Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, a gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövend... Ballán Mária
2006.07.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/51 oldal   Bejegyzések száma: 502 
Wass Albert: Mese az éjjeli pávaszemről
  2018-06-09 21:04:16, szombat
 
 


Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link

Persze, te még nem tudod, hogy miképpen van ez a dolog a pillangókkal.

Hát figyelj ide.
Az emberek nem mind jók.
Nem bizony.
Vannak, akik rosszat követnek el.
Nagyon sok rosszat.
Mondhatnám így is: az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót.
Nézz körül a világban.
Ami hibát találsz benne, az mind az emberek rosszaságának a nyoma.
Ami csúnyát látsz benne, az is mind az emberek rosszaságának a nyoma.
Az emberek rosszasága néha embertelenül megnövekszik, és ilyenkor csúnya lesz a világ a városokban és mindenütt, ahol sok ember lakozik együtt, olyan borzalmasan csúnya, hogy ha nem lennének erdők a világon, nem is lehetne azt a rengeteg csúnyaságot elviselni. Ez pedig azért van így, mivel minden rossz cselekedetnek nyoma marad ezen a földön. Ez már így van. A Jóisten rendelte így. Az emberek rosszaságának a nyomán csalán nő és egyéb gyom. Manapság sokszor látni se lehet ezeket a gonosz gyomokat, mert az emberek cementtel és aszfalttal falazták be maguk alatt a földet, hogy ne nő hessenek ki belőle ezek a gyomok. De azért ott vannak, hidd el, az aszfalt alatt is. Érezni lehet őket, valahányszor rossz emberek közelébe tévedünk. Így volt ez bizony, kezdettől fogva. És az Erdő Jó Szelleme szomorúan látta, hogy sokasodik a földön a csalán és a gyom, sokasodik a sok csúnyaság, amit az emberek rosszasága okozott. Fölszállt hát a Jóistenhez, arra a nagy, csillogó, fehér felhőre, és azt mondta:
- Édes Jó Istenem, megbocsáss szolgádnak, de ez nem jól van így!
Ha megengedted, hogy minden emberi rosszaság valami csúnya gyomot hagyjon maga mögött ezen a földön, úgy engedd meg azt is, hogy a jócselekedetnek is emléke maradjon!
A Jóisten mosolygott, és ezt felelte:
- Legyen hát, amint kívánod. Eredj és teremts valami emléket a jótettek számára is.
Az Erdő Jó Szelleme megköszönte az isteni ajándékot, és visszaszállt vele a földre.
Az erdő szélén megállt, és eltűnődve nézte az embereket, akik a mezőn dolgoztak.
Egyszerre csak meglátott egy csapat vásott, rossz gyereket, kik azzal mulattak, hogy kiszedték fészkéből a varjú fiát, és kínozták. Szárnyait tépdesték, szorongatták, dobálták a levegőbe, és kacagtak a kínlódásán.
Szegény varjúfiú sírt és jajgatott, szülei pedig kétségbeesetten keringtek fölötte, de hiába kérlelték a rossz gyerekeket, azok csak tovább gyötörték a kis varjúfiút.
Az Erdő Jó Szelleme nagyon elszomorodott ezen, mert látta, hogy rosszaságuk nyomán mindenütt tüskés, mérges gyomok bújtak elő a földből, s látta előre azt is, hogy amikor ezek a gyerekek felnőnek, csupa rosszaságot követnek el azután is, és megtöltik gyomokkal a világot. Nem nézhette tovább.
Intett az erdőnek, és a fák haragosan zúgni kezdtek. Intett a felhőknek, s a felhők dobálni kezdték villámaikat. Morajlottak haragjukban a hegyek, süvöltött a szél, s a fák kinyújtották karmaikat a gonosz gyerekek felé.
Azok ijedt sikoltozásokkal futottak haza. A megkínzott varjúfiút pedig ott hagyták a mezőn.
Egyetlen gyermek maradt csak a közelben.
Ez nem játszott a többivel, hanem apjának, anyjának segített pityókát kapálni. Mikor a gonosz kölykök elszaladtak, odament az eldobott varjúfiúhoz, fölvette, megsimogatta, enni adott neki, és megitatta friss forrásvízzel. Az erdő már nem zúgott akkor. Figyelt.
A gyerek pedig fölmászott a fára és visszatette a varjúfiút a fészekbe, ahonnan kiesett. Boldogan károgott a két öreg varjú, a fák mosolyogva bólogattak, és abban a pillanatban, amikor a gyermek visszahúzta a kezét a fészekből, ott ült a tenyerén egy szép, hófehér pillangó. A gyerek elbűvölten nézte. Ez volt az első pillangó a világon. Meglibbentette a szárnyait, és fölszállt a levegőbe. Olyan szép volt, hogy a gyerek mosolyogva tekintett utána, és mosolygott az erdő is, a kék égbolt, és a nagy, csillogó felhőn a Jóisten maga. Azóta is, valahányszor valaki jót cselekszik ezen a világon, egy új pillangó száll föl a levegőbe, s viszi a hírt a Jóistenhez. Mert a pillangót az Erdő Jó Szelleme teremtette, s teremti azóta is, hogy nyoma maradjon a jóságnak. Bizony ezen a világon sok a csalán és a gyom. De láthatod azért: pillangók is vannak. Fehérek, sárgák, mindenféle színűek. Mert van jóság is az emberekben, s a sok kicsi pillangó sok kicsi jótett hírét hordozza. És vannak szép, nagy, ritka szépségű pillangók is: ezek a ritka nagy jócselekedetek emlékei. Minél szebb és nagyobb jót teszel: annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl tetted nyomán. Igyekezz hát, hogy amerre csak jársz, sok pillangó legyen! Vedd föl a fészekből kiesett rigófiút, simogasd meg, és tedd vissza a fészkébe,ügyesen. S valahonnan fölrepül majd egy pillangó, és tudni fogják a fák, a hegyek, hogy mit tettél a rigó fiával. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá, és ettől újra megszületik egy pillangó.
Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát.
Minden jótettedet egy pillangó hírül viszi, és tudni fog róla az erdő, és a Jóisten, aki a csillogó, fehér felhőn ül, és örvend a pillangóknak.
Most pedig hadd mondjam el, hogy miképpen született meg az egyik legszebb és legnagyobb pillangó: a nagy éjjeli pávaszem.
Élt egyszer valahol az erdő szélén egy szegény asszony. A nagy szegénységen kívül egyebe se volt, csak két kicsi kecskéje és kilenc gyermeke. A két kicsi kecske naphosszat az erdőn legelt, és csak estére tért haza, hogy megfejhesse őket a szegény asszony, és megvacsoráztassa tejükből kilenc gyermekét. Hát bizony egy este nem jött haza a két kicsi kecske. Hiába várta őket a szegény asszony, hiába hívta őket, bizony csak nem jöttek. Sötét volt már, sírni kezdett a kilenc éhes gyerek, és nem volt mit enni adjon nekik, mert lám a két kicsi kecske nem volt sehol, hogy megfejhette volna őket. Elindult hát az asszony egyedül, be a nagy, sötét erdőbe, hogy megkeresse a két kicsi kecskét. Ment, ment, szólítgatta őket, és hát egyszerre csak meghallja mekegésüket, jó messzire bent, a legnagyobb sűrűség közepén. Nosza, indult is nagy sietve a mekegés felé. Egyszerre csak útját állta a bükkfa.
- Ne menj a kecskéid után, szegény asszony - mondta a bükkfa -, elfogta azokat a gonosz sánta boszorkány, és nem adja vissza úgysem!
- Eressz tovább, jó bükkfa - felelte a szegény asszony -, haza kell vigyem ám a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak a gyermekeim!
- Eridj hát - sóhajtott a bükkfa -, és próbáld meg, de nem hiszem, hogy odaadja őket a vén gonosz boszorkány! Azzal félreállt az útból. Ment, ment a szegény asszony tovább a sötét, sűrű erdőben, amerre a mekegést hallotta. Útját állta a fenyőfa.
- Fordulj vissza, szegény asszony, ne menj a gonosz boszorkányhoz. Baj leszabból, tudom!
- Nem fordulhatok én vissza, jó fenyőfa, miképpen fordulhatnék ? - felelte a szegény asszony.- Haza kell vigyem a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak a gyermekeim!
- Eredj hát - sóhajtott a fenyő
-, de baj lesz abból, bizony érzem! Ment, kapaszkodott a szegény asszony a meredek sűrűségben. Sötét is volt már nagyon. Mégis csak ment, amerre mekegni hallotta a két kicsi kecskét. Elébe állott a kőszikla.
- Tapodtat se menj tovább, te szegény asszony! Bajt forral a vén gonosz boszorkány!
- Mennem kell akkor is, jó kőszikla, mennem kell bizony - felelte újra a szegény asszony -, haza kell vigyem a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak éhes gyermekeim. Nem bánom én, akármit is forral az a vén gonosz boszorkány!
Félreállt a sziklakő nagy szomorúan, s kapaszkodott tovább a szegény asszony, fölfelé a meredek sűrűségben. Egy sűrű katlanból elébe kúszott a köd.
- Gyere, gyere, szegény asszony, itt vannak a kecskéid, gyere...
S ment a szegény asszony, amerre a köd vezette, ment a sűrű, sötét sziklakatlanba. Nyirkos moha tapadt a fákhoz. Dohos penészszag ülte a levegőt.Denevérek surrantak a sötétben. De a szegény asszony csak ment, ment, amerre a köd vezette volt. S hát egyszerre csak egy nagy, mohos barlang szájában megpillantott egy kicsike tüzet s a tűz mellett az öreg boszorkányt. A boszorkány mögött, megkötözve, a két kicsi kecskét. Reszketni kezdett a szegény asszony a félelemtől, mert csúnya gonosz ábrázata volt ám a vén sánta boszorkánynak. De azért csak odament a barlang elé.
- Kérlek szépen, jó boszorkány, add vissza a kecskéimet! Haza kell vigyem őket, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak éhes gyermekeim! Nagyot kacagott erre a vén boszorkány ott a barlang szájában, a tűznél.Vicsorogva, gonoszul kacagott.
- Mit gondolsz, te bolond asszony? Azért fogtam el a kecskéidet, hogy csak úgy visszaadjam? Hihihihihi! Váltságot kell fizetned ám értük! - Szánj meg engem, jó boszorkány - kérlelte a szegény asszony -, kilenc gyermekem vár otthon éhesen, és egyebem sincs ezen a világon, csak ez a két kicsi kecske. Miből fizethetnék váltságot neked? Kegyetlenül vigyorgott a vén boszorkány, egyetlen nagy foga kimeredt a szájából.
- Nem kell nekem egyéb - mondta -, adj ide kettőt a gyermekeid közül. Akkor viheted a kecskéidet.
Elkezdett erre sírni a szegény asszony, keservesen. Hogyan adhatna oda kettőt a gyermekei közül, mikor úgy szereti valamennyit? De a gonosz boszorkány nem tágított.
- Két gyermeket akarok, vagy itt maradnak a kecskék!
Hanem aztán addig-addig könyörgött a szegény asszony, hogy nem csak a kősziklák lágyultak meg körülötte, de még a vén boszorkány is engedett.
- Jól van na, nem bánom - morogta végül is -, hozd el hát két kisebbik gyermekednek egy-egy szemét, azzal is megelégszem. De most aztán eridj, mert ha tovább lábatlankodol itt, rád uszítom a mérges kígyóimat! -
Indult hát nagy szomorúan a szegény asszony hazafele, és töprengett, töprengett, hogy mit is tegyen. Hagyta volna szívesen a két kicsi kecskét, de akkor honnan szerez tejet a gyermekek számára, miből főz vacsorát? Gondolt egyet szegény feje, és megállt a sötét erdőben. Kivette a saját két szemét, úgy indult vissza a boszorkányhoz. Tapogatódzott a fák között, tapogatódzott a sziklák között, mert bizony már nem látott szegény semmit, hiszen nem volt szeme. Hiába tapogatódzott, nem lelte az ösvényt. Arra járt a szellő, megkérdezte.
- Mit keresel itt, szegény asszony? Hova lett a két szemed?
- Jaj, ne is kérdezd, jó szellő - felelte a szegény asszony -, elhajtotta két kicsi kecskémet a vén gonosz boszorkány, és nem adja vissza, csak ha elviszem neki a két kisebb gyermekem egy-egy szemét.
Jaj Istenem, hogyan tehetném azt? Pedig ha nem viszem haza a kecskéket, nem tudok enni adni a gyermekeimnek. Így hát inkább kivettem a magam két szemét, és azt viszem neki. Csak nem lelem az ösvényt, így vakon. Megsajnálta a szellő a szegény asszonyt nagyon.
- Gyere - súgta a fülébe -, majd én elvezetlek.
És vezette is szép ügyesen a szegény asszonyt, vissza a boszorkány barlangjához.
- De hamar megjártad! - álmélkodott a vén gonosz boszorkány. - Elhoztad-e a gyermekeid szemét?
- Itt vannak - nyújtotta ki tenyerét a szegény asszony.
Elvigyorodott a vén boszorkány. Átvette a két szemet, és bedobta őket a tűzbe. S abban a pillanatban egy nagy, sötét pillangó rebbent föl a tűzből. Két nagy kék szem ragyogott éjfekete szárnyain. Hessegette a vén boszorkány, de a csodálatos pillangó leszállt a szegény asszony vállára, és nem ment el onnan.
- Jó na, viheted a kecskéidet - vigyorgott gyanakodva a vén gonosz -, ha megmondod nekem, hogy milyen színe van a lángnak?
- Kék - súgta a pillangó a szegény vak asszony fülébe.
- Kék - mondta a szegény asszony.
- Ezt eltaláltad - dörmögött bosszúsan a boszorkány -, mégsem csapsz bé, hallod-e! Hány kányacsont van a kezemben?
- Három - súgta a pillangó.
- Három - mondotta a szegény asszony.
- Na, viheted a kecskéidet! De gyere be értük, és oldozd el magad!
Megijedt ám a szegény asszony, hogy most bizony észreveszi a boszorkány a csalást, ha elkezd tapogatódzni a kecskék felé. De abban a szempillanatban megiramodott a szellő, felkapott a tűzből egy marékra való parazsat, és rádobta a vén boszorkányra. Sivalkodott is őkelme kegyetlenül, kapkodott a parazsak után, arcát-kezét jól összeégette, és ezalatt a nagy, sötét pillangó megsúgta a szegény asszonynak, hogy merre forduljon, hova nyúljon, és percek alatt szabad volt a két kicsi kecske. Iramodtak is hazafele, ész nélkül, nyomukban a szegény vak asszony. Ahogy ment, félreálltak útjából a fák, félregurultak a kövek. S ott szállott előtte a nagy, sötét pillangó, szárnyán a két ragyogó kék szemmel. A földkerekség legszebb pillangója: a nagy éjjeli pávaszem.
Hazaérve megfejte a szegény vak asszony a kecskéket, megvacsoráztatta kilenc gyermekét, és aztán valamennyien aludni tértek. S amíg aludtak, a szép nagy pillangó felszállott a Jóistenhez, és elmondta neki, hogy mit tett a szegény asszony. A Jóisten meghallgatta, aztán félrefordult egy pillanatra, hogy ne láthassa senki, amikor egy könnycseppet kitörölt a szeméből. Majd benyúlt a zsebébe, és elővett onnan két gyönyörű szép, vadonatúj szemet. Odanyújtotta őket a pillangónak.
Másnap reggel, amikor a szegény asszony fölébredt és fölnyitotta a szemét, csodálkozva nézett körül.
Látott!
Szemeihez nyúlt... bizony ott voltak a helyükön!
- Mi van veled, édesanyánk? - kérdezték a gyermekek.
- Miért nézel olyan csodálkozva?
- Semmi, szívecskéim, semmi - felelte a szegény asszony mosolyogva, és megcsóválta a fejét -, valami csúnyát álmodtam az éjszaka, ennyi az egész...
És amikor ezt mondta, abban a szent pillanatban egy nagy, gyönyörű szép, sötét szárnyú pillangó szállt ki a nyitott ablakon a kicsi házból, s eltűnt az erdőben. Különösen ritka, szép pillangó volt.
A világ legszebb pillangója: a nagy éjjeli pávaszem.




 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Mészáros László: A csíkszentdomokosi vonatfütty
  2018-05-21 22:27:41, hétfő
 
  Egy rövidke történet összetartozásról, nemzeti érzésről, az egy és oszthatatlan magyar nemzetről, a szabadságról, meg a turul-madárról...

Van ám olyan is, hogy személyesen találkozunk a szabadsággal, vagy az együvé tartozással, sőt az is megeshet, persze csak igen ritkán, hogy egyszerre mindkettővel.

Ha az ember lelkében egyébként mindkettő honos - s ha olyan szerencsés, mint amilyenek mi voltunk édesanyátokkal, amikor a Gyergyóból Szeredába vezető, csíkszentdomokosi műúton haladtunk -, még ez is megeshet vele.

A magyarokat leginkább elnyomó kommunista, diktatúra idején, a nyolcvanas évek elején egy hófehér, havas, igazi csikorgós csíki hideg estén autóztunk utunkon, mellyel párhuzamosan ötven-száz méteres távolságra fut a még a ,,magyar világban" épített vasúti pálya.

Lassan vezettem, hiszen jeges volt az út. Egyszerre csak mellénk zakatolt egy teherszerelvény, hatalmas csattogással. Oldalra nézvén láttam, hogy integet a masiniszta.

Észrevette, hogy magyarországi autóval van dolga, s csókot dobott, majd két kézzel mutatta a szeretetét irántunk. Lelkesen visszaintegettünk, mint jó testvérhez illik, s hasonlatosan az övéhez, megtelt lelkünk iránta való szeretettel, így, ismeretlenül is.

Beálltunk azonos sebességre, és egymás mellett haladhattunk kilométereken keresztül, mígnem szinte mindketten egyszerre kezdtük el gépeink tülkét nyomni.

Úgy szólt az ő hatalmas, levegőt megrezgető mozdonyfüttye s Dáciánk éles kürtje hosszú perceken át, hogy olyat még nem hallott a csíki haza.

Eggyé váltunk a nagy, havas, székely éjszakában, s olyan erőssé lettünk, hogy még a mit sem sejtő diktatúra is beleremegett volna - ha vonatunk nem ,,kényszerpályán" zakatol.

Dánfalvához értünk ugyanis, ahol eltávolodik s más irányt vesz a vasúti pálya. Így kényszerűen elváltunk egymástól, de még sokáig hallottuk az egyre halkuló, de nem szűnő vonatfüttyöt.

Fizikailag eltérítette őt tőlünk a sínpálya, de lélekben örökre eggyé lettünk.

Ez a pár perc, ez a pillanatnyi idő szinte egy életre erőt adott. Tudom, hogy belül ő is így érezhet. Ő, akivel ott, a csíki fagyos hidegben, a diktatúra kellős közepén is olyan szabadok voltunk, mint a turulmadár.

Levél gyermekeimnek és későbbi utódaimnak című írás részlete


Forrás: Link

Mészáros László: Örökségül - Levél utódaimnak

Egy rövidke levélrészlet összetartozásról, nemzeti érzésről, az egy és oszthatatlan magyar nemzetről, a szabadságról, meg a turul-madárról - II. rész

Részlet, Mészáros László: Összetartozunk című kötetének, Örökségül című írásából.


Drága Gyermekeim!

Büszke vagyok, mert magyarnak születtem. Magyarnak lenni jó. S a magyar hazát szeretni tudni - leírhatatlan, fennkölt érzés. A honszeretet, mint minden szeretet, a legbensőségesebb érzések egyike.

Talán a gyermeki vagy anyai szeretethez, illetve a szerelemhez hasonlítható. Sőt, még szubjektívebb is - mert míg azok ,,tárgyai" kézzelfoghatóak, hús-vér személyek, addig a honszeretet tárgya - vagyis maga a haza - a lelkünkben lakozik.

S ha sokunk, nagyon sokunk lelkének ama szeglete, amelyet a Teremtő a honszerelemnek rendelt, nem üres, akkor létezik a haza, s ahol a haza van, ott a nemzet.
S ha ne adj' Isten, e szeglet kiüresedne a lelkünkben, megszűnne az összetartó erőnk, mely a mai napig a történelem viharain át megtartott bennünket - elvesznénk mindahányan, feloldódnánk a népek kárpáti kohójában.

Szándékom szerint e levél - melyet örökségül szánok Nektek - éppen ezekről az érzésekről, élményekről s azokról a hagyományokról szól, melyeket magam is a szüleimtől, nagyszüleimtől kaptam örökségül.

Szeretném, ha Ti is átérezhetnétek azt a pontosan meg nem fogalmazható, fenséges, de mégis egyszerű, önzetlen érzést, ami a haza feltétel nélküli szeretetére, a magyar nemzethez való tartozás mindennapi és mégis magasztos megélésére tesz képessé bennünket.

De mi is valójában a nemzet, a haza, a hazaszeretet?

Tudjátok, a haza például azt jelenti, amikor estefelé - gépkocsinkkal vagy éppen lovasszekérrel - ereszkedünk le a Hargitáról, az erdőről, s körös-körül, a Hargita alján a kaszálók végtelen ívei között, balkéz felől egyszerre csak megpillantjuk a lenyugvó nap bágyadt sugaraiban a csíkszenttamási csonkatorony távolban kirajzolódó körvonalait.

Bizsergető a bizonyosság, hogy időtlennek tűnően ott áll, s én megint láthatom. Valami tulajdonosi jó érzés lesz mindig úrrá rajtam, amikor ez rendre tudatosul bennem.

Ott áll az óriási tájban eltörpülő alakjával, és mégis felkiáltójelként őrzi a magyar vidéket, vigyázza a holtakat, az ősöket, s figyelmezi az élőket: állj, székely, a strázsán, őrizd a nyelved, mert az is a hazád, s ha a nyelved él, akkor néhány kilométerrel lennebb, a csíki medencében, a kanyargó Olt mentén is további évezredekre otthonra lelsz.

De ha nem, te is csak a tájba illő csonka rom lehetsz. És emlékezzetek: ahogy egyre lejjebb haladunk, micsoda gyönyörűségben, szemet, lelket elkápráztató csodában van részünk,amint elérkezünk Madicsa után a karcfalvi "hátissó" kőkereszthez. Micsoda mesés látvány tárul elénk!

Lenéz az ember, s egyben látja az egész felcsíki medencét - és arra gondol: ez maga a csoda. Léteznek, s jómagam is láttam hasonlóan szép tájakat, vidékeket Görögországban, Japánban, Spanyolországban vagy akár Hollandiában, de van-e bárhol is egy olyan kőkereszt, ahonnan a kilátás olyan volna, hogy ennyi gyönyörűséggel töltse el magyar szívemet, mint ott, Karcfalva fölött, az ,,én kőkeresztemnél"?!

Annál a kőkeresztnél, ahol úgy el tudsz érzékenyülni, mint egy kisgyermek, aki megpillantja régen látott és már nagyon hiányzó édesanyját. Lehet, hogy a svájci legelők az Alpokban még zöldebbek. S valószínűleg a svájciaknak az a táj a legszebb, s számukra az a legmegindítóbb, amikor az ,,ő kőkeresztjük" mellől tekintenek le a saját falujukra, vidékükre.

S így van ez jól. Kinek-kinek megvan a maga kőkeresztje.

Jómagam is minél többször látom azt a kőkeresztes hargitai tájat, annál kevésbé tudok betelni vele. Mindahányszor ott állok, úgy érzem, most nagyon itthon vagyok, birtokosa e vidéknek, büszke vagyok rá, és megszakadna a szívem, ha elveszíteném.

Domokostól egészen Csíkrákosig kirajzolódnak a kicsiny székely házak, s falvakká verődnek. Központjuk helyét jellegzetes templomtornyaik jelzik. S mindez - mint egy épületfolyam az Olt szalagja mentén, beszorítva északról dél felé a Hargita és a Csíki-havasok közé - megindítóan szép.

Észak felé, vagy negyven kilométerre innen, mégis teljesen tiszta rajzolattal - fehérlenek az óriás gyergyói hegyek megdöbbentően szépséges sziklái a lenyugvó napsugárban: a Nagyhagymás, az egyetlenként kiemelkedő Egyeskő, az Öcsém, majd a Terkő. Mintegy ránehezedve a medencére őrzik hatalmas láncolatukkal északról a tájat, vigyáznak az enyéimre, véreimre.

Ezt csupán látni és érezni lehet, pontosan leírni képtelenség. Itt szembesülünk a valósággal: mily kicsinykék is vagyunk. Szemközt látjuk a hosszan elnyúló Csíki-havasok méltóságteljes karéját, mely kelet felől öleli át a felcsíki székely világot, előtte a Kőd szintén hatalmas, de lankásabb, lustább vonulata.

Még ez a hosszú, s a tenger szintje felett hatszáz méter magasan fekvő medence is mily picinyke az óriás hegyek szorításában!

Körbenézel, és érzed, mi a haza. Nem kell sután próbálkoznod, hogy esetlen szavakkal meghatározd. Ott rájössz, s megtanulod egy életre.

Állsz a keresztnél székely barátaiddal, ők mesélik a ,,régiségeket", a táj szájról szájra fennmaradt, ma is élő történeteit, az elnevezések eredetét, a mondákat, és már el is képzelheted: ott a távolban repül egy turul, a szabad magyarság szent madara, már pásztázza is vitorlányi szárnyaival az óriáshegyek által közrefogott csíki eget, védelmezi a székelyeket.

Gyermekeim! Ismertek, s tudjátok: amikor leírom e sorokat, lelkem oly mértékben telítődik ezzel a szépséggel, a megélt honszeretettel, hogy legszívesebben azonnal indulnék, rohannék a kőkereszthez, a mesébe illő csíkkarcfalvi erődtemplom fölé, a Hargita oldalába.


Forrás: Link





ÖSSZETARTOZUNK! - így hangzott 2004-ben a december 5-ei népszavazás mögött álló polgári oldal jelszava. Akkor, amikor az egyébként is megrendített társadalmi kohéziót, az egymás iránti felelősségvállalás maradékát rombolta le az akkori kormánypárti politika.

Rá kellett jönnünk, nem az volt a mélypont - többek között erről is olvashatunk MÉSZÁROS G. LÁSZLÓ ezen kötetében.

Az írások nemzetről, hazáról, magyarságról, az édes anyanyelvről, vagyis a létünket meghatározó fogalmakról, jelképekről, életünk lenyomatairól szólnak.

A könyvben szó esik:
- az értelmiség felelősségéről, amelyről felelőtlenül igyekszik megfeledkezni,
- az ellopott sajtószabadságról, amely valaha a demokrácia alappillére volt,
- a Polgári Gondoláról, vagyis arról a hajóról, mely immár másfél évtizede évről évre útnak indul, a fedélzetén közismert személyiségekkel és a magukkal hozott változatos szellemi rakománnyal.

De szó esik a szabadságról is, ami pedig - ahogyan Wass Albert mondja - nem koldusok tarisznyájába való alamizsna.

- Vajon mi képesek vagyunk - e arra, hogy visszaszerezzük elorozott értékeinket?
- Képesek vagyunk-e az új államépítésre, az összefogásra?

A hazát ugyanis el lehet veszejteni, és el lehet veszíteni. Meg kell fognunk hát egymás kezét és a változások élére kell állnunk, hisz - ÖSSZETARTOZUNK!

*
Az ,,ÖSSZETARTOZUNK" című ezen kiadványt azoknak az olvasóinknak ajánljuk, akik ebben a kötetben a nemzetről, a hazáról, a magyarságról, az édes anyanyelvről, vagyis a létünket meghatározó fogalmakról, jelképekről, életünk lenyomatairól kívánnak olvasmányélményt szerezni.
*

Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Palindrom (azaz oda-vissza olvasva ugyanaz)
  2018-05-14 22:48:21, hétfő
 
  Nagyon nehéz, de a csodálatos és játékos magyar nyelvvel ez is lehetséges!

Indul a görög aludni

Marad a madaram

Sima haja hamis

A kirakó karika

A sah kerek hasa

A tari pap irata

Csak a mama makacs

Csáp alakú kalapács

Edit nem ment ide

Életem Etelé

Kegyelmes sem legyek?

Kelemen nem Elek

Kis Elek elesik

Régi görög ígér

Sokáig él légi Ákos

Te mező, neveled eleven őzemet

Te pék, láttál képet?

E teke fekete

Géza kék az ég

Goromba rab morog

Ígérete régi

Márta halad, s dala hat rám

És a csúcs:

Kis erek mentén, láp sík ölén oda van a bánya rabja: Jaj, Baranyában a vadon élő Kis Pálnét nem keresik.
(Nem hiszem, hogy van más nyelv amelyben ez lehetséges...)
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Herman Ottó: A bükkerdő
  2018-05-10 09:36:28, csütörtök
 
 



"Gyermekéveim legszebb emlékei bükkerdőből mosolyognak felém. Hányszor osontam ki a házból, mélyedtem be a bükkösbe, az egyetlen templomba, amelybe igazán szívesen és eszem szerint tudok ájtatos lenni.

És milyen is ez a templom! Földjét haloványsárga levelek borítják, oly szépen, mintha nem is a szél, hanem gondos kéz hintette volna el. A sudarak oly egyenesen , oly merészen állnak, mint a gót templom oszlopai, de nem oly komoran, mert kérgök szép világosszürke, fehírrel átfutott, s a márványozást a moha végzi rajtok. A koronák is úgy érnek össze, mint a gót bolthajtás ívezte: de a bükkerdő bolthajtása kacagó zöld s mesterlyukain nem a padlás szennye, hanem a tiszta kék ég nézeget be, belopódzik rajtuk a napsugár, mely a rezgő levelek árnyékával játékot űz a sudarakon, s ha forrásra talál, mint a tükörről, úgy pattan vissza róla, hogy valamelyik sudar derekára titokzatos Máriákat rajzoljon.

Fenn az ágas-bogas karzaton ekkor megszólal az aranybegy. Hangja oly mélázó, mint a furulya szava, valóságos ének - akár a Mozart miseszólója. A csepp fitisz-madár szólama úgy avatkozik belé, mint a ministráns felelete. A csuszkák, cinegék, légykapók, rigók hívogatása adja e közösség énekét. Most egyszerre megszólal a pintyőke, a templom csengettyűje, mintha igazán leborulásra intene.

Azalatt az apácapillangó torzomborz bundájába vonva fejét, úgy szundikál, mint az olvasózó vénasszony. A satyrus-pille sudarról sudarra szállva pajkoskodik, mint a rakoncátlan oskolásgyerek. Az Iris-pille pedig szárnyait nyitogatva, úgy kényeskedik, mint az újruhás kisleány, kit csak a ruhája vitt a templomba. A bükkfagomba is úgy áll a fa derekán, mint a szenteltvíztartó a gót oszlopon. A kis sziklatömb, moha és folyóka díszítésével, az oltár, a korhadó törzsök, melynek redveső kérgét, az ifjú sarjak zöldje fedezgeti, a keresztelő medence.

De imádkozni mégsem lehet, mert nem engedi az erdő lármás pogánya, a mátyás, ki vár ,,mátyást" kiált, mégis voltaképpen azt mondja: ,,jön valami, vigyázzatok!". A feketerigó rögtön megérti s csattogó hangra fakad. - Mély csend!

Ekkor finom nesz hallatszik - talán egér futott végig a száraz leveleken? Nem az, mert egyszerre megingott a forrásőrző aljafa gallya, s egy véghetetlenül szelíd, szinte mélabús tekintetű, sötét szempár néz feléd, s egy pici fekete orr, magasra tartva, kérdést intéz a fuvalomhoz, s megkapja a feleletet: ,,Nincsen semmi baj." És ismét zörög a levél, a fej eltűnt, hogy pár perc múlva ismét megjelenjék: kilép az anyaőz két kicsi gidójával, melynek sima köntöse oly kedvesen csillagos. Azok a finom csülkök oly ügyesen csúsznak a levelek közé, hogy alig okoznak valami zajt.

Míg az anya lehajlik, hogy a hűs forrásban oltsa szomjúságát, az egyik gidó pajkosan cibálja a gally hegyét, a másik nagyokat döföget az anya tőgyén.

Ismét megszólal a madárdal. Mintha gúnyolná a bolond mátyást, hogy már a szelíd jó baráttól is megijed, s hebehurgyán ráijeszt másra is, avval az ő rekedt, intő hangjával.

Leszáll a pintyőke, előkerül a rigó: ők is isznak egyet, ügyelve, nehogy a köntös vizet fogjon. Szépen bemártják a csőrt, egy kicsikét szopogatnak, aztán magasra emelik a fejet csőröstül. Egy keveset hunyorítanak a szemmel, mert hát oly pompás ital az a forrásvíz..."



 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Fekete István: Feltámadás
  2018-04-01 01:44:29, vasárnap
 
  Az erdő még hidegen sóhajtott néha, s ez olyan volt, mintha valaki azt súgta volna: tél...
De a téllel már nem törődött senki, mint a halottakkal, akiknek valamikor azt mondták, hogy ők az egyedüliek a világon.
A hóvirágok már megrogytak a nap déli melegében, a hónyomott avar meglazult, mint a zsindely öreg házak tetején, s egy-egy levél táncra kelt száraz zörgéssel, ami nem mondott már az élőknek semmit.
A levegőben a vajúdás párás szaga úszott. A feketerigó valamelyik bokor alatt megtalálta hangját, feléledtek a denevérek, és az esték hallgatásában korrogva jártak a tavaszvárás titkos madarai, a szalonkák.
Elindultunk már délután, mert az ilyen estéhez hozzátartozik egy kis napsütés előtte és a beborult estének egy kis darabja - utána.
Korán kint voltunk már az erdőn. Nem maradhattam gémlábú barátomtól, aki valakinek egy szekérre való ibolyát ígért, és most mérgesen vakarja fejét, mert három szálat talált összevissza.
- Hát mondd, tavasz ez?
- Vigyél hóvirágot!
Pacolai úgy nézett rám, ahogy csak egy obsitos hadnagy nézhet egy obsitos kadétra.
- Vagy kankalint - piszkáltam tovább.
Látszik, hogy ki vagy - dühöngött, és tovább bújta a sűrűt, amíg csak fel nem vert egy szalonkát. - Vigyázz! - ordította, ami teljesen indokolatlan volt, mert puskáinkat a nyiladék szélén letettük, és egyébként is üresek voltak.
Néztünk madarunk után. Nem is sietett túlságosan. Pacolai még meg is célozta - a kezével -, és billentett egyet ujjával...
- Te - csillantak fel szemei - annyi itt a szalonka, mint a fűszál. Bokrásszunk!
- Nem lehet ebben a sűrűben lőni - szabadkoztam -, és kutya nélkül? Ne haragudj, nem megyek.

Fekete István: Feltámadás / II.

Ezen a napon különösen csendesen esett az eső. Megállt a szél, elnémult a csalitok suttogása, a felhők sötét takarója leereszkedett, s a titkos ösvényeken lassan vánszorgott az Idő.
Nem volt hűvös, mégis fagyos didergés reszketett a fák között, a hóvirág a földet nézte, a kankalin aléltan várt valamire, az ibolya összecsukta kelyhét, az öreg tölgyekről leszakadt egy-egy tavalyi levél és úgy lihegett le az avarra, mint a szomorúság fáradt lepkéje.
Tűnődve figyelt az erdő már reggel óta, mert nem úgy ébredt, mint máskor. A sötétség sokáig lapult a völgyekben, a bagoly még hajnalban is rikoltozott és azt kiabálta, hogy:
- Halál...halál!
- Ideje lenne már, hogy elhallgass - zördült rá az öreg cserfa - hiszen reggel van.
- Reggel - vicsorgott a bagoly - reggel? Hol a harangszó, mi, hát van harangszó nélkül reggel? Erre válaszolj!
És a cser nem tudott válaszolni.
Dermedten hallgatott mindenki, riadtan húzták össze magukat az erdei népek és megreszkettek, amikor később száraz kerepelés félelmes pergése hallatszott a falu felől.
- Halljátok, halljátok - huhogott a bagoly - verik már a kaszát. Élesítik. Halljátok?
Mindenki hallotta, de nem válaszolt senki. Mint a távoli dobpergés, halálos ítéletek száraz hirdetője szólt a nagypénteki kereplő. A madarak hidegülő testtel ültek a fészkekben, a nyulak lelapították fülüket, hogy ne halljanak semmit, az őzek mozdulatlanul néztek a ködös erdő mélybe, hogy honnét jött a veszedelem, csak a fácántyúk szaladgált ide-oda tanácstalanul.
- Mit mondott, mit mondott, jaj mit mondott, mi baj van? - kotyogta és majdnem beleszaladt a róka szájába, akit most elhagyott furfangos jókedve és gondterhelten ballagott hazafelé.
- Buta, mint egy tyúk - fordította el fejét -, mintha én tudnám: mi baj van. És azonmód leült gondolkodni, hogy mi baj is van tulajdonképpen.
A fákban meglassult az élet keringése, nehezen lélegzett az erdő s az est sötétsége úgy bújt elő a nyirkos szakadékokból, mint a fulladás. Most már nem kiabált a bagoly se, csak szárnyalt egyik fáról a másikra.
Mit tudtok - huhogta halkan -, nem tudtok semmit? Mi lesz velünk? Mit mond az a kereplő? Holló testvér, te vagy a legöregebb, mit mond a kereplő?
- Átok és vér - azt mondja - bólintott a holló - ma halál, holnap élet - azt mondja. Sírba tették a Jóságot, azt gyászolja. Nem látod, hogy lehunyták szemüket a csillagok is? Gyászol az Isten s az ember nem mer harangszóval felkiáltani hozzá, csak kerepel és leborul a nagy halott mellé, akit ő gyilkolt meg.
A bagoly szó nélkül hazarepült, leült a mély odú szájába és reggelig gondolkodott, mert nem igen értette meg a hollót. Reggel egy kis szél mozdult és nehezen megindultak a felhők. A fenyők halkan zsongtak, mintha valakit siratnának és délben bágyadtan felsütött a nap. Nem melegen, nem ragyogóan, mintha köd kendőzte volna fényes arcát s az árnyékok is, szinte lábujjhegyen osontak az órák útján. De a tegnapi dermedés engedett már. Itt-ott félénken megszólalt egy-egy madár, a harkály zajosan ívelt át egyik fáról a másikra, a bagoly éhesen várta az estét, mert az egész éjszakát átgondolkodta, a virágok kinyitották újra kelyhüket és az utak ünnepi szelídséggel kanyarogtak, mintha vártak volna valakit.
Várakozó és illatos lett egyszerre az erdő, aztán megállt a szél s még az öreg fák is puhán tárták ki görcsös karjaikat.
És ekkor, távolról a földből s az égből, a múltból és jövőből, az idők mélyéből és ígéretéből mintha öröktől fogva szólna, lágyan hullámozni kezdett a harangszó. Ujjongó melegsége ráborult az erdőre, mint az ölelés és megreszkettek a rügyek, mintha csodát látnának és a fészekben megpattantak a tojások.
Jár itt valaki? - kérdezte furulyázva a rigó. Felszállt a legmagasabb fa csúcsára és énekelni kezdett a csillagoknak.
Mert ekkor már erősen alkonyodott. A harangok elhallgattak már, tavaszi párák születtek a völgyek felett és a széles erdei úton Sipka János ballagott hazafelé: a koldus. Vén ember már ez a Sipka János és vásárokra jár, hol énekelve koldul. Reszkető öreges hangja, most is megelőzi, mert énekel most is. ,,Feltámadt Krisztus e napon; alleluja, alleluja."
Tarisznyájában kenyér, hús és húsvéti kalács és szívében béke. Éneke az öreg és zümmögő öreg énekét magába öleli az erdő.






Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Wass Albert: Az utolsó táltos
  2018-03-03 11:31:34, szombat
 
 


Magosan a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak titokzatos, sötét barlang-üregekkel. Valamikor régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt, ezekben a barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges szolgái, és ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Hosszú éveken át ott húzódott meg a járhatatlan sziklavadonban, ahol sem az idegenből jött papok, sem a német lovag-urak nem tudtak rátalálni, hogy máglyán megégethessék.
Mikor aztán már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről.

Ragyogó szép téli reggel volt, amikor a táltos kilépett a barlangból. Füveken, bokrokon zúzmarát csillogtatott a felkelő nap hideg sugara, s odalent, a Badacsony lábánál, mint egy nagy néma tükör terült el a befagyott Balaton, messzire elnyúlva a hólepte dombok között.
A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burkolózva lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán, abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és nehány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit olyan nagy gonddal és szeretettel szorított magához, mintha a világ legféltettebb kincsét menekítette volna benne tolvajok elől.

Bár hosszú, fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme, amint lassú, méltóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon.

- Ott megy a táltos! - rikkantotta el magát a torony őre. - Fogjuk el élve! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr!
Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos nem indult futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon a szemközti part biztonságot ígérő, sűrű erdőségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában.

A távolság egyre szűkült közte s a nyomában szaladó zsoldosok között. Már kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repedés széles árkában meghullámzott a magyar tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az üldözőket.

- Hála néked és áldás, vizeknek Ura! - morogta halkan az öreg táltos, és lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át, az erdők felé.

Attól a naptól kezdve minden télen meghasad néha hasonló módon a Balaton jege. A nép rianás-nak nevezi ezt a félelmetes tünetet, és vannak még ma is, akik tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit, s amíg nem tér vissza, addig nem lesz békessége a tó sötét vizének.

Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos, s másnap ment tovább, keletnek. Akikhez éjszakázni betért, mély tisztelettel fogadták, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. De gondteltek voltak a vendéglátók, mert tudták, hogy halálbüntetés vár arra, aki a régi Isten papjainak menedéket ad.

Megjött a tavasz is, mire a vén táltos elérte az alföld füves, mocsaras pusztáit. Juhászok, gulyások, csikósok fogadták be sátoraikba, s vezették tovább, mindég kelet felé, szállásról szállásra. Itt már nem voltak idegen papok, idegen zsoldosok, csupán pusztai magyarok, s az öreg táltos otthon érezte magát közöttük. Mintha csak a régi szép magyar idők tértek volna vissza életébe. Kérlelték is, hogy maradjon. Ígérték, hogy elrejtik úgy, hogy a király emberei soha meg nem lelik. De ő csak rázta a fejét.

- Dolgom van keleten - mondta -, fontos dolgom.
S ment tovább, keletnek. Hosszú, szakadozott fehér talárjában, tarisznyájával a vállán, s azzal a titokzatos, bőrbe csavart, hosszúkás holmival a hóna alatt. Forró nap perzselte, záporeső verte, vihar tépte vedlett talárját. De ment tovább.

Mire elérte a rónaság végét, az erdélyi hegyek lábainál kifogyott minden ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis fakunyhóban találta magát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdőre. A fák lombja sárgult már. Ősz volt.
Egy asszony hajolt föléje.

- Hol vagyok? - kérdezte az öreg táltos. - És ki vagy te, leányom?
- Látó-asszony vagyok - felelte az asszony -, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól tanultam volt.
- Akkor mennem kell innen - sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált felkönyökölni -, még bajt hozok reád, s megégetnek mint boszorkányt.
Az asszony szelíden rámosolygott.
- Jó ideje útban lehetsz, táltos - mondta -, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok.
Az öreg táltos hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott:
- Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene!
- Úgy legyen! - tette hozzá halkan a látó-asszony.

Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi csermelyek lehordták a hegyekből a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látó-asszony átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán pásztorkodó erdei népek vezették tovább, Erdély gyönyörű, néma hegyei közé, székelyek földjére. Senki sem kérdezte, hogy hova igyekszik és miért. Tudták, hogy kicsoda, s tudták azt is, hogy tova nyugaton idegen papok és zsoldosok halálra keresik az Öregisten hűséges szolgáit.

Lassanként szűkülni kezdett a Maros széles völgye. Kétoldalon egyre meredekebbek lettek a hegyoldalok, míg végül is a folyó már nem is volt folyó többé, csupán egy kristálytiszta, sebesvízű patak. Eltelt a tavasz, el a nyár is, s az erdők zöldje lassan aranyra változott. Mindössze a fenyő, a székely fenyő őrizte meg színét, magosra tornyosulva fent a gerinceken. Ott, a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy útjának végére ért. Hazaérkezett.
Életének utolsó nehány évét fent töltötte a havasban, székely pásztornépek között. Békében élt ott, senki sem zavarta. Ügyes-bajos népek messziről eljártak hozzá tanácsért. A székelyek olyan ügyesen beleillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre se vette, hogy keresztények között él.

Mikor a székely fadöntő kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a testvérfáktól, mert ez volt az ősi szokás. Amikor áldomást ittak, az első loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották ki, sohasem vízzel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi fatemplomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között szabadon éltek, mint a madarak és észben tartották, hogy az Úr-Isten szépnek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki.

Amikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdőlakót, és megkérte, hogy vezesse őt föl a legmagosabb sziklacsúcsra. A székely nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elindult a vénember előtt, fölfele egy keskeny, meredek csapáson, fel a tetőre, ahol a gerincek mind egybefutottak az égbe. Azt se kérdezte meg, hogy mit cipelt olyan féltő gonddal a hóna alatt.

A meredek utolsó szakaszán már úgy kellett vigye ölben a vénembert, olyan gyönge volt.
Mikor felértek végre a tetőre, gyöngéden letette az öreg táltost a mohára. Magukban voltak. Felettük a végtelen kék égbolt, alattuk az erdők végeláthatatlan zöldje.
Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart, titokzatos holmit, amit annyi sok esztendőn át féltve őrzött. Egy kard acélja csillogott meg a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és pengéjén az ősi ékírás jelei.
A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.

- Isten kardja...! - szakadt föl belőle a szó.
- Géza úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot - mondta akadozó hangon az öreg táltos. - Elődeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt, ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelősségét.
A székely meghajtotta a fejét.

- Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus Krisztusra - mondta áhítatosan suttogva. Majd fölemelte a fejét és hangja megcsendült keményen.
- És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a szent anyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondozom Isten Kardját! Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magából, és átkozott legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet!
Így történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérből való székely, egyszerű hegyi ember, aki apjától vette át a nagy titok tudását, és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Mikor kivénült, legidősebb fiát vitte föl magával a titkos helyre, letérdeltette, és elmondatta vele ugyanazt az esküt, annak minden szavát, pontosan úgy, ahogy azt az első székely mondta volt el annak idején az utolsó táltos előtt.

Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki évente egyszer eltűnik a hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogadalomnak.





Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott:

- ,,Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!"
Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.

( Wass Albert: Válogatott magyar mondák és népmesék )
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Ma 20 éve hunyt el Wass Albert írófejedelem
  2018-02-17 15:55:34, szombat
 
  Ma 20 éve hunyt el Wass Albert írófejedelem.
Készítettem néhány idézetes képet az írásaiból.
Nyugodjon békében! Emléke és írásai örökre megmaradnak
a magyarság szívében.







Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link







Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link







Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link







Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Wass Albert: A MAGYAR ÖRÖKSÉG
  2018-02-17 15:39:42, szombat
 
  A ,,Nyolcadik Törzs" egyik legfontosabb célja az, hogy megőrizze és továbbadja azt a különleges magyar örökséget, melynek csodálatos gazdagságával az Isten bennünket, magyarokat megáldott. Ez a pazar kincsestár mindannyiunk tulajdona, és a mi kötelességünk, hogy azt továbbadjuk a fiataloknak, bárhol születtek is és növekedtek emberré. Istentől való jussuk van hozzá. Ez az az örökség, mely összeköt egymással, mely öntudatot ad és helyet biztosít számunkra az emberi világban.

Mi is hát ez a magyar örökség?

Ha felnézünk a csillagos égboltra, ott látjuk a Hadak Útját. Mások Tejútnak ismerik, de mi tudjuk, hogy hun lovasok patkója szikrázik ott a csillagok magasságában. Ez a mi örökségünknek egy kicsike gyöngyszeme.

Attila birodalma, Csaba királyfi, honfoglaló Árpád, Lehel, Vérbulcsú: mindez a mi örökségünkhöz tartozik. A Zrínyiek, a Dobó Katicák, a bátor harcosok és szabadsághősök végtelen sora: a mi örökségünk. A vallásszabadság első törvénybe iktatása az emberi világban: a mi örökségünk.

De mindez csupán a történelmünk kincsestára, egy hosszú dicsőséges, tragikus történelemé, melynek során elvérzett nemzetünk a Nyugat védelmében és az idegen elnyomást lerázni igyekvő szabadságharcosokban. A magyar lelkiség, a magyar szellem kincsei még ennél is gazdagabbak. Mondáink, népmeséink páratlanul állnak a világban, és nem csupán évszázadokra, de évezredekre nyúlnak vissza. Szépséges dalaink, daliás táncaink a magyar lélek, a magyar szív és a magyar érzelemvilág pompás megnyilatkozásai.

Madách Az ember tragédiája, Petőfi, Arany költészete, Liszt Ferenc zenéje és a magyar művészek, írók, alkotók végtelen sorának örök értékű szellemi terméke mind a mi örökségünk. Ismerjük, őrizzük és adjuk tovább ezeket a kincseket a fiataloknak, hogy ők is büszkén vallhassák magukat magyaroknak. Kevés nemzetett áldott meg a Úr ilyen gyönyörű örökséggel. Gazdagok vagyunk. Ne fosszuk meg hát fiainkat, unokáinkat ettől a gazdagságtól, csupán azért, mert idegen földre vetett a sorsunk.

Amikor az angolok, skótok, írek, spanyolok és más nemzetbeliek átjöttek az amerikai földrészre, magukkal hozták kultúrájukat, és beépítették azt új hazájukba. Így lett ez a földrész olyan színes és változatos. Osszuk meg hát velük mi is a magunk kincseit, hogy még gazdagabb és színesebb legyen.

A mi örökségünk egyiknél sem alábbvaló.

Azonban van egy kincsünk, ami kizárólagosan a miénk, magyaroké, bárhol is éljünk ezen a földön. Ez a mi legfontosabb örökségünk: a Nagy Titok tudása.

Valamikor nagyon-nagyon régen egy vándorló szent ember hozta magával a Nagy Titkot őseink közé, akik akkor még a szittya pusztákon éltek, valahol a Bajkál-tó környékén. Ez a vándorló szent ember pedig magának Pál apostolnak volt a tanítványa.

Ékírással kőtáblába vésték őseink a Nagy Titkot, amit a szent embertől tanultak volt, és táltosaik, sámánjaik féltve őrizték azt, s annak szellemében tanították a népet. Ennek a Nagy Titoknak a birtokában növekedtek gazdaggá és hatalmassá a hunok, ennek a Nagy Titoknak a tudásában kötött vérszerződést a hét vezér, foglalt hazát Árpád a Kárpátok medencéjében, és alapított ezeréves országot a magyarok nemzete.

Valahol azonban, évszázadok során, a kőtábla elveszett és feledésbe ment a Nagy Titok. Ma már csak nagyon-nagyon kevesen emlékeznek arra, hogy mit is mondott az ékírás azon a régi kőtáblán. Nekem egy öreg havasi székely súgta meg, éjnek idején a pásztortűz mellett. Én pedig most továbbadom, hogy mindenki tudjon róla, Így szól a Nagy Titok:

,,Kardnál, kopjánál erősebb fegyver...
Pajzsnál, bástyánál biztosabb védelem...
Aranynál, ezüstnél értékesebb kincs...
Az egymás iránt való hűséges szeretet."

Ez az elveszett kőtábla a mi legnagyobb és legfontosabb örökségünk.





Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Száztíz esztendeje született Wass Albert írófejedelem
  2018-01-08 14:59:55, hétfő
 
 



Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link

,,Hiszek a jóban, igazban, szépben!" - 110 éve született Wass Albert

Kiállt és küzdött a magyar érdekért, nyíltan elmondta a véleményét minden érdekcsoportról és mindenféle hatalomról, ugyanakkor képes volt a felülemelkedésre is.

Szombaton Bonyhádon rendezték meg az erdélyi író születésének 110. évfordulóját ünneplő megemlékezést. A Fejér megyei városban 2005. januárjában állították fel a világ első köztéri Wass Albert-szobrát, amit Kolozsy Sándor alkotott. Potápi Árpád János államtitkár az ünnepségen azt hangsúlyozta, a bonyhádiak élen járnak abban, hogy a magyar irodalom nagy alakja elfoglalhassa helyét a nemzet emlékezetében.

A bonyhádi Wass Albert Törzsasztal és a Vörösmarty Mihály Művelődési Központ által rendezett megemlékezés résztvevőit levélben köszöntötte az író öt fia, Wass Endre, Vid, Huba, Géza és Miklós. A levélben úgy fogalmaztak, édesapjuk

"leírta a jót és a rosszat, de mindig a szívéből írt, szeretettel, és nem bosszúval vagy haraggal".


Halála után egyre nőtt a népszerűsége

Wass Albert 1908-ban született Erdélyben a mezőségi Válaszúton. Miután koholt vádak alapján Romániában háborús bűnösnek nyilvánították, a második világháború végén kényszerűségből emigrált. 1952-ig Németországban, majd haláláig, 1998 februárjáig az Egyesült Államokban élt.

Művei alapvetően a halála után kezdtek el terjedni Magyarországon, és fokozatosan egyre nagyobb népszerűségre tettek szert. A természet szépségeiről és titkairól, az erdélyi népek sorsáról és lelkivilágáról, a történelmi viharokról vagy akár az emberi értékekről írva számos örökérvényű iránymutatást és üzenetet hagyott hátra. Talán ennek köszönheti rendkívüli olvasottságát, és a művei köré szervezett rengeteg irodalmi rendezvényt.


Nem véletlenül törtek az életére

Erdélyben és aztán az emigráns szerepben is nyíltan felvállalta a magyar érdekek képviseletét, és hatékony munkásságával a legkülönfélébb eszközökkel az erdélyi magyarok beolvasztására törekvő román hatalom egyik legfőbb ellenségévé vált. Nem véletlen, hogy ügynökök révén a Ceaucescu rezsim az Egyesült Államokban kétszer is megpróbálta meggyilkolni.

Bár nyíltan és őszintén elmondta a véleményét minden érdekcsoportról és mindenféle hatalomról, képes volt felülről is megnézni a folyamatokat, nem pusztán az erdélyi magyar szemszögéből. Erre legjobb példa az Elvész a nyom című nagysikerű regénye, ahol egy-egy nemzet fiának a sorsán keresztül adott betekintést a 20. századi Kárpát-medencébe.


Ember és magyar

MIndezek ellenére a mai napig sokak szemében szálka Magyarországon is, nem egyszer antiszemitának is titulálták. Közel az összes művét elolvasva ki tudjuk zárni, hogy bárki ellen is uszított volna, hogy bármelyik népet is gyűlölte volna, netán antiszemita lett volna. Az ebben kétkedőknek elég felidézni az egyik legszebb gondolatát.

,,Hiszek a jóban, igazban, szépben. Minden vallásban, és minden népben. És Istenben, kié a diadal... És maradok ez úton, míg csak élek, töretlen hittel, ember és magyar."


Amikor a világ az ördögök útjára lép

Legalább ilyen fontos támpont Wass Albertnél a kevesek által ismert Összetört esernyő című novella. Ebben egy kisfiú szemszögéből láttatja az örökké ajándékokat és szeretetet osztogató Őszapót, a gyerek családjához a faluból feljáró zsidó fakereskedőt. Őszapó élete a falubéliekben is erős kötődést alakít ki, mert amikor a ,,világ az ördögök útjára lép", minden eszközzel segítik, és menekítik a deportálás elől, de ő inkább vállalja a halált: ,,Hát hogy hagyhatnám itt ezeket a hegyeket?! Ez az ország a hazám." Az esernyő, amivel az utolsó pillanatig védte az igazságot a támadói ellen, felkerült a falu templomának a falára...

Tegyük hozzá, a mezőségi Válaszúton született író ,,románellenes háborús bűnösként" eredetien jelenítette meg a román pásztorok lelkületét is,

hisz emiatt jelenhetett meg románul is a Funtineli boszorkány című regénye.


"Az igaz drágakő egyre fényesebben ragyog a mester próbái alatt"

Talán azért van olyan vegyes megítélése Wass Albertnek, mert emellett az ,,esernyős igazság" mellett rendre kiállt, még akkor is, ha közben keményen meg kellett mondania a magáét románnak, szovjetnek, zsidónak vagy kommunistának. Olykor súlyos ítéleteket mondott ki, de sohasem faji alapon.

Ráadásul Wass Albert megmondta a véleményét a magyaroknak is, például abban a novellájában, melyben a magyar szentek az Úristen elé igyekeznek, hogy oldja fel a nemzetünket a csapások alól. Végül Úr Jézusig jutnak, aki azt mondja Szent Lászlónak: ,,Nagy benned a szeretet, de nagy benned az indulat is..." És azt az üzenetet kapják, hogy ,,a magyar harcok által lett hatalmas, harcok által kell megkisebbíttessék és megpuhíttassék", továbbá ,,az igaz drágakő egyre fényesebben ragyog a mester próbái alatt".

Márpedig lássuk be, indulat az valóban van bennünk jócskán... Ez az üzenet, amit észre kellene vennie jobbnak és balnak egyaránt ebben az országban. Amíg indulatból, valami ellen dolgozunk, nem igazán lesz eredménye, el kell kezdeni a valamiért való ténykedést. Ezt a fajta gondolkodásmódot számtalanszor elénk tárja a Hagyaték című könyvében, akárcsak a Te és világ című gyűjteményében.

Isteni törvény: Isten=törvény

Az élet egyik legfontosabb alapigazságához, a természettel, természeti/isteni törvényekkel (kinek hogy tetszik jobban az ő hite szerint) így jutott el az erdélyi író:

,,Isten törvény. A szeretet és jóság törvénye. Az örökkévalóság törvénye. Az élet törvénye. Az igazság, az összhang, a szépség, a mindeneket összefogó és egybekapcsoló nagy együttműködés törvénye, melynek összhangjában az óriás naprendszerek éppen olyan fontosak, mint a legapróbb porszem. Ez a megdönthetetlen erejű törvény az, amit Istennek nevezünk ősi magyar szóval. S valahányszor engedelmesen beállunk ennek a törvénynek a sodrába, és azt cselekedjük, amit ez a törvény, amely bennünket létrehozott és életben tart, tőlünk megkíván: se nyomorúság, se betegség, se semmiféle földi hatalom le nem győzhet, még csak meg sem félemlíthet bennünket."



Forrás: Link






Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link

,,... a történelem kontárjai nemzetemet belevitték az utolsó kalandba...Mi örökre elveszünk!"

/ részlet Wass Albert tábori postájából 1944. augusztus 29-én/

Wass Albert, a magyar szó és írás fejedelme 1908 január 8.-án született. Ma lenne 110 esztendős. Emlékezzünk rá egy kicsit másként. Az írófejedelemre, a magyar nemzet örökös, hű szolgájára emberként. Aki egyszer kézbe vette írásait, nem tudott elszakadni tőlük. A lelkét ismerjük, töretlen bizodalmát, alázatát nemzete iránt, összetéveszthetetlen stílusát, az egyszerű szavakba öntött bölcsességet.

Rendhagyó módon születésének évfordulóján nézzünk vissza életének rögös útjára. Ismerjük meg életének kevésbé ismert részét. Zetényi Csukás Ferenc hadtörténeti kutató segít megismerni Wass Albertet, a katonát.

Szentegyedi és czegei gróf Wass Albert 1908-ban született Erdélyországban, a kies Válaszúton. Boldog gyermekkor és korán ébredő nemzeti öntudat. Majd, a döbbenet...

1920. A Trianoni gyalázat.

A 12 esztendős fiúcska lelkében az első fájdalom. A ,,békeszerződés" elszakította hazánk testéből Erdélyt, a Kárpátok egész kincses hegyvidékét, az Alföld déli részét és a magyarsággal együtt feloszlatta a nemzetiségek között. És, ami a legjobban fájt: oláh bocskor taposta szeretett Erdélye havasait.

1932-ben az ifjú kertész és erdőmérnök Wass Albert behívót kap -kötelező katonai szolgálatra- az egyik román lovasezredhez, ahol fájó szívvel, de egy évet leszolgált.

Mikor a nemzet könnyei felszáradtak, Horthy Miklós kormányzó urunk fehér lovára szállt. Szilárd volt döntése: ha kell, akkor karddal, fegyverrel szerez érvényt a magyarok igazságának. Majd megcselekedte azt.

A karpaszományos honvéd

Felvidékünk 1938-ban, Észak-Erdély 1940-ben ismét hazatért. Büszke Wass grófunk 1942 májusában Kolozsvárott, karpaszományos honvédként vonult be a Magyar Királyi Honvédség helyőrségébe, ahol 1943. január 1-én tartalékos híradós zászlósi rangot szerzett.

1943. február 10-én ismét ,,angyalbőrben" találjuk Wass Albertet, Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnokának segédtisztjeként. 1943. július 10-én csapatával a keleti frontra tartott, mint csapattiszt. A Pripjathy- mocsarak mellett egy orosz partizáncsoport semlegesítéséért- ezzel egy német uszályhajót mentett meg- kapta meg a Vaskereszt II. osztályát 1943. december 29-én, majd egy közel százötven fővel bíró német - magyar kontingenst mentett meg az élete kockáztatásával. (A német vaskereszt hadikitüntetés -1813-ban alapította Frigyes Vilmos porosz király- a németek és szövetséges katonáik kaphatták hősies katonai magatartásukért.)

Derekán kötéllel a mocsaras területről vezeti ki társait-mindent egy lapra téve- a veszélyből, ezért felterjesztés után a Vaskereszt I. osztálya is az övé. (1944. január 20.).

Tűzkereszt

A partizán tevékenységek egyre inkább felerősödtek, erről így ír Wass Albert a naplójában:

,, ...ember, aki harcolni akar, mert azért van itt, mert a harcot a vérében örökölte. De aki becsületesebb formáját szeretné a harcnak, nem ezt a bújkálósdit, amit itt láthatatlan emberek vele művelnek."

1943. szeptember 7-én megkapta a hosszú frontszolgálatért kiérdemelt I. fokozatú Tűzkeresztet. (A Tűzkereszt a Sebesültek Érmét is hívatott volt helyettesíteni, mivel a sebesülések számát a kitüntetés szalagjára illesztett pántokkal rendelték jelezni.)

Wass Albert kitüntetésére több ,,sebesülési pánt" is rákerült. Volt úgy, hogy autója aknára futott, máskor haslövést kapott és homlokát súrolta egy lövedék.

Öt havi frontszolgálat után- jutalmul- a karácsonyi ünnepekre szabadságot kapott, amelyet otthon-családja körében tölthetett el.

Még a keleti fronton terjesztették fel a bronz Signum Laudis nevű hadikitüntetésre, melyet 1944 szeptemberében tűzhetett a zubbonyára.( ,,A Dicséret Jele"- 1939 májusában újraélesztette a Signum Laudis-t. A hadikitüntetésként való adományozást, a hadiszalagon illetve a kardokkal történő adományozás lehetőségét teremtették meg újra.)

1944. január 21-én újra mundérban, a Német-Olasz Tiszti Bizottság egyik összekötő tisztjeként.

Szerencsés május






Ez egy nagyon érzékeny része Wass Albert katonai pályafutásának. Feladata a magyar-román békés együttélés betartatásának eszközlése és ellenőrzései. Felállítási helye Sepsiszentgyörgyön volt, elöljárójának Szent- Miklósy István vk. őrnagyot nevezték ki.

1944. március. 19-én a németek megszállták Magyarországot. Wass Kolozsváron kapott új feladatot egy magyar műszaki alakulat vezetőjeként - német alárendeltetésben. Lehallgató készülékeket szereltetett és telefonvonalakat épített a Gestapo kényszerítésére.

A május Wass Albertnek mindig szerencsét hozott. Veress Lajos altábornagy, a IX. (kolozsvári) hadtest parancsnoka a kiváló képességekkel bíró tisztet visszavette segédtisztjének.

Oláh árulás

Az 1944. augusztus 23-án bekövetkező román kiugrás és átállás váratlanul érte a magyar hadvezetést, az elvetemült oláh árulásra senki sem számított. A IX. hadtestből 1944. augusztus 28-án megalakult a 2. hadsereg, ahol a zászlós propaganda főnöki beosztást nyert.

,,1944. szeptember végén világossá vált, hogy az ideiglenesen visszafoglalt Tordát a magyar csapatok nem tudják tovább tartani és nyitva állt az út Kolozsvár felé. Már tüzérséggel lövették a várost, mikor harmincnyolc erdélyi tiszt - köztük Wass Albert- jelentkezett Veressnél a hadtest-parancsnokságon, kérve a leszerelésüket, hiszen a családjuknak szüksége van rájuk, a közelgő - akkorra már nyilvánvalóan elkerülhetetlen- második román uralom idején. Veress tábornok érveiket elfogadva harminchéttel sorba kezet fogott: leszerelte őket. Wass zászlóshoz viszont atyai dörgedelmet intézett, mely szerint neki íróként kötelessége nyugatra menni és elmondani nekik mi történt a magyarsággal, ahelyett, hogy felelőtlenül Erdélyben maradva a közeledő román-kommunista világ néma mártírja legyen. Wass így a Szamos-híd felrobbantása előtt, az utolsók között hagyta el a szeretett Kolozsvárt." (Virágh Ajtony- Wass Albert c. dolgozatából)

1944. október 15-én kerül sor a kormányzó sikertelen kiugrási kísérletére- Veresst ekkor letartóztatták és Wasst, mint segédtisztjét is kihallgatta a Gestapo. Mivel nem vallott semmit és bizonyítékot sem találtak ellene, rövidesen elengedték. ,,Mi itt csak zavaros hallomásokból tudunk valamit." (Wass Albert leveléből, 1944. október 25.)

Érdemrend és leszerelés






IX. híradós zászlóaljhoz került át a 20. gyaloghadosztályhoz. Veress utódjának, Kovács Gyula tábornoknak lett a segédtisztje, majd az ő távozása után Fónagy János vezérkari ezredes és Tilger Ferenc tábornok mellett is megmaradt e pozícióban. 1945. január 1-jével előléptették hadnaggyá, január végén megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal .( 1922. június 14-én alapította Horthy Miklós kormányzó. Nagyon komoly elismerés tisztek részére, hadnagyként óriási elismerés lehetett.)

Márciusban már visszavonulás közben Sopronban találjuk, ahol megbízták egy Németországba tartó, állami iratokat szállító katonai szerelvény parancsnoklásával. A vasútvonalak fokozott bombázása miatt veszélyes vállalkozás sikerrel végződött, Wass és családja épségben hagyta el Magyarországot. 1945. november 15-én a regensburgi hadifogolytáborban szerelték le.

"...egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok."

Mondták őt fasisztának, antiszemitának, német bérencnek, az igazság az, hogy csak a hazáját védte, és egyáltalán nem volt sem fasiszta sem antiszemita, csupán derék katona. Wass Albert a Magyar Királyi Honvédség tisztjeként hős volt. Hős a hősök között.

A dicséretet mindig elhárította, a hízelgést soha nem szerette. Magáról így vallott, ha megkérdezték: "...egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok."(Wass Albert)

1998-ban távozott a hadak útjára a messzi Egyesült Államokban Albert Wass de Czege, azaz Wass Albert, úgy, hogy soha nem térhetett vissza hazájába.

Hadnagy úr! Ön előtt most főtiszteken és tábornokokon kívül, lassan egy egész nemzet tiszteleg...

Wass Albert üzenete soha aktuálisabb nem volt talán, mint napjainkban: "Ébredjetek fel magyarok, és legyetek újra nemzet!"



Forrás: Link






Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Wass Albert: A magyarságtudat gyakorlata
  2018-01-08 14:28:32, hétfő
 
  Magyarságtudat - összefoglaló meghatározásban: a magyar ember nemzeti öntudata. Az a bizonyos szellemi gyökér, ami a múltból táplálkozva kijelöli az ember helyét a jelenben. A magyar kultúra kincseivel ez az örökség gazdagítja mindannyiunk lelkét, s akárcsak egy szellemi mentőöv, gondoskodik arról, hogy el ne merüljünk a népek tengerében.
Több mint a nyelv, mert a nyelv csak addig tartja meg magyarnak az egyént, amíg népi csoportján belül él.

Több mint ismeret, tudás, kultúra, mert mindezek haszontalanokká válnak a nagy megpróbáltatások idején s lefoszlanak az emberről, akár a festék.

Több mint politikai helytállás, amit egy puskagolyó egyetlen szempillantás alatt érvényteleníthet.
A magyarságtudat lelkünk mélyébe beültetett vallás, mely az Istenbe és önmagunkba vetett hiten alapszik s annak ren-díthetetlen tudatán, hogy magyari voltunknál fogva csak mint magyaroknak van helyünk ezen a Földön s csak mint magyarok teljesíthetjük hivatásunkat, melyre rendeltettünk. Egyedül a magyarságtudat teszi magyarrá a magyart és nemzetté a magyarul beszélő népet. Az utóbbi évtizedek során egy nagy nemzetközi áramlat igyekszik fokozatosan átváltoztatni a ,,nemzet" fogalmát s olyan irányba sodorni, mely az ,,egy világ, egy kormány, egy kultúra" madáchi ijesztő látomásának, lidércnyomásának megvalósítása felé halad. Az ,,American College Dictionary" már így magyarázza a ,,nemzet" szó értelmét: ,,Egy meghatározott földrajzi területen létező emberi közösség, mely egységének tudatában kitermelte vagy kitermelni kívánja a maga sajátos életformáját és kormányzati rendszerét."

Az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Dél-Amerika országaiban, valamint a Szovjetunióban ma már a nemzet fogalma egy olyan vegyes származású lakosságot takar, melynek közös gazdasági érdekhálózata és közös politikai kormányzata (akár szükségszerűségből, akár kényelemből) elnyelte a különböző nyelvi kultúrákból eredő különbségeket, és ez az összepréselődés kitermelt egy új, felszínes földrajzi kultúrát a többség nyelvén, mely eléggé sekélyes ahhoz, hogy bárki magáénak vallhassa azt anélkül, hogy idegennek érezné magát az államkeretben. Ahol ez még nem valósult meg teljesen, ott ilyen kifejezéseket hallunk, mint ,,spanyolul beszélő amerikai", ,,németül beszélő venezuelai", vagy - a mi történelmi jogaink cáfolatára kitalált, bukaresti fogalmazású, de Erdélyre vonatkoztatott, hamis etnográfiai meghatározás: ,,magyarajkú román".

Úgy tűnik, hogy a kisebb nemzetek, elszakadt vagy elszakított és politikailag leigázott népcsoportok felszívódásának korszakába léptünk. Ha nem ébredünk magunkra idejében, vagy nem jön valami újabb nagy világfelfordulás, hogy helyrebillentse mindazt, ami két világháború során félrebillent, akkor bizony könnyen meglehet, hogy mához száz esztendőre már csak néhány eldugott rezervációban beszélnek és dalolnak magyarul, s kultúránk megmenthető maradványait beleltározzák a letűnt népek kultúrái közé.

Ahol békésen halad majd a beolvadás menete, ott gyorsabban tűnik el a magyar szó és a magyar öntudat. Ahol durva erőszakot alkalmaz a beolvasztó hatalom, ott még hosszú évtizedek ellenállása tölti majd meg hőskölteményekkel a magyar történelem utolsó lapjait. A nyelvében még megmaradt népi Magyarországon az idegen szellemű politikai hatalom - az orosz-bolsevista hegemónia dermesztő nyomása alatt - már két nemzedék öntudatos vezetőrétegét gyilkolta ki s hideg kiszámítottsággal öli ki napról-napra az élve maradottak lelkéből az ősi gyökérzetű nemzeti öntudatot. Célja: a magyar népi tömb lassú és engedelmes beolvasztása egy szláv többségű, közép-európai új államtestbe.

A szabad világon szétszórt magyarok az egyetlenek ma, akik a nemzet véráztatta lobogóit magasra emelve hordozhatják még, s őrizői és letéteményesei lehetnek annak a magyar nemzeti örökségnek, amit kimentettünk a vörös pokolból s magunkkal hoztunk önkéntes száműzetésünk lelki magányába. Ha holtunk után elvész ez az örökség, ki tudja, lesz-e még, aki valamikor, egy szebb és igazabb világban megleli azt, s e csipetnyi leletét kovásznak használva, föléleszti vele odahaza, vagy a Föld bármely részén, a kihamvadt tüzeket?

Nagyon is időszerű tehát a Rákóczi Alapítvány kezdeményezése, mely pályázat formájában jelentkező véleménykutatást indított el a magyarságtudat fogalmának meghatározására, értékének felmérésére és a megőrzés lehetőségeinek kivizsgálására.

Sokan kérdezik ma szerte a nagyvilágban, fiatalok, vének egyaránt: érdemes-e? Érdemes-e megőrizni azt, aminek egzisztenciális értéke szemlátomást fogyóban van? Dédelgetni egy gyökeret, mely csak fájdalmas emlékeket hoz föl a messzi múltból - anélkül, hogy új hajtásba szökkenni, rügyet bontani lehetősége lenne? Őrizgetni, tisztogatni, védelmezni egy ösvényt, amelyről a kishitűség ,,reálpolitikusai" már többször kijelentették, hogy - szerintük - nem vezet többé sehova?
Álmatlan éjszakák hosszú során magam is gyötrődtem ezzel a kérdéssel, míg végül is megleltem a választ. Lelkem, értelmem, tapasztalataim alapján hiszem és vallom, hogy a világmindenséget nem szeszélyes és kiismerhetetlen fizikai erők dobálják ide-oda, hanem egy isteni rendszer kormányoz benne mindent, a fűszáltól a naprendszerekig. Miután önmagától való rendszer nem létezhet s emberi rendszert emberi elme hozhat létre csupán, az isteni rendszer is egy isteni elme alkotása kell legyen s mint ilyen, isteni célt szolgál. Az ember tehát Isten művének megnyilvánulása. Létének van célja és értelme. S mint ahogyan egy emberi elme által megszerkesztett gép minden egyes alkatrészének az értelmét és célját az alkatrész megszabott formája és kijelölt helye határozza meg, ugyanúgy az egyes ember célját és értelmét a Nagy Tervező által reá ruházott tulajdonságok, képességek és helyzeti adottságok határozzák meg.

Mivel engem magyarnak teremtett az Isten, szerepem, mint az emberiség egy kis alkatrészének, a magyar nemzeti egységen belül lehet csupán. Ez kézenfekvő. Magyarságom tehát egy Isten-készítette sajátos tulajdonság, mely, mint minden más alkatrész, csak oda illeszthető be hasznosan, ahová készült. Más helyen, más szerepben, értéktelen lomtári kellék.Magyarságtudatom elmélete ez.

Gyakorlata már sokkal nehezebb és bonyolultabb, hiszen jelen helyzetemben, mint bújdosó magyar, hasonlatosnak érzem magam egy porrá zúzott óramű aprócska, messzire elgurult részecskéjéhez, amit csak egy órásmester lenne képes illő helyére visszailleszteni, ha meglelhetné. De mivel hiszek abban, hogy ennek az óraműnek Isten a mestere, úgy bele kell nyugodnom abba is, hogy bármennyire haszontalannak is érzem magam ebben az idegen keretben, Ő helyezett ide, tehát itt a helyem. Itt kell beleilleszkednem valami szerkezetbe, aminek értelmét és lényegét agyam nehezen fogja föl. De ittlétem célja semmiképpen sem lehet mindössze az, hogy a kétszáztízmillió amerikai polgár létszámát eggyel emeljem, mert ebben az esetben bölcs és gyakorlatias Teremtőm egyenesen ide teremtett volna s nem a Kárpátok alá. Létezésem értelmének titka tehát magyar voltomban rejlik, bárhova is vezessen elrendelt utam. Magyarnak formált alkatrésze vagyok ennek a nagy, bonyolult világ-gépezetnek s ezért csak mint magyar szolgálhatom a célt, melyre készíttettem.
Első feladatom tehát az, hogy megmaradjak magyarnak.

Második, hogy magyar voltomat megismertessem a környezetemmel s ezen keresztül megismertessem velük nemzetemet és barátokat szerezzek elnyomott népemnek. S végül, hogy jelen helyzetemben mindenkor hűséggel őrizzem nemzetem múltját, szolgáljam jövendőjét, s nemzeti örökségemet csorbítatlanul adjam tovább annak, aki majd a nyomomba lép. Mely örökségnek idekint az ősi anyanyelv csupán az egyik, s nem is minden esetben átmenthető része. Azt megőrzi a nép odahaza, az elnyomó hatalom csizmája alatt is. Amit ők nem őrizhetnek meg, azt kell nekem megőriznem számukra. Amit ők nem mondhatnak ki, azt kell nekem kimondanom helyettük is. Amit ők nem sírhatnak világgá, azt kell nekem világgá kiáltanom.

Más feladatom, más végeznivalóm nincsen.
Magyarságtudatom gyakorlata ezt kívánja tőlem. Sem többet, sem kevesebbet.

(Krónika, 1980. május. Utánközlés: Wass Albert: Voltam, és más önéletrajzi írások című kötetben, Kráter Műhely Egyesület, 2005. Pomáz)







Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
     1/51 oldal   Bejegyzések száma: 502 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 62 db bejegyzés
e év: 749 db bejegyzés
Összes: 23690 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4158
  • e Hét: 11779
  • e Hónap: 104583
  • e Év: 1228019
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.