Belépés
finike.blog.xfree.hu
Aki szeretetben él, nem büszke, nem akar másokon uralkodni, nem halljátok soha, hogy hibáztatna, vagy gúnyolna másokat. Nem kutat mások szándékai felől, nem hi... Bajnai Teca
1975.01.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Minden ami Velence
  2007-04-04 15:35:28, szerda
 
  A helyszín
A természet erőinek is köszönhető Velence létrejötte: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyamáradatoknak és a tenger munkájának állandó összecsapásából származik. Az Alpokból lezúduló, gleccserek által szaggattott kövek, törmelékek elérték a tengert, amit az Adria hullámai a part előtt teregettek el - így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között hosszú szigetek és nagy turzások jöttek létre. Így született meg a lagúna, mely 6-10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé. A part felé mindinkább elmocsarasodik, ez az ún. holt lagúna. A lagúna másik, eleven részébe viszont bejut a tenger kisméretű apálya és dagálya, a vize tehát együtt él az Adriával, így nem mocsarasodik el, ez az élő lagúna - ilyen lagúnából nőtt ki Velence.


[szerkesztés] Magas vízállás
Velence jellegzetessége a magas vízállás (acqua alta). Évente több alkalommal is előfordulhat november és április között, hogy ár önti el a város mélyebben fekvő részeit.

A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren (Piazza San Marco), a megállóknál és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés.


[szerkesztés] Éghajlata
A város klímáját a tenger határozza meg. Bár télen előfordulhatnak hideghullámok, nyáron pedig kánikula, a tenger felől szinte mindig érkezik friss szél. Téli időszakban néha sűrű tengeri pára burkolja a várost.


[szerkesztés] Története
Az 500-as években a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották.

Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vízét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20-30 családból kerültek ki. E különös közösség állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie

A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, az első dózsét s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az arengo döntötte el, de a főnökök már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján.

Eközben a város tengeri hatalommá fejlődött: a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek. 827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból, ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát.

A 10. században az állam irányítását a Nagytanács vette át; a dózse mellé 6 tagú testületet állítottak, a signoriát, az igazgatási teendőket a procuratorok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el.

A Keletrómai Birodalom a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204-ben ejtette, mikor a 90 éves Enrico Dandolo a keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei-tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került.

A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő- és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen.

A zsákmány felébresztette a másik hajósállam, Genova irigységét, amely eddig eredményesen kereskedett Bizánccal, és telepei a Krím-félszigetig értek. Velence kisemmizte társait, s ezzel megkezdődött a két tengeri köztársaság több mint 100 évig tartó háborúja, melyben végül Genova vesztett. Az 1400-as években így Velence hatalma a tetőfokára hágott: 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1 400 000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén megszerezte a viruló Ciprusi Királyságot. Jogara alá hajtotta Észak-Itália valamennyi gazdag városát, s még Miksa német-római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedését is sikerült saját javára fordítania.

A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek:

mikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570-ben a törökök elfoglalták Ciprust is.
több csapás érte a várost: két tűzvész: 1574-ben és 1577-ben, illetve 1575-ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyedrészét elpusztította), majd 1630-ban egy újabb járvány 40 000 ember életét követelte.
E csapások megtörték a Velencei Köztársaságot, s a 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Mikor a törökök 1718-ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait.

Az elöregedett köztársaságot Napóleon, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797-ben a Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szent Márk téren nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet, s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet. A franciák mégis megszállták a várost. Napóleon előbb az osztrákoknak engedte át, majd az Olasz Királysághoz csatolta, bukása után a város ismét az osztrákokhoz került. 1848-ban itt is volt népfelkelés: Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot, de Radetzky marsall elfoglalta a várost.

Velence csak 1866-ban csatlakozott az Olasz Királysághoz. Ezer éves hatalmának vége, ma már inkább a művészek és a turisták városa.

A XX. században három pátriárka is a pápai trónra került:

1903-ban Giuseppe Sarto bíboros aki X. Pius néven 1914-ig pontifikált. 1954-ben szenté avatták.
1958-ban Angelo Roncali bíboros aki XXIII. János néven 1963-ig pontifikált. 2003-ban boldoggá avatták.
1978-ban Albino Luciani bíboros, aki I. János Pál néven 1978. augusztus 26. - 1978. szeptember 29. között ült Szent Péter székén, 33. napi pontifikátus után tisztázatlan körülmények között hunyt el. 2003-ban megindult a boldoggá avatása.

[szerkesztés] Látnivalók
Fő szócikk: Velence és lagúnája

[szerkesztés] Épületek
Velence épületeit egymáshoz közel álló, fából készült cölöpokre építették (a víz alatt oxigén hiányában a fa nem rohad el), amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is. A házak megtámasztására használt fákat a mai Szlovénia nyugati területein vágták ki, okozva ezzel a mai Kras, Lika és Gorski kotar régiók sivárságát. A pillérek nagy része sok évszázad után még mai is érintetlen.


[szerkesztés] Kultúra
Velence sok hagyományos ünnep otthona, melyeket minden esztendőben megrendeznek:


[szerkesztés] Ünnepek

Jellegzetes karneváli jelmezekVelencei Karnevál: évente megrendezett télbúcsúztató rendezvénysorozat a városban.
Vogalonga: május egyik vasárnapján megrendezésre kerülő ünnep. 32 km útvonalat kell végigevezni a jelentkezőknek a csatornákon, bármely méretű és típusú csónak vagy hajó részt vehet a látványos felvonuláson.
Festa del Redentore: július harmadik szombatján és vasárnapján zajló ünnep. Résztvevői csónakhidat építenek a Giudecca csatornán illetve pompás tűzijátékkal kísért éjszakai virrasztást tartanak.
Regata Storica: szeptember első vasárnapjának ünnepe. Különleges, gazdagon díszített csónakok felvonulásával kezdődik a Canal Grande csatornán. Ezt követi a kétevezős gondolák versenye.
Festa della Sensa: áldozócsütörtök utáni vasárnapon tartják. A Köztársaság kezdete óta azzal ünnepelték, hogy a dózse Velence és a tenger házasságának jelképeként a San Nicoló al Lídónál a Bucintoró nevű díszes hajóról a tengerbe vetett egy gyűrűt. Napjainkban a polgármester, a pátriárka és más velencei tisztségviselők követik ezt a hagyományt.

[szerkesztés] Kulturális rendezvények
A város számos kulturális rendezvény helyszíne, a nevezetesebbek:

a Velencei Biennálé: kétévente megtartott, egész nyáron át megrendezésre kerülő modern művészeti kulturális seregszemle. 1895 óta létezik.
a Filmszemle: ugyancsak a Biennálé szervezésében nyaranta megtartott filmfesztivál.

[szerkesztés] Múzeumok, kiállítások
Velence a mai napig a kultúra egyik fellegvára Olaszországban. Erről múzeumai, kiállításai, színházai, balett-, opera- és hangversenyprogramjai, fesztiváljai tanúskodnak.

Leghíresebb múzeumai: a világhírű Galleria dell'Accademia, a Museo del Ghetto, a Palazzo Grassi, a Peggy Guggenheim Múzeum, a Querini Stampalia és a Scuola Grande di San Rocco di Venezia.




[szerkesztés] Közlekedés

Velence gondoláiA szigeteket, amelyeken Velence felépült, több mint 400 híd köti össze. Az óvárosban a csatornák az utak szerepét látják el, és itt a közlekedés vagy vízi vagy gyalogos formában zajlik. A 19. században egy csak gyalogosok által használható töltésutat építettek a városból a szárazföldre, ami hatására aztán egy vasútállomás és egy autóút is megépült. A jelenleg is álló parkolóházakat a 20. században építették.

Jellegzetes közlekedési eszközök:

gondolák: ma már főleg sétacsónakázásra használt vízi járművek, bár néhány még kompként is üzemel (traghetti). Pár velencei család mindmáig saját gondolával rendelkezik. A gondola kinyúló orr-részének fémből készült hatos fogazású díszítése a város hat kerületére (sestiere) utal. A különleges faépítésű jármű színe fekete, 1562-ben ugyanis rendeletet hoztak rá, hogy minden gondolát egyformára kell festeni - ezzel kívánták csökkenteni a nemesi családok rivalizáló kedvét.
vizibuszok: menetrend szerinti közlekedésű járművek. Fajtái: a vaporetto (220 fős) és a gyorsabb motoscafo (130 fős).
taxik: tulajdonképpen motorcsónakok

[szerkesztés] Gazdaság
A város főként idegenforgalmából él. A turizmushoz kapcsolódik az üveg-, csipke- és textilgyártás is, mely a helyi munkaerőt foglalkoztatja. E hagyományos ipari ágazatok központja Murano illetve Burano szigetei évszázadok óta.

A szárazföldi részén levő Mestre és Marghera elővárosokban települt a petrolkémiai, alumínium- és hajóipar. Marghera kikötőjének ma már jelentősebb a forgalma, mint magának Velencének.


[szerkesztés] Velence szülöttei és lakói
Tomaso Albinoni zeneszerző
Giovanni Bellini festő
Bernardo Bellotto festő
Giovanni Antonio Canale, vagy Canaletto festő
Rosalba Carriera festőnő
Giacomo Casanova utazó, író és velencei kém
Francesco Cavalli zeneszerző
Gasparo Contarini teológus és diplomata
Vincenzo Maria Coronelli kartográfus
Andrea Gabrieli zeneszerző
Antonio Caldara zeneszerző
Giorgione festő
Baldassare Galuppi operaszerző
Carlo Goldoni komédiaíró
Lorenzo Lotto festő
Bruno Maderna, festő és karmester
Gian Francesco Malipiero zeneszerző
Claudio Monteverdi zeneszerző
Luigi Nono zeneszerző
Marco Polo utazó és felfedező
Paolo Sarpi teológus és történész
Giovanni Battista Tiepolo festő
Jacopo Tintoretto festő
Tiziano Vecellio festő
Antonio Vivaldi, zeneszerző
Ermanno Wolf-Ferrari, német-olasz zeneszerző
Albino Luciani, bíboros a késöbbi I. János Pál pápa Link
 
 
0 komment , kategória:  Nászút  
A víz városa
  2007-04-04 15:33:26, szerda
 
  Velence (olaszul Venezia, velencei nyelvjárásban Venezsia) a lagúnák városa, az észak-olaszországi Veneto régió székhelye, amely az Adriai-tenger északi részén fekvő mocsaras Velencei lagúnában fekszik. Ez a sósvizű lagúna két jelentős folyó, a Pó és a Piave torkolata között fekszik. A teljes velencei ,,communa" lakossága 271 633 fő (2004. január 1.), ebből a ,,centro storicoban" (a történelmi városközpont, Velence ,,magja") 62 000-en, a ,,terra fermában" (a lagúnán kívüli területek), nagyrészt Mestrében és Margherában 176 000-en élnek. A Padova és Velence által alkotott urbanizált régió lakossága 1 600 000 fő.

Velencét sokszor illetik az ,,Adria királynője", a ,,víz városa" és a ,,fény városa" jelzőkkel.

 
 
0 komment , kategória:  Nászút  
Velence. Térkép
  2007-04-04 15:30:13, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Nászút  
Velence története
  2007-04-04 15:26:26, szerda
 
  A velencei lagúna mintegy 1300 négyzetkilométernyi mocsaras terület. Vize sekély, sok helyütt csak derékig ér. Körülötte az egész vidék sokáig járhatatlan volt; a Pó és az Adige hordaléka nem töltötte föl tökéletesen az egykori tengeröblöt, s a talaj ingoványos maradt. A mai Velence körül számtalan cölöpöt láthatunk, melyeket a homokos zátonyokra vertek még évszázadokkal ezelőtt; a halászoknak, rákászoknak jelzik a hajózható útvonalakat, az elsüllyedt hajók roncsait, melyeket betemetett az iszap, s a mégoly sekély vízből sem látszanak ki.

Velencében a víz a város pazar kivilágítása ellenére este szokatlanul fénytelen, s nappal sem olyan élénk kék, mint az Adria általában. Ám őszi estéken, amikor a napok már egyre rövidebbek és a víz felszíne olajosan csillog a leszálló köd párája alatt, gyönyörű látványt nyújt. Olyan szépet, hogy az emberben felmerül a kérdés: vajon a sok kiváló velencei festő, akik a várost és annak nevezetességeit oly sokszor örökítették meg, miért fordítottak oly kevés figyelmet a tengerre és Velence környékére?


--------------------------------------------------------------------------------


A magyarázat az lehet, hogy ezen a vidéken az ember felülmúlta a természetet. Ma már különösnek tűnik az a gondolat, hogy valaki a bőven termő Pó-síkságtól nem messzire, éppen ezeken a terméketlen, kopár szigeteken telepedjék le.

A város alapítóit valószínűleg a félelem hajtotta. Hogy honnan jöttek, honnan származtak, nem tudjuk; egy igazolatlan legenda szerint Kisázsiából érkeztek, s a hódító görögök elől menekültek Trója eleste után. A trójai háború azonban több mint másfél évezreddel a város feltehető alapítása előtt zajlott: Velence története a négyszázas évek környékén kezdődik. Őslakói - akármilyen népcsoporthoz is tartoztak - az utolsó óráit élő birodalom alattvalói voltak.

A környező vidék jelentősebb városai Patavium (Padova), Altino, Concordia és Aquileia voltak. Lakóik a lagúnákhoz csak csak friss halért és sóért jártak, s valószínűleg nem is lett volna ez később sem másként, ha az V. század elején nem törnek be a barbárok az Itáliai-félszigetre is. Elsőzör a gótok érkeztek Alarik vezetésével. Végigdúlták, felégették és kifosztották egész Venetia tartományt, míg végül elérkeztek Aquileiához.

A hír hamar elterjedt Itália-szerte, s a városok és falvak lakói menekültek a barbárok elől; elhagyták szülőhelyüket, s olyan településeket kerestek, amelyek képesek voltak dacolni az ellenség ostromával, illetve ahová a barbárok nem tudták őket követni. Ezért menekültek a legelszántabbak a lagúna szigeteire. Itt az emberek azért érezték magukat biztonságban, mert úgy okoskodtak: a barbárok nem tengerparti országokból érkeztek, nincsenek hajóik, talán tudomást sem vesznek a lagúnák szigeteire menekült emberekről, mivel érdeklődésüket a jóval gazdagabb, és könnyen elérhető városok kötik le.

Igazuk is lett. A következő évben, amikor egyre-másra söpörtek végig a vidéken a hódító barbár hordák, melyek lavinaként zúdultak le az Alpokból, mind többen találtak menedéket a lagúna szigetein; 412-ben, tíz évvel azután, hogy Alarik hordái végig dúlták Itáliát és Rómát, Velence már virágzó város - legalábbis a helyi szájhagyomány szerint.

Ez a szájhagyomány azonban hitelét veszti, ha összevetjük a kevés rendelkezésre álló dokumentummal. Fönnmaradt például egy feljegyzés Pataviumból, ahonnan három tisztviselő látogatott az V. század elején Velence vidékére, hogy kereskedelmi bázist létesítsenek a Rialto-szigeteken. Ez nem arra utal, hogy Velence jól kiépült város lett volna már akkor is; valószínű, hogy a század első felében a lakosok még nem tekintették örökös letelepedési helyüknek a szigeteket. Várták a barbár hordák kivonulását, várták, hogy viszzatérhessenek eredeti lakóhelyükre - legalábbis abba, ami megmaradt belőle. Bizonyára csak az első honfoglalók leszármazottai, a lagúnákban születettek jöttek rá, hogy nincs érteleme visszatérni a szárazföldre, sőt egyenesen öngyilkos lépés volna; a gótok inváziója csak a kezdet volt. 452-ben a gótokat egy még veszélyesebb horda követte: a hunoké, élén Attilával. A hunok vérengzőbbek és leleményesebbek voltak elődeiknél. Senki sem állt útjokba egészen Aquileiáig, melyet Attila hosszasan ostromolt. A római birodalom egyik legerősebb városa hősiesen állta a sarat. Az állóharchoz nem szokott hunok három hónap után már-már fölhagytak az ostrommal, amikor Attila észrevette, hogy a gólyák elhagyják a várost. Ez persze lehetett egyszerűen az időjárás következménye is, de a hun uralkodó égi jeladásnak nyilvánította, és kihirdette harcosainak, hogy Aquileia gyakorlatilag már az ő kezükben van. A babonás hitben tarott hunok újult erővel folytatták az ostromot, és pár nap múlva a római birodalom egyik metropolisa alig volt több együres tojáshéjnál.


--------------------------------------------------------------------------------


466-ban a szigetek képviselői az Aquileiától nem messze délre fekvő Gradóban tanácskozást tartottak, melyen megalkották a városkák kezdetleges önkrmányzati rendszerét. Minden sziget külön tribunussal rendelkezett, akiket évente újraválasztottak. Ehhez a kezdetleges közösséghez tartozott természetesen a mai Velencén kívül a győlés színhelye, Grado is.

Ez a városállamnak még nem nevezhető közösség függetlenítette magát az amúgy is szétesőfélben lévő római birodalomtól: a földrajzi elkülönülés lehetővé tette Velence első polgárainak, hogy politikailag kivonják magukat Itália mozgalmas eseményeiből. A birodalom bukásának, melyet a germán Odoaker tett teljessé, mikor 476-ben az utolsó római császárt, Romolus Augustulust, megfosztotta trónjától, alig volt visszahangja a lagúna lakói között. S amikor tizenkét évvel később Odoaker is térdre kényszerült a keleti gót Teodorikkal szemben, az utóbbi sem lehetett biztos a velenceiek engedelmességében - holott birodalmának fővárosává a közeli Ravennát tette.

Teodorik 523-ban levelet küldött Velence városának. Ez témájához képest - voltaképp rutinjellegű dolgokról van szó - túlságosan részletesnek és kimerítőnek tűnik. Íme a levél: "Az idén igen bőséges volt a bor- és az olajtermés, ezért megparancsoltuk, hogy a begyűjtött javakat szállítsátok Ravennába. Megkérünk ennélfogva benneteket, hogy alttvalói hűségeteket kimutatván, a szállítást minél gyorsabban véghezvigyétek. Azért kérünk titeket erre, mert szülőföldetek adottságainál fogva sok a hajótok... Szállítás közben a tengeren nem kell félnetek a viharok dühétől, mivel mindvégig partközelben maradhattok. Hajóitok, mint már megbizonyosodhattunk róla nemegyszer, úgy siklanak, mintha sík mezőn haladnának. S ha elállna a szél, embereitek készen állnak, hogy kötelekkel a partról vontassák a hajókat. Ti, velenceiek, úgy éltek, mint a tengeri madarak; házaitok a vízen fekszenek, mint a tavirózsák. A talaj, amelyre építkeztetek, nem szilárd, ti mégis bátran dacoltok a tenger dühös hullámaival. Népetek nagy vagyonnal bír: a hal mindig elegendő táplálékot nyújt nektek. Nálatok nincs különbség gazdag és szegény között; egyforma ételetek, egyformák lovaitok. Az irigység mely az egész világon úr, előttetek ismeretlen. Minden erőtöket a sópárlásra fordítjátok, ami számotokra és gazdagságot és a hatalmat biztosítja, hogy beszerezhessétek a nálatok hiányzó dolgokat. A só erőt és biztonságot ad nektek; minthogy arany nélkül megél az ember, de a sót senki sem nélkülözheti. Kérlek hát benneteket, készítsétek bárkáitokat föl az útra, melyeket úgy köttök ki házatok elé, mint más a lovát, s induljatok minél előbb."

Ha eltekintünk is az udvarias szóvirágoktól, a levél azt bizonyítja, hogy ez a furcsa vízi nép nagyon fontos volt az uralkodónak, épp ezért kesztyűs kézzel bánt vele. A levél valódi értéke abban rejlik, hogy elsőként ad hiteles képet a lagúna életéről. Kiűtnik belőle, hogy Velence gazdagságának két alappillére, jövedelmező hatalmának záloga már kezdettől fogva a kereskedelem és a hajózás tudománya volt.


--------------------------------------------------------------------------------


A só, melyet nagy mennyiségben pároltak, nemcsak exportcikként volt fontos a számukra: ezzel tartósították a halat és a vadhúst is. A velenceiek ugyanis nemcsak halzsákmányban bővelkedtek, hanem a környező mocsarakban rendszeresen vadásztak is. Észak-Itália folyóin a VI. század közepétől kezdve a velenceiek lapos fenekű bárkái megszokott látványt nyújtottak. Ezekkel a hajókkal bonyolították le kereskedelmük nagy részét a szárazföld belsejében is - a város mind a pó, mind az Adige torkolatához közel esik. Teodorik idejében a hajókat még csak alkalmanként használták szállításra; leginkább Ravennába vittek élelmiszert, mint az idézett levélből is kitűnik.

Teodorik halála után Velence békés városa háborúba keveredett. A gót király uralma alatt ugyanis Itália elszakadt a római birodalomtól, hiszen annak jogutódja most már Bizánc volt. Teodorik halála után követői féltve őrízték ariánus hitüket. Az ariánizmus, mely szerint Krisztus nem egylényegű az istennel, csak hasonló hozzá, nem isten, csupán a legtökéletesebb ember, a 325-ös nikaiai (niceai zsinat) óta erenekségnek számított, ám a gótok és más germán törzsek is a kereszténységnek ezt a változatát fogadták el.

Teodorik személy szerint józan és merértő ember volt, megtűrt mindenféle hitet, és szigorúan gátat vetett minden vallási torzsalkodásnak. A bizánciak szemében azonban az ariánizmus vallás mindig is szálka volt, s kilenc évvel Teodorik halála után, 535-ben Justitianus császár hadjáratot indított Itália visszafoglalására. Csapatai élére kiváló hadvezérét, Belizárt állította, aki egy éven belül elfoglalta Rómát. A lagúnák népe fegyverrel nem vett a harcokban, de hajóikat ismételten igénybe vették hadicélokra is.

539-ben Belizár és serege Ravenna falaihoz érkezett. A velenceiektől azt követelték, hogy nyissák meg kikötőiket az utánpótlást szállító bizánci hajók előtt. Ravenna végül elesett, s Itália egy időre ismét a birodalom részév vált. Velence azonnal alkalmazkodott az új rendhez.

A változások semmiféle hátrányt nem jelentettek Velence lakosainak. A város hétköznapi életét továbbra is ugyanúgy irányították, mint azelőtt. A birodalom főembereivel szemben többnyire tartózkodóan, de udvariasan viselkedtek.


--------------------------------------------------------------------------------


551-ben a szájhagyomány szerint a velenceiek segítséget nyújtottak Belizár utódjának, az eunuch Narszetosznak: mikor egy árvíz miatt számos longobárd zsoldosa nem tudott eljutni Ravennába, a velenceiek vették hajóikra őket. Narszetosz hálából két templomot emeltetett a Rialto szigetén; az egyiket Szent Geminianus és Menna, a másikat Velence első patrónusa, Szent Teodor tiszteletére, akinek sárkányos szobra ma is ott ál a Piazzetta egyik oszlopának tetején.

Sok ilyen legenda maradt fönn, főleg Altino XII. századi krónikájában. Altino elmeséli például Narszetosz utódjának Longinosznak a látogatását a városban. A velenceiek az ő elképzelése szerint így üdvözölték: "Isten, a mi segítőnk és védelmezőnk, megtarott minket e mocsarak között, fából és nádból épített házainkban. A mi új városunk, Velence, melyet a vízen emeltünk, igazi otthonunk lett; itt bátorságban vagyunk a betolakodóktól, hódítóktól is, s nem félünk a világ bármely fejedelmétől, még a császártól sem - hacsak nem a tenger felől érkezik; viszont éppen a tengerben rejlik a mi erőnk." Altino szerint a császári hatalmat megkérdőjelező célzás ellenére Longinoszt kiemelkedő fogadtatásban részesítették. A harangok, fuvolák és más hangszerek zenéje elnyomta még az ég mennydörgését is.

Távozása után Longinoszt követek kísérik Velencétől Bizáncig. Állítólag ekkor jön létre az első hivatalos egyezmény Velence és Bizánc között, amely szerint a velenceiek segítsége fejében Bizánc katonai védelmet nyújt, és kereskedelmi kiváltságot biztosít a városnak a birodalom egész területén. Altino krónikájában azt is megjegyzi, hogy Longinosz említést sem tett semmiféle alárendeltségről. Az ezt követő ezer évből fennmaradt dokumentumok is arra utalnak, hogy Velence nem tekintette magát Bizánc alattvalójának.

Altino krónikája több érdekes történetet jegyez fel a legutolsó menekültekről is, például Pál püspök legendáját. A püspököt e szerint égi hang biztatta, hogy másszék föl egy velencei torony tetejére, és figyelje a tenger felszínén tükröződő csillagokat; ezek majd megmutatják a szigetet, amelyre nyáját kell vezetnie. Így telepedtek le aztán Torcello szigetén, amely nevét arról a toronyról kapta, amelyre a püspök fölmászott.

Hasonló módon vezette a legenda szerint embereit egy aquileiai püspök Grado, egy padovai pedig Malamocco szigetére. Aquileia lakói - ergyébként az ókorban ez a város nagyjából azt a szerepet töltötte be, mint a középkorban Velence - százötven év leforgása alatt háromszor kényszerültek menekülésre a bárbár hordák elől. Az utolsó alkalommal, 639-ben, Héraklész császár uralkodása idején, a longobárdok foglalták el Piave vidékét, s ekkor az aquileiaiak többsége Gradora menekült. A menekülőket a szájhagyomány szerint Szent Márk vezette, akinek nem ez volt az egyetlen érdeme: azért avatták szentté, mert ő mentette meg a szigetek népét a longobárdok terjesztette eretnek hittől. Ezért Velencében is nagy becsben állt, olyannyira, hogy kétszáz évvel később Alexandriából ellopták, s Velencébe szállították a holttestét; emlékét őrzi a világhírű San Marco katedrális és a világ egyik legszebb tere.

Velence az utolsó barbár támadások után rohamos fejlődésnek indul, de eleinte még nem beszélhetünk igazi városállamról, még számos templom ellenére sem. Inkább a szigetlakók szabad közössége volt a lagúna városkáinak laza szövetsége, melyet hatalmi és egyházi viták is megosztottak. Az egységet voltaképp csak Bizánc befolyása jelentette; még Velence latin neve, Venetiae is többes számú. Velence tehát eredetileg nem a mai város neve volt, hanem a szövetséges szigeteké együttesen. A bizánci helytartó székhelye a Hérakleioszról elnevezett Heraklia volt, míg a velencei bíboros rezidenciáját Gradón építették fel. A tulajdonképpeni Velence és Torcello között kereskedelmi versengés folyt, amelyből eleinte Torcello került ki győztesen, az idő múlásával azonban meg kellett hajolnia az egyre gyarapodó szomszéd város befolyása előtt.


--------------------------------------------------------------------------------


Ahogy az egyes települések növekedtek, egyre sűrűbben adódtak konfliktusok; a VII. században a szigetek lakói már nem emlékeztettek arra a békés, ártatlan népre, amelyhez egy évszázaddal korábban Teodorik írta idézett levelét. Állandó viszályok dúltak a városalapító pátriárkák és az újonnan érkezett egyházi emberek között is, ami lassanként nyílt összecsapásokhoz vezetett. Bizánc elvesztette tényleges befolyását Velence fölött, bár a császári helytartó jelenléte Heraklieában sokáig megakadályozta a velenceieket egy olyan vezető választásában, aki egymaga képes lett volna összefgni, egysíteni a településeket. Nem tudni, meddig tartott volna ez az állapot, ha 726-ban nem következik be súlyos válság a bizánci birodalomban. III. Leó császár ekkor adta parancsba, hogy el kell pusztítani az ikonokat, minden szentképet a birodalom területén, mivel szerinte a képi ábrázolás a földi uralkodó privilégiuma, Istent megjeleníteni nem szabad. Ez a rendelet beláthatatlan következményekkel járt, legalábbis a legenda szerint.

A szájhagyomány ugyanis azt tartja, hogy a birodalom nyugati tartományaiban nagy fölzúdulást okozott az ikonrombolás, s Itália II. Gergely biztatására fel is lázadt a császár ellen. Pál ravennai püspökot meggyilkolták, a tartományi helytartókat elüldözték. A felkelők tartományonként csapatokat toboroztak, maguk választották meg vezéreiket, és kikiáltották a függetlenséget.

A lagúnák területén a választás állítólag egy bizonyos Ursusra esett, aki Heralieából származott, és korábban is tisztségviselő volt. Megválasztása után felvette a dux címet, amiben nincs semmi különös, hiszen ez a cm már Diocletanius korától kezdve létezett a római birodalomban, s független hercegség fejét vagy a császárnak adózó helytartót egyaránt jelenthetett az évszázadok során. Az, hogy Ursus duxnak neveztette magát, csak azért érdekes, mert elindított egy ezeréves hagyományt; a dux alakult át a velencei dialektusban dózséra. A velencei köztársaság fennállása alatt állítólag 117 utódja volt Ursusnak.

Mindez valószínűleg csak legenda, bár a dózse szó aligha képzelhető el, hogy ha Velence föggősége Bizánctól csak formális volt, valóban lázadás tört vona ki egy birodalmi rendelet miatt. Sokkal hitelesebbnek tűnik az a történelmi forrás, amely szerint a városok szövetsége egy 697-ben Heraklieában, a gradói püspök kezdeményezésére megtartott gyűlésen határozta el, hogy mivel belviszályok veszélyeztetik a városállam jövőjét, a meglevő tizenkét tribunus helyett egyetlen méltóságot állítanak a városok élére. Meg is választottak egy bizonyos Paoluccio Anafestót, s ő lett az első velencei dózse.

Ezt a történetet Giovanni diakónus jegyezte föl a XI. század elején, s ezt tekinthetjük a legrégebbi történeti dokumentumnak Velence őstörténetéről. Maga a városállam is ezt a változatot fogadta el hitelesnek: Paoluccio képzelet után festett képe az évszázadokkal később épült Dózse-palotában, a legfelsőbb tanács termében, az első a 11 dózse-kép sorában.

Sajnos azonban ez a krónika sem hiteles; a valóságban az sem biztos, hogy Paoluccio létezett egyáltalán, nemhogy ő lett volna az első dózse. Hogy ki volt valójában, azt valószínűleg sohasem tudjuk meg, de föltehető, hogy csak ezután nevezték ki, miután 725 táján Velence és Herakliea fölmondta a sövetséget. Innen kezdve a Velence név már valóban a mai várost és közvetlen környékét jelölte csak, s erről a kis területről nyújtotta ki később csápjait a XIV-XVI. században fénykorát élő városállam.

 
 
0 komment , kategória:  Nászút  
Velence-Venezia
  2007-04-04 11:16:22, szerda
 
  Meglepetésben volt részem a napokban. Március 31 én volt az esküvőm és utána meglepetés nászút, Velencébe. Álomszép volt. Nem gondoltam, h valaha eljutok oda. Nagyon jól éreztük magunkat. Egy életre szóló emlékkel tértünk haza. És visszafele láthattam az Alpokat is.



További képek a képtáramban. És itt a link...


Link

 
 
0 komment , kategória:  Nászút  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 1051 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1
  • e Hét: 41
  • e Hónap: 1317
  • e Év: 40339
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.