|
2021-02-05 22:30:15, péntek
|
| |
| |
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - IDÉZETEK 
Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén: Kosztolányi Dezső István Izabella (Szabadka, 1885. március 29. - Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja. Csáth Géza unokatestvére.
Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészéből Kosztolányi Dezsőt szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Vannak azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú műfordítón, aki a világirodalom évezredeiből százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, óriás nyelvtechnikájú - bár nem túlságosan hűséges - magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy kitűnő és mindig érdekes esszéíró, lebilincselően csevegő újságíró - akkor mindenképpen meg kell állapítani, hogy ha rajongói olykor túloznak is, egy igen jelentékeny és nagyon vonzó irodalmi nagy alakkal állunk szemben, aki nagyon is alkalmas arra, hogy bizonyos pillanatokban kedvenc költője vagy írója legyen az olvasó embernek
Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei
Link
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
(Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani)
Aki ellenkezik, azt még meg lehet valahogy győzni.
A hallgatással szemben mindenki tehetetlen.
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél)
-
Alig akad olyan árnyalat, melyet hajlékony, rugalmas, gazdag nyelvünkön
ma nem fejezhetnénk ki.
(Kosztolányi Dezső)
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)
Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra.
Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai)
"Csalódni csak az tud, aki valaha hitt."
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél)
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
(Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)
Egy-két lépés, elfogy az aszfalt
és a mező
terít a földre gazdag asztalt.
Itt csönd van. E diófa bólong
s halkan regél
az avar és a sárguló lomb.
Az mondja, mély, mély, mély, a bánat,
örök-igaz,
mint a hegyek és mint az árnyak.
A rózsa váltja koszorúját, -
de egy marad:
az élet és a szomorúság.
(Kosztolányi Dezső: Séta a városon kívül)
"Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével."
(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)
Az embereket úgy lehet megmenteni és boldoggá tenni, ha szeretjük őket.
(Kosztolányi Dezső: Gyémántgöröngyök)
Az erősebb fölfalja a gyengébbet, mint a halak. Az ügyes gladiátor átszúrja az ügyetlent, a jó költő elnémítja a rosszat. Nincs kegyelem. És mindig így lesz, talán évezredek múlva is. Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nem hiszem. Az ősember négykézláb mászott, én kocsin repülök, nagy gyorsasággal, mert már ismerem a tengelyt és a kereket. De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, belátás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyűlölné meg egymást halálosan azért, amiért az egyik száz sestertiusszal többet kap a másiknál. Erre nem tartom az embert képesnek soha.
(Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő) 
Estente meghalunk az ágyba,
s reggelre már mások vagyunk.
Mind változunk zokogva, vágyva
és nem találjuk - önmagunk.
(Kosztolányi Dezső: Plato olvasása közben)
Ezüst esőbe száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sürű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
(Kosztolányi Dezső: Karácsony)
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.
(Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák)
Éjféltől hajnalig imádtam.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
lassan dalolva ballagott.
És sírt. És sírtam én is, én is,
és sírtak fönn a csillagok.
(Vers egy leányról, akivel éjfél után találkoztam )
Az én édesanyám nagyon jó asszony - többet tudok róla mondani: de lehet-e többet mondani valakiről, mint azt, hogy jó?
(idézi: Kosztolányi Dezsőné - Kosztolányi Dezső: Életrajzi regény)
Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
forró sugárban,
most járok itt a sápadt, bús fagyok
fenyérein
és fölordítok: hol vagyok?
(Kosztolányi Dezső: Szentbeszéd)
Én nem születtem arra, hogy megmentsem azt az emberiséget, amelyik, mikor nem sújtja tűzvész, árvíz és döghalál, háborúkat rendez és mesterségesen idézi elő a tűzvészt, az árvizet és döghalált. Rég levettem én a kezem az úgynevezett társadalomról.
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél)
Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva.
(Kosztolányi Dezső: Sors c vers)
"A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza."
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai)
Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok.
(Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz)
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)
A húgomat a bánat eljegyezte
és most csak ül, szelíden, csöndben ül
virágai közt, mindig egyedül.
Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
A húgomat a bánat eljegyezte.
(Kosztolányi: A húgomat a bánat eljegyezte9
Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.
(Kosztolányi Dezső: Kínai kancsó: Ali c. elbeszélés )
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
A játszótársam mondd, akarsz-e lenni
akarsz-e mindig, mindig játszani
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
(Kosztolányi Dezső: Karácsony)
/Fotó: Zhuyka Dzhul/
"A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos."
(Kosztolányi Dezső: Az olvasás jövőjéről)
"A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa."
(Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek)
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
(Kosztolányi Dezső: HALOTTI BESZÉD)
Magyarul kell gondolkoznunk, és magyarul kell írnunk.
(Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek)
Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
(Kosztolányi Dezső: Már megtanultam)
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.
(Kosztolányi Dezső: Büszkén vallom, hogy magyar vagyok)
Még hozzád vágyik egyre a beteg szív,
és úgy követlek mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.
De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly hűs és komorló,
mint a koporsó.
(Kosztolányi Dezső: Hitves)
Nem dobog már a szív, mely a jóság tükre volt,
Ajka nem szól többé, mert bezárt, néma, holt.
Megállott a két kéz, mely mindig csak adott,
Soha semmit nem kért és el nem fogadott.
(Az idézet gyászjelentéseken, gyászértesítéseken terjedt el az utóbbi időben, és mindenhol Kosztolányi Dezsőnek tulajdonítják. A fenti sorok természetesen semmilyen változatban nem találhatók meg egyetlen Kosztolányi verseit összegyűjtő kötetben sem. A legtöbb gyászhírben, ahol előfordulnak a sorok Kosztolányira hivatkoznak a szövegezők. Ahogy sok más esetben, úgy jó eséllyel itt sem fogjuk megtudni soha, hogy ki lehetett az igazi szerző.)
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)
Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.
(Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek)
Ó, hogy gyűlölném én a nőket,
mert ellenem cselt cselre szőttek,
de él egy nő, kitől baj, átok
nem szállt reám, akit szerettem,
aki szeret most is szünetlen:
érette mindnek megbocsájtok
s a vétkezőt is áldanám;
e nő: anyám.
(Kosztolányi Dezső: Epigramma)
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
(Kosztolányi Dezső: Októberi táj)
Sötét, nehéz tavaszi ég,
viharba járó, tintakék,
és neked viszek koszorút,
te mindeneknél szomorúbb
bús gerjedés, bús temetés,
oly fullatag, olyan nehéz,
hogy lehull érett koponyám
a gyászod lila vánkosán,
(Kosztolányi Dezső: Sötét, nehéz tavaszi ég)
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)
Szerelmessé tettél,
Nem én tehettem róla,
Vágyat ébresztettél,
S végig tudtál róla.
(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)
"Szeret-e?" Kérdezi a lány
S hang nem felel a bércfalán
Csak csönd, csak néma csönd.
(Kosztolányi Dezső: A visszhang románca)
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
(Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat )
A Természet azokba, akiket nagyra szán, többnyire egy hiányt, egy
elégtelenséget olt, hogy azzal viaskodva fejlődjenek. Ez a rugója
kitűnőségüknek. Az igazi nagyság nem adottság, hanem egy
nyugtalan emberfölötti vágy.
(Kosztolányi Dezső: Múzsa)
Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesújtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.
(Kosztolányi Dezső: A fekete asszonyhoz)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kosztolányi Dezső |
|
|
|
Címkék: nemeskosztolányi, gyémántgöröngyök, nyelvtechnikájú, lebilincselően, krisztinaváros, sestertiusszal, kitűnőségüknek, elégtelenséget, sebforradástól, unokatestvére, társadalomról, pillanatokban, kosztolányira, nagybirtokosa, nagykegyetlen, összegyűjtött, természetesen, tulajdonítják, ittmaradókhoz, mesterségesen, gondolkoznunk, világirodalom, megmagyarázni, legyőzhetnénk, hozzátesszük, változatokat, évezredeiből, előfordulnak, emberfölötti, fejezhetnénk, ébresztettél, felnőtteknek, hallgatással, kéredzkedett, mindenképpen, játszótársam, magyar költészet, legnagyobb magyar, magyar regény-, egyik csúcsa, nagy szorgalmú, világirodalom évezredeiből, igen jelentékeny, olvasó embernek, hallgatással szemben, földre gazdag, sárguló lomb, rózsa váltja, városon kívül, egész ember, teljes életével, erősebb fölfalja, Kosztolányi Dezső, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, Kosztolányi Dezső István Izabella, Csáth Géza, Kosztolányi Dezsőt, Esti Kornél, Édes Anna, Kosztolányi Dezsőné, Zhuyka Dzhul, HALOTTI BESZÉD, Kosztolányi Dezsőnek,
|
|
Offline
