|
2022-04-27 20:00:40, szerda
|
| |
| |
TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 1.
ÁLDÁS VAGY ÁTOK?
Réges-régen élt egyszer egy öreg favágó a fiával. Nagyon szegények voltak, de volt egy csodaszép, hófehér lovuk. Mindennap elment a két férfi az erdőbe, tüzelőfát szedegettek, majd fillérekért eladták a faluban. A falu népe a fejét csóválta ezen.
- Öregapám" - mondogatták neki: - Miért nem adod el a lovadat? A gróf egy vagyont ígért érte. Úgy élhetnél a fiaddal, mint egy fejedelem.
- Reménytelen ezekkel az emberekkel. Mindig ugyanazt fújják - gondolta az öreg magában.
- Ez a ló több, mint egy állat - hangzott mindig a válasza. - Ő a barátom. Mondjátok meg, hogy adhatnám el a barátomat?
- Jól van - felelték a falubeliek, de egyszer majd ellopja valaki a lovadat. Akkor aztán sajnálhatod majd.
És valóban: egy reggel nem volt ott a ló az istállójában. Az öregember és a fia mindenütt keresték, de nem találták meg.
- Látod, nekünk volt igazunk! - csúfolták a falubeliek. - Valaki ellopta a lovadat. Jobb lett volna, ha ránk hallgatsz, és megszerezted volna a pénzt, amíg megvolt rá a lehetőséged. A saját ostobaságod változtatta átokká azt, ami áldásodra lehetett volna!
Az öregember csöndesen így felelt:
- Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni. Csak annyit tudok, hogy a ló ma nincs az istállóban.
Néhány nap múlva visszatért a ló - egy egész sereg vadlóval együtt. A falu népe teljesen elképedt, és gratulált az öregnek a nem remélt ,,szerencséhez".
- Mégiscsak neked volt igazad, öreg - mondták. - Nem kellett volna olyan elhamarkodottan ítélkeznünk. Amit átoknak gondoltunk, áldásnak bizonyult. Egy egész vagyont szerezhetsz ezekből a lovakból!
Az öreg favágó értetlenül rázta a fejét:
- Hát már soha nem fogják föl ezek az emberek? Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni. Annyit tudok csak, hogy újra itt a lovam, és tíz vadlovat hozott magával.
Néhány nap múlva a favágó fia eltörte mindkét lábát, miközben a vadlovakat akarta betörni.
A falu lakói újra elámultak az öreg bölcsességén. - Most is neked volt igazad - vélekedtek.- Amit mi áldásnak tekintettünk, arról kiderült, hogy átok. Most ágyban fekszik a fiad, és arra sem képes már, hogy veled menjen.
Mély sóhajjal válaszolt a favágó:
- Hát már sohasem lesztek bölcsebbek? Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni.
Csak annyit tudok, hogy a fiam mindkét lábát eltörte.
- Hogy milyen bolond ez az ember!' - gondolták a falubeliek, és otthagyták. - Hát nem látja, hogy mi a baj?
Néhány nap múlva a király hadat üzent egy másik országnak, és az összes falubeli fia bevonult. Volt miért panaszkodnia és sírnia a falu népének, amikor látták, hogy a fiaik szép rendben menetelve otthagyják őket.
- Biztosan elesnek a fiaink ebben a gonosz háborúban - jajveszékelték. - Sohasem látjuk viszont őket! Milyen szerencse hogy a fiad eltörte a lábait! Amit átoknak tartottunk, végül áldásnak bizonyult!
Az öreg újra csak a fejét rázhatta. Türelmesen megpróbálta elmagyarázni nekik:
- Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni, csak azt tudom, hogy a ti fiaitok bevonultak a háborúba, és az enyém itthon maradt. Egyedül Isten tudja, hogy végül mi lesz mindezekből.
(Elizabeth Mittelstädt: A favágó)
Bruno Ferrero: A TŰZ
Hat ember a véletlen folytán egy jeges éjjel sötétjében elhagyott szigeten találta magát, kezükben egy-egy darab fával. Más fa nem volt az Északi-tenger eldugott szigetén. Középen egy kis tűzrakás tüzelő hiányában kihunyóban volt. A hideg pedig egyre elviselhetetlenebbé vált.
Az első közülük egy nő volt, de a fellobbanó láng egy sötétbőrű bevándorló arcát világította meg. A nő észrevette. Összeszorította ujjai között fadarabját. Miért használja el fáját, hogy melegítsen egy naplopót, aki azért jött, hogy elvegye a kenyeret és a munkát?
A mellette lévő férfi meglátott valakit, aki nem tartozott az ő pártjához. Soha nem fecsérelte volna el szép fadarabját egy politikai ellenfélre. A harmadik rosszul öltözött ember volt és még jobban összehúzta kopott kabátját, elrejtve fadarabját. A szomszédja minden bizonnyal gazdag volt. Miért használja faágát egy pénzeszsákra?
A gazdag ember, ahogy ott ült, javaira gondolt: két villájára, négy autójára és tetemes bankszámlájára. Mobiltelefonja akkuja lemerült. Fadarabját mindenáron meg kell őriznie, nem pedig azokért a lustákért és ügyefogyottakért elhasználnia.
A bevándorló sötét arca bosszúálló lett a kialudt tűz halvány fényében. Szorosan összezárta ujjait fadarabján. Jól tudta, hogy azok a fehérek mindnyájan lenézik. Soha nem tette volna fáját a tűz parazsára. Eljött a bosszú pillanata.
A szomorú csoport utolsó tagja kicsinyes és bizalmatlan volt. Nem tett semmit, amiből ne származott volna haszna. Csak annak adni, aki ad: ez volt kedvenc szavajárása. Azt gondolta: drágán kell megfizetniük nekem ezt a darab fát.
Így találtak rájuk: öklükben szorították a fadarabokat, mozdulatlanul a fagyhalálban. Nem a külső hidegtől haltak meg, hanem a belsőtől.
EMBERI JÓSÁG
Egy fiatal nő tért be az étterembe. Ebédidőben érkezett, majdnem tele volt minden helyiség. A pincér hellyel kínálta, majd hozta az étlapot. Miután a hölgy kiválasztotta, hogy mit fog enni, az embereket figyelve várakozott. Ahelyett, hogy a mobiltelefonjába merült volna, ahogyan a legtöbben tették, ő inkább érdeklődve nézelődött.
Hajléktalan
Ahogy a szemei az étterem vendégeiről az ablakon keresztül az utcára tévedtek, egy hajléktalan férfit pillantott meg. Sovány, ötvenes éveinek végén járó, beesett arcú ember volt, akiről látszott, hogy borzasztóan nehezen éli meg, hogy az utcán kell élnie.
A nő egy darabig figyelte, ahogy a férfi sóvárgó szemekkel nézi az előtte elhaladó embereket, és reménykedve keresi a tekintetüket, de mindhiába. Senki nem foglalkozott vele. Túl szerény volt ahhoz, hogy bármit is kérjen magának, de látszott, hogy nagy szüksége lenne segítségre.
Időközben megérkezett a hölgy ebédje. Frissen sült, puha hús és vegyes köret - mindig minőségi ételt választott, erre odafigyelt. Megköszönte a pincérnek, majd gondolkodás nélkül felállt, megfogta a tányérját és az evőeszközöket, majd az étteremből kisétálva átnyújtotta azokat az éhező férfinak.
A hajléktalan férfi hirtelen nem is tudta, hogy mit kezdjen a semmiből érkező jó cselekedettel. Felcsillant a szeme, elrebegett egy köszönömöt, majd lesütött szemmel enni kezdett. Minden falatot kiélvezett; élete talán legszebb lakomája volt ez.
Miután végzett az ebéddel, a hölgy visszavitte a tányért és az evőeszközöket az asztalára, majd a számlát kérte. Az üzletvezető, aki végignézte az iménti esetet, a pincér fülébe súgott valamit, majd sarkon fordult és ment tovább a dolgára.
Amikor a pincér megérkezett, a hölgy megnézte a számlát, amin ez állt:
,,Az emberi jóság ingyenes.
Köszönjük, hogy nálunk járt."
/Ismeretlen/
ÉJSZAKAI TELEFONHÍVÁS
A telefoncsörgésre riadtam fel. Hirtelen rápillantottam az órám világító számlapjára - mindjárt éjfél. Megrémültem, a szívem zakatolt.
- Mama? - alig hallom a suttogást a telefonban. Azonnal a lányomra gondoltam. Amikor a síró hang érthetővé vált, megszorítottam a férjem kezét.
- Mama, tudom, hogy késő van. De... ne szólj semmit, engedd, hogy én beszéljek! És mielőtt megkérdeznéd, igen, ittam. Néhány kilométerrel odébb csaknem lehajtottam az útról és...
Még lélegzetet vettem elengedtem a férjem kezét. Valami nincs rendben!
- ... és annyira megijedtem. Arra tudtam csak gondolni, hogy meghaltam. Én... én haza akarok menni. Tudom, hogy rosszat tettem, hogy elszöktem, tudom, hogy belebetegedtél az aggodalomba. Napok óta telefonálnom kellett volna neked, de féltem... féltem.
Belezokogott a telefonba. Ismét a lányom arcát láttam magam előtt. - Azt hiszem...
- Nem! Kérlek, hadd fejezzem be. Kérlek!
Megpróbáltam közbeszólni, de ő folytatta.
- Mama, terhes vagyok. Tudom nem lett volna szabad innom... különösen most nem, de hát úgy félek! Mama, annyira félek!
A hang elhallgatott, az ajkamba haraptam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. Férjem hangtalanul kérdezte:
- Ki az?
Nem válaszoltam, mire felugrott, kiment a szobából és pillanatokkal később a fülére szorított hordozható telefonnal jött vissza
Valószínűleg a telefonáló meghallhatta a kattanást, mert megkérdezte.
- Ott vagy még? Kérlek ne tedd le! Szükségem van rád! Olyan magányos vagyok.
Miközben a telefont szorongattam, segítséget várva ránéztem a férjemre.
- Itt vagyok, nem teszem le - mondtam.
- Meg kellett volna mondanom neked, mama. Tudom, hogy meg kellett volna mondanom. De hát, amikor beszélgetünk, te folyton csak azt hajtogatod, hogy mit kell csinálnom. Minden förmedvényt elolvasol arról, hogyan kell beszélni a sexről, és csak beszélsz. Nem figyelsz rám. Soha nem hagyod, hogy elmondjam, mit érzek. Mintha az én véleményem, az én érzelmeim nem is lennének fontosak. Azért, mert az anyám vagy, azt hiszed, ismered az összes választ. Néha azonban nem válaszokra van szükségem, csupán azt szeretném, ha figyelnél rám.
- Nagyot nyeltem, miközben ránéztem az éjjeliszekrényemet beborító ,,hogyan beszéljünk a gyerekeinkkel" irományokra. - Figyelek rád - suttogtam.
- tudod, amikor már újra irányítani tudtam a kocsit, a kisbabára gondoltam, és arra, mi lesz velünk. Akkor hirtelen megláttam ezt a telefonfülkét, s mintha máris hallottam volna a hangodat, hogy nem szabadna inni, és autót vezetni... Taxit hívtam, haza akarok menni.
- Ez nagyszerű drágám - mondtam megkönnyebbülten.
A férjem közelebb jött, leült mellém, megfogta a kezemet. Kézszorítása azt jelentette, hogy helyesli amit mondok és teszek.
- Azt hiszem, már tudnék vezetni.
- Nem! - vágtam rá. -kérlek, várd meg a taxit. Ne tedd le a kagylót amíg a taxi oda nem ér.
- Haza akarok menni ,mama!
- Tudom, de tedd meg ezt az anyád kedvéért. Kérlek várd meg a taxit.
Csak akkor könnyebbültem meg, amikor hallottam, hogy a háttérben valaki a taxit emlegeti.
- Hazamegyek, mama - Kattanás, a telefon elnémult.
Felkeltem az ágyból, és bementem a 16 esztendős lányom szobájába. Sötét vett körül. A férjem utánam jött, átölelt, állát a fejemhez szorította. Letöröltem a könnyeimet.
- Meg kell tanulnunk, hogy figyeljünk rá -mondtam.
- Minden rendben - fordított maga felé. Átölelt én pedig a vállába fúrtam a fejem Perceken át álltunk így, aztán hátra léptem, lenéztem az ágyra.
- Mit gondolsz, meg fogja valaha tudni, hogy rossz számot hívott? - kérdezte a férjem.
Ránéztem az alvó lányunkra. - Talán nem is volt olyan rossz az a szám.
- Mama, papa, mit csináltok? -szólt egy hang a takaró alól.
Odamentem a lányomhoz, aki álmosan bámult a sötétbe.
- Gyakorlunk - válaszoltam.
- Mit gyakoroltok? - motyogta, miközben visszafeküdt, a szeme becsukódott, már aludt is tovább.
- Hogy odafigyeljünk rád - suttogtam és megsimogattam az arcát.
Christine Craig
FÉLELEM A HALÁLTÓL
A halál a városfalnál ül, és vár. Egy okos ember érkezett a városba, aki meglátja őt és megkérdezi:
- Halál, te mit keresel itt?
A halál azt válaszolja:
- Bemegyek a városba, és elviszek 100 embert. Az okos ember beszalad a városba, és azt kiáltja:
- Jön a halál, 100 embert el fog vinni!
Az emberek beszaladtak a házukba és több hétre bezárkóztak. 5000 ember halt meg. Amikor az okos ember elhagyta a várost, a halál még mindig ott ült. Az okos ember dühösen kiabált:
- 100 embert akartál elvinni, de 5000 halt meg!
A halál így válaszolt:
- 100-at elvittem, időset, beteget, mint mindig. A többit a félelem vitte el ... ezért te vagy a felelős!
(forrás: Bertók Rita)
Elgondolkodtató történet amely napjainkra is aktuálisnak tűnik. Mert nagy a félelem a tomboló vírus miatt. Szintén bezárkóznak az emberek és félelemmel várják a vírus megszűnését. Vannak akik depresszióba esnek, mert nem tudják megkülönböztetni a halálos vírust az egyszerű náthától és reményt veszte megadják magukat, feladják az életüket.
Jó lenne ha minél többen olvasnák a Bibliát. Abban szinte minden napra található egy olyan üzenet az Úrtól, hogy "Ne félj...!"
Jobb lenne Istenre hallgatni és nem a fogadatlan vagy fizetett félelemkeltő hangot képviselőkre.
,,Mivel én vagyok Urad, Istened, a ki jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!"
Ézsaiás 41,13
Nyújtsuk a kezünket Isten felé és Ő erősen megragadja azt. Egész nap csengjen a fülünkbe az Ő hangja: ,, Ne félj én megsegítelek
GAZDAG IFJÚ BARÁTAI
Néhány évvel ezelőtt történt az egyik előkelő szálloda fényesen kivilágított termében.
Egy előkelő, gazdag ifjú vacsorát adott barátai tiszteletére.
Finom ételek és borok kerültek az asztalra és jó hangulat uralkodott a vendégek között.
A vacsora végén felállt a vendéglátó ifjú és így szólt a jelenlevőkhöz:
Kedves barátaim! Azért hívtalak ma össze titeket, hogy elbúcsúzzam.
Azt gondoljátok, hogy gazdag vagyok, pedig tévedtek. Alig kaptam valamit az atyai örökségből.
De mert fiatal vagyok és előttem az élet, holnap reggel Ausztráliába indulok szerencsét próbálni.
Most pedig jól jegyezzétek meg, amit mondok: mához hét évre újra itt leszek ebben a teremben. Ha kedvez a szerencse és sikerül vállalkozásom, akkor mindnyájatokat ünnepi vacsorával és gazdag ajándékkal várlak. Ha pedig cserbenhagyna a szerencse, akkor is jöjjetek el és egy szerény vacsorával megvendégellek titeket.
Az egybegyűlt vendégek lelkesen fogadták a bejelentést és megígérték, hogy teljesítik barátjuk kívánságát.
Elmúlt hét esztendő és az egykori vendégek levelet kaptak Ausztráliából hazatért barátjuktól:
Szegényen utaztam el és nyomorultul tértem vissza. Mielőtt újabb kísérletet tennék a vagyonszerzésre, szeretnélek viszontlátni titeket. Ezért azt kérem, hogy teljesítsétek ígéreteket és holnap este legyetek a megbeszélt szállodában. Remélem senki sem marad távol a baráti összejövetelről!
A levelet író ifjú már nyolc napja visszatért Ausztráliából és súlyos betegen feküdt a szálloda egyik szobájában. Odakint nagy vagyont szerzett és gazdag emberként tért vissza hazájába. Sajnos azonban a vagyonszerzés egészségébe került.
A levelet most azért küldte el barátainak, hogy ezzel próbára tegye hűségüket.
Már készen volt a végrendelet is. Vagyonát azok a barátok kapják, akik teljesítik ígéretüket és a megbeszélt este megjelennek a szállodában. Mindezt titkárára bízta.
A kitűzött nap elérkezett és gazdája képviseletében. a titkár jelent meg a szálloda nagytermében. Kilencet, tízet, tizenkettőt ütött az óra és nem jött senki.
Ekkor derült ki, hogy a sok ,,jóbarát" közül egy sem volt igazi barátja a gazdag, de haldokló embernek. Másnap mindenről beszámolt a titkár főnökének. Szomorúan hallgatta és megvetően szólt az emberek megbízhatatlanságáról.
Összetépte végrendeletét és egész vagyonát a város árvaházára hagyta.
"Minden időben szeret a barát, de testvérré a nyomorúság idején válik."
Példabeszédek 17:17.
HALÁLOS ZSÁKMÁNY
Példázat a sasról, a zsákmányhoz való ragaszkodás miatt, amely tragédiába torkollik...
Egy zimankós télen történt. Az Erie-tó felől hatalmas jégtáblák sodródtak a Niagara vízesés irányába. Az egyiken egy döglött birka hevert. Egy sas, amely az áramlat fölött körözött, észrevette, és nyomban lecsapott rá. Karmait mélyen belevájta a tetembe, és pengeéles csőrével egyik falatot a másik után hasította ki belőle. Időközben a jégtábla egyre közeledett az óriási vízeséshez, ám a sas továbbra is nyugodtan üldögélt zsákmányán.
Csupán időről időre arrafelé kémlelt éles szemével, ahol a víztömeg a sziklákról a mélybe zúdult. Jól tudta, hogy neki csak ki kell terjeszteni a szárnyait, és máris felemelkedhet a magasba.
A víz elkezdett pezsegni és kavarogni körülötte, s a jégtábla egyre hevesebben száguldott.
A vízesés felől finom permet szállt fel, és megtelepedett a sas tollazatán. Ő azonban úgy vélte, még RÁÉR, még bekaphat egy hatalmas falatot.
Ekkor a jégtömb zuhanni kezdett. A sas a szárnyait emelgette, DE - NEM tudott felszállni.
A karmai egyszerűen belefagytak a birka széthasított, megmerevedett tetemébe. A sas hevesen csapkodott szárnyaival - de MINDHIÁBA.
A jégtáblával együtt a mélybe zuhant, és ott lelte sírját.
Észre sem vesszük mikor vágyaink megkötöznek minket, és hiába akarjuk elengedni nem sikerül és fogságban tartanak minket. A világi szenvedélyek is ilyenek, ital, kábítószer, pornográfia, melyek ártanak az egészségünknek, és bűnbe sodorhatnak, megbetegítik az életet és idő előtti halált okozhatnak.
LÉGY OTT AHOVÁ ISTEN VEZET
Az ápolónő odakísérte a fáradt, aggódó katonát az ágyhoz.
- Itt van a fia - mondta az idős embernek, ám szavait többször is meg kellett ismételnie, mielőtt a beteg kinyitotta a szemét. Erős nyugtatókat kapott a szívroham okozta fájdalmakra, ezért csak homályosan látta az ifjú egyenruhást, ahogy az oxigénpalack mellett áll. Az idős páciens kinyújtotta felé erőtlen kezét, a tengerészgyalogos pedig a szeretet és a bátorítás jeleként megszorította erős ujjaival. A nővér széket hozott, hogy a fiatalember helyet foglalhasson az ágy mellett.
A fiatal katona egész éjjel ott ült a félhomályban. Mindvégig fogta az idős beteg kezét, miközben szeretetteli szavakkal erőt öntött belé. Az ápolónő néha azt javasolta, pihenjen egy kicsit, térjen ő is nyugovóra, a fiatalember azonban elutasította. Valahányszor csak belépett a nővér a kórterembe, észrevette, hogy a katona a kórház minden éjszakai zajára odafigyel - az oxigénpalack hangjára, az éjszakai műszakosok beszélgetéseire, a betegek panaszos jajgatására... Az ápolónő hallotta, ahogy a fiatalember néha vigasztaló szavakat mond a betegnek. A haldokló semmit sem szólt, csak szorosan fogta a fia kezét.
Hajnaltájban a beteg meghalt. A tengerészgyalogos elengedte az ernyedt kezet, szólt a személyzetnek, és várt, amíg az ápolónő megtette a szükséges intézkedéseket. Miután visszament, részvétet nyilvánított a tengerészgyalogosnak, a fiatalember azonban félbeszakította:
- Ki volt ez az ember? - kérdezte.
A nővér meglepetten válaszolt: - A maga apja.
- Nem, ő nem az apám. Soha életemben nem láttam.
- Akkor miért nem szólt, amikor odakísértem az ágyához?
- Természetesen tudtam, hogy tévedésről van szó, de azt is felismertem, hogy szüksége lenne a fiára, aki azonban nem volt itt. Amikor észrevettem, hogy már milyen súlyos az állapota, úgy gondoltam, nem közlöm vele, hogy nem én vagyok a fia, hiszen szüksége volt rám, így maradtam. Valójában Mr. William Grey-hez jöttem, hogy közöljem vele, a fia tegnap gyilkosság áldozata lett Irakban. Engem küldtek, hogy értesítsem őt. Hogy hívták egyébként ezt az idős urat?
A nővér könnyes szemmel mondta meg a választ:
- Mr. William Grey.
SZERETLEK APA!
Az esti iskolán, ahol tanítok, nemrégiben elkövettem a ,,megbocsáthatatlant". Házi feladatot adtam az osztályomnak!
Egész pontosan azzal bíztam meg őket, hogy a következő hét folyamán menjenek oda valakihez, akit szeretnek, és mondják meg ezt neki. Olyasvalakit válasszanak, aki még sohasem hallotta tőlük ezeket a szavakat, vagy ha mégis, akkor már nagyon régen.
Ez így nem hangzik nagyon nehéznek, amíg nem tisztázzuk, hogy tanulóim túlnyomó része elmúlt harmincöt, és abba a nemzedékbe tartoznak, amelynek tagjaiba azt sulykolták bele, hogy az érzések kifejezése férfihoz méltatlan viselkedés. Érzelmeket mutatni vagy pláne sírni (Jézusmária!) egyszerűen nem ildomos. Így aztán egyesek számára rettentően kemény erőpróbát jelentett a dolog.
A következő óra elején megkérdeztem, van-e kedve valakinek elmondani, mi történt, amikor végrehajtotta a feladatot. Határozottan arra számítottam, hogy szokás szerint nő lesz az önként jelentkező, de ezen az estén az egyik férfi emelte fel a kezét. Úgy tűnt, nagyon megindult, kissé meg is rázta az ügy.
- Eléggé haragudtam magára, Dennis - kezdett bele, miután mind a száznyolcvanöt centijével kihúzta magát -, amikor megkaptuk a házi feladatot. Egyrészt nem jutott eszembe egyetlen alkalmas egyén sem a környezetemből, másrészt meg kicsoda maga, hogy ilyen személyes dolgokba avatkozzék? De hazafelé menet megszólalt a lelkiismeretem. A szememre vetette, hogy pontosan tudom, kinek kellene vallomást tennem. Tudja, öt évvel ezelőtt csúnyán összekülönböztünk az apámmal, s azóta nem is békültünk ki igazán. Kerültük egymást, jóformán csak karácsonykor és más elmaradhatatlan családi ünnepeken találkoztunk, de még olyankor is alig váltottunk egy-két szót. Így hát kedden, mire kiszálltam a kocsiból, már meg is győztem magamat, hogy felkeresem az apámat, és megmondom neki, hogy szeretem.- Szinte hihetetlen - folytatta a férfi -, de már a puszta elhatározástól mintha nagy kő esett volna le a szívemről.
Otthon berohantam a házba, a feleségemhez, Már lefeküdt, de felébresztettem. Amikor meghallotta, mire készülök, szinte kirepült az ágyból, átölelt, és házasságkötésünk óta először láttam sírni. Fél éjszaka fenn maradtunk, kávéztunk és beszélgettünk. Csodálatos volt! - sóhajtotta.
- Másnap korán reggel magamtól ébredtem. Igazság szerint alig tudtam aludni az izgalomtól. A szokottnál előbb mentem be a munkahelyemre, és két óra alatt többet végeztem, mint az egész megelőző napon. Kilenckor felhívtam apámat, hogy benézhetnék-e hozzájuk munka után. Mikor felvette a telefont, egyszerűen megkérdeztem: ,,Apa, beugorhatnék ma délután? Mondanom kell neked valamit." ,,Igen? Na és mit?" - morogta, mire biztosítottam, hogy nem tart sokáig, így végül beleegyezett. Fél hatkor csöngettem be a szüleimhez, azért fohászkodva, hogy apám nyisson ajtó. Féltem, ha anyám jön ki a csöngetésre, inamba száll a bátorságom, és inkább neki mondom, amit apának szántam. De mintha kezemre játszott volna a szerencse, mégis apa jött. Nem vesztegettem az időt, beléptem, és rögtön így szóltam:
,,Azért jöttem, hogy megmondjam: Szeretlek, apa!"
A férfi egy pillanatra elhallgatott.- Apám arca mintha átalakult volna. Vonásai a szemem láttára lágyultak meg, ráncai szinte kisimultak, és eleredt a könnye. Felém nyújtotta a karját, átölelt, és így válaszolt:
,,Én is szeretlek, fiam, de soha nem voltam képes megmondani."
Újabb szünet.Nem akartam megtörni a pillanat varázsát, mozdulatlanná dermedtem.
Anyám jött oda könnyes szemmel. Csak intettem és egy puszit dobtam neki.
Még egy kicsit átölelve tartottuk egymást apámmal, aztán elmentem.
Hosszú ideje nem éreztem ilyen csodálatosan magam, de nem ezért álltam fel most.
Két nappal látogatásom után az apám, aki régóta szívbetegségben szenved, de nem árulta el nekem, szívrohamot kapott, és a kórházban kötött ki. Azóta eszméletlen, nem tudom, életben marad-e.
Úgyhogy csak azt szeretném mondani mindenkinek:
Sose halogassák azt, amit meg kell tenniük!
Ha tovább várok az apámmal, talán soha többé nem adódik alkalom.
Használják ki az időt, és tegyék meg most azt, amit kell!
(Ismeretlen)
Tanulságos történetek
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
Címkék: ügyefogyottakért, házasságkötésünk, megkönnyebbülten, mobiltelefonjába, telefoncsörgésre, megkülönböztetni, összejövetelről, félbeszakította, vagyonszerzésre, összeszorította, beszélgetéseire, szívbetegségben, elmaradhatatlan, felébresztettem, elgondolkodtató, elhamarkodottan, környezetemből, lelkiismeretem, rápillantottam, intézkedéseket, megvendégellek, száznyolcvanöt, egészségünknek, bankszámlájára, elhatározástól, képviseletében, jajveszékelték, mindnyájatokat, megszorítottam, belebetegedtél, mobiltelefonja, beszélgettünk, cserbenhagyna, pillanatokkal, biztosítottam, ausztráliából, öreg favágó, falu népe, fejét csóválta, vagyont ígért, öreg magában, állat –, saját ostobaságod, öregember csöndesen, egész sereg, egész vagyont, vadlovakat akarta, falu lakói, öreg bölcsességén, fiam mindkét, király hadat, másik országnak, TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK, ÁLDÁS VAGY ÁTOK, Egyedül Isten, Elizabeth Mittelstädt, Bruno Ferrero, EMBERI JÓSÁG, ÉJSZAKAI TELEFONHÍVÁS, Christine Craig, FÉLELEM HALÁLTÓL, Bertók Rita, GAZDAG IFJÚ BARÁTAI, HALÁLOS ZSÁKMÁNY, LÉGY OTT AHOVÁ ISTEN VEZET, Valójában Mr, William Grey-hez, William Grey, SZERETLEK APA,
|
|
Offline
