Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
Bonifert Ádám versei
  2020-02-09 18:15:15, vasárnap
 
 







T. TVN!


Néhány hete képernyői kiirásom keresztül figyelmeztetést kaptam lehetséges biztonsági kockázatról, hogy nem biztonságos a jelszómegadásom a Firefoxban.

"A Firefox egy lehetséges biztonsági kockázatot észlelt, és nem lépett tovább a(z) tvn.hu oldalra. Ha felkeresi ezt az oldalt, akkor támadók megpróbálhatják ellopni a jelszavait, e-mailjeit vagy bankkártyaadatait.
Mit tehet?
A probléma valószínűleg a weboldallal van, és semmit sem tehet a megoldása érdekében. Értesítheti a weboldal rendszergazdáját a problémáról.
Visszalépés ajánlott"

Értesítettem a WEB oldalt /TVN/ és megváltoztattam jelszavamat, ennek ellenére semmi sem történt!

Viszont értesítések halmazát kapom naponta, szinte óránként, de néha percenkénti időszakban. Tartalmuk szinte azonos: "Az alkalmazás hozzáférést kapott a hálózathoz", "Média automatikus futtatása bekapcsolva", "Kritikus Windows frissítések szükségesek", "A frissítés befejeződött", "Gyenge jelszót találtam", és végül "A gyanús csatlakozás blokkolva". "Most már biztonságban vagy" - jelzi végül az Értesítő, de rövidesen kezdődik minden előlről és naponta ez többször megismétlődik/het/. Néhány perce megint kaptam!!!

Nem tudom, ki és miért küldi ezeket, de a lényeg, nem történik semmi. Nem tudom a TVN vétlen-e ezekben, de kicsit gyanus, hogy ezek akkor jönnek, amikor a TVN oldalán vagyok. nem tudom, mi oka lehet, ha másik oldalon vagyok, ott ilyen üzeneteket nem kapok!

Közvetlen kapcsolatot a TVN oldalával nem tudok tartani, mivel az évek óta nem működik, privát bejelentéseim ellenére semmi sem történik, még csak válasz sem érkezik!

Végül aztán blogbejegyzés lesz belőle?

Hiába változtattam meg néhány napja a jelszavam, jelenlegi belépéseim során továbbra is egy piros áthúzott lakat jelenik meg, mi szerint a megjelenített oldal nem rendelkezik biztonságos kapcsolattal. Ha egy ilyen weboldalon adunk meg jelszót, akkor a kommunikációk lehallgatók és támadók ellophatják azt.

Végül megköszönném a TVN-nek, ha megkimélne a jövőben attól, hogy blogbejegyzéseimbe rendszeresen belejavít ill. mind sűrübben beletöröl a szövegbe is, a felvitt tartalom így torzítva jelenik meg. És utólag korrigálnunk kell ezeket, ami azért nem egy kellemes! Régebbi bejegyzéseimből szinte fűnyirószerűen rengeteg bejegyzés /köztük karácsonyi és más hasonló bejegyzések/ törölve lettek, igyekszem egy jó kis csokrot elkészíteni belőlük és mihelyt időm engedi, elküldöm a TVN részére. Újabban a napi bejegyzéseim is erre a sorsra kerültek, igy az alábbi, tegnap felvitt bejegyzés is. Nem tudni az okát miért, de az, hogy itt-ott bele-bele javítgatunk, teljesen komolytalanná is teszi azokat. Az utólagos kontroállás pedig nem egy szerencsés megoldás részünkről, pláne ha az a saját portánkat érinti. Törli továbbá egyes képeket, olyanokat, amik a saját Képtáramban is szerepelnek, vagy esetleg a TVN Adattárából veszem. Az én képeimet is használják mások, néha ez előfordul mindenkinél, így a törlés nem indokolt és egyébként sem tilos ezeket másodlagosan is felhasználni! És ez biztos nincs is, nem is lehet a bevezetőben említett problémával kapcsolatban, mert ezt egy kivülálló "hacker"-t biztos ez nem érdekli. Ha egy hacker be tud az oldalamra menni, akkor ugyanez más módon is megtörténhet!



BONIFERT ÁDÁM VERSEI


"A múlt században születtem, sőt az előző évezredben.Megfutottam az utamat, megvívtam a harcokat, talán a hittel volt a legtöbb gondom.
Az írás annak látható megjelenési formája, ami valahol kavarog bennem.
És nem vizsgálom azt, hogy érdemes-e..."

Bonifert Ádám

Link








AKI TUD A SZÍVEMHEZ SZÓLNI


Hajolj le hozzám,
ha görnyedni lehúz a lét,
hajolj le hozzám,
add gyöngéden valami jelét
annak, hogy nincs magányos baj,
mert mindig van, aki megtalál,
és lehajolni akkor is akarj
ha szöges drótfal elébed áll.

Hajolj le hozzám,
ha kódolod, hogy megbántottak,
hajolj le hozzám,
söpörd össze kínját a gondnak,
hitesd el, hogy
ez is múlik, mint annyi más,
és ha a könnyem majd elfogy,
lehet sokféle folytatás.

Hajolj le hozzám,
hadd higgyem, hogy ott a helyed,
hajolj le hozzám,
míg fáradt énem összeszeded,
nincs választás,
ott lent reménnyel terád várok,
s ha nem jössz, nincs is semmi más,
amit helyetted megtalálok.

Hajolj le hozzám,
emeld fel fáradt fejemet,
hajolj le hozzám,
oszd meg velem az egedet,
fogadd el, hogy ahhoz, aki
ívvé görnyedt, földig kell hajolni,
s ha te nem jössz, lesz-e valaki,
aki tud a szívemhez szólni?







AKKOR, AZÓTA, MOST, EZUTÁN

(másfél évtizede volt egy történelmi pillanat, a rendszerváltás)
(egy állampolgár érzései ma)


Akkor még volt egy nem ismert holnap,
egészségesebb látszatú jövő,
akkor még volt hit, hogy majd igazolnak
mindent a később szabadon növő
életek, sorsok, s múltba ágyazott
gyökereken a felnövő jelen -
akkor még hittük, hogy az állapot
szülője lesz a tiszta értelem.

Akkor még nyitott lélekkel jártunk,
és reméltük, hogy vár egy más jövő,
és ahogy máshol, itt is majd, nálunk
híddá változik minden ütköző,
s a kézszorítás nem erőt sugall,
de összefogást és társvállalást,
nem lesz több gazos, terméketlen ugar,
s közös pohárból iszunk áldomást.

Akkor még értek bennünk az eszmék,
újak és bátrak, szívmelengetők,
s mert korhadt volt már minden ereszték,
új házat húztunk, nemcsak új tetőt,
de valahol az alap félrecsúszott,
s a ház furcsa lett, mint egy kártyavár,
amit valaki éjszaka felhúzott,
az reggel körül repedezett már.

Akkor még tudtuk, úgy nem, ahogy volt,
de nem tudtuk azt mégsem, hogy legyen,
a tettvágy lángja mindenkiben tombolt,
de túl sok volt talán az érzelem,
és kevesebb a ráció és tudat,
mindenki akart akkor valamit,
de nem találtuk mégsem az utat,
több volt a dac és kevesebb a hit.

Akkor még bíztunk önnön erőnkben,
hogy kézbefogunk mindent, amit kell,
és bár az egünk nem volt felhőtlen,
hitekkel mentünk az új elittel,
mert nem tudtuk még azt, amit ma tudunk,
hogy nem születik új erkölcs könnyen,
de rögös lesz és fájdalmas az utunk,
s bizonytalanok leszünk az örömben.

Akkor még remény hímezte a zászlót,
a szabadságnak borát poharaztuk,
a régire már elmondtuk a zárszót,
az újat tisztelettel uraztuk,
s éreztük ugyan belül olykor-olykor,
hogy talán túl sok az illúzió,
elhittük mégis, hogy az új kor jobb kor,
mert Kánaánnal lesz egy fúzió.

Akkor azt mondtuk, ezer éves múltunk
kínja és könnye nem volt hiába,
s bár számos célért ezerszám hulltunk,
most új jövő vár, ajtaja kitárva,
csak be kell lépni, s látjuk, érdemes lesz,
mert jó irányba fordul a szekér,
s ha álmainkra hull is néhány repesz,
kis szenvedést a nagy öröm megér.

Akkor a hajnalt éreztük a légben,
és minden olyan egyszerűnek tűnt,
felkel egy új nap, bennünk és az égen,
és új irányt vehet az életünk,
egy sorsfordító kezdet részeseként
világmegváltás lehetősége jár,
ezernyi álom éltette a reményt,
hogy csodaország lesz, ami ránk vár.

*****

Azóta kusza, zavaros a világ,
a magból nem a remélt virág nőtt,
aki ma vetélt álmok közt kilát,
az nem talál egy közös eredőt,
és nem ismer rá, amit induláskor
lélek, agy, szív szivárványra írt,
s aki várta, hogy jöjjön egy más kor,
az nem törli le arcáról a pírt.

Azóta szikkadt talajon állunk,
és nem tudjuk, hogy merre is tovább,
egymásnak sivár jelent kínálunk,
s megtelik lassan mindegyik pohár,
mennyi csalódás, tévedés és vétek
hálója lassít, fékez tetteket,
már nincs ereje semmilyen igének,
hidegen nézzük az elesetteket.

Azóta újra nem tudjuk, hogy merre,
csak azt tudjuk, hogy így nem, ahogy van,
hogy mi vár majd az eljövő emberre
az kétes, csalfa, és bizonytalan,
mert jövőképünk mozaikokra tört,
már nem látjuk a horizontokat,
s ha egyszer használsz majd egy jó tükört,
vezető elit, szégyelld el magad!

Azóta félve vágyunk jövő felé,
mert megmaradni, ez is oly nehéz,
beállunk sarkok és falak mellé,
hogy védjék hátunk, mert jöhet a vész,
a bizalom már lehullott sziromként
komposztálódik a talpunk alatt,
s az alagútban azt az aprócska fényt
ködök fojtják meg, szülve árnyakat.

Azóta másról szólnak az imák,
viszályt keltenek kígyósziszegések,
Káin és Ábel vív újabb csatát,
gőg kaszabol le minden szerénységet,
hát mivégre lett ilyen, ami lett,
iszapos mocsár ölel keményen,
aszályos nyarak és hideg telek
mutatják, más ez, nem a remélt éden.

*****

Most égető az elvesztett idő,
most sürgető a fakult bizalom,
és gúzsbaköt az elveszett erő ,
mit tettvágyunkra üres vita nyom,
nem látszik, milyen lesz a kikötő,
ahol tépázott hajónk majd kiköt,
lesz-e talaj, min új virág kinő,
mi élteti a jövőbe vivőt.

Most kellene egy csendes pihenő,
és elkelne pár okos gondolat,
és nem engedni, hogy a kivesző
erkölcs hiánya szüljön gondokat,
most kellene pár értelmes elme,
pár államférfi (az se baj, ha nő),
aki tudja, mert érti, s ki vezetne
arra, ahol majd valóban lesz jövő.

Most kellene a korcsult önimádat
helyébe újra nemes felelősség,
tartás és gerinc, s a politikának
sunyiságával küzdő hősiesség,
most kellene pár bátor, új lovag,
ki eszményekért küzd a szélmalommal,
értelmet adna a szépnek, a jónak
és ajkáról tisztán hangozna a dal.

Most kellene egy újrateremtés,
mert kifolyik a kézből az idő,
egy múltat, jelent őrző értékmentés,
hogy születhessen egy méltóbb jövő,
hát jöjjenek már új apostolok,
ürüljenek ki sötét katakombák,
és lágyuljon meg szív és a torok,
hogy megmaradjon az ezeréves ország.

*********
Ezután jöjjön valóban egy jobb kor,
egy jövőt adó értelmes jelen,
s mint Aphrodité egykor a habokból,
támadjon fel teremtő értelem,
és jöjjön vele tiszta, nemes érzés,
ne kelljen félni az élet miatt,
de remények és vágyak sora mentén
élni emberhez méltó sorsokat.







ALTATÓDAL UNOKÁMNAK


Tente baba, itt az este,
hogyha jön, pihenni kell,
becsukódik a szemecske,
arra kér, hogy aludj el.
Aludni akar a kezed,
álmos már a lábad is,
pihenni akar a fejed,
hasad és a hátad is.
Füled, orrod elfáradt már,
szád is csukva csendesen,
ma már eleget játszottál,
a játék is megpihen.
Valahol az álomkert vár,
álmok ölelnek majd át,
álmodj mesét holdvilágnál,
járd be a fények országát.

Találkozz a tündérekkel,
lepkeszárnyon szállj velük,
ott várnak rád szép énekkel,
csillagfény lesz a jelük.
Hallgasd, mit mesél az éjjel,
hogyan szól hozzád a Hold,
száguldj a Göncöl szekérrel
táncolj, mint egy kis kobold.
Álmodj arról, amit szíved
nappal már megálmodott,
békés legyen az éjjeled
és nyugodt lesz a nappalod.
Indulj hát az álomföldre,
a szívárvány hídon át,
találj rá sok új örömre,
legyen szép az éjszakád.
Tente, tente, még egy perc és
már tiéd az új világ,
gondolatban lágy ölelés
kíván most jó éjszakát.







CSAK ADDIG

Hogy meddig?
Ki tudja... De csak addig, amíg... lehetsz, aki vagy!


Csak addig még, míg
lombot szül a fa,
amíg feletted
fényt terem az ég,
amíg jól tudja
minden éjszaka,
hogy jön a hajnal,
s meghal a sötét.
Csak addig még, míg
nem fárad a lélek,
és tiszta képet
mutat a tudat,
míg találhatók
gondok között is
alád simuló
bársonyos utak.
Csak addig még, míg
érző bent a szív,
s kéreglepelbe
nem burkol a sors,
amíg van társ, ki
erőt, hitet nyújt,

veled kószál és
érti, amit szólsz.
Csak addig még.

Míg van mit mondani,
míg nem szikkad ki
minden gondolat,
ameddig nem kell
bőrt se váltani,
s megőrzöd a volt
régi önmagad,
hogy érezd és tudd,
bárhogy tép vihar,
e testben mégis
az vagy, aki vagy,
csak addig, amíg
lehetsz, aki vagy.







CSAK NÉHÁNY JÓ SZÓT


Tudd meg, nem várok semmi többet,
csak néhány jó szót,
napjaink gondokat őrölnek,
s rágjuk magunkban a valót,
olykor indulat présel össze,
s bántó, sértő a beszéd,
nincs békítő, jó hang közte,
s közelítő híd felém, feléd.

Értsd meg, csekély, amit kívánok,
csak néhány jó szót,
hogy ne legyen még mélyebb az árok,
s ne határoljanak el karók,
szavakat, melyek átölelnek,
melegítenek szívben, lélekben,
fagyott érzéseket eltörölnek -
s hadd higgyem, mindez nem véletlen.

Ha nem látszik az égbolt fénye,
ha teljes derű nem lehet,
egy napsugár is elég végre,
hogy űzzön árnyékot, telet,
ha nem esik áztató zápor,
elég egy esőcsepp is nekünk,
ne felejtsd, erre vágyunk sokszor -
jó szavak között legyen helyünk.







EMELD FEL


Emeld fel kezedet,
fond rá ujjaimra,
ahogy az eltévedt
vágyak térnek vissza,
ismerős szorítás
táltosálmot keltsen,
hogy az új látomás
belőlünk teremjen.

Emeld fel kezedet,
hullasd rá karomra,
ahogy a levelek
peregnek halomba,
ismerős érintés
varázserőt szüljön,
hogy az új teremtés
belőlünk készüljön.

Emeld fel kezedet,
tedd össze kezemmel,
ahogy kötéseket
erősít az ember,
ismerős simítás
sámánhitet adjon,
hogy új feltámadás
belőlünk fakadjon.







EMLÉKEZZ, SZERELEM!

Ha én felejtek is, neked őrizned kell az időt...


Emlékezz szerelem
a pillanatokra, miket teremtettünk,
emlékezz szerelem
a helyekre, ahol szerettünk,
emlékezz szerelem,
hogy általad mivé lettünk,
emlékezz szerelem
s őrizd magad örökké bennünk.

Emlékezz a presszó mélyére,
ahol kíváncsi szemek tükrében
rátaláltam szája ízére,
s az első érintés varázsára
mely ma is bizsereg ajkam szélén.
Emlékezz a rétre,
ahol a föld magvai
kutató ujjaink közé hullottak,
míg félszeg biztonsággal
ízlelgettük egymást az augusztusi nyárban.

Emlékezz a hegyre vezető utakra,
a rejtett utcákra,
a boldogsághoz vezető lépcsőházakra.
Emlékezz a mámor öt ajtajára,
amire óramutatóval szegeztük a jelent,
s mögöttük a megismerés feltárt csodáira,
a satuba szorított idő mégis-rohanására.

Emlékezz a szerelmes párlatok
gyöngyözésére testünkön,
liliputi és változó szobákban,
a kacagó kályhafény szemérmes sugarára,
a vörös lángok derengésére,
az édeni pózok raffaelli modelljeire.
Emlékezz tenyerem melegére,
ahogy selymes nyílás delejes odúját kutatta,
ahogy barbár hordák vadságát hajszoltuk
a nyugalom ölébe,
hogy nyomot véssen ránctalan arcunkra.

Emlékezz apró sikolyokra,
szívünk ménes-dobogására,
szelet kergető vulkán-sóhajtásokra,
lepedők gyűrött mezejére,
a szerelem bíbor virágaira, lázrózsáira,
a szenvedély ráncaira,
a csókok parázs tapadására,
mikor fogunk összekoccant
és szempilláink remegő résén át
figyeltük az új világot.
Emlékezz a virrasztásokra,
a kongó magányra,
amikor mellkasomban az ünnepek
havazni kezdtek,
s a sóvárgás királysolymai
repítettek a soha-ki-nem-kötés felé.
S emlékezz a gyöngyökre,
amiket áldozatos gyönyörök mélyéről
kagylóba zárva kiemeltünk.

Emlékezz a szavakra,
amik kinyitották az embert,
e világon túli csodát,
emlékezz a gondolatok
megtisztult lenyomataira,
a kitárulkozásokra,
majd a dadogás lassú trojkáira,
amikor a beszédhez sem volt erőnk.

Emlékezz a szemünkből kipattanó
fények kígyóira,
a szerelmi táncok lüktetésére,
az örök visszatérés dalára,
az énekek énekére.

Emlékezz, mert te tudod a titkot,
emlékezz, mert erősítesz, ha félek !

Hiszen ma is félek belül,
a halálba szédülő virágok
gyökértelenné válását félem,
a bennünk rejlő csapdák csattanását félem,
a lelkek kínjainak bogáncsait félem,
az emlékezés fájdalmait félem.

Emlékezz szerelem,
ha én már felejtenék,
emlékezz, ha bennem
kifakult lett az emlék,
hord tovább szerelem,
amit egykor világra szültél,
aminek régi mesék között
velünk örültél.







EZ IS, AZ IS


Szerelem? Mindenség
felizzó jelenség,
borzoló hangulat,
teremtő mozdulat,
csupa tűz, csupa láz,
hullám és csobogás,
öröklő folytatás -

mindenki ugyanazt,
mindenütt ugyanazt.

Szerelem? Semmiség,
pattanó buborék,
torpanó lendület,
lazuló feszület,
elhaló remegés,
gomolygó füstölés -

mindenki ugyanúgy,
mindenütt ugyanúgy.









GYÖTRŐDÉS UTÁN

Szeretném tudni, ki vagyok, és mit jelent az, hogy élet...


Kereszteződő ösvények
rengetegében élek,
olykor eltévedek,
de mindig helyes utat remélek,
kísérnek kóbor fellegek,
vezetnek hangok és fények,
és betűk, képek, dallamok -
szeretném tudni, ki vagyok,
és mit jelent az, hogy élet,
van-e ereje az igének,
és megvalósul-e az ígéret -
de belül, bevallom,
a választól félek,
s ha magamat meg is csalom,
gyötrődés után ítélek.







HA HOZZÁM JÖSSZ




Ha hozzám jössz, a téren gyere át,
hozd magaddal a mezők illatát,
lépd át a dombot és az árkokat,
bújtass szemedbe délibábokat,
hozd el a tiszta levegő ízét,
hajnal harmatát, a tavak vízét,
madár dalából a legszebb hangot,
déli kongásba olvadt harangot.

Ha eljössz hozzám, úgy gyere szépen
ahogy a csillag ível az égen,
ahogy a szellő suhan a parton,
ahogy a naphoz búvik az alkony;
gyere úgy, mintha nyílna a rózsa,
ahogy a csermely indul a tóra,
ahogy az utak összehaladnak,
ahogy a reggel köszön a napnak.

Ha hozzám jössz, a fények közt gyere,
bújjon ruhádba tavaszok szele,
kísérjen el a csend, a nyugalom,
keress meg engem rejtett utakon,
ahogy két világ egymáshoz szól át;
hozz nekem emlékteremtő órát,
hozd el a szavak másik értelmét,
s ha itt vagy, mindezt szórd, szórd szerteszét.







IDŐTLEN ÖSSZETARTOZÁS

A lélek ereje mérhetetlen. De mégis méri a bennünk lévő végtelent.


Mikor már megengedhetjük magunknak,
hogy csöndbe olvadt szavakkal beszéljünk,
s a némaság lágy ölelése közben
érezzük a hallgatásból sugárzó erőt -
mikor már érintés nélkül is feléled
ujjainkon társunk bőrének íze,
s a simogatás élménye kísér
az egyedüllét perceiben is, -
mikor sötét hangulatok közé is
bekúszik egy szem derűs csillogása,
s a belső fény melegen átvilágít
a kedvetlenség nyomasztó falán -
mikor hallod egy másik szívnek
dobogását és érzed ritmusát
akkor is, ha nincs a közeledben,
akkor talán megtaláltad
a megmagyarázhatatlan lét
legtitokzatosabb jelenségének,
a lélek erejének a forrását,
a kifogyhatatlan erőt adó
szeretet delejes lényegét.
Mikor már megengedhetjük magunknak -
már szinte egy lett két lélek és szív -
mert időtlen az összetartozás.







JELENIDŐ


Nézd a folyón a hullámokat,
torlódnak egymáson, sistergő
habzásban keresik a helyet,
ahol nemcsak a hal tátogat,
de a víz felett a friss erdő
teríti a virágkönnyeket.

Nézd az égen fenn a felhőket,
széljáráson lejtenek táncot,
s bomlana szét esőcseppre mind,
de minden cseppjük csak előleg
arra, hogy majd, mint foszló ráncok,
kisimítják az eget megint.

Nézd magadat, s mindannyiunkat,
időmalomban lépünk folyton,
belül közöny, kívül a vadság,
kevés, mi feldob, sok, mi untat,
kapaszkodunk rojton és bojton,
s napi lett az örök igazság.







KARÁCSONYI MEDITÁCIÓ PRÓZAVERSBEN


Karácsonykor egy kissé mindenki magába néz. Az ünnep hangulata sajátos önvizsgálatra késztet?. A Torony minden lakójának azzal kívánok boldog karácsonyt, hogy közzéteszem a magam idei meditációját. Sajátos formában, prózaversben, hogy a két műfaj ezen az ünnepen szintén egymásra találjon. Mint - remélem - az emberek többsége...

Elképzeltem magamban annyiszor, hogy hozzám az éjben valaki szól, egy tiszta hang énekel, vagy beszél, suttog, szaval, vagy csak elmesél titkokat, és rejtélyes meséket, melyben üzenet is van, sőt ígéret, szól arról, hogy milyen a végtelen, honnan jön hozzám ész és értelem, hogy honnan támad fel, mint egy tündértánc, az érzelem, mely szívnek gát és sánc, hogy miből keletkezik néma vágy, és mitől ilyen, amilyen a világ.

Elképzeltem már sokszor magamban, hogy mi lenne ha..., de a csendes dallam bennem csak cseng, majd lassan elenyész, amiben élek, csak megkezdett, félkész, ujjaim közül folyik az id?, számos mag elhal, bár néhány kinő, kóróvá száradt tervek kötege kíséri utam, mint jövő előlege, jelezve azt, hogy bárhol lesz a vég, nem fogom hinni, hogy most már elég, még kapaszkodni fogok a jelenbe, hogy ne hulljak át a végső verembe.

Elképzeltem már gyakori módon, hogyan lépjek át fájdalmakon, gondon, magam mögött hogyan hagyjam azt, ami keserít és nem ad vigaszt, hogyan hagyjam el mind a könnyeket, hogyan ne bántson semmi környezet, miként hitessem el majd önmagammal, hogy a reménység bennem van, mint halk dal, és gyakran csendül tiszta dallama, húrok zengenek, s mintha hallana lelkem valami iránymutatást, hogy elhiggyem, hozhat a jövő még mást.

Elképzeltem már, haj, de mennyiszer, hogy a szerelem engem elvisel, és nem csalódás, tévedés, rossz álom úszik a tóban, ahol megtalálom az élet vízét, azt a mondhatatlan delejes rejtélyt, ami halhatatlan, amit csak érzel, de soha nem tudod elmondani, csak utadat futod utána, kergetve kék madarat, föld vonzásában és égi fény alatt, ami csak tiéd, ami egyszeri és mások sem tudják megfejteni, s bár meglehet, hogy magad sem érted, de általa lesz varázsos az élet.

Elképzeltem már, hogy a képzelet teremt nekem egy másik életet, ahol a jó és szép uralkodik, és minden sötétet fénnyel meghódít, ahol igazgyöngy minden egyes szó, ahol átlátszó, tiszta a való, ahol nincsenek alattomos vágyak s harag, gyűlölet a szívben nem támad, ahol bizalmon épül kapcsolat, és szeretet sző össze kapcsokat, és kívül hordja mindenki a szívét, hogy együtt fussák be égi pályák ívét.



Elképzeltem már... haj, de mennyi mindent, eszményt és hitet, amiben hittem, hogy miként kéne ezt a világot átformálni, hogy ne legyen átok, csak áldás minden lelken, mely itt kószál, mely tisztán halad és megáll a jónál, amely kristályszemek tüzével láttat, és remény, bizalom erejével áthat, mely elhiteti, hogy jutalom az élet, mert nem tartozékai a szenvedések és lehet megtisztult lélekkel élni, nem kell rettegni, szorongani, félni, hisz miattunk van mégis e világ, s eltöröl minden teremtéshibát.

Aztán beléptem az életvadonba, ráakadtam ott mindenféle nyomra, rókacsapáson, farkas ösvényen, medvék útjain, szarvaslakta réten estem csapdába, hulltam verembe, elbújt előlem gyakran a szerencse, homokvárakat építettem, s vártam, hogy csoda teremjen minden egyes várban, de elfutottak előlem az álmok, kifakultak az égi szivárványok - és megértettem, hogy ha szépre várok, építsek magam egy álomvilágot.

Ekkor lettem én újra álomlátó, csodát teremtő és nem csodaváró, és újólag kezdtem elképzelni azt, ami a földön nem taszít, de maraszt akkor is, ha fogy belül a fény, ha már tudom, hogy mégsem az enyém az élet vize, a tündérek tava, nem volt, nem lesz enyém a lét java s elszálló felhők ágaira fekve úszok majd egyszer át a végtelenbe, hogy megkeressem azt az álomvilágot, amit képzeletem már régen meglátott, és ahol rám vár egy nyugodt fészek, egy pont, amelyen talán tovább élek, de nem kell már az álmokat kergetnem, mert ott születnek körül, s nemcsak bennem, és ott leszek talán én is egy küldött, akit az ember csak előre küldött, mert jönnek majd a többi lelkek sorban, mindenki, aki létezett a "volt"-ban, hogy felépítsünk egy új Édenkertet, csak úgy magunknak, mi, kárhozott lelkek, ahol nem lesz sem tilalomfa, sem más, hanem szabadon hullik ránk az áldás, ahol nincs kígyó, nincs viszály, nincs kétely, ahol az ember a magasba ér fel, és alkot jelent, szépséges jövőt - mert győzni fog majd minden rossz fölött.

És azt hiszem, hogy minden karácsony egy üzenet, mert átjön a varázson egy angyalsereg és fülünkbe súgja, miközben halkan peng a hárfa húrja, hogy nézzünk magunkba, hisz minden értünk lett, minden teremtés, genezis és jó tett, minden miénk, a jó és a rossz is, múltban, jövőben és teljességgel most is, és minden szívben, akarja vagy nem, valami szeretetvirág megterem, és igazgyöngyök díszítik az ágat, selyemszálakkal borítva a fákat, s míg angyalmosolyok világítanak, s koszorút fonnak nap-, s holdsugarak, s valaki azt mondja, hogy "kellesz" - a világ is egy árnyalattal jobb lesz.

Ilyenkor mondjuk: "Boldog karácsonyt!", és túllépve a boron és kalácson a szívet nyújtjuk egymásnak, hogy "tiéd", elmormolunk pár tisztahitű igét és elhisszük, hogy mégis jó az ember, s ha most még gyakrabban jelet adni nem mer, mégis karácsony fényei teszik, hogy a világ összeölelkezik és összeérnek a szemsugarak, káprázik bennünk égi sugallat, s mint párhuzamosok a végtelenben, találkozunk a megnyugvó jelenben, te is, és én is és mindenki aki, erős magának bevallani: ember vagyok és nem akarok más lenni, hiszen csak azért vagyok, mert volt a nagy semmi, de két angyal egyszer, rég, valamikor emberré lett, talán épp karácsonykor és ezért halljuk az angyalmisét - embernek maradni ősi kötelesség.

/Héttorony Irodalmi Magazin/







KÁLVÁRIA


És hosszú volt az út a hegyre,
rögbe rög kapaszkodott,
lapuló léptek merevedve
taposták meg a tegnapot,
lopakodott a kételkedés,
végcél-e az a hegytető,
ahol utolsó stációként
lepereg, ami meggyötör,
ami kínoz és összetör.

És enyhülés-e, ami vár ott,
levetett kínok hullanak,
cserélni kell már a világot,
új tüzek másutt gyúljanak ;
nincs mód egy ponton túl megállni,
a szem már csak homályt kutat,
alulról kell a hegyet mászni,
hogy ne feledd, amit mutat,
hogy csontba ágyazd az utat.

És emlékezni tudj a fákra,
út mentén haló fényekre,
hajló tövissimogatásra,
le nem vethető terhekre ;
a forma már lelkét vesztette,
visszafordulás vágya nyom,
megváltás hullik elemekre,
szögeken függ a szánalom,
összetörött az alkalom.







KÉRÉSEK


Ébressz fel, ha rosszat álmodom,
melegíts át, amikor fázom,
gyújts fényt, hogyha bánt a sötétség,
simogass lágyan, ha remegek.
Ölelj át, ha egyedül vagyok,
mutass utat, ha eltévelygek,
igazítsd el, mit eltévesztek,
álmodj belém szép új álmokat.
Légy barátom, ha bánt a magány,
légy szerelmem, ha vágyakozom,
adj nyugalmat, mikor zaj zavar,
adj dalt és szót, ha lelkem sivár.
Kelj fel és járj - szólj reám halkan,
álmodj és higgy - súgd a fülembe,
felejts és várj - emlékeztess rá,
ébredj és élj - mondd el a titkot.







KÉTELYEK


Bennem a szavak mélyen nőnek
viselik terhét az időnek,
sokat mondóan, s mégis hallgatva,
ahogy a szöveg simul dallamba,
de a lélekkráter legaljáig
nem jutottam mégse.

Annyi mindent nem mondtam még el,
képpel, jelzővel, pár igével
nem lehet csóvát húzni égre,
jelet rakni a mindenségre,
hogy ahová kell, oda vigyék
a szóvirágok, hangvenyigék,
s hallgató csendet ölelő rímek,
a bennem rejlő titkokat.

Belőlem bújnak elő a szavak,
oldó kötések, áttörve falat
s gátat, kerülve tiltást és féket,
szurdokot, árkot, örvényt és léket -
sokszor nem tudom, melyik az érték,
ami előbújt, vagy mi bent maradt,
a burgonya is virágot emel,
ám értéke bent van, a föld alatt,
de érdemes-e a földből kiásni,
kételyeimre feleletet várni -
tudom, nincs válasz, csak a napok haladnak.







A LELTÁRT LEZÁRVA


Lépéseket törve
mégis és máris
kapaszkodni körbe
ha köt tagadás is
felhasított burkot
lihegve nyalni
cseppenként lecsurgott
vízben megmaradni
ráhajolni lágyan
ostoros vállra
fagyasztó magányban
a leltárt lezárva
terpeszteni végül
összezárt kezet
utolsó inségül
fogyó emlékezet
rácsain kihullva
elkopni halkan
csodára hangolva
csodátlan korunkban







A LÉTEZÉS TARKASÁGA


Az ember magával viszi
önmagát, bárhová veti a sors,
mert az agy azt hiszi, hogy
állandó az, mit egyszer gondol,
és a szívbe ágyazódik
történések hosszú sora.
De tágulnak, s gyakran
szétesnek a horizontok,
s a színek újabb párosítása
tarkává teszi a létezést.







MAGAMNAK MONDOM

Bizonyos helyzetekben, amikor kiégnek a belső lámpák
és fény helyett a sötét lepi el lelkemet - valamit mondani kell önmagamnak is.


Amikor már gyökeret ereszt
benned sokféle fájdalom,
és már a csalfa remény is
futva menekül tőled,
amikor a palettán már
fogyóban minden világos szín,
s hangkészletedben a
hamisak többségre jutnak,
mikor lehangolódtál, mint egy zongora,
s lelki hőmérőd csak hideget mutat,
mikor úgy érzed, nincs új gondolat,
s horizontodra leszállt sötét felhő,
leomlott hegyek, betemetett völgyek,
forró lávafolyam és jeges gleccser
uralja sivár környezetedet -
akkor ásd ki rejtett áramforrásodat,
rázd meg magad, húzd ki gerincedet,
és állj szilárdan újra a talpadra,
légy férfi, vagyis légy az az ember,
aki a ledőlt szobrot is újjáformálja,
kongass ébresztőt,
szólaltasd meg a szívharangot,
keress valakit, aki érti kódodat,
s a megújulás magjából kinyíló
fák, virágok és levelek
erőt adó üzenetével
gyógyítsd meg magadat
saját öngyógyító kertedben.







MÉG TART AZ ÚT . .




Az időnek mindig célja van,
míg robog velünk át az életen,
mi megtörténik, sosem céltalan,
mint kagyló, igazgyöngyöket terem,
s míg le nem szállunk egy állomáson,
a holnap felé haladunk,
megérint remény, álom,
s az öröm, hogy még mindig itt vagyunk.
Még tart az út, még hívnak messzi fények
csillagkaput tár ki a végtelen,
belső tüzek a lélekben még égnek,
elmerengünk sorson, életen,
az álmodás még távolabbra röptet,
vágy s remény száll égi utakon,
hisszük, a sors még talán megsegíthet,
hogy átöleljen békés nyugalom.
Legyen e dal egy csendes köszönés,
mert ami van, az maga a mindenség,
van egy kincsünk még,
mely értünk, s bennünk ég,
és ez a kincs - a létezés.
Még tart az út, még semminek nincs vége,
mi elmúlt bár, bennünk megmarad,
pár csillagot még felrakunk az égre
a holnapokba rejtünk nyarakat,
és eldúdoljuk derűs, víg mosollyal,
e dallamot, mely már a mi dalunk,
és megköszönjük minden múló nappal,
hogy tart az út, s még mindig itt vagyunk,
s amíg lehet, itt maradunk.
Még tart az út, még mindig itt vagyunk,
még tart az út,
még tart az út,
még tart az út,
még tart az út,
az ÚT...







MIVÉ LEHET?


Hány titkot kell a sírba vinni,
kettős burokban eltemetni
mert nem oszthatod meg senkivel?

Hány gondot tudsz magadba zárni,
gyógyító elmúlásra várni,
kutatva, sorsod hová terel?

Miből lesznek a hallgatások,
mélyen ülő sziklába vágott
búvó patakként csorgó kínok?

Mivé lehet feszítő csended,
kötőszálad ha elvesztetted,
s szaporodnak benned a titkok?







NEM SZAVAK SZÜLNEK


Mikor a pára kicsapódik
csillogó, meleg szavak bőrén,
s felismerések bukkanóit
kibontja lassan forgó örvény,
rájössz, hisz a tény belédvágott:
nem szavak szülnek igazságot!

Mikor a szavak levetkőzve
zsongásból mélyre ülepednek,
s nyíló szemed a hangtükörre
néz, mint akit látóvá tettek,
s kérded, az álca hogy lehámlott:
szülnek-e szavak igazságot?

Mikor a szónak nincs tartása,
s ritkult csontokkal kezd bicegni,
rájössz, a hang sem való másra
ha mindent el lehet hitetni,
ha élnek bennünk megszokások,
s nem szavak szülnek igazságot.







PORLÓ HITEK


Porló hitedet ragaszd össze,
keresd meg törött részeit,
hogy a lelked majd megfürössze
benne tékozolt éveit,
foszló eszmédet szitáld majd át,
ne vidd azt, ami megromolt,
mosd le róluk az idők sarát,
törölj le minden ráncos kort.

Keresd indokát, ami eljött,
nem kell, hogy egyetérts vele,
de rostáld át a gyűlő felhőt,
látsszon ki hát az ég fele,
mert bántó ez a sok sötétség,
s valahol indul már a fény,
dohos szobák rejtőző mélyét
hadd ölelje át új remény.

Porló hiteid maradékát
tedd bele egy új keretbe,
s a kiszáradt fákról vedd még át
a színt, mely bebújt levelekbe,
élethitet és jövőhitet
párolj abból, mi megmaradt,
reményhitet és örömhitet,
hogy el ne veszítsd önmagad.







REMÉNYKEDŐ JÖVENDÖLÉS


Egyszer eljön a nagy átrendezés,
mert a világ már megérett erre,
már nem elég a kétely, kérdezés,
a válaszoknak nincsen ereje,
élünk úgy a változó világban,
hogy horizontunk egyre keskenyebb,
s egy széles folyó sodrából kiváltan,
part menti sásban létünk megreked.

Majd egyszer eljön valami új csoda,
mert a remények már egekig érnek,
hihető távlat varázsa hull oda,
hol külön útra kerül halál s élet,
lesznek jelek, új irányt mutatnak,
mert nem lesz elég már csak az ígéret,
a horizontok majd újra kinyílnak,
s új világa lesz időnek, térnek.

Csak azt nem tudom, új isten kell ehhez,
vagy az ember tanul teremteni,
mellyel magáról minden átkot levesz,
hogy rossz örökség ne maradjon semmi?
Mélyről nő a jövő, messzire mutat,
magába foglal minden távlatot,
és megtaláljuk majd az új utat,
miről az ember mindig álmodott.







A ROSSZ KEDV IDEJE, AMIKOR A VERS IS ROSSZKEDV?


Elborít a súlytalan árnyék,
magába fojtja pangó fényemet,
ha lehetne, most arra botorkálnék,
ahol születnek kék egek.

Súlytalan árnyék súlyát érzem,
kialvó szeművé lett fényatomok
fürödnek az ég tiszta kékjében,
amíg magam az árnyékban vagyok.

Belül érzem azt, mi nekem árnyék,
homály falán nem lát át más szem,
kuszált vonallá satnyul a tájék,
s bár el sem mentem, így érkezem.

Lélekben lábujjhegyre állok,
kifeszült húrként pendülök,
kedélytelen szavakra találok,
ahogy a semmi szélén lent ülök.







S Z Á M V E T É S


Ha számadásként egyenlegbe zárom
életemet, e tovatűnt folyásút,
eladásra - itt e nagy bazáron -
nem kínálhatok értékőrző árut,
mert elfutottak alattam az órák,
s csöndszagú nyugvás közepében ültem,
a ,,majd" és a ,,lesz" napomat körbefogták,
s az eljövőért jobban lelkesültem.
A létezésből kezemre rakódott
elégett percek csillagrejtő füstje,
kötegbe rakott terveimről lógott
múló energiám fakuló ezüstje.


Sodrást követve part mentén eveztem,
de hajfürtömbe kötődött a sás,
korcsnak lett élmény vonzását követtem,
s mögöttem érett minden folytatás.
A tisztánlátás útjait kutattam,
s hervadt alkalmak fűzére kísért,
s bár visszanézni akarva sem tudtam,
Lótné példája gyakran megkísért.


Pergette ujjam homokperceimet,
bokáig ér az elszáradt idő,
bár tapsoltam az eszmék szentjeinek,
a követésre nem jutott erő;
csorbult pohárból kortyoltam a hitet,
s az emésztetlen rajtam átfutott,
nem hittem el az igazat senkinek
ha bizonyítást adni nem tudott.
Törpenövesztő haragködöt nyelve
a világlátást tanulgattam én,
a tiszta szókimondás száz keserve
acsargott mindig utam két felén.


Mert messiásnak születik az ember,
világmegváltás mindenkiben él,
de mindenkinek nem nyílik meg tenger,
van, ki csodát tesz, van, ki csak remél,
van, ki hitet hagy, s mégsem hittelen,
van, ki apostol és követő lesz,
de nem mindenki végzi a kereszten,
bár életünkben sok ácsolt kereszt
súlyát cipeljük vállon és lélekben,
s egy más világról álmodunk talán,
de megbékélünk, s szorongó félelem
oldott nyugvása végül ránk talál.


Hány új világot akart már az ember,
s a teremtésre nem jutott erő,
toldozott lelkek sora menetel
az életúton, s messze a jövő,
messze a forrás és gyötrő az út,
a küzdelem a létért - ez vezet,
nem kinyitjuk, de becsukjuk a kaput,
amely bezárja bent a lelkeket.


Ifjúi álmát a felnőtt elteszi,
majd egyszer..., talán...- és megy az idő,
majd öregedvén, újra előveszi,
hogy mit kínált fel a tágas mező,
s míg visszagondol, csodálkozik olykor,
ezt is terveztem..., ez is elmaradt...,
csokrot köt talán száradt álmokból,
s eltesz egy rügyet, mely még megmaradt.


Mert mező helyett küzdőtérre tévedt,
s nem szimfóniát, csatadalt dobolt,
hiába őrzött belül verset, képet,
a kardcsörgés vadabb zaja szólt,
s bár osztott, kapott egyaránt sebet,
a döféseknek végül meghajolt,
s a krétakörből kinyújtott kezet
sápadt fényével ölelte a Hold.
Az aranyborjú vonzása erős,
áldozat füstjét szétviszi a szél,
s a katarzisok gyötrődéseiről
a többieknek senki sem beszél.


De mégis igaz, hogy nem ott kezdődik
az ember, ahol az állat véget ér,
hanem, ahol már önmaga végződik,
s egyaránt fontos szellem és kenyér;
egy fénysugárra mindig rá kell lelni,
egy apró célnak mindig lenni kell,
s ha nem is tudunk mindig megfelelni,
a szándék talán helyettünk felel,
s továbbviszi örök ügyét az ember,
a messiások kora már lejárt -
egymást növesztő hullámverésekkel
egy lépést minden nap lépni kell tovább.


E számadásban nincs bent minden tétel,
jóból és rosszból vont egyenlegek
mögött a részlet lényegese vész el,
az lenne fontos - de azt nem lehet,
hogy megélt sorsa minden eredőjét
értse az ember, a sors rejt titkokat,
hogy mikor, meddig, hol és főleg miért
úgy volt, ahogy volt - tán az okokat
sohasem tudjuk, mélyen rejlenek,
érteni nem, csak érezni lehet,
s a mögöttesben sokszor sejtenek
misztikus varázst hívő emberek.


Én nem úgy hittem, ahogy katekizmus
oktatta rég a gyermeklelkemet,
lehet, hogy voltak szentek, volt egy Krisztus,
lehet, hogy néha csodák is estek,
de ettől én még belül nem éreztem
az áhítat átható erejét,
s bár önmagamtól néha megkérdeztem,
véges lét jobb-e, vagy az öröklét,
a tagadásom mindig erősebb volt,
az istenhit nem ért el lelkemig,
a kétely és a bizonyosság harcolt,
de nem jutottak el győzelemig.


Én úgy hiszem, hogy nem csak véletlenek
formálnak embert, földet, világot,
de nem az isten, vagy pláne istenek
játszanak velünk kegyetlen játékot,
de hat a tér, az idő, a természet,
és nem csak anyag, de a létezés,
a születésben benne az enyészet,
a távozásban tán az érkezés.


Így hát hiszem. hogy hittelen hitem
mégis tiszta, mert őszinte, belső,
bár misztikumot nem lát senkiben,
vallja, hogy mindig az ember lesz az első,
s bár keresztfákon tán én is véreztem
(ez földi létnek kellő áldozat),
mindig fontos volt. belül mit éreztem,
belül hordoztam áldást, átkokat.


A sorsot perbe ezért nem fogom,
amit megadott, az jutott nekem,
mert elfogadtam, elemi jogon
ezen a földön semmi sem terem,
az emberi lét véges mezőiben
az utak nagyon eltérnek egymástól,
s a lét nem ismert mély erőiben
egyéni sorsot sokfélét kovácsol.


Én ezt kaptam, lehetett volna jobb is,
de rosszabb is - hát megnyugszom vele,
néha kisebb volt, néha nagy a dózis,
de útitáskám sosem volt tele,
elfért volna pár megvalósult álom,
pár teljesült terv, létrejött remény,
de lezárom a sorssal számadásom,
s a tartozását elengedem én.


. .







SZÍNHÁZ


Kifáradt fények,
lehullott szavak,
a színpadon az előadás kész,
bújtatott lényeg,
mosódó alak,
hamvadó szív és érlelődő ész,
álmok és tények,
tervek és falak,
szimbólummá nőtt rész, kopott egész,
percek és évek,
élet és darab,
igazzá lágyult erőfeszítés,
arcok és képek,
s mögöttők halad,
borító rozsda, vagy nemes penész.











A TÉLAPÓ AKI KARÁCSONYKOR JÖTT


Már elmúlt a Mikulás napja, de most találtam a neten és elhoztam:

A szívben rejtőző szomorúságnak is lehet megfelelő gyógyító módja. Csak rá kell találni.

Egy alkalommal néhány barátommal összefogva elhatároztuk, hogy a gyerekek számára életre keltjük a jelmezes Mikulást.

A Mikulás ünnepség rendben lezajlott. A gyerekek beszédesek voltak, kérdezgették a nagyszakállú öreget, akit egy színész barátunk alakított, jól rögtönözve a frappáns válaszokat. A gyerekek örültek, jó kedvűek voltak, simogatták a Mikulás köpenyét, örültek az ajándékoknak, még a virgácsoknak is, amit egyik-másik srác kapott. A krampusz, amit a színész felsége ,,alakított", nem riasztó, inkább vicces volt.

A sikeren felbuzdulva jött az elhatározás, hogy akkor jöjjön karácsonykor a Télapó is. Volt ugyan egy kis vita, hogy a Jézuska jöjjön-e, angyalkákkal együtt, de a többség a Télapó mellett döntött. Egy szép betlehem-játékot azonban beállítottunk, így a kis Jézus is jelen volt.

A társaság feldobott volt, a gyerekek még jobb kedvűek voltak, mint Mikuláskor. Feltehetően több és értékesebb ajándékra számítottak, ez volt ,,feldobottságuk" oka. Elégedetten szemléltem a kis társaságot, amikor a színész barátom, még akkor jelmez nélkül (hiszen későbbre vártuk majd a Télapót), odajött és megkérdezte:
- Ki az a szomorú kislány, aki egy kissé félrehúzódik a többiektől?
- Pár napja halt meg az anyukája és a kis Krisztina még nem tudta feldolgozni magában a dolgot.
- És eljött ide?
- Igen, mert az édesapja úgy gondolta, hogy - különösen most - kell a kislánynak egy kis kikapcsolódás.
- Melyik az apja?

Megmutattam, de aztán nekem más dolgom akadt, így nem figyeltem őket. Csak egy pillanatra láttam, hogy a kislány apja és színész barátom elmélyült beszélgetésbe kezdtek. Aztán a színész odajött hozzám, és megkért valamire. Emiatt aztán egy kissé később kezdődött a Télapó műsora.

Kellő ,,bemelegítés után" aztán mégis elkezdődött a ,,buli". Bejött a Télapó, egy szánt húzott maga után, amire nagy tömeg becsomagolt ajándék volt felhalmozva. A gyerekek sikongattak, a ,,jaj, de jó, jaj, de jó" folyamatosan hangzott. Aztán körbe leültek a padlóra, a Télapó pedig elkezdte a műsorát.

Összesen tíz gyerek volt, ehhez a barátunk tíz műsorszámot adott elő, mindegyiket más gyereknek címezve. És amikor elmondta a verset, vagy mesét, vagy elénekelte a dalt, akkor a kisgyereknek, akinek a műsorszám is szólt, átadta az ajándékait. A többi gyerek pedig szájtátva leste, mi történik és várta, mikor kerül sor őrá.

Véletlenül (vagy talán szándékosan?) többször is Krisztinára néztem, hogyan reagál az eseményekre. A gyerek is vidámnak tűnt, de a szemében valami igen mélyről jövő szomorúság lakozott. Láttam a ,,Télapón" is, hogy többször a kislányra nézett, többször kifejezetten neki mondta a maga mondókáját.

Talán hetediknek került sor a kislányra, mert szigorúan abc sorrendben következtek a gyerekek, hogy ne legyen semmiféle türelmetlenség, vagy féltékenység. Előbb jöttek az Andrea, Anna, Cecília, Diana, Endre, Flórián - és utánuk Krisztina.

A Télapó egy verset mondott a gyerek tiszteletére.
- A vers címe: Angyali üzenet. Tetszik? - kérdezte Krisztinát.
A kislány bólintott, de nem szólt semmit.
- No, akkor hallgasd meg a verset, amelyik neked szól és az üdvözletet is neked küldik.

Az angyalok ott fent élnek,
de szívünkben is léteznek,
vigyáznak ránk, és nem kérnek
semmi mást, csak szeretetet.
Lenéznek, majd le is jönnek,
az arcunkat simogatják,
velünk vannak, átölelnek,
ahogyan az édesanyák.
Fentről is látnak bennünket,
azt szeretik, ha örülünk,
,,ne szomorkodj" - mondják, hogyha
néha könnyes lesz a szemünk.

Ott jártam az angyaloknál,
s égi postát hoztam neked,
az van írva e levélben,
mamád mindig itt van veled,
akkor is, hogyha nem látod,
de a szíved megérzi azt,
továbbra is kaphatsz tőle,
szeretetet, jót és vigaszt.



Ne szomorkodj - szól a levél,
nem válunk el a lelkedben,
s ha bármikor szükség lesz rám
megtalálsz majd a szívedben.
E levelet tedd el, hogy majd
emlékezz rá felnőttként is,
s ha lesz egy szép kisleányod,
olvasd fel majd neki te is.

Mert az angyal nem változik,
mindig ott lesz, ahol te vagy,
s ha behunyod a két szemed,
vagy nézed a csillagokat,
engem is látsz, mert ott vagyok,
mennyországból vigyázok rád,
mert ha nem is ott lent vagyok,
én vagyok az édesanyád.

Krisztina tátott szájjal, tágra nyílt szemmel hallgatta a verset. És mintha a szemében a szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Télapó átadta neki az ,,égi postán" érkezett üzenetet egy borítékban (a vers volt leírva), csengő hangon megkérdezte:
- Találkoztál a mennyországban az édesanyámmal?
- Igen, ő a legszebb angyal, akit valaha láttam. �? írta neked ezt az üzenetet.
Krisztina a szívéhez szorította a borítékot, majd egy puszit nyomott rá és odafordult az apjához:
- Este majd elolvasod nekem még?
- Igen , még sokszor elolvassuk közösen - mondta apja, és láthatóan alig tudta visszafojtani a meghatottságát.

Amikor vége volt a Télapó ünnepségnek, színész barátom odajött, átölelt és azt mondta:
- Most valami nagyon jó dolgot csináltunk együtt, ugye?
- Igen, valami szívből jövő dolgot.
- Valóban, te szívből írtad, én szívből mondtam el a verset. És azt hiszem, elért a kislány szívéhez.

Pár nap múlva Krisztina átjött az apjával együtt. Kis csevegés után odajött hozzám:
- Szavalhatok neked?
- Ó, igen, alig várom - mondtam neki és megsimogattam az arcát.

És Krisztina hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi postán jött angyali üdvözletet.

- Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen - mondta a kislány és én erre nem feleltem semmit, mert a könnyek nagyon kitörni készülődtek.

(Bonifert Ádám)







VALAHOGY MÁS...

Az élet nehéz pillanatai közé tartozik a múlások felismerése.
És nehezen tanuljuk meg az intő jelekből időben felismerni azt, hogy ami volt, az már valahogy más...

A szerelemnél is...


Valahogy másként szállnak a hangok,
ritmusuk zavart, dallamuk más,
inkább a dobok és nem a lantok
zenélik el a belső vallomást.

Valahogy másként szólnak a szavak,
kongássá tompult belső csengésük,
lejtésük mögött visszhangok vannak,
pattanó kőként csúszik az élük.

Valahogy másként hívnak a színek,
mattabb fényt vernek vissza szemünkbe,
nem fut a vágy már túl magas ívet,
mintha a távlat közel kerülne.
...
Valahogy más a kéznek a súlya,
nehezebb, lassúbb simogatása,
hamvadó tűzét hiába fújja
melegre vágyók remegő szája.

Valahogy nehéz hinni, hogy múlik,
hittük - végtelen bennünk a véges,
s nem megyünk már egy végponton túlig,
szívünk hőt vesztett, lelkünk nem fényes.





. .







 
 
0 komment , kategória:  Bonifert Ádám  
Bodó János versei
  2020-02-08 17:15:59, szombat
 
 








BODÓ JÁNOS VERSEI







AMIKOR A VILÁG...


Amikor a világ
Elhervadni készül:
Mindenét eldobja,
Megtagadja végül-
Már-már csak az anyag
Lenne... Kivirágzik
A sárból, a szennyből
Kilép és elválik
Örökre egy dallam,
S fel a magas égre
Száll és eldalolja:
A szerelem örök...
S a föld újraéled,
S e dallamot dúdolja
Milliárdnyi ember,
Szegény öreg földünk
Sok boldog lakója!







ANYÁM SÍRJÁNÁL


Tested már porrá lett,
Férgek vacsorája -
De a szemed fénye
Csillagok közt sétál,
Szeretettől fénylik
Az éj fényes - ékes
Csillag-promenádja!







BARKAÁG


Barkaágat tettél a cserépbe,
És megeredt egyetlen egy kis ág,
Elrepült a szerelem oly messze,
De visszahozta a nem múló vágy.

Visszajött és körös körül járkál -
Téged keres mindenütt, úgy várna,
Nincs remény, az egyetlenegy eltűnt,
Csak visszanéz erre a világra.

Ha az este elmúlt csillagostól,
Fénye sincsen, halvány hold világít -
Egyedül a vágy kóborol messze,
Nem talál már senkit, e világit.

Kóborol meg visszanyargal újra -
Csak a barkaágat, azt találja,
Eggyé válnak, ezután a barka
Ága lesz a álmomnak az álma.










A BETYÁR


Csak a szél, csak a szél... na, meg én
Tudom azt... tudom azt... bizony ám!
Milyen az... mikor ő szelíden
Turikázni veti a haját...
Csak a szél szerezhet tudomást,
Elidőzik a dombjaidon,
Ilyen az mikor blúzba kerül,
S csemegézget a bimbaidon...
Az a szél... a kutya! a betyár!
Belopózik... a... szoknya fedi!
Tapogat, kutakod... legalább
Odaszólna a gazda neki!







CSILLAGBOLDOGSÁG


Az üstökös az égen
Csavargott ezredévnyit,
E szó nem is jó talán
Egy csokor világvégnyit -
Megszokta már a magányt,
Habár ő társra vágyott...
De, efféle üstököst
Ugyan már még ki látott?
Egyszer aztán pályája
Éppen, hogy keresztezte
Egy másik üstökösét:
Ő mindig ezt kereste!
De hogyha találkoznak:
Mindkettőjüknek vége-
Igaz, egy pillanatra
Nem lesz társtalan végre!
Hát nem is habozott sokat:
És bátran belevágott:
Meghalt, de megismerte
A csillag-boldogságot!







A CSILLAGOS ÉGNEK


Már újat akarok:
Új arcot, új képet -
Lucskos sár meg latyak
Helyett hópihéket:
Melyek újak lesznek,
Festenek új házat,
Új erdőt és abban
Új bokrot, új fákat,
Új dombot, új hegyet,
Új vizet, új földet -
Az új földre pedig
Csak új embereket,
Akik jót akarnak
Egymásnak s nem félnek -
Jót akarni soha
A csillagos égnek!







CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ


Hajdanában, nagyon régen
E parton álltál, búslakodtál, Mihály!
Hogy egyedül vagy senkid sincsen,
Te szegény költő-király!
S hogy Lillád is a hűtelenség
Balga bűnébe bújt -
S Te itt maradtál egyedül,
Könnyed záporként hull!
Testvérem! Barátom!
A visszhang sincsen már -
És jóformán a semmi,
A semmi mi ránk vár!
Halld meg Csokonai,
Te Vitéz, Te Mihály!
Nemcsak a Te szíved -
Az enyém is nagyon fáj!

Tisztelgés nagy költőnk emléke előtt.







CSÓKOS ÉJ


Tíz kicsi lábujjad-
Midegyiknek csók jár,
Talpad csiklandozza
A csiki-csókom már.
Bokád, lábad szára
Csókomra kinyilik,
Közben a térdecskéd
Szerelmesen fénylik.
Hófehér combjaid,
Rejtegetnek titkot-
Csak az ajkam tudja,
Hova osszon csókot.
Csipőd vonalán át
Egész a mellekig
Csókba fürdik tested-
S emel a mennyekig!
Azután a nyakad,
Finom selyme-bőre
Meg az arcocskád is
Kerül csókfürdőre.
Legvégül pedig
Ajkad-két rubint kő-
Hol megpihen ajkam-
Ha csókos éj eljő!







DOHÁNYOS


dohányos ember, aki...
még egy utolsót szív, pedig már körmére égett...
aztán a hamutartóba nyomja, mi elfogyott: az élet,
de keze máris a zsebben kotorász, keres
egy fél csomagra lel, mint jól képzett zsebes,
lelke megnyugszik, máris arra vágyik:
de jó lesz amikor rágyújt, az első slukkra áhít...

dohányos ember, aki...
az életet, a halát együtt szereti,
a kérdés: vajon
holnap melyik mosolyog rá,
melyik köszönti?

Több, mint 40 évig erős bagós voltam... de már a múlt...







EGYENLŐTLENSÉGEK


Amott van a világ -
És emitt vagyok én -
Választhatsz: a világ kell -
Vagy elég leszek én.
A világ: érdekes,
Szín, pompa, csillogás -
Minden, ami kellhet:
Szépség és ragyogás!
Én meg árva vagyok:
Üvölt az árvaság -
Egy galamb szállna hozzám,
De letörik az ág.







EURÓPA, EURÓPA


Akinek nem inge, ne vegye magára...
Elég ha ronda és koszos a gatyája...
Európa fénylik, hiába is vágyol
Ilyen fényességre... maradj inkább távol..
Majd hogyha hiányzol: hívnak s befogadnak,
Neked is kell hordár... kell a ló, lesz abrak...
Régen elpuskáztad, hogy emberként kelljél:
Tehenet etessél és időben fejjél!
Mert a szolgálónak egy lehet a dolga:
Szolgáljon és menjen... menjen a pokolra!







ÉLHARCOS


Vágy! Eredj és légy élharcos
A világ szemetes, gazos!
Minden csúf és egyre csúfabb -
A tél forró, a nyár megfagy!
Vágy! Szerelem!
Legyél minta!
Hintának légy a palinta!
Tisztítsd meg e rongy világot!
Gyújtsál fényt! És napvilágot!
Legyen végre igaz ember,
És nem gonosz, kit Isten ver!
Vágy! Eredj... és gyere vissza,
Lelkünk boldogságod issza...
Boldogságot és szerelmet...
Mert az ember erre termett!







HA IGAZTALAN


Ha igaztalan a vád:
Hiába görbül lefelé szád,
S a könnycsepp sem fordul vissza,
A sós ízt legfeljebb
A te ajkad issza -
Mert részvétet ha lelsz is:
Igazit nem kapsz, a mélyet: a lelkit!

Tanuld meg végre: egyedül vagy,
Csak a bánatod, mi végtelen nagy!
A sors, nagy bölcsen úgy rendelkezett:
Az ember egyedi,
Tehát magányosnak született!
Egyedi és megismételhetetlen,
Ezért nincs társa!

Menjél magányos utadon,
És ne is gondolj másra!







III. ANDRÁS


Magyarok királya
András, a harmadik
Szörnyű álmot látott:
Nemzete haldoklik.
Nyolc-tíz felé szakad,
Elfajzik a sarja,
Egyik a másiknak
A szemét kimarja.
Ország: csak maradék,
Amit koncnak hagytak
Idegen érdekek,
Idegen hatalmak...
Aztán felriadva
Álmából a király
Testőrséget szólít,
Nem is szólít, kiált:
- Ide hozzám gyorsan,
Egy asszonyt akarok,
Különben kihalnak
Mind-mind a magyarok!
Késő király, késő!
Te András harmadik,
Néped, mint a kéve
Széthull és porladik...

III. András volt utolsó Árpád-házi királyunk...
1301.-ben III. Andrással kihalt az Árpád-ház utolsó "arany ágacskája"...







HA TE MONDOD


Ha te mondod, Neked elhiszem
Hogy közvetlen összeköttetésben van szívem
Szíveddel és együtt dobog,
Elmém és elméd együtt dohog
E vad világ brutalitásain -
Engem veled együtt érint a rettentő kin,
Mi az embereken végig settenkedik:
Veled együtt kínlódik, berzenkedik
A csalatások, a megcsalások ellen,
És ha szánalmas állattá válik a jellem...
Neked elhiszem,
Hogy végveszélyben vagyunk,
De mi ketten így is,
Akárhogyan lesz úgy is
Emberek maradunk!







HITELES


Hiteles a szemed,
Ahogy rám nevet-
Ahogy szórja szét a
Csillag szemeket...

Hiteles a szád is,
Ahogy mosolyogsz,
És a huncutságod,
Ahogy sompolyogsz...

Hiteles a csókod,
Ahogy csattanik:
Arcomon és számon
Meg-meg bicsaklik!







HOLLÓ A HOLLÓNAK


Holló a hollónak... de bizony kivájta!
Ilyen idők járnak... de, mi van még hátra?
Testvér a testvérre... gyermek a szülőre...
Támad most az ember... bősz a bőszülőre...
Agresszív az ember, rosszabb, mint az állat:
Tiszta szív és lélek: az itt meg nem állhat -
Jóság és emberség-unalmas lett: alma -
Eljött nekik, győz: a gonosz birodalma!







IGAZSÁG





Az igazságot keresem -
Ó, én balga, mért teszem?
Mire való az igazság?
Még a tanult fők sem tudják,
Mi az, van-e, hol keressük?
Ha megleltük véletlenül
Ebben a vad, és kegyetlen
Világban... Hová is rejtsük?
De mért rejtsük? Tán ellopják,
Akik szerint nincs is ilyen,
Minek hát a bizonyosság?
Mennyi kérdés, mennyi kétség...
A hatalom szerint vétség,
Vagy bűn ilyent kimondani!
Kiállsz érte? Fejbe vernek!
Szemkilövés, megbotozás,
Mit műveltél te rossz gyermek!
Csakhogy... eltűnődök bátran,
Emberek vagyunk, hisz létünk
Bizonyítja... Piszokban, sárban
Nem élhetünk! Kelj fel ember,
Megtiporva, megalázva:
Benned terem meg a világ,
A szebb jövő virágzó ága!







KÉSEI RÓZSA


Későn nyílt a rózsa,
Pedig piros rózsa -
Csak egyedül virít
A rózsabokorban.

Illegeti magát
Mintha szép lány lenne,
Pedig egy szép leány
Gyönyörködik benne.

Letépné magának -
Adná a legénynek...
Le is tépem rögvest,
Ha férjhez kérnének!

Csakhogy késő volt már,
Elszáradt a rózsa
Ezért maradt a lány
Mindig leánysorba!







KULCS A LÁBTÖRLŐ ALATT


Nem is oly régen... úgy ötven éve
Lakott nálunk egy öreg néne,
Hátul az udvarban, ő nem ártott
Senkinek sem... csak egyre vágyott
Valakit, hogy meglátogassa...
Fiát vagy lányát... ajtaját nyissa!
Ezért ha elment, valaha, néha,
Kulcs a lábtörlő alatt - kiírta!

Soha őt senki nem látogatta,
Néha egy szomszéd, ha rányitotta
Ajtaját... él-e vagy tán már halott...
Ha semmi zajt, motozást nem hallott.
A sötét szobában rozzant holmik,
Mely itt is szakadt, amott meg bomlik.
Elhagyott volt, hisz élete párja,
Sok éve már a föld alatt várja...

Aztán egyszer, úgy jó reggel tájban,
Ott a volt a cédula a félfában,
Elment hazulról, de soha aztán
Nem jött haza... meghalt kint az utcán...
Ahogyan élt, úgy halt meg, sorsa
A magány volt már évek óta,
Csak az a cetli, vajon kinek szólt?
Talán senkinek... csak megszokás volt.







KERESZT


Mindenkinek van keresztje-
Ki cipeli, vállra vetve,
Ki meg mással cipelteti:
Az előjog megilleti -
A legvégén persze:
Mindenkinek lesz keresztje:
Mert előjog nincsen arra,
Hogy kit illet meg a hantja...







KÉT VIRÁG A SZEMED


Két virág a szemed,
Amint nyitogatod
Szempilláid mögött
A lélek-ablakod.

Bársonyos két kezed
Egy égi fa ága,
Lenge esti szellő
Lépted suhanása.

Csillagok csillaga
A lényed varázsa -
Szelíd szavak színe
Ajkaid rózsája.

S eljön az este is,
Amint csukogatod
Szempilláid mögé
Szerelmes ablakod.







MEGINT


Megint egy megfagyott...
Egy megfagyott megint,
Ez sírba megy legott,
Amaz meg visszaint...
Ez így megy, egyre megy:
Miként a háború -
Ha tél jön, hulla hegy!
S egy árva koszorú!
Hisz névtelen halott,
A harcnak hőse lett...
Egy életet adott,
Egy sírkereszt helyett...
Ki megmaradt: megáll,
A hősnek búcsút int,
Hisz jő a fagyhalál
Kopogtat már megint...

Hisz jő a fagyhalál...







MILLIÁRD


Pont milliárd éve, hogy nyílig egy virág:
Ésszel föl nem fogható ekkora idő-táv...
De az ész, az más ügy, az itt nem szerepel:
Amióta te vagy: csak e virág érdekel...
Időtlen időktől a hűség, a szeretet,
Az emberi jóság, mi éltet ezreket,
És milliárdokat is, minthogy ez a virág:
Szeretet s szerelem: ez boruljon reád!







A MINDEN


Olyan kék az ég,
Hogy kékebb már nem is lehet.
Nem tudom mért, e kék színről
Eszembe jut a szemed.
S míg ezen tűnődöm,
Hogy' lehet, hisz a szemed barna?
A szélben lengő levelek közt
Rátalálok egy ismert mozdulatra.
Hisz ez Te vagy!
S a fű is, amely arcomat éri,
Arcomhoz érő arcodat idézi.
Ahogy eszmélek, azon kapom magam:
Hozzád a világon
Mindennek köze van!
Hogy ez így van-e,
Vagy csak ráaggatom
A világra? Ezt már
Tényleg nem is tudom!

Ám az, ami biztos,
Én biztosnak érzem:
Lehetek a Folyó túlpartján,
Vagy innen -
Nekem csak Te létezel,
Mert Te vagy a Minden!







MOSOLYOD


Annyira vártalak,
Olyan nagyon-nagyon!
Mit adjak, hogy itt vagy?
Önmagamat adom!

Előszőr adom a
Testemet, lásd, íme!
Másodszorra pedig
Lelkemet, örökbe!

Ha mindez kevés volna,
Szerelmemet adom,
Hogyha viszonzásul
A mosolyadat kapom.







NYUGTALANUL


Nyugtalan a lelkem:
Mint a zavart madár,
Nem találja fészkét
S idegen ágra száll...

Az idegen ágon
Idegenség várja:
Gyötrődött levelek
Riadt suttogása...

Felreppen sietve,
Feltekint az égre:
Vajon merre szálljon?
Merre van a fészke?

Eltévedt örökre...
Visszaszáll az ágra,
Meggyötört levelek
Társasága várja...







ÖRÖKLÉT, ELMÚLÁS


Ha majd az égen szépen sorban
Kialszanak a csillagok,
Mint a villanyégőket
Úgy kapcsolják le őket az angyalok -
Lelkem akkor útra kél
Lelked lesz a célállomás:
Két lélek, egymást átölelve:
Öröklét lesz az elmúlás.







AZ Ő SZERELMÉNEK MEGVALLÁSA


A nap, ez az ékkő
Miért van az égen?
Hisz már ajándéknak
Szántam néked régen!
A Duna is miért
Folyik olyan lustán,
Hogyha nem ringat el
Habjainak fodrán?
A szélvihar pedig
Minek kerekedik,
Ha pillantásodra
El is csendesedik?
Milliom sok csillag
Minek van az égen-
Mikor az a szempár
Világít sötétben.
És én minek vagyok,
Mit ér az életem,
Ha megöl a bánat,
Megöl a szerelem!

1970.










PARAFRÁZISOK



1.

Mit bánom én, ha munka rabszolgája -
Mikor én szeretném: elvigyen a bálba!
Igaz, nagy csatákban elvesztettem lábam -
De érte harcoltam, s végre megtaláltam!
Kapjon a karjába, így vigyen a táncba -
A boldog embernek kinőhet a lába!
S értünk szól a zene, vígan keringőzünk -
A virágos mezőn vígan kergetőzünk!
Kikerülünk mindent: vakondtúrást, bokrot,
Mi körbevesz minket: minden szennyet, mocskot!
Az én menyasszonyom így válik angyallá,
Így lesz szép az élet s nem lehet pokollá!

2.

Mikor teremtettünk:
Szarvas lett belőlem -
Tisztavízű forrást
Ád nekem az Isten!
Földi létem szarvas:
Fátumom az ember -
Aki rám vadászik,
Megveri az Isten!

3.

Midőn az este
Csillagporos teste
Nyugalomba hullik
Le egy víztükörbe,
Azon nyomban szárnyra
Kap az éles elme,
S felteszi a kérdést -
Ebben nincs kegyelme:
Minek van az ember,
Minek van az állat,
Minek van az öröm,
Minek van a bánat,
Minek az egyszeregy,
Minek a milliárd,
Minek a sok koldus -
És minek a gazdag,
Ha a gazdagságból
A szegénynek nem ád!
Vagy vedd példának az emberiséget:
Mi végből alázza meg a magyar népet,
Míg más népeket "győztesként" felemel...

4.

Szabadság és szerelem és béke:
Az istenek e hármas ikre
Jöjjön el -
És hozzon sok örömet,
A sokat szenvedett,
Drága magyar népre!

Ady Endre: Az én menyasszonyom
Szenci Molnár Albert: Mint a szép híves patakra
Babits Mihály: Esti kérdés
Petőfi Sándor: Szabadág, szerelem

Véletlenszerűen, a Gyémántokkal Ékes Magyar Versirodalom visszhangjai







SZÉP, ÚJ VILÁG


Volt itt valaha kék égbolt,
Kék égbolton felhő, úszó?
Minden csupa sáros-szürke,
Kínpad - világ, könnye-hulló.
Verőlegények vihognak:
Vagdossa a szél az ágat,
Körömágyat tép a hóhér,
Csak halni keresnek ágyat!
Nyugta nincs az élőnek itt -
Egy hatalmas vihar jönne,
S mindent, mi van, mi valóság,
Mindenestől elsöpörne!
Újra lenne égszínkék ég,
Kék égbolton úszó felhő -
Lenne világ: szép, valódi,
S acélos hit, hogy ez eljő!







SZÉP VAGY



A belső szépség dicsérete...


Szép vagy...
Mert kedvesek a gondolataid,
Szinte látom,
Ahogy szövődnek szép szavaid,
És elgondolni is sok,
Ahogy dolgoznak, nyüzsögnek
A szinapszisok,
Hogy megszülessen a lenge dallam,
Szép személyiséged lenyomata,
Kellemmel teljes lényed,
Égi madár, földi másod:
Mihelyt megszólalsz, bugyborékol
A földöntúli csacsogásod!







SZÖVETSÉG


Sorsod: a sorsom, megvan írva
Lemoshatatlan gyöngy-betűkkel:
Az én dolgom: ezt hirdetni
A világnak hévvel-hevülettel.
A te dolgod pedig-de, tudod jól:
A tüzet őrizni, szerelemmel,
S rám is vigyázni, ha már nem bírok
A gonoszsággal, a gyötrelemmel.

"Szövetség ez már, nem is szerelem"
- József Attila

Szerelem







TAVASZI JAMBUSOK


Holdfény a harmaton
Most táncra perdül már -
Utolsó táncot jár
Tavaszi hajnalon.

A gyermek szertelen:
Az iskolába mén -
A grundra néz szegény
Tavaszi reggelen.

Még régen, tél előtt
labdáról álmodott,
Egy jót rúgna, nagyot -
Tavaszi délelőtt.

Virág, virág a fán,
Virít ezer színen -
E szálat elviszem,
Tavaszi délután.

Lámpából fény terem,
Kigyullad mind ahány,
Szikrázó fénysugár -
Tavaszi estelen.

Fiúhoz búj a lány -
Nem is fiú-legény!
Most kél a szenvedély
Tavaszi éjszakán!

A napszakok megjelenítése jambikus lejtésben.










TÁJ-LEÍRÁS


Melleid: párnáim,
S boldog az az óra,
Mikor a fejemet
Hajtom nyugovóra.

Szempilláid sűrű
Kerítés grádicsok -
Melyek mögött fénnyel
Labdáznak angyalok.

Arcod a nyugalom
Szerelmetes tája,
A szád: egy szem meggyet
Termő meggyfa ága.

Az egészben az az
Izgalmatos csoda:
Mikor a szerelem
Nyújtózkodik oda...







TÖRTÉNELEM


Ahogy megyek, mendegélek:
Elmaradoznak a vének-
Kinek ez fáj, kinek az baj:
Mindenkiből száll egy sóhaj,
Aztán leteszi a lantot:
Kap helyette földet: hantot....
Így van rendjén, érzékelem,
Velem jön a történelem:
Hogy milyen is? Szépnek látja,
Kinek van hozzá lapátja...
Lapátogat, kicsit még lop,
Ne legyenek többé gondok...
Csakhát magát elszámítja:
Ezt nem viheti a sírba....
Az utódok marakodnak:
Mégiscsak több jutott annak...
Akárhogy is, csak förtelem:
Bólogat a történelem!




ORGONA


TŐLEM SZIKRÁZÓ


Csintalan gyermekkorom
Értelmetlenül letördelt
Virágba borult orgonaágait
Most mind összegyűjtöm:
Egy hatalmas csokorba kötöm,


A szirmokat mind eléd öntöm,
Hogy ez a varárnap neked
Virág-vasárnap legyen,
Novemberi ködös napon,
Tőlem szikrázó, de szomorkás
Őszutón, télelőn,
Késő reggelen...







TRÉFÁS SZERELEM-SZONETT


Beléd zuhantam... nincs már semmilyen kétségem -
Olyan ez, mint lottóban négyes találat:
Jó, hogy van... miért csak négyet találtam?
Jó, hogy vagy... de mire nincsen mentségem?

Hát... miért kell minden percben rád gondolni?
Miért kell álmodozni nappal rólad?
Miért kell a napot rubintkőnek nézni?
Ha nem látlak: a nap lesz egyből a hónap!

Bizony minden-minden összekavarodik...
A józan eszem is összezavarodik...
Az égbolton ragyog a gyönyörű képed...

Ma azt kérdem, vajon mit hoz majd a másnap?
Amikor majd ismét ott lehetek nálad -
Ismét megbolondít a gyönyörűséged...







ÚJ SZOMSZÉD


Új szomszédunk megérkezett:
Az ősz... és családja,
Gyökeresen megváltozott
Egész házatája...
Amíg a nyár tanyázott itt
Más volt ám a környék...
Mezitláb és meztelenül
Játszottak a purdék...
Most meg? Olyan ázva-fázva
Csatangolnak, félve
Hideg széltől, összehúzva
Bújnak menedékbe...
Nagy mellénnyel megérkezett,
Szana-széjjel szórta
Minden kincsét, sok gyümölcsét
A kocsmába hordta!
Aztán...egyszer csak elfogyott
Mindene, mi volt még...
Most meg jönnek kuncsorogni...
Hátha ád a szomszéd...
Adunk egyszer...utoljára..
Kenyeret és pénzt is...
gyis tudom, hogy odébb állsz...
Elfeledlek én is...
Új szomszéd jön...kemény legény...
Hírét már hallottam:
Fehér leplű, tiszta tél jön...
Már látszik...amottan.







VASÁRNAP DÉLUTÁN


Vasárnap délután
Oly csendes a szobám,
Csak két lélek beszél
Egymással csendesen,
Vasárnap délután.

A szó nem hangzik el:
Csak egy szívdobbanás,
S egy másik dobbanás
Reá a válasz. Csönd.
Vasárnap délután.







VELED VAGYOK MÉG GONDOLATBAN


Veled vagyok még gondolatban -
Bár a messzeség úgy fáj, nagyon,
Azt képzelem, hogy mindig itt vagy,
Hogy átölel a két karom.
Azt képzelem, hogy sóhajom száll,
És megpihen a válladon,
Ehelyett csak könnyem hullik,
Bár szégyellem, de vállalom!
A tehetetlenség érzése,
Hogy nem tehetsz mást-nincs kiút!
Csak a reménység halvány fénye,
Mely világit, mert van kiút!
Százezerszer is elszakíthat
A valóság- de gondolat -
Szárnyon repülve már elérlek:
És elűzöm a gondokat!







VENDÉG


Behunyom a szemem,
Tátva marad szám -
Hát nem a boldogság
Köszöntött reám!
Hiányzom-e, kérdi,
Bizony hiányzol!
Elmenjek-e hozzád,
Vendégül látol?
Vendégül látlak én,
Megágyazhatol -
Szívem közepében
El is lakhatol...







VÉGE A NYÁRNAK...


Vége a nyárnak, a réti virágnak -
Sorba kopognak az őszi napok...
Nincs köszönet tebelőled, a nyárnak
Adtam az álmaimat: csak a semmi vagyok...
Kong az üres levegőtől az éjszaka immár,

Vissza is integet... boldog: a nyár!

Daktilusi verslábakkal irt időmértékes vers

Évszakok






VIRÁGÉNEK


Szerelem, szerelem,
Édes gerjedelem...
Hogy` s mért, mint a virág
Teremsz a szívemen?

Mint jó mag jó földben
Szépen kicsírázol,
Az áldott napfénytől
Megnősz s kivirágzol...

Aztán a virágod
Lészen a világom:
Minden áldott reggel
Szintúgy megcsodálom.

Mikor aztán eljön
Komor ősz, meg tél is:
Egy elszáradt virág
Vigasztal meg mégis!

Azt mondja, üzeni
A szívnek, léleknek:
Jön tavasz, s ideje
Lesz a szerelemnek!









ZAVAROSAN


Hiába minden:
Zavarosan folynak a vizek -
Tegnap is kifogtak hullát vagy tízet,
Tegnapelőtt megfagyott ugyanennyi csövi,
Egy-egy ember
Időnként magát fejbelövi,
De a kasszafúrók sem restek,
Nem fúrnak most már,
Elviszik az egész pénztároló testet...
- Tesszük a dolgunkat!
A hatalom ezt mondja,
Melyik zsebembe fér még?
S nemcsak mondja, lopja!
Ej, de szép az élet,
Szebb már nem is lehet-
Mondja egy kis ribanc,
S valóban csodás
A déltengeri sziget...
De mi lesz velünk, az országgal?
S a cekkel, vajon ki lesz, aki fizet?
A hatalom csak habzsol, s közben
Zavarosan folynak a vízek.







ZÁRÓJELBEN


Zárójelben mondom,
És csak halkan, neked:
Kicsit aggódva is:
Zaklatásnak ne vedd!
Amikor rám nézel-
Rám mosolyog szemed:
Akkor Te napfény vagy -
Én hóember neked.
Tudom, végzetem vagy,
A boldog végzetem:
Ameddig akarod,
Addig tart életem.
És ha azt akarod -
Akarjad azt nekem:
Pára s könnycsepp leszek,
Könny a szép szemeden!











 
 
0 komment , kategória:  Bodó János   
Berzsenyi Dániel versei
  2020-02-07 17:30:03, péntek
 
 







BERZSENYI DÁNIEL VERSEI


Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7. - Nikla, 1836. február 24.) magyar költő.

Középbirtokos nemesi családban született. Sopronban, az evangélikus líceumban tanult, ahol inkább testi erejével tűnt ki, mint szorgalmával vagy jó magatartásával. Az apja hatalmától szabadulni akaró ifjú házasságot kötött Dukai Takách Zsuzsannával, és felesége sömjéni birtokára költöztek. Titokban írt verseit barátja, Kis János lelkész elküldte a korszak irodalmi vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek. Berzsenyi felbuzdult a széphalmi mester dicséretén, és egy kötettel lépett a nyilvánosság elé. Ezután egyre kevesebbet verselt, Kölcsey kritikája is kedvét szegte. Tanulmányokba kezdett, hogy költészetét a bírálattal szemben megvédhesse. Poétai harmonisztika című értekezésében fektette le a költészettel kapcsolatos nézeteit. Élete végén egyre magányosabban élt birtokán, Niklán.

Berzsenyi, a niklai remete művészetét az erőteljes kifejezések, költői képek jellemzik. Versei egyéni érzései mellett általános gondolatokat is megfogalmaznak. Hazafias műveiben hangot kap a magyarság iránti aggódás.


Berzsenyi Dániel összes versei

Link








BARÁTIMHOZ


Én is éreztem, s tüzesen szerettem,
Éltem a föld szép örömit, barátim!
Barna fürtim közt szerelem s vidámság
Myrtusi nyíltak.

Repdezett szívem kies édenében:
Mint ama boldog ligetek lakója,
Már midőn a porkötelet lerázta
Léthe virányin.

A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett.

Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,
Mennyi andalgó öröm és reménység
Rengetett, édes Csalatás! öledben
Mágus erővel.

Álmaim tűnnek, leesik szememről
A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak
Rózsaberkéből sivatag vadon kél
Zordon időkkel:

Hol csak a külszín fedi a valóság
Puszta országát bibor állepelben;
Ámde a bölcsnek beható szemével
Játszani nem mer.

Látja a Virtust letapodva nyögni,
Látja a Bűnnek koronás hatalmát,
Sokrates méregpoharát s Tibérnek
Trónusa mocskát;

Látja, és keblét szomorún bezárja.
Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal ki nyögése.

[1804-1808 között]







BÚCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTÓL


Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.

[1804]

Erdélyi János - Búcsú kemenesaljától [2000]

Link











A CSERMELYHEZ


Oh, csermely, arra térsz, látom,
Csendes görgedezéssel,
Merre az én sohajtásom
Repül epedezéssel.

Vedd buzogó könnyeimet
Szapora vizeidhez,
S vegyítsd bús nyögéseimet
Lassú csörgéseidhez.

Vidd el szomorgó zúgással
Ama kisded kert felé,
S nyögd ki egy fohászkodással,
Szívem kinek szentelé.

Tán most is ott múlatozik
A rózsák árnyékában,
S rólam nem is gondolkozik
Kevély nyugodalmában.

Tán habjaid mosogatják
A szép tündér lábait,
S nem tudja, mint csókolgatják
Hív könnyeim tagjait.

Mutasd meg halvány képemet
Néki tükröd fényében,
Mutasd meg égő szívemet,
Mint vergődik vérében.

Mutasd neki, mint hervadok,
Szemem miként sirdogál,
S mondd, hogy érte ellankadok,
Mint egy gyenge virágszál.

Mondd: töltsön kegyes írt sebhedt
Lelkemre hív kezéből,
Vagy egy szánakozó cseppet
Gördítsen szép szeméből.

[1797-1799 között]







T ?


AZ ELSŐ SZERELEM


Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott,
S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Delia csillaga.
Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,
Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.

[1807-1808 körül]







AZ ELVÁLÁS REMÉNYE


Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek tőled!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe.

De bár tőled elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szivedből ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból
Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.

[1799-1802 között]







ESDEKLŐ SZERELEM


Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Luna szemérmes képe.

Az esti szellő fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békes, s nyugodalma
Hegyet-völgyet béfedez.

De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!

Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.

Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.

Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.

Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
Tőrét rám lehelletted!

Téged várnak kiterjesztve
Reszkető két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sírdogáló szemeim.

Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.

Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.

[1797-1799 között]







AZ ESTHAJNALHOZ


Emeld fel bíbor képedet,
Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
Harmatillattal.

Hozd alá a fáradt szemnek
Kívánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
Édes titkait.

Titkon nyílnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
Legszebb órái.

Ah, nékem is van egy titkom
Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
El van temetve.

Nem szabad kijelentenem,
Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
Kiért hervadok.

Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
Forró szememen.

[1797-1799 között]







FANNIM EMLÉKE


Sírásra vonult képemmel
Hűs öledbe sietek,
Csendes liget! keservimmel
Mert itt magam lehetek.

Te láttad szép örömimet
Fannim forró keblében:
Te rejtsd el bús könnyeimet
Alkonyatod leplében.

Itt, hol hársak árnyékoznak
A setét völgy ölében,
S csörgő vizek omladoznak
A vadrózsák tövében:

Itt nyögtem ki epedezve
Beteg szívem sebeit,
Itt szorítám esedezve
Hozzám gyenge térdeit.

Itten mosolygott szemembe
Szelíden elpirulva.
Itt dűlt égő kebelembe
Édesen elájúlva.

A liget zöld sudarai
Halkva körülsusogtak,
A hold játszi sugarai
Könnyeinken ragyogtak.

Minden megszünt, s az estvének
Nyugalmában hallgatott,
Csak szíveink verésének
Döbögése hallatott.

Csak a szerelmek angyala
Élt s repdezett körültünk,
Csak az öröm szép hajnala
Virradozott felettünk.

Örökké virulj, kedves hely!
Hintsen bé virágival
Minden tavasz, s minden reggel
Legfrissebb harmatival.

Gyakran fog bánatos lelkem
Tekörülted lebegni,
Hozzád vonz árva szerelmem
Kínom elkeseregni.

Gyakran éjféli órákon
Látsz te itt sirdogálni,
S nyögdécselő furulyámon
Bús nótát fujdogálni.

[1799-1802 között]







HOL VAGY TE, SZÉPHALOM...


Hol vagy te, Széphalom? - Phantáziám bája!
Jer, mutasd meg elmémben,
Mutasd meg a virtust mennyei mátkája
Jutalmazó ölében;
Mutasd meg Kazinczyt s házi isteneit,
Hadd olvassam lelke bérét, örömeit
Szabinája szemében.

Hadd lássam, mint éli Plátónk szebb világát
Áon mirtushalmain,
Mint öleli kedves Eugeniáját
Mint csügg hölgye csókjain;
Mint él Antónia szép házi körében;
Mint búcsuzik, mint megy Kázmér ernyejébe
Schiller s Goethe karjain;
S mint repül majd vissza édes feleihez,
A szelíd gerlice fészke kisdedihez
A szerelem szárnyain.

[1809]







HORÁC


Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
Zordon förgetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
S minden bús telelésre dőlt.

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamomos kenet,
Mellyet Bengala napja főz.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örűlj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepűl,
Mint a nyíl s zuhogó patak.

[1799 körül]







AZ IFJÚSÁGHOZ


Elröpültél már, szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.
A vidám orcát halovány hidegség
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.

[1820 után]







A KÖZELÍTŐ TÉL




Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

[1804 után]








LEVÉLTÖREDÉK BARÁTNÉMHOZ


Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvélyi óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszibogárnak busongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltünt örömeit.

Életem képe ez. - Már elestvélyedtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.

[1804 után]

Levéltöredék barátnémhoz - Előadja Bessenyei Ferenc

Link








LILIHEZ


Jer, Lili! nézd, langyos szellők
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.

Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.

Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.

Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.

Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.

Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.

Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.

De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.

Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.

El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.

Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.

Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.

Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.

Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.

Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.

Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:

Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:

Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.

[1797-1799 között]







LOLLIHOZ


Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz,
S szívégető szemeiddel
Belém ezer tőrt nevetsz.

Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörgő lángölében,
Szebb, mint a szép Erycene
A kellem bájövében.

Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyíladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek múlatoznak.

Szép, mikor édes éneked
Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
Harmoniát ömledez.

Szép, mikor pihegő kebled,
Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
Harmatgyöngyöt görgedez.

Szép vagy te, mikor csintalan,
Mint könnyű Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
Le-lereppen a fátyol.

Szép, mikor a gerjedelem
Andalodásba merít,
Szép, mikor a szűz szemérem
Bíborlángszínbe borít.

De Lolli! a test szépségét,
Hidd el, csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
Tiszta kebelbe látom.

Ha angyali leplegidben
Angyali szív verdegél,
Nemes tűz ég ereidben,
S lelked a porból kikél.

[1797-1799 között]







A MAGYAR


Századokig küzdött ösi szent törvényei mellett,
Századokig nyugszik szép diadalma után.
Nagy volt a harcban, de nyugalma se rontja le lelkét,
Mert a természet önt bele férfierőt.

[1824 körül]







A MAGYAROKHOZ ( I.)


Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

[1796-1810 között. Végleges formája: 1810]







A MAGYAROKHOZ ( II. )


Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.

[1807]







MAGYARORSZÁG


Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyílanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, millyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perut
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bőv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Títusok őrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Chérubim őr fedi,
Nem fertőzteti meg durva tirán keze:
Törvény, nem hatalom kénnye uralkodik
Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.
Oh, bár vajha kies gyöngykoszorud között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni,
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a Zenith és Nadir.

[1799-1804 között]







A MÚZSÁHOZ


Szelíd Múzsa! ki keblemet
Égi lángra gerjeszted,
Felvonsz a porból, s szememet
A nap felé függeszted;

Ki mennyei balzsamiddal
Öntözgeted fejemet,
S örökké zöld pálmáiddal
Feded bé ösvényemet;

Íme, oltárodra nyújtom
E pindusi szálokat,
Tömjénem, myrrhám meggyújtom,
Fogadd el illatjokat!

Te vetted fel karjaidra
Gyenge esztendeimet,
Te osztod fel vállaidra
Még most is terheimet.

Ha a gond jeges kezei
Szívemet elcsüggesztik,
Áon myrtusligetei
Öledben felélesztik.

Ha balsors zivatarjain
Reszketnek kormányaim,
Ilissus virulmányain
Rengetnek szép álmaim.

Az ifjúság örömei
Lassanként elrepülnek,
A szép orca kellemei
Komor ráncokra gyűlnek.

Ami most ifju szívünknek
Érzeményit bájolja,
Utóbb hideg értelmünknek
Homlokát megráncolja.

Minden gyönyörű Tempéink
Lassanként elhervadnak,
Legforróbb képzeményeink
Egyszerre majd megfagynak:

De te, kegyes Tündér, végig
Ragyogsz bús éjszakánkon,
S a Léthe csendes révéig
Kísérsz setét pályánkon.

Bíbor fátyollal fedezed
Az élet halvány képét,
Rózsaszínekkel hímezed
A sír gyászos környékét.

Óh, engedd, hogy napjaimat
Tenéked szentelhessem,
S örömimet, gondjaimat
Kebledbe kiönthessem!

[Végleges formája 1803 körül]







A NÉMET ÉS MAGYAR IZLÉS


Vízbül sert pancsol, borbul puncsot s aszu bort főz,
Ökrébül disznót, a lóbul rest tehenet tesz,
Férfi köténybe' gyarat, kötöget, fonogat, tyukot ültet,
A felesége kaszál, sapkába', kalapba' tobákol:
A német mindent mesterkél, pancsol, el is ront;
A magyar ellenben Természet gyermeke mindég,
S éppen azért szebb, jobb minden marhája, vagyonja.
A német hasznot les mindig. Szépre nem űgyel,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetőig,
Mégis azonba', ha szép akar olykor lenni, mivé lesz!
Hány csecse bokrétát tűz, s mint üti félre kalapját!
Tarka piros pántlik repdesnek előtte-utána,
A magyar a szépet nézi, s jól tudja, mi a szép,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetőig:
Látol-e rajta, ha még gyerek is, nem férfihoz illőt?
S kérded-e még, Liebel, tőlem, mért büszke, szabad, vad?

[1822-1823 körül]







OSZTÁLYRÉSZEM


Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!

Bár nem olly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Bíztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?

Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hives ernyőd.

[1799 körül]







AZ ÖRÖMHEZ


Édes Öröm! oh, tündérek
Mosolygó szüz leánya!
Kacsingatsz, s ha hozzád érek,
Eltünsz, lelkem bálványa!

Mint egy kacér leánykának,
Nyitva int bájos kebled,
Szerelmem kívánságának
Lángjait úgy ingerled:

S midőn csókolni akarom
Ajakidat, elrejted,
Elvadulsz, s ölelő karom
Közül magad kifejted.

S csak messzünnen kinálkozol,
Ha gerjedelmim sejted:
De közel elkomorodol,
S szeretődet megejted.

[1800-1804 között]







A REGGEL


Nézd, a napnak derülő sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.

Nézd, új öröm s újult életerő
Száll hegyekre, száll most völgyekre,
Csak az örök homályban heverő
Bagoly siet bús rejtekekre.

Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicső pompája.

Igy van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekkel:
A másiknak por a hazája.

A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicső napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.

A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.

Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé uszó sasokkal.

[1802 körül]







A SZERELEM




Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi erő néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.

[1802 körül]







A SZERELEMHEZ


Psyche bíbor kebeléből
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréből
Csöpögtesd belém,
Óh, Szerelem! malasztaid
Mennyből eredt balzsamait.

Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.

Bennem mélyen metszve lelem
Szép ideálját,
Pygmalionként ölelem
Kedves bálványát,
De meg nem lelkesíthetem,
Csak tűnő képét kergetem.

Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon
Már valahára,
Ki ágyamhoz mécset gyújtson
Psyche módjára;
S ha majd a szent forrást issza,
Ismét add ölembe vissza.







SZERELMES BÁNKÓDÁS




Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében
Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.

[1797-1799 között]







A TAVASZ


A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!

[1800-1804 között]







VIGASZTALÁS




Mindég csak sírsz? csak bús siralomra
Nyílnak most is bágyadt szemeid?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
Öntözgeted néma könnyeid?

Tudom, legszebb örömid reggelét
E szomorú hant alá zárád;
Tudom, árva szíved kedves felét
Kéri vissza epedő orcád.

Oh, hárítsd el ázott fátyolodat
Bús szemedről, kegyes szenvedő!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
E porhalom s mohos temető.

Ott lebeg már az öröm szárnyain,
Hol a békés Léthe csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
Örök élet lelke lengedez;

Hol a myrtus- s amarantszigetek
Felett arany aether mosolyog,
S illatozó balzsamos ligetek
Közt az élet forrása ragyog;

Ott békesség s isteni nyugalom
Harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
Sem bús fátyol halvány képekre.

Nem szakad el a hív szerelemnek
Ottan többé rózsakötele;
Ott virrad fel a sokat sírt szemnek
Bíborszínben kívánt reggele.

Vár tégedet is e dicső tájék!
Ezentúl szent hantjait járod;
Vár szeretőd, vár e kedves árnyék,
S nemsokára szívedhez zárod.

Akkor égi csókok törülgetik
Gyöngy orcádról kegyes könnyeid,
S rég ohajtott karok ölelgetik
Rég ohajtott szűz tetemeid.

Ölelkezve fogtok leborulni
Dicső Atyánk szent zsámolyánál,
S édes örömlángokra buzdulni
Cherubimi harmóniánál.

[1803 körül]







A VIG CHLOE

Húnyik a nap, pirúl az ég,
Intesz, édes enyhelyem!
Megyek, megyek, ah, elég rég
Vonza feléd kebelem.

Te vagy az én kis világom,
Virágim szép ligete!
Gyermeki víg munkásságom
S elmém első képzete.

Hozzád jövök, ha szívemet
Aggodalom terheli,
Hozzád, ha rám öröm nevet,
S kezem lantját emeli.

Szép alakid szemlélete
Új világba andalít,
Nyílt kelyheid lehellete
Illatözönbe merít.

Itt élnek eltűnt rémeim
Gyermeki jelképekben,
S kedves titkos két betűim
A mindig zöld szívekben.

A bús ciprus árnyékában
Az urnák s nefelejcsek,
A két hív szívek láncában
A violabilincsek.

Igy alkota ifju lelkem
Egy szebb virányt magának,
Hol égi gyönyör s szerelem
Szebb rózsái nyílának.

De csakhamar felriadtak
Rémledező szemeim,
S karom között eloszlottak
Tündér álomképeim.

Oh, mint sírtam, barátnéim,
A szerelem könnyeit!
Mint ittátok, virágaim,
Szivem égő csepjeit!

Hervadtatok, hervadtam én,
Míg rabláncom szaggatám,
Míg a csalfa, büszke remény
Bábjait elhányhatám.

Oh, nem jó halandó szemnek
Az eget megmutatni,
S a lepkeszárnyu gyermeknek
Égi szárnyakat adni.

Nehéz a mennyet elhagyni,
Pedig le kell hullanunk!
Jobb a hív földön maradni,
S rózsákat itt szaggatnunk.

Nem álmodni, hanem élni
Illik e szép világon,
Méh-ajakkal mézet lelni
Lehet minden virágon.

Egyik hervad, másik nyílik,
Mindenik csak tünemény;
Annak nyílik a legszebbik,
Aki szabad s víg, mint én.

Szabad pedig ki-ki lehet,
Míg fejét, - de hol vagyok?
Lilim még istenné tehet,
Legyen, legyen, hallgatok.

[1825]










 
 
0 komment , kategória:  Berzsenyi Dániel  
Bálintffy Etelka versei
  2020-02-06 16:45:48, csütörtök
 
 







BÁLINTFFY ETELKA VERSEI


Bálintffy Etelka teljes nevén Rózsaági Antalné Bálintffy Etelka, (Borosjenő, Arad megye 1844. március 24. - Zilah, Szilágy megye 1906. január 28. pesti költőnő, művésznevén Hajnalka.

Tizenöt éves korában közölte első költeményét a Pesti Hölgydivatlap /Az első ibolya/. A szépirodalmi lapokban számos novellája, cikke, verse jelent meg. Az 1860-as és 1870-es években különösen a női közönségnek volt kedvelt írója. Ő volt az első, aki Pesten szalonját megnyitotta az írók és művészek számára. Házának vendége volt többek között Deák Ferenc, Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Toldy Ferenc és a Nemzeti Színház sok jeles személyisége. Mikor id. Alexandre Dumas leányával, Marie-val Pesten járt, náluk szállt meg és ünnepi estélyen ismerkedett meg a hazai íróvilág képviselőivel.


Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek







AZT KÉRDEZED...


Azt kérdezed, hogyha olykor
Érzelmeim dalba zengem,
Hogy mi az, mi dalra késztet,
Minő ihlet száll meg engem?
Nem a virág, nem a madár,
Nem a csillag ragyogása,
A te arcod, a te szemed,
A te ajkad mosolygása,
Az lelkesít dalra engem.

És ha olykor magányomban,
Szívem boldogságot érez,
Hogy mért zengem dalba azt is,
Ó, ne kérdezz, ó, ne kérdezz.
Mert nem a vágy, hogy nevemet
Az utókor emlegesse,
Hanem az, hogy felszárnyalva
Lelkem lelked ölelhesse,
Az lelkesít dalra engem.


Bálintffy Etelka: Azt kérdezed... /Videó/

Link








BETEG VAGYOK...


Beteg vagyok, és ismét, ismét,
Mindig e szó van ajkamon,
A keserű üröm pohárt hát
Egy cseppig ki kell hajtanom.

Szenvednem kell ott, ahol máskor
Számomra csak gyönyör terem;
Ahol az élet kétszer oly szép,
Szenvednem kell itt kebleden.

A sors talán már megsokalta,
Hogy boldogságom végtelen;
Mert jönnek hozzám sötét árnyak,
És azt suttogják szüntelen,

Hogy menjek vélök fel az égbe,
Mert ott fájdalmam véget ér.
Oh, hisz nekem az öröklétnél
Most itt egy perc is többet ér!

Oh, volt idő, hogy halni vágytam,
Hogy menni vágytam innen el;
De akkor nem jött senki értem,
Ki elvitt volna oda fel...

S ha most, midőn itt minden percem,
Egy véghetetlen üdvösség,
Ha most kellene sírba szállnom,
Minő gúny volna tőled, ég!







BOLDOG VAGYOK...


Boldog vagyok, boldogabb a rózsa
Bársony szirma nem lehet talán,
Mikor a nap sugarába fürdik,
S harmat reszket szomjas ajakán.

Boldog vagyok, mint a játszi gyermek,
Ki utat vesztve, tévelgve mén,
S végre ott van, végre ott pihen meg,
Édesanyja érző kebelén.

Boldog vagyok, mint a kis madárka,
Aki fényes korlátok közül
Szabadulva az egész vidéket
Most előszer repkedi körül.

Boldog vagyok, aminő csupáncsak
Egyedül az érző szív lehet,
Amidőn már itt a földön élvez
Minden üdvet, minden örömet.

Boldog vagyok - ah, de mit beszélek!
Kimondani nincsen arra szó!
Hallgat az ajk, amidőn a szívnek
Legédesebb álma lesz való!







BORUS NAPOKBAN


Oh, minő bús, elborult napok, órák,
Nincs egy kicsinyke fény.
Elhágy a hit, a szeretet világa,
És elhágy a remény.
Múltamban nincs, mi földerítné lelkem,
Jelenben szenvedek.
Jövőmre, oh, e bús, sötét napokra
Gondolni sem merek.

Elszáll szivemből lassan minden élet
És minden kis meleg.
Ha még soká ily elhagyatva élek,
Már ifjan agg leszek.
Ajkamra nem száll egy derűlt mosolygás,
Arcomra felleg ül.
Mi fáj, mi bánt? Nem kérdi senki tőlem,
Szenvedek egyedül.

Oh, egy ily hosszu, sötét, kínos éjjel,
Míg felderül a reg,
Reá hajolva kis, beteg fiamra,
Be sokszor könnyezek.
Ha elhagyott már isten, ember engem,
Ha elhagyott az ég;
A perc, ahol majd minden véget érjen,
Oh, soká lesz-e még?







ELMÚLT A NYÁR...


Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz...
És messze még a kikelet.
Oh, de én most nem rettegem
Úgy, mint egykor, a zord telet.

Nem rettegem, hogy jő a tél
S unalmával a hosszu est,
Midőn kint fúj, bömböl a szél,
S ablakomra virágot fest.

Nem félek, hogy nem lesz virág,
Nem lesz madár, csillag, sugár,
Hogy a télnek hideg szele
Meleg, de szűk szobámba zár.

Lesz virágom: édes ajkad,
Mosolygásod lesz a sugár,
Szíved meleg dobogása
A bokorba a kis madár.

Édes csókod lesz a csillag,
Mely az égről gyorsan lefut,
S véletlenül, úgy futtába
Éppen az én ajkamra jut.

Ah - mondod -, de egy hiányzik
Ragyogó nap az égbolton.
Az is meglesz: ragyogni fog
Boldogságtól az én arcom!


Bálintffy Etelka: Elmúlt a nyár... /Videó/

Link








AZ ÉN SZERELMEM...


Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.

Az én szerelmem nem az égető nap,
Melytől meggyúl a lég...
Az én szerelmem igaz, szent, magasztos
S örök, miként az ég!










FELTÁMADUNK! (egy hitszónoklat után)


Feltámadunk, e szép igéret
Hangzik fülembe untalan.
A síron túl is van hát élet,
A szenvedés ott sem ér véget,
Ha itt a szív boldogtalan.

Megsemmisülni! hogy vigasztalt -
Elporlani, mit hord a lég...
Nem gondolkodni soha többé,
Pihenni békén mindörökké,
Mint lámpa fénye, mely kiég.

Elmúlni, mint a virágillat,
Mint harmatcsepp a levelen.
Mint a sohaj, mely messze szállott,
Mint csillag, amely már lehullott,
S fel nem támadni sohasem.

És most te jősz, s égő ajkadról
Szavad viharként mennydörög -
Oh ember! kinek hivatása
A fájó szív vigasztalása,
Mért mondod, hogy a lét örök?







KEDVESEMNEK


Ha volna ajkad mindenik szava,
Egy égi karnak édes szózata;
Mily édes dal! - sohajtanám talán,
De nem merengnék rajt` oly édesen,
Mint így ajkadnak mindenik szaván.

Tekinteted, ha volna napsugár,
Mely a világot gyújtogatni jár,


Megbámulnám talán e fényözönt,
De annyi fénnyel nem borítna el,
Miként szemed, ha édesen köszönt.

Ha volnál te a mindenség maga,
Mely lábaimhoz porba hullana;
Büszkévé tenne tán az uralom,
De oly boldoggá soha - sohasem,
Minővé tettél, édes angyalom!







MÉG TUDOK SZERETNI...


Még tudok szeretni, ez isteni szikra
Megvan még szívemben.
Még tudnék örülni, boldog lenni véled
Forró szerelemben.

Még tudok örülni virágnak, tavasznak,
Mely rám fényt árasztott;
Még tudok élvezni, hisz engem az élet
Még ki nem fárasztott.

Ifjú vagyok, szívem minden szépre, jóra
Fogékonyan dobog.
Van könnyem, mosolyom, sírni, mosolyogni
Én egyaránt tudok.

Vannak ábrándaim, s elringatják lelkem,
Elringatják mélyen...
De a valóságot hazug álomképért
Mindig elcserélem.

Lelkem ez a jobb rész, feltör a magasba,
De szívem lenn marad,
S azt súgja lázasan: "nem vagy más, csak ember,
Alázd meg magadat."

Oh te, aki ismersz, s kiért feláldoznám
Az egész világot,
Akinek szerelme fejlesztené szívem,
Mint nap a virágot,

Te elfordulsz tőlem, s amíg háborgatnak
Gyarló szenvedélyek,
Érezem fölöttem pusztító hatalmad,
S sír bennem a lélek.







MÉRT NE LENNÉK ÉN VÍG...


Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!

Mért ne lennék én víg, mért ne örülhetnék,
Hisz nem is volt régen, évek sem teltek még,
Mikor egy kis fűszál, a virágos lombok,
Vagy a párjok után búgó vad galambok
Dalra csábítottak.

Oh, te szép pusztai, vad pusztai élet!
Felmerül lelkemben még mostan is képed.
Azt a pusztaságot, mely elnyúlt az égig,
Játszodozó csermely hasította végig,
Nem bírom feledni.

Nem bírlak feledni, dalos kis madárkám,
Döngicsélő kis méh lenn a szőlő árkán,
Zöld vetések szélén pirosló virágok,
Sokszor gondolok én könnyezve reátok
Innen a távolból.

Pedig oh, mily nagyon, nagyon boldog lettem,
El is értem mindent, amit elérhettem,
Van boldog családom, s kis szerető gyermek
Játszi enyelgéssel, nyájasan ölel meg
Puha kis kezével!

S hogy mégis merengjek a nagy pusztaságon,
Ahol eltöltöttem első ifjuságom,
Ahol nem láttam mást, csak földet és eget,
Hogy ne feledjelek, alföldem, tégedet,
Soh' se hittem volna!







MINT A CSERMELY...


Mint a csermely, mely vidámon
Tova szökik völgyön, réten,
Hangos, játszi csevegéssel;
Olyan voltál, ifjú éltem.

Olyan voltál, mint a csermely,
Oly átlátszó, kristálytiszta,
Ah, de mint az, lefutottál,
S többé semmi nem hoz vissza.







NEM TART ÖRÖKKÉ SEMMI...


Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,
Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,
Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,
Szétpattanó habocska a csendes tó szinén,
Szeretni?! ah, mi édes, mint repes a kebel,
Ha e kicsiny szó bűvös varázsa futja el.
Úgy jő, miként a hajnal, piros színben ragyog,
S mint szivárvány az égen, megváltozik legott.
Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt,
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Vigasztaló csak az van, vigaszt csak ott lelünk,
Hogy az sem tart örökké, ha sírunk, szenvedünk.










PICINY FIAMNAK




Piciny fiamnak kék szeme van,
A másiknak sötét, bogár;
Ez játszi, vidám, mint a tavasz,
Az szenvedélyes, mint a nyár.

Emebben annyi szelídség van,
Amabban annyi dac, szeszély;
Ez engedelmes, mint az angyal,
Amaz parancsol, s mit se fél.



Ez szép, mert arca szende, bájos,
S mint galamb tolla, oly fehér;
Az, mert szemében annyi tűz van,
Arcában annyi ész, erély.

És nem tudom, hogy melyik drágább,
Hogy melyik kedvesebb nekem,
Csak azt tudom, hogy mind a kettőt
Oly végtelenül szeretem!







ÜT AZ ÓRA...


Üt az óra egyet... kettőt...
Kandallómban hamvad a tűz...
Künn a vihar szilaj szele
őrületes játékot űz;

Hófuvalmat hajt az útra,
Majd rohanva, kacagva hoz
Egy-egy hideg jégdarabot,
S odaveri ablakomhoz.

Mily félelmes, minő rémes
Lehet most ott künn a pusztán,
Midőn minden élő hang, mit
Egy-egy farkas ordítoz tán,

Mikor a hó egyformára
Borít utat, halmot, völgyet,
És a vihar vaskezével
Megráz házat, erdőt, tölgyet.

Kicsinyke ház tetejébe
Néha gyorsan bekap a szél;
Majd odafú ablakához,
S rémületes dolgot beszél.

Kicsinyke ház tűzhelyénél
Hogyha ülsz most, édesanyám,
És ha gyorsan perg a rokka,
Gondolsz-e rám? gondolsz-e rám?







IDÉZETEK


Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.

/Kedvesemnek - AZ ÉN SZERELMEM/


Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,
Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,
Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,
Szétpattanó habocska a csendes tó szinén.

/Boldogság - NEM TART ÖRÖKKÉ SEMMI.../


Még tudok szeretni, ez isteni szikra
Megvan még szívemben.
Még tudnék örülni, boldog lenni véled
Forró szerelemben.

/Vallomás - MÉG TUDOK SZERETNI.../










 
 
0 komment , kategória:  Bálintffy Etelka  
Bagi Tibor versei
  2020-02-05 20:30:19, szerda
 
 










BAGI TIBOR VERSEI







ÉLJEN A MAGYAR-HON!




Könnyeit hullatja Magyar-hon...
Mikor kelünk fel? Melyik hajnalon?
Mikor tépjük szét láncaink,
s simulnak ki könnyes ráncaink?
Véreink hullottak Magyar-honért...
De mi elfeledtük a hullott vért!

Szabadság! Nem szól magyar szája,
fél, hogy elsodorja az árulók árja.
Magyar-hon! Drága föld nekem!
Ha kell, adom érted a vérem.
Büszkén mondom: Magyar vagyok!
De szabadságot is akarok!

Könnyeit hullatja Magyar-hon...
Mikor kelünk fel? Melyik hajnalon?
Üzenj nékem, s kardot rántok...
De nem üzensz. Így nem leszünk szabadok.


Csak elnyomott, bús magyarok,
kik nem mondják: "Magyar vagyok."

Szabadság! Szólj magyar száj!
Most tenni kell, most muszáj!
Kelj fel és rázd le láncaid,
vasald ki szabadságod ráncait!
Vérünk hullott Magyar-honért...
Ne felejtsük el, a hullott vért!

Megcsillan a hajnalfénye kardunkon,
s érted hullik vérünk, Magyar-hon!
Holnap felkelünk, megtisztul a lelkünk...
s újra szabad magyarok leszünk.
Büszkén mondjuk, s szabadon:
Éljen Isten! Éljen a Magyar-hon!







FENNKÖLT(ÉSZET)


Távolból üvöltsd nevem, hogy ne hallja más,
csak a halál!
Etesd magad, és itasd! Mások
szánalmát nyelje szád!
Fejedre hull ezer átok,
mit szeretőid mondnak; a hű barátok.
Ne szólj! Szád büdös szavai mardosnak,
s mint rothadó fogak
hullnak papírodra.

Fényt keres kék-halál ruhád, keringőre
hív a pőre,
vad lelkű nőcske, s becsavar
vörös köntöse...
Ólom hangja, füledbe marja
kéjes bájait, mely új nevet magasztal.
Opulens jutalmad napokig elég...
mit szavaidból merítettél,
s mit publikum elé vetettél!







KEDVESEM


Puha kis szád csókolná szám.
Már csak három nap, s miénk a pillanat.
Tudom, várod már, drága Debohrám.
Hallom vágyakozó hangod...
Szeretlek! Érzem, hogy akarod.

Barna hajad, égő ajkad,
bőröd puha selymét szomjazom.
Két karom lesz oltalmad,


s szívem, mely most is szeret,
Teérted dobog és verdes!

Jöjj, Kedvesem! Szeress engem!
Csókold szomjas szám!
Bújj ide, szerelmem!
Már csak két nap, s miénk a pillanat,
miénk lesz minden varázslat.







A KIS HERCEG


A vad világ, s a néma ég,
Csak futok, futok még.
Istent keresi a halál,
De csak egy kisfiúra talál,
Kezében egy vörös rózsa...
Futnék (hogy ne lássam), futnék tova!
Csókot lehel pici szájára a halál,
S kezében hervad a rózsaszál.
Szemei, a sötét üvegkoporsók lecsukódnak.
Még utoljára fájón, az
Arcán gördül könnye árván,
S lelke száll az égbe angyalszárnyán.

Pityergő kicsi száján a szó,
Már csak bennem szunnyadó
Apró gondolat, melyet én hallottam,
Mikor éjjel róla álmodtam.







NEM HISZED


Tudom, nem hiszed. Minek is hinnéd?
De ha egyszer kicsi szívem kezedbe vennéd,
Rájönnél, mennyire szeretlek,


Akkor megtudnád, hogy mióta kereslek!
Tudom, nem hiszed. De most fáj!
Szívem még dobban egyet, majd megáll...







NÉMA IDILL


Mélykék szemed tengerén
Oly sokszor elvesztem én.
Puha gyöngy ujjaid közt,
Vágyam, mint érett gyümölcs,
Izzott.

Remegőn szóltam... mégsem.


Nem szóltam semmit. Most nem.
Fáradt ajkamról mohón,
Pici piros szád csókot
Ivott.







SZEGEDI VIRÁGSZÁL


Kedvesem! Néked írok késő este,
gondolataim közt elmerengve.
Édes álomhoz bort töltöttem poharamba,
de szívem Rád gondol, vadul dobogva.

Bőröd selymét keresem kezemmel,
arcod mosolyát, barna szememmel.



Vöröslő ajkaid ízét számon,
s álmaidban megtalálom álmom.

Szép virágok nyílnak Szegeden,
és én a legszebbet szeretem.







SZERELEM


Elkap az érzés, hogy szeretnél valakit,
És ezért a lányért, megtennél valamit.

Bizseregsz belül,
S szíved van felül.
Eszed most tompul,
Szíved is gyorsul.



Gombóc torkodban,
Láttad álmodban.
Keresett szempár,
Egyszer megtalál.

Szíved akkor, majd úgyis eladod neki,
Látja majd mindenki, de nem érzi senki.







TIÉD


Itt vagyok, láthatod.
Arcomat nem takarják bársonyok.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Álmaid völgye következő állomás.

Imáid fűzére gyöngyözve hull paplanodra,
Vágyaktól vörösen izzó arcodra,
Ajkaim lehelnek vigaszt,
Szerelmet, mely igaz,
Vad és önzetlen.
Tudom, hogy együtt fürdünk a könnyekben,
Melyek arcod díszítik előttem némán.
Majd mosolyod feszül, mint kőbevésett gyémánt.

Itt vagyok, láthatod.
A kedvedért, feketére színeztem a Napot.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Ajkamon meg nem vallott vallomás.



Zöld zafírszemek, vértől duzzadó erek,
Pirospozsgás arcok, s hófehér kezek,
Halk suttogás és jóleső fájdalom,
Most nem kell egyszer sem mondanom,
Mit magadtól is tudsz kedvesem:
,,Tiéd a lelkem, Tiéd mindenem!"
Arcom nem takarják bársonyok,
Itt vagyok, láthatod.

Itt vagyok, láthatod.
A Hold ezüstös fénye rám ragyog.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Beteljesülés a végállomás.

Ha megszólnak a csillagok
Hogy szerelmünk túl hangos,
Ha bánt a hajnali fény,
Bújj ide, karom megvéd!
Hisz magadtól is tudod kedvesem:
,,Tiéd a lelkem, Tiéd mindenem!"
Itt vagyok, s Tiéd mindenem!
Tiéd mindenem, ó, Istenem!







TŐLED ERED


Döbbenek, mint oly sokszor már,
de ilyen még nem volt. Tán?
Biztosan, hogy Tőled ered,
oltalom, s féltő szeretet...
S több, még annál is több, mit
felfogni képes vagyok, s lehetek...
érzést... nem egyet! Tengernyi
mi átölel, körbefonja lelkemet.

Döbbenek, most újra és újra,
gyermekként rád borulva,
ölellek szorosan... ajkamon a szó
lassan ajkadra fonódó, vágyakozó


vad leheletként járja át,
csókban teljesült álmaid egét,
mézédes ajkad vonalát,
finom nyelved peremét.

Döbbenek... miként dobban szívem
egyre hevesebben, mikor fölém ível
tested vonala, s miként súgod újra,
s újra, hogy szeretsz... hozzám bújva.
Meghajlunk, mint térben az idő,
egymásba fonódva szerelmesen.
Sugaraival a Hajnal, mint őriző,
betakargat színeivel kegyesen.













 
 
0 komment , kategória:  Bagi Tibor  
Ambrus Magdolna versei
  2020-02-04 21:00:16, kedd
 
 







AMBRUS MAGDOLNA VERSEI

Ambrus Magdolna (1959. június 2. - )







ANNAK AKI ÉRTI


Vonyítok, mint kóbor ebek,
feleségem, s van két gyerek,
mégis miért, hozzád megyek?
Spongyát dobok múltamra,
indulok is titokban.
Tiszta most az égablaka,
néhány csillag van kihunyva,
dobhártyámat hasogatja,
szírén hangod sorozata,
fejem hajtsam kispárnádra.
Vonyítok, mint kóbor ebek,
csak félpuszit, máris megyek,
Alszanak a gyerekek.










DILEMMA


Szerettelek volna jobban,
kék könnyeket nem sírna
most tollam
Szerettelek volna jobban,
de a szívem másért dobban,
leteszem
fejem a komor est ölébe,
itt a dzsungel sűrűjébe
rólad
álmodom, ha az éjpalástja
magányomban rám borul,
álmodom:
fogod a kezem és félek
kimondani azt a szót,
hogy szeretlek.










ÉLNI JÖTTEM!


Nyomorral én alkut kötöttem
nincsen pénzem: Élni jöttem!
Tegnap sebe vérzik bennem,
eredetem... megrögzötten,
Élni, élni... Élni jöttem!

Nyomorral én alkut kötöttem
nincsen pénzem: Élni jöttem!
Ellenséget is átöleltem...
győzedelmet is cövekeltem,
Cibere levest is ettem...
Isten útját követem, követtem.

Szegényeket, árvákat segítettem
diplomámmal nem dicsekedtem.
Reflexpontokat talpakon kerestem,
tudásomat Orvosoktól el-lestem,
Bánatomat tollal könnyeztem...
betegeken ingyen segítettem.

Kék könnyek szikkadnak...
durva kritikusra várva...
Kényszerülnek átdolgozásra,
ha nekem ez nem fájna...
Ki is dobtam volna a kukába,
maradjon még a fiókom sarkába!

Nyomorral én alkut kötöttem
nincsen pénzem: Élni jöttem!
Nem rettegni, s félni, félni...
hamisságokat beszélni, s
elesetteket: útporába nézni!
Élni jöttem, élni, élni!










A FÖLDI LÉTBEN


Ismerem a kegyetlen-sors
furcsa, hízelgő fintorát, hisz:
Tizenkét éves voltam,
amikor kidöntötte,
családom egyetlen
Tartóoszlopát a drága,
szerető édesanyát.
Gyertyalángban látom,
amint átöleli, árvaságtól
megtört gyermekét,
aki fohászra kulcsolja
érte a két kezét, mert
így érzi anya szeretetét.
Kegyetlen Sors!!! Ne...!!!
Ne vedd el mások szüleit,
ők legalább ismerik,
a Földi létben... legyen
részük minden szépben,
ha türelem fátyla libben,
Mindig, megsegít az Isten.







GOND...


Maradandó nyomot hagyok,
mégis űznek, bárhol vagyok.
Agysejteket megmozgatok,
EMBEREK-et ébren tartok.
Betekintek a lelkükbe,
mégsem vagyok szívük-csücske.
elinalok, mint az ürge,
alapszínem, csakis szürke.
Űznek engem, bárhol vagyok,
pedig mindig nyomot hagyok.
Konyakot is nyakalhattok,
pillanatra elillanok,
ökölcsapás után jövök,
szemetekre hálót szövök,
találkozunk rácsok mögött,
ahol én leszek az úr,
Te meg leszel: kis kandúr.







HALACSKA...


Partra dobott halacska,
sötét az ég ablaka
felhő-sereg összeguggolva:
nyirkos könnyeit, ím rád
kegyelemből hullatja...!
Fölötted az ég Ura, mosolyogva
fényes-rózsáját, most bontogatja.
Ne félj, ne félj!... Halacska,
nem az idő vasfoga,
vad hullám dobott a partra,
éppen akkor jártam arra,
Isten bizonyosan így akarta,
szükséged volt elsősegély-nyújtásra,
nem az idő vasfoga...
partra dobott halacska:
megmentett az ég Ura,
hogy miért?... azt Ő tudja.







HŰSÉGES MARADOK


Május hajnalán
szerenád kopogott
szívem ablakán
árva madár
bús dala, mint
tavasz balzsamos
ámító illata,
hullott suttogó
közös párnánkra,
így lett szívem
nyitott kalitka
árva madár
örökös tanyája,
szabad lelke
a Világot bejárja,
de hűségesen
vissza várja
szívem nyitott
kalitkája







ILLÚZIÓ...


akkor még
közös volt
a párnánk,
amikor...
Világra
hoztam
szerelmünk
magzatát.
nem én
akartam
Vasárnapi
apát!
- együtt
mondtuk ki:
az "ásót, s
a kapát"
végül azt:
..."kalap...
...kabát".







KOLIBRI MADÁRKA


Zümmög-zümmög,
hereméhek serege...
Kolibri madárkám
fölöttük körözve,

édes nektárt csőrölve,
röpült tenyeremre:
maradék kölesére
rá se hederítve,

Hűj, de nagyon...
össze van csipkedve!

Sérült szárnyát
fércelgetem...
pici lábát is,
sínbe teszem.

Madár nyelvét
nem érthetem,
vörös kölese...
tenyeremen.

Most is túljár
az eszemen!
Édes pici
"kolibri"!!!

Más nektárját,
ne idd ki!!!







LESZEK-E ÉN SZERETVE?


napernyőm a fekete
degenyeges felhők
tenyere,
sarokba szorít a
befordultság
érzete
kedvesem félmondatban
közölte:
- egyedül megy a Borvirág
Koncertre!
rám csorgott az égi
mécseseknek
kopott-fénye
tolvajként menekülve
osonva - lopakodok,
egyedül elbújok és
felzokogok, mint
láncfűrész a fenyőgerendába,
szükségem lenne
hűséges társra,
itt mocorgok hársfámnak
árnyékába,
rám csorog az éjkeserve:
Leszek-e még én szeretve?







MAJD A VÉGSŐ PERCBEN


Hideg - selymes lélekágyadba,
ne csalogass
vissza!

Zsebkendőm a bánatvirág
szirmait
issza!

Válaszom-tudom...
sovány vigasz.
de Igaz.

Kialudt a parányi, maradék
szikra, s pillám
börtönébe:

- Nem fogadlak vissza!
Zöld-fényt csókolt
bőrödre,

Csillogó lelkem - tükre,
jussak eszedbe
Majd a végső percben.







MEGBOCSÁTOM


Kín és fájdalom,
átsuhan szívemen.
Szavaid súlyát:
vállamon mérlegelem.
Margaretta szirmait,
csöndben tépegetem.

Szeret? Nem szeret?
feslett szirmok zúzott
egyvelege tenyeremen,
Pap áldása a fejemen...
szerelmünk zálogát
Búsan szemlélgetem.

Táguló pupillámon,
lelked tükre táncol.
Egy ártatlan Kapocs
ma is hozzád láncol.
Tudom: Nélkülem,
dideregve fázol, ami
Nem Bűn, azt is
Megbocsátom.







MINDEGY, HA FÁJ...


Legyen rokonom, vadidegen,
lelki-fájdalmáról beszéljen
bármilyen nyelven nekem:
én megértem, megszívlelem,
szeretetem léket üt szíveken.
Óh segíts! Óh segíts Istenem!
Minden nyelven megkérdezzem:
- unde va doare?
- hol fáj?
- kaj dukhal?
Román, magyar, romanyelven:
hiszen Egy, csak Egy az Isten!
Szólíthatod bármilyen nyelven!
Engedd, hogy megkérdezzem,
embertársaim szeressem,
fájdalmukat enyhítsem:
- nu-ti fie frica!
- ne félj!
- na dara
Világnyelvén, minden nyelven:
hiszen Egy, csak Egy az Isten,
s vezéreli minden léptem.







NÉVNAPI LEHELET!


Sándor, s tovább te mondd-ki!
három betyár atyafi...
Köszöntene valaki, de ki?
Fagyoskodtunk eleget,
nem hoztatok meleget!

Hápcsikázó gyerekek,
jéggé dermedt lehelete:
Napocskának buksija...
eltűnt, mint a kámfor,
Télkezének ostroma
hópehelyként táncol.

Virág helyett zenélek:
három betyár vándor...
Szívetekbe benézek
lélektől-lélekig üzenek.
NEVETEK NAPJÁN tüzelek!!!

Rátok... én Szeretetet lehelek,
hadd... melegedjetek... -
Sándor, József, Benedek:
Ez Névnapi lehelet!







NIKI MONDÓKÁJA


Megdádálni,
nem szabad:
lekarmol és
elszalad.
Hoppá-cuppá,
Niki baba
lovacska lesz:
Magdi mama.
Trappol, trappol:
gyenge lába,
ujjong hátán
unokája.
Hoppá-cuppá
Niki baba,
megérkezett:
Böbe mama,
most ő lesz
a lovacska.
Hoppá-cuppá
Niki baba,
éjszakás volt
Böbe mama.
Hoppá-cuppá
mindkét mama:
Niki baba
elringatja.

/gyermekvers/







ÖTVEN ÉVE


fekete gyöngyszemek
ujjaim között peregnek
üres szavakat kergetnek
ötven éve így küzdenek

gyermekeim körbe vesznek
önzetlenül szeretnek
barátnőm a Timike
méz-édes az üzenete

unokáim ott mozognak
gondolataimban mocorognak
érzem ők is szeretnek
de a fekete gyöngyszemek
csak peregnek-peregnek

integetnek nevetnek
arcomra festettek
örökös könnycseppet
igen... a fekete gyöngyszemek

hogy pergetik múló éveim
ébresztgetik kiszáradt
nyirkos fájó könnyeim
fekete csillogó gyöngyszemek:
hagyjatok békében engemet







Ő NEM VÁDOL!


Isten senkit nem vádol,
igazságot nem pénzzel
vásárol.
Isten, maga a Szeretet,
útját, ha keresed, csak
erős hittel, pőre lélekkel
tudom: megleled...!
pénzzel
soha nem vehetsz:
Szeretetet,
lehet az egész Világ
az alperesed!







ŐSBOZÓT


Nekem nem mesélt nagyapó!
Szálka volt szememben... a,
Megoldhatatlan Gordiuszi-csomó!
Fronton elkapta őt..., egy golyó!
Emlék maradt, mint hinta-ló.
Ősbozót-tűzben, égőmankó,
Teste, ma felleg-ágyban ringó.

Megsárgult fényképe, ékes ikon:
Hányszor... fényesítem titkon.
Illúziók szárnyán körözök,
Akár a tatárok meg törökök:
Szárhegy és Ditró között!

Katona ruhájába öltözök,
Olykor-olykor, hogyha fáj,
Nagyapa az égről tekint rám!
Genetikai vérvonalam, egyező
Így akarta a nagy Teremtő.
Most ősbozótban nyugszik teste
Miért nem volt golyóálló mellénye?

Talán-talán, most is Élne?!
Nekem történelemről regélne,
Erősítene, jobban a Hitemben.
Földtestének pólusaiba visszahullva,
Halál felleg-ágya
Örökre elringatta, s kiújulva...
Ím unokája, genetikai vérvonala.
Aki illúziók szárnyát bontogatja,
Megérinti Ősbozót lángja,
Kezében toll a fáklya.










PANTOMIMIKA

lábujjhegyre én emelem


Határtalan a türelem
Lábujjhegyre én emelem
Zajos estem és reggelem
Enyéimért elszenvedem
Megalázva kell remélnem
Ha színjáték az életem
Bár szeretetem gyanútlan
Még magamnak sem hazudtam
Tied mindig a végdöntés
Bár lehetnék én mennydörgés
Te meg a villámhárító
Zajtalan csöndben csábító
Lábujjhegyre emelkedve
Átkarolnál síri csendben
Határtalan szeretetben
Kivirulna belső kertem
Élni élni lenne kedvem
Vallomásom nem kritika
Talán csak Pantomimika







PÁRHUZAMOS KANYAROK


Gyermekkori emlékeim visszajáró árnya,
Ma rávetül a magányos tanyámra,
Ahol, három akácfa bólogat felém.
Még van Remény, Van Remény.

Megpihenek itt, ahol Anya
Milliószor Elfáradt, mert
Minden bánatom feloldják
A mezei virágok

Testvéreim... Megbocsájtom
Amikor bölcsőmből
Koporsót formáltatok
Játékból, temetni akartatok

Ti is, mint én... árván maradtatok.


ÉS az után jöttek a...
PÁRHUZAMOS KANYAROK.
Én nektek adtam Jussomat
Olykor-olykor, csak megpihenni
Térek haza, oda, ahol ANYA
Milliószor elfáradt

Mert, minden bánatom feloldják
A mezei virágok
Testvéreim, ma is azt üzenem
EREITEKben Ugyanaz a vér
Csörgedez és ugyanaz az ANYA
ADOTT ÉLETET nektek.
Lelketekben, ugyanaz az

ISTEN-ARC van eltemetve,
Mely nem más, mint a
SZERETET gyökere, ez
ÉLNI fog, megmarad örökre







SZÍV-ZÖREJEM...


Szív-zörejem még,
ha élni hagyna...
tenyerembe égi
manna hullna, s
kecsesebben lépnék
akkor hangyabolyra,
akár a komp a szelíden
hömpölygő folyóra, s
fájdalom hangja se
hallatszana, mert
enyhe szellő simogatna.







TITKOT CSÓKOLOK...


bennem ragadt
egy szó
kimondani volna

tömör verssé
köpülöm össze
mint
asszony a vajat
hogy fel ne sebezze
ajkamat
mellyel "titkot csókolok"







VÉGSŐ BÚCSÚ


Hallom most is íntőszavát:
"Erezd lejjebb azt a szoknyát!"
Biri néni, ez a divat...!
"S vesd el azt a szivart!"
NEKI adok IGAZAT...!
Léte utolsó vonata
berobogott, s egy rokoni
Szálat ismét elszakított:
egy szál gyertyával:
Többet gyújthatok.
ISTEN VELE! ...ennyit
Mondhatok, mert...
Kiapadt könnyem,
Már nem zokogok.
Lehajtott fejjel:
búcsúzok, búcsúzok.
Beszéljen a Csönd...
én hallgatok, hallgatok.







VOLTAM...


voltam
árnyékod
követtelek
voltam
tündöklő
csillagod
szerettelek

leszek
vörösen
lenyugvó
Napocska
...ha Te
ébresztgetsz
szerelmes
szerenádot
dalolva







VISZONZATLAN SZERELEM


Léted barlangjában,
fényt akartam vinni.
egyedül,csak Neked
El akartam hinni
hogy nem vagy
barlang mélyén lapuló,
Értéktelen szürke-kőzet,
melyet betakar az enyészet.
Kitártam neked titkaim,
vígan zengtem, dalaim,
De te tova tűntél,
akár a bolygófény.
Már nincs remény.
Magány bilincse kezemen,
fájó emlékek lelkemen,
Szeretet nem üt léket
szívemen, azt hiszem
Vagy tévedtem?
Ez viszonzatlan szerelem.







ZÖLDBÁRSONYOS SZŐNYEGEN...


jött a gólya kelepelve
fítyegtettett a csőrébe
ledobott az anyaföldnek:
zöld bársonyos szőnyegére
éppen ma már ötven éve,
pőre volt a testem-lelkem
azóta már beszennyeztem:
okoskodtam, ellenkeztem
csak az "igazam"kerestem,
táncoltam és énekeltem
anyaföldem zöld bársonyos
simogató szőnyegén...
elfáradtam, újra kezdtem
apát-anyát másban leltem:
sokat sírtam, keseregtem,
míg felnőtté cseperedtem,
a gólya-mesét is elhittem,
gyermekeim felneveltem
bennük minden boldogságom
versikém is velük zárom,
kacag lelkem, hogyha látom:
mindig-mindig hazavárom.










 
 
0 komment , kategória:  Ambrus Magdolna  
Sarlós Erzsébet versei
  2020-02-02 18:00:15, vasárnap
 
 







SARLÓS ERZSÉBET VERSEI


Sarlós Erzsébet /Gyömbér/ alkotói adatlapja

Link








AJÁNDÉKAINK


...és majd hozz nekem csókokat,
amolyan csillagosakat-holdasat,
hozz illatos öleléseket,
madárdalos - kék egeseket,
és legyen zsebedben pár kavics,
vagy efféle drága kincs,
amit emlékül adsz nekem,
ha találkozunk a réteken,
ott az égig érő fű között,
érezd hozzám van közöd,
én is viszek valamit Neked,
kis kosárkában perceket,
ha elbírom, néhány órát is talán,
és odaadom egy nyáréjszakán,
ha mindet gondosan elteszed
lassan adok egy életet...







APRÓ VAGY NYÚLFARKNYI


Kerek-e világon
volt egy pici város,
Nekeresd falvával
talán épp határos.
Gyűszűnyi szökőkút
csobogott a téren,
ceruzahegynek sem
látszott a térképen.

Parányi házacskák
az égig nem értek,
vékonyka utcákon
pöttömnyi zenészek.
Ebben a városban
minden apró-cseprő,
Tűhegynyi szemetet,
gyűjt az utcaseprő.

Egész kicsi lányok
mini a szoknyájuk,
rövidgatyás fiúk
áhítoznak rájuk.
Minden rendben lenne...
Ám van egy kis baki!
Hogy hívják a várost?
Apró vagy Nyúlfarknyi?

Reggel, délben, este
a tanács összeült,
a városatyáknak
soha nem sikerült...
...nem tudtak dönteni.
Folyton ordibáltak,
egymás kobakjához
porszemet dobáltak.

Aztán egy délután
megszűnt minden vita,
mert az egész várost,
felnyalta egy cica.







AZ ÁLOMBELI KEDVESHEZ


Álmomban legalább már láttalak.
Egész apró voltál, alig találtalak
meg a fűszálak között!
Ám ahogy Rád leltem, béke költözött
szívembe.
Most itt ülsz a tenyerembe',
s rám szegezed tekinteted.
Érzem, reszketsz.... Mi lesz veled?!
Ne félj, gondodat viselem!
Bár nem kéred, Tiéd mindenem.
Az összes kincses dobozom,
a könyveim a polcokon,
kék üvegbe zárt könnycseppjeim,
illataim, a verseim,
lelkem rezdülései,
s a gitár húrjairól
leomló zene...
Tiéd életem minden porszeme.

Neked nincs semmi egyéb dolgod
Drága,
csak belenőni az igaz világba...







ÁLMAINK


Biztonságot ad, pillanata az éjnek,
a megtébolyult, önző világtól véd meg,
bevackolódva, mélyen, paplanod alatt,
ahol csak Te vagy és pár múló gondolat.
Tudatod kitágul, határ a végtelen,
elvész az elmúlt nap, már nem vagy ott jelen,
tested ellazul, szemeden könnyű álom,
csodák történhetnek azon a világon.
Ezer apró bűbáj egyetlen egy éjjel,
miből szíved szerint soha nem kelnél fel,
úgy szereted őket, oly nagyon kellenek,
nem sejted, miattuk... szebbek a reggelek.







ÁLMODOM...


Szívem nem fér otthonába.
Különös izgalom mi hatalmába
kerít,
mint annyiszor, megint...
...érzem az ismerős illatot,
s jól tudom jönni fog!
Mert másként fúj a szél,
új színek születnek,
s fülemnek
édes dallamot játszik a kis madarak hada...
Bár kissé csalfa,
ezt elnézem Neki,
hisz titkos jelei
üzennek nekem;
Ő az, kiben meglelem
a varázst,
az örök megújulást.

Ezért

ablakom éjjel résnyire hagyom;
hátha beoson,
(akkor halkan reccsen a padló léptei alatt,
arcomra pírt tapaszt)
Álmodom s várom a TAVASZT.







BÚSLAKODÓ


Hiába itt minden kód,
ezer fortély, nyavalya,
súgás-búgás a füledbe,
számos titkos praktika,
kis varázslat, huncut öltet,
rávezetés, kacifánt...
Egy sem számít!
Sosem jössz rá arra,
ami engem bánt.
Mert te ugyan nem nyitod ki
füledet, sem szemedet...
...maradok egy megfejtetlen
palackba zárt üzenet.







CSALOGATÓ...


Tudod, úgy volt, mint ott a mesében,
ezerfelé tört a gonosz tükör.
Átkozott szilánkját szememben érzem,
szívem is megfagyott, már nem gyötör
se bú, se gond, se bánat, se kín...
Elő a szánt! Fel a jéghegyre velem!
Mire leérünk meglásd, nem érzel semmit...
Te sem!







CSODÁLD...


Csodáld a Napot, a Holdat, a csillagos Eget,
e fenséges égi teremtményeket,
a végtelenbe kéklő, zord hegyet,
a patakot, folyót, tengereket.
Csodáld a nappalokat, az éjszakákat,
az álmokat, s mi valóra válhat,
a virágokat, a görbe fákat,
az oroszlánokat, a kis csigákat.
A zenét, a mesét, a festményeket,
azt, hogy itt vagy, s jutott Neked
százezer kisebb-nagyobb csoda,
s Te lehetsz szívemnek otthona.
...és persze az írást, a verseket,
amelyek életre kelhettek Veled!
Csodáld a Csodát, az életet,
a pillanatot, a végtelent...

Látod!?
Van bőven csodád, hogy boldog lehess!
Engem ne csodálj! Csak (kicsit)
szeress!










DOBOZOK


Ismét csomagolok.
Mindent szépen, apránként
rakok
kisebb és nagyobb dobozokba,
azon morfondírozva;
Mit érdemes kicsomagolni?
Mi az a holmi,
minek hasznát veszem
itt, az új helyen...

Elfáradok kicsit.
Leülök.
S míg a tea hűl,
eltűnődök:
Minden költözésnél egyre több dobozom
marad becsomagolva.
Tartalmuk a sötétben vár arra a napra,
mikor megtalálom végső otthonom,
hol minden apró kacatom
kicsomagolhatom...







DRÁGA!


Tudd meg, benned élek!
Amiket látsz, azok a képek
általam kerülnek retinádra.
Nézd bátran őket, hátha
eszedbe jutok...

Tudd meg, benned élek!
Azok a hangok, mik zenélnek
általam zengenek melódiát.
Halld lelkem szavát, hátha
eszedbe jutok...

Tudd meg, benned élek!
Azok a lágy érzések
általam érzett vágyak.
Kívánlak. Hagyd, hátha
eszedbe jutok...

Tudd meg benned élek!
Az illat, mi benned ébred
az én illatom. S most szárnyra
kél... Szippants mélyet, hátha
eszedbe jutok...

Drága!
Tudd meg, benned élek!
Egy cseppet félek,
mert valamit nem tudok;
Mi lesz Veled, ha beléd halok?







A DUNA


Itt maradtam a félig sötétben,
mögöttem zúg a nagyváros zaja,
megremeg az út egy villamostól,
talán indulnom kéne haza...

Nem tudok, megálljt parancsol a híd,
egyik végén Pest, másikon Buda,
alattam őszi-fázón hömpölyög
csendes magányban a vén Duna.

Korlátnak dőlve nézem a folyót,
tünékeny köddel játszó Holdsugár
takarja, óvja, védi a széltől...
fiókáit féltő éjszaka-madár.

Féltem én is, hisz anyám, apám ő,
s barátom, szerelmem, gyermekem.
Velem van jóban, velem a bajban,
hajóm ringatja végtelen...

Apám, mert erős, tekintélyt parancsol,
Anyám, hisz ő adta életem,
Fiam, kiért a világot adnám,
S mint Barátom, olyan örök nekem.

Ringat lágyan, átölel máskor,
homlokomra hajnali csókot lehel,
újra és újra elvarázsol!
Nem tudom, hogyan mondhatom el?

Azt, hogy

távol tőle, nem lehet élni!
Mindenkor minden út hozzá vezet,
illata mélyen az elmémbe égett,
örökre őrzi az emlékezet.

A holnap nélküli végtelen éjben,
majd eggyé válunk én és a Duna,
Szerelmünk akkor beteljesül,
az lesz a legszebb nászéjszaka!







EGY "FELSZÍVÓDOTT" SZERELEM EMLÉKÉRE


Fodros felhő voltam,
Te a hajnali harmat,
hogy hozzám feljöhess,
szóltál a Napnak,
ki sugaraiból font lajtorját Neked.
Nesztelen másztál, léptedet
nem hallotta senki.
Fáradtan hozzám bújtál megpihenni.
Lassan eggyé váltunk
s az est küszöbén,
nem éreztem, hol kezdődsz Te, s érek véget én.
Hogy szerelem volt-e? Nem tudom.
De azon az alkonyon
dörgött, villámlott,
s miután a vágy a tetőfokra hágott,
zuhanva zuhogni kezdtünk.
Nekünk
ez volt a vég!
Azt láttam még,
(mielőtt elnyelt minket a vetés)
a mezőről emberek jönnek...
Egyikük így szólt:
"Tavaszi zápor, fűszere a földnek!"







EGY HÓPEHELY ÜZENETE


Némán szállok, lassan ereszkedek...
Feléd tartok Kedves. Ugye tudod?
Látod milyen szépek itt a telek?
Fázol, hogy kezeid zsebre dugod?
Felnézel az égre, hullik a hó!
Egy perc, és odaérek! Várod?
Forró bőrödhöz érek, s elolvadok,







EGY RÓZSA VALLOMÁSA


szeretlek Föld!
te adtál életet
tápláltál, s amíg lehet
foggal, körömmel, (főként gyökeremmel)
beléd kapaszkodom
nem panaszkodom
nincsen rá okom
te vagy az otthonom

szeretlek Víz!
fürdetsz és itatsz
a szárazságban enyhet adsz
tőled virulok, cseppjeid magamba szívom
érted reszket minden kicsi szirmom
hozzád fohászkodom
hozzád ragaszkodom
véled szomjam olthatom

szeretlek Levegő!
te vagy ki simogat
felborzolja, szép virágomat
flörtölve játszadozik, incselkedik velem
tikkadt hőségben hűsíti szívem
te vagy a barátom
forróságban álmom
kivel szerelmesen játszom

szeretlek Tűz!
olyan vagy, mint a Nap
szirmaim színei rád hasonlítanak
tudom, ha egyszer eljön a végzet
te leszel az, ki elemésztesz
nem lesz benned irgalom
irántam érzett szánalom
elégetsz, mert szeretsz nagyon...
a szádon...







AZ ELSŐ RANDEVÚRA


Ne hozz mást, csak egy szál virágot!
Legyen rajta egy hegyes tövis!
Megmarkolom majd, úgy hogy fájjon...
Így emlékezem Rád akkor is,
Ha nem leszel.

Viszek Neked egy szál virágot.
Lesz rajta egy hegyes tövis.
Markold meg nagyon, úgy hogy fájjon!
Így emlékszel rám majd akkor is,
Ha nem leszek.

Ha mégis...

...együtt talál a jövő minket,
ha nem érne véget...ha úgy adódna...
Nézzük majd vénen sebhelyeinket,
gondolva az első randevúnkra...
Ha együtt leszünk.







ELTŰNT DOLGOK


A kapu nyikordul, betép a szél
a kerti padra ül, most nem mesél,
csak hallgat, ajkait összezárva
engem bámul, s azt várja, hátha.

Ajtó nyílik, küszöbön áll holnap,
szétnéz, fürkészi mit csomagolhat,
mit vigyen magával, a jövő mit kíván,
tanácstalan, kérdőn néz énreám.

A gitár leül, s játszani kezd...
zene nélkül. Ki érti ezt?
Kéri segítsek, hagyjak most mindent ott,
keressem meg, az eltűnt dallamot

A gyertyaláng ég, de nem világít,
halkan sír, szipog, ígéri bármit
kérek, megadja nekem,
ha elveszett fényét meglelem.

A könyvben nincsenek mondatok,
kérdőn bámulnak a holt-fehér lapok,
de nem tudok rajtuk segíteni,
a történet végét örök homály fedi...

...és végül itt vagyok magam
egy nagy kérdés, s nem értem pontosan,
miért vész el, történet, dallam, jövő, bármi?
Keressem? Hagyom. Könnyebb kitalálni.







ELVESZTEM


A Te kapud volt, amin beléptem.
A jelenlétem
Téged nem zavart,
nem vert fel port, avart,
így nyugodtan mehettem jobbra-balra.
Néha jeleket írtam a meszelt falra,
hátha egyszer elolvasod,
s lesz tőle könnyed vagy mosolyod.
Ehhez persze magad mélyére kéne szállnod,
de ezt még álmod
sem engedi,
sem azt, hogy elmerengeni
merj bármin, ami az élet.
Útjaid egyre járom és félek,
elveszejt a labirintus-végtelen!
Benned marad a saját életem...

Egy kakas miatt felébredek.
"Ne keress!" (az utolsó két szó Neked)
Hisz csak az elmémben létezel.
...saját álmomban vesztem el...







EZ LENNÉL NEKEM?


Elszakadt, ám meg sem font fonál,
kiivott, de töltetlen pohár,
bánatba hajló, sötét pirkadat,
hervadt rügy, mely soha sem fakadt.
Anyja méhében halt kacagó gyermek,
ki nem ásott betemetett vermek,
könnycsepp, mit sosem sírtak el,
kérdés, melyre senki nem felel.
Kockaforma, elgurult golyó,
forrás nélküli kiszáradt folyó,
kínok kínja, mi nem gyötör,
üvegtelen, széttört tükör.

Meg nem lépett lépés,
inger nélküli érzés,
test s lélek nélküli szerelem...

Ez lennél nekem?







ÉS FELDÚLTA A VILÁG RENDJÉT, KŐ KÖVÖN NEM MARADT


Hogy tudod leírni az egyet,
s hogyan az egészen közelt?
Vagy nem bolygatod, a titkot
mely beburkolt, s ölelt
ott a mélyen, hová fény nem ér,
nem hallatszik zene?
Egyáltalán, Te ott létezel,
vagy már nem tudod Te se?
Dehogynem! Tudod. Sőt! Vágyod, akarod,
minden pillanatban képzeled,
s nem érdekel semennyire,
mit gondolnak az emberek.
Nem Te voltál ki kereste.
Ő egy nyári éjen Rád akadt.
viszed magaddal,mégsem terhed Ő
nem kötelesség, nem feladat.
Erőlködve, józan ésszel
előidézni nem tudod,
itt a kényszer mit sem ér,
magától jött, s csak vállalod.
Nem félsz, nem kérsz, és nem döntesz,
fölötted áll, s a mélyedben bent
nincsen szokás, nincsen bíró,
nincsen érdek. A végtelent
kaptad. Vigyázz, mert egyszeri
ne is próbáld megfejteni,
mert ott dől el, hol nincs tér, idő...
szabadon szárnyal. Nem meglepő,
hogy oda, ahova csak akar.
Nincs hazugság, nincs csavar,
nincs színjáték, nincs enyém-tied,
minden feltétel nélkül elhiszed,
azt mi feldúlja rendjét a világnak,
azt mi túl van a földi életen,
az egyetlen egyszer eljövőt,
talán úgy hívják, szerelem?







GONDOLATOK KARÁCSONY ELŐTT


A Jóisten nem a mennyekben lakik.
Hiába küldesz felé száz imát,
hiába kéred, óvjon, segítsen,
vigyázzon nehéz utadon terád.

Hiába könyörögsz a változásért,
hogy ne légy irigy, legyen szilárd hited,
harag, önteltség, gonoszság,
ne mérgezze földi életed.

Hiába szólítod vétkeid során,
bocsásson meg egyszer még neked,
hiába kéred, adjon erőt, otthont,
s legyen minden nap kenyered.

Hiába minden, ha kezedben nincs tükör,
s nem nézel mélyedre néhanap,
ál-könyörgéssel, látszat-imával,
pusztán becsapod önmagad.

A mennyekbe küldött üzeneted,
a "címzett ismeretlen" jelzéssel visszatér,
magadhoz írj!, így változást remélhetsz,
hisz a Jóisten benned él.







HA...


Ha még egyszer gyerek lennék,
állandóan rosszalkodnék.

Meghúznám a macska farkát,
leszedném a babám karját,

pocsolyákon átgázolnék,
kezet persze sosem mosnék,

felmásznék egy magas fára,
(a nagyanyám kiabálna),

sosem írnék matek leckét,
turkálnám a mamám főztjét ,

bliccelnék a villamoson,
aki beszól, vágnám pofon...

De! mivel már felnőtt vagyok,
csak suttyomban rosszalkodok.







HA MEGTALÁLLAK


Elhagylak egyszer, mint állomást a vonat,
s távolodó alakodat
nézem, orrom az ablakhoz lapul,
lassan tűnsz el, tán nyomtalanul.

Mint kabátgombot, elveszítelek,
ha jönnek majd a zord telek,
kabátom leng, a szél talál benne utat,
s furcsán nézi az üres gomblukat.

Elhagylak majd, mint utat a vándor
ki megy, csak megy, mindegy, akárhol
éri az éjszaka, nem számít neki,
célja nincs, csak a lába viszi.

Elveszítelek, mint a mese fonalát,
s bár íródik a történet tovább,
én nem értem majd... mi? miért? hogyan?
becsukom a könyvet bánatosan.

Elhagylak, mint lelkek e világot,
mesélem máshol, mit látott
szemem, mikor téged nézett,
senki nem hiszi majd a mesémet.

Elhagylak, majd elveszítlek százszor,
és legyél a mindenségben akárhol,
egyszer úgy kereslek, mint zsákmányát az állat,
s felfallak akkor végleg, ha megtalállak.







HIÁBA


Gondoltál rám,
Ha lekéstél egy villamost,
Gondoltam rád,
Ha egyest dobtam, s nem hatost,
Gondoltál rám,
Ha szél nélkül lebbent a gyertyaláng,
Gondoltam rád,
Ha a sziklából nőtt egy virág,
Gondoltál rám,
Ha szerelemben voltál egyedül,
Gondoltam rád
Ha kintrekedtem legbelül,
Gondoltál rám,
Ha hang nélküli zene szólt,
Gondoltam rád,
Ha láttam a nem láthatót.

Gondoltál rám, mikor én reád, s viszont.
Ám volt egy gond;
Hiába jártunk egymás eszében szüntelen,
Soha nem voltunk egy időben egy helyen!







HISZEL-E?


Hiszel-e a happy endben,
ha nincs a történetnek vége?
Hiszel-e a fellegekben,
ha nem hull eső a vetésre?
Hiszel a gyermekkacajban,
ott, hol sosem fogant élet?
Hiszel-e úgy önmagadban,
mikor elveszett az Éned?
Hiszel-e a muzsikában,
hogyha siketen születtél?
Hiszel-e a szép jövőben,
hogyha földönfutó lettél?
Hiszel-e, ha benned nem hisz
szerelmed és úgy csalódtál?
Hiszel-e az öröklétben,
ha ott állsz egy koporsónál?
Hiszel-e, ha meggyötörtnek,
százezerszer összetörnek,
hiszel-e, ha minden mindegy?
Hiszel abban, hogy kell hinned?







HM?


Elszakadt, ám meg sem font fonál,
kiivott, de töltetlen pohár,
bánatba hajló, sötét pirkadat,
hervadt rügy, mely soha sem fakadt.
Anyja méhében halt kacagó gyermek,
ki nem ásott betemetett vermek,
könnycsepp, mit sosem sírtak el,
kérdés, melyre senki nem felel.
Kockaforma, elgurult golyó,
forrás nélküli kiszáradt folyó,
kínok kínja, mi nem gyötör,
üvegtelen, széttört tükör.

Meg nem lépett lépés,
inger nélküli érzés,
test s lélek nélküli szerelem...

Ez lennél nekem?







ÍGÉRET


Zajokat hallok, fülelek.
Ujjaim tölcsért fonnak fülem köré,
Mik lehetnek e különös neszek?
Hajlok közben a föld felé.
Hisz érzem, ott a hang forrása,
illedelmes, halk neszek,
kecses aligszusszanások,
egyre lejjebb görnyedek.
Már hasalok.
Tenyereim simogatják a havat,
s érzek minden rezdülést
lent, a fagyott föld alatt.
Nyújtózkodik készülődik
a legelső Hóvirág.
Megszólítom virág-nyelven:
"Tudod, hogy jó várni Rád?"

"Tudom"-súgja hóvirágul.
"...és, hogy jó legyen Neked,
várhatsz rám még két hónapot,
s tél végére ott leszek."










IMA VALLOMÁS UTÁN


Elhagytalak volna nem egyszer, százszor!
Ám egy titkos erő mindig elvarázsol.
Lehet, hogy bűbáj, talán a végzet,
vagy egy életfogytiglan tartó igézet.
Hiába csalódom olykor benned,
minden nap mutatsz magadból szebbet,
jobbat, mint addig rólad hittem,
ilyenkor érzem nálad nincsen
különösebb.
Bár ezer seb
vérzik, sajog.
Mindegy. Én itt maradok.
Hallgatom, meséd, történeted,
jaj szavad, sírásod, nevetésedet.
Minden aprócska, biztató jelet,
kezdem elhinni; egyszer szebb lehet,
ha a múlt nem is, de a jelen, s a jövő!
Napról napra egyre növő
erőmmel őszintén kívánom neked,
a dolgok ne csak úgy "történjenek"!
Legyen akaratod saját, szabad.
Így leszek én is teáltalad
boldog veled.

Most imádkozom...
...és hiszem imám,
meghallgatást nyer érted,
Hazám.







ITT HAGYOTT




Szakadt kalapot kerget az őszi szél,
gazdája nem kap, nem indul utána.
Pár hét, és végleg itt a tél.
Szakadt...már túl szakadt ruhája.

Az idő elment, hátrahagyva őt,
ki nem moccan, lassanként színes avar lepi,
nem vesz öltönyt, nem köt nyakkendőt,
nem várja ágyban reggeli.

Sok-sok éven át nézte ezt a tájat,
ismer minden fát, bokrot, eldugott zugot.
Még látja; a vadlibák délre szállnak,
az őszt fúj nekik szomorkás indulót.

Lépés nélküli, hosszú útra készül,
az úti célt csak mesékből ismeri.
Az almafán néhány kócos veréb ül,
tépázott ingét a szél viszi.

A kert lassacskán megtelik madárral,
jönnek csúszkák, cinkék, vörösbegyek.
Szomorún, halkan szól, különös madárdal...
Köpenyét letépi az őszi fergeteg.

Ő volt egykor a Madárijesztő, aki
Soha nem ijesztett a kertek alatt!
Mesékkel kívánt szóval tartani,
minden arra tévedt kósza madarat.

Két szálkás léc. Ennyi maradt,
az egykor délceg úr helyett.
Egy madárka szív biztosan megszakadt,
mikor sírján önmaga keresztje lett.







JAJ!


Késtem már le buszt, vonatot,
s volt, hogy a parton hagyott
egy hajó...
Pedig de jó
lett volna rajta utazni!
...és egyszer egy randi
ugrott, mert nem értem időben oda...
Máskor hiába várt az iskola.
Későn érkezőn zavartam már színházat és mozit,
s hagytam órákig a lépcsőn ülni valakit.
Volt, hogy bezárt előttem az úszoda,
de álmot, nem késtem még le soha!
Kivéve a tegnap éjt,
mert mire odaért
lelkem,
az álomnak híre-hamva volt.
Jaj! Miattam elkóborolt...







JÁTÉK?


Füstös kocsma rozzant asztalánál
leült hozzám a Szerelem.

Hamiskásan mosolygó szemével rám kacsintott:
"Játszol velem?"

Lüktetett lelkem légüres burokban,
s kérdeztem félőn: " A játék mi lesz?"

"Kártyázzunk" - mondta, (huncutul mosolygott)
"Lássuk, ki győz, ki veszt!"

Nyertem, nyertem, egyre csak nyertem:
vágyat, gyanakvást, féltést, reményt...

testet, küzdelmet, vígságot, civódást....
Ki viszi el a főnyereményt?

A Szerelem csak pimaszul mosolygott...
s lassan leesett, mit a mondás tanít:

Aki a kártyán nyer édes barátom...,
az biz' a szerelemben mindig veszít...







KARÁCSONY KÖZELEDTE


Nem direkt volt. Hidd el nem direkt.
Megfagyasztottam mindent, amit csak lehet.
Lelkemben a sóhajt, a tekintetemet,
kezemet elhagyó érintéseket,
a mosolyt arcomon, a hangomat,
a szívemet, s végül magamat.
Mindezt azért, hogy ne fájjon...
Most közeleg a Karácsony,
s vele
a Réges -Régi Rege...
...a jászol melege
hozzám is elér.
Talán visszatér
lelkembe a béke.
Szemem ég,
(olvad a jég?)
torkom kapar,
hamar
zsebkendő után kutatok;
Nem tudom, sírok, vagy olvadok?







KARÁCSONY MÁSKÉPP


Egyszer nem lesz lökdösődés,
tömeg, emberáradat,
nem számít a pénz, ajándék,
nincsen túl késő talán még!
Motoszkál egy gondolat.

Harsány árusok, fabódék,
drága holmik, szép ruhák,
maradnak a kirakatban,
minden csendes nyugalomban,
mint porcelánfigurák.

Nem mozdulok, csöndben várok,
a kályhában tűz ropog,
kint hópihék lassú tánca,
az idő is majdhogy állna,
ólomlábon andalog.

Lemez forog ráérősen,
szállnak régi dallamok,
kicsit félőn bújok hozzád,
kis angyalok féltve hozzák,
amit én nem adhatok...

Az ünnepre időt kértem,
magamnak és teneked,
karácsonyi illatokba,
hozzák nekünk csomagolva,
angyalok a végtelent.










KAVICSOM


Egyszer egy nyári éjjelen,
ott termett a tenyeremen!
Tényleg nem tudom hogyan,
de ott volt, emlékszem pontosan.
Úgy ragyogott, mint semmi más,
kedves lett egyből, nem vitás!
Hogy miért is? Nos, nem tudom.
Úgy szorítottam a kavicsom!
Átvette kezem melegét,
de lehet, ez neki nem elég,
vagy talán túl sok volt neki?
A fényét kezdte veszteni.
Aztán egy őszi alkonyon,
eltűnt a kedves kavicsom,
remélem, folyó parton lehet,
olyanok közt, kiket szeret.
Matatok zsebemben hasztalan,
emlékül csak a súlya van.
Kavicsom! Súly nélkül mi lesz veled?
Féltelek! Ősz jön... gonosz szelek...







KETTŐS ÉRZÉS


Sírtam, hisz megláttam őt,
ott állt a kapu alatt,
valamit mondani akart,
s nyújtotta a kart
felém, az ismerőst.

Sírtam, akartam kiáltani
de tudtam, vége lett,
többé nem lehet
szeret - nem szeret
játékot játszani.

Nevettem, hisz megláttam őt,
ott állt a kapu alatt,
valamit mondani akart,
s nyújtotta a kart
felém, az ismerőst.

Nevettem, akartam kiáltani,
bár tudtam, vége lett,
és többé nem lehet
szeret -nem szeret
játékot játszani.







KICSIT NEHÉZ


Kicsit nehéz, de nem csak nekem
vagyunk páran ezzel így,
kusza folyók körülöttünk,
s nincs egy palló, nincs egy híd.

Próbálunk ellenni önmagunkkal,
hogy boldoguljunk, teszünk - veszünk,
és időről - időre letöröljük,
porosodó, vén fegyverünk.
Állunk a parton kattan a ravasz,
ha csónak köt ki a szigeten,
Ki ez? Barát vagy ellenség?
Azt látjuk csupán, idegen.
Félünk másoktól, s leginkább magunktól,
erre megvan minden okunk,
szennyes-véres víz körülöttünk,
egyre jobban undorodunk.

Istenem! Látod, hogy mi folyik itt lent?
Lassan az asztalra kéne csapni!
Vagy kérdezem, mért nincs a génjeinkben,
hogy tudjunk élni, és élni hagyni?







KI Ő?


Szivalekváros kenyér,
fenéken csattanó tenyér,
illatos kávé, úgy négy után,
kirándulás egy hegy fokán,
diótörés fél éccaka,
a diós süti jó illata,
egy ölelés az Út előtt,
egy pulóver, amit Ő kötött,
tanítás városban, s tanyán,
priznic egy lázas délután,
esténként mese- és vershegyek,
régi fénykép, mit nézeget,
szekrény tetőn a réz mozsár,
és délután tudod, hogy van, ki vár,
Neki köszönhetem Apám:
varázslatos, jó Nagyanyám.







KÍVÁNOK NEKED...


Kívánok Neked Földet- eget,
nyújtózkodós, hunyorgós reggeleket,
ágyban - szürcsölgetős, kakaót,
hozzá puha, meleg takarót.
Kívánok nappalokat és éjszakákat,
kis virágokat és görbe fákat,
játszást, könyveket, jó zenét,
s ezek minden-minden örömét.
Kívánok telet, tavaszt, nyárt és őszt,
s hogy legyen időd, s elidőzz
egy-egy soha vissza nem térő pillanaton...
...hogy több mosolyt láthass az arcokon.
Kívánok hitet, bocsánatot,
s legfőképpen azt:
Legyen, kivel mindezt
megoszd...







KOPOTT KABÁT


A körúton ballagunk,
hallom, kopog a cipőm.
Épp most megy el egy villamos
nem baj, van elég időm.
Várunk, nézzük az eget,
alant falevelet kerget a szél.
Gondolom, talán ősz lehet...
egy úr hangosan mesél
valamit egy idősebb hölgynek,
egymásra nézünk, a tükörképem látom,
ahogyan visszanéz egy kirakatból.
Kicsit kopott már a kabátom.
Nyílik az ajtónk, belépek rajta,
leveszem magamról a mai napot.
Megterítünk a vacsorához,
sóhajtok egy mélyet, nagyot
hiszen valami nincs itt rendben!
(egy lassú tücsök hegedül)
leülök az asztal köré,
veled vagyok, de egyedül.







KÖNYVEM LENNÉL


Ha könyvem lennél, nem olvasnálak
vonaton, buszon, pályaudvaron,
bár táskám mélyén ott lapulnál,
hogy súlyodat érezzem vállamon.
Mert tudom, nem lennél könnyű, ponyva,
olyan, miből tizenkettő egy tucat,
karosszékemben, megfürödve, tisztán
nézegetném a lapokat,
melyeket rejt a régi bőrkötés,
az itt-ott kopott belső fedlapok,
lassan-értőn olvasnálak...
hisz tudom, semmit ki nem hagyhatok.
Szomjasan innám minden sorod,
és azt is, mi a sorok között lapul,
kacagnék, sírnék, ámulatba esnék,
vagy elgondolkoznék szótlanul.
A nagyon szépeket megjelölném,
a lapjaid csücskét kicsit behajtva,
(csak óvatosan, nehogy fájjon)
vissza-vissza térnék arra a lapra.
Végedre soha el nem érnék
hisz rájönnék hamar, (pedig titok)
végtelen regény ... a MI történetünk
amit Belőled olvasok.







KÜLDEMÉNY AZ UTOLSÓ PILLANATBAN


Fejét tenyerébe temette,
sötét kis vacokban sírt a Lét.
Fagyos, Zord Idők meggyötörték,
magukkal vitték majd' mindenét;

A melegséget szívéből,
arcáról a derűt,
lábaiból a futkározást,
ereiből az éltető nedűt,
füleiből a madárdalt,
tenyeréből a forrásvizet
kertjeiből a rügyező fákat...
El fog enyészni, ha nem siet!
...ha nem siet az a másik,
kinek ajándékára vágyik
minden apró porcikája...

Ám végre-valahára
megérkezett!

A Létnek alig volt ereje...
...pedig át kellett vennie
a Csomagot,
mit a Teremtő adott
fel a minap,
(de késett, egy befagyott postagalamb miatt)
Reszketve fogta dobozt,
széttépett rajta ezt-amazt,
s örömkönnyek között,
kicsomagolta a Tavaszt.







KÜLÖNÖS SZERELEM


Körülvesz, itt van mindenhol,
hol őrjít a zaj, hol csend honol,
hol emberek élnek, hol minden kihalt,
hol szárad a fű, hol újra kihajt.
Ott van velem, bármerre megyek,
jöjjenek folyók, vagy zord hegyek.
Ott van a szememben, látod, ha nézed!
Nem tudok Róla rajzolni képet...
Karom szorítja, mégsem fogom.
Csendesen mellé kuporodom.
Hozzám tartozik. Nem megy el soha.
Szívem az egyetlen otthona!
Szobámat illata lengi be,
szerelmes vagyok a
Semmibe...







LEHET-E... CSAK ÚGY...?


Jó lenne csak úgy...
nem méricskélni,
osztani-szorozni, hogy megéri-e?
Csak lenni, egymásért,
és önmagunkért,
vajon lehet-e?

Létezik-e csak úgy...
csöndben a világ,
ha nem akarod tudni mindennek okát,
s nem keresel választ a miértekre?
Vajon...szerinted...
úgy lehet-e?

Lehet-e csak úgy...
egyszerűn szeretni,
ha nem kell minden percben
a holnapért remegni?
Lehet-e a mában
csak itt és most élni?
Nem tudom.
...de talán...
merem még remélni...







LESZ-E IDŐM?


Lesz-e időm mezítláb járni
a harmatos fűben hajnal előtt,
lesz-e időm lopva követni
mindenüvé egy szitakötőt?

Lesz-e időm faárnyékában
rajzolni szép, színes képeket,
lesz-e időm hanyatt feküdni,
s nézni csak úgy...a kék eget?

Lesz-e időm pengetni újra
kopott gitárom húrjait,
lesz-e időm papírra vetni
életem színes kalandjait?

Lesz-e időm elevezni
egy kis szigetre a vén Dunán,
lesz-e időm olvasgatni
egy esős vasárnap délután?

Lesz-e időm szeretni Téged
úgy, hogy azt soha el ne feledd?
Lesz-e időm megköszönni
akinek, amit csak meg lehet?

Igen, lesz egyszer, ha mindennek vége,
ha kondul a harang, s ellibbenek,
lesz időm akkor, a végtelenségig
akár a tenger! ...de már minek?







MÁR KÉSŐ


Különös.
Akkor keltél életre bennem,
mikor Ő feltámadott.
Hangomban szavaid hallom,
arcomon mosolyod...
Könnyem a márványon koppan.
Fejednél fűzfa,
lábadnál virág.
Már késő!
Nem tudok nem gondolni Rád.







MELÓDIA


Szívem mélyén valahol,
csodaszép zene szól!
Ám valahogyan ott bent megreked,
nem hallhatják idegen fülek.

Csak nekem peng.
Csak nekem zeng.
Csak nekem zsong.
Csak nekem bong.

Érzem, valaki
ezt a dallamot keresi!
Ha Ő a szemembe néz,
szertefoszlik a gát...
s hallhatja e melódiát...







MIÉRTEK, CSAK ÚGY


Miért pont és miért nem vonal,
miért cérna, miért nem fonal,
miért macska, miért nem egér,
miért éppen, te kell legyél?
Miért éjjel, miért nem nappal,
miért üresen, mért nem habbal,
miért fehér s nem fekete,
miért nem más, miért éppen te?
Miért sapka, mért nem kalap,
miért áll és miért nem halad,
miért kemény, miért nem zsenge,
azt mondd meg, hogy mért éppen te?
Miért forró és miért nem hideg,
miért kedves, miért nem rideg,
miért zöld fű, miért nem kék ég,
miért nem más, te miért épp?
Miért most és miért nem akkor,
miért ébren, miért nem alszol,
miért pince, miért nem padlás,
miért engem, miért nem mást?
Miért kör és miért nem négyzet,
hogyha tudod, miért kérded,
miért nem menny, miért pokol,
miért viszel és miért nem hozol?
Miért kérdés, miért nem válasz,
miért harag, miért nem támasz,
miért te, ha nekem kéne,
miért viszály, miért nem béke?







MINDENEM...


Indulok hozzád.
Mezítláb megyek.
Talpamba éles kövek
vésik nyomukat.
Valahol kutya ugat.
Buja bozót nyúl utánam,
tövistől ég, szúr a lábam.
Küzdök tovább...
Érzem, egyre mostohább
az út.
Rút
varangyok mérge mar,
vércseppjeim hamar,
a sárral elvegyülve
szívódnak fel mindörökre.

...de látom...
Azt, a kis folyót, ott távol!
A vízen táncol
a Fény,
s elém
bársony szőnyeget terít.
Kezed int.
Indulok. Át, a túloldalra.
A víz ápol, megnyugtatja
lábaimon a sebeket.
Egyszer, ha megérkezek,
nem lesz már nyoma kedvesem;
hogy keresztül mentem
mindenen...







MOST MÁR BÁNOM


Emlékszel Tavasz? Ott álltam a jégen.
Féltem Tőled, mégsem futottam tova.
Most már bánom...(Bár azt hiszem későn...)
Ó, én ostoba!

Emlékszel Tavasz? Ott álltam a jégen.
Éreztelek minden kis porcikámban.
Te mosolyogtál, kedvesen elvetted
a sálam...

...majd a sapkám,
a kesztyűm,
a csizmám,
a kabátom...
...lassacskán az összes ruhám...
s én bután
örültem Neked.

Akkor felmelegítetted
köröttem a jeget,
azóta egyre süllyedek...







NEKED ADOM


Vér, tűz, szerelem, szenvedély,
vágy s a benne rejlő veszély...
Nézd, e kis csomag mit tartogat!
Neked adom a pirosat.

Forróság, siker, vonzerő,
aratás, Napfény, az éltető...
Fogd hát, és vidd! Ez parancs!
Mától a Tiéd a narancs.

Boldogság, öröm, értelem,
tettvágy, erő, figyelem...
Sejted, mi az, mi vár Rád?
Tedd el zsebedbe a sárgát!

Gazdagság, biztonság, harmónia,
a természet, s annak minden java!
Óvatosan, nehogy összetörd!
Máris Tiéd a zöld.

Igazság, áhitat, bizalom,
hűség, remény és oltalom,
Érző emberi lélek...
Elviheted a kéket!

Erő, nemesség, vagyon,
az ég egy nyári alkonyon,
a folyóparti romantika...
Legyen Tiéd az ibolya!

A feketét, a fehéret is Neked adom!
...és szeretlek Téged,
csak úgy,
vakon.







ÖLTÖZTESS FEL!


Öltöztess fel! Hisz meztelen vagyok.
Nincs rajtam cipő, sem ruha.
Hol vannak? Ne kérdezd! Nem tudom,
belepte mind a feledés pora.
Jöttömben vesztek el a hosszú úton,
lassan vettem le csipkét, díszeket,
akartam, egyszerűn..., pőrén láss,
úgy, ahogy azt csak neked lehet.
Nézz rám! Itt vagyok. Minden nélkül, tisztán.


Bár itt-ott néhol sebhelyek...
Lassan fordulok, ne csak szemből láss!
Most a távolba révedek.
Tán menni kéne, hisz itt hideg van,
s nem feltétlen a tél miatt,
lehetne nyár, akkor is fáznék,
lehetne ruhám, az sem vigasz.
Öltöztess fel! Kérlek, most az egyszer!
Tegyél rám Napot, Holdat, kék eget,
legalább akkor legyek NEKED szép,
mielőtt örökre elmegy







ÖRÖK NOVEMBER


Jött, majd elkapott November,
és meleg volt a keze.
Érkezése előtt kabátzsebében
forró gesztenyéket markolt vele.

Húzott magával...mondta;
Rugdossunk száraz leveleket,
nem lát senki,
csináljunk úgy, mint a rossz gyerekek!

Futottunk, kergettük egymást,
köpenyünk keltette az őszi szélt,
Ő szomorkásan bolondos,
kicsit füstös, meséket mesélt.

Közben fáradtan hozzábújtam,
jól esett rothadó avar szaga,
átkarolt minket a csöpögő, esődíszes,
krizantémos, őszi éjszaka.

Volt benne valami örök,
valami földöntúli nyugalom
azt mondta: Jövőre veled ugyanitt!
... és tudta, én is akarom.







AZ ŐSZ "BÖLCSESSÉGE"


Az Ősz int;
Tedd el megint,
tavaszod, nyarad javát,
mielőtt még a nagykabát
előkerülne!

A magvakat, gyümölcsöket,
a bort, mi a szőlőszüret
édes remeke,
hord a pincédbe le,
és mind azt, amit a nyár adott,
szerelmet, szalmakalapot,
emlékeket, képeket,
csak úgy tisztán a kék eget,
bérceken, völgyeken száz csodát,
az elmúlt nyarad illatát...
...utána nagykabát s kalap
jöhet!
A tél előtt (utóbbit) megemelheted,
hisz tartson a téltől az aki,
nem tudott mit betakarítani







PÁR SOR NAGYSZÜLEIMHEZ


Két kedves kis öreg!
Nem is tudjátok, Nektek mit köszönhetek!
Velem voltatok életem kezdetén...
Ó, milyen szerencsém
volt Veletek!

Drága Nagyapám, már nem kószálunk nagyokat,
nem nézzük kézen fogva a kirakatokat,
s kedves Nagyi, Te sem varrsz foltokat
a szétszakadt farmergatyámra...
De valami megmaradt a "mába"...
Az a szeretet,
mit Tőletek kaptam,
még mindig itt lapul "kis csomagomban",
magammal viszem, akár hova megyek...
Soha nem fogy el, akármennyit veszek
ki belőle...
S a temetőbe
Hozzátok felesleges mennem,
minden nap itt vagytok, hisz itt éltek bennem!







PERSZE, HOGY...


Persze, hogy folyik a folyó,
kopnak a vénséges kövek,
A fűzfa is újra kihajt majd..
Tudod, az az öreg!?
Persze, pendülnek ismét a húrok!
Énekeled kedves dalod,
...és esténként persze, tüzek gyúlnak...
...és sírni is fogsz, ugye tudod?
Persze, hogy reggel eljön egy új nap.
Tejjel iszod...és nem kell cukor,
Persze, hogy minden a legnagyobb rendben!
A polcodon teli a mézes csupor.
Tudod, hogy tudom,
és ennyi elég.
A csöndet madárfütty töri meg.
Minden megy tovább...halkan, mert éj van...
De minek?







REGGELI BÚCSÚ


Szemem még csukva.
Tudom, már pirkad!
Érzem jólesőn illatod.
Indulni kéne karjaimnak
feléd, hogy ezt az új napot
összebújva köszöntsük együtt,
de nyújtózkodni nem merek.
Összegubódzom magzati pózba,
akár egy félő kisgyerek,
aki nyúlna a buborékért,
de mégsem!...azért, hogy "tovább legyen"...
végül mégis, épp hogy csak lopva,
résnyire nyitom egyik szemem.
Egy csöppnyi szúrás pupillám éri,
Kedves, vakító hajnali fény!
Miért nem jobban? Akkor nem látnám,
azt a képet, mi tárul elém;

Kétségbeesett takaród
melegíti épp hűlt helyed,
fejed alakját még őrzi a párna...
s én hallom távozó léptedet.







RÖPKÉK NYÁR ÉS TÉL KÖZÖTT


A hársfa döntött, vetkőzni kezd,
megveti levélágyát maga,
a téli széllel készül frigyre lépni,
különös lesz a nászéjszaka.

A sünök több napja méricskélnek,
mi az a távolság, mely éppen annyi,
ha összebújnak, egymást nem szúrják,
de pont nem fognak még megfagyni.

A nénike gesztenyét árul,
úgy mint régen, az utca sarkán,
aki vásárol sóbálvány lesz,
mert a néni egy vén boszorkány!

A rózsabokrok még igyekeznek,
bár a varjú, azt mondja: "kár",
a bimbó már nem nyílik ki,
a szirmok közt meghalt a nyár.

Az öreg ember a padon,
újságot olvas és kicsit vacog,
ezért a betűk táncot járnak,
s ugrándoznak a sorok.

A kavics nem csinál semmit, csak van,
a léte nyugalom, semmi harc,
neki az évszakok oly mindegyek,
hisz lélek nélküli sima kvarc.

...és az ősz? Nos, eddig hasztalan
kereste magát télben, tavaszban, nyárban,
most végre boldogan kiált fel,
Megvagyok! Magamban magam megtaláltam.







A SEMMINEK VÉGE


A semmit készültem párbajra hívni,
szívtelen bámultam a fehér lapot,
nesztelen léptek közeledtek,
s valaki félőn kopogtatott.

Unottan nyomtam le a kilincset,
egy váratlan vendég a küszöbön állt,
tarisznyájában írások voltak,
egyebe nem volt, amit kínált.

Különös sorok, bennük a lelkem...
amit ő soha nem ismerhetett,
magamba szívtam mindet,
de mindet, akkor ez volt, mi éltetett.

Aztán a napok jöttek-mentek,
ő egyre többet volt velem,
lassacskán, csöndesen szívét odadta,
így lett Ő az én életem.

A semminek vége. Teleírtam
egy egész világgal az üres lapot.
Tegnap leültem átolvasni,
s az Ő neve volt "csak" ott...







SZAVAID


Szelíd bizsergés, kavargó érzés,
csöndes mélabú, fájó sebek,
lelket feszítő boldogság, nevetés,
leheletnyi gyémánt jelek
vésődnek papírra tollad nyomán.

Ámulok. Olvasván
a sorok üzenetét...
Honnan ismerheted azt a zenét,
mi az én lelkemből árad?
Mikor soha, de soha nem jártam Nálad.
Tudom már! Te jöttél hozzám ide,
majd bensőm rejtekibe
lopózva "csentél" el
néhány ki nem mondott érzést...

Ne kérj elnézést!

Nap-nap után lesem minden szavad,
mert én leszek tőlük egyre gazdagabb...







SZERETNÉK LENNI


Szeretnék egész aprócska lenni,
olyasféle ... estike virág,
illatoznék neked éjjelente,
sóhajtva szívnád szerelmem illatát.

Szeretnék egészen parányi lenni,
amolyan bohókás, színes lepke,
te figyelnéd röptöm, kergetnél a réten
s csak játszanánk, úgy...incselkedve.

Csak gondolatnyi szeretnék lenni,
semmi konkrét, kézzelfogható,
ha akarnál, nem tudnál megnevezni,
mert mi lennék, nincsen arra szó.

Egészen picinyke szeretnék lenni,
csak, mint egy vércsepp akkora,
bekuckóznám magam szíved legmélyére
s örökre az lenne az otthona.







SZOMORKÁS VERSIKE


Olyan pici kellett,
hogy megszeresselek.
Csak papíron hagyott
ceruzahegy jelek...

Pár szép szó az egész.
S mégis! Mindenre lenne kész
eszem, lelkem, testem!
De nem jöhetsz ide!
...mert út nem vezet... a semmibe...










TALÁN A SZERELEM...


Csak egészen halkan suttogom,
Még mindenki elől eldugom,
Csak egészen lágyan ringatom,
Mert ő még védtelen.

Még alig merem érinteni,
Még aprócska, egészen csöpp, pici,
Nevét nem merem kiejteni,
Talán még névtelen?

Még éppen hogy csak látom őt,
A mindent, s mindenkit elsöprőt,
S benne valami szebb jövőt...
Ki lehet, ő nekem?

Szórakozott vagyok kicsit,
Nem mindig tudom "Mi folyik itt?"
Nevetek, olykor sírok picit...
Vajon, mi lehet velem?







TÉL ELEJÉN ÍGY SZÓLTÁL:


"Akkor lássalak, majd ha fagy!"
...és nem volt nálam boldogabb...

Vártam a telet, a mínusz fokokat,
az ereszről lógó jégcsapokat,
a lassan szálló hópelyheket,
a málén mosolygó hóembereket.
(Csak egy a baj, kicsit reszketek.)

Vártam a befagyott pocsolyát,
Már átölelt a nagykabát.
S mikor fejen talált egy hógolyó,
(mert hozzátartozik a fagyhoz),
Tudtam, hogy ez csoda jó!

Sajnos, nincs még elég hideg!
Látod? Már nem is reszketek!
Most elalszom, úgy várok tovább,
S amikor az idő még mostohább
lesz, Te itt leszel.

Akkor felébredek!
Vagy...lehet..., hogy tévedek?







TÉLI MESE


Halványulnak a gyertyafények,
nem szól kürt, nem szól trombita.
Az utakat vastag jég borítja,
az ablakokon zúzmara.
Az ünnepi illat az ajtórésen
(mert nem figyel rá most senkise),
épp most illan el észrevétlen
a kerti ösvényen messzire.

Szívesen hagynám magam mögött
a következő pár hónapot,
s máris rohannék kicsi kertembe,
elszórni pár tavasz-magot;
szökjön szárba a madárdal,
bogár zümmögés, orgona illat,
és bújócskáznék virágaim közt,
ahol szerelmem rám kacsinthat,
tán össze is borzolja szőke hajam,
majd felkap, s elrepít messzire...
de most forralt bort szürcsölök,
a lábam fázik, s ez csak
mese.







TÉLI VARÁZS


Ültem a szobában, néztem a téli eget,
elképzeltelek.
Jó így játszani!
Érzem, feléd valami
űz,
(a cserépkályhában ropog a tűz)
potyog a parázs...
Téli varázs.

Ültem a szobában, néztem a téli eget,
a Nap majdnem lement.
Narancsillat áradt,
beragyogta szobámat
a fény.
Az ablakból látom, jössz felém...
A hó ropog,
boldog vagyok!

Ültem a szobában, néztem a téli eget,
a Hold kerek.
Ezüst fény lebeg,
szem elől vesztettelek...

Te!
a vágy kísértete,
csak szívdobbanás,
csak téli varázs.
Te...










TÉLRE VÁRVA


Télre várva
Bár fényes,
de már nem melegít a napsugár.
fénye fáj,
vakít, elkápráztatja szemem...
pont úgy, mint te kedvesem
hazug szavakkal, be nem váltott ígéretekkel
játszottál velem, mint szél a levelekkel...
most bennük térdig járva
bóklászok
várva a szigorú telet,
havat-felejtést, mi mindent betemet.







TUDOD MIT?


Tőled kérdezem;

miért otthonod a víz, a föld, az ég,
a sötét sikátor, s a tűz ha ég?
Élsz a fájdalomban, élsz a gyönyörben,
a napfényes hegytetőn, a sáros gödörben,
a dalban, a jajveszékelésben,
a bűnben és a vezeklésben.
Ott vagy, ha felvarrok egy gombot, ha metszem a rózsát,
a gondolataimban, s ha nem is gondolok Rád.
Laksz a pillanatban, hazád a végtelen...
Felfoghatom, de meg nem érthetem.

Tudod mit? Vasárnapra szedd össze magad, kérlek!
(Ma van péntek.)
S ha látlak úgy..., EGY és EGÉSZBEN,
karomba zárlak, érzem.







VALAMI ELROMLOTT


Ha nem érezném a mező illatát,
Tudnám, a szaglásom odalett.
Ha nem hallanám a muzsikaszót,
Tudnám, mindkét fülem süket.
Ha nem látnám a fényt, s árnyat,
Tudnám, megvakult szemem.
Nos, nem érzem, hogy szeretsz;
Mi lehet a baj velem?










VÁRNI RÁD


Várni kezdtem nagy lendülettel,
várok reggel, délben, este.
Jaj, az éjszakát majd' kihagytam,
szóval...várok éjjelente...

A várásomhoz idő kell,
hiszen nélküle "rögtön itt van",
Miben gondolkodjak, nem tudom.
Hosszú években? Pillanatban?

Percek, hetek,hónapok mennek,
magukkal visznek egy darabot
életemből és úgy érzem
lassacskán, csöndben elfogyok.

Ha kérhetnélek Téged Idő,
vidd el mihamarabb eszem,
akkor nem gondolnék arra, mire várok,
elég lenne, ha létezem.










VELED


A virágok, a sziget, a platánok sora.
A Vár a hegytetőn... A csillagok pora,
mi azon az éjen minket belepett,
s lemosni már nem lehet,
semmivel ... soha...

A tiszta, szép szemed, a gondolataid,
az, hogy nagyon fáj, amikor nem vagy itt!
A Duna, az evezők halk csobbanása,
az esti égen a Hold fogyatkozása
adott valamit...

Nem tudom megfogni. A súlyát nem mérik.
Nincsen térfogata, nem ér fel az égig,
de érzem, nagyon érzem, ahogy itt él bennem!
Összekeveredett vele az én lelkem,
s már nem a régi...

Eddig nyugodt voltam, most izgatott vagyok.
Eddig ugrándoztam, most lecsillapodok.
Ameddig akarod, szorítom a kezed,
eddig egyedül, ezután már Veled...
...csodát álmodok...







VÉGÜL...


Mit mondhatnék?
Nos, jó utat!
Hisz elmész innen messzire.
De várj egy percet, ne rohanj!
Nem kell sietned ennyire.
Minden rendben? Eltettél mindent?
Tudást, értelmet, fantáziát?
Nem tudom mit vár, mit kér tőled,
A rajtunk kívüli nagyvilág.
Látom, hogy várod, látom, hogy készülsz,
Hiszen felvetted szép ruhád,
A tükörben talán hosszan nézted,
Megfelelő- e a frizurád...
Minden rendben, kész vagy az útra.
Válladon díszes tarisznya lóg.
Mégis aggódom (csak egy cseppet)
Elég lesz az útravalód?
Kaptál sok mindent, amire szükség lesz,
Betűket, számokat, képleteket,
Tartást, hitet, bátorságot,
S remélem vidám perceket...
Ha valami mégis kimaradt volna,
Ha valami hiányzik, pótolhatod,
Csak gyermeki éned nehogy itt hagyd,
Mert pótolhatatlan útravalód.
Ja, csomagolj humort és tréfát,
Mi ezer bajon átsegít...
Most egy picit elgondoltam;
Milyen lesz az, ha már nem vagy itt?

Ne húzzuk tovább a búcsúzást,
Elköszönök én, s az iskola,
Már hozom is a kapu kulcsát...
Hát... Isten veled cimbora!"














 
 
0 komment , kategória:  Sarlós Erzsébet  
Idézetek: A Szív szavai 25.
  2020-02-01 21:45:37, szombat
 
 







IDÉZETEK: A SZÍV SZAVAI 25.




Mottó:

"Az életünk idézetek nélkül nem teljes"


"Az élethez három dolog szükséges:
a Nap, a Hold, és Te.
A Nap a szép napokra,
a Hold a szép estékre,
Te pedig mindörökre!

































101























101




























































 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Adathalász veszély!!!
  2020-02-01 13:39:01, szombat
 
 








ADATHALÁSZ VESZÉLY!!!


Néhány perce jelezte a Net felém, hogy az oldalamon egy Adathalász blokkolása történt a részükről. Ahogy megnéztem a részletezést, az adathalász már napok óta kisérletezett az oldalaim, így feltehetően az adataim megszerzésével, de néhány perce a Net blokkolni tudta. A kisérlet szinte folyamatos volt, független attól, hogy gépközelben voltam vagy attól távol. A zöme persze akkor történt, mikor idehaza sem voltam.

Mindenki nagyon vigyázzon az adataira! Nem lehet tudni, ki mikor kerülhet sorra.

Az internetes csalók általában személyes adatokat, például azonosítót, jelszót, bankkártyaszámot stb. próbálnak illetéktelenül megszerezni.




 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hírmorzsák - Február
  2020-02-01 12:00:59, szombat
 
 










HÍRMORZSÁK - JANUÁR







Mottó

"Mindig, mindent adjál oda hazádnak.
A világnak nincs semmiféle értelme hazád nélkül.
Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak
a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán semmit
ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri."

(Márai Sándor, Füveskert


"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

(Burke)








Napi migráns minden nap: Olvasd - terjeszd!


A migránsáradatról mindennap - Klikk a Linkre






Link



Hirkereső





Link








1Leleplezték: ÍGY cenzúrázza Kína a vírusról szóló VALÓS híreket - át akarják verni a világot, nagyon nagy a baj!

Link



1 Jakab Péter lehet a Jobbik utolsó elnöke?

Link



A britek kiléptek, a skótok és az északírek viszont már a visszalépést fontolgatják

Link



3Veszélyben a magyar határ! A déli határon mintegy százezer migráns gyűlt fel!

Link



5Az utolsó migránstábort is ledózerolták Párizsban

Link



13Újabb gyűlöletszérum a DK boszorkánykonyhájából

Link



14Valentin-nap: Donáth Anna megmondja, milyen a momentumos szerelem

Link



Baranyi Krisztina sajnálja a pénzt a Fradiban sportoló gyerekektől

Link



Timmermansnak hajbókolva akarja megkerülni a kormányt Karácsony

Link



15Bayer Zsolt rendkívüli nyílt levele V. Naszályi Mártának

Link



16No de ilyent ki látott, hogy Hunyad megye román hangja , bevallja az igazságot?

Link



A magyar közéletben megjelent a liberális rasszizmus

Link



17Karácsony egyik helyettese havi 3,5 milliót keres, másik helyettesének 14 ingatlana van

Link



A vérnyomás mindig 120/80 lesz

Link



Köztársasági érdemrenddel kitüntetett szerzőt náciznak le a haladó ellenzékiek és tanárok

Link



19Megtámadták Bayer Zsolt feleségét

Link




Link






















 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2020.01 2020. Február 2020.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
242526272829 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 20 db bejegyzés
e év: 44 db bejegyzés
Összes: 3885 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1232
  • e Hét: 4773
  • e Hónap: 37109
  • e Év: 116328
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.