Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Márai Sándor: A négy évszak
  2022-09-17 21:00:17, szombat
 
 










Márai Sándor: A NÉGY ÉVSZAK




A négy évszak a Füves könyv előzménye és kiegészítője. Mindkét kötet tökéletes stílusművészettel, erkölcsi igényességgel, rezignált bölcsességgel megírt ,,prózai epigrammák" gyűjteménye az élet apró és sorsdöntő jelenségeiről, de az először 1938-ban megjelent A négy évszak még erősebben lírai fogantatású.

"Milyen fiatal vagyok! Ismerőseim biztatnak, hogy most kezdődik, s általában, enyém az élet.
Lehet, gondolom, lehet, hogy most kezdődik. Aztán arra gondolok, hogy Tolsztoj az én koromban már megírta főművét, Petőfi az én koromban már évtizede halott volt. Megborzongok és felvidulok. Megborzongok, mert nincs szabály, s felvidulok, mert nyilván sem eszközöm, sem képességem ahhoz, hogy megközelítőt írjak, mint Tolsztoj vagy Petőfi. Mások feladataim, méreteim. Szerényebbek, sokkal, sokkal szegényebbek. S mások, másfélék....mennyi időre lesz szükségem, hogy teljesítsem kötelességem? Az órára nézek, aztán kinézek az ablakon. Aztán vállam vonogatom. Élek."

(A négy évszak)








Márai Sándor: A NÉGY ÉVSZAK - Helikon kiadó

Link








JANUÁR


A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.

Mit is akarok, még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?

Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?

Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz elismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.

Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet ,,gyakorolni" az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.

Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanított reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.

Link








FEBRUÁR


Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban, meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát - korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen emberi feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, lila körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk.
Így ülünk a februári hajnalban, kedvetlenül és lila körmökkel. Kamránk, melyet ősszel bölcsen megraktunk, kiürült már; a befőtteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta végére járunk. Ismerőseinket elviszi egy tüsszentés is e hetekben.

A nők lakkcsizmásan gázolnak az olvadó hólében, a szennyben és latyakban, ormótlanul, cinóbervörös orral, mintegy csak jelezve - mütyürkével és pillantással - női jellegüket.

A könyvekre csömörrel pillantunk ez éjjeleken; úgy tetszik, már elolvastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segíteni. Napközben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan nyeljük, szopogatjuk az ózon ízű fényt, cuclizzuk a mesterséges sugarakat, oly mohón és tikkadtan, mint ahogy egy alvilági szolganép vágyhat a fényre és szabadságra.

A fényre emlékezünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, melyben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és nagyszerű, mint az életben.

Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassított érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot.
E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket írni - legföljebb négy, öt sort egyszerre -, mint a medvék.

De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhában, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a világot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitértünk előle.

Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre.

Az ablak előtt a fákat nyöggetik a böjti szelek.

Lehet, gondoljuk dideregve, hogy valami féktelen és túláradó

is volt az életben, valamilyen eszelős öröm, vad és visító boldogság, amely fütyült az értelem méltóságára - s talán erről volt szó; csak mi nem tudtuk.

Link








MÁRCIUS


Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázolunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.

Ezt éneklem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.

Észreveszem, hogy néhány napja másként ébredek. Ilyesmit gondolok félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer!

Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha hangosan is.

Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.

Link








ÁPRILIS


Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt, fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel, napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott hajú, őrült nő hárfázna valahol.

E hárfa zenéjét hallom még néha, álmaimban. A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek, akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzleti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. Valószínű, hogy az erőszakos halálnemek egyikében pusztulnak majd el, vízben vagy tűzben. A közhit kissé bolondosnak tart minket, áprilisi gyermekeket. De láttam már veszedelmesebb bolondokat is, akik augusztusban vagy decemberben születtek. Nem védekezem a közhit ellen.

Biztos, hogy van bennünk, áprilisiakban, valami állhatatlan, valami rohanó, valami óvatosan garabonciás. Amolyan szalonképes ámokfutók vagyunk. Ez az ég, az áprilisi égbolt dereng idegeinkben, üde zuhanyaival, zöld izgalmával, éretlen és vadóc, csiricsáré és harsány nyitási zenebonájával. Április a retek és fiatal hagyma hónapja, ahogy július a rózsák s december az irodalmi felolvasások hónapja. A reteknek is van költészete és ünnepe. Ez a néhány nap, április elején, ez az övé. A retekkel, a hagymával, a friss salátával érkeztem a világra, kényesen, mint afféle ,,primeur". Születésem napján nemzeti ünnep volt, a törvények szentesítésének ünnepe. Ezen a napon soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet. Ez az iskolai szünnap okozta, hogy - sokáig - ünnepnek éreztem a személyes létezést, az életet. Áprilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok. Úgy érzem, kezdődik valami.

Ibolyaszíne van, opálos, tulipános változatokkal. A föld megtelik e hetekben érlelt hagymákkal és gumókkal. A melegvizes források körül hajnalban elkeseredett gyomorbajosok állanak, pohárral és üvegcsővel kezükben, s keserűen néznek a tavaszba. A gyógyfürdők vizei ilyenkor adják ki pezsgő indulatukat, rohannak a mélyben, a kövek között, forró sistergéssel, tele üde, rejtélyes erővel. A nők nem szeretik ezt a hónapot. Ez a rövid kabátkák, a pattanások, a tavaszi szédülések, az oktalan izgalmak hónapja. A gazdagok ilyenkor Taorminába utaznak. A szegények este fölnéznek az égre, szaglásznak, a csillagokat nézik, és halkan mondják: ,,Fényesebb".

Én is fölnézek az áprilisi égre, csillagom kutatom. Látom, még dereng valahol. Egy kéz után nyúlok, és halkan mondom: ,,Halványabb".

Link








MÁJUS


Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre.

Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rántott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes.

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A természet tüneményeiben van valami kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan. Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak. A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcsodálkozással köszönünk vissza. Lehetséges? ... Hol volt a szemünk? ... Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik.

Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül, Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a tengerből áradt felém, a fény sugártöréséből, a meleg szélből. Virág nélkül is kegyetlen a világ. Emlékezem májusi reggelekre, gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk, Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E reggelek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra, mikor csaknem meghaltam egy nő miatt. Ez már nem történhet meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolkodom: ,,Kár."

Link








JÚNIUS


E hetekben, csendesen, utazni kezdek.

Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensőségesen szeretek utazni. Néhány év előtt, ha megszállott az elképzelés, még nem adtam alább, mint Bombay vagy Kína. Mint egészen közeli útszél vagy úti cél, melyre ásítva gondoltam, San Francisco lebegett szemeim előtt. De most már csak lassan szeretek utazni, nagyon lassan. Nem fontos, hogy a vonat haladjon. Az a fontos, hogy én haladjak. Ez sokkal nehezebb.

Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fontos, ez a lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt és a veszélyes között. Júniusban mindig újra utazni kezdek, óvatosan és megfontoltan, Scott kapitány körültekintésével, s oly gyanakodva, ahogy a lábadozó járni tanul. Néha csak a szomszéd utcába utazom, portakaróval, sétabottal és kézitáskával. Felébredek az idegen szobában, s a változás csodálatos kalandját bámulom, pislogó szemekkel, megrendülten és alázatosan. Egy idegen szekrény tud oly rendkívüli lenni, mint Bagdad. A világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje.

Ez a hónap, mikor a lakás útra kél mint egy hajó, s lassan halad életünkkel a szelídebb, melegebb égöv felé. Tegnap éjjel még esett, májusban, valahol, a mi külön Triesztünkben; de reggelre ébredve észrevesszük, hogy életünk új kikötőbe érkezett. Pitymallatkor partra szállunk, s szemdörzsölve észleljük, hogy idegen városban kötöttünk ki, ahol a nők és a férfiak másképpen öltöznek, az utcákon változott, kissé keleties élet zajlik, s különös, fehér félhold úszik az égen. Júniusi reggeleken, mikor a város még az első hőség fátylaiba burkoltan piheg, kibámulok a Lánchídon áthaladó társaskocsi ablakán át a Dunára, amely valahogy elemibb most, mint tegnap volt, áradóbb és kegyetlenebb. Tegnap még úgy tudtam, hogy Göd felé halad; ma eszembe jut, hogy a tenger felé is halad. Partjain idegen nők sétálnak, különös, virágos ruhákban, szemükben idegen végzetek csillámával, kezükben labdaütővel és piros viaszosvászon táskával, melyben a meztelenség kellékeit cipelik a folyó felé. A bennszülött gigerlik ilyenkor már felöltik a szalmakalapot. A levegő hőfoka dél felé figyelmeztet, hogy Kelet felé haladunk, a krokodilok, törökmézárusok, nyári szerelmek és a világháború fokozott esélyei felé. Pénzt váltok, s lassan elindulok a parton, az idegen földrész partján, Június partján.

A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal. A hétköznap, ünnepszerűen, virágfüzért aggat homlokára, s minden kissé húsos e hetekben, anyagias. Az előszobában is virágok állnak, befőttösüvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha állandóan menyegző lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel és rokoni csókokkal. Kissé bódultan élek e húsos érettségben, e nem egészen ártatlan testiességben, e júniusi, meleg és kitakart anyagiasságban. A nyaralóházak tornácain mindenfelé fiatal asszonyok hevernek a fekvőszékekben, kócosan, kissé elhízottan, délutáni szundítástól piros és meleg arccal, s önfeledt, álomtól tikkadt mozdulattal nyújtózva bámulnak a lombos fák távlatán át a kertajtó felé. Egészen biztos, hogy várnak valakit. A kavics csikorog a kerti úton. Már jön a nyár, gondolják; s behunyt szemmel, kezüket, álmosan, meleg szájuk elé illesztve, rövidet ásítanak. Mire gondolnak ilyenkor? Férjek, szerelmesek, vigyázzatok! Itt a június. Valaki jár a kertben.

Link








JÚLIUS


Már reggel, ébredéskor, van a levegőben valami vészhírszerű. A madarak hajnali fél három felé kezdik. Háromtól ötig vitatkoznak, készülnek a napra, az életre. Ezek a titkos órák. A város savanyú lepleibe göngyölten alszik, gyötrötten és aléltan készül a nappal harmincnégy fokos végzetére. De a kora hajnal, ez a gyöngéd, nemes és szagos júliusi hajnal az érettség egészséges és üde illatával lélegzik.

Erkélyemen állok, reggel négykor, a fák között, hallgatom azt a finom zizegést, mellyel a fák ébrednek. Igen, ez a nyár, gondolom; s mintha elborítana egy érzés, amely nem alkuszik többé, s tele van egyszerű, testi emlékekkel: egy uszoda szagát érzem, a kajszibarack illatát, annak a viaszosvászonnal behúzott hencsernek hűvös szagát, melyen diákkoromban hasaltam júliusi délutánokon, s Jókait olvastam, boldog habzsolással, a ,,Kőszívű ember fiai"- t és ,,Erdély aranykorá - t. Azután egy domboldalt látok az alkonyatban, apám megy a jegenyék alatt, puskával kezében, előtte Castor és Pollux, a két barna vizsla, anyám a kertilak tornácán áll, fehér pongyolában, s a táj tele van barna és kék alkonyati árnyakkal. Negyvenéves lehet e pillanatban apám; sárga szalmakalapot visel, s vadásztáskájáról véres szemű fürjek lógnak le. A füzest látom, a sekély vizű folyó partján, a porfelhőt az országúton, a teleholdat a meleg éjszakában, Nepomuki Szent János szobra felett. A szobor orrát letörték részeg vándorlegények. A tücsköket hallom. Az éjszakában nők nevetnek valahol, a füzes közt tót leányok fürdenek a folyóban. Ez a nyár, ilyen volt, emlékszem.

Hajnali ötkor bemegyek szobámba, becsukom az ablakot. Író vagyok, mesterséges klímára van szükségem, hogy dolgozni tudjak. Nem lehet strandra járni júliusban és írni. Nem lehet negyvenfokos napfényben tántorogni az olvadó, szortyogó köztereken és írni. Az írás nem természetes mesterség Sötét szobában, villanyfény mellett, e mesterkélt klímában dolgozom. Az ember maradjon hűséges mestersége feltételeihez. A bányász sem tehet másként, csak a nyirkos sötétben találja meg az ércet, melyet keresni és megtalálni, élete egyetlen értelme. Így vigasztalom magam, amíg napközben - a külvilágból- csapzott különcök érkeznek, és rémhíreket mesélnek. Olvad az aszfalt, mondják, megöltek egy krupiét, az emberek ájuldoznak az utcán, a levegő elemeire bomlik a hőségtől, minden erjed, rothad és málladozik. A sötét lakásban nesztelenül élek, meghallgatom e híreket, aztán visszaülök asztalomhoz, s egy-két sort írok, esetleg a nyárról, az égésről, a préritűzről, mely pusztítja a külső világot. Mit csináljak mikor ez a dolgom, kánikulában is?

Este hét felé lemegyek az utcára. A nap még villog a János-hegy fölött, sárga dühvel, egy haldokló ámokfutó dühével. A gépkocsi, mely a szerkesztőségbe visz, dülöngél a meleg kövek között. Odabenn most kezdünk dolgozni, mikor a többiek - miniszterek, öntözők, mozdonyvezetők - napi munkájuk után már a zuhany alatt állanak.A szürkésfekete forróságban dolgozunk, mint a néger fűtők a hadihajó kazánja előtt. Munkások, újságírók, írók, ingujjra vetkőzve járunk a folyosókon, verekszünk az elemek lázadásával, a szellemi munka testi feltételeivel. Formába öntjük a párás, néha véres anyagot, melyet a forró nap megérlelt. Éjfél felé munka után, sápadtan megyünk az utcákon, lehetőleg korrekten öltözve, mint a trópusokon a fehérek, akik kénytelenek fegyelmezettek maradni akkor is, mikor a természet fegyelmezetlen s a bennszülöttek elvesztik fejüket.

Hajnali háromkor megint künn állok az erkélyen. Hallgatom a madarakat. Arra gondolok, hogy az irodalom a mérsékelt égöv terméke. A trópusokon csak élni lehet. S még ezt gondolom, tikkadtan és honvággyal: nem is lehet rossz, a trópusokon. Nem is lehet rossz, élni, alélni az élet ötvenfokos, halálos ölelésében; élni, csak élni.

Link








AUGUSZTUS


Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfajta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek, aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között, kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, révedező pillantással, emlékektől csillogó szemmel, önfeledt mosollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják őket. A padlón papucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy Párizsból. ,,Igen, jövök már", kiáltják az ebédlő felé. E pillanatban elkomolyodnak.

De ez a komolyság, az első kanál levessel már el is múlik. Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ők oda voltak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott ült a sugárúton egy kávéház előtt, fehér nyári ruhában, girardikalapban, s arra a fűszeresre hasonlított, akinek régen, régen, harminc év előtt üzlete volt Kalocsán. Még szeptember előtt kifestik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Velencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdőszoba; ki hinné?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemekkel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán eszükre jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre hallgattak, mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a díványra, belélegzik az ismerős szoba változatlan illatát, még akarnak mondani valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félős, hogy kiömlött a kölnivíz. Firenzében rossz volt az ágy, még akarnak valamit. De akkor már alszanak.

Alusznak és álmodnak, s a világ csodálatosan keveredik álmukban az otthon illatával. Közben csendesen elered az eső. Mikor felébrednek, fél öt felé, már csapzott, sárgás lombozatú fák állanak az ablak előtt, s a háztetők fölött köd száll. Most megnézik a postát, s csodálkoznak, mily sok közük maradt a világhoz! A szobák, amíg odajártak, a világban, kihűltek. Eszükbe jut Szent István. Eszükbe jut, hogy két hét múlva beíratás, s aztán kezdődik az a különös, szívós, ernyedetlen, megszokott és mégis nyugtalanító feszültség, ami az otthoni élet, az otthoni munka és az otthoni pihenés. Rómában persze könnyebb, gondolják. S lemennek a kávéházba, amely így augusztus vége felé már egész őszies; a biliárdozók hangosabbak, a lámpákat hat felé gyújtják, s elmenőben észreveszik, hogy a temetésrendező kirakata tele van egészen új, érdekes gyászjelentésekkel. E jelentéseket hazamenet figyelmesen elolvassák.

Aztán elkövetkezik az éjszaka, s álmuk már tisztább, nyugodtabb. Néha még hallják egy londoni gépkocsi tülkének sivítását vagy a hangot, amint egy fiatal leány fölnevetett a tengerparton. Miért nevetett? - kérdik szórakozottan, némán. Az ismerős utcákon már közönyösen járnak, engedelmesen és várakozás nélkül. Az augusztus még fénylik egy pillanatra, s e fényben megvillan a világ emléke. Milyen is a világ? Van benne tenger és goromba, idegen pincérek s nagy festők képei, s valami, amit nem lehet tökéletesen megérteni.

Link








SZEPTEMBER


Az ökörnyállal kezdődik, a mustszagú erjedéssel, a dáliákkal, a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évszakok, egy idő óta, általában háborúkkal kezdődnek. Az égre nézünk, a sűrű, szirupszínű égre, hallgatjuk a berúgott darazsak dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze robbannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen.

Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez.

Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes, mustszagú és enyhén mustárgáz illatú őszben. A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bombákat, messze valahol, szerte az őszülő világon.

A vers olyan erővel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy kerti virág-ot írt őszi virág-ok helyett, azt, hogy takarta helyett takará-t írt a költő, szenvelgő és régies fordulattal. Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétől csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába írták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz esztendő távolságán át, s felkavarja az időben és a mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően őszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe. A délután meleg még. A természet szőlőcukorral táplálja gyengülő érlökését. A szökőkút tava pislog, mint egy öreg ember enyves szeme, ravaszul és alamuszian.

Az ősz a Hűvösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi rétet megkerülve elhalad a Szép Juhászné mellett; így tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hűvösvölgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene játszik, egészen régi és fellengzős operarészleteket, például az Undine nyitányát. A kerti utak mentén a kőangyalok hajfürtjeit vérpiros szőlőlevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túltömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a Veronika előtt, s biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

Link








OKTÓBER


Emlékszem egy októbere, mikor a német erdőben éltem, tölgyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent villanyos erő hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a vendégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden délután kilépett az erdőből, megállt a szálloda bejáratával szemközt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott a pázsit és a felhők között; majd komoran és kiség nevetségesen eltűnt a szarvasetetető irányában.

Ez az október minden más októbertől különbözött. Fiatal voltam és igényes. A szállodában már fűtöttek. Este a társalgó kandallója előtt ültem, szmokingban és escarpinben, könyvvel kezemben, s úgy éreztem magam, mint lord Byron, mielőtt elment meghalni a görög szabadságért. Abban az időben én is hajlandó lettem volna elindulni és meghalni, esetleg csak egyszerű levélbeli hívásra, valamilyen idegen ügyért, érthetetlen szabadságért. Sejtettem, hogy minden összetartozik. Minden reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai szoba ablakához, hogy szerepem van a világban, a feladatom feltűnés nélkül, tapintattal, de kegyetlen következetességgel kell majd elvégeznem. Gyanítottam, hogy sietnem kell, mert nem élek soká; de ezt a távoli, kissé bizonytalan időpontot mindenesetre száz éven túl képzeltem. Óriási fák között éltem, valószínűtlen hegyóriások között, valamilyen sugárzó és illetlen fényűzésben, mely nem illett társadalmi helyzetemhez, nem illett anyagi viszonyaimhoz, de csodálatosan megfelelt igényemnek, mellyel az élet felé fordultam. Mindehhez október volt, kevés köd, kevés napsütés, az életnek az a meleg, kissé színházias félhomálya, mely múlhatatlanul színészkedésre késztet fiatal embereket. Mire az ember hozzáöregszik az évszakokhoz, mintegy kitanulja világításukat, esélyeiket, szépségüket és veszélyeiket, már nem érzi díszletnek a világot. A valóság érdekli, mely olyan más, olyan meglepő s oly független szándékainktól! Ifjúságom e pillanata számára az október egyetlen naplemente volt, tele német irodalommal, általános szabadságvággyal, öntudatlan dandyzmussal, melyben oly nyugodtan és természetesen mozogtam, mint egy színész a színpadon, élete egyik jelentős szerepében.

A szálloda nagyon finom volt, s természetesen a hozzávaló október is finom volt, mintha az igazgatóság mindent elkövetne, hogy jó minőségű évszakot nyújtson elkényeztetett vendégeinek. Időnként köd szitált, ahogy illik. A golfmező pázsitja halványsárga volt; de senki nem golfozott, mert a németek, s mi, többiek, közép-európai vendégek, nem tudunk golfozni. Ebéd után a szálló bejárata előtt hevertünk, fekvőszékekben, sportszerűen marcona, kötött ingekben, s arcuknak a napfény felé fordítottuk, mely oly gyöngéd volt e hetekben, mint egy öregedő férfi érzése, mellyel egykori vetélytársaira és szerelmeseire gondol. Senki nem akart semmit. Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos. De néhány nappal később leesett az első hó, és kitört a Spartacus-forradalom. Akkor mind hazautaztunk, őzek, vezérigazgatók, finom költők: az ünnepélynek vége volt, új évszak kezdődött, Berlinbe érve, a gépkocsi ablakából láttam egy embert, amint a sárban feküdt, s nyakából vér szivárgott.

Erre az októberre emlékszem most. Soha többé nem éltem meg ilyen finom októbert. Mintha népszerűsítették volna e nemes hónapot. Magamra öltöm puha anyagát, mint valamilyen átmeneti konfekcióöltönyt, várakozás nélkül szemlélem a táj tárlatát, közönyösen járok színes és kopott díszletei között. Az emberről lassan lekopik minden hazugság, így a világfájdalom is. Marad a fájdalom és a világ.

Link








NOVEMBER


Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakokról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játékának díszletei. Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjátékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.

A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életre kelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kisség városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt - és mindenekfölött - fázunk.

Mint egy középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan, kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vastag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeibe, félünk valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még feldereng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunkban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet, melynek ez volt a címe:A tél örömei. A képeken nagyapó, keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott, mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek, a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hideg napsütésben. Mindez elmúlt.

Nyarak és telek megtanítottak rá, hogy a télnek nincsenek ,,örömei", nincs más, igazi élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melynek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait. Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sötét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány öröm.

A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk.


[ink]http://ekor-lap.hu/kultura/2018/10/29/marai_sandor_november" target="_blank" >rel="nofollow"Link








DECEMBER


Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.

A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

Link











 
 
0 komment , kategória:  Márai Sándor  
Címkék: elcsodálkozással, ruhásszekrénynek, kötelezettséggel, szanatóriumszerű, fogházbüntetését, világirodalomban, népszerűsítették, állhatatlanságát, gyermekkorunkban, vadásztáskájáról, viaszosvászonnal, spanyolországban, konfekcióöltönyt, szabadságvággyal, operarészleteket, tüdőgyulladással, gyermekkoromból, szentesítésének, szerencsétlenek, girardikalapban, engedelmeskedik, szerkesztőségbe, befőttösüvegben, legkegyetlenebb, gyermekkoromban, szellőztetnének, embertelenséget, pezsgőspohárral, kivédhetetlenül, fegyelmezetlen, mozdonyvezetők, világmindenség, törökmézárusok, fekvőszékekben, fegyelmezettek, veszedelmesebb, négy évszak, élet apró, először 1938-ban, órára nézek, harangok elhallgattak, nagy csöndben, ablakhoz álltak, havas éjszakát, múló időre, korlátlan létezés, élet értelmét, élet értelme, évek elhozták, reggel felébredtem, enyészet mögött, élet eltelt, Márai Sándor, NÉGY ÉVSZAK, Nepomuki Szent János, Szent István, Szép Juhászné, Victor Hugo,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Még zöld a chili paprikám, ha beviszem a lakásba tovább fejlődik?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
még több kérdés
Blog Címkék
Facebookon kaptam  Szabadi Lívia: A várakozás ide...  Facebookon kaptam  Advent első vasárnapja, a kará...  Facebookon kaptam  Szép estét, jó éjszakát!  Spurgeon - November 30  Facebookon kaptam  Nahát gif  Facebookon kaptam  Idő van gif  Png nő  A legjobb vitamin a bőr számár...  Facebookon kaptam  Szép napot kívánok  Facebookon kaptam  Vízparton gif  Adventkor  Advent első angyala  Vidám szép napot ! .......  Oprae: Advent idején  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Üdvözlet Szegedről !.......  Facebookon kaptam Annuska bar...  Őszi este  Facebookon kaptam  A hitet a Szentlélek ébreszti  A hitet a Szentlélek ébreszti  Mindenkinek Jó reggelt, kellem...  Erie-tó.......  Zölderdőben gif  Facebookon kaptam Mírjam barát...  Jó éjszakát ! ......  Jó reggelt kedves látogatóimn...  Advent első vasárnapján fel lo...  Vízparton gif  Szép mai napot !........  Nahát gif  Facebookon kaptam Cs Ildikótól  Minden advent...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Aloe vera virág  Facebookon kaptam  Madárvilág........  Fotós gif  Jó éjszakát  Facebookon kaptam  Ötórai tea  Facebookon kaptam  Advent első vasárnapja ! ........  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam Mírjam barát...  Balerina gif  Elérkezett az idei év első adv...  Csészepuszi gif  Spurgeon - November 28  Vörösrózsaszál gif  Hol van a hiányzó óra ?  Jó éjszakát  Harmonia.......  Vidám szép napot ! .......  Punnyadás  Kassák Lajos ADVENT VAN Advent...  Nagyon szép.......  Kenderpálma télálló  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Az első tánc ma a hit lángja. ...  A legjobb vitamin a bőr számár...  Rózsa csokrok  Adventkor  Advent első angyala  Punnyadás  Facebookon kaptam  Thaiföld......  Hát nem furcsa?  Az első tánc ma a hit lángja. ...  Szép mai napot !........  Advent 1  Spurgeon - November 30  Facebookon kaptam Cs Ildikótól  Advent1  Facebookon kaptam  Ékszer és könyv csendélet gif  Aloe vera virág  Négy gyertya meséje Egyszer vo...  Idő van gif  Van valami, ami több mint szer...  Facebookon kaptam  Advent útján Mikulás felé  Facebookon kaptam  Varjú Zoltán ADVENTI ÁLOM Ami...  Facebookon kaptam  Advent1  Advent első vasárnapja, a kará...  Facebookon kaptam  Elérkezett az idei év első adv...  Lelked... 
Bejegyzés Címkék
négy évszak, élet apró, először 1938-ban, órára nézek, harangok elhallgattak, nagy csöndben, ablakhoz álltak, havas éjszakát, múló időre, korlátlan létezés, élet értelmét, élet értelme, évek elhozták, reggel felébredtem, enyészet mögött, élet eltelt, egészet akarta, igazság jegyében, emberek között, emberi élet, élet mutat, értelem igazságára, igazságra értem, értelem fegyverzetében, halál ostromát, dőre reménykedés, élet egyik, értelem megtanított, öröm alján, végtelenség partjain, hosszú februári, kihűlt szobában, szél vinnyogására, ablakon kocogtat, hamvazó szerda, öröm elillant, februári hajnalban, oldalast megettük, savanyú káposzta, olvadó hólében, könyvekre csömörrel, kvarcfény alatt, mesterséges sugarakat, alvilági szolganép, fényre emlékezünk, bölcs állatok, élet tevékenységét, ébredés józan, ablak előtt, fákat nyöggetik, böjti szelek, értelem méltóságára, sötétség alvilági, ember megtanulja, naptári adatnak, minta érték, átmeneti kabátot, szerelem hónapja, szövődmények hónapja, külső világban, kopott díszletekre, virágok parfümje, téli ruhákat, téli szerelmeket, égre nézünk, levegő tele, kibontott hajú, nürnbergi álmoskönyv, erőszakos halálnemek, közhit kissé, közhit ellen, áprilisi égbolt, irodalmi felolvasások, friss salátával, törvények szentesítésének, napon soha, iskolai szünnap, személyes létezést, föld megtelik, melegvizes források, gyógyfürdők vizei, kövek között, rövid kabátkák, tavaszi szédülések, oktalan izgalmak, gazdagok ilyenkor, szegények este, csillagokat nézik, áprilisi égre, nemzetközi dalszerzők, mérsékelten viszonzott, igazi májusi, halál neszéből, asztal varázsosan, emberek szíve, májusi ünnep, ókori ünnep, ember tehetetlenül, civilizáció bástyái, májusi napfény, május mérgekkel, , ,
2022.11 2022. December 2023.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 202 db bejegyzés
Összes: 4489 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2244
  • e Hét: 7104
  • e Hónap: 2244
  • e Év: 647658
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2022 TVN.HU Kft.