Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Benedek Elek meséi
  2021-09-30 22:00:12, csütörtök
 
   
 








BENEDEK ELEK MESÉI


Benedek Eleket a legtöbben csak úgy ismerik, hogy ő a nagy mesemondó, esetleg még tudnak róla, hogy gyermeklapokat is szerkesztett, például a Cimborát.

Benedek Eleknek, a mesemondók mesemondójának a mese volt a mindene. Egyfelől ontotta magából a csudálatos történeteket, másfelől fáradhatatlanul gyűjtötte a népmeséket, amelyeket aztán saját stílusában átdolgozott. Születésnapján a magyar népmesék előtt tisztelgünk immár tizenegyedik éve, de tulajdonképpen születésének egész hetén a meséket ünnepeljük országszerte és határontúl egyaránt. Meséinek különöse ereje van, és rajtuk keresztül magam is közelebb jutottam a magyar, azon belül is a székely kultúrához.



Mesebázis - Összes mese

Link



Benedek Elek: Többsincs királyfi és más mesék

Link









A CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az óperenciás tengeren innét, volt
egyszer egy király. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messzi-
ről látták, reszkettek tőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyel-
futók s lovas legények vitték hírét az egész országban, s aki nem mondta: ,,Adj Isten
egészségére", halál fia volt. Nem is akadt az egész országban, csak egy ember, ki ne
mondja, hogy adj Isten egészségére. Ez a csillagszemű juhász volt.
Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték a király színe elé
s jelentették:
- Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj
Isten egészségére.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király!
- Mit, te nem mondod, hogy adj Isten egészségemre?!
- Dehogy nem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj Isten egész-
ségemre.
- Nem az egészségemre, hanem az egészségére.
- Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemre.
Megrántja az udvarmester a juhász subáját, súgja neki:
- Te szamár, mondjad, hogy adj Isten egészségére.
- De már azt nem mondom - mondotta a juhász -, amíg a király őfelsége a lányát
nekem nem adja.
Ott volt a királykisasszony a szobában, megtetszett neki a csillagszemű juhász, jó
szívvel a felesége is lett volna, de nem mert szólni. Hanem a királynak sem kellett
egyéb, csak ezt hallja, mindjárt bekiáltotta a katonáit:
- Vigyétek ezt a legényt s vessétek a fehér medve tömlöcébe!
Leviszik a legényt a tömlöcbe, hát ott fel s alá jár a fehér medve nagy morogva, há-
rom napja nem evett, egy falást nem adtak enni neki, hogy jól kiéhezzék, hadd szag-
gassa széjjel a juhászt. Ahogy a juhász belépett, felállott a két hátsó lábára, nagyot
bődült.
- No most, csillagszemű juhász, vége az életednek!
De halljatok csudát, mikor a medve meglátta a juhász csillagszemét, egyszeribe
megjuhászodott, lefeküdt a földre, meg se mozdult. A csillagszemű juhász pedig
egész éjjel dúdolt, fütyült s mikor reggel lement az udvarmester, szeme, szája tátva
maradt, azt hitte, hogy csontját sem találja a juhásznak s hát ím, ott állott előtte eleve-
nen, kutyabaja sem volt. Fölvezetik a juhászt a királyhoz s jelentik:
- Felséges királyom, él a juhász.
- Jól van, jól - mondja a király -, de azért megijedtél, ugye? Hát most mondod-e,
hogy adj Isten egészségére?
Felelte a juhász:
- Nem, amíg a leányát nekem nem adja, ha tíz halálba megyek is.
- No hát vessétek tíz halálba - rikkantott a király.
Vitték a legényt a tömlöcbe, amelyikbe tíz óriási sündisznó volt elzárva. De bezzeg
ezek nem szelídültek meg a szemétől, mert egyszerre tíz sündisznónak nem nézhe-
tett a szemébe. No, hanem volt a csillagszemű juhásznak egy szépen szóló furulyája,
azt a subája alól előhúzta, elkezdett furulyázni, kezdette andalgósan, folytatta szapo-
rázva. S hát, Uram-Teremtőm, táncra kerekednek a sündisznók, járták elébb lassan,
azután sebesebben, addig járták, míg el nem dűltek s azután lefeküdtek aludtak, mint a
bunda.
Megy le reggel az udvarmester, összecsapja a kezét.
- Hát te élsz? - kérdi a csillagszemű juhásztól.
- Nem is halok meg - mondja a juhász -, míg a király leánya a felségem nem lesz.
Fölvezetik a király színe elé.
- No, te legény - mondja a király -, most már tíz halál torkában voltál - még most
sem mondod, hogy adj Isten egészségére?
- Nem én, felséges királyom, ha még száz halálba visznek is, míg a leányát nekem
nem adja.
- Hát akkor vigyétek száz halálba! - ordított a király nagy haraggal, s vitték a
csillagszemű juhászt le abba a tömlöcbe, amelynek közepén volt egy kút, annak a bel-
seje ki volt rakva száz kaszával, a fenekén égett egy mécses. Akit abba beledobtak, az
onnét élve ki nem került soha.
- Hej, szegény fejem - gondolta magában a juhász -, ennek már fele se tréfa. Szól a
katonáknak, hogy menjenek egy kicsit ki a tömlöcből addig, míg gondolkozik, hogy
mondja-e: adj Isten egészségére.
Kimennek a katonák s a juhász nagy hirtelen a fokosát beleszúrja a kút köblébe, s
fokosra ráakasztja a tarisznyáját, aztán rá a subáját, a suba nyakára az árvalányhajas
kalapját s azzal szépen meghúzódik a tömlöc sarkában.
Bejöttek a katonák s kérdik:
- No, meggondoltad-e?
- Meggondoltam - mondja a juhász -, de mégsem mondom, hogy adj Isten egész-
ségére.
- No bizony, ha nem mondod, belé is taszítunk a kútba.
A katonák azt hitték, hogy a juhász már ott áll a kút mellett, a subáját, a fokosát,
mindenét beletaszították a kútba s mikor látták, hogy a kút fenekén a mécses kialudt,
szentül azt hitték, hogy meghalt a juhász.
Megy le reggel az udvarmester, hadd lássa ő is, igazán elpusztult-e a csillagszemű
juhász. Hát halljátok csak, ott ült a kút mellett, furulyázott. Felviszik a király elé s
mondja neki a király:
- No, te legény, mostan száz halálban voltál, mondod-e, hogy adj Isten egészségé-
re?
- Nem én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
- Abból nem lesz semmi - mondta a király -, pedig nem tudom, mit adott volna
azért, ha a juhász azt mondja egyszer, hogy adj Isten egészségére! Hiszen - gondolt a
király -, majd kevesebbel is megelégszel te.
Befogatott a bársonyos hintajába, maga mellé ültette a csillagszemű juhászt s úgy
hajtatott az ezüst erdőbe. Mondta neki:
- Látod-e ezt az ezüst erdőt, te juhász? Neked adom, ha azt mondod, hogy adj
Isten egészségére.
Tetszett a juhásznak az erdő, de most azt is mondta:
- Addig nem, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
Aztán az erdőből kihajtatott a király s messziről ragyogott feléjük az arany vár.
- Látod-e azt az arany várat, juhász? Neked adom, ha azt mondod: adj Isten egész-
ségére.
- Nem mondom, felséges királyom, míg nekem nem adja a leányát.
Mentek tovább s értek a gyémánt tóhoz.
- No, te juhász - mondta a király -, neked adom az ezüst erdőt, az arany várat s a
gyémánt tavat, csak egyszer mondjad, adj Isten egészsége.
- Nem mondom én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
- Hát jól van, neked adom a leányomat, de aztán mondjad is, hogy adj Isten egész-
ségére!
Na, hazamennek s a király mindjárt kihirdetteti az egész országban, hogy férjhez
adja a lányát a csillagszemű juhászhoz, jöjjön, aki jöhet a vendégségbe, lesz étel, ital
elegendő, különösen, ha hoznak magukkal.
Hiszen lett lakodalom, hét országra szóló. Ott ült a csillagszemű juhász a király
mellett, ettek, ittak, vígan voltak. Egyszer aztán hozzák a tormás húst, nagyot
prüsszent erre a király, s hadarja egymásután a csillagszemű juhász:
- Adj Isten egészségére, adj Isten egészségére, adj Isten egészségére! - Mondta va-
lami százszor.
- Jaj, jaj, ne mondd tovább, inkább neked adom az egész országomat.
Ott egyszeribe meg is koronázták a juhászt, ő lett a király, de bezzeg jó sorsa lett
ezután a népnek. Szerették is ezt a királyt. Ha prüsszentett, egy szívvel, lélekkel kiál-
totta mindenki: Adj Isten egészségire.
Aki nem hiszi, járjon a végire s ezt a mesét adj' Isten egészségire.


A csillagszemű juhász - Megnézhető ITT

Link








A CSODASZARVAS


Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akiknek maradvái* a hunok és magyarok.

Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse s úgy szeresse a vadászatot, mint ő. Így hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. Reggel, ha fölkelt, s eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vetette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról lőtte le a repülő madarat. Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé.

Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán, s próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat.

Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is. Nagy ritkán ha elhibáztak egy-egy madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még különb vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevekedtek.

Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek különbek a fiai, mint ő. Hadd menjen hírük hetedhét országon is túl.

Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől.

Gondolta magában Nimród: "na, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetem". Hadd lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová a szívük húzza. Mondta is a fiainak:

- Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, amikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen.

Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratját, másnap kiköltözködének a szülői sátorból, s egy szép lankás dombnak a tetején, egymástól nem messze, két sátrat üttetének fel, s ottan megtelepedének cselédjeikkel.

Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb elkalandozának. Hanem azért estére mindig hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz, elmesélték: hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:

- Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.

- Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.

- Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal? Nézzük meg!

- Már régen forgatom én is ezt a fejemben - mondá Magyar -, csak ajangottam* elémondani. Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.

- No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. Ami igaz, igaz: az édesapánk sok vadat lelőtt, de még mink is.

Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat, s vissza sem jőnek, míg a hó le nem szakad.

Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb, elébb. Ahol az éjszaka meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.

Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett erdő-mező. Szemmel be nem lephető,* végetlen nagy rónaságon vitt keresztül útjuk, s közbe-közbe rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek tele voltanak vadakkal.

Hej, ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az édesapjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már, annyi volt a vad. Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon, nem bántották. Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. Az után elcsatangoltak reggeltől estélig.

Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet.

- Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! - kiáltott Hunor.

- Csodaszép, csodaszép! - kiáltott Magyar is -, még nem láttam ehhez hasonlatost.

- Utána!

Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz deli legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart.

Habba keveredtek* a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!

Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát... De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.

- Be szeretnék itt maradni örökre! - mondá Hunor áradozó szívvel. - Hát te, öcsém, Magyar?

- Én is, bátyám, én is!

- De vajon mit szól majd az édesapánk?

- Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.

Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap s hét éjjel tartott az útjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon kérdezte:

- Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem sokáig élek.

Mondá Hunor:

- Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.

- S az én országom nem kell tinéktek? - kérdé Nimród bánatosan.

- Apám - szólt most Magyar -, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.

Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:

- Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.

Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.

- Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!

Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.

Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.

Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. Azt mondta Hunor:

- Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra* is!

- Jól van, bátyám, menjünk.

Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.

Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.

Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind. Egyszeribe közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe, s azzal - uzsgyi neki, vesd el magad! - elvágtattak sebes szélnél sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.

Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.

Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a leányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.

Mondta Hunor az ő párjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Mondta Magyar is az ő választottjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra.

Ez volt az ő esküjök.

Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.

Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.

Tovább kellett vándorolniok.

Új hazát, nagyobbat kellett keresniök, annyira elszaporodtak hunok és magyarok.

Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.








A CSUDAFA

Link








JÁNOS VITÉZ


Benedek Elek/ Magyar mese- és mondavilág I.: A csodaszarvas (Benedek Elek)/ Magyar mesék

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy király, s annak egy olyan szép leánya, hogy csudájára jártak a világ minden tájékáról. De volt ám egy másik király is, annak meg két szép dali fia, egyik szebb a másnál. Ezek a királyfik meghallották a hírét annak a csudaszép királykisasszonynak, s a kisebbik el is indult a csudaszép királykisasszony hazájába. Ahogy megérkezett a király városába, s fölment a király palotájába, éppen csak hogy megpillantották egymást a fiatalok, mindjárt egymásba habarodtak. Hanem a király azt mondta a királyfinak, hogy három esztendő előtt nem adja férjhez a leányát, addig nézzen országot-világot, ismerkedjék országokkal s népekkel, azután ha szerencsésen visszakerül, legyenek egymásé, éljenek boldogul, míg a világ s még két nap.

Búsult erősen a királyfi, búsult a királykisasszony is, de mit tehettek egyebet, engedni kellett a király akaratának. Elváltak egymástól keserves könnyhullatások közt.

Meghallja az idősebb királyfi, hogy mi történt az öccsével. Nosza, neki sem kellett egyéb, indult a csudaszép királykisasszonyhoz. Föltette magában, hogy míg az öccse odajár, elfordítja tőle a királykisasszony szívét, s feleségül veszi.

De hiába mesterkedett, hiába mondott az öccséről mindenféle rosszat, szavainak nem hitt a királykisasszony.

Telik-múlik az idő, eltelik a három esztendő is, megjő a királyfi nagy útjából, elébb azonban hazamegy az édesapjához. Otthon volt a bátyja is, s a királykisasszonyról kezdett beszélni mindenféle rosszat. Hogy a világ minden kincséért el ne vegye azt a leányt, mert az őt nem szereti. Addig beszélt, hogy elcsavarta a fejét az öccsének, s a királykisasszony csak várhatta nagy búsan a vőlegényét, biz az nem jött vissza, pedig nemcsak a három esztendő múlt el, elmúlt még azután három nap, három hét, de még három hónap is.

De mikor a három esztendő után a három hónap is eltelt, bement a királykisasszony az édesapjához, s mondta:

- Látom már, hogy a vőlegényem nem jön vissza, édesapám. Ó, minek is küldé világgá! Három napig még várok, édesapám, s ha akkor sem jön vissza, temettessen el engem a templomba, s minden éjjel fegyveres istrázsával* őriztessen.

A három nap is elmúlt, de bizony nem jött a királyfi. Sírva ment be a királykisasszony az édesapjához:

- Édesapám, lelkem, apám, temettessen el engem a templomba, mert én most meghalok.

Hát csakugyan úgy tetszett, mintha meghalt volna. Mindjárt fehér ruhába öltöztették, aranykoporsóba fektették, gyászfeketébe húzták az egész várost, s vitték nagy jajszóval, keserves sírással a királykisasszonyt a templomba. Abban volt egy kripta, oda a koporsót letették.

Mikor éppen temették, s szóltak a harangok minden toronyban, akkor érkezett meg a városba az idősebb királyfi. Kérdi a népeket:

- Kinek szólnak a harangok, kit gyászol a város?

Mondják az emberek:

- A királykisasszonynak szólnak a harangok, a királykisasszonyt gyászolja a város.

Ment egyenest a királyhoz, s kérdi:

- Igaz-e, hogy meghalt a királykisasszony, felséges királyom?

Mondja a király:

- Bizony igaz, fiam, már el is temettük. Az volt az utolsó kívánsága, hogy minden éjjel fegyveres istrázsával őriztessem. De most nem tudom, hogy mit csináljak, mert még eddig nem akadt egy bátor ember, aki éjjelre oda merjen menni.

Mondja a királyfi:

- Azon egyet se szomorkodjék, felséges királyom, megőrzöm én első éjjel.

Elkövetkezik az este. Kardot köt a királyfi, bemegy a templomba, sétál föl s alá nagy bátran. Haj, de mikor tízet ütött az óra, támadott rettentő zúgás, surrogás-burrogás. Recsegtek-ropogtak az ajtók, mintha kerekedett volna szörnyű fergeteg, s hát egyszerre csak megnyílik a kriptaajtó, s kilép azon a királykisasszony. Megy egyenest a királyfinak, s rákiált:

- Te hitvány lélek, még ide mertél jönni?! Mért fordítottad el az öcséd szívét tőlem?!

Csak meglegyintette a kezével a királyfit, s ettől a legyintéstől mindjárt szörnyű halált halt. Azzal szépen visszament a kriptába, s lefeküdt a koporsójába.

Megy reggel a király a templomba, nézni, hogy mi történt. S hát uramteremtőm! Ott fekszik a templom közepén a királyfi. Fölvették, kivitték a templomból, s nagy pompával eltemették.

Aközben hírül vitték a fiatalabb királyfinak, hogy mi történt. Nem volt otthon maradása, ment, hogy lássa a menyasszonyát, ha halva is látja. Fölmegy a királyhoz, ott ketten sokáig keseregnek, sírnak, aztán lement ő is a templomba, hogy majd éjjel ő lesz az istrázsa. Sétált föl s alá nagy búsan a templomban, s mikor tízet ütött az óra, támadott egy nagy zúgás-búgás, recsegtek-ropogtak az ajtók, ablakok s kilépett a kripta ajtaján a királykisasszony. Ment egyenest a királyfinak, s feléje legyintett a kezével.

- Hogyha tőlem el tudtál tántorodni, halj meg te is, mint a bátyád!

Abban a pillantásban megszakadt a királyfi szíve, a királykisasszony pedig szépen visszament a kriptába, s visszafeküdt a koporsójába.

Megy reggel a király a templomba, hadd lássa, mi történt, s hát halva találja a kisebbik királyfit is. Eltemették ezt is nagy pompával.

Hej, de volt gondja azután a királynak, hogy kit állítson a templomba istrázsának. Egy-egy szekér aranyat ígért annak, aki egy éjet a templomban tölt. Akadtak bátor emberek, az igaz, hogy nem sokan, de nem is jött ki egy sem élve a templomból. Egy hét sem telt belé, nem akadt ember az egész országban, aki strázsát álljon.

Búsult a király, szomorkodott erősen, hogy a leányának utolsó kívánságát sem tudja teljesíteni.

Ekkor vetődött a városba egy kiszolgált huszár. Hallja ez, hogy mi nagy bajban van a király. Fölmegy hozzá, s ajánlja magát:

- Felséges királyom, én megőrzöm a leányodat, csak egy véka aranyat adj minden éjjelre.

- Jól van, fiam, János vitéz (mert Jánosnak hívták a kiszolgált huszárt), adok én szívesen két vékát is.

Megegyeznek, kezet csapnak.

János vitéz kardot köt az oldalára, karabélyt vet a vállára, s indul a templomba. Hanem amint ment a templom felé, meggondolkozott, s mondja magában: “Hej, János, János, bolondság volt ez tőled, mert ha annyi vitéz ember elpusztult már, te is csak elpusztulsz, s mi hasznod lesz a két véka aranyból!"

Ő bizony, gondolja magában, nem megy a templomba, hanem megszökik a városból. Uccu neki, meg is futamodik, de ahogy keresztül akar szökni a város szélén a sáncon, elejébe toppan egy ősz öregember, megragadja a mellinél fogva:

- Állj meg, öcsém, egy szóra!

Visszahökken a huszár, s kérdi:

- Mit akar kend, öregapám?

- Azt, hogy menj a templomba, légy a szavadnak ura! Ne félj semmit, sétálj fel s alá a templomban, de jól vigyázz, mikor tízet üt az óra, szaladj fel a toronyba, bújj belé a nagyharangba, ott nem talál meg a királykisasszony. Aztán ami aranyat kapsz, nekem add a haszon felét.

Jól van! János vitéz megfogadta az öregember tanácsát, visszament a templomba, ott föl s alá sétált nagy hetykén, s mikor tízet vert az óra, uccu! felszaladt a toronyba, belebújt a nagyharangba, s jól beléfogódzott az ütőjébe. De ezt ugyancsak jól cselekedte, mert amikor a királykisasszony kilépett a kriptából, mintha támadt volna földindulás, megrengett a templom, hajladozott a torony erre-arra, mindenfelé.

A királykisasszony, ahogy kilépett a kriptából, széttekintett a templomban, de egy élő lelket sem látott. Bejárta a templomnak minden zegét-zugát, fölkajtatta a padok alját, benézett az orgona mögé, az oltár mögé, aztán felindult a toronyba, de mikor éppen a haranghoz ért, tizenkettőt vert az óra, vissza kellett, hogy menjen, de fölsóhajtott keservesen:

- Istenem, Istenem, nem hittem volna, hogy az édesapám is megszegje a szavát!

Jött a király reggel jókor az üveghintaján, s szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól, ahogy meglátta János vitézt. Egyszeriben karon fogta, felültette a hintóba, vitte a palotába, ottan kiméretett két véka aranyat.

János vitéz megköszönte szépen, ment egyenesen az öregemberhez, s neki adta az egyik véka aranyat.

- No, öcsém - kérdezte az öreg -, megijedtél-e egy kicsit az éjszaka?

- Meg biz' én, édes öregapám - mondá János vitéz -, hanem ami elmúlt, elmúlt, de hová bújjak ma éjszaka?

- Bújj az oltár mögé - tanácsolta az öregember -, oda régente sok embert temettek! A csontjukat kihányta a föld, mert már nem fértek. Keveredj a csontok közé, ottan majd nem talál meg.

Megköszönte János vitéz a jó tanácsot, azzal elindult a templom felé. De az öregember utánakiabált:

- Aztán meg ne feledkezzél rólam, János öcsém!

- Ne féljen, öregapám, nem feledkezem meg!

Egész nap ott forgott a templom körül, mikor aztán alkonyodott, bement a templomba, sétált föl s alá nagy hetykén, éppen, mint az előtte való estén.

Hát egyszer tízet üt az óra, nagyot csendül-bondul a templom, ingadozik, hajladozik, mintha földindulás volna. Uccu neki! János vitéz sem veszi tréfára, szalad az oltár mögé, s a csontok közé keveredik.

Kijött a királykisasszony a kriptából, néz erre is, néz arra is, senki lelket sem lát, felsóhajt keservesen, hogy az édesapja megint megszegte a szavát, azzal szalad egyenesen a toronyba, hátha ott lesz valaki, mert ott tegnap nem nézhette meg. Belenéz a nagyharangba, bele a kicsi harangba, bele a halálcsengettyűbe,* bizony nem volt ottan senki. Nagy búsan lejött a toronyból. Alája nézett a padoknak, nem volt ott senki; azután ment az oltár háta mögé, széjjel akarja hányni a csontokat, de ahogy rája teszi a kezét, tizenkettőt üt az óra, vissza kellett, hogy menjen a kriptába. Azzal János vitéz is kibújt a csontok közül, s vígan sétált reggelig a templomban.

Csakhogy a csuda meg nem ölte a királyt, mikor reggel jött az üveghintaján, s ott találta János vitézt. Karon fogta, fölültette a hintajába, vitte a palotába, s kiméretett ismét két véka aranyat.

Eleget marasztalta a király, hogy maradjon ott ebédre. János vitéz megköszönte a szívességet, de nem maradott, ment egyenest az ősz öregemberhez, s megosztozott vele becsületesen.

- No, édes fiam - mondja az öregember -, még csak egy éjszaka van hátra, ne bújj el ma este sehová! Mikor tízet üt az óra, menj föl a katedrába, nyisd föl a Bibliát, olvasd belőle a szentigéket. A királykisasszony majd beszél tehozzád, de te ne válaszolj semmit. Majd fölszalad a katedrába, hogy téged összeszaggasson, de míg ő a katedra egyik garádicsán fölszalad, azalatt te szaladj le a túlsó garádicson. Aztán fuss a kriptába, feküdj belé az üres koporsóba, s ne félj semmit, minden jóra fordul!

Megköszönte János vitéz a jó tanácsot, Istennek ajánlotta az ősz öregembert, az is őt. Aztán visszament a templomhoz, került, fordult egyet-kettőt, s mikor alkonyodott, bement a templomba. Ottan egy keveset sétált fel s alá, azután felment a katedrába, elévette a Bibliát, felnyitotta, s a szentigéket olvasgatta.

Hát egyszer nyílik a kripta ajtaja, jön a királykisasszony, becsapja az ajtót, nagyot csendül-bondul a templom, ingadozik-hajladozik, mintha földindulás volna, még az orgona is megszólal. Néz erre, néz arra a királykisasszony, s egyszerre csak meglátja János vitézt a katedrában.

- Istenem, Istenem - sóhajt a királykisasszony -, az én apámnak talán már katonája sincs, hogy papot küld katona helyett!

Azzal nekiszalad a katedrának, fel a garádicson. De János vitéz is becsapja a Bibliát, uccu! le a túlsó garádicson, be a kriptába, s lefekszik a koporsóba. Utána a királykisasszony, összeteszi a két kezét, s úgy könyörög:

- Kelj ki az én koporsómból, s add vissza az én helyemet!

De könyöröghetett, rimánkodhatott, János vitéz meg sem moccant.

Egyszer csak tizenkettőt üt az óra, s könyörög még egyszer a királykisasszony:

- Kelj ki a koporsómból, te szép legény! Áldjon meg az Isten!

János vitéz sem nem szólt, sem nem mozdult. Hanem mikor tizenkettediket verte az óra - halljatok csudát, mi történt! -, leborult a királykisasszony a koporsóra, megcsókolta János vitézt, s mondta neki áradozó szóval:

- Kelj fel, kelj fel, te szép legény, mostan már felkelhetsz. Ó de jól tetted, hogy míg a tizenkettőt el nem verte az óra, föl nem keltél, mert akkor én ilyen sem élő, sem holt maradok, mostan pedig tied vagyok, te szép legény, ásó, kapa válasszon el minket!

Hej, volt nagy öröm reggel, amikor jött a király az üveghintaján. Ihol jött elejbe a királykisasszony s vele János vitéz. Aztán felültek a hintóba mind a hárman, föl a palotába. Híttak mindjárt papot, összeadták a fiatalokat, s csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra ment a híre.

Azám, volt nagy vigasság, éjjel-nappal szakadatlan, de bezzeg az ősz öregember hiába várta az aranyat. Eltelt egy nap, eltelt két nap, s János vitéz úgy elfelejtette az ígéretét, mint a fekete föld. No, hanem az öregember nem felejtette el.

Egy este, mikor legjobban vigadtak, beállít a palotába az ősz öregember, s kérdi a fényes gála úri népektől:

- Hol van János vitéz?

Mindjárt eléállott János vitéz, ahogy az öregember szavát hallotta.

- Itt vagyok, lelkem, öregapám, ejnye de megfeledkeztem kigyelmedről! Hány zsák aranyat méressek, öregapám?

Azt mondja az öregember:

- Egyet se, édes fiam, hanem jere velem, s hozzad a feleségedet is.

Mit volt, mit nem tenni, János vitéz egy szóval sem merte mondani, hogy nem megy: ment az öregember után, s akart, nem akart, ment a felesége is.

Hm, vajon mi lesz ebből?! Az lett ebből, hogy az öregember kivezette őket a város végire, ottan bevezette egy kicsi házikóba. Abban a kicsi házikóban volt egy kard. Azt a kardot az öregember a szegről leakasztotta, s mondta János vitéznek:

- No, öcsém, János, a szavadat meg nem tartottad, meg kell halnod mostan, neked is, de még a feleségednek is.

De így s de úgy - kérte János vitéz -, jóváteszi a nagy feledséget, kegyelmezzen az életüknek.

- Jól van - mondá az ősz öregember -, de megemlékezzetek, hogy akármilyen gazdagok lesztek, a szegényekről nem szabad megfeledkezni! Mostan mehettek Istennek hírével.

Visszamentek nagy örömmel a palotába, folyt tovább a dínomdánom, lakodalom. Mikor aztán vége volt a nagy vigasságnak, az öreg király átaladta Jánosnak az egész országát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.







A HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI

Link








SZÉLIKE KIRÁLYKISASSZONY


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János.

Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt:

- Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál. Úgy lesz belőled derék ember.

Kétszer sem mondatta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Aztán nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy erős csudálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte:

- Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged?

Felelte a hosszú, vékony ember:

- Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen futok, mint a villámlás, még annál is sebesebben.

- No, azt szeretném látni - mondja a királyfi.

Még jóformán ki sem mondja, előugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu, utána Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast. Mondja a királyfi:

- Mármost csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg.

Kezet csapnak, barátságot fogadnak, mennek ketten tovább.

Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy egy rettentő széles vállú ember alája feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a széles vállú embert:

- Hát te ki vagy, s mi vagy, atyafi?

Feleli a széles vállú ember:

- Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem.

Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna.

- Ejnye, atyafi - mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak?

- Jó szívvel - mondotta Hegyhordó.

Azzal kezet csapnak, s mennek tovább hárman. Mentek, mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdőbe. Hát ott egy rengeteg széles mellű ember csak ráfúj a fákra, rettentő szél kerekedik, s a fák szörnyű nagy recsegéssel-ropogással döndülnek a földre.

Megállanak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva marad a nagy csodálkozástól, még ilyet nem láttak világéletükben. Kérdi a királyfi:

- Hát te ki vagy, s mi vagy? Mi a mesterséged?

Mondja a széles mellű ember:

- Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedől, s a legnagyobb fákat is pozdorjává töröm.

- Ejnye - mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak.

Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak, s mennek tovább. Most már voltak négyen. Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel.

Köszönti a királyfi, s kérdi tőle:

- Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged?

Mondja a nyilas ember:

- Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyeréről, hogy a tenyerének semmi baja nem lesz.

- Próbáljuk meg! - mondja a királyfi.

Volt a nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfi a tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellőtte, hogy a királyfi tenyerét a nyíl még csak nem is súrolta.

Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, és mennek tovább öten. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi, zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi:

- Hová-merre, földi? Ki s mi vagy, mi a mesterséged?

Felelt a kicsi, zömök ember:

- Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak és cselekszenek, akármilyen messze vagyok tőlük.

Megörvend a királyfi Péternek, erősen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres pajtások. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s addig mentek, mendegéltek, amíg éppen Tündérországba nem értek.

Volt Tündérország királyának egy gyönyörűséges szép lánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem is volt más az ő neve: Szélike királykisasszony.

Egyszer kihirdetteti a király az országában, még azon is túl, hogy annak adja lányát, aki a futásban elhagyja; de úgy próbáljon szerencsét akárki, hogy ha lányát el nem tudja hagyni, karóba kerül a feje.

Hiszen próbáltak szerencsét királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények, de karóba is került a feje valamennyinek.

Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott előretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna.

- Jól van - mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a tied lesz a századik.

Tenger nép gyűlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni: Szélike-e vagy az a hosszú, langaléta ember?

Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors, egyet ugrik, kettőt szökik, s úgy elhagyja Szélikét, hogy az nagy erős szégyenében keservesen sírni kezdett.

Azt mondja a király Villámgyorsnak:

- Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a lányomnak. Tegyünk még egy próbát.

Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét, hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, szégyellette magát a királykisasszony erősen, sírva szaladt a palotába!

- No, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy most is jobban futottál, mint a lányom, de három az igazság, fussatok harmadszor is.

Ezalatt Szélike királykisasszony egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörűszép gyémántgyűrűt küldött ajándékba. Örült Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyűrű az. Afféle gyűrű volt az, hogy aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökerezett a lába. No, ha Villámgyors nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert ő a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min járt a Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lője el a gyűrű fejét, mert abban van a varázs.

Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a gyűrű fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, és harmadszor is elhagyta a királykisasszonyt.

Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a hosszú, vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell mennie feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el a futásban.

Bezzeg megörült, mikor a kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a királykisasszony, csak annyi aranyat és ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó elbír vinni.

- Adok én jószívvel - mondotta a király -, nem annyit, de többet, mint amennyit egy ember elbír.

Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig.

- Itt van, vigyed, ha elbírod!

Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat és ezüstöt, de annyi volt neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat és ezüstöt: meg se kottyant Hegyhordónak.

No, már ennél több aranya és ezüstje a királynak sem volt. Akkor összeszedték, ami csak drágaság volt a palotában. Aranytálakat, -tányérokat, -késeket, -villákat, -kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte Hegyhordó, mondta:

- No, most elég!

Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erősen megbánta, hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkozott, okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondol, utánuk szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztán utánuk küld egy regement katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja.

Hiszen Szélikének sem kellett egyéb! Bezzeg szaladott örömmel utánuk. Hipp-hopp! - egy szempillantásra utolérte őket, s mindjárt János királyfihoz szegődött, mellőle el sem maradott.

Mennek, mendegélnek, egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja pajtásainak:

- No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regement katonát indított utánunk, minket elpusztítanak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.

- Úgy-e - mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek! A többit bízzátok rám.

Jött is a regement. Mikor egy puskalövésnyire volt, vissza fordult Fúvó, megfújja magát, kerekedik rettentő nagy forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl.

Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek a János királyfi udvarába. Ott a temérdek kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony.

Mindjárt nagy lakodalmat laktak, üstre főztek, teknőre tálaltak. Csak lé volt kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem-ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam.

Itt a vége, fuss el véle!


Szélike királykisasszony - Videó

Link








TÖBBSINCS KIRÁLYFI


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is ismerte valamennyi országát: azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a rengeteg sok országa, nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia, sem leánya.

Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer kimegy Salamon király a feleségével a kertbe, sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a virágokban, s amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:

- Nézzen ide, kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.

- No, ez igazán csuda - mondja a király is.

Sokáig nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint nézik, nézdegélik, egyszerre csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor aljába, s hát ott egy fészek van, s a fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a királyné a madárfiókákat, s amint nézi, kicsordul a könny a szemeiből, aztán nagy búsan felsóhajt:

- Ó, édes jó uram, lám ennek a madárnak is van gyermeke, csak nekem nincs. Pedig elég lenne nekem, ha akkora is, mint ez a kis bogárka, mely itt mászkál a bokor tövében!

No, hogy történt, hogy nem, a következő reggel, mikor felébredett a királyné - mit látnak szemei! -, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában. Hej, lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy el nem tudom mondani. Salamon király egyszeribe összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta nekik, hogy üljenek be egy szobába, és ottan tanakodjanak, hogy mi légyen a fiú neve.

- De olyan nevet találjatok - mondta a király -, amilyen több nincs a világon.

Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik egyet mond, a másik mást mond, ajánlják a királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen sincs, olyan sincs. De a királynak egyik sem tetszett. Otthagyja a bölcseket, hadd tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál az udvaron, gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg koldusasszony, kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:

- Hagyj engem, te koldusasszony; nem látod-e az arcomon, hogy nagy gondom, nagy bánatom van?

- Ugyan bizony mi gondja s bánatja van, felséges királyom? - kérdi a koldusasszony. - Hátha én tudnék segíteni.

- Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor ide hívattam a világ minden bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni?

- Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni.

- Hát jól van, te koldusasszony. Hallod-e, fiam született, s azt akarom, hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a világon.

Azt mondja a koldusasszony:

- Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé, hadd beszéljek velük.

"Isten neki" - gondolja a király. Beereszti a koldusasszonyt, s mondja a bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg.

Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:

- Hát olyan nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen nincs több a világon? No, bizony kár azon törni s fejüket. A királynak egyetlenegy fia van, akkor annak Többsincs az illendő neve.

Összenéznek a bölcsek, elmosolyognak, hajtogatják a fejüket, s mondják:

- Ez bizony jó név.

Mondja a király is:

- Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a fiam neve Többsincs.

Annyi aranyat s ezüstöt adott nagy örömében a koldusasszonynak, hogy holtig urasan élhetett belőle.

Aztán teltek-múltak az esztendők, nőtt, nevelkedett a királyfi. Amikor úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett gondolkodni, hogy vajon van-e az ő apján kívül több király a világon; van-e több ország az apja országain kívül.

Egyszer megszólítja az apját:

- Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e kigyelmeden kívül több király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas királyok. Azok egyszer majd eljönnek ide, elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd látom, hogy mi van a mi országunkon túl.

- Ó, édes fiam - mondta a király -, tedd le erről a gondolatról az eszedet. Hidd el nekem, hogy rajtam kívül nincs több király, én legalább rajtam kívül senkinek sem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz az egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!

De a királyfit nem nyugtatta meg a király beszéde, tovább tűnődött, tovább gondolkozott.

Egyszer aztán álmában megjelent egy galamb, s az mondta neki a következőket:

- Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen király, rosszul hiszi, mert van még sok király, s azok között különösen egy, akinek éppen annyi országa van, mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki három fia s három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik, hogy elfoglalja a te apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy ne maradj itthon, készülj, s menj Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet, majd elmegy a kedve Absolon fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére, s talán a tied lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.

Megy reggel a királyfi apjához, s mondja neki, hogy mit álmodott.

- Most már megyek, apám, addig nem nyugszom, míg Absolon király udvarát meg nem találom.

Hiába beszélt Salamon király, hiába sírt, könyörgött a királyné, a királyfinak nem volt maradása.

- Hát jól van, fiam - mondotta a király -, ha csakugyan elhagysz öreg napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer katonám.

Mondotta a királyfi:

- Egy katona sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha velem jön az én hűséges szolgám, Habakuk.

- Akkor vigy magaddal aranyat, ezüstöt elegendőt. Megrakatok tizenkét szekeret. Elég lesz-e?

- Nem kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér, abból is megélünk az én hűséges szolgámmal, Habakukkal.

- No, ha sem katonák nem kellenek, sem pénz nem kell, csak az a száz tallér, válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát ménesemből.

Mondotta Többsincs királyfi:

- Nem kell nekem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy sovány deres csikóm, az kell énnekem. Habakuknak is jó lesz az a vén fakó, amelyik a ménes után sántikál.

Mindjárt ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele ment Habakuk is, és hazavezették a deres csikót meg a vén fakót. Volt a padláson két régi kantár, azzal kantározták fel a lovakat. A pince hetvenhetedik vasablakában pedig két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz esztendős. Azzal nyergelték fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat választotta ki Többsincs királyfi.

Akkor aztán elbúcsúzott apjától, anyjától keserves könnyhullatások közt. Szép csendesen kimentek az udvarból, ki a városból. De amint a városból kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres csikó is, a vén fakó is, aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen, völgyön, bokron át, mint a sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül, erdőből pusztaságra, pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.

Mikor már vagy hét napja volt, hogy elindultak hazulról, beértek egy rengeteg erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol verhetnének szállást. Megszólal Többsincs királyfi:

- Nézd, Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot látok, menjünk oda, hátha szállást találunk.

Mennek a tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz érnek. De amint közelébe kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya rettentő ugatással, csak úgy szakad ki a torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte őket is, a lovukat is. De bezzeg Többsincs királyfi sem vette tréfára a dolgot, kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott, hogy a kilencfejű sárkánykutyának egyszeribe leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még ez sem volt elég, még megvolt két feje, s rászökött a Többsincs királyfi lovára.

Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra leszakadt a megmaradt két feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem tudott.

Akkor szépen leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy öregasszony ült az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az az asszony, hogy az orra a földet verte. Köszönnek:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adj' isten - fogadja az öregasszony. - Hát ti hogy tudtatok idejönni, hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?

Többsincs királyfi nem mert szólni. Az öregasszony kiszaladt az ajtón, elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:

- Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az igazságot, mert különben ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.

A királyfi meg is fogadta Habakuk tanácsát, s utána szaladt a vénasszonynak.

- Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés, tagadás, én bizony levágtam mind a kilenc fejét.

- No - mondja az öregasszony, szerencséd, hogy megmondtad az igazat, mert különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind a ketten.

Azzal visszament a házba, jó vacsorát főzött Többsincsnek és Habakuknak.

Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indulnak, mi jóban járnak.

Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába törekednek.

- Hej, fiam, hallottam a hírét Absolon király országának. Azt is tudom, hogy merre van, de hogy hol, azt már igazán nem. Hanem most csak feküdjetek le s aludjatok. Reggel majd beállítlak benneteket az útba, s addig meg ne álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon keresztül nem mentek. A hetedik pusztaság után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a közepében lakik az én néném, aki egy híján kilencszáz esztendős. Járt ez a világnak minden szegeletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon király.

Ott maradtak éjszakára, s reggel aztán továbbindultak. Abból az útból, amelybe az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek keresztül hét erdőn, hét pusztaságon, s a hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott. Csakugyan ott volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták messziről az ablakban a gyertya világát, de azt a házat is sárkánykutya őrizte, mégpedig tizenkét fejű. Mikor egy puskalövésnyire közeledtek a házhoz, felszökött a sárkánykutya, s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a száján a láng mind a tizenkettőn, de ömölhetett, mert Többsincs királyfi nekivágott a kardjával, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem lett volna.

A sárkánykutya megfordult keserves vonítással, nagy véresen beszaladt a házba. Aközben a házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal. Leszálltak a lóról, megkötötték egy fához, aztán bementek a házba, s köszöntötték az öregasszonyt:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adjon isten, fiam. De mondjátok meg, mit csináltatok a kutyámmal, hiszen máskor tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy tudtatok idejönni?

- Hát bizony, öreganyám - mondotta Többsincs királyfi -, nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt leesett kilenc feje.

- Jól van, jól! - dörmögött az öregasszony. - Látom, hogy vitéz legény vagy, s nem is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába igyekezik, ha odatalálna.

- Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte öt-hatszáz esztendővel jártam arrafelé - mondotta az öregasszony -, de most ugyan nem tudnék odatalálni. Azért ne búsulj fiam, holnap reggel itt lesznek az én népeim, amennyi csúszómászó s szárnyas állat van a világon, azok közül valamelyik majd csak eligazít.

No, ott maradnak éjszakára. Az öregasszony jó vacsorát adott. Vacsora közben elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért igyekszik Absolon király udvarába. Aztán lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda. De tovább nem is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszómászó, szárnyas állat; volt krákogás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte Többsincs királyfi, vége van a világnak.

Kimegy az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is, Habakuk is utána, s kérdi az öregasszony az ő népeit:

- Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát?

Hallgattak mind.

- Hát egy sem ismeri?

- Mi nem - mondották -, hacsak a sánta sas nem tudja, de az valahol elmaradt tőlünk.

- No - mondja az öregasszony -, takarodjatok, s ahol látjátok, találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeribe itt teremjen.

Eloszlanak az öregasszony népei, ki erre, ki arra, s hát még egy óra sem telt belé, jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát, a szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.

- Hallod-e, sánta sas - kérdi az öregasszony -, ismered-e az Absolon király udvarát?

Felelt a sas:

- Hej, ismerem biz én. Ismerem az udvarát, ismerem minden országát, országainak minden szegeletjét. Sok bárányt ragadtam én el Absolon király országaiból. Ott lőtték el a fél lábamat is, a tollamat is erősen megtépázták egyszer; még azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat a verseket, hogy el kell menni s el kell venni Salamon király országát.

- No bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa, indulj, s mutasd az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik.

Megköszöni Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő nagy jóságát, elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy tetejére értek, hogy a fejük szinte beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy tetején azt mondotta a sánta sas:

- Nézz arrafelé, Többsincs királyfi. Ennek a hegynek az aljában van Absolon király városa, a város közepén a gyémántpalotája. Én tovább veled nem mehetek, hanem húzz ki a jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen a tenyeredre. Azt a három cseppet jól kend rá, s mondjad: "Ott legyek, ahol akarok", s ott léssz mindjárt, ahol akarsz, mégpedig olyan madár képében, amilyenben kívánod. Húzz ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez a toll olyan toll, hogy akármikor írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.

Kihúz Többsincs királyfi két tollat a sánta sas két szárnyából. Azzal a sánta sas elköszönt, s visszasántikált hazájába. Ahogy elment a sas, mondja Többsincs királyfi Habakuknak:

- Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a lovakkal. Ne félj, nem sok idő múltán visszajövök.

- Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, kísérjen szerencse a te utaidban.

Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól megszorítja a sas tollát, a tenyerét alája tartja, rácsöppent három zsírcseppet, széjjeldörzsöli s mondja:

- Ott legyek Absolon király palotáján fehér galambnak képében.

Még jóformán ki sem mondta, fehér galambbá változott, egyszer-kétszer összecsattogtatta a szárnyát, s egy szempillantás alatt ott repkedett az Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a fedelén, s elkezdet ott búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

Hallják az udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s mind a palota elé csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya is, s különösen a királykisasszonyok nem tudom, mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön magától. Megfogni sem tudták. Mit csináljanak?

Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s azt mondta neki:

- Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne haljon.

Célba veszi a vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor, még tízszer is, de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta eltalálni.

- Hiszen majd lejön - mondták a királykisasszonyok -, hozzunk ki búzát.

Beszaladtak a királykisasszonyok a palotába, hoztak a kötényükben piros búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép szóval:

- Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!

S hát csakugyan, a galamb egyszeribe leröppent a palota tetejéről. Szedegette a csőrével a piros búzaszemet. Aztán próbálta megfogni a legidősebb királykisasszony, de amint utána kapott a kezével, egyszeribe tovaröppent. Próbálta a középső királykisasszony, az sem tudta megfogni, attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:

- Gyere ide, te szép fehér galamb! - íme, a galamb mindjárt a karjára röppent, s a kicsi királykisasszony karján elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

De bezzeg volt öröm!

Felvitték a fehér galambot, aranykalickába tették. Hanem amint a kalickát felakasztották a király szobájának a falára, a fehér galamb elhallgatott. Beadtak neki búzaszemet, beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem nem ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.

Eltelik egy nap, eltelik kettő, de nem jött meg a fehér galamb kedve. Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve a fehér galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S amint felkelt, ment az édesapjához, elmondta az álmát.

Mondta a király:

- Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.

Vitte is a királykisasszony. Mindjárt letette a kalickát az aranyasztalára, s hát abban a szempillantásban megszólalt a galamb. Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a királykisasszony magára hagyja a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ott vacsorázott az egész királyi család, vacsora után meg mindegyik visszament a szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.

Hát, teremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony! Ragyogott, tündökölt a szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb, csak a Többsincs királyfi gúnyája. A kalicka üres, a galamb sehol.

Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, azt mondotta Többsincs királyfi:

- Ne ijedj meg, szép királykisasszony. Többsincs királyfi vagyok, Salamon király fia; fehér galamb képében jöttem ide, hogy észre ne vegyenek, mert tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám földjét.

- Jaj, istenem - mondotta a kicsi királykisasszony -, igazat beszélsz, Többsincs királyfi. Az én bátyáim már rég készülnek, hogy elfoglalják a te apád földjét.

- Hiszen csak jöjjenek - mondotta Többsincs királyfi -, nem bánom, csak te gyere velem, szép királykisasszony. Eljössz-e?

Mondotta a kicsi királykisasszony:

- Elmennék én veled a világ végére is, Többsincs királyfi, de hogy menjünk ki innét a palotából, mikor minden kaput két strázsa őriz.

Na, ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette a tollat, melyet a sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:

Nézz ide, ebből a tollból csak három cseppet kell cseppenteni a tenyerünkre, s ott leszünk, ahol akarunk.

- Hiszen ez jó - mondotta a királykisasszony -, de mielőtt elmennénk, szeretném megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.

- Ha meg akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem kell tintába mártani, írhatsz vele akármit.

Ott mindjárt megírta a levelet a kicsi királykisasszony. Ekkor a másik tollból három cseppet cseppentettek a tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s azt mondta a királyfi:

- Ott legyünk, annak a hegynek a tetején, ahol vár énreám hű szolgám, Habakuk.

Azt is gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind a ketten, azzá is változtak, s mire hajnalodott, ott voltak a hegy tetején. Visszaváltoztak igaz formájukra, a királyfi felült a lovára, ölébe vette a királykisasszonyt; Habakuk is felült a lovára, s úgy indultak szépen hazafelé.

De még egy jó futamodásnyira sem lehettek, hallják, hogy vágtat valaki utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:

- Jaj, istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az életednek, Többsincs királyfi!

Abban a pillanatban már ott is termett mellettük Absolon király legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs királyfi is, s csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöndült a földre.

Nagy nehezen feltápászkodott a királyfi, felült a lovára s vissza sem tekintett többet, úgy vágtatott haza.

Na, édesapám - mondta otthon -, én ugyan megjártam. Salamon király földje nem lesz a mienk, mert Többsincs királyfi keményebb legény, mint én.

- Hiszen majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én! - kiáltott a középső királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.

Hiszen ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen úgy járt a legkisebb királyfi is.

Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állotta útját senki. Odahaza az öreg király s az öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták, s azt hitték, hogy többé soha nem látják egyetlen fiukat. No, az igazán isten csudája, hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett Többsincs királyfi az ő mátkájával. Bezzeg hogy mindjárt nagy lakodalmat laktak, hét hétig folyton szólt a muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.

Aki ott járt, jól járt, szénásszekéren hált.


Többsincs királyfi

Link








VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KISASSZONY


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

- Hiszen, szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:

- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

- No bizony, ha az, megyek is utána.

- Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

- Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

- Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

- Mint a gondolat, édes lovam.

- Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

- Most már mehettek - mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:

- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:

- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:

- No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!









 
 
0 komment , kategória:  Benedek Elek  
Címkék: szempillantásban, királykisasszony, koldusasszonynak, szerteszaggatott, előretaszigálják, halhatatlanságra, kilincsmadzaggal, gyémántpalotáján, kilincsmadzagot, kiköltözködének, visszaváltoztak, fáradhatatlanul, megemlékezzetek, széjjeldörzsöli, könnyhullatások, gyémántpalotája, kilencvenkilenc, visszasántikált, meggondolkozott, beletaszították, lecsüggesztette, tizenkettediket, legrozsdásabbat, összeszaggasson, puskalövésnyire, megpillantották, feltápászkodott, sárkánykutyának, szempillantásra, választottjának, szerteszaggatta, megtörülközött, felakasztották, legerősebbeket, legbátrabbakat, villámgyorsnak, legtöbben csak, nagy mesemondó, mesemondók mesemondójának, mese volt, csudálatos történeteket, magyar népmesék, meséket ünnepeljük, székely kultúrához, óperenciás tengeren, népek tőle, király egyet, egész országban, csillagszemű juhász, király emberei, csillagszemű juhászt, király színe, Benedek Elek, BENEDEK ELEK MESÉI, Benedek Eleket, Benedek Eleknek, CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ, Megnézhető ITT, Mert Nimród, Mondá Hunor, Meghalt Nimród, Mondta Hunor, Mondta Magyar, JÁNOS VITÉZ, Megköszönte János, Azzal János, HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI, SZÉLIKE KIRÁLYKISASSZONY, Volt Tündérország, Megfutamodik Szélike, Ezalatt Szélike, Örült Villámgyors, Kiáll Szélike, Fölkapja Hegyhordó, Hiszen Szélikének, TÖBBSINCS KIRÁLYFI, Mondotta Többsincs, Megszólal Többsincs, Mondja Többsincs, Megköszöni Többsincs, Kihúz Többsincs, VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KISASSZONY, Világszép Nádszál,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
még több kérdés
Blog Címkék
Miraculous - Katicabogár és Fe...  Facebookon kaptam  Megjött a Mikulás......  Advent 2. vasárnapja........  Szép mai napot !........  Fájdalom  … A második is fényre lo...  … A második is fényre lo...  Talán nem véletlen, hogy a rem...  Meghalt Kóbor János  Png kutya  Mikulás csízma  Bilincs  Facebookon kaptam  Advent második gyertya jelenté...  Sarkady Sándor: Télapó  Az utolsó Karácsony  Télapó estétől reggelig megáll...  Gondolat.....  Advent 2  Égjen a gyertya szeretteinkért  Anyám  Franciaország.......  Téli este  Png rózsa csokor  Meghalt Kóbor János  Düh  Facebookon kaptam  Jó éjszakát  Jó öreg Mikulás  Halál  Madárvilág........  Temetés  Schäffer Erzsébet Hajnali ror...  Mindenkinek  Boldogító erő  2004. december 5-e a nemzetáru...  Facebookon kaptam  Urad jelen van a sötétségben  Kép  Facebookon kaptam  Üdvözlet Szegedről -ünnepi kiv...  Facebookon kaptam  Áldott advent második vasárnap...  Télapó  Advent 2 Jókívánságom  Gyász  Temetés  Kellemes kávézást  Garfield és barátai  Gyász  Svájc......  Mai harmónia kártyám  Szép estét kedves látogatóimna...  Az utolsó Karácsony  Boldog Adventi Űnnepeket kívá...  Facebookon kaptam  Advent 2 Jókívánságom  Télapó estétől reggelig megáll...  Télapó  Vörös körmök  Szép estét kedves látogatóimna...  Üdvözlet Szegedről !.......  Önsajnálat  Boldog Miklós napot!  Vigasztalás  Gyász  Szél-járás - közel négy és fél...  Jó reggelt kedves látogatóimn...  Advent 2. Vasárnap - Piros ang...  Tudod mi a karácsony? Csendben...  Üdvözlet Szegedről -ünnepi kiv...  Gyász  Gyász  Png nő  Az életed olyan, amilyennek él...  Tudod mi a karácsony? Csendben...  képre írva  Facebookon kaptam  Égjen a gyertya szeretteinkért  Dsida Jenő: Mit hoz a Mikulás?...  Garfield és barátai  Aranyosi Ervin – Advent ...  Kételkedés  képre írva  Png nő  Facebookon kaptam  Velence, Szent Márk tér.......  Mikulás csízma  Jó dolog  Áldott advent második vasárnap...  Havas fenyő  Bronz vasárnap  Összetartozás  Mai harmónia kártyám  Kép  Mikulás  22 699 az új fertőzött, elhuny...  Avatár - Aang legendája  Facebookon kaptam 
Bejegyzés Címkék
legtöbben csak, nagy mesemondó, mesemondók mesemondójának, mese volt, csudálatos történeteket, magyar népmesék, meséket ünnepeljük, székely kultúrához, óperenciás tengeren, népek tőle, király egyet, egész országban, csillagszemű juhász, király emberei, csillagszemű juhászt, király színe, juhász subáját, juhász &#8211, király őfelsége, fehér medve, juhász belépett, medve meglátta, juhász csillagszemét, király &#8211, leányát nekem, csillagszemű juhásznak, szépen szóló, subája alól, csillagszemű juhásztól, király leánya, fenekén égett, tömlöcből addig, juhász nagy, fokosát beleszúrja, suba nyakára, tömlöc sarkában, mécses kialudt, bársonyos hintajába, ezüst erdőbe, ezüst erdőt, erdőből kihajtatott, arany várat, gyémánt tóhoz, király mindjárt, csillagszemű juhászhoz, egész országomat, mesét adj&#8217, apja Hunornak, sebes szél, repülő madarat, kicsit fölcseperedtek, öreg Nimród, nagy szívbéli, maguk szárnyára, szívük húzza, fiúk édesapjuk, szülői sátorból, szép lankás, országunk határán, éjszaka meglepte, országuk határán, után elcsatangoltak, olyan vadat, szarvas volt, feje fölött, fekete gyémánt, dereka karcsú, lengő nádszál, lába vékony, csodaszép szarvas, sebes szélvész, vitézek paripái, csodaszép szarvast, idegen földön, ingoványos helyen, sűrű nádas, szépséges szép, szemük elért, vizeknek színén, édesapjuk országába, öreg megáldá, temetés után, szép szigeten, maguk emberein, száz vitézzel, nagy rónaságon, nagy csodálkozástól, nagy csapat, csörgedező forrásnak, napra lehetett, többi vitézek, táncoló leányokat, leányt fölkapott, sátrukhoz értek, többi leány, alánok fejedelmének, világhíres Nimród, lakodalma Hunornak, szép sziget, olyan szép, világ minden, , ,
2021.11 2021. December 2022.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 4 db bejegyzés
e év: 315 db bejegyzés
Összes: 4293 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2049
  • e Hét: 5104
  • e Hónap: 20650
  • e Év: 574977
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.