyarország pénzügyi egyensúlyát ki-zárólag a munkabérektől és a fogyasztástól féltették. Varga István külön kitér a biztosítók eladására. Ugyanis, ez esetben is a fenti receptet alkalmazták. 1997-ben már a Nemzeti Bank átláthatatlan veszteségeit kellett az adófizetőknek megtéríteniük. Ez további 1770 milliárd forint hosszú lejáratú hitel átvállalásába került, amely 2009-ben is hatalmas kamatfizetési terhet jelent. A nemzetközi pénzvilág főbehajtója szerepét játszó Nemzet-közi Valutaalap a kizárólag magyar állami tulajdont képező MNB-ben tartott fenn magának irodát. Itt vették át azokat a minden részletre kiterjedő jelentéseket, amelyek pontosan tartalmazták Magyarország társadalmi, gazdasági és pénzügyi helyzetét. Ezekre a fontos adatokra a magyar Országgyűlés nem tartott igényt. A Nem-zetközi Valutaalap külföldről érkező helyi vezetői később, mint már utaltunk rá, a 100%-ig magyar köztulajdon-ban lévő MNB alelnökei, illetve, monetáris tanácsának tagjai lettek.
A Nemzetközi Valutaalap e rezidenseinek tudniuk kellett az MNB-ből eltűnt dollármilliárdokról. Ők azon-ban nem tiltakoztak, ahogyan nem adtak jelzést az ország pénzügyi helyzetét minősítő szakintézmények sem. A pénzhatalom és a szolgálatában álló tömegtájékoztatás azt a téveszmét terjesztette, hogy a magyar társada-lom eladósodásának oka az állam túlfogyasztása.
A külföldi pénzügyi struktúrák számára játékpénzért átengedett magyar bankrendszer folyamatosan fenntartotta és tovább növelte Magyarország eladósodását. A jogilag kizárólag köztulajdonban lévő, de tényle-gesen a nemzetközi pénzvilág magánirányítása alá került, vagyis de facto privatizált központi bank, már nem bank-konszolidáció néven, hanem 'adósságcsere' címén folytatta a magyar nemzetgazdaság eladósítását. Az MNB a költségvetés jegybankkal szemben fennálló, korábbi nem kamatozó, vagy csak igen kis mértékben ka-matozó fiktív adósságát (amelyet külön számlán tartottak nyilván, és mivel nem kamatozott, nulla-kamatozású, vagyis nullás állománynak neveztek) piaci kamatozásúvá alakították át.
Ezt a csak virtuálisan létező adósságot azért tekinthetjük fiktívnek, mert az állam egyik zsebe tartozott a másik zsebének. Nos, ezt a fiktív tartozást 20 évre visszamenőleg összesítették, és 2029 milliárd forintban állapították meg. Az MNB ebben a nagyságrendben vett fel a pénzpiacokon nagy összegű kamatozó hitelt. Az MNB eme tranzakciója révén a költségvetésnek évi több százmillió forintra rúgó kamatfizetési kötelezettsége keletkezett a nemzetközi pénzvilág magyarországi helytartójaként működő központi bankkal szemben, amely azonban jogilag továbbra is a magyar állam kizárólagos tulajdonában volt. A költségvetés (vagyis a magyar adófizető polgárok) ezeket a kamatokat is csak a pénzpiacról évről évre felvett újabb hitelekkel tudta fizetni.
Az MNB a globális pénzimpérium helytartójaként a privatizáció következtében beérkezett devizát magá-nál tartotta, az államnak pedig házilag előállított forintot adott tovább. Az ily módon megjelenő óriási összege-ket az infláció korlátozása érdekében államkötvények, kincstárjegyek kibocsátásával kellett az MNB-nek magá-hoz vonnia a hitelezőktől és a befektetőktől. Ezekért az államkötvényekért és kincstárjegyekért évi 100 milliárd forintnyi többlet-kamatot kellett kifizetni. Az MNB a költségvetéstől kapott kamat címén fedezte pénzmennyi-ség-szabályozási költségeit. De ebből fizette az akkor még tulajdonában lévő kereskedelmi bankok, köztük a bécsi CW-Bank veszteségeit is.
A költségvetésnek a pénzpiacra kibocsátott hitellevelei nagy jövedelmet biztosítottak a betelepült mű-ködő tőke és a spekulációs forrótőke számára. Így a költségvetésből az MNB-n keresztül hatalmas kamatokat kellett fizetnie a költségvetésnek olyan összegekért, amelyeket soha nem vett fel. Folyamatosan kivonták a tőkét, így megteremtve a gazdaság állandó tőkebevonás iránti igényét. Az adósságcsapda így alakult át tő-kebevonás-csapdává. Ez a finanszírozási mód a gazdaságnak azt a részét tartja az alacsony hatékonyságú versenyképesség állapotában, amelyik a nemzeti jövedelem nagyobb részét állítja elő.
A rendkívül kártékony Bokros-csomag következményei bizonyítják, hogy ez a finanszírozási rendszer a restrikciós szakaszban lehetetlenné teszi a társadalmi újratermelést is. Az így előidézett fizetési mérleghiány (a kivitt haszon és az adósságszolgálat) a zsaroló helyzetébe hozza a külső pénz- és jövedelemtulajdonosokat.
1997-re már csaknem minden monetáris intézményétől megvált a kormány. A pénzimpérium külföldi ajánlásaira sorozatosan módosították az MNB-törvényt, és ily módon az állam már nem láthatott bele az MNB-nél folyó tevékenységbe, például abba, hogy miként kezeli Magyarország devizatartalékát. A nemzetközi pénz-ügyi struktúrák azonban igényt tartottak a nagy elosztórendszerek kisajátítására is, elsőként a nyugdíjrendszert kívánták az ellenőrzésük alá venni. A nemzetközi pénzvilágnak ezt a mohó vagyonszerzési akcióit Magyarorszá-gon reformnak nevezik, és rendszerint jól megszervezett és a lakosság félrevezetését célzó dezinformációs kampánnyal készítik elő.
A nemzetközi pénzvilágnak és a magyarországi kollaboráns pénzügyi technokratáknak sikerült a nyug-díjjárulékok negyedét kötelező módon a magánpénztárakba terelni, és még állami támogatást is szerezni ehhez. Ugyanaz történt, mint korábban a biztosítóknál és a bankoknál. A társadalmat megtévesztették az-zal, hogy a pénzpiac jobb gazdája lesz a nyugdíjasok pénzének, mint a rossz gazdának kikiáltott állam. Ma már ismerünk néhány tényt, és ebből kiderül, hogy a kötelezővé tett magán-nyugdíjpénztárak sokkal drágábban működnek, mint az önkéntes pénztárak. A magyarok esetében kétszer drágábbak a nemzetközi átlagnál. A közérdeket képviselő állami közalkalmazottakkal ellentétben a magánszakemberek az inflációs veszteséget sem elérő befektetési hozamaikkal fokozatosan felemésztették, elherdálták a hozzájuk kényszerített emberek meg-takarításait.
De vesztett az állam is azzal, hogy azt a pénzt vette kölcsön a magán-nyugdíjpénztáraktól, amelyet já-radékként teljes egészében megkaphatott volna, azaz a magán-nyugdíjpénztárak drága működési költségeinek a levonása nélkül. A kamatfizetés növelte az állam eladósodását, ugyanakkor a kifizetett kamatokat nem a nyugdíjak jogosultjai kapták meg, hanem azok, akik ebből a rendszerből luxusélethez jutottak. A trükk tehát az volt, hogy az államot lemondatták a közpénzről, hogy aztán annak egy részét visszavegye kamatozó adósság-ként. Ezek természetesen rontották az államháztartás egyensúlyi helyzetét, és erre hivatkozva követelni lehe-tett a nyugdíjkorhatár emelését, a maradék állami vagyon eladását és a szociális kiadások csökkentését.
A pénzuralmi rend szolgálatában álló magán-nyugdíjkezelők azt is elérték, hogy a nyugdíj-járadékok befizetői eltűrjék megtakarításaik részvényekbe fektetését. A magyar befizetők megtakarításait külföldi tőzsdé-ken fektették be, ahol ezek az összegek csaknem teljesen elvesztek a nemzetközi részvénypiac összeomlása következtében. Elveszett több mint 100 milliárdnyi nyugdíj-megtakarítás, de ezért Magyarországon senki nem felel, senkit nem vontak eddig felelősségre. Ehelyett folytatódik a társadalom megtévesztése. A mese úgy szól, hogy a bajok oka az állam túlköltekezése, és hogy a társadalom többet fogyaszt, mint amennyi értéket előállít.
A reformnak nevezett közpénz-átcsoportosítás, amely a társadalom pénztőke általi kifosztásának egy legalizált formája, természetesen a társadalombiztosítást is meg akarja szerezni. A globális pénzimpérium végrehajtója, a Nemzetközi Valutaalap, már több mint húsz éve sürgeti az egészségügy kiadásainak csökkenté-sét, a gyógyszerköltségek mérséklését, a kórházi ágyak csökkentését, kórházak tömeges bezárását és a költsé-ges gyógyeljárások kizárását az általános ellátásból. Egyre több tény bizonyítja, hogy a globális pénzimpérium nem nyugszik addig, amíg a magyar állam át nem engedi a teljes egészségügyi rendszert a tőkepiacnak nye-részkedés céljából.
A cél elérésére szokásos módszerüket alkalmazzák: monetáris szigorítással, erőszakolt költségvetési korlátozásokkal először tönkre teszik az intézményeket, hogy aztán pénzügyileg működésképtelenné téve át lehessen venni az ellenőrzésüket. A technika az, hogy fokozatosan egyre kevesebb pénzt adnak a privatizációra vagy bezárásra kiszemelt kórháznak, amely így eladósodik, s a vezetést felelőssé téve a kórházat bezárják, vagy privatizálják.
A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia magyarországi kiszolgálói rendkívül erőszakosan léptek fel az egészségügyi és a nyugdíj-típusú társadalombiztosítás felszámolására. A pénzvilág által megvásárolt ún. ,,szakértők" arról értekeztek, hogy a nyugdíj, az egészségügy nem társadalmi kérdés, hanem pénzügyi és bizto-sítási, amelyet a finanszírozáshoz értő pénzpiaci szereplőkre kell bízni.
Mit akar az IMF Magyarországtól?
A Nemzetközi Valutaalap az elmúlt három évtizedben kegyetlen feltételekkel szorongatta a világ szá-mos, pénzügyi válságba manőverezett országát. A globális pénzügyi rendszer kiváló ismerője, John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem egykori tanára, aki az egyik szerzője és szerkesztője volt a ,,The Report from Iron Mountain" (Jelentés az Iron Mountain-ből) című könyvnek, amely az emberiség jövőjére vonatkozó egyik legfontosabb, napvilágra került titkos dokumentum, amely valaha is készült. Ez a dokumentum előre látta azo-kat a fejleményeket, amelyeket ma az egész világ már megtörtént eseményként élhet át. Nos, a háttérhata-lomnak ez a jól felkészült és bennfentes ismerője írta 1992-ben megjelent tanulmányában a globális kaszinóvá átalakított pénzrendszerről a következőket:
,,Mikor, milyen területen zajlik majd a következő nagy spekulációs epizód? Ingatlan? Értékpapír? Mű-tárgy? Senki sem tudja. Egy valami biztos, újabb és még több ilyen epizódra fog sor kerülni. A bolondokat, ahogy mindig is mondták, megszabadítjuk a pénzüktől. Így van évszázadok óta, így lesz még sokáig."
Varga Istvánnak a Nemzetstratégia című tanulmánykötetben megjelent írása megemlíti, hogy 2008-ban is a szokásos módon, októberben érkezett meg a tízévente esedékes őszi válság, ezúttal nagyobb, mint korábban. A több százezresre hízott brókervilág a nyári szabadságok után óriási lendülettel gyártotta a számítógépes algoritmusokkal az értékpapíroknak nevezett, és tőzsdén forgalmazott befektetési alapokat, az ETF-eket, amelyek kreált egységekbe és kosarakba csomagolt fiktív befektetési eszközök, és amelyekkel a részvényekhez hasonló módon lehetett kereskedni. A globális kaszinóban garázdálkodó spekulánsok az ETF-eszközökkel, eme értékpapíroknak nevezett ,,semmikkel", kvázi részvényekkel, kötvényekkel, kereskedel-mi ügyletekkel, másodlagos értékpapírokkal és forgalmazásukkal 600 ezermilliárd dollárra növelték - két év alatt megduplázva - a származékos pénzpiacok, a világkaszinó zsetonjait.
Várni lehetett, hogy a nagy pénzpiaci játékosok valamelyike végül is vesztesége rendezésére kénysze-rül. Erre akkor került sor, amikor az egyik ilyen játékos nem tudott a másiknak 15 milliárd dollárt kifizetni. Ki-dőlt a kártyavárból az egyik kártya, és az eredmény a kártyavár összeomlása: új pénzügyi, majd gazdasági válság, minthogy a levegőpénzre épített spekulációs buborék kipukkadt. Mindez száz és százmilliók szenvedé-seivel járt és jár. A világ pénzügyi rendszerének újraszabályozását kellene követelni, ehelyett a magyar hivata-losság újabb megszorító intézkedésekkel zsarolja a magyar társadalmat. Magyarországot - írja Varga István, - már régen megszabadították pénzrendszerétől, bányakincseitől, a termelő javaitól, szolgáltató intézményei nagy részétől, a bel- és külpiacától, stratégiai infrastruktúrájától, honvédségétől, sőt, a lakosság, az egyszerű emberek biztonságát védő rendőrségétől is.
Magyarország egyre növekvő adósságszolgálati terheit már csak újabb hitelekből tudja fedezni. A globá-lis kaszinóban garázdálkodó, szervezett pénzhatalom éppen a banki hitelezést bénította meg. Sok pénzt csak állami és nemzetközi intézmények nyújthatnak. A pénzimpérium válságért felelős intézményei és személyei, akik ezt a globális összeomlást kapzsiságukkal, kielégíthetetlen önzésükkel előidézték, úgy viselkednek, mint-ha ennek az áldozatai, és nem az előidézői lennének. Számukra kitűnő pénzszerzési lehetőség, ha a Nem-zetközi Valutaalaptól sok pénzt lehet szerezni a magyarok további eladósításán keresztül.
Ezt írja Varga István: ,,Ők (a tőkepiac szereplői - D. J.) tudják, balekok lévén megcsapolható a 180 or-szág közös kasszája is, a Valutaalap sem tiltakozik, hiszen a bankvilág 'egy csapat'. 2008 novemberében a nincstelenné tett magyarokat az IMF, a Világbank és az EU együtt hatalmas, 25,1 milliárd dolláros gyorshitellel szolgálta ki, hogy a bankrendszer érdeke ne sérüljön. E nagyszerű alkalmat kihasználva a Valutaalap pedig de facto gyámság alá helyezte Magyarországot a hitelkondíciók által. (...) A bankrendszer pedig 'hálából' megszün-teti a magyar vállalkozások, a lakosság, az állam hitelezését, mondván, baj van, meg kell őt érteni, azaz: vég-képp ellehetetleníti a már mélyszegénységbe taszított társadalom működését. 2006-tól az EU fojtogatott a kon-vergencia-program nevű jövedelemcsökkentéssel, most, mikor ez lejárna, az IMF folytatja - a tőlünk független - pénzügyi válság ürügyén."
Minderre az egyik lehetséges válasz az, hogy a jelenlegi kormány a folyamatos megszorításokkal, ka-matemeléssel szolgálja ki a bankrendszert, amely belső információs rendszerében valóságos aranykorról beszél. Egyidejűleg viszont elveszítette társadalmi bázisát. 2009-re már jelentkezniük kellene a folyamatos megszorítá-sok beígért pozitív eredményeinek. Ezek azonban eleve csak a megtévesztést szolgálták. A világválságra hivat-kozva viszont folytatható a magyar társadalom további fosztogatása, sanyargatása, a magyar állam leválasztá-sa a meggyengült magyar nemzetről, és az állam erőszakszervezetének kizárólag a nemzetközi pénzvilág szol-gálatába való átállítása.
2008 tavaszán a lakosság ellenállt az egészségbiztosítás privatizálásának, és a társadalombiztosításról való leválasztásának. A népszerűtlen kormány tovább gyengült, és már nincs ereje jelentős mértékű leépíté-sekhez. A pénzvilág univerzális végrehajtója, az IMF, mentőhitelével egyrészt erőt vonultatott fel a kormány mögé, másrészt kényszerítette az általa meghúzott koordináták közé szorított ellenzéket is, hogy mindezt fo-gadja el. Informális, de nagy befolyású kapcsolatrendszerén keresztül ezt akár úgy is keresztül akarja vinni, hogy olyan alkotmánymódosításokat kényszerít ki, amelyekhez kétharmados parlamenti többség szükséges. Ily módon eléri rég óhajtott célját, hogy a társadalombiztosítási rendszert leválassza az államháztartásról, és ily módon az egészségügyet és a nyugdíjrendszert profitorientált üzleti vállalkozássá alakítsa át. Az államot pedig teljesen őt kiszolgáló intézménnyé fokozza le - a magyar nemzet egészét és a közjót szolgáló intézmény he-lyett.
A Magyarország tényleges irányítását átvevő pénzügyi frontintézmények azt is számításba vették, hogy a jelenlegi válságos helyzetben rátehetik kezüket a nemzeti szuverenitás még megmaradt részére, így többek között a ma még az Országgyűlés és a Kormány hatáskörébe tartozó fiskális felségjogokra. Ezért szorgal-mazzák az Országgyűléstől független költségvetési felügyelő rendszer létrehozását, amely informálisan kizáró-lag a külföldi pénzügyi struktúráktól kaphat érdemi utasítást, ahogyan ez az MNB esetében is már megvalósult. Az MNB tényleges privatizálásának is ez volt az első lépése.
Varga István, akinek gondolatait összefoglaltuk, utal arra, hogy az IMF küldöttsége 2008. június 10-én - amikor még nem volt válság - valamint szeptember 17-én, amikor még csak az előszeleket lehetett érez-ni, már mindent előkészített a pénzügyi válság idején végrehajtandó lépésekre. A 2008. júniusi jegyzőkönyvben olvasható, hogy a globális pénzpiaci helyzetben a legjobban eladósodott Magyarország van veszélyben az Euró-pai Unióban. Az általuk előidézett bajra közlik is az ugyancsak általuk előírt gyógymódot: ,,a jövőt illetően az irányadó kamat - részben a világgazdasági fejlemények nyomása következtében - további emelése lehet szük-séges."
A Pénzimpérium rezidens helytartójaként működő MNB-vezetőség fel is emelte 8,5%-ról 11,5%-ra a kamatlábat. Egyértelművé vált, hogy az IMF veszi át az EU helyett az elváró-előíró szerepét, és Brüsszelnél is több megszorítást irányoz elő: ,,Az (IMF) igazgatók javasolták az állam szerepének a csökkentését és a kapcso-lódó adóteher mérséklését a nyugdíj-, az egészségügyi- és az oktatási kiadások további reformja útján."
(Ismételten hangsúlyozzuk, hogy sorozatosan visszaélnek a ,,reform" szóval, amely valójában azt a benne rejlő értelmet is hordozza, hogy valamit, ami nem elég jó, jobbá tesszük. Itt a reform alatt azt értik, hogy minden olyan jövedelemforrást, amely közérdeket szolgált, át kell alakítani úgy, hogy az a pénzvagyonos réteg számára hozzon hasznot, vagyis a munkától a tőke javára való folyamatos jövedelem-átcsoportosítást értik alatta. Ezért vált a magyar társadalom számára gyűlöletes kifejezéssé az eredetileg pozitív kicsengésű reform szó.)
A globális pénzügyi végrehajtók javaslatai között szerepel az egyetemek önállósítása, vagyis privatizá-lása. Javasolják az alkotmánymódosítást is, többek között a társadalmi-gazdasági tervezési kötelezettség, va-lamint az államháztartási mérlegkészítési előírás megszüntetését. Ugyancsak szerepel bennük a 95%-ban kül-földi tulajdonban lévő magyarországi bankoknak Magyarországot terhelő hitelekkel való megsegítése, valamint szót emelnek ismét a szigorú monetáris politika mellett. Ez a pénzvilág frontemberei értelmezésében a magyar belföldi vállalkozások hitelezésének szűkítését, és a kamatok emelését jelenti.
A Nemzetközi Valutaalap alapokmányának első cikkelyében az IMF mindennek az ellenkező-jére van kötelezve, mint amit Magyarországra kirótt. Ezért van jelentősége annak, hogy mindezeket a fojtogató feltételeket egy szándéklevélben 'önként vállalta' a magyar kormány, vagyis azt kell színlelni, hogy nem a nemzetközi pénzvilág kényszerítette ránk - univerzális végrehajtó intézménye által.
Euró - vagy magyar munkával fedezett magyar forint?
Ez euró már évek óta bevezetett fizetőeszköz Magyarországon, hiszen bármely ügyletben szabadon használható. A ma használt és forintnak nevezett belföldi fizetőeszköz már nem magyar munkával fedezett, magyar kibocsátású, magyar pénz, hiszen minden egyes forint mögött kamatfizetési kötelezettséggel meg-terhelt külföldi fizetőeszköz áll. Ez a beérkező deviza számára forint-ruhát jelentő belföldi pénz az, amit még nem számoltak fel, azaz: nem az euró bevezetéséről, hanem a forint kivezetéséről van szó. A külföldi devizapénz-alapú forintot kellene átalakítani magyar munkával fedezett, igazi munkaalapú forinttá. Ehelyett az önálló magyar nemzeti lét egy további nagyhatású eszközének az elvételét tüntetik fel hamis propagandával a magyar nép számára valamiféle óriási vívmányként, valami nehezen kiérdemelhető kegyként.
Ez euró a nemzetközi pénzvilág által létrehozott Európai Unió erősítését szolgálja. Az Európai Unió első-sorban a nemzetállamok önkéntes felszámolásának az eszköze úgy, hogy ezeket az államokat egy nemzetek feletti struktúrába terelik. Az euró az önállóságuktól megfosztott nemzetállamok nemzetek feletti struktúrába való integrációjának az eszköze. Ha egy valóban demokratikus népszavazást tartanának az európai államokban, vagyis ha az EU és az euró-szkeptikusok is hasonló megszólalási lehetőséghez juthatnának a tömegtájékoztatá-si rendszerben, akkor az euró megszűnne létezni.
Az eurót használó országok fejlődése lelassult a közös valuta bevezetése után, fokozódott a vállalati koncentráció, nőtt a társadalmi, földrajzi egyenlőtlenség, és szinte gátlástalanná vált a pénzügyi spekuláció. A pénzügyi eszközök sokkal erősebben áramlanak a perifériáról a centrumba, mint fordítva. Az euró hátrányait nem ismertetik a lakossággal, a konvergencia kritériumok erőltetése pedig rontja a magyar társadalom életfeltételeit. A globális pénzügyi válság most leplezi azt, hogy az EU szorongatja a magyar nemzetgazdasá-got és a magyar társadalmat. Tanúi lehettünk, hogy az Európai Unió tagállamai a - pénzügyi struktúrák infor-mális befolyására - a brüsszeli központ működési költségének mintegy ötszörösét, a bérmegszorítások sok ezerszeresét, fordítják a pénzoligarchia bankjainak a megmentésére - vita nélkül, néhány napos mérlegelés után.
Az államok és kormányok eladósodása most nem számít. A pénzügyi világválság az Egyesült Államok-ban kezdődött, Európa mégis sokkal több terhet vállal magára - mentőakciók révén. Ez jól szemlélteti, hogy az informálisan létező globális pénzhatalom már mennyire szuverén módon berendezkedett az európai földrészen. Az euró használata nem növelte a tagországok jólétét. A jólét az emberi lét teljes dimenzióját felöleli, és nem szűkíthető le egyoldalúan a nyereség-veszteség számszerűen kifejezhető viszonyaira. Az emberek jó közérzete számára nem a termelékenység a mérvadó, hanem a testi-lelki egészség, a külső és belső biztonság, a teljes emberi kibontakozáshoz szükséges családi élet, erkölcsi értékek, biztos munka, hivatás, a kielégítő jövedelem, és csak ezután következik a mozgás szabadsága, de itt is inkább az emberek mozgása jön számításba és nem a tőke szabad áramlása, mint legfőbb közösségi vívmány. A monetáris unió elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit szolgálja. Az európaiaknak azonban elsősorban testi-lelki biztonságot, jó közérzetet biztosító társadalmi környezetre van szüksége.
A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia számára a koncentrált nagy pénz eddig nem ismert mér-tékű spekulációt tesz lehetővé. A közös pénz a valutaspekulációt az euró zónán belül kiküszöböli, de az euró előtti nemzeti pénzeszközök a globális méretű spekulációra mennyiségileg már amúgy sem voltak alkalmasak. Az európai országok pénze összevonva, euróként, már alkalmas volt, hogy a globális kaszinóvá átalakított pénzrendszerben használható eszköz legyen. Amikor a spekulációra használt euró is bajba jutott, akkor a pénz-ügyi játékosok mégiscsak az egyes nemzetállamokhoz fordultak, hogy a munkanélkülivé vált milliók segélyezé-sével bajlódó kormányoktól várjon támogatást. A spekulációs veszteségek a munka világán kívül keletkeztek, ugyanakkor az Európai Uniónak a tönkrement emberektől kisajtolt, jövőbeli adókból kell kifizetnie a felelőtlenül hazardírozók veszteségeit.
Az euró, mint közös pénz, felgyorsította a koncentrációt a bankok és vállalatok világában. Emiatt csök-kent ebben a szektorban a verseny, és visszaesett a kisvállalkozások finanszírozása. A közös valuta elsősorban a nagy társaságok üzleti kapcsolatait erősíti. Ezek az óriás korporációk pedig kiszorítják a gazdasági életből azokat a kisebb szereplőket, akik viszont a munkavállalók kétharmadát foglalkoztatják. A szülőhelyhez és anyanyelvhez, a nemzeti kultúrához jobban kötődő munkaerő a pénzhez képest nem mozgékony. A kultúrájuk-hoz, szülőföldjükhöz ragaszkodó emberek többsége nem kel vándorútra a cégbezárások és munkahelyi nehéz-ségek nyomán.
Amikor elvesznek a munkahelyek és egzisztenciális veszélyhelyzet áll elő, azaz gazdasági sokkhatás ér egy-egy országot vagy régiót, akkor azok kivédéséhez monetáris eszközrendszerre lenne szükség. Ezt a fontos pénzügyi, gazdasági és társadalmi eszközrendszert azonban az Európai Unió elvette az egyes nemzetállamok-tól, és azok társadalmától. Így az Uniós kényszerzubbonyban - monetáris eszközök hiányában - lehetetlen megtalálni az optimális megoldást. A fiskális eszközök (adózás, költségvetés) eddig rendelkezésre álltak, de már ezek elvétele is napirendre került. Folyamatban van a monetáris integrációval kényszerített fiskális integrá-ció.
Még egy országon belül is nehéz a különböző kultúrák együttélése, hát még a számos eltérő kultúra súrlódásmentessé tétele az Európai Unió egészében. Megmutatkozik ez az Európai Unión belüli újraelosztó pá-lyázati rendszerben, ahol egyre jobban tetten érhető a korrupció, a bürokrácia, azaz: mindaz, amit a tervgaz-dasággal működtetett szocialista országok hibájának tekintettek. Meg kell említeni azt a jelentős jövedelmet is, amit a pénzteremtés (a kibocsátott pénzmennyiség előállítási költsége és vásárlóértéke közti különbözet) és az inflációs adó képez. Ez korábban a kormányokat, az önkormányzatokat, a nemzetállamokat illette, vagyis a közérdeket szolgálta. Ma a pénzkibocsátás haszna a Frankfurtban székelő Európai Központi Banké, és ezen keresztül a magántulajdonban álló bankrendszeré. A kormányok és a helyi önkormányzatok az inflációs veszte-séget is csak adóval vagy eladósodással tudják kompenzálni.
Ráadásul a hozzájuk kerülő pénz utáni kamatköltség terheit is vállalniuk kell többlet-adóval, többlet-munkával. Ez is az értéktermelő reálgazdaságot szegényíti, és az értéket elő nem állító, csak elosztással foglal-kozó bankrendszert erősíti. Politikailag pedig a demokratikusan nem ellenőrzött monetáris hatalom centralizált intézményeinek a hatalmát növeli a választott és politikai felelősséggel tartozó intézményekkel szemben.
Az euró (a dollár, jen és a jüan mellett) világpénz lett, de a kulcsvaluta továbbra is a dollár maradt, és az euró ettől a dollártól függ. Jól mutatja ezt az, hogy egyetlen euró-alapú hitelkártya sincs. A 400 millió euró-pai olyan fizetési és hitelkártyát használ, amellyel, ha vásárol, a használatra vonatkozó összes információ át-vándorol Amerikába, több tízmilliárd euró jutalékkal együtt.
Az IMF átvette Magyarország kormányzását
Magyarországot a Pénzimpérium képviselőjeként felügyelő IMF vezérigazgató, Dominique Strauss-Kahn 2009. január 13-án Budapesten járt, és tárgyalt a miniszterelnökkel, a pénzügyminiszterrel és az MNB elnöké-vel. Ezt követően álszent módon megint arra emlékeztetett, hogy nem a Nemzetközi Valutaalap által folytatott - több mint egy éven át tartó - tárgyalásokon kidolgozott és ajánlásnak elnevezett utasításokat tartalmazza az IMF-hez intézett 2008. november 3-án kelt szándéklevél, hanem a magyar kormány határozta meg az IMF által számon kért feltételeket. Annyit persze elismert, hogy az tartalmazza a Valutaalap számára is elfogadható szükséges lépéseket.
Eszerint a magyar kormány vállalta, hogy 2009. évi költségvetését módosítja, és a nemzeti össztermék 2,9%-ában meghatározott államháztartási hiányt 2,6%-ra mérsékli. A magyar kormány az IMF-nek azt a köve-telését is teljesíti, hogy a korábban előirányzott adócsökkentéseket visszavonja, és nem hajt végre olyan vál-toztatásokat az adótörvényekben, amelyek kisebb nettó bevételeket eredményeznének. Az IMF-követelte kiiga-zítást a kiadásokra koncentrálják, mert ez segíti elő Magyarország GDP-arányosan nagy méretű állami szekto-rának a szűkítését.
Ezért az IMF utasításnak számító ajánlásaként a szándéklevélbe került az, hogy a magyar kormány 2009-ben nem emeli a közszféra nominál béreit, kiiktatja a közalkalmazottak 13. havi fizetését, és 80 ezer fo-rintban maximalizálja a 13. havi nyugdíjak folyósítását. A korkedvezménnyel nyugdíjazottaknál megszünteti a 13. havi nyugdíj kifizetését. A kormánynak konzultálnia kell a Valutaalappal, ha az elsődleges kormányzati ki-adások egyenlegében korrekciót kell végrehajtania finanszírozási problémák miatt. (Az elsődleges kiadások a kamatterheket nem tartalmazzák.) Ugyancsak konzultálni kell az IMF-fel, ha az államadósság szintje több mint 300 milliárd forinttal meghaladja a kijelölt mértéket, illetve, ha a makrogazdasági kilátások jelentős mértékben tovább romlanak.
Strauss-Khan a nemzetközi pénzvilág frontembereként sürgette olyan strukturális reformok végrehaj-tását, amelyek elősegíthetik a gazdasági növekedést. A strukturális reform pénzuralmi értelmezésben a jö-vedelem átcsoportosítását jelenti a tőke javára. Az IMF-vezérigazgató ezért a hatékonyabb munkaerőpiac kialakítását, az adórendszer hatékonyabbá tételét, a bankszektor és a pénzügyi felügyelet megerősítését szor-galmazta. Kijelentette, hogy az IMF nem támogatja az általános adócsökkentést. Ehelyett inkább átcsoportosí-tást ajánlott az adórendszeren belül, és ehhez természetesen az IMF segítségét is felajánlotta. Az IMF-nek azt a kívánságát, hogy a nemzetközi pénzvilág vegye át a nemzeti szuverenitáshoz tartozó fiskális hatókör legfőbb felügyeletét, a parlament már 2008. decemberében jóváhagyta, amikor létrehozta a Költségvetési Tanácsot, és kijelölte annak tagjait is. A költségvetési felelősségvállalásról szóló törvény, az ún. ,,költségvetési plafon" törvény valójában azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzügyi struktúrák a monetáris felségjogokat követően ma-gukhoz vonták a végső szó kimondását a fiskális felségjogok gyakorlásában is.
Több közgazdász is (Csath Magdolna, Bogár László, Gazdag László, Pavics Lázár és mások) már egzakt módon bebizonyították, hogy Bokros Lajos, egykori szocialista pénzügyminiszter intézkedéseinek rendkívül káros volt a hatása mind a magyar gazdaságra, mind a társadalom egészére. Bokros Lajos hírhedté vált cso-magja átmenetileg szolgálatot tett az országot adósságfüggésben tartó nemzetközi pénzvilágnak, ugyanakkor megakasztotta Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődését. A Bokros Lajos által az országra kényszerített intézkedéscsomagban azonban volt logika. A mesterségesen felpörgetett infláció a pénzügyi spekulánsoknak jól jött, mert felgyorsította a pénzromlást, és a hiperinfláció közelébe taszította a még nemzeti valutának tekinthe-tő forintot.
Minden ultraliberális MSZP-s és SZDSZ-es mítoszteremtéssel szemben a Bokros-csomag nagymérték-ben rontotta az államháztartás helyzetét is, mert megszakította azt a természetes regenerációs helyreállítási folyamatot, amely minden súlyos válság után beköszönt. Ezt a törvényszerűséget egyébként Jánossy Ferenc bizonyította be. Gazdag László ,,A Bokros-csomag mítosza és a valóság" című könyvében példák sorával szemlélteti, hogy fiskális restrikcióból még sosem született más, mint további lemaradás, s azt követően pedig újabb megszorítás. Amikor tehát Magyarország éppen kikerülhetne a gazdasági hanyatlásból, valakik abba mindig visszataszítják. John Maynard Keynes, a XX. század egyik tekintélyes közgazdásza az 1932-es rest-rikciós brit intézkedéseket egyenesen ostobának nevezte. Az akkori angliai ,,Bokros-csomagot" igazságta-lannak és gyengeelméjűnek mondta, mivel az drasztikusan csökkentette a közalkalmazottak, a tanárok, a rendőrök és a katonák fizetését, s újabb csődhullámot idézett elő.
Minderre azért tettünk utalást, mert Bokros Lajos, aki most a Közép-Európai Egyetem tanára és gazda-sági irányításért felelős vezérigazgatója, ismét strukturális reformokat, adórendszer-átalakítást sürget, benne az iskolák összevonását, a minimálbér megadóztatását, továbbá a diákokat és a nyugdíjasokat is terhelő társa-dalombiztosítási járulék fizetését. Már utaltunk rá, hogy az ultraliberális és neo-konzervatív Bokros Lajos szó-használatában a strukturális reform azt jelenti, hogy a jövedelmeket az értékteremtő munkától végleges jelleg-gel átirányítják a tőke, elsősorban a finánctőke javára. Nos, ilyen jövedelemátcsoportosítási változtatásokat sürget a nemzetközi pénzvilágnak ez a magyarországi rezidense.
Úgy fogalmaz, hogy a vállalati szektor reformja után az államháztartási szektort is meg kell reformálni. Legfontosabbnak azt tartja: az emberek ne arra számítsanak, hogy majd az állam el fogja őket tartani, vagy, hogy valamilyen módon járadékosokká válnak. Netán rokkant nyugdíjat fognak kapni. Azt persze elhallgatja, hogy a nemzetközi pénzvilág koordinátáiba kényszerített magyar állam a magyar társadalom köztulajdonát képező nemzeti vagyont játékpénzért átjátszotta a nemzetközi pénzvilág struktúráihoz, amelyet azok beolvasz-tottak a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia globális részvényvagyonába. Ily módon a vagyonuktól megfosztott magyar állampolgárok jövedelem nélkül maradtak. Annak az államnak, amely elvette tőlük megél-hetésük alapját, alkotmányosan, de morálisan is kötelessége, hogy a segítségével koldussá tett magyar tárada-lomról legalább alapszinten gondoskodjék. Mindez a nemzetközi pénzvilág szolgálatában álló Boros Lajos szá-mára semmilyen lelkiismereti aggályt nem jelent.
Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy miből állna a második Bokros-csomag, akkor megdöbbentő hasonlatosságot látnánk az IMF-ajánlás zsaroló követelései és Bokros Lajos, a közérdeket és a közjót semmibe vevő ún. ,,javaslatai" között. Kötelező egészségügyi magánbiztosítást és versenyt óhajt az egészségügyi intéz-mények között. Ennek keretében egészségbiztosítási járulékot fizetne minden 18 év feletti személy, köztük a diákok és a nyugdíjasok is. Egyéni számlán alapuló nyugdíjrendszert akar, ahol a nyugdíjstruktúra megőrzése fontosabb, mint a befizetett pénzek reálértékének a megőrzése. Ő is eltörölné a 13. havi nyugdíjat és a 13. havi fizetést. Tovább csökkentené a magyar iskolarendszert, számos iskolát bezárna, és a 77 akkreditált egyetemből és főiskolából csak 20-25 intézményt tartana meg. De ezek irányítását is külső tagokból álló testületnek rendel-né alá. Már a középiskolák között is versenyt akar. Az önkormányzatokat járási-szintűvé tenné települési-szintű helyett. Természetesen, kibővítené az adózók körét is. Méghozzá úgy, hogy a minimálbért is megadóztatná.
A vagyonától pénzügyi trükkökkel megfosztott magyar társadalom többségét rákényszerítené, hogy a már megadóztatott pénzből vásárolt ingatlanai után értékalapú ingatlanadót fizessen. Az egyszerűsített vállal-kozási adót, amely azoknak a kis és közepes cégeknek az érdekeit szolgálják, amelyek a munkaerő többségét foglalkoztatják, megszüntetné. A fantom cégek költségleírásainak lehetőségeit szűkítené, holott a fantom cége-ket fel kéne számolni, mert azok a legkülönbözőbb jogkerülő-jogsértő magatartásokra nyújtanak lehetőséget. Ugyancsak megszüntetné a kisvállalkozások adómentességét, felemelné az osztalékadót a személyi jövedelem-adó szintjére, és az iparűzési adót is eltörölné.
Bokros Lajos egy szót sem szól arról, hogy mi okozta a mai kilátástalan gazdasági helyzetet, és mi ve-zetett az elkövetkező nemzedékek egész sorát terhelő óriási adósságteher felhalmozódásához. Bokros arról sem tesz említést, hogy az 1978 és az 1996 közötti 16 évben folyamatosan zsugorodott a reálbér értéke, és ez az 1978-as kiinduló értékhez viszonyítva 33%-os csökkenést jelent. A Bokros-csomag a kegyelemdöfést adta meg a leépülőben lévő magyar társadalomnak.
Bogár László mutatta ki, hogy valójában a helyes irányban korrigált az Orbán-kormány, amikor elkezdte a reálbérek emelését. A rendszerváltás legpozitívabb lépéseként három év alatt 32%-kal tudta növelni a reálbéreket. Így vált lehetővé, hogy 2008-ban újra elérhessük az 1978-as szintet. Ha ez nem következik be, állítja Bogár László, akkor most nem a 30 évvel, hanem a 40 évvel ezelőtti szinten lenne a ma-gyarországi reálbér.
Immáron a második csomagjával házaló Bokros Lajos természetesen nem elemzi, hogy miként süllyedt ilyen mélyre a hitelfüggés mocsarában a magyar gazdaság és a társadalom. Ő, aki egy ideig a Világbank Euró-páért és Közép-Ázsiáért felelős igazgatója is volt, hallgat arról a Pénzimpériumról, amelynek az egyik univerzá-lis hatáskörű frontintézményénél volt vezető beosztású alkalmazott. Ez a Pénzimpérium már nem földrajzi tér-ben szerveződik meg. A Pénzvilág-birodalom bonyolult, szimbolikus hatalmi térben, gyakran rejtett hálózatok felhasználásával épül fel és működik. Ennek az új, globális hatalmi erőtérnek olyan erőforrás-koncentrációt kell működtetnie, amely biztosítja, hogy globálisan is a periféria felől áramoljanak az erőforrások a centrum-országokba.
Erre a világméretű hatalomgyakorláshoz van szükség. Bogár László szerint az erőforrás-szivattyú sze-repét a multinacionális vagy transznacionális vállalatok töltik be. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, de elsősorban hatalmi intézmények. Céljuk, hogy világszinten egységes és jól együttműködő hálózattá válja-nak, mert akkor tudják hatékonyan átszivattyúzni az erőforrásokat.
E koordinált rendszer minél jobb működéséhez van szükség egy második hatalmi szintre is, azon vi-lágméretű intézmények rendszerére, amelybe többek között beletartozik a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a Világkereskedelmi Szervezet, a különböző hitelminősítő intézetek, befektetési alapok, auditáló cégek, és ame-lyek összhatásaként az erőforrás-szivattyúk hatékonyabban tudnak működni. Ez a második szint az, amelyik kialakítja az alapelveket, az olyan világméretű stratégiai parancsokat, mint a dereguláció, a privatizáció, a libe-ralizáció, amelyeket a globális rendszer részeit képező lokális struktúráknak be is kell tartaniuk, ha nem akar-nak konfliktust a rendszer egészével. Ez a második szint az, amelyik megfogalmazza a pénz világbirodalmának az alkotmányát, jogrendjét, valamint annak a fegyelmezést végző intézmények által való érvényesítését.
A rendszer szerves részét alkotja harmadik pillérként a világméretű tömegtájékoztatási rendszer, amely a Pénzimpérium világbirodalmi gondolkodásmódját alakítja ki és terjeszti. Feladata az, hogy a tudat-befolyásolás egyre hatékonyabb technikáival világméretekben átalakítsa az emberi gondolkodást. A közgondol-kodást olyan fogalmak mentén irányítja, amelyek a Pénzimpériumot erősítik, és az ő érdekeit szolgáló gondo-latmeneteket segítik. Feladatuk az is, hogy minden olyan gondolati konstrukciót elhallgassanak, kigúnyoljanak és lejárassanak, amelyek bírálják, leleplezik a Pénzimpérium világuralmi törekvéseit. A Pénzimpérium világbiro-dalom, ezért nagyon fontos az összehangolt, globális elvek érvényesítése. Ehhez szükséges az egységes foga-lomértelmezés, illetve olyan vezető csoportok döntési helyzetbe segítése az egyes lokalitásokban, amelyek ké-pesek és hajlandók a globális Pénzimpérium törekvéseinek érvényesítésére.
Erről Bogár László 2008. július 29-én adott interjújában a következőket mondta:
,,A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal in-kább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitás-térben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos érte-lemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jeleníteniük azt is, mi törté-nik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat, ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akarnak menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is követ-kezik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami permanens polgárháborúba torkollik."
Mindehhez Bogár László még hozzáteszi, hogy az elszegényedés és a kifosztás olyan ökológiai, szociális és kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, amely szétveri a birodalom egész szerkezetét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás haszonélvezői is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy megtalálják a lázadások ellenszerét. Kétségtelen, ezek a helyi vezetőcsoportok alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy ren-delkezzenek olyan közvetítő szereppel is, amely a lokalitások stratégiai érdekeit is képes megfogalmazni. Ma-gyarország sajátossága, hogy az ő vezető csoportjai ,,elitjei" messze a leginkább nevezhetők kollaboránsnak.
A pénzvilág érdekeit is szolgálná, ha - például Magyarország esetében is - legalább minimális mérték-ben tiszteletben tartaná ennek a társadalomnak az elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy alapvető fiziológiai újratermelési szintje. Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég. A komplex egészséghez tartozik a betegség hiánya, de fontos eleme a testi-lelki egészség folyamatos emelkedése is. Ez a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet. Szó van a demográfiai újra-termelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő nemzedéknek kell egyre kedvezőbb, emberségesebb élet-viszonyok között élnie, hanem az eljövendő nemzedékek számára is biztosítani kell a folyamatosan emelkedő emberi jólétet. Ennek pedig erőforrásigénye van.
Kérdés az, hogy a Pénzimpérium hajlandó-e egyáltalán figyelembe venni, hogy az adott társadalmaknak milyen erőforrásokra van szükségük az újratermeléshez. Kérdés az is, hajlandó-e saját erőforrás-elszívó tevé-kenységét keretek között tartani. Bogár László úgy látja, hogy az elmúlt két évtizedben ez a kompromisszum-készség még a legalapvetőbb szinten sem volt meg. Ennek következménye, hogy olyan vezetőcsoportok kerül-tek döntési helyzetbe, amelyek teljes mértékben a birodalmat szervilisen kiszolgáló személyekből állnak, akik bizonyos értelemben még elébe is mennének a Pénzimpérium kívánságainak. Ezek a kozmopolita, komprádor, kollaboráns helyi vezetőcsoportok a magyar kis és középvállalkozásokat kifosztandónak tekintik, miközben ezek adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének. A profit ugyanakkor döntő részben a multinacionális cégeké. Ők kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, míg a kis és közepes magyar vállalatok a túladóztatást.
Bogár László végül így foglalja össze a magyar társadalom lehetőségeit: ,,Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb, fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos, masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett megfigyelhető a roncsolódás azokban a szellemi, lelki és erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társa-dalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúznia, teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófa-sorozat az ára, s ezt minden körülmények között véghez is viszi."
Bogár mindehhez még hozzáteszi, hogy Magyarországon azért alakult ki az elmúlt két évtizedben nö-vekvő polgárháborús veszély, mert szinte semmilyen normális párbeszéd nincs a globális, illetve lokális elitek között, valamint a magyar társadalom között. Egyre nagyobb a feszültség, nyomasztja az embereket az erkölcs szétmállása, a növekvő bűnözés, mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan meg van tiltva nevén nevezni a dolgokat. Ezért nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nincs lehetőség az együt-tes cselekvésre sem.
Csath Magdolna javaslatai a válság megoldására
A nemzetstratégiában gondolkodó közgazdász öt intézkedést javasol Magyarország gazdasági- társa-dalmi leépülésének a megállítására. Először a munkát terhelő adókat kell sürgősen csökkentenie a kormány-nak. Az adócsökkentés után nem jelentkeznek azonnal a pozitív hatások, ezért minél később születik meg a döntés, annál inkább elmélyül a jelenlegi recesszió. Másodikként azt javasolja, hogy a nemzeti fejlesztési tervben rendelkezésre álló pénzek terhére minél előbb gazdaságélénkítő és munkahelymegőrző intézkedéscso-magokat kell kidolgozni a hazai kis és közepes vállalkozások számára. A kormánynak továbbá felül kell vizs-gálnia a bankoknak azt a gyakorlatát, amellyel elmélyítik a válságot. A bankoknak ez a megszorító hitelezési gyakorlata ellehetetleníti a magyar kis és közepes vállalkozásokat. Ha külföldi tulajdonban lévő bankok erre nem hajlandóak, akkor új bankokat kell létrehozni, amelyek a kis és közepes cégek hitelezésére szakosodnak.
Csath Magdolna az európai uniós támogatások kapcsán hasznosnak találná - a válság idejére - a kül-földiek által épített nagy beruházások átmeneti leállítását. Az uniós pénzeket nem ellenszolgáltatás nélkül kapjuk, hiszen mint minden tagország, Magyarország is jelentős tagsági díjat fizet az EU-nak. Az Európai Unió pedig nemcsak üzleti vállalkozás, hanem felelősséget vállalt a tagországok társadalmi-gazdasági fejlődéséért is. Ez többek között azt jelenti, hogy ha egy tagország bajba kerül, akkor joggal számíthat a közösség segítségére. Ezért tárgyalni kell az EU-val arról, hogy a támogatásokat a hazai kis és közepes cégek feltőkésítésére, piacszerzésére és munkahelyeinek megőrzésére lehessen fordítani. Azzal is számolni kell, hogy a külföldi cégek esetleg csak azért zárják be magyarországi leányvállalataikat, mert haza akarják vinni a munkahelyeket. A francia elnök már fel is szólította a francia cégeket arra, hogy zárják be külföldi leányvállalataikat, és Francia-országban teremtsenek munkahelyeket.
Csath Magdolna végül felveti az államosítás szükségességét és lehetőségét is. Meg kell menteni azo-kat a munkahelyeket, amelyek őrzik a magyarországi ipari-kultúrákat. Ezek a megoldási javaslatok kétségtele-nül jelentősen csökkentenék a jelenlegi gazdasági válság hatásait, és kedvező helyzetbe hoznák Magyarorszá-got. A nemzeti elkötelezettségű közgazdász tehát úgy látja, hogy megszorítások nélkül is van kiút a válságból, de csak akkor, ha a döntéshozó érdekcsoportok, elsősorban a kormány, ezt valóban akarja. Csath Magdolna is úgy látja, hogy valódi tartós eredményt hozó kiút csak gazdasági és pénzügyi megszorítások nélkül képzelhető el.
A reálgazdaság és az állam új szövetsége
Peter Sloterdijk, a Karlsruhe-i Iparművészeti Főiskola rektora, a globalizálódott világgazdaságot a világóceánokhoz hasonlítja az ,,Im Weltinnenraum des Kapitals" (A kapitalizmus belső terében) címmel meg-jelent könyvében. Ebben fejti ki véleményét a csak virtuálisan létező látszat-vagyonokról, a pánikközgazdaság-ról és az állam újra felfedezett erejéről. Sloterdijk a XX. századi globalizációs folyamatot hajótöréshez ha-sonlítja, amelyben a hajón lévő értékek megsemmisülhetnek, azaz: megsemmisülhet a felhalmozódott pénzva-gyon. Úgy küldték a hajót az óceánra, hogy nem tudtak róla, milyen óriási veszélyek között halad. A spekulán-sok azt képzelték, hogy az útra bocsátott hajó majd gazdag kincsekkel megrakodva tér vissza. Így a pénz ismét visszatér kiinduló pontjához, csak megsokszorozva. A haszonra várakozó a kikötőben áll, és onnan tartja szemmel a kockázatos terepet. Profitja az óceánon úszó pénztőkétől függ.
A pénzügyi befektetők számára a nagy kockázat merész, sőt, vakmerő vállalása szinte tipikus vállalko-zói erénnyé vált. A jelenlegi pénzügyi világválságban azonban semmiféle ,,hajó" nem süllyedt el, csupán a való-ságtól elszakadt, fiktív értékek tűntek el, amelyek az utóbbi tíz évben a legtöbb gazdasági ügyletet betegesen eltorzították. A valódi értéket hordozó fizikai vagyontárgyak, beleértve az ipari üzemeket, az ingatlanokat és a műalkotásokat is, sértetlenek maradtak. Hatalmas virtuális álvagyonok árasztották el a pénzpiacokat, köztük a tőzsdéket. Ezeknek a színlelt vagyonoknak egy jelentős része valóban megsemmisült, és a pénzpiacok reálisabb méretre zsugorodtak. Az Egyesült Államokban kibontakozó ingatlanpiaci válság, amelyet a másodlagos jelzá-loghitelekkel való spekuláció robbantott ki, nem tüntette el az ingatlanokat. Azok most is megvannak, és a használati értékük sem semmisült meg. Csak piaci forgalmi-áruk most már jobban igazodik a reális értékükhöz. A fejlemények arra utalnak, hogy a mesterségesen felfújt pénzbuborék kipukkanása után a piaci árba most már jobban beleszól a reálgazdasági érték. Túl sok fedezetlen játékpénz volt forgalomban, amelyek valószerűtlen árakat és korlátlan vagyonképződést tettek lehetővé.
Figyelemre méltó, amit Sloterdijk az állam ismét előtérbe kerülő meghatározó szerepéről mondott ab-ban az interjúban, amelyet 2008. decemberében Paul Jandl készített vele. Az egyes államok most üzleti men-tőangyalként lépnek fel a már jól megalapozott vállalatokkal és bankokkal szemben. Korábban ezt a funkciót csak a kezdő vállalatokkal szemben gyakorolták, amelyeket őrangyalként kockázatvállalási hitelekkel segítet-tek. A nem teljesen elfogult megfigyelő mindig tudta, hogy a kereteket meghatározó, szabályozó felügyeletet gyakorló állam nélkül sem termelőgazdaság, sem piac, sem pénzgazdaság nem működhet. Az állam most a válságnak köszönhetően előjön a rejtekhelyéből. Ismét világossá vált, hogy az állam, mint piaci szereplő is meghatározó szerepet játszik, vagyis: nemcsak mint újraelosztó, hanem mint jótálló és garanciát vállaló és végső felvásárló. A valóságban ő az egyetlen multimilliárdos, aki valóban hatni tud. Ugyanakkor az utóbbi há-rom évtized divatjának köszönhetően nevetséges bohócot csináltak az államból.
Sloterdijk kifejti, hogy ott jöttek létre a legszélsőségesebb egyenlőtlenségek, ahol az államot a legjob-ban meg tudták félemlíteni. Németország esetében ez odáig ment, hogy az állam a ránehezedő ideológiai nyo-más következtében még arról is megfeledkezett, hogy ő a közjó védelmezője. Tehetetlennek bizonyult, és saját szerepének lényegét is szem elől veszítette. Szerencsétlen módon már régóta félreértik a szocializ-must, amelyet csak pártprogramnak vagy társadalmi mozgalomnak tekintenek, holott valójában a modern állam önmaga hordozza a szociális funkciót, ahogyan a modern társadalom a kapitalista funkció megtestesítője. A politikai osztály helytelenül ítélte meg ezt a helyzetet és az állam jelenlegi gyengesége jórészt ebből adódik.
Történelmileg bukottnak tartják a szocializmust, és elutasítják. Nem értik, hogy a szocializmus, az ál-lam közjót szolgáló szociális funkcióinak teljesítése, nem egy ideológia, amely jöhet és mehet, hanem az állami lét nélkülözhetetlen funkciója. Ezzel érvényesíti a közérdeket és intézi a közügyeket. Kiemelkedő politi-kus csak az lehet, aki ezt a helyzetet világosan látja. Meg kell értenie, hogy a sikeres állam olyan társadalmi (fél-társadalmi) intézmény, amely évről évre a nemzeti össztermék felét magához veszi azért, hogy közszolgá-lati és újraelosztási feladatait teljesítse. Az állam ezt csak a megterhelhető gazdasággal szövetségben tudja megtenni, amely rendszeresen hagyja, hogy lefölözzék. 50%-os részesedés figyelembevételével a közérdeket képviselő állam nincs olyan szánalmas helyzetben, amilyennek régóta tűnik.
A jövő majd megmutatja, hogy az egyik napról a másikra bejelentett, jelentős állami támogatások és konjunktúra-programok elvezetnek-e a kívánt hatásokhoz. Egy pozitív hatás máris nyilvánvaló. Az érzéketlen és fásult nagypolitika felébredt. Időközben azt is jobban tudjuk, mint a korábbi ,,fekete péntek"-nek neve-zett pénzügyi összeomlások idején, hogy hogyan kell kezelni a pánikgazdaságot és a recessziót. Az adószedés monopóliumával rendelkező szuverén államnak általában két egyenlően veszélyes lehetőség között kell folya-matosan egyensúlyoznia. Az egyik azt sugallja, hogy emelje az adókat, mert ezzel az újrafelosztásra rendelke-zésre álló pénzmennyiség növekszik. A másik pedig azt, hogy csökkentse az adókat, mert ezzel lendületbe hoz-za a gazdaság növekedését. A modernitás lényege az állandó 'húzd meg' és 'ereszd meg' a köztehercsökkentés és növelés között.
Sloterdijk arra is kitér, hogy az elmúlt időszakban már idejétmúltnak tekintett fogalmak ismét megbe-csülésnek fognak örvendeni. Ilyen például a közérdek és a közjó érvényesítése. A jó társadalmi közérzetnek vannak olyan megjelenési formái, amelyekhez csak közösen juthatnak hozzá az emberek. A közérdek, a közjó és a közbiztonság a társadalom jó közérzetét meghatározó fogalmak, egybecsengenek az egészséggel, a jólét-tel, a közösséghez tartozás tudatával, és az emberek harmonikus együttélésével. Sloterdijk sajnálja, hogy a megfélemlített állam és a túlfeszített individualista illúziók korszakában kevés politikus van, aki erre hitelesen emlékezhetne.
Át kell térni a munkával fedezett pénzre
Ha nem lenne eladósítva mesterségesen a magyar gazdaság és társadalom, ha nem kellene a nemzeti össztermék egyre nagyobb részét átadni a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia szá-mára adósságszolgálat, kamat, profit és tőkejáradék formájában, akkor még a jelenlegi globá-lis válság körülményei között is megállhatna szilárdan a lábán a magyar társada-lom saját munkájára és teljesítményére támaszkodva. Az eladósítás olyan méreteket öltött, amely elkerülhetetlenné teszi, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség Lengyelországhoz hasonlóan a magyar adósság nagyobbik részét is leírja, a kisebbik részét pedig átütemezze. Ha ezt nem sikerül kiharcolni, akkor Argentína példáját kell követni, amely megtagadta 2000-ben adósságszolgálati terheinek teljesítését, s úgy érte el adóssága jelentős részének elengedését.
De ez csak a kezdet.
Át kell térni a magyar munkával fedezett közpénz kibocsátására a külföldről behozott kamatozó, devizaalapú és magántulajdonú hitelpénz helyett. Ehhez olyan munkaprogramokat kell kidolgozni, amelyek számára Magyarországon van a munka, itt van az elvégzéséhez szükséges anyag, munkaeszköz és technológia, továbbá a szükséges szaktudással rendelkező munkaerő. Ilyen munkák lehetné-nek, pl. a tiszai gátak megépítése, a belvíz-és szennyvízelvezető csatornarendszer megépítése, országos erdősítési és parkosítási program, az úthálózat továbbfej-lesztése, közmunkával épített lakások fiatalok részére. Ezek elvégzéséhez valójá-ban minden feltétel adott, csak a finanszírozásukhoz szükséges pénzeszközök - közvetítő jelek - hiányoznak. Ezt a pénzt, közvetítő közeget, azonban a magyar állam is kibocsáthatja, hiszen feles törvénnyel elfogadott MNB törvényt kell csak - egyszerű többséggel - úgy módosítania, hogy az állam magához vonja a mone-táris felségjogokat, amelyek eredetileg is őt illették.
A gyakorlatban mindenütt bevált Lautenbach-tervnek megfelelően a magyar állam saját kibocsátású pénzzel, illetve, az e célra létrehozott állami és vegyes-tulajdonú cégek számára a kereskedelmi váltók engedé-lyezésével finanszírozhatná ezeket az infrastruktúra-fejlesztő és termelőgazdasági programokat. Az így kibocsá-tott pénzösszegek bizonyíthatóan nem okoznának inflációt, mert a megnövekedett termelői kapacitás, a felépü-lő új objektumok, az előálló többlettermék és többletszolgáltatás értéke fedezné a kibocsátott pénzeszközök értékét. Ehhez járul, hogy munkát keresők tíz- és százezrei jutnának munkához, és segélyre szorulókból adófi-zető munkavállalókká válhatnának. Ez csökkentené az állam szociális kiadásait és növelné adóbevételeit. E munkák során halmozottan hátrányos helyzetű, cigány származású honfitársaink jelentős része is munkához juthatna, mivel betanított, illetve alacsonyabb szaktudást igénylő munkahelyek is keletkeznének.
A jelenlegi pénzügyi válság során a pénzügyi szféra konszolidálására az államok előteremtettek 2008-ban és 2009-ben több ezermilliárd dollárt, eurót, fontot és jent. Ugyanígy a termelőgazdaság finanszírozására is előteremthetőek - hasonló módon - a szükséges pénzeszközök. A magyar pénzügyi technokraták azonban erről hallani sem akarnak. Ragaszkodnak ahhoz, hogy kizárólag kamatozó külföldi hitelpénzzel működtessék a ma-gyarországi ipart és mezőgazdaságot, az egész nemzetgazdaságot.
A kamatozó hitelpénzrendszer azonban önként vállalt szabályrendszer. Törvényei nem olyanok, mint a természet és a világegyetem kozmikus törvényei. A naprendszer mozgásán, a csillagok járásán nem változtathatunk, a gravitációt is tudomásul kell vennünk.
A pénzrendszer szabályai a kártyajátékok szabályaihoz hasonlóak, közös megegyezésen alapuló és megváltoztatható szabályok.
A magántulajdonban lévő kamatozó hitelpénzrendszer játékszabályai a pókerhez hasonlíthatóak. De le-het más szabályok szerint is játszani, pl. ultizni, kanasztázni vagy bridzsezni, hiszen a pénzrendszer nemcsak pozitív, de negatív kamattal is működtethető. Mindez a közmegállapodástól függ. Ki kell lépni a kamatmecha-nizmussal működtetett hitelpénzrendszerből, amelyet egy államok feletti pénzkartell a saját magánmonopóliu-maként a saját hasznára működtet.
Át kell térni a közérdeket szolgáló állami közpénzrendszerre. Így Magyaror-szág kikerülhet a jelenlegi adósságcsapdából. Nem a pénzrendszerért van az em-ber, hanem a pénzrendszer van az emberért.
2009. Február 9.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: költségvetésének, frontintézményei, leggazdaságosabb, reálbércsökkenés, hitelkapcsolatot, konszolidálására, költségtényezője, szükséghelyzetek, kisvállalkozások, kamatmenteseknek, nemzetgazdaságot, frontintézményük, jövedelemtermelő, finanszírozáshoz, magántulajdonban, anyavállalatától, változtatásokkal, megszorításokkal, valutarendszerre, megtévesztéséről, érdekképviselője, értékcsökkenését, záródokumentumát, finanszírozására, fizetőképességét, betétbiztosítási, lehetetlenítette, önkormányzatokat, súrlódásmentessé, mélyszegénységbe, finanszírozásban, csatornarendszer, kötelezettségeik, meghatározásában, kereskedőházakon, átcsoportosítást, alábbi tanulmány, magyar munkával, külföldről behozott, elvégzéséhez szükséges, szükséges szaktudással, tiszai gátak, úthálózat továbbfejlesztése, magyar állam, állam magához, monetáris felségjogokat, alapkamat elérte, 10%-os reálka-mat, reálkamat szintjét, infláció érté-két, nemzetközi pénzügyi, 1929-es világgazdasági, Drábik János, Egyesült Államok, Friedreich List Társaság, Wilhelm Lautenbach-nak, Hans Luther, Német Központi Bank, Birodalmi Bank, Walter Eucken, Wilhelm Röpke, Központi Banknál, Központi Bank, Hjalmar Schacht, Wall Street, Deutsche Bank, Nemzetközi Fizeté-sek Bankját, Montagu Normann, Benjamin Strong, Né-met Szakszervezeti Szövetség, Szociáldemokrata Párt, Német Szakszervezeti Szövetség, Heinrich Dräger, Hitelkutató Csoport, Maga Dräger, Werner Sombart, Robert Friedländer-Prechtl, Birodalmi Statisztikai Hivatal, Ernst Wagemann, Schröder Bankház, Hjarmal Schacht, Amikor Hindenburg, Kommunista Pártot, Szociáldemokrata Pártot, Harmadik Birodalom, Angol Bank, George Harrison, Kreditanstalt Bécsben, Danat Bank, Dresdner Bank, Bankers Trust, Deutsche Banknak, Közösen Németországot, Heinrich Brüning, Ivar Krueger, Wall Street-i, Német Birodalmi Bank, Hitler Németország, Lautenbach Németországra, Lautenbach Drägerre, Amikor Dr, Chase National New York-i, Friedrich Ebert, Német Köztársaságot, Elsősorban Montagu Normann, Morgan New York-i, Francia Állami Tervezési Hatóság, Jean Monnet, Tervezési Hatóság, Európai Közösség, Európai Szén-, Állami Tervezési Hatóság, Francia Nemzeti Bank, Francia Nemzeti Banktól, Alfred Herrhausen, Újjáépítési Hitelintézet, John Maynard Keynes, Long Term Credit Bank, Deposit Insurance Corporation, Betét-biztosítási Korporáció, Long Term Credit Bankot, Nippon Bankot, Japán Tervhivatal, Japán Központi Bank, Teng Hsziao-ping, Kínai Népbank, Kína Bank, Kínai Építési Bank, Construction Bank, Kínai Mezőgazdasági Bank, Agriculture Bank, Kínai Keres-kedelmi És Ipari Bank, Industry Bank, Négy Nagyként”, Kínai Fejlesztési Bank, China Developement Bank, Állami Fejlesztési Bank-ként, Kínai Fejlesztési Bankot, Kínai Központi Bank, Három Hegyszoros, Három Hegyszoros Gát Korporáció, Európai Unió, Nemzetközi Valutaalap, Dominique Strauss-Khan, Újjáépítési Hitelinté-zet, Bretton Woods-i, Egyesült Államokba, Egyesült Államok-ban, Nemzetköz Valutaalap, Ázsiai Valutaalap, Asian Monetary Fund, Fehér Házba, Egyesült Ál-lamok, Államosításra Ronald Reagan, Egyesült Államokban, Soros György, Kulcsár Péter, Központi Bankjaik, Magyar Központi Bank, Nemzetközi Fizetések Bankja, International Settlement, Egyesült Államokra, Wright Patman, Amerikai Kongresszus Bank-, Pénzügyi Bizottságának, Varga István, Magyar Nemzetstratégia, Nem-zeti Bank, IMF-feltételek Magyarországra, Budapesti Tőzsdét, Nemzeti Bank, Göncz Árpád, Szociális Fejlődés Világtalálkozójának, Koppenhágai Nyilatko-zat, Cselekvési Terv”, Koppenhágai Deklaráció, Gazdasági Együttműködési, Fejlesztési Szervezet, Köz-ponti Bank, Magyar Államtól, James Wolfensohn-nak, Nemzeti Bankból, Gyurcsány Ferenc, Nemzet-közi Valutaalap, Nem-zetközi Valutaalap, John Kenneth Galbraith, Harvard Egyetem, Iron Mountain”, Iron Mountain-ből, Varga Istvánnak, Nem-zetközi Valutaalaptól, Euró-pai Unióban, Európai Uniónak, Európai Unión, Európai Központi Banké, Dominique Strauss-Kahn, Magyarország GDP-arányosan, Költségvetési Tanácsot, Csath Magdolna, Bogár László, Gazdag László, Pavics Lázár, Bokros Lajos, Jánossy Ferenc, Közép-Európai Egyetem, Boros Lajos, Világbank Euró-páért, Világkereskedelmi Szervezet, Erről Bogár László, Mindehhez Bogár László, Peter Sloterdijk, Karlsruhe-i Iparművészeti Főiskola, Paul Jandl,
|
|
|
|
|
|
| alábbi tanulmány, magyar munkával, külföldről behozott, elvégzéséhez szükséges, szükséges szaktudással, tiszai gátak, úthálózat továbbfejlesztése, magyar állam, állam magához, monetáris felségjogokat, alapkamat elérte, 10%-os reálka-mat, reálkamat szintjét, infláció érté-két, nemzetközi pénzügyi, 1929-es világgazdasági, első világháborús, időben arról, pénz hiányában, immáron nyolc, weimar-i Németország, gazdasági hitelbővítés, tanácskozáson részt, szigorú rendszabályokkal, gazdasági megszorítások, memorandum különbséget, háborús gazdálkodás, kapitalista gazdaság, gazdasági szükséghelyzet, gazdasági visszaesés, lefékezett termelés, vásárlóerő hiánya, kínálat mögött, ter-melés további, ilyen helyzetre, deflációs pénzpolitika, költségvetési hiányt, forgalomban lévő, béreket felszabadítják, piaci erők, gazdasági élénkülést, gaz-dasági válság, hitelek csökkentésével, nemzetközi piacokon, tőke külföldre, belföldi árszínvonalat, hitelek szűkülése, kereskedelmi vállalatoknak, csődök száma, ilyenfajta deflációs, monetáris hatóság, fiskális hatóság, szociális politika, gazdasági élet, gazdasági teljesítmény, gazdasági életre, kamatláb csökkentése, külföldi tőke, belső piacon, adócsökkentés gazdasági, állam adóbevételei, megszorításokkal terhelt, csök-kenő munkabérek, vásárlóerő beszűkítésével, belső keresletet, munkanélküliek száma, válságból kivezető, hitelcsökkentés deflációs, bércsökkentés csak, általános gazdasági, egyetlen feladata, kihasználatlan termelési, feladatot elvben, termelőgazdaság számára, jegybankpénzzel finanszírozott, reálgazdaság érték-előállító, működésképtelenné vált, monetáris felségjogok, infrastruktúra fejlesztéséhez, termelési kapacitások, kérdésre keresi, ter-melést növelő, német szakértő, közpénzeket célszerű, likvidi-tás lényegében, termelőgazda-ság rendelkezésére, likviditás végül, kereskedelmi bankok, munkateremtő programok, központi bank, ténylegesen igénybe, részét kell, kereskedelmi bankoknak, keres-kedelmi váltókat, egész gazdaság, készpénzre beváltható, termelékenységet növelő, ilyen programok, meglévő gépi, vállalatok pénzügyi, nekik hitelező, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 709
- e Hét: 2631
- e Hónap: 6376
- e Év: 159872
|
|
|
Online
