|
2023-01-26 20:30:52, csütörtök
|
| |
| |
Erdélyi Magyarok Könyvesháza: CSABA KIRÁLYFI
Hunor és Magyar.
Ennek előtte sok ezer esztendővel élt messze Keleten egy hatalmas fejedelem, akinek Nimród volt a neve. Arról volt híres ez a fejedelem, hogy kerek e földön nem volt anyaszülte, aki úgy értse s úgy szeresse a vadászást, mint ő. Sebes szélnél sebesebben vágtatott hegyeken, völgyeken át s lóhátról lőtte le a repülő madarat.
Nimród egymagában szeretett vadászni, de mikor két idősebb fia, Hunor és Magyar, fölcseperedett, őket is el- elvitte magával. Apja fia volt míg a kettő s ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme: Hunor is, Magyar is csak nagy ritkán hibázták el a repülő madarat.
Telt, múlt az idő, Hunor és Magyar nagy legényekké, deli vitézekké serdültek s ezentúl külön sátorban laktak s mert hogy Nimród leöregedett, kettesben vadászgattak. Eleinte nem mentek messze a sátraktól, de később mind messzibb-messzibb kalandoztak el. Egy este aztán, amikor a lobogó tűz körül ültek s falatoztak, megszólalt Hunor:
- Valamit mondanék, öcsém.
- Mondjad, bátyám, mondjad.
- Az a mondásom, hogy holnap reggel induljunk messzibb útra. Tekintsük meg, mi van a mi országunkon túl ? Hátha ott több a vad ? Nagyobbak a folyók s több a hal?
- Ezt már én is rég forgatom a fejemben, mondta Magyar, csak ajangottam elmondani.
Megegyeztek, hogy pirkadattal indulnak, még pedig Nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat s vissza sem jönnek, míg a hó le nem szakad.
Pitymallatkor csakugyan felkerekedtek, vadászgatva mentek elébb, elébb. Ahol az éjszaka meglepte, szállást vertek s jókor reggel tovább eredtek. Már rég túl voltak az ország határán s mennél tovább mentek, annál jobban tetszett erdő, mező. S mi tenger vad a végtelen rónaságokon, a rengeteg erdőségekben! Meg is sokallották, annyi volt. Bölények, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon: nem bántották. Jobban esett nekik, ha egy-egy vadat külön vettek üldözőbe. S íme, egyszer egy olyan csodaszép szarvast pillantottak meg, amilyen szépet emberi szem még nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a nádszál, a lába vékony s szaladván, nem látszott érinteni a földet.
- Nézd, öcsém, Magyar, de csodaszép szarvas! - kiáltott Hunor.
- Csodaszép, csodaszép! - kiáltott Magyar is.
- Huj, huj! Utána! Utána!
Szaladt a csodaszép szarvas, mint a sebes szél, utána Hunor és Magyar s velük száz dalia. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken át. Hol eltűnt, hol feltűnt a csoda szép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. Reggeltől alkonyatig űzték s egyszerre csak sűrű nádas ingoványába eltűnt a csodaszép szarvas. Ide már nem követhették
De ha a csodaszép szarvast meg nem is foghatták, elvezette őket olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Szépséges szép sziget volt ez. Köröskörül, ameddig a szemük ellátott: erdők és folyóvizek. Övig gázoltak fűben, virágban. Nagy, terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt s enyhe
árnyékot. A vizek színén kicsiny s nagy halaknak ezrei úszkáltak s játszadoztak a nap verőfényén.
- De szeretnék ittmaradni örökre! - monda Hunor áradozó szívvel. Hát te öcsém, Magyar?
- Én is, bátyám, én is!
Másnap reggel felkerekedtek, vissza az apjuk országába, hogy engedelmét kérjék. Az agg Nimród sátrában feküdt, amikor hazaértek. Szomorú volt, igen szomorú.
- Hol voltatok? - Kérdezte gyönge hangon. Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak.
Monda Hunor:
- Bocsásson meg, édes apám uram, vadászkedvünk messze vitt. Ám találtunk egy szép, nagy országot: szeretnénk megtelepedni ottan. Hadd legyen a kigyelmed országa és a többi testvérünké, minket eresszen szabadjára.
Könnyel telt meg Nimród szeme s monda remegő hangon: Eredjetek. Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok.
Még egyszer megpihent tekintete rajtuk, aztán Hunor s Magyar karjai közt lelkét kilehelte.
Nagy pompával temették el Nimródot a fiai. Hunor és Magyar visszatértek a szépséges szép szigetre, ahová a csodaszép szarvas csalta, csalogatta őket.
Már több napja voltak ott; de a maguk vitézein kívül egy élő lelket sem láttak sehol. Nosza, fölkerekedtek, kalandoztak szerteszéjjel a végtelen rónaságon s hej, egyszerre csak mit látnak! Szemük, szájuk elállt a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrás körül. Lehettek százan, ha nem többen s a kör közepén két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, mint égen a ragyogó csillag.
Összenézett Hunor és Magyar, nemkülönben a többi legény is, szót sem szóltak, de egyet gondoltak mind. Közrefogták a leányokat, egyet-egyet minden vitéz felkapott a nyergébe s elvágtattak velük sebes szélnél sebesebben, még a. gondolatnál is sebesebben.
Hunor és Magyar azt a két leányt kapták nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. A sátrukhoz érve, szép gyöngén kiemelték a nyeregből s bevezették. Reszkettek a leányok, mint a nyárfalevél, de Hunor és Magyar oly szép szavakkal engesztelték, hogy lassanként nekibátorodtak s bizony nem bánták, hogy elrabolta őket a két szép dalia.
Csak most tudta meg Hunor és Magyar, hogy ez a két leány az alánok fejedelmének, Dúlnak a leányai. Fejedelmi vér-bői való feleségük lesz hát! De örültek a leányok is, amikor megtudták, hogy Hunor és Magyar a világhíres Nimródnak a fiai.
Mondta Hunor a párjának:
- Te az enyém, én a tied. Ásó, kapa válasszon el minket.
Ezt mondta Magyar is az ő választottjának. Visszamondták a leányok is: Ásó, kapa válasszon el minket!
Ez volt az esküjök. Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s a száz deli legénynek.
Isten kardja
Száz esztendő sem telt belé, hogy Hunor és Magyar letelepedtek azon a szigeten, ahová a csodaszarvas csalta, csalogatta őket, úgy megszaporodott a hún meg a magyar nemzetség, hogy nem volt maradásuk ottan. Felkerekedtek hát s addig mentek, mendegéltek, míg Szittyaországba nem értek. Ez már jó darab föld volt, laktak is ezen mindenféle népek s Hunor és Magyar maradékainak karddal kellett elfoglalniuk az országot. Száznyolc nemzetség volt ekkor a hún s magyar nemzet, de telt, múlt az idő s ím egyszerre Szittyaország sem volt elég nekik, úgy megszaporodtak.
Új hazát kellett keresniök ismét. Merre vándoroljanak: nyugatra-e vagy vissza keletre? A hún nemzetség vezérei azt javasolták: menjenek nyugat felé, a magyar nemzetség vezérei: menjenek vissza az őshazába. Végezetül abban egyeztek meg, hogy a hunok elmennek nyugatnak, a magyarok meg Szittyaországban maradnak. Ha elég nagy földet találnak a hunok, üzennek a magyar testvéreknek: induljanak ők is. Ám amikor éppen búcsúzódtak, megszólal Atilla, Bendegúz fia:
- Hát az Isten kardja kié lesz ezután: a hunoké vagy a magyaroké?
Mert amikor elfoglalták Szittyaországot, hálából egy kardot szenteltek Istennek. Ezt a kardot Isten kardjának hívták, jussa volt hozzá minden nemzetségnek. Mindjárt előszólították a bölcseket: tegyenek igazságot. Három éjjel s három nap tanakodtak s azt javasolták: Egy világtalan ember hétszer egymásután penderítse meg a kardot, a hetedik penderítés után ejtse ki a kezéből. Ha nyugat felé esik vigyék a hunok, ha kelet felé, maradjon a magyaroknak.
Ebbe mind belenyugodtak, egy ősz öreg világtalan embernek kezébe adták a kardot s az a hetedik penderítés után kezéből kiejté ... S ím, halljatok csodát! - a kard nem esett a földre. Hirtelen rettentő forgószél kerekedett, felkapta a kardot, vitte, repítette nyugat felé s egyszerre csak eltűnt: égbe szállott, földre hullott, emberi szem azt nem láthatá.
- Lám, - mondja Atilla, - Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard után. Megtaláljuk mi még azt s ha megtaláltuk, hírül adjuk nektek: jertek ti is, jertek!
És a hunok elindultak. Elől ment az öreg Bendegúz, két oldalán két fia: Atilla és Buda. Utánuk tenger nép, ki lóháton, ki szekéren, ki gyalogszerrel. Meg-megállapodtak erdőn, mezőn, folyóvizek mentén, megvizsgálták a földet, a vizet, amerre elmentek, de nem találtak kedvökre valót, míg a Duna s Tisza közé nem értek. Ez a föld tetszett nekik erősen. De még meg sem nyughattak, jött rettentő nagy sereggel a vasfejű Detre, akit segítségül hívtak a megrettent népek. Hiszen talpra kelt a hun sereg is:
vezette Bendegúz, két oldalán két fia, Atilla és Buda. Mint két fekete felleg csapott össze a két sereg s ahogy összecsaptak, megáradt a Duna, annyi vér folyt belé. No, ha megáradt, győztek is a hunok: övék lett a szép tartomány. A vasfejű Detrének nyilat lőtt a homlokába Bendegúz, de csak félig fúródott belé. Megfogta a nyilat, kettéroppantotta s megfenyegette Bendeguzt: Ezt még a hetedik nemzetséged is megkeserüli. Azzal elvágtatott ő is a serege után.
Csendben, békességben éltek a hunok sokáig, de Atillának nem volt nyugvása: kicsi volt neki a Duna s Tisza köze. Meg akarta hódítani az egész világot. Közben meghalt Bendegúz s a hunok Atillát választották királyuknak. S e naptól fogvást mindég az Isten kardja volt a fejében. Hej csak megtalálja! S ím egyszer csak csudálatos álmot látott. Nem tudta megfejteni, hivatta hát a táltosokat.
-- Hallgassatok ide. Az éjjel álmomban csodálatos álmot láttam. Ősz öreg ember szállott le hozzám a levegő-égből s ragyogó kardot kötött az oldalamra, azzal eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot s hát kivilágra olyan, mint az Isten kardja. Akkor nagy hirtelen felkapott engem sebes forgószél, vitt erdők, hegyek, rónaságok, tengerek rengeteg nagy városok felett, én pedig lesujtottam kardommal s ím az erdők meghajoltak, folyók s tengerek kétfelé nyíltak, a városok lángba borultak. Erre aztán felébredtem. Mondjátok meg nekem, mit jelent az álmom?
Elé állott Torda a legvénebb táltos s monda:
- Azt jelenti a te álmod, hunoknak királya, hogy megkerül az Isten kardja s akkor meghódítod az egész világot.
Hát, ebben a szempillantásban szalad feléjök egy pásztorfiú nagy lelkendezve s mondja Atillának:
- Ihol, felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, fogadd el éntőlem!
Nézi, nézi Atilla a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendült, akkorát kiáltott nagy-nagy örömében.
- Ez az Isten kardja, emberek!
Nézik a táltosok, nézik a Szittyaországból jött öreg emberek s egy szívvel, szóval mondják ezek is: Ez az Isten kardja, ez! Kérdi Atilla a pásztorfiút: Hol találtad, fiam?
- Felséges királyom, monda a fiú - amint a gulya után mendegéltem, látom, hogy egy tavalyi üsző ,,sajnálja" a lábát. Nézem, mi baja eshetett s hát vérzik az utó ballába. Tűnődtem magamban: ugyan mi vérezheté meg, hiszen gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra s ihol, kard hegyét pillantom meg. Megfogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből Én bizony megijedtem s megfutamodtam, de ahogy visszanézek látom hogy a kard csak kipattan a földből s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja s elterül a földön. Én aztán nekibátorodtam, visszamentem s felvettem.
- Ez az Isten kardja, ez! kiáltották a hunok.
Mindjárt kipróbálta Atilla: háromszor vágott a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúgott belé.
- Ez az! Ez az! örvendezett Atilla s egyszeribe rendelte, hogy tüzet gyújtsanak mindenfelé az Istennek, aki a kardját visszaadta nekik...
A hadak útja
Amint megkerült Isten kardja, nem volt a földön nép,mely Atillát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Atillanem a karddal harcolt: palotájában hármas zár alatt őrizték. De azóta, hogy megkerült a kard, szívét nem szállottameg csüggetegség. Tudta, hogy vele van az Isten s ez megnövelé karjának erejét. Sokszor mondogatta feleségének, Rékának s fiainak: most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: az én vitéz népemnek adózó szolgája e földnek minden népe. De ha magában volt, sokat tűnődött azon: nem züllik-e szét az ő világverő népe? Azt szerette volna, ha legkisebb fia lesz a hunok királya: sok fia közt ez volt a legvitézebb s legkedvesebb. Csabát kényeztette az édesanyja is.
Egyszer aztán, mikor a Réka-erdőben, ahol legkedvesebb vára volt Atillának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Atillát s fiait. Nagybeteg lett Réka királyné s érezvén halálát, ágyához hivatá urát s fiait. Monda a királyné:
- Én most meghalok, de hét napig el ne temessetek. A hetedik nap sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim s csókoljátok meg mindkét szememet. Akinek csókjára felnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya.
Ahogy ezt mondta a királyné, lehunyta szemeit s meghalt. És hét napig el nem temették. A hetedik napon megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, a legidősebb, aztán a többiek, de Réka szemei nem nyíltak meg. Jött legvégül Csaba királyfi, sírva borult az édesanyjára, megcsókolta szemeit s ím, Réka fölnyitá azokat, rámosolygott legkedvesebb fiára.
- Te leszel a hunok királya: a te csókod volt a legmelegebb. Ihol, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.
Azzal örökre lehunyta szemeit. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki. És rengeteg nagy követ hengeríttetett Atilla a hegynek tetejéről, hogy, míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.
Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, amikor Atilla megunta a magányos életet s feleségül vette Mikoltot, a szépséges szép királykisasszonyt. S ím, halljátok, mi történt. Aki meghódítá az egész világot, meghalt lakadalma éjszakáján. Megeredt az orra vére s envérében fúlt meg!
Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!
- Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! - keseregtek a népek. - Meg sem áldhatott minket! - keseregtek a fiai.
Hát - eltemették Atillát. Hármas koporsóba fektették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa s meg ne tudja soha senki, hová temették: rabszolgákkal ásatták meg a sírt, ezek földelték el s egymást le kellett gyilkolniok...
Hiszen alig földelték el Atillát, megmozdultak a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy addig nem bírnak a vitéz hunokkal, csak ha egymás ellen tüzelik Atilla fiait. Az ármányos Detre volt az első. Ez még mindig homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Ment egyenest Aladárhoz s ármányos beszédével megmaszlagolta a fejét Hogy így meg úgy, őt illeti a királyság. Hiszen ő az idősebb. Hogy az anyja megcsalta őt mert hogy Csabát szerette Nosza üzent Aladár Csabának hogy küldje az ő sátrába Isten kardját: ott annak a helye. Visszaüzent Csaba: A hún nemzeté az Isten kardja sem az enyém sem a tied.
Szóból szó kerekedett s egyszerre csak két pártra szakadtak a hunok. Közben az ármányos Detre kitanította a legyőzött népeket, hogy egy része álljon Aladár, más része Csaba mellé, de csak a hunokat gyilkolják, amikor a két sereg összeütközik. De még ez sem volt elég az ármányos Detrének. Amikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás s a hunok vérétől folyók, patakok megáradtak, egy biztos emberét ősz öreg jövendőmondó képében Csabához küldte s azt jövendölte neki, hogy csak úgy győzheti le Aladárt, ha Isten kardját eléveszi.
Megzavarta Csabát a jövendőmondás, elévette Isten kardját s messziről kiáltott Aladárnak: Itt az Isten kardja, bátyám! És összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrádzott Isten kardja és lángolt rettenetesen, hogy szemük világát vesztették sok ezerén. Holtan bukott le paripájáról Aladár s mellőle sok-sok hún vitéz. Ám egyszerre csak, halljatok csodát! Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt. Reáfreccsent Aladár vére s egy csepp vértől kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra, balra, sebet többé nem vágott e kard.
- Megvert az Isten! jajdult fel Csaba. Vége a dicső hún nemzetnek, vége!
Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többit vér és seb borítá. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép földet a hún nemzetnek! S ím, hogy ezen búsongott, megnyílt az ég s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hún vitézek fölé. És meg- szólalt a turulmadár:
- Vedd elé a nyilat, mit édesanyád adott néked, Csaba. Lőjj vele s szaladj a vesszeje után. Amely növényre esik, annak tejével kenesd meg vitézeidnek sebeit s menten meggyógyulnak.
Mindjárt hozzák a csoda-nyilat, Csaba királyfi meghúzta az íjat s szalad a nyílvessző után. És megtalálta egy széles levelű növényen. Ennek tejével megkenték a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte. És mondták a hún vitézek:
- Vezess vissza minket a magyar testvérekhez, híjuk ide őket. Közös erővel újra elfoglaljuk.
- Szívemből szóltatok, monda Csaba királyfi. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk.
Még aznap kivált háromezer vitéz a seregből s letelepedtek az országnak szélén, Csiglemezőn, a szép Székely-földön. Ám mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországba, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők, hogy ha a székelyeket ellenség támadná, még a világ végéről is visszatérnek. Hírül hozza nekik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha nem, a föld.
Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját s belemarta Oltnak vizébe. És monda hangos szóval:
- Oltnak vize, mosd le testvérem vérét Isten kardjáról.
S ím, Aladár vére lefolyt Isten kardjáról. Ragyogott, villogott, mint annak előtte. Hármas zár alá tették ismét s úgy vitték hazafelé, Szittyaországba ...
Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, megrendült a föld, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: Vissza, vissza, bajban van a székely! Úgy volt, ahogy a fák megjelenték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.
- Vissza! Vissza! Kiáltott Csaba. Utánam, vitézek!
S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradt.
Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvizén át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: Vissza! Vissza! Bajban van a székely !
- Vissza! Vissza! - Kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek!
S vágtattak visszafelé szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradt.
Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok s mehettek már jó esztendeje, ott borongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült s mire odaért, fergeteggé nevekedett. Zúgott, búgott a fergeteg s mintha mind azt zúgta-búgta volna: Vissza! Vissza! Bajban van a székely!
És vágtattak vissza a vitézek sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s a tenger ellenséget harmadszor is széjjelverték. Úgy indultak vissza Szittya-országba, most már negyedszer.
Telt, múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt ellenség. De hiába várták Csaba királyfit a magyar testvérekkel. Azt hitték, talán nem is találtak vissza. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi könnyes szemmel adta át Isten kardját a magyaroknak. íme, monda, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy meghalt, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodott az én szívem is: Isten kardját testvérem szívébe döftem. De mielőtt eljövék, megmártottam Oltnak vizébe: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek velem, foglaljuk vissza Atilla országát!
Nagy kedve lett a fiataloknak hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Atilla országáról. De mondták az öregek: Várjatok addig ne induljunk már: közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-é vagy sem?
Ebben a magyar testvérek megnyugodtak s éltek tovább Szittyaországban...
Ezenközben a vitéz székelyek elszaporodtak. Benépesítették nemcsak az egész Csiglemezejét - a mai Csík-országot, ahol Csabának és népének eltávozása után először letelepedtek, hanem az egész mai Háromszéket, Udvarhely-széket és Marosszéket is. Fejedelmöket, aki egy személyben hadvezér és főpap volt. rabonbánnak hívták. Hat ágra és nemre oszolva éltek földjükön, amelyet székekre osztva kormányoztak a hadnagyok és a dúllók. Szép kies ligetekben, kristályvizű források mellett, nagy szikladarabokból épített oltárokon áldoztak papjaik, kiket táltosoknak neveztek, Hadúrnak pompás fiatal fehér lovakat.
Így élt békességben, jólétben és boldogságban több száz esztendőn át a székelység mai földjén. Erős, virágzó és boldog volt. Megelégedett a saját földjével, a szép Székelyországgal. Nem kívánta senki másét. Annál irigyebbek voltak szomszédai. Egyik sem merte egyedül megtámadni, mert féltek az erős székely kartól. Szövetkeztek tehát egymással, hogy közös erővel legyőzzék és megsemmisítsék. Még a fűszál is feltámadt ellenük: egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi rég por s hamu volt, őt ugyan hiába várták...
De halljatok csodát, mi történt! Amikor éppen utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodott az ég s ím, csillagoknak fényes ragyogása közt megjelent Csaba királyfi s nyomában a vitézek, akik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit. Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnus-csillag. Hírül vitte magas mennyországba Csabának: Bajba van a székely!
- Fel, fel, vitézek! kiáltott Csaba s ím 'elkerekedtek a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben' s a székely határon, hol az ég ráhajlik a hegyekre, leszállottak az égből. Rettentő rémület szállja meg az ellenséget, láttára a hún vitézeknek, kik az égből szálltak le s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs olyan vitéz, aki megállani merjen, vissza is tekintsen.
És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét felszálltnak a csillagos ég boltozatjára s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, mely megmarad örökkön-örökké: a hadak útja ez.
Ismét eltelt vagy száz esztendő. A székely nép megint virágzó, boldog és gazdag lett Atillától örökölt ősi földjén. Szomszédai is újra megirigyelték. Ismét szövetkeztek ellene és készültek megtámadni őket. De ekkor sem hagyta el Hadúr. Történt valami, ami megmentette.
Három év előtt két fiatal székely vitéz: Szoboszló és Bögömér útnak indultak északkelet felé, hogy felkeressék Szittyaországban Csaba királyfi népének utódait, akik a táltosok ajkáról nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány szerint ott élnek boldogul a Donfolyó tövében, Dontövi Magyarországban magyar testvéreik között.
Egy szép reggel megérkezett a három év előtt útrakelt két székely dalia, Szoboszló és Bögömér. Nem magokban jöttek. Velők jött még tizenkét idegen vitéz is. Ezeknek kíséretében mentek fel a mai Udvarhely város mellett levő Budvárába a székelyek rabonbánjához Zandirhámhoz, hogy elmondják, hol jártak az elmúlt három esztendő alatt és mit végeztek a székely nemzet javára?
- Oh dicsőséges rabonbán - kezdé elbeszélését Szoboszló - Hadúr nem engedte, hogy három esztendeig hiában és haszontalanul járjunk össze kietlen pusztákat, irdatlan rengeteg erdőket. Mikor Kiev alá érkeztünk, nagy Oroszország kellős közepében, találkoztunk magyar testvéreink hadával. Álmos vezérlete alatt a Duna és Tisza partjain elterülő tejjel-mézzel folyó Kánaán felé igyekeztek, hogy fegyverrel szerezzék vissza ősapáinknak, Atillának örökségét. Mikor elmondottuk, hogy kik és milyen népnek vagyunk a fiai úgy fogadtak mint testvér szokta fogadni régen nem látott édes testvérét Együtt jöttünk velők a Kárpátokon át Munkácsig.
- Munkácson Álmos vezér felment egy magas hegyre, ahonnan délnyugat felé, a kanyargó Tisza mentén elterülő síkságra szegezve szemeit, így kiáltott fel: Hadúr, minden hunok és magyarok Istene, fogadd hálás köszönetemmel együtt lelkemet azért, hogy megengedted látnom az ígéret földét, Atilla ősapánknak örökségét, a Tisza és a Duna partjain elterülő tejjel-mézzel folyó Kánaánt, magyar népemnek jövendő hazáját!
- Ekkor rózsaszínű felhő ereszkedett az égből a hegyre és eltakarta Álmos alakját. Egy kis idő múlva a rózsaszínű felhő az ég felé kezdett emelkedni és Álmossal együtt eltűnt a magas égboltozat megnyíló kapuján át.
- A vezér nélkül maradt magyar sereg Álmos fiát, Árpádot választotta vezérré. A hét magyar törzs vezérei pajzsukra emelték, a fiatal Árpádot és azután hűséget esküdtek neki. És Árpád, a magyarok új vezére, engemet és Bőgőmért maga elé szólítva, így szólott hozzánk:
- Mint a magyarok újonnan választott fejedelme, köszöntlek titeket, kik Csiglemezőről jöttetek székely testvéreinktől szóló híradással. Tizenkét legjobb vitézemet adom mellétek és kíséretekben menjetek vissza székely véreitekhez. Mondjátok meg nekik: eljöttek magyar testvéreik Dontövi Magyarországból, hogy visszafoglalják ősapánknak, Atillának örökségét, a Duna és Tisza partjain elterülő tejjel-mézzel folyó Kántónt. E tizenkét vitéz tizenkét kőpajzsra vésve viszi azt a szerződést, amelyet a magyar nemzet szándékozik kötni székely testvéreivel, ha azok elfogadják szövetségünket és segítenek nekünk visszafoglalni Atilla ősapánk örökségét.
Csodálkozva hallgatták ezt a rabonbán és az összegyülekezett székelyek. Harmadnapra összehívták az agyag-falvi rétre a székelyek nagygyűlését, amely egyhangúan elfogadta az Árpád által felajánlott szövetséget és a tizenkét kőtáblára vésett szerződést, amely késő századokon át szabadságlevele maradt a székely nemzet alkotmányának.
De ez nem volt elég. Negyednapján Szoboszló és Bögömér vezérlete alatt a tizenkét magyar vitéz kalauzolása mellett húszezer székely lovas indult a Tisza felé, hogy csatlakozzék Árpád hadaihoz és segítsen elfoglalni Atilla örökségét, a Duna és Tisza folyók partjain elterülő tejjel-mézzel folyó Kánaánt.
A mai Bihar megye területén találkozott a székelyek hada Árpádéval. Éppen jókor érkezett, mert nélküle bajosangyőzhették volna le a magyarok Ménmarótot, a kazárok hatalmas fejedelmét. Mikor azonban Ménmarót meghallotta, hogy a székelyek Árpád hadainak segítségére érkeztek, önként meghódolt.
E pillanattól kezdve eggyé lett a magyar és a székely nemzet és egy is marad örökre.
Az erdélyi magyarok tízparancsolata
I.
Ne vándorolj ki Erdélyből, sőt ha a mostoha viszonyok arra is kényszerítettek volna, hogy ideiglenesen eltávozzál onnan, mihelyt lehet, azonnal térj vissza, mert Erdély csak úgy veszhet el, ha megfogyatkozik benne a magyarság. A hazát nem a hegyek, a völgyek, a folyók és a mezők alkotják,
hanem azok kik benne laknak, a nemzet tagjai, az emberek. Ne feledd azt az igazságot, hogy Erdélyt tőlünk senki sem veheti el, hanem csak magunk veszíthetjük el bűneink és
II.
Légy hű vallásodhoz és egyházadhoz. Őseid hite és Istene szent legyen és tisztelet tárgya előtted, mert erős várunk lesz nekünk erdélyi magyaroknak az Isten és az ő háza, a templom.
III.
Rendületlenül ragaszkodjál magyar anyanyelvedhez. Ne feledd el, hogy nyelvében él a nemzet. A nemzet nyelvének megőrizői és kincsesházai azok a könyvek, melyeket a nemzet nagy költői és tudósai írtak, temploma pedig az iskola. Magad és gyermekeid magyarságának érdekében a könyvért és az iskoláért ne sajnálj soha, semmiféle anyagi áldozatot. Légy hű ősapáid nemes szokásaihoz, hagyományaihoz, meséihez, mondáihoz, zenéjéhez, dalaihoz és művészetéhez, mert azokban él magyarságod legnemesebb alkotóereje, magyar fajodnak lelke.
IV.
Szeresd kivétel nélkül magyar véreidet, mert azok igazi édestestvéreid. Élj velők egyetértésben és szeretetben. Vezetőidet azoknak legderekabbjai és legbecsületesebbjei közül válaszd, de aztán bízzál bennök, kövesd őket és engedelmeskedjél nekik. Bizalom és fegyelem nélkül nem maradhat fenn semmiféle emberi társadalom. Ne civakodj, ne pártoskodj, mert egyetértés nélkül, mint oldott kéve hull szét szegény, sokat szenvedett magyar nemzeted. Lásd, a búzaszál is egymagában
gyenge és törékeny, de kévébe kötve nehezebben szakítható el, mint a kőoszlop.
V.
Ne gyűlöld a veled együtt lakó idegen nemzeteket még akkor sem, ha ellenségeid. Igyekezzél velök, ha csak lehet, békességben élni. Magyar véreid ellen, azonban azoknak szolgálatába a világ semmi kincséért se állj. Nemzetiséged megtartásának legerősebb védőeszköze nem a gyűlölet, amelyet
ellenségeid ellen táplálsz kebledben, hanem a nemzetedhez és önmagadhoz való rendíthetetlen hűséged.
VI.
Szeresd családodat. Légy jó férj, jó apa, jó feleség, jó anya és jó gyermek. Ne feledd, hogy a nemzet nem más, mint az egyszármazású vagy az egymáshoz simult családok összesége. Ha a család egészséges, erős, becsületes, akkor a nemzet is egészséges, erős és becsületes lesz. A tiszta erkölcsű család alkotja azt az alapját az államnak, amelynek megromlása után még a hajdan annyira híres és hatalmas Róma is ledőlt és rabigába görnyedt.
VII.
Makacsul ragaszkodjál a birtokodban levő házhoz és földhöz, bármilyen kicsi is legyen az. Idegen nemzetből valónak el ne add semmi áron és semmi körülmények között sem házadat, sem földedet, mert ne feledd, hogy kié a föld, azé az ország.
VIII.
Tanulj és folytass hasznos mesterséget, ipart és kereskedést, mert ezek nélkül a nemzet nem lehet vagyonos és nem tehet jólétre szert. Ha az ipar és kereskedelem idegenek kezébe kerül, akkor még saját házadban és saját földeden is idegenek szolgája leszel. Szorgalom és kitartó munka nélkül
nincs sem egyéni, sem nemzeti önállóság és szabadság.
IX.
Légy becsületes nemcsak magánéletedben, hanem a közdolgokat illető minden cselekedetedben is. Közéleti dolgodban,legyen az akár községed, akár egyházad, vármegyéd, vagy hazád ügyeivel kapcsolatos. Amerika nagy államférfiának, a mondását kövesd, amely azt tanítja, hogy a legjobb politika a becsületes politika!
X.
Légy lelkedben, szavaidban és tetteidben igaz, önzetlen, őszinte és egyenes, mert ez az igaz magyar jellem. Ne csak a másét ne kívánd, hanem a közvagyont is olyan érintetlen szentségnek tekintsd, amelyet nemcsak nem szabad csorbítanod, hanem munkás hozzájárulásoddal éppen úgy tartozol növelni, mint saját magánvagyonodat, mert a közvagyon egyszersmind a tied is. Ne feledd egy pillanatra sem, hogy hazád, Erdély, csak úgy maradhat magyar, bárkié is legyen benne a hatalom, ha most nemcsak a benne lakó egyes magyarok, hanem magyar községei, városai is virágzók és gazdagok lesznek.
Hornyánszky Viktor m. kir. udvari könyvnyomdája, Budapest
1926
Link
Csaba Királyfi legendája
Link
Csaba királyfi legendája: a székelyek legendás vezérének titkos története
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hazánk - otthonunk |
|
|
|
Címkék: szittyaországban, szikladarabokból, kettéroppantotta, szittyaországból, székelyországgal, végigszáguldanak, szempillantásban, összegyülekezett, engedelmeskedjél, megvilágosodott, meggyógyíthatná, szittyaországba, szabadságlevele, magyarországból, tízparancsolata, kényszerítettek, magyarországban, visszafoglalják, cselekedetedben, magánvagyonodat, választottjának, szittyaországot, nekibátorodtam, hagyományaihoz, hengeríttetett, előszólították, megfogyatkozik, csodálkozástól, fölcseperedett, testvéreinktől, megszaporodott, megszaporodtak, legerősebbeket, legbátrabbakat, benépesítették, magánéletedben, hatalmas fejedelem, repülő madarat, este aztán, éjszaka meglepte, ország határán, végtelen rónaságokon, rengeteg erdőségekben, olyan csodaszép, feje fölött, fekete gyémánt, dereka karcsú, lába vékony, csodaszép szarvas, sebes szél, csoda szép, csodaszép szarvast, Erdélyi Magyarok Könyvesháza, CSABA KIRÁLYFI, Monda Hunor, Összenézett Hunor, Mondta Hunor, Kérdi Atilla, Pedig Atillanem, Először Aladár, Aladár Csabának, Visszaüzent Csaba, Megzavarta Csabát, Szikrádzott Isten, Reáfreccsent Aladár, Csaba Szittyaországba, Akkor Csaba, Kiáltott Csaba, Szittyaországban Csaba, Dontövi Magyarországban, Mikor Kiev, Munkácson Álmos, Dontövi Magyarországból, Negyednapján Szoboszló, Hornyánszky Viktor, Csaba Királyfi,
|
|
Offline
