Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Tóth János versei
  2021-07-30 19:30:36, péntek
 
   
 








TÓTH JÁNOS JANUS VERSEI




1969 őszének utolsó napjai egyikén látta meg a napvilágot. Gyermekkora nagyobb részét Keselyűhalmon élte meg, a kisebbiket Mezőcsáton. Mezőcsáton él feleségével és három kislányával. Már több mint 25 éve ír verseket. A természetből meríti írásaihoz ihletet.

Az elmúlt években pályázatokon vett részt és megjelentek versei antológiákban, hangos kiadványokban és jelenleg kilenc saját verseskötetet mondhat magáénak.

"Egyszerű család nem túl bonyolult fia vagyok. Tudtommal nem vagyok rokona Petőfinek és Aranynak sem, de mind a két KÖLTŐ nagyon közel áll hozzám.
A stílusom, ha írhatok ilyet, talán az Ő költészetükre emlékezteti az olvasót, de a csalódások elkerülése érdekében szólok: én nem vagyok olyan jó, mint ŐK!"
(Tóth János)







Mottó:

Leírva a vers csak egy halom betű,
Ha lelkedbe olvadva lesz édes s keserű,
Ha mosollyá válik vagy könnyeddé a szó
Akkor leszek költő, kicsit benned is lakó.

(Tóth János - Janus)



Tóth János Hársfalevelek

Link











AGG-TELEK . . . . . . . . . . .




lakomát ma morzsákból csapok
a mennyezetről lelógó jégcsapok
áttetsző kristálycsillárnak hatnak
emelik fényét a fagyos hangulatnak

az óra ütött emlékem kopott
csikk az öröm melyre baj taposott
és most nyöszörgőn füstölögve
a törött ablakon szökik az örökbe

a régi kandalló hűlt helyén
a múlt percei s némi fény
idéznek megsárgult képeket
közöttük a feledés lépeget

falakról a fagy vállamra ül
didergő tekintet feléje szédül
jégvirágos angyalnak látom
szárnya nyílik s viszi fagyos világom







AKARTAM


Voltam pokolban játszó kis Lucifer,
De szerelmed, az angyalokhoz emelt.
Voltam karcsú árnyék a fiatal estben,
De izzó csókodtól, fénylő csillag lettem.
Voltam lágyan simogató nyári futó zápor,
De szivárvány lettem kezed bársonyától.

Voltam az élet nyilával átlőtt zuhanó madár,
De fenn akadtam ölelésed puha szivacsán.
Voltam játékát vesztett zokogó bús gyermek,
De suttogó szavaidtól, a könnyek felnevettek.
Voltam a tavaszban zöldellő ébredő zsenge ág,
De vihart kiálló keményfa leszek, ha elhagy a világ!







ALKONYI CSEND


színeket lop a lomha szürkület
bágyadó napsugár hajló ágra ül
rózsahintából fogy a lendület
csend szőtte hálóba apró nesz repül

ásít az idő nyújtózik egy árnyék
vérző eperként maszatol a nap
édes bíborfény utolsó ajándék
nap szemére csúszik a fellegkalap

sötét szökik szárba kúszik körbefon
itt-ott már vibrál néhány csillagneon







AZ ALKONY


Betoppant az Alkony, vállán nagy zsákkal
Beszélgetésbe kezdett az öreg Délutánnal,
Hogy a tájon mi újság, s miképp járja,
De faképnél hagyták, ott maradt magába.

Bús hangulatban ült le a tavaszi mezőn,
Annak is a közepén, egy apró dombtetőn.
Szép volt a pázsit, vígan daloltak a madarak,
Így csoda-e, ha a zsák szája tátva maradt?

S ha már így esett, a pajkos szél belekapott,
Szerteszórta a benne lévő tengernyi magot,
A rohanó idő nagy kapkodások között,
Lótott, futott s minden magot megöntözött.

Kikeltek nem sokára a fekete virágok,
Sötétbe borult a mező, az ibolyás árok,
Elgurult álmait most mindenki kereste
Nagy kormos kabátjával megjött az Este.







ALKONYI CSÓK


A szép júliusba derékig állt a nyár
mikor az alkony fekete ágyat vetett,
az ég alján apró felleget fektetett,
s lenn tücsök muzsikán bóbiskolt a határ.

A tó csupa suttogás, gyékény és a sás
hosszú leveleit a szél szeretgette
simogatva, s lentről egy zöld béka leste,
hogy egy kis csillag sorsa fénylő zuhanás.

Gyönyörű volt a Nap, s csoda a pillanat
mikor vörös ajka a tó arcához ért,
megremegtette a csillogó kacért:
Tükrén bíborborzongású hullám szaladt.







ÁLMOMBAN


Álmomban csodakertben jártam,
Angyalt láttam virágok csokrában,
Színpompás lepkék vígan kergetőztek,
Gyümölcsfákon a rigók nekem feleseltek.
Aranyszálként fény fonódott gyönyörű hajába,
Ezüstszirmú rózsák nyíltak, halk suttogó szavára.
A felhőtlen égből eső szitált, s Én mégsem áztam,
Egy szép szivárványhíd alatt boldogan álltam.
De az angyal felemelkedett lebegni látszott,
Csengőként csilingeltek a gyöngyvirágok,
Szárnya kinyílt a kristályszerű fátyol,
Visszanézett még a felhők fodrából.







ÁTFUTOTT


átfutott rajtam
szívemen lábnyomok
vénámban eremben
száradó sár futóhomok
átfutott rajtam
mindent előzve elől
nem tudom mi ez
de sejtem hogy megöl
lábnyomok száradnak
szívem ócska falán
őriz egy képet
elfáradt retinám
félig ülsz
félig fekszel az ágyon
benned a halál
szövi árvaságom
hideg a kezed
tekinteted fénytelen
ahogy rám zuhan
szempilla réseken
átfutott rajtam
szívemen lábnyomok
huszonöt évnyi kín
megannyi sirató sorok
vénámban eremben
apad az élet vize
s ha elfogy mindegy
hogy az ember hisz-e
szívemről a lábnyomok
futnak a semmibe







BARÁTRA VÁRVA


Halálom, barátom
arcod mikor látom?
De nagyon vártalak
ezen a nyáron,
sétáltam síneken,
vártam rád szívesen,
de nem értél oda
ah, a sors mily mostoha.
Végül továbbálltam
egy mezőre sietem
villámok közt jártam,
de semmire se mentem.
Hiába na, ezer a dolgod
azt a fránya kaszát
egyedül hordod,
de nincs harag tudod,
hisz barátod vagyok,
ezért a barátságért
egyszer meg is halok.







CIGARETTA


elillan a gyufa mérge
izzik cigarettám vége
vörös parázs, dohány máglya
gomolygó füst melegágya

nikotin-csók ajkaimra
sárga rúzsfolt ujjaimra
beszívott füst tüdőt feszít
keserű íz megédesít

csikké sorvad, mint az élet
parázs előtt végítélet
meggörnyedt a cigaretta
út végén lett eltaposva







A CSEND LEPLE


szürke alkonyi csend takar
szívem dobbanása átüt leplén
csak lüktetés semmit nem akar
élek nélküled ez a balszerencsém
viaszként csorduló percek
a vén idő hideg lábánál gyűlnek
megsárgult emlékek peregnek
majd mozdulatlanná kövülnek
még világít a szerelem kanóca
de fekete kormot fest lángja
itt hagy a remény a kis bicebóca
nincs erőm hogy kiáltsak utána
üvegpohár magány ereszkedik
szája köröttem a földet zárja
minden légzés egyre nehezedik
ez a szív s a szerelem haláltusája










CSETESNETESSZERELMETES


Először csak lájkoltalak,
de szmájliba sem vetél,
a cseten ácsorogtak a szavak
de te nem léptél, nem mentetél.
Gondoltam V alt-ctrl-delete
talán túl hideg a net,
sarkantyúztam a gépemet:
gyí, fel az égre még egy menet!
Rád kattintottam kétszer,
gondoltam majd a szíved megnyitod,
de lazán töröltél, te szép ékszer
és a lomtárra tetted a kurzorod.







CSOBOGÓ SZÓFOLYÓ


Szavaim cseppennek a papír pusztára,
Mint csendes szemerkélő tavaszi eső,
Szópatak szalad, halk csobogása
Csendet elűző szelíd csengő.
Majd a felduzzadt szófolyam
Sodorja feléd gondolataim,
Bennük feloldva önmagam,
Egy vallomás, édes álmaim.
Érzelmeim lágy hínár szálai
Talán puha szívedhez érnek,
S majd érzed ajkam csókjai,
Nálad megszületést kérnek.
Kinyíló karod tavirózsaszirom
Hová kábulni, lebegni vágyom,
Bőröd bársonyán röpítsen az álom
Tücsökzenés fülledt éjszakákon.
S ha a hajnal, csillogó harmattal
A reggelt majd vígan köszönti,
Arcod ébresszen, rám omló fénylő hajaddal,
Ahogy patak tükrén a fűzfaág a hullámokat kelti.







EGY SZERELEM BALLADÁJA


A Tél puha takaróját vállára kapta
Az Északi sark jégkapuját magára csukta.
A kikelet rügyeket bont az ébredező fákon
Virágport hord a szél, a színesedő tájon.

Egy kis falu rejtőzik, túl a dombok mögött
A Tavasz leheletével oda is, vidámság költözött.
Az emberek mosolyogva a mezőre indulnak
Ég felé tör az énekük, de vidáman dolgoznak.

Falu végén kerek erdő, szőke kislány benne
Álmodozva jár a fák közt, álmodik a szíve.
Elpirulva arra gondol ki lesz majd a párja,
Ugyan ki lesz az a legény ki karjaiba zárja?

Odafenn a hegyek közt, furulya szó hangja száll
Fa alatt egy juhászlegény, szomorúan muzsikál.
Szívhez szólón szól a dal, könnybe lábad a szeme
Van neki egy furulyája, de azon kívül senkije.

Keserűség a szívében földre hull a furulya
Lelkéből, mint vulkán tör ki, gyötört hangú sóhaja.
,,Mért vagyok magányos, mért nem szeret senki sem
Szilánkokban álló szívem így dobogni képtelen."

Sírás rázza megtört testét, erőtlenül földre hull
Vihar tombol a lelkében, mitől egész megvadul.
Minden gondolata felett egy fekete, lobogó
Búsan így kiált a szélre: "Meghalni volna jó!"

Összeszedi erejét, s megindul a völgybe,
Hogy életét oda lenn búsan befejezze.
Hiába nyílik a szép erdei vadvirág
Nem érdekli őt már semmi, megcsalta a rút világ.

Ahogy nehéz léptekkel leért ő a völgybe
Szőke fürtök csillannak meg, a szikrázó fényben.
Csinos szőke kislány sétál, kecsesen a fák alatt
Szívében szerelmet szőtt ez a boldog pillanat.

Elfelejti életét, azt is milyen árva
Odalépett a kislányhoz, s így szólott hozzája:
,,Kicsi leány ne szaladj el, ülj le ide velem
Hagy meséljem el neked, mi bántja a szívem!"

Szőke kislány ahogy, gyötört arcát látta
Leült mellé a pázsitra, mert biz, megsajnálta.
Órákon át beszélgettek, csak egymásra néztek,
Minden bút és bánatot gyorsan elfeledtek.

Szőke leány kicsi keze a legényébe simul
Forrón átölelik egymást, és szívük kigyúl.
Mint a sárga holdsugár oda lenn a földet
Úgy árasztja a szerelem a két fiatal szívet.

Mikor a nap nyújtózkodva, a hegyek mögé nyugszik,
A lázban égő kétszerelmes, hosszan elbúcsúzik.
Megbeszélik, hogy ezentúl mindig találkoznak
Még egy utolsó csók, és haza indulnak.

E nap után, mindig együtt jártak
Együtt örültek a mezőn, a nyíló vadvirágnak.
Kéz a kézben járták a hegyeket, a völgyeket
A szerelem, mint a tenger karolta át szívüket.

Fényes nappalokon, lázas éjszakákon át
Egymás ajkán csüggtek, mint levél a fán
Kerek tó nádas partján tervezték az életet
Rakosgatták egymás mellé a mesebeli képeket.

Egy borús reggelen, mint a villám becsapott
Házuk felé megtört arccal, öreg postás ballagott.
Levél van a kezében s rajta hazájának címere
Háború van az országban a fiúnak, kell mennie.

Szőke kislány sápadt arcán, mint a hegyi kis patak
Térdre esve indult el a fájdalmas indulat.
Hull a könnye, mint a zápor nem érti az életet
Mért viszik el a szerelmét, hát boldog ő nem lehet?

Másnap reggel az állomás fel van lobogózva
A sok ifjú bátor harcos, most indul a frontra.
Füttyszó zúg a levegőben, indul már a hadsereg
Az állomás túlsó végén szőke kislány integet.

Rég elment már a szerelvény nem látszik a füstje sem,
Csak egy szőke leány áll még a végtelen síneken.
Szeme piros a sírástól, arca, mint a hóvirág
Egyedül van újra szegény s ellene a vad világ.

Ágyú dörög, kard csattog, mostoha az anyaföld
Az egykori békés világ, halált hozó arcot ölt.
Lövészárok védelmében juhászlegény üldögél
Kezeiben megviselten egy féltve őrzött kis levél.

Szőke kislány írja benne, hogy hiányzik őneki
Minden este őrá gondol, és igazán szereti.
A levelet összehajtja, zubbonyába beteszi
Nézi a fekete földet, és a szemét dörzsöli.

Álmaiból riadókürt villámként költi fel
Támad az ellenség, fegyvert fel, menni kell!
Vér borítja már a földet erősödő csatazaj
Golyó röppen a szívébe, életének vége van.

Csata után eltemették fejfája a fegyvere
Mint egy letépett levél, ennyi volt az élete.
Nem szól már a furulyája, oda fenn a hegyeken
Szegény juhászlegény már örökre megpihen.

Szőke kislány egyik reggel kapott egy levelet,
Feketén az állt benne: a szerelme elesett.
Mint kés vágott szívébe a borzalmas pillanat
Elszállt minden szép reménye és ő, egyedül maradt.

Nem tudja elhinni, hogy meghalt az ő kedvese
Feje fölé tornyosult már az ég összes fellege.
Kirohant a házból át ismeretlen tájakon
Míg a lábainál nem volt egy szomorú sírhalom.

Szólongatta kedvesét a sírhalomra ráborult
De csak csend volt rá a válasz, fájdalmasan feljajdult.
Megfogta kedvesének elátkozott fegyverét
Szurony villant a kezébe, szétzúzta hű szívét.

A tavaszi fénysugárban egymás mellett két fejfa
A kikeleti szellő búsan, e szavakat dalolja:
Itt nyugszik két szerelmes, kik sokat szenvedtek
Nem örülnek többé már a virágzó mezőknek.

1989.







ELSZENDERGŐ


fény festi a sápadt jeget
fenyőfáról szárny integet
cinke repül ágról ágra
le a földre kis morzsára

lábak előtt van a morzsa
kabát ujjban kéz mely szórja
nagy sapkából két szem ragyog
hideg szélben is mosolyog

apó csoszog zacskó csörög
lépte alatt avar zörög
galamb kering veréb cserfel
mind boldog az eledellel

padra ül a nagy kabátos
teste fárad lelke álmos
keze lazul a mag pereg
és az öreg elszendereg

álma könnyű szárnyon lebben
szíve halkul fagyos csendben
lábujjhegyen lép az alkony
jön az este ő se talpon

holdat fest az éj az égre
millió könny csillagfénye
veréb cinke gerle galamb
szárnya zúg mint a nagyharang

szendergésből örök álom
lélek hintáz fenyőágon
fény festi a sápadt jeget
ég kapuján apó siet







ESIK AZ ESŐ
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Esik az eső, kopogtat a föld fekete kapuján,
Buborékok pattannak el, egy sáros tócsán.
Hűvös őszi szél tépi, a szendergő fák ágait,
Az ágon madár ül, nem lebbenti szárnyait.

Az erdő menti úton egy megtört fiú lépdel
Szíve csordulásig telve gyötrelmes emlékkel.
Lelkében hangok szólnak, régi képek nevetnek,
S mégis arca tükörképe, a szürke búsfellegnek.

Remegő lábai egy régi temetőbe viszik Őt,
Szemébe fúj a szél, egy hatalmas felhőt,
S mint zápor szakad a fájdalmas indulat,
Fátyol lebeg előtte, s nézi a bús sírokat.

Egy hófehér tábla előtt megszakadnak léptei,
Térdre esik megtört testtel, és az eget kérdezi:
,,Mért vetted el a szerelmem, szívem boldogságát,
Életem fényét, lelkem tündöklő, szép ragyogását?"

A kérdések csak szálltak meg nem állva szüntelen,
A fájdalom tüze pusztít, s fojtó füst a gyötrelem.
Márványtáblán gyönyörű név, ráhinti hű csókjait,
De nem szólnak vissza hozzá, nem halják a bókjait.

Nincs már többé az úgy imádott "kicsi" lány
Örök álmot alszik teste, a lelke már messze jár.
Nem kacag már soha többé, nem becéz kedvesen
Nem játszik már pajkos bájjal a tavaszi éjjelen.

Felidézett régi képek lebegnek csak szüntelen
A lenyugvó nap sugarában, a bús fiú megpihen.
Takarója lett a bánat, ölelt fejfa a párnája,
Szívverése földbe dobol, de nincs válasz hangjára.

Mint éjszaka a földre, ráaraszol az álom
Körülötte csak némaság, csend honol a tájon.
Odafenn a sötét égen kibújnak a csillagok,
Megtöltik sárga fénnyel, ezt a komor bús napot.

A felkelő nap sugarában feltűnik az őszi táj
Csillagok a néma hold már valahol messze jár.
A fiú szemét lassan nyitja a szomorú ébredés,
A könnyek felszáradtak, de ott maradt a szenvedés.

Az élethez, ami köti, az utolsó száll elpattan,
A napnak szép sugarában valami most megvillan,
Nincs már többé fájdalom, nincs már szenvedés,
Elröppenő kínzó álom, nincs már soha ébredés.

Márványtáblát véső járja, név mellé ír új nevet,
Odafenn a holdsarlóból két széplélek integet.
Szárnyuk lebben, kéz a kézben repülő szép angyalok,
Őket mosolyogva várják, a gyönyörű szép csillagok.

1988-2005







ESTI SÓHAJ
. . . . . . . . .




lábujjhegyen lép mögém az este
vállamon feszeng a sárga lámpafény
árnyékom asztalon kissé meggörnyedve
mint ahogy szívemben a kolduló remény

óra ketyegésközt bujkálnak a csendek
apró szösz kering s pókfonálra ül
míg én a kastélykert fáin merengek
a délután fájdalma is előkerül

sóhajom ütődik a monitornak
bújik át az ablak résén szökik
és nem hagy semmit a szavaknak
az ihlet megvakult tükörként törik

hozzám bújnak a didergő falak
lámpát olt a magány sötét ölel
kalitka vagyok elbújó szavaknak
a végtelen csöndhöz már oly közel







AZ EST LESZÁLL


Fekete kabátját az est, az égre leteríti
S pompás birodalmát lassan felépíti.
Nagy fekete zsebe fénylő csillagot rejt
Amit most óvatosan, az égre fel is emelt.

Ahogy kezét ismét a zsebébe dugja
Újra egy csillagot érint meg az ujja.
De az est meg sem lepődik e csodán
Elhelyezi az ég egy távolabbi zugán.

Egyre több csillag ragyog fenn az égen
Én csak ámulok, itt lenn a hintaszéken.
De most az est egy kicsit, elügyetlenkedte
Egy parányi csillagát a földre leejtette.

És hirtelen most megtorpant a székem
Felkelt a hold s én gyönyörködve nézem.
Elállt a szó s hirtelen megszűntek a hangok
Csak lelkemben szólnak gyönyörű harangok.

Mert az est remekművét megkoronázta
Teliholdját felhelyezte e ragyogó világra.
Fürdik a lelkem a sárga holdvilágban
S repül, lebeg, e csodás éjszakában.







AZ ÉLET?


Az élet hosszú,
csak az időd rövid,
mert ,,balsors" a kését
beléd nyomja tövig,
s a pengéje alatt
törnek el a percek,
mire sebed forrna
már a halál henceg,
,,ez a lélek máma
talán az ezredik,
neki nincs már idő,
s az enyém meg nem telik."
Ennyi az élet,
mint egy csalimese,
azt hiszed, hogy éltél,
pedig én se, te se.







ÉVELŐ


sápadó ablakon
jégvirágok nyílnak
szirmokon átdereng
a sárga holdsugár
és a fagyvirágok
a csend vállán sírnak
mikor a kéményből
a tűznek füstje száll

rád gondolok fagy szorít
lélek reped szív rian
nincs isten ki megsegít
ajkam szorítja fogam
serken a vér íze fáj
kínom könnyek közt nyelem
halál s köztem akadály
mért nem ölsz meg szerelem

olvad a hó tél szökik
ibolya kel fű közül
szirma fénybe öltözik
bibén méhnek csókja ül
rügy mosolyán hófehér
meggyfavirág születik
sóhajával fut a szél
alma szilva követik

rád gondolok leszel tű
szívbe öltő fájdalom
minden öltés gyönyörű
reménytelen bámulom
érzést hímző gondolat
szívfalára odavarr
szemed szád az arcodat
mindazt mint a vágy akar

pipacs pirul búzaközt
álmosan ring a kalász
fönn az égen sas köröz
bodzabokor hadonász
kakukk röppen odaszól
évet ígér a csibész
fácán riad valahol
még a nap is odanéz

rád gondolok fut a tűz
minden sejtem ég lobog
pokol falára kitűz
jön az ördög vicsorog
kínjaimból verset ír
és kántálja Lucifer
de nem jut még puha sír
melybe testem lehever

rozsda marta falevél
keringőzve földre száll
hideget hoz már a szél
v alakban sok madár
kökény kékre fagy lehel
sárga fűközt jár a dér
elbújik ki élni mer
szállingózva itt a tél

rád gondolok mindig
múlnak az évszakok
fut a perc az óra
lassan elfogy időm
mély ránc fölött ősz haj
vének a mondatok
csak te maradsz örök
nem ölelt szeretőm







FEKETÉBEN KÉK


A kék húsában csillagfény szegek,
keresztként feszül a horizont síkja,
villám dárdát döfnek a fellegek,
könnyekkel telik a remény sírja.

Futó fény hasít, elevent talál,
törzsnek tetején koronába csap,
égő hársvirágból isten inhalál,
s az ember, reszkető ajkába harap.

Nincs ima, csak a sötét ég mennydörög,
földön a remény, kékje csupa sár,
özönvíz rohan, a sóhaj már hörög,
hangtalan felrepül a halálmadár.







FESZÜLT HÚR


Feszült húr vagyok,
S ujjad lágyan penget,
Kedvem felragyog,
Testem lángra kap, reszket,
Játssz még, súgom halkan,
Vágyom a dallamod,
Szívemben bimbó pattan,
S virul, ha Te is akarod!







A FESZÜLT IDŐN, HÚR A HALLGATÁSOM


Mikor
nyári alkonyon
a periféria ágára ülnek
a fények,
s bíbort turbékolva
a tájon szétterülnek,
a feszült időn húr lesz hallgatásom,
rajta röpülni vágyva
éhes pillantásom,
mely rád lelni kíván
itt a szendergő ég alatt,
hol tücsök zenén jár
a fáradt pillanat,
s ha a hold sárga fénypalástját
majd válladra ejti,
minden bámész csillag
fénypilláját a földig mereszti,
akkor a húr végre ellazulhat,
szívem s szíved között
szivárványt húzhat,
a szitáló boldogságon
átsuhanó fénylő szerelem,
s csókom neked adom,
s a tiédet veszem.







FÉNYSZENDERGŐ


Álmos színeket takargat az alkony,
lágyan simít az árnyékok keze,
napsugár biccent , elsétál egy gallyon,
de a remény tudja, nem jut messzire.







FOLYÓ LENNÉK


Ha tehetném, folyó lennék,
Apró hullámos, szép csillogó,
Mezőn, hegyen, völgyön járnék
Léptem szelíd lenne, lágy csobogó.

Csodálnám a rám hajló fákat,
S itatnám az ég minden madarát,
S ringatnám a papír csónakocskákat,
De vigyáznám az apát, s játszó kisfiát!

Lennél gyönyörű szép sziget,
Két folyó karom magához ölelne,
Csillogna kristály tó, lüktető szíved,
Majd belesimulna tavaszi, áradó vizembe.

Cseppjeink lágyan egybe forrnának,
S ha lépnék, Te szorosan lépnél velem,
Szívem szíved lenne, s úgy kalapálnának,
Milyen gyönyörű is a lángoló, izzó szerelem!







HALLANI SZERETNÉM


Hallani szeretném
lélegzeted egy születő hajnalon,
mikor rezgő szempillád alatt
képeket perget az álom,
ágyad szélén elbűvölve ülve,
mosolyod csodálva
rossz királyként,
ki nem tud uralkodik
a vágyon.
Hajadba simítanék,
mint holdsugár a rét füvébe,
ujjam ajkad ívét
remegve festené újra,
s ha édes fintor futna
ajkad szögletébe,
lelkem bújtatnám
egy perzselő csókba.
Ha a kábult ébredés
karomban lelne,
s szemed íriszében
látnám magam, mint bálványt,
lelkemben a szerelem
rózsaként teremne,
s boldog lennék,
ha hallanám a hangod:
a hangszínszivárványt.







HANGULAT


A fekete vas-eget
ezüst szegecsekkel
fogja át az éj,
ferdén aranyívű lakatként
függ rajta,
a fogyó holdkaréj,
de a hajnal-kohó
izzik már keleten,
parazsa égre kap,
azúr acél lesz az ég
a lángnyelveken,
reményt kovácsol a Nap.







HANGULATOK - SZERELEM


Pillantásom, mint az inga,
szemed, ajkad, oda, vissza,
lényedtől megrészegülve
heverek le, le a fűre.
Éhes harkály szívdobogás,
csak te, csak te és senki más.
Felnézek rád, édes bálvány,
Éj-szalag haj, szem-szivárvány,
csípőd völgye, édes dombok,
életemről én lemondok,
csak légy enyém, csak ma éjjel
ölelj át a csillagfénnyel!
Szíved dobol tenyerembe,
csókod íze visz a mennybe,
és ha ott hagy, azt se bánom
hisz lehet-e szebb halálom?







HATVANKILENC


Altatót dobogott édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vitt el messzire,
testem félkész: egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag.

Ember hagyta lábnyomát a Hold felszínén,
már több voltam azt hiszem a semminél,
míg Armstrong szavait a világ itta,
apró lépésekkel lettem egyre szittya.

Ősz vitte karján a haldokló vén nyarat
óvón, mint apró, törékeny madarat,
kinek nem mozdul többé könnyű szárnya,
csak avarba zuhan gyönge suttogása.

Sárgára, vörösre festette a fákat,
de a festék, a levél rég megszáradt,
és az ősz bágyadtan hívta a telet,
mikor világra hozott anyám engemet.

Jó lenne emlékezni arra a percre,
mikor tüdőm a levegőt sírva nyelte,
mikor az élet fája hajtott egy ágat,
mikor bőröm csókolta édesapámat.

Negyvenhárom bukfenc, ennyit gurult az év,
víg mosolyok törtek el, szelídült a hév,
felnőtt a gyermek, írás az ákom-bákom,
de jó lenne tudni, hogy lesz-e kabátom.

Ha véget ér majd őszöm s közeleg a tél,
lesz-e életbukfenc, mit a lét remél,
vagy csak lépése lesz, ki a sír szélén áll,
ami nagy neki, de kicsinyli a halál.







HAZÁMNAK NEVEZNI


Hazámnak nevezni
már nem tudlak téged,
te Kárpátok ölelte föld.
Nem tehetsz róla,
de hitvány le véred,
csak zászlód, csak az maradt,
piros, fehér, zöld.

Teérted rég
még igaz magyarok haltak,
,,szolgaföldben nem nyughattak"
és most eladva a föld,
a házak semmin lebegnek,
milliós adósság jut
minden felsíró gyereknek.

Hazámnak nevezni
már nem tudlak téged,
tolvajok, rablók
vertek testeden tanyát,
kiárulnak mindent,
legyen az szent,
ha kell gyermektől az anyát.

Fiaid, lányaid
már túljárnak az Alpokon,
s velük ment a jövő is
ugyanazon a lábnyomon,
amin régi vezéreink
hódítani, zsákmányolni jártak,
és most gyermekeid szolgának állnak,
Lehel és Bulcsú gyilkosának.

Hazámnak nevezni
nem tudlak téged,
földed már nem lehet haza,
vérszívó, kullancs-bankok,
senkivé emésztik
a balga népet,
kinek magyar az ajaka.

Hazának nevezni,
hogyan tudnálak?
Nem tudom rég e szó mit jelent,
ellopták, kiárulták
a hitvány kutyák,
kiknek pazar-ólja a Parlament.

Kapzsi, koncra éhes dögök,
tele zsebbel nézitek, hogy a nép
,,az Isten verte nép"
saját vérében hörög,
az útszélén,
hol ott vannak hagyva,
júdások vagytok,
s eljön a nap,
hogy tietek lesz az ő jutalma!

...Legyél újra a hazám,
erre, csak erre vágyom,
nincs még egy darab föld
ezen a világon,
nincs, nincs semerre,
hol a magyar magyarabb lehetne.

Legyél a Hazám,
legyél az újra,
állj saját lábadra,
nem kell mankód Európa!
Hisz te tudsz járni,
Európa az, ki rosszban sántikál,
gyönge hamvaidra vágyik,
hogy álljon, megálljon
a büszke ,,Déva vár."

Legyél a Hazám,
mint ahogy őseimnek voltál,
kiket két folyó-karoddal
álomba ringattál,
kiknek Kárpátok láncaiból
fontál édes szabadságot,
legyél a Hazám és
dörzsöld ki szememből
e lidérces, átkozott világot!







A HÁRSFÁN TÚL


Lépkedem, talpam monoton pecsét
Az úton hagyja létem egyszerű jelét.
Mintát rajzol, üzen, hogy itt jártam
Hosszú évek múltán hazataláltam.

Hazajöttem, fájdalmas a régi táj
Lelkemben az érzés sikoltó sirály.
A régi házat szemem hiába kutatja,
Mint sírhalom, helyét domb mutatja.

Nincs már eresz s alatta fecske lak
Nem kacsint búcsút az ablakon a nap.
Nincsenek falakig érő gyermeki álmaim,
Csak gazos domb, s rajta remegő lábaim.

Eltűnt a nyáj, a kos, a kolomp hangja,
Nincs már puli sem, hogy visszahozza.
A pásztor sem faragja pipázón új sípját,
S nem törli homlokába kopott inge ujját.

Csak a fűzfa áll ott, a földes út mentén
Szomorú, mint régen árnyéka egy lepkén.
Pitypang virágán szárnyát nyitja-zárja
Felröppen riadtan, s én indulok utána.

Fehéren vakító, apró fekete pöttyös szárnya
Ide ül, oda száll, s szemem sehol sem találja.
Tovatűnt, belőle egy kép lelkemben maradt,
S szemem a távolban zöldellő legelőre tapadt.

Megállok, ruhámba bogáncs kapaszkodik,
Az égen bíbic jajong, leszáll, sopánkodik.
Mutatja, hogy gyenge s törött a szárnya,
Menjek gyorsan, fogjam el, siessek utána.

De hiába hív, e darabot ismerem már régen,
Ő a pusztában a legnagyobb élethű színészem.
Mert amit játszik, az egy igazi nagy dráma,
Engem jobbra hív, mert balra van kicsi fiókája.

De megnyugtatom, mégiscsak utána megyek
A kis csatorna partján majd megpihenhetek.
Messziről látom nádas, dimbes-dombos partját,
A szél orromra köti az iszapos víz fínom illatát.

Béka kórus fogad, szitakötő röppenve táncol,
Hínár lebeg a vízen s szememen ködös fátyol.
Üldögélek a parton, idézem a régi szép nyarat,
Mikor lubickoltam s bámultam a fürge halakat.

Árnyék nyúlik nagyra, s én félek, hogy elszakad,
Mellém ül az est, az idő, hogy mennyire szalad?
Vadkacsák írnak nagy V betűt a nyugodt vízre,
Majd aludni térnek a lándzsás gyékény tövébe.

Tücsök ciripel, bújik a hold, szöknek a színek,
Hárs illata ölel, jókedvűen hazafelé megyek.
Emlékeket szedtem, s lelkembe gyömöszölöm,
Arcomon gondtalanul lógatja lábát az öröm.

Nyárfa integet a szikrázó hold ezüstjében,
Ahogy hazaindulva vissza-visszanéztem.
Utolsó pillantásom szakítom a kedves tájról,
Fájón búcsúzom, mint gyermek édesanyjától.







HOL GYERMEK LEHETTEM /HONVÁGY/


Egy tőzeges, egy apró patak, nagy legelők,
Vadgalambok, verebek a folyton veszekedők.
Fácánok, bíbicek, dalos kis pacsirták,
Kéklő búzavirágok, vörös futórózsák.

Ez az Én hazám s benne milliónyi kincsem,
Elmúlt gyermekkorom, drága szép emlékem.
Bodza bokor, benne óvó rejtekhelyem
Ha rám tört a képzelt ,,nagy veszedelem."

Vívtam törökkel, harcoltam szörnyekkel
Könyveimből kibúvó ijesztő lényekkel.
Majd meguntam a harcot, s békét kötve,
A suttogó nádast jártam békákat követve.

Vadkacsákat lestem, fürge vízisiklót vártam
S néha csak úgy, hosszan meg-megálltam.
Mocsár illat járt, a vízen kacér fény játszott,
A pillanat ekkor öröknek, végtelennek látszott.

A mezőn pihentem illatos széna lett a párnám,
A földút mentén fűzfa állt, szomorúan árván.
Tücsök zenélt, a lepkék légi táncot roptak,
A bárányfelhők lomhán tovagomolyogtak.

A Nap, ha a fák alól árnyékot húzott elő,
Haza tért fészkére a nagy csőrű kelepelő.
Én is indultam, mint kinek sarkában a tatár,
Apró fénnyel mutatta az utat a szentjánosbogár.

Erdőszélén loholtam a szürkülő fényben,
Hársfavirág illata szállt a feketedő légben.
S megálltam, egy ágat arcom elé húztam,
Egy nagyot az imádott virágba szagoltam.

Átjárt az illat, talán víg lelkembe is jutott,
Szívemben a boldogság szépen nyiladozott.
Hársfa illatával tértem nyugovóra,
Lélegzetem váltott, halk szuszogóra.

Álmodnom nem kellett, hisz ébren már ott jártam,
E mesés természetben, a földi csodamennyországban.
De már csak emlékeim rajzolják lelkembe e tájat,
Honvágyam ül árnyékában a múlt bezárt kapujának







HOLT-ÁG


kicsit még hadd feküdjek itt
jó heverni a fűben így holtan
csak így nem tudok szeretni valakit
csak így nem tudom hogy ki voltam
hagyd elernyedt mellkasom
tenyered ne tegyen semmit
olyan jó feküdni az alkonyon
ne bánd mit a halál tőlem elvitt
mi is volt ráfoghatnám hogy élet
igen volt benne némi tört öröm
de szemem igazán sohasem fénylett
szerelmed másé enyém csak a közöny
kicsit még hadd feküdjek itt
röpködjön fölöttem a kiszabadult lélek
egy kicsit hadd ne szeressek valakit
még egy apró perc és visszatérek







IBOLYA NYÍLIK


Szellő karol belém, mezőre visz
Andalgón lépek a tavaszi tájon,
Az ég arca szeplőtlen tiszta,
Fénysugár csillog szempillámon.
Letérdelek, le a nyíló ibolyához
Hogy láthassam szégyenlős arcát,
Ujjam hegyével érintsem kéklő
Szirmait s beszívjam mámor illatát.
S ott a földön térdelve egy pillanatra
Megrészegülve nő a vágyam,
Hogy letépjem, fogjam, s vigyem
Otthonomba, örökkön lássam!
Már mozdulna kezem, de jaj
Én esztelen önző lélek!
A virág marad, csak emlékét viszem,
Hisz e csodák, fűközt nyílva szépek!







IBOLYÁK 2021


Ibolyák az árokban lábujjhegyen,
fölöttük cikáz, zümmög a szerelem,
mintha frissen lenne az égkék mosva,
nincs egy sóhaj sem, mi rajta taposna.
Csak a napsugár ragyog, arany fénye
hangtalan cuppan kék arcú bibékre,
kiknek fejük ring, hercegnőként biccent,
sóhajuk sóhajom, heverek itt lent,
tenyerembe hajló gyönge fűszálak
mosolyt csalnak, elillanó bú-bánat.







ITT BENNEM


Itt belül, magamban szeretlek,
ölében hordoz minden gondolat,
itt benn, ragyogó mosolyod enyém,
számolatlanul lopom csókodat.
Itt belül, szívem sző hintaágyat,
körülötte halkan dobbanó liget,
szerelmem ringat, csicsereg a szó,


itt benn mindenem, mindenem tied.
Itt belül, összes sejtem, mint a méh
körbezsong, te gyönyörű viruló rózsa,
itt benn, csak magamban szeretlek...
tudja az ég, hogy már mióta.







JANUS: VERSVILÁG


dörömbölnek a versbe zárt szavak
a pont feszül a vessző dárda alak
szóközök tágulnak s a kérdőjelek
válaszért görbülnek s a gondolatjelek
te érted nyílnak téged idéznek
legyél hang s én a szó kit kitépnek
ki a sorok börtönéből rá leheletedre
legyek oxigén társa jussak a szívedbe
ne itt legyek a betűk alakjára fonva
ne legyek görcs mi sosem lesz kibontva
had legyek az mire oly régen vágyom
érintés ölelés csók egy puha álom
ne legyek szó a testetlen kínvalóság
sorok közt gubbasztó sajgó nyomorúság
ne legyek kit a hideg csended megöl
legyek egy hang szívedben legelöl
hisz mit számít más mit az egész élet
a világ nélküled csak málló enyészet
ne hagyj itt itt hol verslábak tipornak
gyere nyújts kezet e szívbe zárt titoknak
szavam hangod legyen érezd meg a lelkem
vigyél a szavakból vigyél el engem
ha csak egy lépésen egyetlen lépésen át
vidd a versem e vén bolond aranyát
és ha nem kell csak dobd le a sárba
had legyen semmi nem nyúlok utána
magamra borítom az itt hagyott csendet
és megfojtom magamban a sápadó szerelmet
...ne hagyj itt hol a szavak dörömbölnek
ne hagyj meg engem betűkbe zárt rögnek







JÚNIUS 6.


Június van, június megint
a múlt ablakán lelkem betekint
abba a szobába, arra az ágyra,
ahol a halál szemedet lezárta.

Kezem kezed fogta: a hideg követ
eszembe se jutott idefelé jövet,
hogy mikor belépek ide a szobába
a fiúból férfi lesz, de apátlan árva.

Ágyad mellett görnyedt gyertya sírt
könnye lezuhanó nehéz szikla szirt,
mely alatt térdre esve bénán
csendet tapintott ujjam a vénán.

Feketék lettek a hársfavirágok,
nem mélyültek tovább arcodon a ráncok,
része vagy s már érted mi a végtelen,
mit az élet felfogni mindig képtelen.

Könnyem húz függönyt a múlt ablakára
sós patak fut a mélyülő ráncra,
kicsúszik kezemből lassan a jelen,
darabokra törik a remegő értelem.







JÚLIUS


Házfalának dől a nagy meleg,
alkony vállán délután piheg,
nagy szita a felleg tarka ég,
megszűrt napsugár már csak maradék.

Szellő szendereg, rigófütty sehol,
nyárfa csúcson csendesség honol,
lába lengve lóg, széke zöld levél,
fönn a koronában bíbor üldögél.



Rózsaszín szitál, kékkel elvegyül,
ég peremén a nap lüktet sebül,
magány ölte vágy, izzó fájdalom,
a síkon vérzik el, hajló ágakon.

Fekete az ég, gyásza, csendje süt,
könnyes csillagszem körbe mindenütt,
lassan bandukol a tejút köd porán,
egy díszes üstökös, mint egy mohikán.







KARÁCSONYI GYERTYAFÉNY


Ugyan mitől reszket a gyertyának lángja?
Talán fázik? De hisz az nem lehet.
Vajon őt is elöntötte a szerelem varázsa?
Hisz ha tested ölelem, én is reszketek.

Megborzong a testem, amint testedhez ér
S lelkemre költözik a megvalósult álom,
Szívemben egyre vadabbul száguld a vér
S az ölelésem egyre, szorosabbra zárom.

Egy nagy csókot ültetek homlokodra,
S tőle ezer apró kicsi csók vezet ajkadig.
Kezem szinte ráég édes dombjaidra
S mint virágkehely záródnak rám combjaid.

Mikor már nem reszket a gyertya lángja
Hisz ellobbant rég, de a szoba őrzi illatát,
Lecsendesült testünk, mert teljesült vágya
Megkaptuk ajándékba, a SZERELMET magát!







KERESZTEK


Új Pilátus mossa kezét,
ácsolják a kereszteket,
az út vége siralomvölgy,
húszezer már megérkezett.
Nincs levegő, szív se dobog,
e halálban még az se jár,
hogy ki szeret, és sír érted,
szempilládra ujja száll.

Új Pilátus mossa kezét,
a holtak számok, semmi más,
vakcinázni, vakcinázni,
és megszűnt kétszáz dobbanás.
Hőseinknek lelke fárad,
de mentik azt, kit meglehet,
erőtlenül éjjelente,
csak könnyes szemmel fekszenek.

Új Pilátus mossa kezét,
ujja vádol, másra mutat,
de ki a hibás, a bűnös,
nem ki mutatta az utat?
Hatalomnak, pénznek ura,
évtizednek nagy királya,
ez a nép, kit cserben hagytál,
nem kegyes, hogy megbocsássa!







A KÉZ


A kéz, mely arcod lágyan simogatja
S letörli könnyeid, ha a bánat ontja.
A kéz, mely szorító kezed fogja és tart
Ha az élet tengerén, megéled a vihart.

A kéz, mely puha takarót terít rád,
Ha álmokat takar lecsukott szempillád.
A kéz, mely átölel, ha melegségre vágysz
Ha hideg téli estén az ablak előtt állsz.

A kéz, mely cirógatja tested rejtett vágyait
S táplálja az izzó tüzet, égig emelve lángjait.
A kéz, mely imára kulcsolva buzgón könyörög
Hogy érinthessen, s szerelmünk legyen örök!







KIFOGYTAM MAGAMBÓL


Kifogytam magamból,
bennem mindenütt te vagy ,
görcsös, lázas forróság,
s a dermesztő fagy,
elmém rejtet zugában titok,
megfeszítő kétség,
édes nyári álom,
libegő-lebegő reménység.
Értelmem tábláján egyenlet,
megoldhatatlan,
minden ismeretlen, s én a tört,
csak számolok magamban,
jó lenne tudni, mi lesz a vége,
bámulok a jövőbe,
mint egy pisztoly csövébe.
Kifogytam magamból
bennem mindenütt te vagy,
ha egy reggel már nem leszek,
te akkor is, akkor is maradj!







KIKELET


Ágakra vágtatva
tavasz robog,
libegő-lobogó
szirom forog.

Tekergő-csicsergő
villogva száll,
icurka-picurka
felhő szitál.

Bálvány a szivárvány
bámulom én,
szememnek csemege,
pazar a fény.

Gyönyörű, csupa fű
mező, a rét,
ezernyi arcával
játszik a lét.

Hársfával, gombával
táncol a szél,
keringőt tücsökhad
vígan zenél.

Holdsugár földre száll
ballag az est,
szunnyadó altatót
csillagfény fest.







KÖLTÉSZET NAPJÁN 2021


De jó is lenne költőnek lenni!
Tollheggyel szántani papír földeken,
barázdákból szárba szökő betűk
magjaikat szórnák, s nőne az értelem.

De jó is lenne költőnek lenni!
Verseket suttogni hitetlen szemeknek,
arcok dombjára a pírt felültetni,
s valami szent hevet adni a szíveknek.

De jó is lenne költőnek lenni!
Igaz szóval felrázni e becsapott nemzetet,
egymásba kapaszkodva megkeresni,
mit oly rég Attila a szívünkbe ültetett,

mert jó lenne, ha ma minden költő
vallaná, s mindenütt hangoztatná azt,
,,Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt".

De jó is lenne költőnek lenni!
A hitvány ablakába dobni a szó kövét,
s ha minden toll, minden elme így tesz,
rádöbben a hatalom, e haza nem az övék!

De jó is lenne költőnek lenni!
Megélni Petőfi, s Radnóti álmát
s nem egy kifosztott nemzettel nézni,
ahogy Ady ugara elviszi a pálmát.

De jó is lenne költőnek lenni,
oly hazában hol a szavak, és a tettek is mernek,
hol ez ember tényleg él, és boldog,
ott lenne jó írni, akkor is,ha nem is ismernek!







LEHETNÉK....


Lehetnék a világnak szelíd vándora
S hazám lenne a széles nagyvilág,
Rét lenne ágyam s az ég a paplana,
Álomra csábítana a pitypang virág.

Tücsök zengne fülembe lágy altatót
Friss széna lenne párna, fejem alatt,
Csillagokat nézném s az égi sarlót,
Mi a szép kerek holdból itt maradt.

Mint igaz szerető, szél simogatna
Bőrömön furcsa borzongás futna át,
A természet haza, lelkembe szaladna
S szívemet ölelné, mint rég látott fiát.

Felkelő nap fénye cirógatná szemem
Álomországból visszacsalogatna,
S a fűszálak között érezné kezem,
Hogy az est könnyeit, elpotyogtatta.

Pacsirta röppenne s éneke szállna
A reggelre húzna víg dallam ruhát,
Az idő egy kicsit talán meg is állna,
S bámulná e gyönyörű reggeli csodát!







LELKEM


Lelkem száll a szempilládra
Boldog fényű függőágyba,
Alatta a szép csillogó,
Szemed tükre ragyogó tó.
Majd lecsúszik, le a pillán
Elringató édes hintán,
S az íriszedre alászállva,
Beleforr a szivárványba.
Elnyeli az édes lényed
Viszi testedben a véred,
Szívedhez ér, s beleolvad
Szerelmem s a lelkem is vagy!







LENNÉK


lennék ablakon
haldokló jégvirág
ha édes gyilkosom
leheleted lenne
lennék erdőtűzben
lángoló faág
ha testem szikrát
tenyeredből venne
lennék pusztuló
partra vetet kagyló
ha nyakláncodra fűznéd
szerelem gyöngyömet
de igazán boldog férfi lennék
kit álmából csókod költöget







LEPIHEN A NAP


Az idő megállt s a tó partjára ült,
Mellé telepedett a csendes bámulat,
Valami csodálatos szép dolog készült,
Aranyhíd fényesíti az apró hullámokat.

Szégyenlős, piros arccal vetkőzik a Nap,
Sugárruháját a tó sárgálló nádjaira hajtja,
Följebb csúszik egy gombán a nagy kalap,
Hogy e gyönyörűséget jobban csodálhassa.

Elhalkul a békahad, ámulat szövi a csendet,
Amint az aranyhíd végéről a Nap a tóba lép,
Az alkonyra a fény rózsaszín felhőket festett
S száll lelkemből egy sóhaj: ˝Istenem de szép!˝

Sötét szálakat sző az est a vöröslő fénybe,
Bársony puha vízben a Nap lassan elmerül,
S hiába fut egy kíváncsi csillag az ég vizére,
Az est fekete leple a tájra, hangtalan ráterül.

Halkuló suttogással mesél a hullámzó nádas,
Még lebeg az égen az angyali mesebeli varázs,
De bódít már az álomtündér, hangja lágy, nyájas,
Gyönyörű álmában zümmög egy aprócska darázs.







LETÉRDELT A NAP


Letérdelt a Nap az ég peremére
vöröslő fényhaját kontyba fogta,
fölnézett az ég végtelen vizére
hol az est csillagszemeit reá nyitotta.

Lehunyta szemét, de pillái között
kiosont még egy pajkos sugár,
nyárfa tetejére, egy levélre szökött
s az felragyogott akár a szentjánosbogár.







MA CSEND VAN BENNEM


ma nagy a csend nyugodt lelkemben
a gond elhaló lépteit nyeli az üresség,
ma csak szivárvány fényed él szívemben,
ma csak Te létezel s vagy ölelő mindenség.
arcod gondolat másában s bársonyán pihenek
s lettél egy boldog érzés, lettél gyönyörű kikelet
érzelmeim Rád hajló ágán a boldogság rügye pattan
a szerelem nyílik s kelyhén Te lebegsz angyali alakban
lelkemből kiűzött gondok, bánatok ma nem érhetnek el
megvéd szerelmed s takar, mint áttetsző üvegkupola,
de a pillanat törékeny, s az ég alja vöröslő sejtelem
erejét gyűjti holnapi életem pusztító, félt vihara
de ma még bennem ringsz, csak Te egyedül
lelkem tenyerén állsz, s őrizlek, vigyázlak
szívemben andalító szép dallam pendül
ma átadnám magam Érted, a halálnak.




sz


MA NEM MOZDUL AZ ÉJ


ma nem mozdul az éj
tán eltört az idő
a vézna holdkaréj
akár matt csorba kő
úgy lapul ott délen
egy felhő tövében

kósza szellő se jár
a tücsök is hallgat
a szentjánosbogár
vajon most hol alhat
hisz nincs apró fénye
sehol csöppnyi léte

reszketve várt hajnal
gyönyörű szép lényed
lelkem máris nyargal
ha hallik a lépted
föld és az ég íve
ölel létem szíve







MÁR VÉGE A NYÁRNAK




Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-föl pillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága.







MEGHALNI TANÍTGAT ÚJRA AZ ŐSZ


Meghalni tanítgat újra az ősz,
de hanyag, rossz tanuló vagyok,
jeges szél űz, akár iskolacsősz,
s tavaszt vágyva élni akarok.

Ellobbant rég égig érő lángom,
de újra lobogni vágy minden pernyém,
a Holdat bámulom hűlő hamuágyon,
nehéz árnyékával betakar a Zemplén.

Mély szakadékká lett hegynyi álmom,
vágyam megvénült fregattmadár,
szárnya törve dermed a sziklákon,
szempilláig húzódott a tág láthatár.

Zuhanó sötét ég maga alá temet,
a szerelem röppenő szentjánosbogár,
bámulom kicsit, nyugtatom szívemet,
hisz tenyerembe fogni úgysem tudom már







MÉG NEM TUDOM


Ha majd nélküled
érkezik az est,
s vendégül a
magányt láthatom,
ha lelkembe a múlt
keserű emlékeket fest,
s ecsetéből lecseppen
a szétfojtó fájdalom,
ha hideg földön ülve
álomba zuhanva,
ujjam görcsösen
markolva magamba
neved mormolom,
ha ébreszt a hajnal
pacsirta hanggal
s élni hív,
hogy megyek-e nélküled,
még nem tudom.







MIKOR MEGHAL A KÖLTŐ


Mikor meghal a költő, élni kezdenek a sorok,
betűkből szállnak fel a mély sóhajok,
és újra él a letűnt világ minden tája,
szavaktól lesz újra kenyér az élet morzsája.
Mikor meghal a költő, meghal a lelke,
a halál szegeli fel egy papír-keresztre,
de ha verseit csöndes éjjelen előveszed,
kihullnak a szegek s lelkét újra röpteted.







NAPLEMENTE UTÁN


Búcsú sugarát hinti a Nap a bodza bokorra,
Leveleit vérvörösre festi át a haldokló fény,
Némaság talál rá az ágon megbújó kakukkra,
Éveket nem ígér már hangja, hiába kérlelném.

Szellő lebbenti a nádast, s az alvó vadkacsákat
Lágyan lép a tó tükrén s az mégis némán törik,
Ezernyi társat varázsol a bánatos hold arcának,
A sápadt sarló egykedvűsége lassan megszűnik.

Buzogány bólint nagyot, amint lándzsáihoz érek
Biccentek Én is, ha már ily nagyot rám köszönt,
Lelkemben kigyúlnak az elfeledett meleg fények
A természet magába húz lassan, beborít, s elönt.

Tücsök zengi a természet egyszerű, szép himnuszát
A pillanatra ünneplő ruhát húz egy hulló csillag fénye,
Ki leszédült az ég ablakából, látva e bámulatos csodát,
Bár látszik még az ég peremén, a Nap lecsorgó vére!







NEM GYÓGYÍT


Nem gyógyít az idő,
egyre mélyül sebem,
az ősz karjaiba rogytam
s a télbe halt hitem.
Szívem egy fa ágán leng,
mint széteső madáretető,
a fűben már ibolyák nyílnak,
de nem gyógyít az idő







NÉLKÜLED


Életem napfogyatkozásában emléked fénysugár
Rám tör, simogat kicsit, mint hajnal a határt.
Arcod lebeg, nyúlok felé, szívem elszorul,
De röppenve száll el s a magány rám borul.
A megkötözve lépkedő késő őszi fényben
Palackpostám dobom a remény vízébe!







NYÁR


Csókol a Nap, pirul az ég,
rózsaszínhez bújik a kék.

Ébred a táj, harmat ragyog,
árnyékokkal fény andalog.

Fű fészkéből pacsirta száll,
dallam kering, öröm szitál.

Élet ragyog amerre jár,
aranyszínű víg napsugár.

Bimbó feszül, sarjad a fű,
reggel köszönt, szép, gyönyörű.







NYÁRI ÉJSZAKA


Karcsú testű alkony bújik
Ráhajol a tájra,
A Nap köszön, elbúcsúzik
Vörös pillantása.
Madarak hintáznak az ágon
Halkul az ének,
Szempillákon öltözik az álom
Hajában szép fények.
Hangtalan lélegzik az erdő
Lebegnek az illatok,
Tenyerén hozza az esti szellő
S beléjük kóstolok.
Bódító virágpor lelkembe száll
Szívemig bandukol,
A Hold arcomra fényeket szitál,
S lényem dorombol.







ŐSZI PIRKADAT


felszakadt lüktető seb az ég
elvérzik sápadó teste az éjnek
harmat cseppen vöröslő messzeség
ravatal az éji meséknek

ébredés lángján korhadó álom
elhamvad hirtelen sóhajra ül
füstje mar könnyem pillámon
milyen sötét hideg lett itt belül

a hajnal karvalya kering
megbújó vágy ágy alatt remeg
lecsap a valóság véres az ing
kilincsen a gond kígyója sziszeg

szívtelen világ vár elindulok
dobogó húsom őrzi a párna
köd szitál ruhámon fagyos burok
tavasz suhan el nem nézek utána

télre vágyom dermesztő jégre
szél keze torkom szorítsa kékre
zuhanjak földre légszomjtól halva
hárslevelekre avar ravatalra







ŐSZI TÁJ


Fújdogál az őszi szél, fázósan összebújnak a fák
A csillagok pislákolnak, mint gyenge fényű gyertyák.
Nagy a hideg, a Göncöl szekéren elkelne egy ponyva
A távolabbi csibéit a Fiastyúk féltőn, magához húzta.
A pirkadat egyre késik, ébredni neki sincs kedve
Lassan költözik a rózsaszín, a kelő fellegekbe.
Reggelente beszökik, s leteríti deres paplanát a tél
Majd menekül ha jő a nap, de fenyeget, visszatér.
A tóvizén hidat képez a felkelő nap fénye,
De összeomlik hirtelen a hideg szél kezébe.
Kicsi őz suhan a pihenni készülő mezőn,
Majd körülnéz, a szemközti dombtetőn.
Amit lát nem vidám, üres, kihalt kopár táj
A vetésen feketében ide-oda varjú száll.
Bokrok a fák mintha nagy melegük lenne,
Álldogálnak mozdulatlan, ruhájuk levetve.
Vastag törzsek, vézna gyönge ágak
Nem érzik hiányát a levetett ruhának.
A rideg, zord világról tudomást sem vesznek
Mély álomba merülve, hosszan megpihennek.
Míg a tavasz nem kopogtat, szemük le lesz zárva
S én várok türelmesen az ébredő, ezernyi csodákra.







ÖSSZETÖRT


tegnap meghalt
meghalt a remény
összetört a mosoly
elszökött a fény
árnyékok karja
sötétbe ölel
bújik a magány
szívemhez közel
hervadó rózsa
nyíló jégvirág
az élet újra
újra földhöz vág
fekszem csendben
szívem darabjain
feketévé sorvad
ami rózsaszín
sorsom mozaik
új darabja véres
abba kéne hagyni
az élet túl veszélyes







ŐSZ ÍGY IS, ÚGY IS


Megjött az Ősz, s ecsetét elővette,
Tarka színeket festett a falevelekre.
Sárgát kavart, hol gyönyörű vöröset
Rajzolt sok-sok apró narancsos köröket.
Szebbnél szebb színek olvadtak egymásba,
S lett az erdő a szivárvány pompás földi mása.

Kéklő égen bárányfelhők között,
Ezernyi fecske cikázva körözött,
Készülődnek lassan indulnak az útra,
Szólítja az ösztön őket a tengeren túlra.
Rájuk szegezem fájó, bús szempillantásom,
"Gyertek Tavasszal, csicsergő ezernyi barátom!"

Szél támad fel, az avarba belefúr,
Tudja nem sokára Ő lesz itt az úr.
Fölkap egy levelet, s meg is forgatja,
Roppant erejét Nékem ekképp fitogtatja.
Mosolyogtam magamban: Ez aztán az erő!
De eszembe jut mikor hatalmas fákat tépett ki Ő!

Haza indulok apró andalgó léptekkel,
Keverem a jelent a múltbéli képekkel,
Eszembe jutnak rég feledésbe merült arcok,
Történetek, lelkemnek kedves meghitt pillanatok.
Az őszi természet szépsége szomorúsággal keveredik,
Mert az idő, mit Nékem kiszabtak egyre gyorsabban telik!







ŐSZI TÁJ


Fújdogál az őszi szél, fázósan összebújnak a fák
A csillagok pislákolnak, mint gyenge fényű gyertyák.
Nagy a hideg, a Göncöl szekéren elkelne egy ponyva
A távolabbi csibéit a Fiastyúk féltőn, magához húzta.
A pirkadat egyre késik, ébredni neki sincs kedve
Lassan költözik a rózsaszín, a kelő fellegekbe.
Reggelente beszökik, s leteríti deres paplanát a tél
Majd menekül ha jő a nap, de fenyeget, visszatér.
A tóvizén hidat képez a felkelő nap fénye,
De összeomlik hirtelen a hideg szél kezébe.
Kicsi őz suhan a pihenni készülő mezőn,
Majd körülnéz, a szemközti dombtetőn.
Amit lát nem vidám, üres, kihalt kopár táj
A vetésen feketében ide-oda varjú száll.
Bokrok a fák mintha nagy melegük lenne,
Álldogálnak mozdulatlan, ruhájuk levetve.
Vastag törzsek, vézna gyönge ágak
Nem érzik hiányát a levetett ruhának.
A rideg, zord világról tudomást sem vesznek
Mély álomba merülve, hosszan megpihennek.
Míg a tavasz nem kopogtat, szemük le lesz zárva
S én várok türelmesen az ébredő, ezernyi csodákra.







PETŐFIRE EMLÉKEZEM


Költészet. Cseng fülemben a szent szó,
Édes dallam ez, lelkem legmélyére bújó,
Érzések kelnek, nyitva szívem ablakát,
Képek teremnek, s látom a rónát és Tiszát.

Ballag a szép folyó, partján meghajolnak a fák,
Vizében az árnyékok sötét arcukat mossák,
A Nap az ég tetején megáll, a vízbe belebámul,
Lentről visszanéz magára, de arcizma se rándul.

Majd elindul, lágy sugarával a pusztát cirógatja,
Hol a gulyás a kútnál inge ujját hirtelen fölhajtja,
A mohás favedret, mely szinte hallhatóan szárad,
A kútba lelöki, kihúzza, csinál így vagy százat.

Vályúnál marhák tolongnak, az ősi szürkefajta,
Bőg egy nagyot az egyik, majd a hűs vizet issza.
A csapzott puli a gulyás lábánál csúfolja a tájat,
Nyelve kilóg, liheg, az ebédre még várhat.

Költészet. Cseng fülemben a szent szó,
Ágyú dörög, kard csattog, trombitaszó,
Édes hazám, tested rúgják durva lábak,
Fiaid vérük ontják a Szent Szabadságnak!

A róna csatatér lett s nem délibáb az a dombokon,
Magyar huszárok halnak ot ezen az alkonyon.
Tajtékos lovaik vérrel festet zöld pázsiton,
A halálba vágtatnak, s lesz a domb: szomorú sírhalom.

A Nap elbújik, száját a felhők között összeharapja,
S az ég peremén szivárgó vérét a szél maszatolja.
Fekete este lett, csillagok a tejúton letérdelve,
Fénykönnyeik szórják a tengernyi holtestre.

Mire kel a Nap s lesz fekete Világos,
Zászlók a földön, mind véres és sáros,
Árvák jajongnak, anya temeti drága fait,
Most mély a gyász, csorbul a remény s a hit.

Költészet. Fülemben cseng a szent szó,
Házadon Néked is fekete lobogó,
A természet s a szerelem is gyászol,
Halott, halott a költő, Petőfi Sándor







PONT OLYAN


nyitott esernyőmből
zuhog az eső
talpam alatt szívem
buborékos kő
lenyugszik a remény
ott az ég peremén
összetört fényeit
szél söpri körém
nincs tavasz csak április
az ősz örök burok
sóhajtanék de minek
lassan haza indulok
cipőmbe kapaszkodva
a hideg sár lép velem
bámulom hisz pont olyan
mint szívemen a szerelem







PUSZTASÁG


Pipacs helyén kóró zörög,
sárga fű közt búsul a rög,
cickafarkon pókháló leng,
eső cseppen, csendben, nem zeng.

Sötét a föld, sötét az ég,
fényt présel le a messzeség,
úgy mint egykor könyvlap között,
őszi levél csöndet nyögött.

Puszta síkja, akár a tó,
fákból szőtt folt, ringó hajó,
szép vitorla lombkorona
kikötnének, na de hova?

Komor esté lesz az alkony,
nincs fénysugár, nincs már talpon,
éj kezében fekete zsák,
beleszedve tó, meg a fák.







REPÜLJ TAVASZOM!


Vándormadár Tavaszom gyere, repülj!
Szárnyalj a kavargó időtenger felett,
S ha megjössz, szívem hintázó ágára ülj
A régi fészked, epedő lelkem ott leled!

S ha a kinyíló kelyhek virágport szülnek,
Melyet sétálni visz karján a lágy esti szél,


A nyárfára turbékoló vadgalambok ülnek,
S a bodros fellegágyból, sárga telihold kél,

Akkor szívem ágán hangos lesz a fészek,
Mert a Tavasz és vidám Életem frigye,
Apró boldogságokat költ s a csibészek,
Létem víg csengőjét rázzák, s újra lesz hite.










RÓZSÁK


Rózsaszirommal játszik a szél,
zöld fűnyeregben a bíbor vörös
vágtat a rozsdás orgonák alatt,
mint csóvátlan, apró üstökös.

Rigófütty borzolta csenden
a virágillat törékeny bárka,
lassú örvényben keringve
merülök alá, úszom utána .

Kortyra korty, tüdőm telik,
felfeslik a múlt édes íze,
rózsatövisnek támaszkodva
sajog az ember, megvénült szíve.







SÉTA A HALÁLLAL


belém karolt húzott sétálni vitt
lassan kopni kezdtek a színek
szakadt lelkemből elpergett a hit
otthona lettem a rideg semminek

szürke fák alatt pocsolyákba léptem
halkan cuppant cipőm alatt a sár
itt hagyott mitől mindig is féltem
megbénult hideg ősszé lett a nyár

darvak kiáltottak búcsút a mezőre
s a hangok fennakadtak a csend tövisén
az alkony fekete vásznát egyre csak szőtte
míg beleveszett minden gyönge fény

keringtek felettem a fáradt álmok
leszállni rám már nem akart egy sem
nem bújtak az égen a csillagvirágok
a tejút ködét is hiába kerestem

nekidőltem egy halott fának
beledobolt szívem a korhadt törzsbe
sóhajom dobtam az éhes éjszakának
s avar közt gurult aprókat zörögve

rád gondoltam ott a sötét semmibe
hullócsillagként zúgott egy emlék
bár ne szeretnélek ennyire
akkor talán még visszamennék







SORSFONÓ





kitért a Tisza ki tudja mi elől
s én itt állok a kanyar ölelésén
merengek az őrt álló fák alatt
a vízen s a Kárpátok népén
Petőfivé leszek alföldi gyerek
róna füve bújik talpaim alatt
megrészegít a szitakötők tánca
melyekben bíbort pirul a pillanat
a fák alól a pusztába lépek
tavasz van de őszi képet látok
köd lepte tarisznyával lépnek
a szegénylegények s a betyárok
trombita szól a deres domb mögül
lovak patazaját hallani vélem
és itt a mellkasomba szurony hegye
s a cickafark virágait öntözi a vérem
... meginogva földre zuhan testem
de már hó az ágyam benne lázam
körbenézek mindenütt csak testek
Fanniért reszketek Abda határában
bakancs rúg elfagyott lábaimba
ébredni kell mint a barmot hajtanak
vacogó pillantásom s könnyeim hagyom
a hóból nem mozdul az ismerős alak
géppisztoly kelepel gránát tépte föld
és hajtanak az Isten már nem szeret
egy kidőlt a sorból a másik vánszorog
tömegsír felé halad az erőltetett menet
a zajok mint a por elülnek lassan
halotti csend hordója csapra verve
egy sóhaj még a felhőkbe szökik
benne én Radnóti igaz szerelme
... fekete nyirkos virágok nyílnak
apró kis kezemmel csokrot szedek
és futok fel fel a padlásra
mama megjöttem majd én teregetek
nehéz kosarából könnyűt csináltam
rám nézett s becézett minden szava
libacombot ettünk egy teli tálból
s közben elült a vonat távolodó zaja
... egyszer majd a betűk engem is festenek
de lehet hogy nem jut csak ákom -bákom
de míg egyetlen sor marad belőlem
addig nem tűnök el a láthatáron







SÖRVERS
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Amióta korom felnőtt
veled bámulom a felhőt,
tenyeremen tested gyöngye,
ajkad nyílik s én felnyögve
hallgatom hűs szisszenésed,
számon folyik vágyot véred.
Apád búza, anyád múzsa
elcsábítja rúzsa, blúza,
mikor szemük összenevet
üveg zárja habtestedet.
Húsba mélyed majd a köröm,
ha nem leszel velem söröm,
mikor végleg sírba szállok
eljönnek a söraszályok,
ülök égen, felhő habon
láblógatva rád szomjazom.
Bőcsi bölcsőd eszembe jut,
de nincs nyálam mely összefut,
így hát csapot, papot, hagyok
Borsodim, én feltámadok!







SZÁMŰZÖTT FÉNYEK


Száműzött fények bolyongnak
a dértől fehérlő fák ágain,
alkony felhői a napnak csapódnak
feketére vált a bíbor s a rózsaszín.

Gyönge szél bukdácsol a gyér havon
lassan jeges leheletté csendesül,
lecsúszik egy gubbasztó fácánkakason
majd sóhajt s az elmúlás karjára szédül.

Fázós hold ébred a karcsú sarló,
reszkető fényét az éj mezejébe vágja,
éjfekete száron nyíló csillag bimbó
sikoltó sugárral zuhan,lenn a semmi várja.

Hallgatás hintázik a csend kosarában
magasba löki az elámult némaság,
napkorong születik a hajnal ágyában
fénnyel sír föl, hangja bíbor boldogság!







SZÁRNYTALAN


te adtál szárnyakat
fel sosem vehettem
csak ültem a földön
és néztem meredten
kómában révedve
úgy mint egy tetszhalott
szívem szorította
a végső mondatot
a tavasz itt hagyott

éjfekete földje
voltam a virágnak
mit sosem ültetnek
csak mindig kivágnak
madzaggal átkötik
hurokba sietve
könnycseppel szegelik
a fejfa keresztre
szirma hull sebekre

mosolyom almahéj
bánathúst fedi el
magházban feketén
szívmagom térdepel
dobogna fél ütem
bicsaklik nyögve szól
húsban a félelem
foga jár zakatol
boldogság nincs sehol

jég verte alkonyat
horpadásán fekszem
didergő lélekkel
istennel veszekszem
ordítva üvöltve
szavaimat szórom
nincs imám se hitem
ördögnek adózom
életem egy polcon

napsugár bújik át
az alkonyfal résén
csendemet foltozom
hallgatással békén
békén a világgal
mindenről lemondva
álmaim és vágyam
már összepakolva
nyeli a csatorna

üresség semmivel
színtelen szivárvány
virágzó fák helyett
fölöttem csak márvány
fekete lapja fed
néhány szám pár betű
jöttem a semmiből
eltűnni egyszerű
szív helyén nő a fű







A SZERELEMRŐL
. . . . . . . . . . . .




Szerelem, ugyan mit jelent e bűvös szó?
Mi ez a boldogság fájáról lehulló, csodás ízű dió.
De mégis mit rejt a hol édes, hol keserű fogalom
Hányszor hallottam ajkadról s én eltűnődtem szavadon.

A szabadság könnyű madárdalát juttatja eszembe,
De ez fogalom nem virág, hogy tegyem kezedbe?
Valami részeg könnyedséget, vidám nevetést ad át
Lepelként takarva a rosszat, s minden emberi hibát.

Hallom néha, mint átkot ki bukdácsolva égre tör
S látom kínzópad arcát, ahogy jeges vízével gyötör.
Hát lehet egyszerre tündér és szaggató fogú hurrikán
Pusztító galóca és illatoktól mosolygó alma a fán?

Mi lenne e romlott földi világgal, ha nem lenne szerelem
S komor napokon nem pihenhetnék puha szíveden?
Mihez hasonlítsam, hisz a föld és az ég nem teremtett még
Ilyen millió arcot ölelő csodás, szikrázó szelencét.

Hogy melyik arca a tiéd, azt sajnos nem te döntöd el
Mert szíved csalogánya vágyaid hangján hiába énekel,
Ha kőfalaknak ütköznek a csodaszép szerelmes dallamok
Viszonzásra nem találnak a forró vágyak és a sóhajok.

Ha egy szép nap elér hozzád, megérint fénylő ragyogása
Őrizd vigyázz rá, mint egy törékeny kicsiny madárra!
Ha túl erősen szorítod az lesz szomorú halála
Ha gyengén, elrepül, fájdalom marad majd utána.







SZERETLEK

(Télies vallomás)


A szerelem ablakán jégvirág vagyok
S forró leheletedtől lassan olvadozgatok.
Összeállt cseppjeim, mint rohanó kis patak
Futnak lefelé, hogy lábad előtt tavat alkossanak.
Édes tested rám helyezed, s én izzó bőrödhöz érek
Majd lázas sistergés között átadom magam a légnek.
Emelkedem lassan szárnytalan repüléssel fel az ablakig
Elérve a szent üveget a jégvirág újra nyitja boldog szirmait.







SZÍVRADÍR


Dörzsölgetem, itt-ott átszakad,
az se bánom, ha semmi nem marad,
csak egy kopott, tépett szívalak,
körötte morzsa, utolsó szavak.

A való fakó, csak az álom festeget
omló falakra színes képeket,
rózsatövisek közt szappanbuborék
a lebegő ábránd, halott voltaképp.

Ha a hajnali bíbor szívemre oson
körömszakadtáig, de kiradírozom
míg nem lesz újra sápadt hófehér
fáj a tűzpiros, de mi az istenér'?







SZÜKSÉGE VAN RÁD!


Szüksége van rád
az édes hazának,
hát légy eső a száradó fának!
Felszálló sóhaj nem kell,
hasztalan az elszökő pára,
légy zivatar, villám és csapj le az igára!

Szüksége van rád
az édes hazának,
csillag kell a sötét éjszakának,
s ha mindenki égre fut, mint régen,
fény ül diadalt a sötétségen.
Ne lengess zászlót
és hangzatos szavakat se zengj,
légy háborgó földrengés
s míg nem pusztul kinek pusztulni kell,
addig, vagy mindhalálig rengj!

Szüksége van rád
az édes hazának,
hát légy méze az egyetlen virágnak,
mely magyar szívedben terem,
ne hagyd, hogy gaz üsse fel fejét
a szent földeken!







SZÜLETÉSNAPOMRA


Szeretném,
ha tó tükre lenne az ágy,
hová lebegő testtel
pihenni térek,
s a partról kacéran
nézne a vágy,
szemében huncut
kacsintó fények,
s közben a sás-sereg
suttogva mesélne
szelíd altatót,
s jó lenne érezni,
hogy szívem megremeg,
mikor mellém bújik a vágy,
s a szerelem terít ránk
puha takarót!







SZÜLŐFÖLD


Ide simul a Bükk-hegység lába,
mint alkonyi bíbor a nyári éjszakába,
a szép Hortobágynak itt van feje búbja
kinek sás haját a szél mosolyogva fújja.
A zsinagóga falait itt tépi az idő
ablakait pók szövi, s galambdúc a tető....
... S itt van mindenütt apám lába nyoma
itt kering a légben ezernyi mondata,
ide hintettem szét szép fiatalságom
itt él ismerősöm s minden jó barátom.
Ezernyi szál köt, húz és nem ereszt:
a bimbózó rózsák, s megannyi kereszt
a fű, amin járok, az útszéli árok,
a fák, a bokrok még a kő is, amin megbotlok.
Ha mennék mind marasztal, magához ölel,
hív, mint roskadt terített asztal: üljek közel.
Szeretem, szeretem minden fádat
a szomorú füzet, akácot,a hársat,
vadvirágaidat, a pacsirtadalod,
szeretem víg reggeled, s fény fukar alkonyod.
Szülőföld , bogáncsod vagyok, ki mélyen beléd tapadt,
s nem szakít ki ínység, bőség, sem a rosszindulat,
itt leszek, míg nem pillant órámra a halál
s az hosszú sóhajok közt majd riadtan megáll,
s leszek por porodban, mit a szél kerget
nyári nagy melegben a nagy hársfa mellett.







TAVASZ
. . . . . . . . . . .




Napsugár ragyog, kacér fény
kacsint, s leveszem az ingem,
sarjadó fűszállak, mint a remény
tartanak, ahogy hanyatt fekszem.

Nincs gondolat, csak a szél, s a nap,
lelkem üressé próbálom tenni,
darázs kering, arcomra ül, de nem harap,
lehunyt szemmel hagyom pihenni.

Bokor készülődik, a zöldben már lilák
nyújtóznak, nesztelen aprót sóhajtanak,
illatuk magamba szívom és az orgonák
már benn, szívem ritmusán játszanak.

Könnyű vagyok, már-már súlytalan,
mélyet lélegző szelíd dobogás,
és eszembe jutsz, elárulom magam,
szívembe bújik egy régi vacogás.

más ez a tavasz

víg tavasznak kéne lenni
születni és nem temetni
nem sírokat puha ágyást
nem bűnöket megbocsájtást
kéne hozni a tavasznak
nemzetnek a népnek kasztnak

víg tavasznak kéne lenni
palántához letérdelni
mintha a tő Isten volna
locsolóból ima folyna
akkor is ha hitetlenül
üres szívvel és egyedül

víg tavasznak kéne lenni
árnyékból a fénybe menni
gödröt ásni nagyot mélyet
betemetni büszkeséget
haragot a kapzsiságot
rosszat mit a világ látott

víg tavasznak kéne lenni
emberségnek megfelelni
összefogni minden kezet
tiszta gézzel fedni sebet
örülni a légnek fénynek
pitypang szirom száll a lélek

víg tavasznak kéne lenni
meggyfák alatt énekelni
vagy suttogva csókolózva
bámulni a kelő holdra
víg tavasznak kéne járni
nem egy új sír előtt állni

víg tavasznak kéne járni
nem a szobák csendjét rágni
ágyak alól tövis szárral
félelem nő meg is ágyal
belefekszel ébren alszol
bújó álomra gyanakszol

víg tavasznak kéne lenni
magunk elé letérdelni
nézni föl hogy kik is vagyunk
mivé leszünk ha meghalunk
járjon ez a tavasz búsan

maradj otthon csonton húsban










TAVASZVÁRÓ


Hópehely olvad fekete sárba,
Tél temetésén sír a fa ága.
Zúzmara teste hull le a földre,
sárguló fűre, kis gyökerekre.

Napsugár-csóktól pattan a barka,
éled a zöldnek apraja-nagyja.
Bújik a fűben kékülő szirma,
ibolya kelyhe méheket hívja.

Ébred az erdő, nyújtózik végre,
millió levél sóhajt az égre.
Madarak szárnya levegőt járja,
fészekbe kacsint, kinek van párja.

Dobbanó szívek, röppenő lelkek,
dúdolják dalát a kikeletnek.
Ujjakat fűzi, karokat tárja
szerelem szele fúj a világra.







TÉLI ÉJ
. . . . . . . . . . . . . . . .




Reszket a harmat a fagy tenyerén
kúszik az árnyék, bújik a fény,
olvad a csend és dermed a zaj
zúzmara lebben, hajlik a gally.

Sárgul a Hold és szürkül az ég
holnap ölébe fekszik a rég,
csillagok fényét issza a szem
kinyíló lelken öröm terem.

Kémények fehér sóhaja száll
fellegek úsznak, a hó szitál,
reszkető harmat könnye a dér
millió szemmel kacsint a tél.







TÉLTEMETÉS


én haltam meg
mégis téged temetnek
sarjadó fű halotti ágyad
ereszek lecsorgó könnyei
mossák földbe ázó lábad
itt állnak fölötted
a mosolygó gyilkosok
sárban sápadt tested
tompa fényű szemmel
az én végzetem fested
mégis téged temetnek
mindenütt szétmálló
jégvirág emlék
engem engem temessetek
én vagyok ki mennék







TISZAVIRÁG


Te gyönyörű tiszavirág,
ezernyi lét röppenő boldogsága,
pillanatnyi mennyország,
most születtél s belehalsz a mába.
Tiszavirág, te ringó csokor
Víztükörben csillogó néma gyász,
Érted a holdfény sápadtan szónokol,
S tovatűnsz, nélküled csendül a csobogás.











VÁROM A TAVASZT




Szél jár a fák között, lehelete jég
Arcomba fúj, lelkem is remeg,
A hold arca sápad, kékül az ég,
A bokrokon ébredező veréb sereg.

Álmosan a Nap egy felhőbe bújik,
Aludna, de takaróját cibálja a szél,
A vörös felhő lassan lábára csúszik,
A fehérlő mezőn felragyog a dér.

A fákon hatalmas szétterült feketeség,
Mintha az est itt maradt ruhája lenne,
Varjak ülnek, kárognak: Nincs eleség!
S indulnak, a földön árnyékot növesztve.

Csend sétál a mezőn, s a kezét fogva
A hallgatás együtt lép hangtalan vele,
Csak állok mozdulatlan, kissé vacogva,
Épp hogy hallatszik, lélegzetem nesze.

A távolba nézek, de nem látom sehol
Hiába forgok, kutatva az ég peremét,
Csak tudnám, hol jár, merre bandukol?
Nem hallom a Tavasz közelgő énekét.







VÉGÜL


nincs mennyország csak pokol
átkozott föld a neve
hol az ember istent fantáziál
s közben önmaga ördöge
hol kiégő lélekkel végül
szajha remény fekszik ágyba
s reggel már egyedül gyújt rá
testét egy egész világ várja
bűnnek nevezik azt
mi csupán állati ösztön
elvesz bármiért gyilkol
nem vár ha kell rögtön
s ahogy a kivérző test
az alkonyba kékül
a halál csúf arca
kínoktól szépül
mert nincs mennyország csak pokol
átkozott föld a neve
hol az ember istent fantáziál
s közben önmaga ördöge







VIHARBAN


Maszatos az ég ott nyugaton
Pillantásom a vörös foltokon
Megpihen, elterül s beléjük ég,
Valami készül itt, vérzik az ég.

Nagy csenddel surran az est
Árnyakat bújtat, feketét fest,
Reszkető csillagok sápadva,
Fényüket szórják az ágakra.

Halk az erdő bagoly se röppen,
Valami feszült arcomra csöppen,
Tenyerem simítja, ingembe törli,
Esőcsepp sikolt, a szöveten végzi.

Nagy dörgés az ég haragra gerjed,
Tolong felettem a sok fekete felleg,
A cseppért vagy másért itt a bosszú,
Villámok vakítanak, harc lesz, hosszú.

Szél tépi a fákat, ruhájukat rázza
Letöri a karjuk, s nem magyarázza,
Hogy miért, s mi ez az őrült indulat
Csak vágtatva zúz, s minden szétszakad.

A vihar égi szivacsait két kézre kapja,
Kéklő villámló szemekkel kicsavarja,
Lezúdul az eső, áztatja a fekete földet,
Sár borít virágot s mindenféle zöldet.

Mire felkölti a csapzott hajnal a napot,
A vihar tovább áll, s mit itt hagyott,
Lassan mutatják az erősödő fények,
Mit látok, az megrettent s félek...










A ZENE VARÁZSA


Halk zene szól szobámban, hallgatjuk. Én s a magány.
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik.
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, kitaszít mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele








 
 
0 komment , kategória:  Tóth Attila & János  
Címkék: visszacsalogatna, hullócsillagként, szentjánosbogár, tavirózsaszirom, varázsszőnyegén, szegénylegények, bíborborzongású, születésnapomra, körömszakadtáig, elügyetlenkedte, szempillantásom, tovagomolyogtak, szappanbuborék, csillagszemeit, csillagvirágok, rózsaszirommal, csónakocskákat, megoldhatatlan, csillagfénnyel, márványtáblát, álomországból, elpotyogtatta, számolatlanul, szolgaföldben, megremegtette, szomorúsággal, szertefoszlik, megrészegülve, boldogságokat, kristályszerű, balszerencsém, megbocsájtást, hársfavirágok, sarkantyúztam, szendergésből, megpihenhetek, kisebbiket Mezőcsáton, természetből meríti, elmúlt években, csalódások elkerülése, vers csak, halom betű, mennyezetről lelógó, fagyos hangulatnak, öröm melyre, törött ablakon, régi kandalló, múlt percei, feledés lépeget, fagy vállamra, angyalokhoz emelt, fiatal estben, Tóth János, TÓTH JÁNOS JANUS VERSEI, Tóth János Hársfalevelek, ALKONYI CSEND, ALKONYI CSÓK, BARÁTRA VÁRVA, CSEND LEPLE, Gondoltam, CSOBOGÓ SZÓFOLYÓ, SZERELEM BALLADÁJA, ESIK AZ ESŐ, ESTI SÓHAJ, FEKETÉBEN KÉK, FESZÜLT HÚR, FESZÜLT IDŐN, FOLYÓ LENNÉK, HALLANI SZERETNÉM, HAZÁMNAK NEVEZNI, HÁRSFÁN TÚL, GYERMEK LEHETTEM, IBOLYA NYÍLIK, KARÁCSONYI GYERTYAFÉNY, KIFOGYTAM MAGAMBÓL, KÖLTÉSZET NAPJÁN, Megélni Petőfi, LEPIHEN NAP, LETÉRDELT NAP, CSEND VAN BENNEM, MOZDUL AZ ÉJ, VÉGE NYÁRNAK, MEGHALNI TANÍTGAT ÚJRA AZ ŐSZ, MIKOR MEGHAL KÖLTŐ, NAPLEMENTE UTÁN, Biccentek Én, NYÁRI ÉJSZAKA, ŐSZI PIRKADAT, ŐSZI TÁJ, Gyertek Tavasszal, PETŐFIRE EMLÉKEZEM, Szent Szabadságnak, Házadon Néked, Petőfi Sándor, PONT OLYAN, REPÜLJ TAVASZOM, Vándormadár Tavaszom, SÉTA HALÁLLAL, SZÁMŰZÖTT FÉNYEK, SZÜKSÉGE VAN RÁD, TÉLI ÉJ, VÁROM TAVASZT, ZENE VARÁZSA,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
még több kérdés
Blog Címkék
Érik a szőlőnk  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Kellemes délutáni pihenést  Konfliktus  Missziói társaságok  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Boldog ember  Boldog Névnapot Dia!  Kihalt erdők .  Őszi dekoráció  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Hormonegyensúly megteremtése  Japán szellőrózsa  Hormonegyensúly megteremtése  Látom a zenét  Nagy dolgok  Facebookon kaptam  Lelki béke  Csokor vázában  Bolond szél fúj  Kellemes délutáni kikapcsolódá...  Facebookon kaptam  Láttam, ahogy elballag a nyár  Szinpompa  Szép estét  Boldog ember  Alvó cicák  Kegyelem és békesség  Próbák  Fűszerek és gyógynövények  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Naplemente  Őszinteség  Jó reggelt kedves látogatóimn...  Facebookon kaptam  A kiváló bor titka  Láttam, ahogy elballag a nyár  Szép estét kedves látogatóimna...  Facebookon kaptam  Szinpompa  Hit  Kegyelem és igazság  Az élet esős idők sorozata  Szarvas csapat  Frangipáni virág  Közbenjáró  Dália  Dália  Facebookon kaptam  Saját erőnk és bölcsességünk  Facebookon kaptam  Német kastély........  Őszi kép  Mikor a szív fázik......  Himalája pipacs  Adjon Isten jó éjszakát !  Rád gondolok  Naplemente  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Érik a szőlőnk  Gazdag aki  Facebookon kaptam  Szép napot kívánok!  Valami szépet  Őszinteség  Facebookon kaptam  Hogy milyen az ősz nélküled?  Boldog születésnapot a ma ünne...  Próbatétel  Mai mosoly  Facebookon kaptam  Csomós harangvirág  Adjon Isten jó éjszakát !  Gelenium virágok  Naplemente  Kassák Lajos: Szüret előtt Rig...  Kegyelem és igazság  Facebookon kaptam  Saját házunk  Facebookon kaptam  Boldog ember  Harmonia.......  Próbatétel  Himalája pipacs  Saját erőnk és bölcsességünk  Facebookon kaptam Cs ildikótó...  Őszi kép  Az már igaziművész  Korhatár nélkül  Boldog Névnapot Dia!  Kislány napraforgók közt  Saját erőnk és bölcsességünk 
Bejegyzés Címkék
kisebbiket Mezőcsáton, természetből meríti, elmúlt években, csalódások elkerülése, vers csak, halom betű, mennyezetről lelógó, fagyos hangulatnak, öröm melyre, törött ablakon, régi kandalló, múlt percei, feledés lépeget, fagy vállamra, angyalokhoz emelt, fiatal estben, élet nyilával, könnyek felnevettek, tavaszban zöldellő, lomha szürkület, öreg Délutánnal, tavaszi mezőn, apró dombtetőn, zsák szája, pajkos szél, benne lévő, fekete virágok, ibolyás árok, szép júliusba, alkony fekete, szél szeretgette, zöld béka, csillogó kacért, rigók nekem, felhőtlen égből, szép szivárványhíd, angyal felemelkedett, kristályszerű fátyol, felhők fodrából, élet vize, ember hisz-e, sors mily, mezőre sietem, fránya kaszát, gyufa mérge, szerelem kanóca, földet zárja, szerelem haláltusája, cseten ácsorogtak, szíved megnyitod, lomtárra tetted, papír pusztára, felduzzadt szófolyam, reggelt majd, hullámokat kelti, kikelet rügyeket, ébredező fákon, színesedő tájon, dombok mögött, emberek mosolyogva, mezőre indulnak, hegyek közt, szívében földre, szép erdei, szikrázó fényben, boldog pillanat, legényébe simul, sárga holdsugár, hegyek mögé, utolsó csók, nyíló vadvirágnak, kézben járták, tenger karolta, mesebeli képeket, borús reggelen, villám becsapott, fájdalmas indulat, állomás túlsó, szőke leány, végtelen síneken, egykori békés, féltve őrzött, levelet összehajtja, fekete földet, szemét dörzsöli, földet erősödő, letépett levél, állt benne, szerelme elesett, borzalmas pillanat, szomorú sírhalom, sírhalomra ráborult, tavaszi fénysugárban, kikeleti szellő, virágzó mezőknek, sápadt jeget, nagy kabátos, föld fekete, sáros tócsán, ágon madár, erdő menti, , ,
2021.08 2021. Szeptember 2021.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 271 db bejegyzés
Összes: 4255 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 686
  • e Hét: 4898
  • e Hónap: 44867
  • e Év: 449127
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.