Belépés
vicky0709.blog.xfree.hu
Az ember keményebb, mint a vas, erősebb, mint a kő, és törékenyebb, mint egy szál rózsa. Vicky Baby
1985.07.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 34 
A piros üveggolyó
  2008-06-24 23:07:10, kedd
 
  A piros üveggolyó


A nagy gazdasági válság évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.
- Hello Barry, hogy vagy?
- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot... nagyon jól néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
- Erősödik, napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem csak.
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
- Nem egészen... de majdnem.
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot, és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
- Rendben van. Köszönöm Miller úr.
Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:
- Van még két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért, vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.
Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában.
Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek.
Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.
- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat...Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.
Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.
- o -
Szavainkra talán nem fognak emlékezni az emberek, de kedves cselekedeteinkre annál inkább.
Kívánságom számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat - frissen főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben. Kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a legrövidebb sort az élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat ott találd, ahol keresed. Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy ezek által érezhesd, hogy különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet, boldogságot és örömöt. Azt, mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy értékeld, egy nap, hogy szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.
Ne feledd azokat, akik egykor olyan sokat jelentettek neked és valamilyen módon megérintették az életedet, jobb emberré téve téged...
 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
A csizmadiából lett pap
  2008-03-29 20:34:33, szombat
 
  A csizmadiából lett pap





Hol volt, hol nem vót, az egyik faluba vót egy nagyon híres csizmadia. Nagyon szép csizmákot tudott csinyányi. Hát csak az vót a, mégis vót egy nagy baja. Ha nem is egy, hanem kettő. Az egyik az, hogy a kocsma mellett nem tudott elmenni, hogy be ne menjen. A másik meg az vót, hogy nem tudott kigyünni addig, amíg be nem rúgott. No. egyik vasárnap is összepakolta ja a holmiját ugye, egy hátizsákba a csizmákat, a cipőköt, hogy elindul a vásárba. Hát ugye útjába akadt a kocsma megint neki-e. Hát bement a kocsmába. Hát ugye a másodikba is meggyütt-e, hogy nem tudott kigyünni, míg be nem rúgott. Berúgott. kigyütt, kanternált egy kicsit az egyik szélirűl a másikra, szédelgett, addig-addig azé kitántorgott, hogy a falu szélire kiért, a falu szélén oszt beesett az árokba.

Na, ugye a faluba meg ki tanálta meg legelőször-e, egy pap. A falu papja ráunt a falura, kapta magát: otthagyja a falut, nem misézik ő nekik. Hát odaér a pap, a csizmadia fekszik az árokba. Gondolt egyet: a pap ruhába nem sokáig tudok elmenni, úgy járok, hogy valamelyik faluba elkapnak, oszt még miséznem köll. Oszt má végképp nincs kedvem hozzá. Aszongya: cserélek ruhát evvel a csizmadiával. Úgy is vót. A pap levette a reverendát, a csizmadiárúl lerángatta a ruhát - ugye részeg vót, az meg aludt -, ráhúz¬ta ja a pap a ruhát a csizmadiára, ő meg fölvette a csizmadia ruháját. Hát elindult. A papnak sikerült is elmenni, de ám a csizmadia ott feküdt az árokba pap ruhába.

Harangoznak ugye a faluba, elsőt, másodikot; hű, mán beharangozták ahányan vótak: a pap sehol. Mennek a parókiára: hát nincs pap, nincs pap! Mondják a gyerekek: láttak egy papot az árok szélibe. Alszik otten.

- Jó lesz az! - aszongya. - Majd elhozzuk! Elmisézik, oszt akkor jobban elmúlik a vasárnap.

Úgy is vót. Befogtak a kocsiba, elmentek. Költögetik a csizmadia-papot:

-Plébános úr, keljen föl, köll menni misézni!

- Hahaha - nevetett egyet -, haha, nem misézek én! De megint:

- Plébános úr, hát ne vicceljön, hát má tele van a templom népekvel, hát misézni köll!

- Hahaha, nem kelek én!

Hát egyszer aszongyák az emberek; ott vót a harangozó is meg a templombíró:

- Tegyük föl, majd megrázza a kocsi, oszt akkor majd kijózanodik, be van rúgva ez a pap!

Elmentek, oszt a templomba elvitték, rátették a kocsira, ott a sekrestyébe megmosdatták, ráhúzták a miseruhát, fölöltöztették a papot. Hát megy a ministrángyerek a nagykönyvvel, mennek ki az oltárhó. Mikor kiérnek az oltárhó, mán akkor egy kicsit pislogott, kezdett józanyodnyi. Mondja oszt a ministrángyerek:

- Plébános úr, le fővel van, nem látja olvasni!

- Hallgass, gyerek, aki tud, tud le fővel is olvasni! Aki tud, le fővel is tud!

No, jól van, ugye nem szólt a gyerek többet. Hát oszten elkezdi. Aszongya: latinul szoktak valamit - nem is járt olyan nagyon a csizmadia a templomba, de valamit ű hallott. hogy latinul szoktak. Elkezdi:

Macs - ka - ré- tusz, ka-pan-dusz...

Jaj, aszongya: a latin az nevetséges. Nincs más, aszongya, prédikálni is szokott a pap valamit. Úgy is vót. Fölkapaszkodott a prédikálószékre. De mán akkor, mikor szembenézett a népekvel, mán akkor mán majdnem hogy teljesen józant vót. Hej, gondolkozott rajta: hát még kellene mondani. Hát hogy ő nem igazi pap. Mondja oszten, mán bele is kezdett. Hát annyira kíváncsian nézték, várták, hogy az új pap mit fog ugye mondani, mit fog ugye prédikálni, nagyon várta mindenki, hát nem vót szíve megmondani, hogy ő nem igazi pap. Csak mondja:

- Kedves keresztény testvéreim, én most itt állok előttetek, de tik nem is tudjátok, hogy én milyen pap vagyok! Én ollyan pap vagyok, hogy én mindent tudok, de azt is tudom, amit tik nem tudtok!

Hej, akkor megint rázendített:

-Hogy én ollyan pap vagyok, hogy azt biztosan tik nem tudjátok, hogy én milyen pap vagyok, tik azt nem tudjátok!

Hát akkor oszt a nagyságos úr meg ott pöffeszkedett elöl az első sorba, első székbe; hőj, kapott mindjár az alkalmon: ,,Hú - aszongya - nekem a héten elveszett a briliánsgyűrűm, ha ez a pap mindent tud - aszongya -. akkor azt is kell tudnia, hogy ki lopta el a gyűrűt!" Hőj, miután oszt befejezte a pap hamarosan a misét, ment. húzott kifelé, sietett lerángatni magárúl a papruhát, hogy majd ellóg gyorsan a sekrestyéből hazafelé. Hőj, de mán az ajtóban a nagyságos úr ott várta a hintóval.

- Na, plébános úr, ha maga mindent tud, üljön fel erre a hintóra-e, oszt akkor elvisszük a kastélyba, majd meg fogja mondani, hogy kinél van a briliánsgyűrű! De ha nem, akkor jaj magának!

Hőj-jaj, mán minden színt játszott a csizmadia-pap: mi lesz mosten? No. elmentek ugye a kastélyba. Akkor oszten ugye nem tudott kiszólni semmit, nem tudta ugye, mégis valamit köllött gondolkodnia, időt hagynyi magának. Mondja oszt a nagyságos úrnak:

- Ide hallgasson, nagyságos úr! Most énnékem adjon ebédet, reggeli-ebéd-vacsora, meg innyi, amennyit meg birok, mer én csak akkor tudok gondolkodni!

Na, jól van, hű, a nagyságos úr örült neki.

- De jaj magának - aszongya -, plébános úr, ha meg nem mondja, hogy hol a briliánsgyűrű!

Jaj, nagyon-nagyon nagy bánata vót a papnak. No, mindegy, mikor viszik a reggelit neki, viszi a reggelit az egyik inas, jót sóhajt egyet: - Hej, mán az egyik megvan!

Hát persze, hogy ugye mán azok lopták el a gyűrűt, az inasok. Hát ugye azok meg megijedtek.

-Jaj - aszongya -, tudjátok-e, hogy ez a pap ténleg tud valamit! Mán aszondta, hogy má az egyik megvan, má az egyik itt van!

A második már alig mert bemenni, vinni az ebédet. Nem is akart végképp. De azt mondták, hogy be költ menni, mer együtt loptuk, akkor má most együtt vigyük végbe. Megy, oszt bemegy, beviszi.

- Hó - aszongya -, itt van mán, a második is megvót!

Megijedt a pap: ugye mán közeledik, hogy meg köll mondani, hogy hol a gyűrű.

-Itt van mán a második is!

Jaj, annyira megijedt! Mikor a harmadik, az oszt mán végképp, aszondták, hogy eléadják inkább a gyűrűt, ű nem bánja, de ű be nem viszi neki a vacsorát. Nahát akkor beviszi a vacsorát. Mondja a pap:

- Hej-hej, már itt a harmadik itt!

Az annyira megijedt, hogy mingyán térdre esett:

- Aranyos drága plébános úr, az Isten áldja meg magát, ne keverjen minket bajba! Inkább magának adjuk a gyűrűt! Mink loptuk el mind a hárman a gyűrűt-e. Csak minket bajba ne keverjen!

- Nekem nem köll a gyűrű - aszongya -, nekem nem köll semmi!

-Jaj, akkor mégis mentsen meg minket a börtöntől! Meg a szégyentől!

- Na, ide figyeljetek - aszongya -, nem akarok egyiketeknek se rosszat. Van-e itten valami ilyen begyes állat: kacsa, liba vagy pulyka? Akkor vágjatok le egyet!

Mondják, hogy vannak pulykák.

- No, akkor a legszebb pulykát levágjátok; beleteszitek, először beleteszitek a begyibe, beledugjátok a pulykának. Utána a nagyságos úrral le köll vágatni a pulykát.

Hát úgy is vót. Megegyeztek, a pap megadta a tanácsot, űk meg oszt a briliánsgyűrűt beledugták a begyibe, a pulyka begyibe. Megy oszt a nagyságos úr:

- No, plébános úr,. letelt az idő. megitta az italt, megette az ételt, most má mondja meg, hogy hol van a briliánsgyűrű!

Mondja oszten:

- Hát ide figyeljenek, van maguknak egy jó nagy pulyka, legnagyobb pulykájok: aztat köll levágni!

Hej, a nagyságos úr meg sajnálta, aszongya:

- De levágjuk a pulykát, oszt nem lesz meg a gyűrű, akkor jaj magának, plébános úr!

Hát úgy is csináltak, levágták a pulykát, a gyűrűt megtanálták. Így akkor oszt mindenki ugye megmenekült, mindenkinek jóra fordult a sora, és akkor mán ma is élnek, ha meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
A bolond falu
  2008-03-29 20:31:13, szombat
 
  A bolond falu

Ez a bolondos falu története. Ott olyan bolondos emberek laktak, hogy ollyant osztén a világon nem lehetett találni. No meg a bíró! Hát annak oszt párja nem vót. Hát egyik napon egy asszony elmegy a bíróhoz:
-Jaj, bíró úr, lagzihó készülődünk, oszt só meg csak egy csepp van! Adjon má tanácsot, mit tegyünk?
- Hát édes jányom, ha van egy csöpp sótok, a maradék sótokat vessétek el jó kövér fődbe, majd megszaporodik!
Nos, más se köllött az asszonnak, nagyon megörült, megy haza nagy örömvel. Már a kaputól kajbál:
- Hé ember, hozd a gereblyét meg az ásót!
- Minek az te?
- Most gyüvök a bíró úrtúl, azt mondja, hogy vessük el a sónkat, majd megszaporodik.
Na, úgy is tettek, fölástak egy darabot a kertbe, elvették a sót, legereblyézték. Oly jó esős idők jártak akkorába, jó meleg vót, egy reggel megy ki az ember, hát: hát szépen zöldül, ahol elvették a sót. Nagyon megörült:
- Hű, asszony, gyere csak! Kikelt a sónk!
Nagy örömökbe még a szomszédból is átkajabálták a szomszédasszont:
- Rozi te, gyere csak át, kikelt a sónk!
Na, csipdosgattak belőle, nyalogatják - hű, ugye állott szaga vót_ Csípte a nyelveket.
-Hű te, ilyen kicsi, oszt má milyen jól csíp! De jól jártok vele, sok sótok lesz.
Na biza várták, hogy majd a só fehéredik - nem fehéredett meg. Eljött a lagzi ideje. No ugye Sülde falujában kis házakat építettek, hát ugye a kis házra kis ajtót tettek. A menyasszony meg más falubúl hozták. No gyün elől a lakzis menet, nagy magos menyasszonyval, odaér: nem fér be az ajtón. Jaj, az örömanya elkezdett siránkozni:
- Szent Isten, íllyen csúfságot, mit szólnak nekünk a faluba, hogy a menyasszony nem fér be az ajtón!
Azt mondja a bíró nekik:
- Hát nincs más, emberek-asszonyok, a lábát el köll vágni a menyasszonnak, majd oszt befér az ajtón!
-Jaj, de- aszongya az ifjú -ha a lábát elvágjuk, hát akkor hogy megy be? - Hű, az ténleg nem jó!
Aszongya a házigazda:
-Nincs más, én veszem a baltát, kivágom az ajtót.
- Jaj, mán a lagzi napján nincsen poloska a tyúkra! - megint mondja a másik.
Hát azt mondja az egyik, a menyecske:
-Nincs más, le köll vágni a menyasszonynak a fejit!
- Jaj, mán a fejit mégse - mondja az örömanya -, hát nézzetek csak rá, hát a menyasszonynak a feje a legszebb!
Hát az ténleg nem jó. Ott tanakodnak, ott jajgatnak. Nagyapám nagyapja is meg vót híva a Lagziba, az oszt mán nem bírta hallgatni őket. Aszongya:
-Hát ide hallgassatok, hát hajoljon meg az a szép menyasszony, oszt majd befér az ajtón!
Hát úgy is történt. Meghajult a menyasszony, szépen befért az ajtón. Jaj, megvót a nagy öröm! Nagyapám nagyapját a főhelyre ültették. Itatták-etették.
- Igyon kend, egyék! De hogy hol született maga meg ez a nagy ész'? Hogy ilyen szépet, jót ki tudott tanálni!
Hát a bíró meg ül ottan hegyesen, olyan kényesen, egyszer kinéz az ablakon, aszongya:
- Hű, emberek, nagy baj van! Nézzetek csak ki, hogy a templomunkot hogy benyőtte a bodza meg a csipkebokor! Azt onnan ki költ húzni!
- Hát de hogy, bíró úr?
- Hát én mán kigondoltam: az asszonyok lagzi után hazamennek, fonják a kötelet éjjel-nappal! Az emberek meg addig vetnek.
Na, úgy is vót. Hazamentek az asszonyok, fontak kötelet. Mikor készen vót a nagy köteg, összedoboltatta a bíró az egész falu népit gyüjjenek össze! Összegyüttek, az a sok nép azt a nagy kötelet körültekerték a templomon, a tornyon, az egész falu belekapaszkodott, rángatták, a bíró meg vezényelt.
- Hó-rukk! Egyszerre!
Hát egyszer nagy csörrenés, elszakadt a kötet, rakásra estek. Jaj, alig bírtak fölkászmálódani. Na, mire fölkászmálódtak, ballagtak hazafelé, hát egyszer a bíró meglát egy nagy diófát, a sok dió húzta így az ágát egész a fődig.
Aszongya:
-Ide hallgassatok, emberek! Hát nem mehettek el a fa mellett, hát nézzetek csak erre a fára! Milyen szomjas. Ezt be köll húzni a patakba, oszt meg köll itatni!
No, belekapaszkodott az egész falu. De aszongya a bíró:
-Két ember menjen föl a fára! Meg jó megtolni! No, egyik aszondta:
- Én nekem a fejem szédül. A másik:
- Nekem a lábam fáj.
Senki nem akart fölmenni. Vót ott egy jó derék ember, aszongya:
- Majd fölmegyek én, bíró úr! Megtolom én azt a fát, mint annak a rendje! No, föl is ment a nagy ember a fára, a falu népe meg rángatta. Egyszer egy nagy reccsenés: a gally levágta az embernek a fejit, az ember leesett fej nélkül a fődre. Aszongya a bíró:
- Emberek, asszonyok, vót-e ennek az embernek feje, mikor ez fölment a fára?
Hát honnan tudjuk mink azt, bíró úr, hogy vót-e vagy nem vót'? - Hát senki nem tudta. Azt mondja a bíró:
-Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit! Hát elmennek:
-Te Rózsi, vót-e az uradnak feje, mikor elment otthonrút?
-Hát honnan tudjam én azt, hogy vót-e vagy nem vót? Hagyjad, majd megnézem a kalapját!
Bemegy a házba, föltekint a fogasra:
-Halljátok, nem felém én azt a kalapot sehol! Csak lehetett neki feje akkor mikor elment itthonrúl, csak a fejín vitte el azt a kalapot.
No de hogy újra visszaértek, megtalálták bizony a fejet is, meg az embert is, eltemették. No de a bíró nem vesztette el a jókedvit. Azt mondja:
- Hát ide hallgassatok: nekünk, ennek a falunak, Sülde falujának elsőnek köll lenni a vármegyénél!
- De hogy, bíró úr?
- Úgy, hogy fölmegyek a Holdra.
-Jaj, bíró úr, hát az nagyon messze van!
-Dehogy van messze, nézzetek csak oda a hegy tetejire!
Hát akkor kelt fel a Hold, hát bizony közel vót a hegykő.
- Hát oda hordókot kiguringatni arra a nagy hegyre, oszt akkor én fölmegyek a hordó tetejire, rakjuk a hordót mindig följebb, mindig följebb, oszt a végín a Holdon leszek, oszt elsők leszünk a vármegyénél.
Na, úgy is vót. Másnap az egész falu tolta a hordókat ki a hegy tetejire. Rakták egymásra, a bíró meg mindig följebb. Mindig följebb. Na, elfogytak a hordók. Aszongya a bíró:
- Hát halljátok, emberek, hát adjatok még hordót!
- Há nincs mán, bíró úr, honnan?
- Hát nézzetek ott alulra, alattam azt a kettőt, az a kettő, arra mán semmi szükség nincsen!
Hát kivették a két hordót. a bíró lezuhant, nyakát törte. De ha akkor a bíró le nem esett vóna, most a mese is tovább tartott vóna.
 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
Mátyás király lustái
  2008-03-29 20:29:17, szombat
 
  Mátyás király lustái





Mátyás király három lustát látott egy fa alatt, ott hevertek, a szájukat eltátották, várták, hogy majd a gyümölcs beleesik. Lusták voltak a fát megrázni. Azt mondja Mátyás király az inasának:


- No, ezeket hazavisszük, meghizlaljuk!


Hazavitte, szállást adott nekik. Híztak is szépen, mert Mátyás király jóltartotta őket: ettek-ittak, nem volt semmi dolguk, egész nap hevertek. Mikor már jól meghíztak, azt mondta Mátyás király az inasának, hogy most már küldje el őket, de a lusták nem mentek. Az inas azt ajánlotta a királynak, gyújtassa rájuk a házat, másképp nem szabadul tőlük. Mátyás rájuk is gyújtatta.


Mikor már javában égett a ház, azt mondja az egyik: - Ég a ház! Gyerünk ki.


- Majd kivitet bennünket a király, ha kellünk neki - mondja a második.


A harmadik meg:


- Nem röstelltek ennyit beszélni?


Meg se mozdultak, bent is égtek mind a hárman. Így szabadult meg tőlük Mátyás király.

 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
Hogyan ajándékozott..??
  2008-03-29 20:27:20, szombat
 
  Hogyan ajándékozott Mátyás király?





Egy szegény ember talált egy nagyon nagy tököt. Elvitte Mátyás királynak, odaadta ajándékba. A király meg pénzt adott a szegény embernek, annyit, hogy két ökröt vehetett rajta. Így aztán négy ökrön szánthatott, mert azelőtt is volt kettő.


A szomszédja, a gazdag ember kérdezte, hol vette azt a két ökröt. A szegény ember elmondta, hogy így meg így, talált egy nagy tököt, aztán Mátyás királynak adta ajándékba.


- Na, jól van, majd viszek én is valamit.


Volt neki egy szép csikója, odaadta a királynak ajándékba. Nézi Mátyás a szép csikót, egyszer azt mondja:


- Ez már csakugyan szép csikó, ilyet még magam sem láttam!


Odavezeti a gazdag embert a tökhöz, hogy hát ő látott-e már ilyen nagy tököt.


- Na, már ilyent még magam sem láttam!


- Na, legyen a magáé azért a csikóért!


Mert Mátyás király tudta, hogy a gazdag ember nincs rászorulva a pénzre. Azt a tököt adta neki, amit a szegény embertől kapott. Ilyen igazságos volt!
 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
A boldog ember
  2008-03-29 20:26:38, szombat
 
  A BOLDOG EMBER

Mátyás mellett élt a legmegbízhatóbb belső embere, aki nélkül a király soha nem ment messzire. Egyszer, valami rossz italú víztől Mátyás bizal­masa olyan kólikát kapott, csak halt meg. A földön fetrengve sanyargott. Utolja felé már a szemét sem tudta fölnyitni, a kaszás is ott haptákolt a háta mögött, amikor a szomorú hírt hallva egy kuruzsló jelentkezett, hogy á tudja a gyógyírt.

,,Az ország legboldogabb emberének az ingét hozzák, adják rá, életben marad."

A király kíséretének száz lovasa ezerfelé szaladt a boldog ember inge után. fölhajtottak ungot, berket, boldog embert nem találtak, olyat se, aki annak hazudta volna magát.

Nagy orracsüngesztve hazafelé tartott a boldogemberinge-kereső küldött­ég, amikor a szegedi kopárosokon át Buda felé ballagva hallják ám, hogy szépséges tilinkószó bukdácsol fülükhöz a homokbuckák ballangóival ver­sengve. A király küldöttsége csakis okosokból verbuválódik. Azt gondolták, aki pikuláz, az jókedvű, aki jókedvű, az a boldog.

Odamennek, hát egy juhászlegény fújja a pikuláját. Kérdik tőle, boldog-e.

A bojtár teketória nélkül válaszol: - Az vagyok tetőtál talpig!

- Mi teszi a boldogságodat?

- Szépen süt a nap, jókor járnak az esők, jó harapó mezők terülköznek, gyarapodnak a juhok, vastagszik bundájuk, bőven adják a tejet.

A király futárai térdenállva kérték a boldog juhászlegény ingét, zacskószám kínálva érte a számolatlan aranyakat.

Akkor a bojtár kigombolta mellén a kopottas szűrdolmányt, ami alól teste puszta bőre fehérlett elő.

Így halálozott el a király legjobb embere, a boldog ember inge híján.
 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
Éjféli mese
  2008-03-21 03:41:11, péntek
 
  Éjféli mese





Éjfélt ütött az
óra, vége volt a bálnak. A lány eltűnt volna, de a fiú szaladt utána.



Megragadta hófehér
kezét és ígéretet tett neki, hogy őt soha el nem engedi.



A fiú reménykedve
nézett kedvese szemébe, de nem a boldogság csillogott benne.



S a szempárból
könny csordult a lány arcára, tudta, a fiú nem viheti őt magával.



Egy-egy
rózsaszálat ajándékoztak egymásnak, örökké őrzik majd, ha el is szárad.



Hosszú órákig
ölelte utoljára a fiú a lányt. Félt, ha
elengedi, rabul ejti őt a magány.



A lány a tenger
felé haladt, séta közben szomorúan énekelt egy szerelmes dalt.



A fiú is dúdolta
szerelme kedvenc dalát, de ő az erdő felé indult tovább.



Senki sem nézett
hátra, csak mentek dalolva, nem gondolva egymás szavára.



Évek teltek el, s
ők egyedül éltek. Akadtak kérők, de a lány elutasította őket.



A fiú sem
választott a szépséges hercegnők közül, ő csak egy lánynak örült.



Éjfélt ütött az
óra, vége volt a bálnak. A lány nem volt sehol, a fiú nem találta.



Sietett a tenger
felé, kiabált a lánynak. De csak a hullámok zaja adott rá választ.



Odaért a parthoz,
s torkán megakadt a szó. Nem akarta el hinni, hogy a lány halott volt.



Egy erősebb hullám
kisodorta őt a partra. Karjában még ott volt az egy szál rózsa.



Rohant a fiú,
fogta hófehér kezét és ígéretet tett neki, nélküle már nem fog élni



A két rózsa szárát
a hullámzó tengerbe dobta. A szirmokat a lány köré szórta.



Elővette kardját,
de mielőtt szívébe döfte volna, a lány fölé hajolt egy utolsó csókra.



Halott volt már a
fiú is, mellette hevert kardja, tudta a lány is így akarta.



Most már együtt
lehettek örökre, s a fiú a lányt újból boldogan ölelte.





S egymás kezét
fogva holtan feküdtek ott, a fiú és a lány hol volt, hol nem volt.
 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
A brémai muzsikusok
  2008-03-21 02:55:58, péntek
 
  A brémai muzsikusok

Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.

"Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.

A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.

- Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.

- Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?

- Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.

A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.

- Mit keseregsz Bajszos? - érdeklődött a szamár.

- Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?

- Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.

A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.

Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?

- Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.

- Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!

A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.

Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.

Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:

- Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.

- Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.

- Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.

- Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.

Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.

Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.

- Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.

- Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.

- Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!

- Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.

A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.

A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe.

A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.

Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre.

Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.

- Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér.

Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.

A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.

A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.

Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a. kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:

- Kukurikú!

A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:

- A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: "Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!

Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.





Jakob Grimm - Wilhelm Grimm

Grimm legszebb meséi - Móra Ferenc Könyvkiadó

Budapest - 1965

 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
Babszem Jankó
  2008-03-21 02:55:32, péntek
 
  Babszem Jankó

Volt egyszer egy szabó és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette:

- Édesapám, világot akarok látni!

- Jól van - mondta a szabó -, segítsen a jó szerencse!

Fogott egy tűt, gyertyát gyújtott, az olvadt viaszból kis gömböt gyúrt, rászúrta markolatnak a tű tetejére, és átadta a parányi fegyvert a fiának.

- Nesze, most már kardod is van az útra - mondta.

- Köszönöm, apám - felelte a fiú -, megyek is hamarosan, csak előbb hadd költsük el együtt a búcsúebédet.

Azzal kiszökdécselt a konyhába, megnézni, mit főz az édesanyja. Éppen fortyogott is valami a tűzhelyen egy jókora fazékban.

- Mit eszünk ma, édesanyám? - kotnyeleskedett Jankó.

Az öreg szabóné nem szerette, ha sütés-főzés közben zavarják.

- Nézd meg magad, ha kíváncsi vagy rá - vetette oda.

Babszem Jankó szerette a jó falatot, hogyne lett volna kíváncsi. Felugrott a tűzhelyre, félrebillentette kicsit a fedőt, és belekukkantott a fazékba. Hanem abból egyszeriben felcsapott a gőz, elkapta a kis embert, és uzsgyi! - kivitte a kéményen.

A legényke egy ideig ott lovagolt a bodor felhőcskén, aztán szerencsésen leereszkedett a földre, körülnézett, s azt mondta:

- No kint vagyok hát a nagyvilágban!

Elindult foglalkozást keresni magának. És mert otthon jól kitanulta a mesterségét , beszegődött egy szabóhoz segédnek. A mester meg volt elégedve a munkájával, Babszem Jankó is a helyével; csak egy kifogása volt: sehogyan sem találta elég jónak az ételt, amit az: asztalra adtak.

Végül is kifogyott a béketűrésből, kiment a konyhába, és azt mondta:

- Hallja-e, mesterné asszony! Ha nem főz nekünk jobbat, holnap reggel odébbállok, és kiírom krétával a kapujukra:

Krumplihoz itt hús sose jár:

Isten veled, krumplikirály!

Az asszonyt elfutotta a méreg, fölkapott egy rongyot, hozzá akarta vágni a kis emberhez, de az elbújt egy gyűszű alá, és onnét öltögette a nyelvét.

- Megállj csak, majd ellátom én a bajodat! - pörölt a mesterné, de mire a gyűszűt fölemelte, Babszem Jankó már régen a rongy ráncában lapult; mikor pedig a gazdasszonya a rongyot is kirázta, ügyes szökkenéssel beugrott egy repedésbe az asztalon.

- Itt vagyok, ragyogok! - csúfolódott hol az asztalban, hol a fiókban, hol az egyik szék támláján.

A mesterné végül mégis elcsípte, és kidobta a házból.

A szabócska nagyot repült, még nagyobbat huppant, aztán talpon termett. lerázta magáról a port, és megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Erősen alkonyodott már. Babszem Jankó körülkémlelt, hol lelhetne jó kényelmes szállást éjszakára. Látott is valami olyasmit, mint egy kisebb faderék gondolta: ez éppen megfelelő. Nekikészült, hogy leheveredjék a tövébe de a fa megmozdult, mert hát nem fa volt, hanem egy embernek a lába. Abban a pillanatban nyakon ragadták, magasba lódították, s hiába kapálódzott kezével-lábával, jó erősen fogta valaki a nyakát. Egy pillanatra el is szédült a nagy repülésben. Mire eszméletre tért, ott találta magát egy embernek a tenyerén s egy sereg borostás arcot látott. Mind őt lesték, s úgy szuszogtak hozzá, hogy szegény kis Babszem Jankónak valóságos orkán süvöltött a füle mellett.

- Nézd már ezt a Góliátot! - harsogta az egyik ember.

- Többet ér ez minden tolvajkulcsnál! - mondta a másik. - Nincs az a szűk kulcslyuk, amelyiken be ne férne!

- Hallod-e, fickó! - szólt a harmadik. - Jössz-e velünk a király kincstárába? Bebújsz a kulcslyukon, és kihajigálod nekünk a sok pénzt. Rendben van?

Babszem Jankó töprengett egy kicsit, aztán ráállt a dologra. Most hát látta: rablók közé keveredett, s ha szépszerével nem megy velük, magukkal viszik erőszakkal. Beült hát az egyik rablónak a zsebébe, és mentek a kincseskamrához.

Csakhogy őrizték ám azt erősen! Két szuronyos katona is állt az ajtajában. A rablók tanakodtak egy ideig, aztán legtanácsosabbnak azt tartották, ha megkerülik a házat, s elrejtőznek hátul a kincseskamra ablaka alatt, a bokrok közt, Babszem Jankó meg próbáljon meg valahogyan behatolni, hátha nem veszik észre az őrök a pöttömnyi legénykét.

- Ez így jó lesz - helyeselte Babszem Jankó a tervet -, csak aztán mind fölszedjétek ám, amit kihajigálok!

Azzal nagy peckesen odalépkedett a kincseskamra vasalt ajtajához, s elkezdte szemügyre venni, nincs-e valahol hasadék az alján, hátha megtakaríthatja a fáradságot, s nem kell fölmásznia a kulcslyukig. Csakhamar föl is fedezett egy rést, éppen elég széles volt ahhoz, hogy becsússzék rajta. Hanem úgy látszik, elbízta magát a parányiságában, és nem ügyelt eléggé; mert az egyik silbak mégiscsak megpillantotta, amint befelé iparkodott.

- Nézd csak, milyen rusnya pók mászik ott - mondta a társának. - Agyontaposom.

- Hadd éljen szegény, nem vétett az neked - szólt a másik.

Így aztán Babszem Jankó végül is szerencsésen bejutott a kincstárba. Kinyitotta az ablakot, pisszentett a rablóknak, azok előbújtak a bokrok közül, ő meg kezdte kihajigálni nekik az aranytallérokat.

Amint így javában munkálkodik, egyszer csak hallja, hogy léptek közelednek, a kulcs csikordul a zárban: jön a király megszemlélni a kincseit. Nosza, gyorsan elbújt egy rakás arany mögé.

A király rögtön észrevette, hogy a tallérjaiból jócskán hiányzik. Sehogyan sem foghatta meg, mi ennek az oka, ki lehet a tolvaj, hiszen a kulcsot magánál őrizte, lakatnak, zárnak semmi hibája nem volt, és az őrség is a helyén állt. Egy ideig töprengett, de mivel semmiféle magyarázatot nem talált a dologra, végül is visszatért a lakosztályába, hanem azért elmenőben odaszólt az őröknek:

- Halljátok-e, jobban vigyázzatok, valaki rájár a pénzre!

A katonák megijedtek; és erősen fülelni kezdtek. Egyszer csak hallják ám, hogy odabent csendül-pendül, csörren-zörren az arany; mert amikor a király léptei eltávolodtak, és csend lett, Babszem megint nekilátott a munkának. Az őrök szaladtak hamar a kulcsért, jól bezsírozták, hogy ne csikorogjon, óvatosan kikattintották a zárat, aztán hopp! - beugrottak a kamrába, hogy lefüleljék a tolvajt. Babszem Jankó azonban fürgébb volt náluk: végigszaladt a fal mentén, bebújt a sarokba, és magára húzott egy aranytallért, még a füle hegye se látszott ki mögüle.

- Hol vagyok? Itt vagyok! - kiáltotta csúfondárosan.

Mire az őrök odarohantak, már a másik sarokból kiabálta egy másik tallér mögül:

- Itt vagyok! Hol vagyok?

Szegény katonák egy ideig ide-oda szaladgáltak a kincseskamrában, hanem aztán megunták, hogy így bolonddá tartják őket, bele is fáradtak a haszontalan hajszába; legyen, ami lesz! - gondolták, ráfordították a kulcsot a kamrára, leültek jobbról-balról a pántos ajtó mellé, és elaludtak a kimerültségtől.

Babszem Jankó pedig mind egy szálig kihajigálta a rengeteg aranypénzt. A legutolsót jól megpörgette, röptében fölpattant rá, úgy suhant ki az ablakon.

Dicsérték, magasztalták is a rablók:

- Szó, ami szó: igazi hős vagy! Akarsz-e a vezérünk lenni?

Babszem Jankónak azonban nem fűlt a foga a rablóvezérséghez. "Hogyisne - gondolta magában -, hogy a végén akasztófára jussak!" De a rablóknak csak annyit mondott nagy udvariasan:

- Köszönöm a megtiszteltetést; nem fogadhatom el, mert előbb világot szeretnék látni.

- Rendben van - mondták a rablók -, de akkor legalább osztozzunk meg a zsákmányon!

Babszem Jankó azonban abból sem kért egyebet, mint egy lyukas krajcárt. Fölcsatolta derekára a kardját, elbúcsúzott a rablóktól, és nekiindult megint a világnak. Itt is, ott is munkába állt, de mindenütt hamarosan kitelt az ideje mert sehogyan sem bírta az állandóságot.

Sok bolyongás után végül is beállt szolgának egy fogadóshoz. A szolgálólányok azonban nem szívelhették, mert a pöttöm emberke minden titkos dolgukat kileste.

- Amióta ez a mihaszna itt van, még egy üveg bort sem csenhetünk el a pincéből - mondogatták egymás közt, és legszívesebben eltüntették volna a föld színéről.

De hát hogyan tüntessék el? Megjött annak is az alkalma.

Egyszer az egyik lányt leküldték a kertbe füvet kaszálni. Babszem Jankó ott ugrált a közelében, egyik fűszálról a másikra szökdécselt. "Megállj gondolta a lány -, most elbánok veled!" - azzal meglendítette a kaszát, és egyetlen suhintással levágta Babszem Jankó alatt a füvet. Az még csak meg se nyikkanhatott: a lány gyorsan összemarkolta a friss szénát, kendőbe kötötte, aztán Babszem Jankóstul odavetette a tehenek elé.

Volt azok közt egy nagy fekete jószág, az egyszeriben lenyelte Jankót, úgyhogy a sok fű közt semmi bája nem lett.

Sűrű sötétség volt a tehén bendőjében, még csak egy árva gyertyaszál sem égett benne. A kis legény nagyon rosszul érezte magát ebben a fekete éjszakában. Alig várta, hogy alkalom kerülközzék a jeladásra.

Kínálkozott is hamarosan, mert már elérkezett a fejés ideje. Mikor a feketére került a sor, Babszem Jankó nagyot kiáltott:

Hoppla-hó! Hoppla-hó!

Tele van a csobolyó!

De hiába, elveszett a hangja a tehénbőgésben.

Fejés után lement a fogadós az istállóba, megállt a fekete előtt, azt mondta:

- Ezt a jószágot holnap le kel! vágni.

Babszem Jankó megijedt, teli torokból kiabálni kezdett:

- Engedjetek ki! Itt ülök benne!

- Hol? - kérdezte a gazda, mert hallotta a hangot, de el sem tudta képzelni, honnét jön.

- Hát a feketében! - kiáltotta Jankó.

- Ugyan ne bolondozzál velem! - mondta mérgesen a fogadós, mert azt hitte, hogy a csaposlegény tréfálkozik, és elment.

Másnap reggel levágták a tehenet, apróra földarabolták, de Babszem Jankóban szerencsére nem esett kár, mindössze csak annyi történt vele, hogy belekeveredett a kolbászhúsba. Megsózták, megborsozták, megpaprikázták, hogy csak úgy prüszkölt tőle, aztán jött a böllér, és egy csomó szalonnakocka meg egy marék daráit hús társaságában beletöltötte Babszem Jankó a kolbászhéjba.

Hát ez meglehetősen szűk kvártély volt! Ráadásul füstre akasztották a kéménybe; ott aztán aszalódhatott volna ítéletnapjáig.

Szerencsére úgy tél dereka táján vendég érkezett a fogadóba, és mindenáron kolbászt akart enni reggelire.

- Hozz egy szálat a füstről! - mondta a fogadósné a konyhalánynak, az meg éppen azt akasztotta le, amelyikben Babszem Jankó telelt.

Lekerült hát a füstről, de most jutott ám csak veszedelembe! A fogadósné nekiállt a szeletelésnek, szisszent az éles kés, hullott az egyik szelet a másik után, Babszem Jankó meg csak kapdosta a fejét jobbra is, balra is, nehogy véletlenül az ő nyakát is elvágják. Mikor aztán az egyik szelettel végre kifordult a konyhadeszkára, nem sokat teketóriázott, kapta magát, és megugrott.

Ebben a házban annyi baj érte már, egy pillanatig sem akart tovább itt maradni.

Nyakába vette a lábát, s uccu neki! - meg sem állt, míg ki nem ért a mezőre.

- Csakhogy végre szabad eget látok! - fohászkodott föl, s éppen egy nagyot akart szippantani a hűs levegőből, mikor egy kódorgó róka merő szórakozottságból egy szöcskével együtt őt is bekapta.

A szabócska összeszedte minden erejét, megvetette a lábát róka koma garatjában, jól megkapszkodott, nehogy lecsusszanjon, s elkezdett kiabálni:

- Mi dolog ez, róka testvér! Én vagyok az, Babszem Jankó, én akadtam a torkodon, engedj ki!

- Igaz - mondta a róka -, minek is nyelnék le ilyen semmiséget? Ha megígéred, hogy nekem adod az apád tyúkjait, kijöhetsz.

Babszem Jankó mindent megígért. Erre a róka nemcsak hogy kiengedte, hanem még haza is vitte.

Otthon nagyon megörültek Babszem Jankónak, és cserébe odaadták érte az egész baromfiudvart. De mert az öreg szabónak mégiscsak fájt egy kicsit a szíve a szép fehér meg kendermagos tyúkjaiért, Babszem Jankó elébe állt, s azt mondta:

- Sose búsulj, édesapám, hoztam ám neked valamit a tyúkjaid helyett! Azzal nagy büszkén odaadta neki a lyukas krajcárt, amit a vándorútján szerzett.





Jakob Grimm - Wilhelm Grimm

Grimm legszebb meséi - Móra Ferenc Könyvkiadó

Budapest - 1965

 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
Kutya egy mese
  2008-03-21 02:54:49, péntek
 
  Kutya egy mese

Az erdô alján, a bokor tövén már csak egy kicsi kutya rejtôzött. Öten voltak egykor: izmosak, gömbölyűek és vidám kedvűek. Kutyamama óvta ôket széltôl-víztôl, erôs nap fényétôl, esô hűvösétôl - mi lehet jobb ennél? Kutyamama a szabad ég alatt élt - evett, amit talált, ami így, nyáron egész jó mulatság, mert itt-ott kitesznek mindenféle földi jót: vasárnapi ebéd morzsáit, kiszáradt süteményvéget, és ó, még csontokat is, néha nem is keveset. Ez ám a kutyaélet!

De eljött a nyár vége, ritkulóban voltak a kerítések elé kitett tálak, az ízes-grízes maradékok - a boldogságmorzsákat már a verebek is felcsipegették. Ez ám a kutya élet! És egy nap kutyamama nem jött vissza. Mi lett vele? Talán csak a Szél tudja, a mindenhova befújó; talán csak a Nap látta, a mindent megvilágító; talán csak az Esô hallotta, a mindent tisztára mosó...

És ott maradt az öt gömbölyű, vidám kedvű, szôrös-borzos kiskutya. Vajon mi lesz veletek? Vajon ki lesz veletek? Kutyamama nem jött többé - hol lehetsz, te oltalmazó, testeddel melengetô? Az öt gömbölyű, vidám kedvű, szôrös-borzos kiskutya, bizony, nagy bajban volt. S mert enni kell, elindultak világot látni. Tarisznyájukban nem volt hamuban sült pogácsa, és bizony sajnos az utak mentén sem kolbászból volt a kerítés. Elôször csapatosan meneteltek, de az öt éhes bendônek bizony kevés volt a szerencsében talált falat - így a keresztutak közepén elváltak egymástól, és külön folytatták világlátó csavargásukat. Idejük végtelen volt és céltalan. Övék volt az ég, a levegô, a folyók tükre.

Esténként az erdô alján, a bokor tövén találkoztak újra és újra - egyre kevesebben. Hol maradtatok le? Mi történt veletek? A kicsi kutya nem tudta.

Már csak egymaga rejtôzött ott el éjszakára, a kövér képű Hold alatt. Nem értem, hova visznek, nem értem, mi lesz velem - gondolta, amikor felnyalábolták és kicsi kosárba rakták nevetô szájú gyerekek.

Egymásra találás, így szokták mondani. Lett ennivaló, meleg fészek, boldogságmorzsák minden este - csak jaj, a folyó tükrét, azt tudná feledni...


Mirtse Zsuzsa
 
 
0 komment , kategória:  Mese, Történetek  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 34 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 1 db bejegyzés
Összes: 9832 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 67
  • e Hét: 877
  • e Hónap: 3023
  • e Év: 120867
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.