|
2015-03-14 17:52:54, szombat
|
| |
| |
|
|
| |
X/A
Ebéd után átmentek a festőékhez. Vicuskát egyedül találták. Gyerekeit lefektette, a teraszon üldögélt, kalocsai terítőt varrt ki. Péternek tetszett a pirospozsgás, bájosan falusias asszonyka. Kontyos hajával, keményített kötényével inkább illett volna egy tisztes vidéki portára.
Vicus bevitte őket halkan az alvó gyermekeihez, aztán a teraszon ültek le, s maga sütötte pogácsával, házi meggyszörppel kínálta őket.
- Tessék fogyasztani, doktor úr, jó szívvel kínálom! - mondta kedvesen.
Azzal a közvetlenséggel csevegtek, amit Vicus otthonról hozott magával. Kellemes órát töltöttek el. Hazafelé menet Péter azt mondta:
- Jobb társat érdemelne ez a kedves asszonyka!... A festő nagy hajú, szakállas férfi, benne jár a korban, igaz?!
- Hol találkoztatok?
- Csak messzebbről láttam. Mikor a városba indultam, kijött a villából. Molett, vörös hajú nővel volt. Csókolóztak a kocsiban.
- Az új modellje... - mondta Zsuzsi csendesen - Baj van, ha már az sem érdekli, hogy Vicus megláthatja. Ó, istenem! Én belehalnék hasonló helyzetben.
Péter magához fogta erősen.
- Ilyenre gondolnod sem szabad, kis virágom! - mondta tiltakozón, s megcsókolta a kis téren, a járda közepén. Meleg délután volt, néptelen volt a terecske, csak egy kis legény emelgette a labdát az egyik villa előtt. Abbahagyta a játékot, s szájtátva bámulta őket. Zsuzsi észbe kapott, kibontakozott Péter öleléséből, s odakiáltott a legénykének:
- Szia, Álmos! Már megint átmásztál a falon?! Lesz kapsz, ha papa meglátja!
A legényke rájuk vigyorgott, bedobta labdáját a kertjükbe, s visszamászott ott, ahol kijött. Összenevetve mentek be a kapun, miközben Zsuzsi a kisgyerek családjáról beszélt.
- Szülei diplomaták. Apja követ valahol a Távol-Keleten. A gyerek is velük volt, de nem bírta a klímát, így hazahozták. Nagyapja ezredes, katonásan szigorú. Egyszer láttam, hogy derékszíjával verte kint a téren. Egészen belebetegedtem. Ugye, kedves, mi nem fogjuk veréssel nevelni a gyermekeinket ?!
- Inkább meggyőző, okos szóval. Ha nem használ, előfordulhat majd, hogy én is lekapcsolom a derékszíjam, de brutális nem leszek, azt már most megígérem.
Kláriék későbbre várták őket, így kimentek a kertbe. Összekapaszkodva sétálgattak a keskeny kerti úton, s Zsuzsi a vén hársfákra mutatott.
- Ők a nagy öregek, magamban így szoktam nevezni őket. Évtizedek óta itt állnak. Mennyi mindenről mesélhetnének, ha beszélni tudnának. Talán így sétálgattak itt a szüleim is. Mióta tudom, hogy a villában éltek, egészen más szemmel nézek körül. Kedves kis padomról is azt gondolom, sokszor üldögélt rajta édesanyám, míg édesapámat várta. Igyekezett távol lenni Rózsitól. Abban biztos vagyok, hogy nagynéném nem járt ki a kertbe, nem üldögélt a kis padomon, nem vallana rá. Haragudott az öreg kőpadra. Sokszor mondta, hogy szétvereti. Talán csak azért, hogy egy nyugtalansággal többet okozzon.
- A kedvedért nem akarom csúnya szóval jellemezni újra. Helyette inkább a meglátásom mondom. Szerintem Rózsi beteg ember volt. Parttalan bosszúvágya is arra utal. Béla szavai is igazolják. Régi önmagához képest teljesen megváltozott, amint a hatalom közelébe került. De magam is találtam rá bizonyítékot. Ott van példának a zongora. Azt mondod, senki sem játszott rajta, akkor vajon miért hangoltatta fel időről-időre ?! Abban lelte örömét, hogy némaságra ítélt egy hangszert, éppen egy olyanfajta hangszert, amin édesanyád játszott valaha, de folyamatosan gondoskodott arról, hogy közben üzemképes legyen ?! Ez a fajta viselkedés a gyűlölködés kategóriájába tartozik. Egyértelműen valamiféle lelki betegségre, defektre utal.
Zsuzsit fájdalmasan érintette a téma, nem akart beszélgetni róla. Megfogta Péter kezét, húzta magával a villa felé, s közben arra kérte, játsszon valamit újra a zongorán, s mesélje el, hogy fiúlétére miért ezt a hangszert választotta.
Péter készségesen felelt.
- Hegedülni tanultam valójában. Volt egy öreg zenetanár Révházán, apám hozzá járatott bennünket. Mindhárman tanultunk hegedülni. Édesapám szépen játszott, de nem volt türelme a tanításhoz. Tréfásan azt mondogatta, mi leszünk a Kerekes zenekar. Ne gondolj klasszikusokra. Apám egyszerű ember volt, könnyűzenét, nótákat játszott. Amúgy is szerény volt, egy dolgot kivéve. Ács volt a mestersége, büszke volt rá, mivel Jézus földi apja is ács volt ! - mondta nevetve.
- Muzikális család vagytok! - mosolyogta Zsuzsi, s kíméletből mondta jelen időben, hiszen Péter apja, s testvérei már nem éltek. Péter megérezte a szándékát, s mély sóhajtás után folytatta.
- Így alakult, mert nem volt előzménye. Öregapám hegedült ugyan, de csak a maga, s a család kedvére. Nem tudok arról, hogy családomban valaki kiemelkedett volna ezen a téren. Bár, egyszer majdnem " örökbe fogadott " egy cigányprímás. Szegeden találkoztam vele. Egy kiskocsmában mulattunk néhány évfolyamtársammal, cigányzene volt, kedvet kaptam a hegedüléshez. A prímás átadta a hangszerét, ami ritka dolog, de alighanem eleve szimpatizált velem. Játszottam pár nótát, kísért a banda. Elismerőn nyilatkoztak a játékomról. A prímással kezet adtunk, bemutatkoztunk ahogy illik. Erre azt mondja a jó ember " Ha Kerekes vagy, ides egy komám, akkor mi biz rokonok vagyunk, ha meg nem sirtelek ?! " Folytatta aztán egy történettel a családi legendáriumukból, egy hajdani cigányvajda legkisebb lányáról, akit éppen az esküvője napján szöktetett meg egy Kerekes nevű bácskai csikós. A rokonság bizonyítására mindjárt el is játszották az " Erdő szélen nagy a zsivaj, lárma..." című nótát.
Zsuzsi pislogott, Péter nagyot nevetett.
- El ne hidd a rokonságot ! Nem volt bácskai csikós rokonom, így ahhoz a nevezetes cigány lányhoz sincs közöm, de akár azt is mondhatnám, hogy sajnos !
- Sajnos ?! - kérdezte Zsuzsi meglepődve.
- Tehetséges nép a cigányság, csak rajtuk ül az évszázados nyomor, ahogy édesapám mondta. Muzsikus lelkük mellett a fantáziájuk is kimagasló. Ez a történet is bizonyítja. Ki tudja, hányszor, hány névvel mondta már el ezt a történetet az én prímásom is, mindig az alkalomhoz igazítva, hogy " úgy iljek, ides egy komám !" - mondta befejezésül nevetve.
Zsuzsi is nevetett, aztán elfogódottan kérdezte :
- Játszol majd egyszer nekem is ?
Péter ránézett azzal a mosolyával, amit Zsuzsi annyira szeretett.
- Szeretnéd csakugyan ?! No, akkor majd összehozzuk valahogy.
- Köszi, kicsi kedvesem! Drága vagy! - örvendezett Zsuzsi, s biztatta újra - Mesélj tovább. Mikor tértél át hegedűről a zongorára ?!
- Folytatom azzal, hogy jól haladtunk a hegedűvel. Bátyáim előbbre jártak, így velem külön foglalkozott az öreg. Mindig én voltam az utolsó az órákon. Míg vártam a soromra, mint amolyan mozgékony gyerek, nem tudtam nyugton maradni. Ezért a verandán kellett várakoznom. Állt ott egy vén zongora, elkezdtem pötyögtetni. Így kezdődött. Bátyáim halála után kevesebb tanítványa maradt az öregnek, több ideje volt rám. Talán vigasztalni is akart. Látta, hogy szívesen barátkozom a billentyűkkel, s csak úgy, baráti alapon a hegedű mellett tanított. Később sem szakadtam el a hangszertől. Rezidens éveim alatt albérletben laktam, volt a szobámban egy zongora. Házinéni nagyothallott szerencsémre, így még késő este is leülhettem a zongora mellé, ha ahhoz volt kedvem. Gyakran megtettem, hiányzott a játék. Hegedűm sajnos nincs. Apám hegedűjét Géza nagybátyám örökölte, mivel öregapámé volt valamikor, őt illette...-mondta emlékező hangon, s kis ideig hallgatott aztán.
X/B
A pipázóban Péter leült a zongorához. Végigfutottak ujjai a billentyűkön, s fojtott hangon kérdezte :
- Mit hallanál szívesen, kicsi boldogságom ?
Zsuzsinak melege lett. Ismerte ezt a hangot, ezt a tekintet. Sejtette, hogy nem fognak sokáig zenélni. A zongorára könyökölt várakozón, s elmosolyodva felelt.
- Rád bízom, kedves, de szeretném, ha énekelnél is közben...- mondta kérőn. Nem merte bevallani, attól fél, nem jut el hozzá most sem az üzenet. Péter töprengett egy keveset, aztán felcsendült a dal szép, mély zengésű hangján.
-Úgy eltennék kicsit a boldogságból, hogy később is maradjon egy kevés...,-dalolta valamiféle megilletődéssel, s mikor befejezte a dalt, nem mozdult. Szerelmes vágyakozással nézték egymást. Csodás órát éltek át a pipázónak kinevezett kisszobában, a kiérdemesült perzsaszőnyegen.
Bárhol voltak, a boldogság ugyanúgy köszöntött rájuk, így nem keresték a kényelmet. Fiatal énjük, heves vágyakozásuk elfogadott minden alkalmas helyet. Ezúttal éppen a zongora mellett, félig alatta.
Ha idejük engedte, egymáshoz bújva maradtak kis ideig. Jó volt így összebújva, örömmel telt szívvel heverészni, simogatni, szeretgetni egymást. Most is azt tették. Péter a karjaiban tartotta még Zsuzsit, s halkan dúdolt az eljátszott dalból. Zsuzsi megfordult a karjában, s csókot adott válaszul. Aztán jólesőn nyújtózkodott a szőnyegen, s megszólalt.
- Jé ! Valami papír van a zongora alján !
Péter volt közelebb, az ujjával elérte. Megpróbálta kisimítani az ősréginek látszó, félig már leszakadt, összekunkorodott cédulát. Amolyan tanúsítvány volt, a cég nevével, gyártási évvel, s volt rajta kézírás is tintával, de az évek során nagyrészt elhalványult. Talán vásárláskor, vagy szállításkor írtak rá valamit. Péter hangosan böngészte a megmaradt kézírást.
-Valami utca, a házszám olvasható, harminckettő, emelet és név. Széplaki, a többi már elmosódott.
Zsuzsi felkiáltott.
- Melinda !...Széplaki Melinda !... Édesanyám zongorája. Jaj, istenem !... Édesanyám zongorája !
Következő pillanatban talpon volt. Sírva ölelte, simogatta a fekete zongorát. Péter megrendült. Igyekezett ki maga is a zongora alól, alaposan bevágta a fejét közben, de nem törődött vele. Zsuzsit a karjaiba ölelte, nyugtatta, csillapította. Már tartott a furcsa sokktól, igyekezett megnyugtatni, mielőtt végképp kiborul. Hiszen megrázó felfedezést tettek. Az a lány, aki évek óta sóvárgón kutatta szülei nyomát, esdekelt a sorsnak egy parányi emlékért, hirtelen rátalált édesanyja hangszerére. Arra a zongorára, mely minden bizonnyal a művész Széplaki Melinda legkedvesebb tárgya volt.
Fény derült az eltemetett titokra. Takács Rozália megőrizte az engesztelhetetlenül gyűlölt sógornője hangszerét. Beigazolódni látszott, hogy Rózsinak valóban volt valami lelki defektje, ahogy minden uralkodni vágyó, gyűlölködő ember lelke valamiképpen beteg. Ha így volt, alighanem vörös posztónak tartogatta a szép zongorát. Olyasminek, ami nap mint nap ébren tartotta benne a gyűlöletet.
Imre védelmezőn azt mondaná, lelke mélyén élt még benne a hajdani kistestvér jósága, szeretete, s Zsuzsinak őrizte meg, ha nem is ültette mellé, s egy napon felfedte volna a zongora származását. Csak a magasságos Isten a tudója, hogy Takács Rozáliát valójában mi motiválta.
Mikor Zsuzsi úgy-ahogy megnyugodott, maguk is az indítékról kezdtek beszélgetni. Péter azt mondta:
- Bizonytalan, hogy Rózsi milyen mértékben volt beteg, s mi adódott a természetéből. Magam arra hajlok, hogy a zongorát galádságból őrizte meg.
Zsuzsi elgondolkodva ingatta a fejét.
- Nem biztos, kedves ! Nincs csak jó, vagy rossz ember. Összetettek vagyunk. Szeretném hinni, hogy egyszer megszólalt volna.
Péter töprengőn nézte, aztán elmosolyodott.
- Optimista lelked van, kis virágom !
- Hozzáteheted, hogy bánatos is. Édesanyám tanított is ezen a zongorán. Sok gyermek tanult meg játszani a keze alatt, de nekem nem adatott meg, hogy értsek hozzá. A művész Széplaki Melinda lánya nem tud játszani édesanyja hangszerén, analfabéta hozzá.
- Ezen könnyen segíthetünk... - mondta Péter, leült a háromlábú székre, s ölébe vonta Zsuzsit. - Csodákat nem ígérhetek, de azt igen, hogy idővel megtanítalak annyira, hogy örömöt találj benne.
Zsuzsi ujjait ráillesztette a csont fehér billentyűkre. Kláriék hiába várták őket ezen a délutánon. A pipázóban esteledett rájuk. Péter megtanította Zsuzsit egy könnyű dalocskára " Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani ". Zsuzsi pötyögtette a dallamot, s olyan volt közben, mint a boldog gyermek. Ezen az estén az volt valójában. Mikor Béla betoppant vacsorára, s rájuk akadt a pipázóban, Zsuzsi sírva-nevetve újságolta a nagy hírt.
Béla maga sem tudott a zongora eredetéről, oly keveset tudott arról, amit Rózsi tett, vagy gondolt, s bepárásodott szemmel hallgatta az örvendező lányt. Zsuzsi kétszer is eljátszotta Bélának a könnyű dalocskát, s félő volt, hogy ezen az estén vacsora helyett vég nélkül gyermekdalt fognak hallgatni.
Megpróbálták elvinni a zongorától, de hallani sem akart róla. Hiába panaszolták karöltve, hogy kopog a szemük az éhségtől, Zsuzsi könnyed hangon azt felelte, hogy tudnak evésre gondolni, mikor itt van ez a csoda.
Végül mégiscsak rábeszélték, s beérték aztán hideg vacsorával. Közben Zsuzsi örvendező csacsogását hallgatták, s befele mosolyogtak, mert öt percenként felugrott, köszönte a vacsorát, ment volna vissza a zongorához. Péter kénytelen volt megígérni, hogy vacsora után zenélnek még egy keveset. Zsuzsi boldog szemekkel nézett rá, s izgő-mozgón várta a vacsora végét. Takács Zsuzsinak ezen az estén karácsonya volt.
X/C
Másnap délután készülődtek az idős hölgyekhez. Zsuzsi még reggel elnézést kért telefonon, elmondta távolmaradásuk okát. Klári néni megértő volt. Biztosította, hogy vele örülnek. Péter kíváncsi volt, hogy kifélék, mifélék. Zsuzsi hosszas válaszba fogott.
- Azt már tudod, hogy vigasztalóim voltak, de azt még nem, hogy tőlük hallottam először Istenről ... Biztosan furcsának találod Imre miatt, de ne csodálkozz ... Imre egyszerűen nem mert beszélni előttem vallási dolgokról. Persze, emlegette a maga módján a Gondviselést, de arról szó sem lehetett, hogy tanítson is. A gyermek könnyen elszólja magát, vagy Rózsi kipofozta volna belőlem, és irgalmatlanul elválaszt bennünket egymástól. Klári néniékkel más volt a helyzet. Ilyen veszély nem fenyegetett. Rózsi sokáig nem tudott arról, hogy a kerítés felett tartjuk a kapcsolatot. A villából nem látni oda. Gimis koromban néha átengedett, hogy Klári nénivel gyakoroljam az angolt. Ahogy hallottam, tapintatlanul pénzt kínált cserébe. Természetesen Klári nem fogadta el, de átmehettem. Rózsi nem tartott attól, hogy közben a hatásuk alá kerülök. Talán nem tudta, hogy Szilárda valaha apáca volt. Bár, Imre szerint ez szinte kizárt. Lenyomoztatta őket biztosan. Lehet, hogy rosszul nyomozták le, mert Rózsi nekem azt mondta, hogy Szilárda kórházi ápolónő volt a nyugdíjáig.
Péter türelmetlenül mozdult.
- Kicsi életem, nem kell egyszerre elmesélned mindent. Hosszú még az élet.
- Ne türelmetlenkedj, kedves! Ez fontos. Bevezető nélkül nem érted meg, hogy mit akarok velük kapcsolatosan mondani.
- Dehogynem ! Jó szomszédok, akik emberségesen viselkedtek a kis árvával. Tanítottak erre-arra. Nekem ennyi elég.
- Nem erre-arra, kedves, hanem a legfontosabbra...Isten valóságos létére...El sem tudom mondani, hogy mit jelentett ez nekem..., Megtanultam, hogy van felettünk egy legfőbb jó, mindannyiunk Teremtője... Hirtelen támaszra leltem, kapaszkodóra...Volt már, akihez fordulhattam gondolatban, akiben reménykedhettem. És még valami. A túlvilág hírére a szüleim sem vesztek a semmibe. Feléledt bennem a viszontlátás reménye. Próbáld megérteni, hogy ez mit jelenthetett annak a kis nyomorultnak, aki voltam...- mondta, hirtelen a két tenyerébe temette arcát, s vállai megrázkódtak.
Péter megrendült. Kapott hozzá, vonta magához, s szidta önmagát haragosan.
- Már megint tuskó voltam. Türelmetlen barom! Ne haragudj rám, kicsi boldogságom, de ezt a fajta türelmet még tanulnom kell.
Zsuzsi hamar vigasztalódott, átmosolygott a könnyein, s Péter szájára tette játékosan az ujját.
- Ne bántsd azt, akit a legjobban szeretek ezen a világon !
- Az a valaki nem érdemli meg, hiszen rád förmedt megint.
- Mert hosszúra nyújtottam, de annyi, annyi mondandóm van még... Szeretnék bevallani valami fontosat most is...Istenről beszéltem...De azt még nem mondtam el, hogy nem tudom elfogadni Isten számon kérő, büntető voltát. Számomra csak szerető, segítő Isten létezik. Ami rossz van ezen a földön, azt a száműzött angyalnak tulajdonítom. Mikor kialakult bennem ez a meggyőződés, és elmondtam Klári néniéknek, megdöbbentek.
Péter elmosolyodott.
- Mert nem ilyen egyszerű a dolog, Zsuzsikám ! Persze, nem lep meg, hogy ilyennek képzeled a Teremtőt. Drága kicsi szíved mindenben keresi a jót, Istent ne ruházná fel a legszebb tulajdonságokkal ?!
- Nem fogadták ilyen megértőn! - mondta Zsuzsi halk nevetéssel - Kicsit nehezteltek. Szilárda, aki mindig kedves és szelíd, szigorúan rám parancsolt, hogy fogadjam el a tanításukat, és ne találjak ki magamnak új téziseket. Kevés volt az idő, amit erre fordíthattak. Bennem pedig sok kérdés fogalmazódott meg. Megpróbáltam magamnak megválaszolni. Lehet, hogy előtted is szóba hozzák. Nem akartam, hogy te is megdöbbenj.
- Én nem vagyok annyira szigorú, mint az apácáid. Egyébként, erről rájuk ismerek. Vallási dolgokban nem ismernek pardont. Nekem csak az a fontos, hogy eljutottál Istenhez. A többiben lesz segítséged. Majd édesanyám útbaigazít idővel szeretetben. Ismeri a katekizmust töviről-hegyire. Nyugodtan rábízhatod magad.
Zsuzsi megkönnyebbülve sóhajtott, mint aki valami nehezen jutott túl. Aztán megnyugodva mondta :
- Ugye, kedves, abban egyetértünk, hogy Isten csodálatos jósága létező valóság ?!
- Tökéletesen ! - mosolyogta Péter, s karjai összezáródtak Zsuzsi körül - Hanem, most már mondj valamit az idős hölgyekről is.
- Csak az egyikük volt apáca. Klári egy amerikás magyar özvegye. Az urának volt valami érdeme a magyar kormány előtt, nem tudom, hogy mi. Klári az ura halála után így hazatelepülhetett. Hetven körül jár, de fiatalosan öltözködik, kint ahhoz szokott. Szilárda szerény, jólesőn nyájas, mindig mosolyog, pedig sokat szenvedett. Tudtál róla, hogy az apácákat is üldözték?!
- Az lep meg, hogy te tudod ! Vagy ezt is tőlük tudod ?!
-Meséltek néhány dolgot, de lelkemre kötötték, hogy a villában szigorúan hallgassak róla.
-Nekem van saját tapasztalatom is. Kis surmó voltam, vitt anyánk templomba bennünket rendszeresen. Egyszer a délutáni litánián kiderült, hogy azonnal menekülniük kell. Mindig az első két sorban ültek. Bejött valaki, súgott valamit a legszélső apácának, az továbbadta, felálltak és indultak ki. A litánia félbeszakadt. Az emberek zsigereikben érezték a bajt. Körülvették a riadt kis apácákat, és menekítették őket pillanatok alatt. Anyám is elhozott hozzánk kettőt. Mari nénivel átöltöztették őket. Ott voltak pár napig, aztán elmentek. Később hallottuk, hogy aki rossz irányba menekült, vagy nem sikerült eltűnni a hatóság szeme elől, könnyen börtönbe került, vagy internálták... Amúgy sok kedves emlékem van róluk. Apácákhoz jártam óvodába. Nagyon értettek a gyerekek nyelvén. Báboztak nekünk, színdarabot játszattak velünk. Máig sem felejtettem el az egyik színdarabot. Tomit, a megfagyott gyermeket. Szívhez szóló történet volt.
- Akkor kedvelni fogod Szilárdát!- mondta Zsuzsi, s átmentek a szomszéd hölgyekhez.
X/D
Kláriék valóban kedvesen fogadták őket. Teát, s aprósüteményt kaptak. Zsuzsinak el kellett mesélni töviről-hegyire találkozásuk történetét. Okos mondatokban beszélt, nem tért ki az intim részletekre, mégis szép volt a beszámolója. Péter gyönyörködve hallgatta. A két idős hölgy elérzékenyült, Szilárda megjegyezte:
- A jó Isten vezérelte mindkettőjüket azon az estén, higgye el, kedves Péter! Zsuzsinak legalább akkora szüksége volt a maga védelmező szeretetére, mint magának Zsuzsi arany szívére, valódi értékeket becsülő szemléletére. Megtalálták egymásban, kitűnt Zsuzsi elbeszélése alatt. Hálás szívvel mondunk majd köszönetet mi magunk is a kegyelem teljes találkozásért. - mondta, aztán Zsuzsihoz fordult, s megkérdezte, hogy mikor lesz az esküvőjük.
Zsuzsi megfogta Péter kezét, s így felelt.
- Most, augusztus huszonkilencedikén, délután négy órakor. Szeretettel meghívjuk Klári néniéket, az utána következő vacsorára is.
Megköszönték illendőn, azután a volt apáca tovább tudakozódott. Megkérdezte, melyik templomban lesz az egyházi esküvő. Zsuzsiék zavarba jöttek. Valahogy megfeledkeztek az egyházi esküvőről, de nem merték bevallani. Zsuzsi nagyon pirosodott, Péter sietve mondta:
- Béla bácsi intézi, nem tudjuk a templom nevét.
- Ó, akkor a mi kis templomunkban lesz! - örvendezett Szilárda -Béla csakis András atyához mehetett, hiszen jó barátja a papunk. Szerencse, hogy Béla intézi, mert kicsit megnehezítette volna a dolgot, ha ti mentek be, Zsuzsikám, és András atya érdeklődik hitbeli tájékozottságod felől. Meghökkenés után berendel egy hosszabb hittanra. Akkor aligha volna ebben a hónapban esküvő.
Miközben mondta, nem látszott rajta neheztelés, de Zsuzsi tudta, hogy figyelmezteti újra hiányosságaira, s igyekezett a kedvében járni. Azt mondta, Péterrel éppen mostanában beszélgettek erről. Hozzátette azt is, a jövendő anyósa mélyen vallásos. Csak azt hallgatta el, hogy lelke féltve őrzi a maga elképzelését Isten jóságáról, megbocsátó szeretetéről. Úgy akarta szeretni a maga Istenét, ahogy a lelke befogadta. A legfőbb Jónak. Szilárda ha sejtette, ha nem, nem tett rá megjegyzést. Helyette Péterhez fordult.
- Tudja-e, kedves Péter, hogy Boda Béla anyai nagybátyja Révházán volt esperes?! András atya szemináriumi évfolyamtársa volt. Gyakran látogatott le Révházára. Onnan ismerik egymást, mert Béla, és szegény Tamás öccse a plébánián nőtt fel. Édesanyjuk a bátyja mellett gazdasszonykodott haláláig. András atyát is letartóztatták az ötvenes években. Béla hozta ki a börtönből baráti segítséggel.
Zsuzsi szeme csillogott. Meggyőződése volt, hogy édesapja volt a segítség, de Szilárda mást mondott.
- Persze, ezt nem Bélától tudjuk! Bár, gyakran volt a vendégünk az elmúlt években szegény Rózsi ellenére is. Klárit képviselte jogi ügyekben, innen a közeli ismeretségünk, hanem András atyától. Béla szerény ember, magáról nem szívesen beszél. Az atyától tudjuk azt is, hogy a segítő, hajdan közreműködő barát ma is magas pozícióban van, de Béla sohasem kérkedett vele. Azt hiszem, igénybe sem veszi, legfeljebb egy baráti kézfogás erejéig találkoznak. Megkedvelte Bélát, ugye?!
- Az első percekben. Talán ő is engem. Megtisztelő barátságába fogadott.
Klári közbeszólt.
- Biztosan nem véletlenül. Mindannyian örülünk, hogy ez a kislány lassan révbe ér. Sokat imádkoztunk érte, s háborogtunk szomorú sorsa miatt... - mondta, s hirtelen angolul folytatta. Azt mondta, felháborította őket Rózsi alávaló viselkedése, de tehetetlenek voltak, ahogy szegény Takács Imre is. Szánták a kedves tanítót. Az évek során gyakran hallották beszélgetni Zsuzsival, közel van a teraszuk a kerítéshez. Hallották nemegyszer, hogy könnyek voltak a hangjában, miközben szegény gyermekhez beszélt, végtelen szeretettel vigasztalta, babusgatta.
Zsuzsi abban a hitben volt, hogy Péter egyetlen szót sem ért az egészből, s kissé feszengett. Legnagyobb meglepetésére Péter kitűnő angolsággal válaszolt. Szomorúan mondta, hogy Takács Imre korai halálában ez is tényező lehetett, hiszen sok éven át kellett tehetetlenül nézni annak a gyermeknek a szomorú sorsát, akit maga egész szívvel szeretett.
Klári váltott újra, s mentegetőzőn mondta :
- Jaj, bocsássatok meg, néha még elfelejtem, hogy itthon vagyok... - s szemében huncut mosoly ült.
Zsuzsiban nem volt kétség, vizsgáztatta Pétert, ha tagadta is. Hiszen évek óta itthon élt már, aligha feledkezhetett meg róla. Zsuzsi örömére Péter jelesen vizsgázott. Mikor kilenc óra után hazaindultak, s összekapaszkodva mentek a villa kapuja felé, Zsuzsi kacagó jókedvvel kérdezte:
- Mit titkolsz még előttem, kicsi kedvesem?!
Péter adta az ártatlant.
- Semmit sem titkoltam, csak nem került szóba, ennyi!
- Nem, nem! Volt róla szó. Mondanod kellett volna, mikor magamról beszéltem.
- Pont akkor? Álljak eléd, hogy tudok néhány szót angolul, németül magam is, amikor te fél tucat nyelven beszélsz perfekt?!
- Csak négy nyelven, a latint ne add hozzá, az nem élő nyelv.
- Mi van a nyelvjárásokkal, és a spanyollal ?!
- A spanyollal ?! Honnan veszed, hogy spanyolul is tudok ?!
- Tegnap tapasztaltam. Az utazási prospektus spanyol szövegénél gyanúsan hosszan időztél. Aztán pedig igen tájékozott voltál. Gyanúsan jól tájékozott.
Zsuzsi kacagott.
- Ó, csak éppen ! A spanyol nem számít.
- Nekem legyen mondva. Bár beszélnék még néhány nyelvet úgy, ahogy neked nem számít.
- Majd megtanítalak! - ígérte Zsuzsi, s megdicsérte a kellemes társalgásért - Olyan, de olyan büszke voltam rád Klári néniék előtt, hogy el sem tudom mondani !
Péter felnevetett, s megállt. A karjaiba ölelte.
- Kézcsókom az elismerésért, de nem érem be vele... - mondta, s mielőtt Zsuzsi ajkára hajolt, tekintetével befutotta a teret. Néptelen volt a kis tér. A szökőkút körül világítottak a kandeláberek, járókelő nem volt, csak egyetlen autó állt a festőék előtt, átvilágította a fény, üresnek tűnt. Nyugodtan ölelkezhettek. Akkor már a kapu közelében álltak, bemehettek volna, de a szív követelte a magáét. Csak épphogy belemelegedtek, a festőék elől hirtelen elindult az üresnek vélt autó, s hangos csikorgással fékezett mellettük. Hárman ültek a kocsiban, két férfi kiugrott, s rájuk vetették magukat. Zsuzsit félrelökték, s Péternek estek.
Péter viszonozta az ütéseket, s ordította közben:
- Rohanj be!... Zárd magadra az ajtót!
Zsuzsi nem engedelmeskedett. Nem tudta magára hagyni kedvesét. Azt nézte, miképpen segíthetne. Felfedezte, hogy lány ül a kormánynál. Behajolt, s megragadta a haját. A lány visítani kezdett. Az egyik verekedő otthagyta Péteréket, s a lány segítségére indult. Zsuzsi erre számított. A közeledő férfi felé fordult harciasan, s amint megfelelő távolságba ért, nagy lendülettel a lába közé rúgott. A jól irányzott rúgással harcképtelenné tette. Péter könnyen boldogult a másik támadóval. Iszonyú ütéssel a kerítésnek küldte, majd fordult az összekuporodott felé, elkapta s belökte a kocsiba. Ment a másik is szitkozódva, az állát fogva, keze fején csorgott a vér. Eltűntek olyan gyorsan, ahogy jöttek.
Péter sem úszta meg sérülés nélkül. Köpködött, talán megharapta a nyelvét, gyomrát is tapogatta. Zsuzsi a kerítésnek támaszkodott a kiskapu mellett, remegett még, s ölelést várt a nagy ijedelemre. Péter dühöngve fordult felé, s haragosan kiabált.
- Neked hiába beszél az ember?!
- Nem tudtalak magadra hagyni... - fakadt sírva Zsuzsi.
-De a nehézségét! Ha egyszer azt mondom neked, menj be, akkor menj be, megértetted?!
Zsuzsi kezéből kikapta a kulcsot, kivágta a kiskaput, s Zsuzsit belódította az udvarra, hogy a lépcső aljáig repült. Zsuzsi a falhoz dőlt zokogva. Péter dühösen topogott egy idegig, aztán mögé állt, kicsit hozzáborult, majd hatalmasat ütött ököllel a falra.
- Nem érted, hogy téged féltettelek?! Ha engem sikerül leütniük, téged magukkal visznek. Én is kevesebbet kapok, ha nem azt kell figyelnem, hogy veled mi van!
Zsuzsi nem felelt, csak sírt tovább. Nagyon szívére vette a durva mozdulatot. Péter megelégelte, felnyalábolta, s felvitte a teraszra. Ott az ölébe vette, s addig csókolgatta, simogatta, míg végre csillapodott a keserűsége, s megszólalt.
- Hogy hagytalak volna magadra, mikor fontosabb vagy az életemnél is?!
Péter befelé sóhajtott. Egyre jobban látta, Zsuzsit nehezebb lesz megvédeni, mint eddig gondolta. Bánta már a gorombaságát is.
- Bocsáss meg, kicsi életem! - könyörögte dajkálás közben - Elvesztettem a fejem. Legszívesebben megölném azt az állat Kozmát !
Zsuzsi boldogtalanul mondta:
- Hagyjunk itt mindent. Gyerünk vissza Révházára.
- Nem lehet! Nem futamodhatunk meg. Össze kell házasodnunk. Neked jár az örökségből is. Úgy neveltek, hogy másét ne kívánjam, de a magamét ne hagyjam. Ez a tiédre is vonatkozik. Kozma megfizet még minden könnyedért, minden rossz percedért... Egyszer elkapom!
Úgy-ahogy túljutottak a megrázkódtatáson, bementek s megágyaztak. Aztán összebújtak, most csak a megnyugváshoz volt szükségük egymás közelségére. Zsuzsi álomba menekült hamar. Péter töprengett a történtek felett. Magában elismerte, hogy Zsuzsi csuda ügyes volt. Sohasem nézte volna ki a szelíd kislányból, hogy képes ilyesmire. Ha nem tudná, hogy bezárva élt, azt gondolná, a nagyváros megtanította, de erről szó sincs. A bátorság benne él. Meglepőn jó a helyzetfelismerő képessége is. Komoly bajba kerülhettek volna, ha nem segít, mert bitang erősek voltak a fickók, gyomorra mentek alávaló módon. Mire végiggondolta, még inkább bánta a durvaságát.
Kezdte belátni azt is, hogy voltaképpen meglepte ez a harcmodor, ebből fakadt a mérge java. Zsuzsit bűnbánón, gyengéden ölelte, szinte dajkálón, s hamarosan elaludt maga is.
szerző:Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
Címkék: engedelmeskedett, összekapaszkodva, helyzetfelismerő, összekunkorodott, tulajdonságokkal, megrázkódtatáson, legendáriumukból, megilletődéssel, megkönnyebbülve, türelmetlenkedj, reménykedhettem, perzsaszőnyegen, nyelvjárásokkal, nyugtalansággal, összekuporodott, tájékozottságod, közvetlenséggel, mindkettőjüket, felháborította, hiányosságaira, belebetegedtem, megnehezítette, bemutatkoztunk, vigasztalódott, belemelegedtek, harcképtelenné, távolmaradásuk, megfeledkeztek, feledkezhetett, letartóztatták, legfontosabbra, klasszikusokra, legszívesebben, meglepetésére, nagyothallott, futamodhatunk, teraszon üldögélt, tisztes vidéki, alvó gyermekeihez, teraszon ültek, közvetlenséggel csevegtek, kedves asszonyka, festő nagy, városba indultam, járda közepén, egyik villa, legényke rájuk, kisgyerek családjáról, keskeny kerti, nagy öregek, villában éltek, öreg kőpadra, Szerintem Rózsi, Megfogta Péter, Széplaki Melinda, Takács Rozália, Takács Rozáliát, Mikor Zsuzsi, Mikor Béla, Közben Zsuzsi, Takács Zsuzsinak, Természetesen Klári, Helyette Péterhez, Boda Béla, Megkedvelte Bélát, Takács Imre, Rényi Anna,
|
|
Offline
