|
2022-12-21 19:30:33, szerda
|
| |
| |
KARÁCSONYI TÖRTÉNETEK 
Néhány nap múlva itt a karácsony, így valószínűleg már az emberek többsége teljes ünnepi lázban ég. Akinél azonban még várat magára a karácsonyi hangulat, azoknak ezeket a történeteket ajánlom.
A NAGYPAPA TÁNYÉRJA - Karácsonyi tantörténet
Egyszer volt egy család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.
A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért rendszeresen korholta az idős embert.
Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört.
Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt.
Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit.
Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Ráadásul újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén.
Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként.
Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte:
- Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!
ADVENTI TÖRTÉNET: PAPPY ÉS A CSENGETTYŰ 
Pappy kedves öregember volt, akire nagyon jó volt ránézni. Mindig gondosan megfésült haja nem is lehetett volna fehérebb. Szépen tudott fütyülni, s minden nap boldogan fütyörészve tisztogatta, törölgette a zálogboltját. Az ügyfelei többnyire visszajöttek zálogba adott holmijukért, és Pappy alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.
Egyik nap, miközben újonnan összerakott lámpását fényesítgette, megszólalt a bejárat fölötti csengettyű. Ez a különösen szép hangú csengő évszázadok óta a családjáé volt. Nagyon a szívéhez nőtt, és szívesen osztotta meg csilingelését bárkivel, aki belépett a boltjába.
Először észre sem vette a vendéget. A kislány selymes fényű hajjal borított fejebúbja alig érte el a pult szélét.
- Miben segíthetek, kis hölgyem? - szólalt meg Pappy kedvesen.
- Jó napot, uram. - A kislány szinte suttogva beszélt. - Szeretnék venni egy ajándékot - mondta félénken.
- Lássuk csak,- szólt Pappy, - kinek lesz az ajándék?
- Nagyapámnak. De nem tudom, mit vehetnék.
Pappy megpróbált ötleteket adni.
- Ezt a zsebórát? Jó állapotban van, én magam állítottam be, büszkélkedett.
A kislány nem felelt. Odament az ajtóhoz, és megfogta. Óvatosan mozdított rajta, hogy megszólaljon a csengettyű. Pappy arcán szomorúság suhant át, ahogy meglátta a kislány felragyogó mosolyát.
- Ez éppen jó lesz, - repesett a gyermek. - Anya mondta, hogy nagyapa szereti a zenét.
Pappy elkomorodott. Nem akarta megbántani a kislányt, igyekezett a legkedvesebb hangján mondani:
- Sajnálom, kisasszonykám. A csengettyű nem eladó.
Igyekezetében, hogy megértesse magát, Pappy elmesélte a kislánynak a csengettyű történetét, azt, hogy milyen régóta van már a család birtokában, s hogy ezért nem válhat meg tőle.
A kislány felnézett rá, s egy nagy könnycseppel a szemében ennyit mondott:
- Azt hiszem, értem. Mindenesetre köszönöm.
Hirtelen Pappynak az a gondolata támadt, hogy a család többi tagja már mind itt hagyta a földi létet. Egy tőle eltávolodott lánya él még messze valahol, akit már több mint tíz éve nem látott. Miért is ne? Miért ne adja oda a csengettyűt valakinek, aki örömöt akar szerezni vele.
- Várjon csak kis hölgyem, - szólalt meg épp, mikor a kislány ki akart lépni az ajtón, s megszólalt a csengettyű. - Mégiscsak eladom a csengőt.
A kicsi lány tapsolni kezdett.
- Ó, nagyon köszönöm, uram. Nagyapa olyan boldog lesz!
Este, mialatt készült bezárni a boltot, Pappy a csengettyűre gondolt. Azt már eldöntötte, hogy nem tesz fel újat az ajtóra. Pappynak úgy rémlett, hogy hallja a csengettyűt. Odafordult az ajtóhoz, és lám, ott állt a kislány. Boldogan rázta a csengőt, és kedves mosoly ült az arcán. Pappy nem értette a dolgot, odalépett hozzá.
- Mi történt kis hölgyem? Meggondolta magát?
- Nem, - mosolygott a kislány. - Anya azt mondta, hogy öné az ajándék.
Mielőtt Pappy megszólalhatott volna, a kislány félreállt az útból, és belépett a boltba az édesanyja. Könnyes szemmel mondta:
- Szia, apa.
AMIKOR A REMÉNY A LEGJOBB GYÓGYSZER 
/Karácsonyi történet a reményről, amelyet egy hivatásos télapó személyesít és hoz meg, miután meglátogatja a leukémiában szenvedő halálos beteg kislányt./
Az Amerikai Egyesült Államokban található Wisconsinban élő Mark R. Leonard hosszú évekig dolgozott hivatásos Télapóként. A bevásárlóközpontban gyerekek tucatjai álltak sorba, hogy találkozzanak vele, közöttük egyik évben egy kisfiú, aki egy fényképet szorongatva várta, hogy végre kettesben lehessen a Télapóval. Amint beszédbe elegyedtek, a kisfiú szomorúan mesélte, hogy a fényképen a testvére, Sarah látható, aki nagyon szeretett volna találkozni a Télapóval, csakhogy súlyos beteg, és jelenleg kórházban fekszik, így nem tudta elkísérni őket.
A kisfiú a nagymamájával érkezett, akitől Mark megtudta, Sarah súlyos leukémiában szenved, és szinte biztos, hogy már az ünnepeket sem éri meg. Nem kérnek hát mást, csupán annyit, hogy látogassa meg őt a kórházban, hogy, ha utoljára is, Sarah legalább egyszer találkozhasson a Télapóval.
Mark sosem vállalt korábban hasonló feladatot, ezúttal azonban, látva a nagymama szemében a könnyeket és a kisfiú szomorú arcocskáját, valamint kezében a kis fényképet, kivételt tett. Még aznap délután felkereste a kórházat, ahol Sarah feküdt. A kislányt az ágyában találta, sápadtan és legyengülve.
Sarah észre sem vette Markot, csak akkor figyelt fel rá, amikor Mark könnyekkel a szemében, vidám arckifejezést erőltetve köszöntötte a Télapó jól megszokott köszönésével.
A Télapó és Sarah órákig beszélgettek kettesben a szobában, kéz a kézben, majd mielőtt Mark távozott volna, megígérte Sarah-nak: megkéri az angyalokat, hogy vigyázzanak rá.
Miután Mark távozott a kórházból, nem hallott többet a kislányról - egészen a következő év karácsonyáig, amikor is a bevásárlóközpontban a gyerekek között egyszer csak feltűnt egy szőke, erős, vidám kislány, hatalmas mosollyal az arcán. Sarah volt az, makkegészségesen, akin nyoma sem volt annak, hogy valaha a halállal kellett küzdenie.
Baksa Lívia: A HÓFALVI GYERTYÁK KONFERENCIÁJA 
Kedves, csendes este volt Hófalván. Az ezüst holdacska kíváncsian kukucskált be a kicsiny városka művelődési házának ablakán. Vele tartottak a ragyogó csillagok is, akik örömükben táncot jártak az égbolton.
Bent nagy volt a sürgés-forgás, a karácsonyi ünnepekre készülődtek.
Az aulában díszes fenyő üdvözölte a vendégeket. Ágain csilingelő csengettyűk, színes gömbök, világító égők s ízletes szaloncukrok roskadoztak. Csúcsán pedig egy arany csillagocska díszelgett, s nyújtogatta karjait, hogy neki is kijusson a csodálkozó tekintetekből.
A színházteremben pedig rengeteg gyertya gyűlt össze arra a konferenciára, amelyet Hit, Remény és Szeretet nevű gyertyák rendeztek. Hármójuk fénye bevilágította az egész termet. Sokkal ragyogóbb és vakítóbb volt a lángjuk, mint bármelyik gyertyácskának a teremben.
A sok-sok gyertya csak ámult, s kíváncsian várta, hogy elkezdődjön a karácsonyi konferencia.
Elsőként a Szeretet gyertyája kapott szót. Szeretettel üdvözölte társait, majd mesélni kezdett.
-,,Tudjátok, rég történt, amit most elmesélek.Réges-régen, több mint kétezer éve élt valaki, akiről ma is sokat beszélnek, s beszélni is kell. Őt Jézusnak hívták. Jézus bemutatta életével, hogy hogyan kell élnie az embereknek a földön. Legfontosabbnak azt tartotta, hogy az emberek szeressék egymást. Isten, az ő apukája küldte el Őt erre a bűnös világra, hogy meghaljon minden emberért. Annyira szerette az embereket, hogy Jézust, a fiát feláldozta értük, hogy ők megmenekülhessenek. Én pedig azt a feladatot kaptam, hogy égjek a szeretetért, s lángom soha se aludjon ki! Azt szeretném, hogy ti is égjetek velem együtt a szeretetért, s remélem minél több ember szívében lángra lobban ennek a szeretetnek lángocskája. Ez az a szeretet, amire mindenkinek szüksége van. Nem számít kicsoda az ember, s honnan jött, mit tett, mert szüksége van erre a lángra. Ez a szeretet az egyetlen eszköze annak, hogy a világban a jó kibontakoztathassa törékeny szárnyait."
A kicsi gyertyácskák meghatottan hallgattak, majd azt vették észre, hogy lángjukat körbefonja a szeretet, s egyre jobban ragyognak, utat törvén a magasba.
Majd a Hit gyertyája következett.
-,,Tudjátok, nekem is az a feladatom, hogy a szeretettel együtt égjek. Kell, hogy az emberi szívekben ott legyen az a hit, amelyért égnem kell. Nem aludhat ki a hit lángja, mert ez az egyetlen, ami megmentheti az embereket, s örök életet, boldogságot adhat nekik. De tudjátok, sokak szívében még szunnyad ez a láng, alszik. Ám a legfontosabb dolog, hogy feléledjen álmából bennük a hit.Ez az a hit, amelyet Jézusba kell helyezni. Aki hisz abban, hogy Ő meghalt a bűnökért, de fel is támadt s ma is él, s elfogadja Jézust Úrnak, Megváltónak, az örök életet kap ezért a hitért. Ez Isten legtökéletesebb ajándéka az embereknek. Annyira csodálatos, hogy nem kell érte semmit tenni, csak egyszerűen el kell fogadni, s lángra kell lobbantani a hitet a szívekben, s hagyni, hogy mindig égjen, tündököljön."
A remény gyertyája beszélt utoljára. 
-,,Nekem pedig az a feladatom, hogy a reményért égjek, a hittel, szeretettel együtt. Mi együtt, így hárman nagyon erősek vagyunk, s ez az erő, ami miatt mindennél fényesebb lánggal ragyoghatunk. Tehát kell, hogy az én lángom is ott ragyogjon a szívekben, hogy soha senki se szégyenülhessen meg.
Hit és szeretet már mesélt nektek Jézusról. De azért én is szólnék róla pár szót. Ő adja azt a reménységet, melyért érdemes égni. Azok, akik benne reménykednek, nem szégyenülnek meg. Mert akik hisznek és remélnek, és szeretettel vannak, minden szükségük betöltetik, s egész életüket áldás kíséri. Azok, akiknek szívében e három láng ott lobog, Isten gyermekeinek neveztetnek, s mint gyermekek, bátran kérhetnek, mert Szerető Mennyei Édesatyjuk gondoskodik róluk.
Kedves gyertyák! Gyertek és kövessetek minket! Égjetek velünk a hitért, a szeretetért és a reményért! Mi nem akarunk többek lenni, mint Ti, nem akarjuk, hogy a mi lángunk fényesebb legyen a Tiéteknél, mert mi veletek együtt akarunk ragyogni!"
A gyertyák felálltak, s hangosan kiáltották ,,égni fogunk, égni fogunk veletek!"
Az aulában lévő fenyő beszaladt a hangos kiáltozásra, s olyan látvány tárult elé, amelynél szebbet sohasem látott. Elszégyellte magát, hogy mindig a középpontban akart lenni, s azt szerette volna, hogy minél többen megcsodálják, majd kiállt a gyertyák elé és szót kért.
Megköszönte a gyertyáknak, hogy rávilágítottak, mi a lényeg, majd így szólt: -,,Tudjátok, én már sok karácsonyt töltöttem el az emberekkel. Mindig tetszeni szerettem volna nekik, s szépségemmel akartam boldoggá tenni őket. Akkor voltam boldog, ha fényképeztek, s alattam minél több ajándék roskadozott. Amikor nem raktak alám semmit, akkor szomorú voltam. De most értettem meg, miről kell szólnia a karácsonynak. Az ünnepnek valóban a szeretetről kell szólnia, s arról a Jézusról, aki meghalt az emberekért, szenvedett értük, hogy nekik ne keljen! Megmutattátok nekem, hogy a szeretetet nem ajándékokban mérik, s a karácsonynak nem az ajándékozásról kell szólnia, hanem egymásról, a szeretetről, s a Megváltóról. Innentől kezdve azt szeretném, ha nem csak bennem gyönyörködnének majd az emberek, hanem egymásban és az Úr Jézusban, aki megmutatta, mi az igazi, tiszta szeretet!"
A gyertyák meghatódottan ennyit szóltak: Így legyen, így legyen, s hadd vegyék észre ezt az emberek is, s jussanak hitre, szeretetre, reménységre egymásban, de legfőképpen Benne!
A történetnek vége, váljon áldássá eme mese!
BOHÓCKÖNNYEK 
A církuszban a gyerekek harsányan kacagnak a bohócon, csak egy kislány nem nevet. Ő nem látja a bohócot csak hallja. Vak. A bohóc elmegy hozzá a lakásukra, hogy megnevettesse a kislányt...
- Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr - és istállószag terjengett, hanem sütemény -, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.
- Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:
- Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!
- S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.
- Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.
Aztán kezdődött az előadás.
Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.
Ó, és aztán jött a bohóc!
Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.
Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.
Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.
Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.
De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.
A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.
Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.
Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:
- Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?
A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:
- Ó, dehogynem, nagyon tetszik!
- Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - kérdezte a bohóc.
- Ugyan, min nevessek?
- Nos - mondta a bohóc -, rajtam például.
A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.
- Bocsáss meg - mondta amaz -, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.
- És miért nem?
- Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok.
Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.
Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.
- Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa.
Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.
- És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?
- Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent!
Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.
- És az mi? - kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.
- Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.
- Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:
- Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.
- Igen, mi az?
- De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.
- Persze, hogy tudni szeretném!
- Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.
- Hozzánk, a lakásunkba? - kérdezte Erika izgatottan.
- Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?
Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:
- Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!
- Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek.
- Kérem, semmiség... - mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.
- Rendben van, mondjuk hatkor?
- Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök.
A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.
- Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim - szólt.
A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.
Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:
- Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?
- Biztosan - mondta az anyja -, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.
A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:
- Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.
- Nahát, mit gondoltál! - mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!
- Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.
Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.
- Símogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.
Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)
- Kész? - kérdezte végül.
- Hm - mondta Erika.
- Tudod, hogy nézek ki?
- Pontosan.
- Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!
Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.
- Persze - mondta Erika.
És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.
- Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc.
Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.
Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.
A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.
- És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.
- Még egyszer! - mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer!
Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:
- Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.
És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.
Johannes Mario Simmel (Fordította: Fodor Tamás)
Borsai Mária: A VARÁZSKATONA 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, kit Magduskának hívtak. Ez a kislány mindig jókedvű volt, kedves, vidám hangocskájával, szép táncával sok örömet szerzett szüleinek és ismerőseinek.
...A hó nagy pelyhekben hullott alá a szürkéskék égből: bizonyosan Hópihe asszonyság rázogatta óriási dunyháit. A gyermekek az utcán , pirosra csípett arccal hógolyóztak, hóembert építettek.
Közeledett a várva-várt karácsony! És az apró emberek estére elcsöndesedtek, jól viselték magukat és áhítattal bámultak ki a hóval borított utcára. Tudták, ilyenkor járnak az angyalok a jó gyermekek nevét felírni, akiknek majd karácsonyra ajándékot visznek.
Magduska különösen jól viselkedett - hej, nagy oka volt rá: roppant kívánságot rejtegetett kis szívében. Magduska hallotta, hogy réges-régen, talán száz évvel ezelőtt, élt egy kislány, aki jósága és szelídsége jutalmául az angyaloktól egy kis ezüst koronát kapott. De ez nem közönséges korona volt, különös varázslattal bírt, tulajdonosának minden kívánságát teljesítette.
Magduskának nem ment ki a fejéből a varázskorona története és elhatározta, hogy jó lesz, igen jó lesz, hogy kiérdemelje az angyaloktól a koronát. Minden este , mikor lefeküdt, azért imádkozott, hogy az angyalok teljesítsék kívánságát. Anyuska is alig ismert rá kislányára, olyan csendes, olyan szófogadó lett.
Közben eljött a karácsony este. Magduskával egész nap nem lehetett bírni, türelmetlenségében ide-oda ugrált, folyton az órát nézte - nem győzte már kivárni, hogy az angyalka csengessen. Na, de végre mégis eljött a perc, amikor az angyalkák csengettek - a szalonajtó kitárult s a szoba közepén ott pompázott a gyönyörű, csillogó karácsonyfa.
Magduska egy pillanatig elámulva nézte a fát - azután megnézte a játékokat. Volt ott sok minden. Gyönyörű nagy hajas baba, valódi hosszú hajjal és szempillákkal, s ha megnyomott egy gombot a baba hátán, még beszélt is, és szép kis zongora, amin kottatartó is volt , szép piros szánkó és sok meséskönyv. Magduska igazán nem is képzelte, hogy ennyi ajándékot kap s boldogan nézegette őket. De egyszer csak eszébe jutott a "Varázskorona". Félig reménykedve kutatta át az egész karácsonyfát, de amit keresett, azt nem találta meg.
Magduska csalódott - Talán nem volt elég jó, vagy talán nem kérte elég szépen az angyalokat, hogy azok nem teljesítették kérését?!
Sírásra görbült szájjal ült le a vacsorához, s a máskor oly nevetős, vidám kislánynak a hangját sem lehetett hallani. Hiába kérdezte anyuskája, hogy mi bántja? Magduska nem felelt, csak némán, durcásan intett a fejével. Anyukája nem tudta mi lelte a kislányát, gondolta, hogy álmos, s így korán lefektette az ágyba. Magduska mielőtt elaludt volna, gondolkodott, hogy imádkozzék-e az angyalokhoz vagy sem, de mivel haragudott rájuk, a fal felé fordult és imádkozás nélkül aludt el.
Már javában aludt, mikor hallja, hogy az ablakon kopogtatnak. Kiszáll az ágyból, lábujjhegyen az ablakhoz lopódzik s látja, hogy az ablakpárkányon három kis angyalka didereg. Hamar kinyitotta az ablakot és beengedte az angyalokat. Aztán visszafeküdt az ágyba, az angyalok pedig leültek mellé, s a legnagyobb így szólt a kislányhoz:
- Magduska, ugye már azt hitted, hogy rólad elfelejtkeztünk, s nem hozzuk el neked, amit kértél. Látod ezt a kis ezüst skatulyát? Ebben van az ezüst korona az ezüst lánccal. Mi elhoztuk neked, amit kértél, de mielőtt átadnánk, szeretnénk neked valamit elmesélni.
Messze, messze innen van egy nagy-nagy város, és abban szebbnél szebb, csillogó paloták. Ezeknek a palotáknak a fénye úgy elkápráztatja az emberek szemét, hogy a paloták mellett húzódó nyomorult viskókat nem látják meg. Az egyik kunyhóban, amely talán az összes közt a legnyomorultabb, él egy szegény, beteg, özvegyasszony egyetlen gyermekével, a jó kis Klárikával. Most, hogy az édesanyja beteg, nem járhat napszámba, Klárika keresi meg a mindennapi kenyerüket. Újságot, virágot árul, de a pénz, amit ezzel keres, oly csekély, hogy alig elég édesanyja orvosságára. Étellel a szomszédok segítik őket, de így is nagy nyomorban élnek.
Ebben az évben ketten voltatok Klárikával, akik a varázskoronára vágytatok, ketten imádkoztatok - de Varázskorona kettőtök közül csak az egyiké lehet. Eljöttünk hát előbb hozzád, hogy megkérdezzük: a varázskoronával mitévők legyünk? Melyiké legyen?
Az angyalka elhallgatott és Magduskára nézett, aki elgondolkodva feküdt ágyikójában. Magduska maga előtt látta Klárikát, aki szegényes ruhájában, esőben, szélben, kékre fázott, kifújt kezecskéjével újságot s virágot árul. Aztán látta a szegényes lakást a beteg édesanyával: majd tekintete saját fehér, puha ágyikójára és játékaira esett, s így kiáltott fel:
- Nem, nem, angyalkák, nekem nem kell a varázskorona! Vigyétek el a Klárikához, akinek nagy szüksége van rá: aki jobb, sokkal jobb, mint én, tűr, szenved, dolgozik édesanyjáért. Hadd teljesüljenek a kívánságai, nekem varázskorona nélkül is majdnem mind teljesítik a szüleim. És édes angyalkám, minden játékomat, amit ma este kaptam, oda akarom adni Klárikának, nekem még úgyis marad elég.
- Magduskám - szólt az angyal -, ezt vártam tőled, ilyen kislánynak ismertelek meg, tudtam, hogy nem kell csalódnom benned. Most már megyünk is, csak még azt mondom, hogy mindig ilyen legyen a szívecskéd, mint most, s akkor sem a jó Isten, sem mi nem fogunk elhagyni soha.
Azzal az angyalkák elbúcsúztak és elrepültek Klárikához.
Másnap reggel, mikor Magduska felébredt, olyan furcsa, zavaros volt a feje. Először azt hitte, hogy csak álmodott, s álmában beszélt az angyalkákkal, de érezte, hogy a szíve meleg érzésekkel van tele, s a tegnap esti duzzogásnak nyoma sincs. Akkor tudta, hogy amit átélt, nem álom volt.
Eszébe jutott Klárika - hamar kiugrott az ágyból, átszaladt édesanyáék szobájába, ott az anyukája nyakába borulva így könyörgött:
- Anyuskám, drágám, bocsáss meg, hogy tegnap olyan csúf, morcos és hálátlan voltam és nem örültem a szép ajándékoknak, de ígérem, hogy soha többet nem leszek olyan!
Anyuska nem tudta mire vélni Magduska szavait, de szeretettel ölelte magához. Magduska ezután soha nem volt elégedetlen bármily csekélységet is kapott ajándékba. Ha elégedetlen lett volna egy kicsit, mindjárt eszébe jutott Klárika, s mindjárt boldog lett, hogy ő a szüleivel együtt lehet.
És nehogy azt higgyétek, hogy a varázskorona semmit sem adott Magduskának. Kapott olyan tiszta színarany szívet, amivel a világ minden kincse sem ér fel.
Link
EZT LÁTJÁK A KARÁCSONYI ANGYALOK
Karácsonykor angyalok szállnak át a városok felett, belesnek a kéményeken és az ablakokon. Hópelyheken utaznak és gomolygó felhőkön. Aranyszínű a hajuk, piros az arcuk és fehér habos a ruhájuk.
Sok-sok angyalka repül, ilyenkor már kora délután elindulnak távoli, mesés lakóhelyükről, hogy karácsony titkokkal teli, varázslatos éjszakáján megérkezzenek az emberekhez. Vannak olyan angyalkák, akik az ajándékokat hozzák a gyerekeknek, mások egyszerűen csak a vidámságot és a szeretetet hozzák. Mialatt ők fenn röpködnek az égben, az emberek házaikban a karácsonyi vacsorához készülődnek, vagy áhítattal állják körül a fenyőfát.
Sok család van, ahol nem telik pulykasültre és kalácsra, az angyalok beröppennek ezekhez a családokhoz, és szeretettel erősítik meg az emberi szíveket. Ezért érzi mindenki karácsony estéjén a nyugalmat és a békességet.
Sok ember van, aki egyedül ünnepel, gyertyát gyújt és csillagszórót, és szomorúan gondol szeretteire, akik messze kerültek tőle. A karácsonyi angyalkák hozzájuk is elmennek, és egy pillanatra legalább örömet és mosolyt varázsolnak a magányos
emberek arcára. 
Ha karácsony estéjén megzörren az ablakotok vagy befütyül a szél a kéményeteken, gondoljatok a karácsonyi angyalkákra, mert biztosan ők járnak közöttetek. Legyetek ti magatok is olyanok, mint az angyalok, vigyetek boldogságot nagyszüleiteknek, családotoknak.
A szeretethez és békességhez néha nagyon kevés kell. Gondoljatok erre, ha kavarognak a karácsonyi hópelyhek, de akkor se feledjétek ezt, ha majd meleg nyár lesz!
Fekete István (1949) Roráte - KARÁCSONYI NOVELLA
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.
A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: ,,Harmatozzatok égi Magasok"
Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja - gondolja Illés - hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.
- Nem! - ijed meg. - ezt igazán nem szabad - s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt.
Hö-hö-hö. Ez hát a híres? - mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.
Uram Isten! Csak nem lett vele valami?
Harag ide, harag oda - a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról - csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.
- Hallod-e, te! Máté!
Máté felhorkan:
- Hö?! Mi? - és néz Illésre, mint a csodára.
- Te vagy az, Illés?
- Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy ...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
- Kicsit megszédültem - hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott.
- Há no! Hál Istennek, akko menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
Két ember kibékült - mondja a főszent. És melegen sóhajt.
- Hjaj! Csoda! - suttogja a kis angyal.
- Hát bizony. A mai világban ...
- És most mit csinálnak?
- Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
- Gyere be, Máté, rég voltál nálunk - mondja Illés. Lángost sütött a lányom...
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
- Mi az a ,,lángos", Szentatyám?
A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon
Johan Frisel: AZ ÜZENET 
A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott:
- Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztűmök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből összetákolt felismerhetetlen remekműveket! Sokkal jobbnak kell lenni mindennek, mint az előző években. Olyan karácsonyi színdarabot akarok, amelynek ÜZENETE van, ami megszólít.
Mivel a szervezők is pont ezt akarták, készséggel teljesítették minden kívánságát.
Hanem, amikor a gyermek-szereplőkkel elkezdett próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága. A 40 fiú és lány olyan lármát csapott, hogy az ember azt hitte, kitört a forradalom. Szerencsére ott volt János bácsi, aki az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Rá hallgattak a gyerekek, könnyen lecsendesítette őket. Lukács legszívesebben a gyerekek felét rögtön hazaküldte volna, de János bácsi erélyesen tiltakozott ez ellen:
- Minden gyereknek játszania kell!
Nagy nehezen sikerült elosztania a szerepeket. Azok, akiknek már semilyen szerepecske sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Sajnos, az egyik fiúcska, a kis Máté olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle.
Lukács nagy lelkesdéssel látott munkához. Elmagyarázta, hogy mit vár a szereplőktől, mi a darab jelentése. Gyakran elismételte:
- Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek ÜZENETE van! Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játszatok, hogy megértsék a nézők, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba.
A gyerekek átvették Lukács lelkesedését, a próbák egyre jobban sikerültek. Csak egy gyermek okozott gondot, a kis Máté. Csak két szót kellett volna elmondania: "Nézzétek, világosodik!" Értelmes fiú volt , de mire rá került a sor úgy elkalandoztak gondolatai, hogy sosem jutott eszébe egy szó sem. Lukács már rég el akarta venni tőle a szerepet, de János bácsi nem engedte, mondván: Ha becsúszik valami baki, a többiek majd tovább játszanak. Ettől még nem szenved csorbát az előadás ÜZENETE.
Az előadás előtt egy héttel Máté megbetegedett. Lukács kissé fellélegzett, s gyorsan egy másik fiúnak adta oda a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Mátét édesanyja nem engedte betegen a próbákra, így aztán csak vágyakozva gondolt arra, hogy amikor János bácsi zongorázott, a kórus énekelt, úgy érezte mindig, mintha igazi pásztorok és angyalok között lenne Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Ezért, amikor hírtelen meg kellett volna szólalnia, nem tudott gyorsan visszaemlékezni a szövegére. No, de majd az előadáson menni fog! Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az Úr Jézus a világba. Számára ez teljesen világos volt: mindannyiunkért. Erről szóltak az énekek, erről beszélt nekik János bácsi is: Az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarják befogadni Őt.Csak egy istállóban talált helyet.
De ő be akarja fogadni!
János bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg Őt, hogy költözzön a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi, és mindig benne marad.
Ez a karácsonyi színdarab ÜZENETE.
Az idő gyorsan szaladt, s elérkezett az előadás napja. Már özönlöttek is a terembe a várakozásteljes nézők.
Lukács rettenetesen ideges volt, s a gyerekek is, alig győzte nyugtatni őket. Egyszercsak ott állt előtte a kis Máté, s nagy, várakozásteli szemekkel nézett Lukácsra:
- Meggyógyultam.
- Örülök, de a szerepedet oda kellett adnom másnak. Ülj le szépen a nézők közé!
Máté szemei megteltek könnyel, s mielőtt még teljesen összeomlott volna, János bácsi ismét visszaszerezte számára a rendezőúr bizalmát:
- No, nem bánom- szólt Lukács,- szerepelhetsz, de nem pásztorként, mert ezt Andrástól most már nem vehetjük el. Viszont átveheted az ő másik szerepét, a fogadóst. Amikor jön József Máriával és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit sem kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Érted?
Máté elsápadt, de Lukács már ott sem volt, hiszen perceken belül indítania kell az előadást.
Pontban 8 órakor felgördült a függöny. A díszletek olyan valósághűek voltak, hogy úgy érezte az ember, mintha 2000 évvel ezelőtt Betlehem utcáin járna. A hangosítással is minden rendben volt, a legvékonyabb gyerekhangot is tökéletesen lehetett hallani a teremben. A gyerekek kitűnően játszottak, az angyalok csodásan énekeltek. Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopognak a fogadóba, mire kilép a vendéglős a feleségével. József megszólal:
- Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára?
Máté megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség.
Hiába súgták neki, mit tegyen, Máté csak állt, bámulta Máriát és Józsefet, és patakzottak a könnyei. A vendéglősné mentette meg a helyzetet: a kelleténél is kicsit hangosabban "nem"-et mondott, megragadta Máté karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívettépő sírás hangzott fel:
- Nem hagyhatom kint őket!.... Nem akarom az Úr Jézust elküldeni!- zokogta Máté.
Lukács magán kívül volt dühében. Tudta előre, hogy ez a kis ügyefogyott elrontja az egészet. És ez a tökéletes hangosítás! Így mindenki hallotta a fiú bömbölését. Tajtékozva fordult János bácsi felé: "Tönkretette az egész munkámat..."- akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.
- Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak ÜZENETE. Teljesült a kívánságod.- súgta János bácsi a rendezőnek.
Lukács csak ekkor vette észre, hogy milyen mély csönd van a teremben.
Garay András: KARÁCSONYI TÖRTÉNET
Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét.
Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása. Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés.
Hamarosan itt a karácsony. S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.
Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerű szavú. Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett.
Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye a Mennyországban is így telnek az esték? Anyám igenére már tudtuk, eljön ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán. Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon.
A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember.
Leért a völgybe, s már erőst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait. A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot. Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt. - Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévő fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította. Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett. Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul. Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza. Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdődött, amit úgy vártunk.
Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol. Könnyes szemmel, kérdőn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye. Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni. Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.
Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gőzölgő levest.
George - KARÁCSONYI TÖRTÉNET 
Hideg karácsonyeste volt Chicagóban. Az öregember benn ült az autószerelő műhelyében. Mióta a felesége meghalt, nem ment sehova ilyenkor. Nem díszítette fel a műhelyt, nem volt karácsonyfája, nem gyújtott ünnepi fényeket. Ugyanolyan nap volt számára, mint a többi. Nem gyűlölte a karácsonyestét, csak nem talált okot az ünneplésre. Gyermekei nem voltak. A felesége elment.
Üldögélt az ablaknál, nézte a havazást, ami egy órája tartott már, s az életén töprengett, amikor kinyílt az ajtó, és egy hajléktalan oldalgott be rajta.
Az Öreg George, ahogy a kliensei nevezték, ránézett, s ahelyett, hogy elküldte volna, beljebb invitálta a tűzhely mellé, hogy melegedjen egy kicsit.
- Köszönöm, de nem akarom zavarni, - mondta az idegen. - Látom, még nyitva a műhely, szusszanok egy kicsit, ha megengedi, aztán megyek tovább.
- Majd megy, ha már került valami meleg étel a gyomrába, - fordult George a kredenchez. Lecsavarta egy ételhordó termosz tetejét, s egy kanállal együtt odaadta az edényt az idegennek. - - Nem sok maradt, de még meleg és finom. Pörkölt. Én csináltam. Utána majd iszik egy kávét, az is forró még, az előbb lett kész.
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő.
- Elnézést, ki kell mennem, jövök mindjárt, - szólt George, és indult, hogy megnézze, kinek van szüksége a munkájára.
A kapu előtt egy öreg 53-as Chevy állt. Gőz áramlott ki a motorházból. A vezetője kétségbeesve ragadta meg George kabátujját.
- Uram, segítsen! - mondta erős spanyol akcentussal. - Az asszony vajúdik, most vinném a kórházba, de lerobbant az autóm.
George felnyitotta a motorház fedelét. Úgy tűnt, a motorblokk megrepedt a hidegtől. A kocsinak annyi.
- Hát ezzel nem fognak menni sehova egyelőre,- morogta.
- Az nem lehet, könyörgöm, segítsen, - nyöszörgött a férfi. George megfordult, és bement az irodába. A tábláról leemelte öreg járgányának a kulcsát, s visszament az udvarra. Hátrakerült a garázshoz, beindította az autót, kigurult vele az útra, s megállt a házaspár mellett.
- Itt van, menjenek ezzel, - mondta. - Nem valami szép látvány, de nagyon jól megy.- Segített az asszonyt átültetni a lerobbant autóból, majd hosszan nézett utánuk, ahogy tovahajtottak az éjszakába. Megfordult, és visszament a házba.
- Örülök, hogy oda tudtam adni az autót. A kerekeik is nagyon kopottak voltak. Az én öreg járgányomon új gumik vannak... - George ekkor vette észre, hogy magában beszél. Mialatt kint volt, a hajléktalan elment. Az edény az asztalon állt üresen, mellette egy használt kávéscsésze.
- Legalább került bele valami, ki tudja, mióta nem evett, - gondolta az öreg. Visszament az utcára, megpróbálta beindítani a Chevyt. Többszöri nekirugaszkodásra beindult a motor. Úgy látszik, mégsem az ment tönkre. Bevitte az autót a garázsba az öreg járgány helyére. Gondolta, megbütyköli, legalább csinál valamit. Karácsony este úgysem jönnek kuncsaftok. Ahogy megvizsgálta, kiderült, hogy tényleg nem a motor ment szét, hanem a hűtés alsó csöve repedt el.
- No, ezt ki is tudom cserélni azonnal,- gondolta, s úgy is tett. - Ezekkel a gumikkal nem húzták volna ki a tél végéig.- Leszedte a védőhuzatot felesége régi Lincolnjáról. Gondolta, kicseréli a kerekeket, ezek egészen újnak látszanak, s úgysem akarta használni az autót.
Mialatt dolgozott, lövést hallott. Nem volt szokatlan a környéken, de azért lecsapva a kezében lévő dolgokat, kirohant az utcára. Egy rendőrautó állt az úton, mellette a földön egy sebesült, egyenruhás férfi feküdt. Mikor meglátta az öreget, megszólalt, és segítséget kért. George megpróbálta felidézni emlékezetében a hadseregben tanultakat a sebesültek ellátásáról, felsegítette a férfit, bevezette a házba, és lefektette. Tudta, hogy sürgősen el kell látni a sebet.
- Nyomókötést alkalmazunk, hogy elálljon a vérzés, - gondolta. Aznap reggel hozták el a tiszta ruhát a mosodából, előszedett egy törülközőt, azzal meg ragasztószalaggal kötözte be a sebet.
- Azt mondják, a ragasztószalag mindenre jó, - próbálta felvidítani a rendőrt. ,,Valami fájdalomcsillapító is kellene", gondolta. Előszedett egy pirulát, amit hátfájásra használt.
- Ez jó lesz", mondta, - s egy pohár vízzel odaadta a rendőrnek. - Maradjon így, amíg hívok egy mentőt. - Hiába próbálkozott, nem volt vonal. ,,Majd beszólok a központba a rendőrautó adóvevőjén", jutott eszébe, és kiment.
Kiderült, hogy a golyó a rádióban állt meg, használhatatlanná téve azt. Mikor visszament a házba, a rendőr már felült.
- Mindent köszönök, - mondta. - Ott is hagyhatott volna, hisz a támadóm nem mehetett messzire, magára is rálőhetett volna.
George leült mellé.
- Sosem hagytam cserben egy sebesültet a hadseregben, nem fogom most sem. - mondta egyszerűen. Benézett a kötés alá, hogy ellenőrizze a vérzést.
- Rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában, - mondta. - Átment magán a golyó, de semmi fontos dolgot nem ért. Ha a seb begyógyul, olyan lesz a válla, mint újkorában.- Felállt, és töltött egy csésze kávét.
- Jöhet? - kérdezte.
- Nem, köszönöm,- mondta a rendőr.
- Márpedig meg fogja inni. Az én kávém legjobb a környéken. Fánkot sajnos nem tudok hozzá adni.
A rendőr elnevette magát, s elvette a csészét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, s egy fiatalember ugrott be az irodába, lövésre kész fegyverrel a kezében.
- Adja ide a pénzt! Azonnal, vagy lövök! - üvöltötte. A fegyver remegett a kezében, s George biztos volt benne, hogy ez a szerencsétlen még sosem fogott pisztolyt senkire.
- Ez az alak lőtt rám!, - kiáltotta a rendőr.
- Fiam, mire jó ez? - kérdezte nyugodtan az öreg. -Tedd el azt a pisztolyt, még megint megsebesítesz valakit.
A fiatalember összezavarodott.
- Fogja be, öreg, mert lelövöm. Adja ide a pénzt!
A rendőr a saját fegyveréért nyúlt.
- Hagyja csak, - szólt rá George. - Már így is a kelleténél több fegyver van ebben a szobában. - Majd odafordult a fiatalemberhez. - Fiam, karácsonyeste van. Ha pénzre van szükséged, tessék, itt van. Nem sok, de nekem is csak ennyi van. Tedd már el azt a pisztolyt. - Kivett a zsebéből 150 dollárt, és átnyújtotta a férfinak, mialatt a másik kezével elvette tőle a fegyvert.
A fiatalember eleresztette a pisztolyt, a földre rogyott, és sírni kezdett.
- Erre sem vagyok jó, mi? Nem akartam én semmi rosszat, csak venni valamit a feleségemnek meg a gyereknek, - zokogta. - Kirúgtak a munkahelyemről. Nem tudom kifizetni a lakbérünket. Az autómat már elvitték múlt héten...
George átadta a fegyvert a rendőrnek.
- Fiam, mind kerülünk szorult helyzetbe olykor. De nem így kell megoldani a bajainkat.
Felemelte a síró embert, és lenyomta egy székre a rendőrrel szemben.
- Persze, néha csinálunk hülyeségeket. - Neki is odanyújtott egy csésze kávét.
- Attól vagyunk emberek. De betörni ide egy fegyverrel, az nem old meg semmit. Most pihenj egy kicsit, csillapodj le, s hátha kitalálunk valamit.
A fiatalember abbahagyta a sírást. Ránézett a rendőrre.
- Elnézést kérek, nem akartam meglőni. Elsült a pisztoly. Kérem, ne haragudjon.
- Fogja be, és igya meg a kávéját, - mondta neki a rendőr.
Elsőnek George hallotta meg a szirénázást. Egy rendőrautó és egy mentő állt meg a ház előtt az utcán. Két rendőr lépett be az ajtón pisztollyal a kezében.
- Chuck! Jól vagy?, - kérdezte egyikük a sebesültet. - Ahhoz képest, hogy meglőttek, egész jól.
- Hogy találtatok rám?
- A kocsid GPS-e jelzett. Az utóbbi idők legjobb találmánya. Ki lőtt rád? - kérdezte a másik rendőr, s odalépett a fiatalemberhez. Chuck nem késlekedett a válasszal.
- Fogalmam sincs. Elnyelte a sötét. Eldobta a pisztolyát, s elrohant.
George és a fiatalember a cipőjük orrát bámulták.
- Ez a kölyök itt dolgozik? - kérdezte a sebesült George-ot.
- Igen, - válaszolta az öreg.- Ma reggel fogadtam fel. Elvesztette az állását, szegény.
Közben a mentősök is bejöttek, hordágyra tették Chuck-ot. A fiatalember közel hajolt hozzá, s ezt suttogta:
- Miért...?
- Boldog karácsonyt, kölyök..., mondta Chuck. - S magának is, George. Köszönök mindent."
- Hát ezt megúsztad. Egy gonddal kevesebb,- szólt George, miután a többiek elmentek. Bement a hátsó szobába, és egy dobozzal tért vissza. Kivett belőle egy ékszeres dobozt, és kinyitotta.
- Ezt vidd el az asszonykádnak. Szerintem Martha se bánná. Azt mondta, jól jön majd egyszer. És lám.
A fiatalember odanézett, s egy gyönyörű briliánsgyűrűt látott a dobozban.
- Ezt nem vihetem el, - mondta elfogódottan. - Magának sokat jelentett.
- Most meg neked jelent sokat, - vágott vissza George. - Nekem megmaradnak az emlékeim. Másra nincs is szükségem.- Aztán újra benyúlt a nagyobbik dobozba. Egy játékrepülőt és egy kisautót vett ki belőle. Az olajtársaság hagyta nála eladásra. - Ezt meg elviszed a kölyöknek.
A fiatalember újra elsírta magát, és odanyújtotta az öregnek a 150 dollárt, amit korábban kapott tőle.
- És mégis miből veszed meg a karácsonyi ebédrevalót? Tedd csak el azt is, - mondta George. - Most meg indulás haza a családhoz!
Az ajtóból a fiatalember visszafordult.
- Reggel itt leszek, ha komolyan vehetem, hogy felvett dolgozni.
- Szó sincs róla. Karácsonykor zárva tartok, - válaszolta George. - De holnapután itt legyél nyitáskor!
Kikísérte a fiatalembert, s mikor visszafordult, lám a hajléktalan újra a szobában volt, visszajött.
- Hát maga honnan került elő? Azt hittem elment már.
- Itt voltam végig. Mindig itt vagyok, - válaszolt az idegen. - Azt mondja, nem szokta megünnepelni a Karácsonyt. Miért nem?
- Hát, mióta az asszony itt hagyott, minek törjem magam. Karácsonyfa állítás, meg minden, kár azért a kis fenyőfáért. Süssek süteményeket, mint annak idején Marthával? Egyedül már nem ugyanaz. Meg különben is kezdek pocakosodni.
Az idegen George vállára tette a kezét.
- Pedig megtartod az ünnepet, George. Enni és inni adtál, mikor éhes voltam, meleget adtál, mikor fáztam. A vajúdó asszony fiút fog szülni, aki felnőtt korában neves orvos lesz. A rendőr, akit elláttál 19 ember életét fogja megmenteni a terroristáktól. A fiú, aki ki akart rabolni, gazdaggá tesz majd téged a munkájával. Az ünnep szellemisége a fontos, és azt te ugyanúgy megtartod, mint bárki más.
George meghökkent mindattól, amit az idegen mondott.
- Honnan veszi mindezeket?, - kérdezte.
- Bízzál bennem, George. Megérzem ezeket a dolgokat. Azt is tudom, hogy mikor lejárnak életed napjai, találkozni fogsz Marthával, és újra együtt lesztek. Azzal az idegen az ajtó felé indult.
- Bocsáss meg, George, de mennem kell. Haza kell érnem az ünnepségre, amit nekem rendeznek.
Ahogy nézte, George szeme előtt az ósdi bőrkabát és a kopott nadrág lassan vakító fehér köntössé változott. Aranyfény töltötte be a szobát.
- Tudod, George, ma van a születésnapom. Boldog Karácsonyt.
- Boldog születésnapot, Uram, - válaszolta George meghatódva.
Provided by Free Christian Content.org
O. Henry: HÁROMKIRÁLYOK AJÁNDÉKA
The Gift of the Magi, 1905
Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba - neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.
Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.
Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.
Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: ,,Mr. James Dillingham Young".
A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.
Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit - ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.
A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.
Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.
James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.
Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.
Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.
Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: ,,Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban." Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.
A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.
- Megveszi a hajamat? - kérdezte Della.
- Attól függ - mondta az asszony. - Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.
Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.
- Húsz dollár - mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.
- Adja ide a pénzt, de gyorsan - mondta Della.
Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.
Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta - bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.
Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.
Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.
Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.
- Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát - gondolta magában -, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?
Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.
Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!
Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.
Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.
Della leugrott az asztalról, és elébe állt.
- Jim drágám - kiáltotta -, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!
- Levágtad a hajad? - kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.
- Levágtam és eladtam - mondta Della. - Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?
Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.
- Azt mondod, nincs meg a hajad? - szólt szinte bárgyú arccal.
- Hát aztán - válaszolt Della. - Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták - folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen -, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!... Süthetem már a húst, Jim?
Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió - hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.
Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.
- Nehogy félreérts, Dell - mondta. - Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.
A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.
A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat... nincs többé!
Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:
- Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!
Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:
- Jaj!
Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.
- Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.
De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.
- Della - mondta -, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.
A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónapos szobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.
Herczeg Ferenc: AZ ARANY TROMBITA
Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldog-asszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya a lábszárát csapkodta és égő szivart tartott fogai között.
A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancsgyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki kis faluból szakadt ide a nagy városba. Kopott báránybőr süvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős táncot járt a kövezeten.
A férfi bosszúsan morgott valamit s tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását.
Most megállt és pénzt vett ki zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát s egy ezüst forintot adott a fiúnak.
- Nesze, legyen neked is jó karácsonyod.
A kis fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó Nagykörút sarkán kövér, öreg asszony várta.
- Kaptál valamit, Jóska? - kérdezte.
A gyerek szó nélkül odaadta az ezüstforintot. Az öreg asszony örömében hangosan elkacagta magát, azután eltette a pénzt, kézen fogta a gyereket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a kis fiú csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy ne. A habozás hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:
- Ez a tied, vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra múlva érted megyek és adok vacsorát is.
Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé. Útközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárért. Legszívesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap...
A Boldogasszony-templomának sötét kapuja előtt megint jó ideig járta a didergő táncot. Amikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind nagyobb hópelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a papírsárkány.
Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Amikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyújtotta a kezét. És Jóska a krajcárját, amely már egészen meleg volt a keze szorításától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Aztán fölkelt és el akart szaladni, mert szégyellte a tulajdon nagylelkűségét.
A koldusasszony azonban a nevén szólította:
- Jóska!
A hangja olyan szelíden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra.
- Jóska, gyere velem! - szólt a Boldogasszony.
A templom kapujának mind a két szárnya megnyílott előttük. Odabenn ezer gyertya égett. A két padsor között komoly arcú, fehér ruhás, szép angyal-ifjak állottak sorfalat. Amikor a Boldogasszony a kis Jézust a karján vive, Jóskát pedig a kezén vezetve, végighaladt a sorokon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a ministráns-gyerekek a szentség előtt. A kis fiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg volt és a szent asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap.
Az oltárhoz lépett. Az aranykeretbe, hol különben a Boldogasszony képe szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott előttük és ekkor kiléptek a szabad ég alá.
A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szelíden lemosolygott reá. A kis fiú meg, persze nem mert szólani. Házat sehol se látott. Egy behavazott úton jártak, melyet jobbról-balról hosszú dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor egy-egy farkascsaláddal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyították fejüket, fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyakon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről.
Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és az ágai csak úgy hajladoztak a sok tarka drágaság súlya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.
Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.
- Ez a karácsonyfa-erdő! - mondta halkan a Boldogasszony.
Alattuk, ameddig a szem elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa tündöklő karácsonyfából. Az erdőszélen kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a csucsig ragyogtak az arany-ezüstékességtől. Óriási gyémántcsillagok, amelyek a galyakon himbálóztak, ezerszeresen verték vissza a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle, kimondhatatlanul szép és kedves gyermekjáték, hogy a kis Jóskának elállott a szíve verése.
Útjuk a karácsonyfa-erdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradtságtól ár alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezébe és káprázó szemét le-lehunyva vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.
Nagy sokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy aranytrombita.
- Ez a tied, - mondta a Szűzanya. - Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fujj bele. Bármit kívánsz, minden meglesz.
Jóska dermedt ujjacskáit kinyújtotta a trombita után. A trombita is jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott hogy mi volna neki jó.
- Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És, hogy ne legyek éhes soha. És, hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.
- Fújd meg a trombitát és minden úgy lesz,- szólalt mosolyogva a Szűzanya.
Jóska megfújta az aranytrombitát... Trara, trara! Olyan szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja.
A Boldogasszony templomának sekrestyése, miután az éjféli misére kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a Nagykörút sarkáig és ott megszólította a rendőrt.
- Biztos úr, egy kis fiú fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy megfagyott. Újságárus gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a templom körül.
- Meghalt? - kérdezte a rendőr.
- Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében.
A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a mentőknek telefonáljon.
/Forrás.: Cimbora 1924.dec./
Hugh Oliver: A KARÁCSONYI AJÁNDÉK 
Egész álló nap havazott, sűrű hópelyhek lepték be az ajtókat, ablakokat, fehér kárpittal vonták be a mezőket, és valahol a kanadai préri egyik magányos farmján egy gyermek készült erre a világra jönni.
John, az apa nyugtalanul járkált fel-alá a nappali szobában. Jessie a felesége, harmadik órája vajúdott első gyermekükkel. Nem volt már éppen fiatal, de nagyon akarta ezt a gyermeket.
- Remélem a Doktor időben ideér - gondolta John - csak ez a sok hó ne esett volna!
Később így morfondírozott:
- Aggodalomra semmi ok, évezredek óta így történik és Jessie anyja is fenn van, hogy segítsen neki, ha kell!
Odakinn a sötét csendben, csak a hópelyhek halk suttogása hallatszott és csak néha jajdult fel egy-egy fa jeges terhe alatt. John a fahasábokat nyaldosó lángokat nézte elmélyülten, amikor kopogtattak. Gondolta a Doktor érkezett meg, de meglepetésére, egy idegen állt az ajtóban.
- Bejöhetek? - kérdezte. John habozott kis ideig, de látva átfagyott, szomorú ábrázatát, és a haját, melyben jégcsapokká állt össze a ráolvadt hó - beengedte. Havas ruháit lesegítette és helyet készített a tűz előtt, ahol az éjszakát tölthette a jövevény. Vacsorát is adott, amiért nagyon hálás volt az idegen.
- Mit kerestél odakinn ilyen havas éjszakában? - kérdezte John.
- Nagyon sok dolgom van - felelte az idegen - Nagyon sok helyre kell mennem.
- De hát hová kell menned ilyen időben?
- Bárhová, - mondta a különös idegen - mindenhová elmegyek ezen a világon, ahol szívesen látnak. John nem igazán értette mit beszél, de nem faggatta tovább, az idegen pedig csendben melegedett tovább a tűz előtt. Később John elmondta, hogy felesége éppen most ad életet első gyermeküknek.
- Tudom - felelte az idegen.
- De hát honnan tudod?
- Már odakinn hallottam a sírást.
John nem értette, hiszen ő semmit sem hallott.
Hajnal kettő volt, mire megszületett, élettelenül. Jessie kimerülten mély álomba zuhant. Az anyja, - aki végig mellette volt - tette a halott csecsemőt a bölcsőbe, csak ez után ment le elmondani, hogy mi történt. Johnon dermedt kétségbeesés lett úrrá. Látva az asztalt borító ajándékokat, a történtek után már nem volt képes hinni a karácsonyi csodában.
- Lány volt, vagy fiú?
- Fiú. - felelte Jessie anyja- Akarod látni?
- Igen. Aztán elviszem, nem akarom, hogy Jessie így lássa.
John szeretettel nézett a sápadt, mély álomban lévő feleségére. Hálás volt Istennek, hogy legalább őt meghagyta neki. Majd pár pillanatig meredten nézte a szánalmas kis testet a bölcsőben, aztán óvatosan karjaiba vette és lement vele a lépcsőn. Ahogy állt, csendben tartva a gyermeket, végtelen bánat fogta marokra a lelkét. Az idegen törte meg a csendet, kérte, hogy foghassa meg a fiút. John szó nélkül átadta. Karjába véve, ringatni kezdte és megcsókolta a fiúcska homlokát.
- Miért csinálja ezt, hiszen halott? - kérdezte Jessie anyja.
- Meleg kell neki!
- De hát meghalt! - mondta, szinte kiabálva a nagymama.
Az idegen azonban, csak mosolygott és tovább ringatta a gyermeket. John arra lett figyelmes, hogy a kicsi fiú szeme kinyílik, és halkan sírdogálni kezd.
- Csoda! Hiszen csodát tettél! - kiabált John - Visszahoztad a halálból a fiamat!
- Nem volt halott. - válaszolt a férfi - Nem halhat meg, aki még nem is élt!
A nagyanyja karjaiba tette a gyereket: - Gyorsan, tegye az anyja mellé, mielőtt felébredne! Azután Johnhoz fordult: - Mennem kell tovább.
John azt sem tudta hirtelen mit is tegyen, sírjon, nevessen, vagy csókolja össze az idegent?
- Maradnod kell, maradj velünk, kérlek - örökre!
De az idegen vette a kabátját és már az ajtóban állt.
- Akkor legalább a Karácsonyt töltsd velünk! - kérlelte John - Nézd teli az asztal mindenféle jóval, szívesen megosztjuk veled! Hiszen a legnagyobb ajándékot tőled kaptuk.
Az idegen azonban nem maradhatott. Megköszönte a szíves marasztalást, de mennie kellett. Halkan becsukta maga mögött az ajtót és lassan elindult a friss havon.
Elállt a hóesés. John állt az ajtóban és nézte-nézte, a vendéget, amíg eltűnt a messzeségben. Befelé indulva döbbent rá, hogy a távolodó idegen léptei nem hagytak nyomot a frissen esett hóban.
forrás: http://jazsoli5.freeblog.hu
A KARÁCSONYI POFON
Juli akkor 8 éves volt, és, mint a legtöbb gyermek ebben a korban, valahol félúton a Jézuska ajándékába vetett hitben és a gyanakvás között, hogy azért a dolgok valahogy másképp történhetnek.
Persze ez nem zavarta abban, hogy nagyon várja a Jézuskát, és egyáltalán mindent, ami Karácsonykor történni szokott. Várta magát a várakozást és azt a finom nyüzsgést, ami megtöltötte a pici lakást. És egyszerűen imádta a Szenteste illatát. Nem volt sok pénzük, de szülei mindig gondoskodtak arról, hogy legyen pár szem narancs a fa melletti kis asztalon, amitől aztán a fenyő szobát kitöltő illata teljessé vált. Amikor később, felnőttként visszaemlékezett gyermekkora Karácsonyaira, mindig ott érezte ezt a Szentestéhez hozzánőtt ígéretes illatot az orrában.
Aznap valami más volt. A gyermekek finom antennájával megérezte, hogy a szülei mások, mint tavaly ilyenkor. Valami vibrált körülöttük, köztük, és az a valami nem volt jó.
Anyja szemében egész nap ott látott valami furcsa szomorúságot, apja pedig botladozóan nem találta a helyét és a tekintetéből hiányzott az a fény, amitől mindig olyan biztonságban érezte magát.
Tizenhat évvel később, 2004-ben, Szenteste ünnepi asztalánál, ahol férjével az első közös Karácsonyukat ünnepelték, éppen szájához emelte a villán a falatot, amikor önmagát is meglepve a dolog váratlanságától, megértette: annak a szomorúságnak az anyja szemében aznap, köze lehetett ahhoz, hogy apja két év múlva, sok betegeskedés után végleg elment közülük. Valahogy nem tudott mit kezdeni a felismeréssel.
Akkor délután, 1998-ban a Jézuska már meghozta a fát. Utóbbi két évben az erkélyre hozta, és megengedte neki hogy ő díszíthesse nővérével és anyjával. Azóta ez volt számára az est egyik legfontosabb eseménye; vetekedett az ajándékok felfedezésével. Jó volt válogatni a díszeket, jó volt csicseregni a fa körüli hajlongásban, és jó volt az érzés, amikor minden dísz fent volt, és bekapcsolták az égőket...
Most is ezt csinálták, anyja, nővére és ő. Valahogy minden csendesebb volt aznap. Válogatták a díszeket, de hiányzott belőle az a hármukat összetartó izgalom, amit tavaly és tavalyelőtt érzett.
Éppen lehajolt egy piros gömbdíszért, amikor nővére véletlenül meglökte és kezében a dísszel anyjának esett, aki épp' a fenyőfa csúcsára próbálta felrakni a csillagot.
Anyja nekidőlt a fának és csak nővére jó reflexének köszönhették, hogy a fa nem dőlt fel az összes gondosan felrakott dísszel együtt.
Anyja visszanyerte az egyensúlyát, egy pillanatra maga elé meredt, majd vörös arccal felé fordult és szemében villogó haraggal, olyan lendülettel, ami csak egy felnőttnek szólhat, pofon vágta. Nem akármilyen pofon volt ez; benne volt valami mélyebbről gyökeredző bánat és keserűség, és a tehetetlenség dühének gyilkos ereje.
Juli fel sem fogta mi történik, csak érezte, hogy valami meleg folyik az orrából, és csodálkozva látta, anyja szemében a rémületet, és messziről hallotta, ahogy nővére odaugrik anyjához, átöleli a derekát, mintha le akarná őt fékezni és ezt kiabálja:
- Anya, ne! Nem tehet róla!
Akkor már érezte a fájdalmat is, és megértette: anyja megütötte őt. Erőből. Bántani akarta, úgy ahogy a kegyetlen, gyermekeiket nem szerető anyák bántják a tévében a gyermekeiket.
Akkor, ott, egyszerűen eltört benne valami. A pofon haragja és dühe minden sejtjét átjárta, és még hozzá adódott az elveszített bizonyosság minden döbbenete, hogy a jó anyák nem bántják a gyermekeiket.
A pofon beleégett a lelkébe. És tudta: nem bocsátja ezt meg anyjának.
Attól a pillanattól kezdve megváltozott a Karácsony. Már nem volt olyan színes a fa, nem volt olyan finom a húsleves, és a beszélő baba, amit ajándékba kapott, puszta tárgyként, barátságtalanul és bénultan bámult rá. Soha, egyszer sem játszott vele.
Ez volt Juli búcsúzása attól az addig megrendíthetetlen hittől, hogy a Karácsony a legjobb dolog a világon.
Juli, harminchat évesen, jónak mondható házasságban élt későbbi férjével, és elhivatott anyaként nevelte az öt éves Danit és a nyolc éves Lilit.
Szülei már nem éltek, anyja is meghalt tavalyelőtt, egészen váratlanul, egy influenza szövődményeként kialakult tüdőgyulladásban.
A 2014-es Karácsony úgy indult, mint bármelyik eddig, gyermekei születése óta. Mivel két helyen is dolgozott, hétvégenként örült, hogy nem kell kimozdulnia otthonról így ebben az évben is az utolsó hétre maradt a legtöbb elintézni való dolog.
Ahogy a gyerekek nőttek megszaporodtak a teendők, épp úgy, mint gyerekei körül a tanítók, tanárok, edzők, barátok , és ijesztően hosszú listával a kezében indult útnak, hogy beszerezze az összes ajándékot, amit felírt.
A szíve mélyén érezte, hogy ezzel így valami nincs rendben, de valami mindig elhallgattatta benne a csendes tiltakozást, és tette azt, amit legtöbben ilyenkor. Végig verekedte magát pici autójával a csúcsforgalmak őrületén, lenyelte, amikor egy mögötte szemmel láthatóan siető autóból valaki az öklét rázva lehülyekurvázta, mert a zebrán átengedett egy gyalogost, és megpróbálta a fejében száguldó gondolatokat rendbe szedni, hogy a gyomrában ne érezze azt a csomót, amitől hazaérve enni sem tudott.
Szenteste előtti este még átnézte az étkészletet, hogy minden első ünnepre meghívott vendégnek van-e kés, villa és egyéb dolgok, majd egy fejbiccentéssel nyugtázta, hogy mostanra mindent elintézett, amit tervezett. Még a napközis tanító néninek is megvette utolsó pillanatban az ajándékot, amit, nem is értette, hogyan felejthetett el, mert fent volt a listán, ahogy a dadusé, óvó nénié és mindenki másé, akik a gyermekei életének fontos szereplői voltak.
Szenteste délutánján már olyan fáradt volt, hogy amikor kisfia szeméből áradó várakozást észrevette egyszerűen nem volt ereje megosztani vele ezt az érzést. Elkapta a tekintetét Dani csillogó tekintetéről, és a feladatra koncentrált. Elküldte férjét a kisfiúval sétálni, hogy nyugodtan díszíthesse a fát Lilivel. Megkérte a lányát, hogy hozza be a díszeket és a kislány boldogan szaladt, mert tudta, hogy közeledik a pillanat, amikor az ajándékok megérkeznek és majd szétfeszítette a kíváncsiság, hogy köztük lesz-e a rózsaszín mobiltelefon, amiért már olyan régen könyörgött.
Juli hálás volt a lányának a segítségért, aki mindig nagyon anyja kedvében akart járni, mert látta, hogy esténként olyan fáradt. A kislány sokszor érezte azt, hogy talán ő tehet róla, és csendes, visszafogott gyermekké vált az évek során.
Férje már felállította a fát a szokott helyre, a nappali egyik sarkába, így már csak a díszek felrakása maradt, amit Lili zavarba ejtően nagyobb lelkesedéssel csinált, mint ő.
Lánya gondosan, szín szerint kiválogatta a díszeket, eltervezte, hogy mit hova tegyenek, és tőle szokatlan felszabadultsággal csacsogott miközben guggolva adogatta anyjának a földön lévő dobozból a csillogó darabokat.
Az egyik díszt éppen nyújtotta, hogy anyja vegye el tőle, de valahogy gyorsabban húzta vissza a kezét, mint kellett volna, és az aranyszínű gömb kicsúszott a kezükből. Ahogy Juli ösztönösen előre hajolva utána kapott a gömbdísznek, elvesztette az egyensúlyát és másik kezével, ugyanilyen ösztönösen egy faágba kapaszkodott, ami elég volt ahhoz, hogy a fa megbillenjen. Utolsó pillanatban tudta megállítani a fát, de addigra több dísz leesett és összetört.
Nem gondolkodott, amikor a keze előre lendült. Úgy jött belőle a mozdulat, ahogy a vulkán tör ki hosszú várakozás után, amit a természet rendje erőszakolt rá. Lili arcocskáján nagyot csattant a pofon, a gyermek szinte megingott bele.
Juli látta lánya szemében a rémületet, és egyszerre olyan ismerős lett számára ez a helyzet. Dermedten meredt lányára és hirtelen elkezdett vele forogni a világ. Kitántorgott a konyhába, leroskadt egy székre, és kitört belőle a zokogás. Olyan mélyről, amiről nem is tudta, hogy létezik.
Nem tudta felmérni, hogy milyen hosszú ideig ült ott, amikor csendben nyílt az ajtó, és a nyílásban meglátta kislánya ijedten aggódó arcát, ahogy őt keresi.
Lili odaszaladt hozzá, és az ölébe hajtotta a fejét. Amikor felemelte a fejecskéjét és megszólalt, valami különös fény áradt a szeméből.
- Anya! Nem haragszom! Szeretlek, anyukám!
Juli ránézett nyolc éves gyermekére, és olyan érzés járta át az egész testét, ami ismeretlen volt számára. Ez a minden sejtjét átható érzés, mintha feloldozta volna valami alól. Nem tudta megfogalmazni, hogy mi alól, de mintha közel harminc év terhe gördült volna le róla. Megfogta kicsi lánya mindkét kezét, gyengéden megpuszilta először az egyiket, aztán a másikat, majd a kedves arcocskát, és halkan ezt mondta gyermekének.
- Köszönöm, kicsim! Én is nagyon-nagyon szeretlek!
És arra gondolt, hogy, hogy EZ a karácsony. Ha a Karácsony ünnepe arról szól, hogy Valaki egykor a földre érkezett, hogy megváltsa az embereket, akkor ez a valami , ami a lánya szeméből felé árad, EZ a Karácsony.
Szelíden megfogta Lili kezecskéjét és odament vele a nappali polcán lévő fotóhoz. Édesanyja arcképe volt rajta.
Kezébe vette a fotót, belenézett Édesanyja szemébe és megosztotta vele azt, amit a lányától most kapott. Szinte érezte, ahogy áradt a testéből-lelkéből a kép felé valami, és hogy ez az áradás elér ahhoz a szomorú tekintetű asszonyhoz, aki az ő Édesanyja volt.
Meg mert volna esküdni, hogy a fényképből visszanéző szemekben könny csillant meg.
Meg mert volna esküdni, hogy hallotta, ahogy az anyja ezt suttogja a fotóból:
"Köszönöm, kicsim! Én is nagyon-nagyon szeretlek!"
Alig láthatóan lebbent meg a nappali fehér függönye, és egyszerre minden dísz fényesebben ragyogott a fán.
Írta: Endrei-Horváth Ágnes
A HÁROM FENYŐ 
Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok - mondta - karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kis madárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...
forrás: canadahun.com (ponilany bejegyzés
Tunyogi Csapó Gábor: A SZENTESTE TÖRTÉNETE
- Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? - A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára.
- Naná, hogy elmondja - kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. - Ugye elmondod, apu? A szentestén a szenteste történetét... Muszáj elmondani.
- Ugyan, gyerekek! - intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei - Feri már tizenkét éves volt, Bori már kilenc - még mindig nagyra becsülték a papa meséjét. - Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is...
- Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! - Feri fölényesen legyintett. - Senki nem tudja olyan szépen, mint te! Senki!
- Csodálatosan szép éjszaka volt - kezdte Bori ragyogó szemmel. - Természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj... Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen!
- Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet!
- Na és? Baj az? - Bori hangja könyörgőre fordult.
- Pont ez a hecc benne - tódította Feri.
- Jó, jó, ha mindenáron akarjátok, - adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben.
- No hát... - kezdte az apa. - Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem. A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de...
- Mindenki láthatta volna, papa, - igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa mosolyogva bólintott.
- Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították őket, mert az emberek...
- Buták és önzők - mondta a két gyerek egy hangon.
- Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta - folytatta bólogatva az apjuk.
- Ó, ha tudták volna... - suttogta Bori kellemes borzongással.
- Hülyeség - oktatta ki a bátyja. - Akkor állatian unalmas lenne az egész.
- Hogy beszélsz? Szégyelld magad! - háborodott fel Bori.
- Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?
- Na, na... Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad...
- Na látod! - kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az apa neki adott igazat.
- Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították - folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a csírázó veszekedés kifejlődését. - Pedig szegény asszony már csaknem összeesett. De hiába, akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és...
Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából.
- Hát ez meg mi - támadt neki szokott idegességével a férjének -, vársz valakit?
- Dehogy várok - védekezett a férfi. - Nem is tudom, ki az ör...
Az elektromos gong újra megszólalt.
- Nahát, ez aztán! - Az anya összecsapta a kezét. - Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs nyugta az embernek?
- Te, nem lehet, hogy... - suttogta Bori a bátyja fülébe. - Te, az lehet, hogy...
- Hülyeség - mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte. - Hülyeség.
A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában.
A lakásajtó közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal, s egy elformátlanodott asszonyi alak.
- Bocsásson meg, uram... - A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. - Bocsásson meg, de fényt láttam... Legalábbis azt hiszem... És gondoltam... Ha megkérhetném... Ha tudnának szállást adni... Az asszonyom már összeesik... Hiszen látja, ebben az állapotban... Csak erre az egyetlen éjszakára...
- De ilyet... Ki hallott már ilyet? - A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt.
- Itt vannak! Ők azok! - suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál fogva visszahúzta.
- Ha csak pár órára is - könyörgött tovább a rekedt hang. - Hogy kicsit megpihenjen szegény. Hiszen már lépni sem tud.
- De hát... Hogy jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? - tört ki az apa. - Attól félek, eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti? Menjen...
- Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni - suttogta végképp megtörve a hang.
- Ó hát ez... Ezt igazán sajnálom... De hát... Igazán nem tudom... - Az apa érezhetően elbizonytalanodott.
- Engedd be őket, papi, engedd be őket! - Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang.
- Fogd be a szád! - kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. - Maguk pedig menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! - kiabált az ajtó felé. - Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén! Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!
- Nagyon sajnálom. - Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. - Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. - Becsapta az ajtót, de rövid megfontolás után újra fölrántotta. - Próbálják meg a rendőrőrszobán - kiabált, pedig már nem is látott senkit. - Ott biztosan kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca.
A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen.
- Mégse volt fény az, amit látni véltem.
Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan zokogó Borit korholta.
- Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók, talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni egy idegen otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács!
Megfordult, és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt.
A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé...
forrás: http://andre.glap.hu/
Wass Albert: ANGYALKA 
Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.
A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.
Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.
- Kimegyek levegőzni, Krájnik - mordult rá az írnokra. - ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?
A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről.
- Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett...
A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.
- És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?
- Igenis - hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából.
Az ajtót döngve csapta be maga után.
Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul.
Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt.
Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt.
Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.
- Kinek viszed azt a fát? - kérdezte haragosan.
A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok.
- Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. - Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad?
- Miért ne lenne szabad... - morogta a főnök bosszúsan.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett.
- Hol laktok?
-A Rigó utcában.
A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát.
- Majd én viszem - dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában - nehéz neked.
A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott.
- Milyen jó ember maga!
- Gyere! - morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt.
- Itt lakunk - mondta - hátul...
A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig.
- Köszönöm, hogy olyan jó volt... - kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta:
- Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te...
A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre.
- Hol van most?
- Meghalt.
Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről.
- Akkor az égben van - szólalt meg a kislány tárgyilagosan.
- Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? - kérdezte hirtelen. - nagyapó örvendene, s én is...
Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás...
A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből.
Aztán lehajolt a fenyőfáért.
- Gyerünk hát! - mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt...
A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat.
- Még azt sem tudom, hogy mi a neved - szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek.
- Angyalka - felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre.
- Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik...
Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. - Jöjjön! - suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett.
- Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát.
- Beteg? - ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva.
A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé.
- Nincs tűzrevalótok, - kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.
- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele - súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.
- Ide tesszük a karácsonyfát, jó?
A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.
- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát - súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.
Nagyapó - újságolta a kislány lelkendezve - ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát!
Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó?
- Jól tetted, Angyalka - felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. - tessék leülni rendőrfőnök úr...
Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés.
A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.
- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr - mondta halkan. - Hívatott orvost?
A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon.
Kár nekem az orvos - hörögte - tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer.
Ebben az egyben nincs különbség közöttünk...
A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.
- Három gyertyavégem is van még! - szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.
- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk!
Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:
- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám...Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?...
A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:
- Nekem is volt egy leánykám - mondta. Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el...
- Sok mindent elvitt a háború - felelte a beteg.
- A családomat - mondta a főnök, és a hangja keserű volt.
- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? - tette hozzá a kérdést zihálva. - nekem, aki elmegyek?...
Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.
- Miatta ne aggódjon, Garami úr - mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.
- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom...
Az ajtó megnyílt.
- Itt a gyufa! - csilingelte örömtől lelkesen a kislány.
- Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék!
A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép.
- Ez volt az apja - motyogta halkan.
- A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.
- Magának ellensége volt... - suttogta a beteg lázas szája.
A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán.
Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.
- Most énekeljünk! - szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett.
A rendőrfőnök fölállt.
- Kezdd el, Angyalka! - mondta szelíden.
Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön.
A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.
- Tegyétek be az ajtót! - mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. - nem látjátok, hogy karácsony van?
- Aztán intett. - Énekeljetek!
Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot.
S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit.
Valami mégis megmaradt - suttogta halkan -, az emberi szív.
Köszönöm, Isten...
forrás: jazsoli5.freeblog.hu/categories/Karacsonyi_mesek/
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsony - Újév |
|
|
|
Címkék: megkönnyebbedett, engedelmeskedett, gyémántcsillagok, kimondhatatlanul, felismerhetetlen, csengettyűszóval, elszíntelenedett, legmulatságosabb, borjúszeletekhez, engedelmeskedjék, nagyszüleiteknek, bizonytalanságát, makkegészségesen, viaszgyertyácska, elformátlanodott, tüdőgyulladásban, visszaemlékezett, megszámolhatták, leborotválhatod, megdermesztette, összeszedegetni, legtökéletesebb, megerőltetéssel, családfenntartó, nagylelkűséggel, fölülkerekedett, szövődményeként, munkásbakancsot, szégyenülhessen, váratlanságától, lehülyekurvázta, fejbiccentéssel, gyönyörködnének, ezüstékességtől, barátságtalanul, legfontosabbnak, emberek többsége, karácsonyi hangulat, történeteket ajánlom, fedél alatt, családi étkezések, asztalnál zajlottak, drága asztalterítőre, idős embert, családi asztalhoz, óvatlan pillanatban, gyönyörű tányér, konyha kövére, drága étkészletből, idős emberre, ügyetlensége miatt, nagypapa tányérja, KARÁCSONYI TÖRTÉNETEK, NAGYPAPA TÁNYÉRJA, ADVENTI TÖRTÉNET, PAPPY ÉS CSENGETTYŰ, Hirtelen Pappynak, Mielőtt Pappy, AMIKOR REMÉNY LEGJOBB GYÓGYSZER, Amerikai Egyesült Államokban, Mark, Miután Mark, Baksa Lívia, HÓFALVI GYERTYÁK KONFERENCIÁJA, Jézust Úrnak, Szerető Mennyei Édesatyjuk, Johannes Mario Simmel, Fodor Tamás, Borsai Mária, LÁTJÁK KARÁCSONYI ANGYALOK, Fekete István, KARÁCSONYI NOVELLA, Baka Máté, Hosszú Illés, Uram Isten, Szent Péterre, Johan Frisel, Weis Lukácsot, József Máriával, Garay András, KARÁCSONYI TÖRTÉNET, Bakancsos Pista, Öreg George, Elsőnek George, Szerintem Martha, Boldog Karácsonyt, Free Christian Content, HÁROMKIRÁLYOK AJÁNDÉKA, James Dillingham Young”, James Dillingham Young, Dillingham Young, Minthogy Della, James Dillingham Youngéknak, Madame Sofronie, Mihelyt Della, Hazatérve Della, Coney Island-i, Édes Istenem, Herczeg Ferenc, ARANY TROMBITA, Amikor Jóska, Hugh Oliver, KARÁCSONYI AJÁNDÉK, Később John, Azután Johnhoz, KARÁCSONYI POFON, Ahogy Juli, Endrei-Horváth Ágnes, HÁROM FENYŐ, Harmadik Fácska, Kérlek Legnagyobb, Kedves Kisebbik, Harmadik Fácskához, Tunyogi Csapó Gábor, SZENTESTE TÖRTÉNETE, Wass Albert, Egyébként Rozi,
|
|
Offline
