Regisztráció  Belépés
nezsu11.blog.xfree.hu
Ne bánts másokat, hogy téged se bántsnak Németh Zsuzsa
2006.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 32 
Fegyvertelen vitézt éneklek
  2007-06-07 22:29:08, csütörtök
 
  Bogdán Kálmán:
Fegyvertelen vitézt éneklek

Lapát-kasza, avagy a 110/16 munkaszázad


Kállay magyar miniszterelnök 1942. október 23-i beszédéből: ,,Az összes hadköteles korban levő zsidót be kell hívni, tekintet nélkül katonai szolgálatra való alkalmasságára..."
Nagybaconi Nagy Vilmos honvédelmi miniszter november 22-i beszédéből: ,,A törvényhozás a hadsereg sorából kizárta az izraelita vallású magyarokat. Ezért a hiányzó honvédelmi munkaerőt belőlük kell kiállítani. A munkaszolgálatosoknak tudniuk és érezniük kell, hogy ők is honvédelmi szolgálatot teljesítenek, ha fegyver nélkül is. Parancsnokaiktól megkövetelem, hogy minden hatalmi túlkapást szigorúan toroljanak meg és a munkaszolgálatosokról minden tekintetben emberségesen gondolkodjanak..."
1942. június 25-én behívót kaptam, melyben értesítettek, hogy 48 órán belül jelentkeznem kell a szinérváraljai hadkiegészítőnél. A kaszárnya udvarán már mintegy 300 behívott ácsorgott, ténfergett, izgult, tanácskozott. Mindnyájunknak sok ismerőse akadt, hiszen szinte valamennyien Szatmár megyéből kerültünk elő. A társadalom minden rétege képviselve volt. Diplomások, mérnökök, tanárok, tisztviselők, iparosok, kereskedők, földművesek, favágók... Kisvártatva egy kövérkés zászlós közeledett és igyekezett a társaságot valamelyes kincstári alakzatba csoportosítani, ami nem volt könnyű feladat, hiszen a behívottak túlnyomó része nem volt harcban edzett vitéz. Irány a Kávássy tanya, ahol egy hosszú asztal mellett sorozó bizottság várt ránk. Elnöke Lékó főhadnagy, jóképű, stramm férfi... Valaki már azt is tudta, hogy profi futballista volt, a Tokodi ÜSC-ben rúgta a labdát. (Reméltük, hogy bennünket nem fog rugdalni.)
Zászlósunk harsány hangon viigyááázzzt! vezényelt. A főhadnagy mosolyogva nézett rajtunk végig. ,,Hát emberek Jutason meg Hajmáskéren az ilyesmit jobban csinálják. Mindegy, majd megtanulják maguk is. Hiszen lehet, hogy ezen dől el a háború sorsa. Figyeljenek kérem rám. Nem vagyok szónok, így igyekszem rövidre fogni a szokásos hegyi beszédet. Én nem mondom azt, hogy boldogok a lelki szegények, maguk úgysem hinnék el azt, még nekem sem, pedig én főhadnagy vagyok. Parancsba kaptuk, hogy egy munkásszázadot állítsunk össze. Egy század 224 emberből áll. Erre a létszámra van szükségünk. Tehát névsor szerint egyenkint fogom magukat szólítani, az illető körülbelül 100 métert futva tesz meg. Ha van jelenteni valója, megáll előttünk, és nyugodtan előadja a mondanivalóját. Még vigyázzba sem kell állnia. Ez a futás nem valami kitolás a részünkről, de így meg tudjuk állapítani, ki alkalmas, ki nem. Világrekord kizárva."
És kezdetét vette a ,,szemrevételezés". Persze, majdnem mindenkinek akadt jelenteni valója. Egy orvosi enciklopédia majdnem összes címszava elhangzott itt: gyomorfekély, szívbajok, asztma, vérnyomás, májbaj, vesebántalom, bronchitisz... Egy keszeg, hajlott hátú tag vonszolta magát az asztal elé... Lékó biztatóan kérdezte: ,,Beteg?" ,,Ojeje, de még milyen..." ,,És mi a baj? Gyomorfekély?" ,,Igen". ,,Magas vérnyomás?" ,,Igen". ,,Asztma?" ,,Az is". ,,Cirózis?" ,,Az is"... ,,Hm. És Casus Belli?" ,,Jaj, az is van". ,,Hm. Hát az nagy baj, akkor leszerelem..." Jakab Mózsi, a megye legrészegesebb zsidója közeledett ingatag lépésekkel. Lékó kiszúrta: ,,Ember, maga részeg? Hogy mer részegen jönni a sorozásra?" Mózsi nyugodtan felelt: ,,Azt hittem, hogy részeges mozgósítás van" ,,Ne olyan hangosan, még bezárják rémhírterjesztésért. De eddig úgy tudtam, hogy a zsidó csak árulja az italt, nem issza!" ,,Főhadnagy úr, én mindkettőt művelem. Apám bornagykereskedő, eladjuk az italt angróban és én visszavásárolom detailban". Parányi, nyeszlett zsidócska közelített a bizottság elé, talpig érő kaftánban. Megállt, összecsapta a bokáját, úgyhogy fájdalmasan fölszisszentett. Lékó mosolyogva bátorította: ,,Na, halljuk, maga milyen betegségben szenved?" A kettőbe vágott óriás síró hangon felelt: ,,Nagyságos ezredes úr"..." Lékó közbevágott: ,,Köszönöm a soron kívüli előléptetést, de amíg hivatalosan megerősítik, maradjunk a főhadnagyi rangnál. Szóval milyen betegségben szenved? ,,Szenvedek én, de nem betegségben, hanem córeszben. Tetszik tudni főhadnagy úr, nekem odahaza tizenegy gyermekem van..." Lékó rácsodálkozott : ,,Magának tizenegy gyereke van?" ,,Annyi." A főhadnagy szeretettel nézett a parányi családapára... ,,No hát ide figyeljen, barátom, ha maga bemutatja a bizottság előtt, mivel csinálta ezt a futballcsapatot, én leszerelem magát." Az emberke ijedten topogott... A főhadnagy azonban bíztatta: ,,Nincs ezen szégyellnivaló." Végül elszánta magát. Közelebb lépett az asztalhoz és nekünk háttal állva széttárta a kaftánját. A bizottság tagjai fölemelkedtek a székükről, előre hajoltak, majd elismerően bólogattak. Lékó pedig az emberke vállára tette a kezét és mosolygott: ,,No, barátom, én betartom a szavamat. Menjen haza. Ilyen szerszámmal igazán kár volna az édes anyafölddel közösülni. Vigyázzon azért, nehogy besorozzák a mezőhegyesi ménesbe..."
Berger Marcell szatmári újságíró vonult el katonásan, előírásszerűen a bizottság előtt. Nem volt jelenteni valója. A főhadnagy azonban utána szólt. ,,Kérem, egy pillanatra. Ön tartalékos zászlós?" ,,Igenis, főhadnagy úr." ,,A Kisezüst tulajdonosa?" ,,Igen." ,,Kérem, nem kíván leszerelni?" ,,Nem, főhadnagy úr." ,,Megértem, zászlós úr. Csak sajnálom..."
Végül is sikerült összeállítani a századot, amely a keresztségben a 110/16 munkásszázad elnevezést nyerte el. Megismerkedtünk a parancsnokunkkal: Gyáros László, civilben tisztviselő a Tungsramnál. A szolgálatvezető Gindel János őrmester, kövérkés, mosolygós férfi. Kaptunk még egy számvivő tizedest, egy felvételező és egy egészségügyi őrvezetőt. És négy honvéd urat, akik a szakaszparancsnokaink lesznek. Idősebb népfelkelők voltak, akik jóformán nem is tudták miről van szó, bár alapos eligazítást kaptak, különös tekintettel arra, hogy kik is vagyunk mi. De csakhamar rájöttek, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanúgy eszünk, iszunk... és ugyanazokat a dalokat énekeljük, mint ők, így nem éltek vissza hatalmukkal. Századunk négy szakaszból állott - szakaszonként 56 ember. A parancsnok Gyáros László százados volt, a mi szakaszunk parancsnoka pedig Tóth honvéd úr, jászberényi földműves, aki soha sem hallott Lehel kürtjéről.
Ismét sorba álltunk és irány az állomás. Itt már várt bennünket a szerelvény. A jólinformáltak örömmel állapították meg, hogy a mozdony kelet felé néz, ami azt jelenti, hogy belföldön maradunk. (Akkor már rebesgették az ukrajnai munkásszázadok tragédiáit.)
Következett a bevagonírozás. Nem panaszkodhattunk, huszonnyolcan kerültünk egy vagonba, így elég kényelmesen helyezkedhettünk el. Persze igyekeztünk régi ismerőseinkkel, barátainkkal egy vagonba kerülni. A mi vagonunkban ott volt Berger Marcell, a szatmári Szamos belső munkatársa, Erdély-szerte ismert író, Sipos Gyuri örökös sors- és bajtársam, akit annak idején Désen én ültettem föl a magas lóra, Blau Laci, csupa izom, nagybányai bőröndös - aki úgy szeretett engem gyermekkorom óta, mint édes testvéröccsét -, a két Benedek doktor Szatmárról, azelőtt ügyvédek, jelenleg faesztergályosoknak képezték át magukat, Krausz Lajos sportújságíró, Klein Sanyi mérnök, ugyancsak Szatmárról, és mindnyájunk örömére felkecmergett Jakab Mózsi is. Rögtön Berger Marcellhez lépett, aki a század doyenje volt, majdnem 50 esztendős. ,,Sose búsulj, Marci bácsi. Többet ér a kisüst, mint a nagyezüst". Marci bácsi mosolygott. ,,Dehogy búsulok. Lesz témám a háború után. De fiam, Mózsi, mi a targyi helyzet?" Mózsi egy flaskát húzott elő az oldalzsákjából: ,,Itt a targyi"... Erre a szakaszparancsnokunk, Tóth honvéd úr, a jászberényi földműves (akit ezentúl csak kürtösnek neveztünk) is felfigyelt. Persze, ő kóstolta meg először a nedűt. A vonat lassan megindult, az üveg szájról szájra járt, mint a népdalok. Nemsokára Tóth honvéd úr vezényletével felhangzott az optimista nóta:
,,Fújja a szél, fújja. Hazafelé fújja..."
Pedig hol voltunk még ettől?!

,,Szálloda a Helyzetséghez"

Désen megkaptuk az ,,eligazítást". Ujjongva vettük tudomásul, hogy utunk végcélja Sepsiszentgyörgy, tehát az országban maradunk. Még akkor sem esett zokszó, amikor a Szeretfalva-Szászrégen közötti 30 kilométeres távolságot gyalogszerrel kellett megtennünk, mivel a körvasútnak ez a szakasza még nem készült el. Még mindig jobb poros országutakon baktatni, mint széles vágányú szerelvényeken száguldani az ukrajnai halálmezők felé.
Másnap hajnalban értünk a szentgyörgyi állomásra, onnan ismét az apostolok lován az öt kilométerre fekvő báró Szentkereszty-féle tanyára. Ez lett a körletünk, a rajta levő hatalmas istálló pedig a szállodánk. Jakab Mózsi rögtön jó szatmárias nevet is talált neki: ,,Szálloda a Helyzetséghez". Az istállót estére ragyogó tisztára takarítottuk, már csak enyhe trágya- és ganészag emlékeztetett az épület régebbi lakóira. Másnap a napiparancsból - amelyet búbánatos zászlósunk olvasott fel - megtudtuk, hogy századunk, a 110/16 kisegítő munkaszolgálatos század, a bükszádi erődparancsnokság alá tartozik és erődítési munkálatokat fogunk végezni. Tankcsapdákat, lövészárkokat, fedezéket ásunk, spanyol lovasokat és más drótakadályokat készítünk, nehogy a piszok ruszki be tudjon hatolni. A század egyik fele Kőröspatakon, a másik fele pedig Gidófalván fog működni. A részlegek katonai kísérettel vonulnak a munkahelyre, a civil lakossággal szóba állni tilos!
Felállították a konyhát, a kazánt, a gulyáságyút, kijelölték a szakácsokat, azután a szabókat, a susztert. Nekem a szívem fájt, hogy nem értek egyetlen hasznos mesterséghez sem, mert az ilyesmi a katonaságnál nagyszerű buli. Végül az őrmester megkérdezte, asztalos van-e közöttünk, vagy olyan, aki konyít ehhez a mesterséghez? Egymás után jelentkeztek: Pollák Szatmárról, Földes Nagykárolyból és Hirsch Színérváraljáról. Én is éreztem, hogy eljött az én nagy pillanatom. Ráadásul sokszor jártam Slevenszky bácsi asztalosműhelyében Nagybányán, hiszen fia, a későbbi neves festőművész, nagyon jó barátom volt. Nem is lehet baj -gondoltam - rajtam kívül hárman is vannak, majd csak elcsúszom én is köztük. Gindel őrmester az istálló mögé vezetett bennünket, ahol egy fészer alatt deszkarakás és különféle szerszámok álltak.
Az őrmester - nem tudom miért - engem szemelt ki munkavezetőnek. Kezembe nyomott egy papírlapot, egy ácsceruzát és egy gyönyörű, vadonatúj colstokot. - ,,No, fiúk" - szólt -, ,,a századiroda részére készítenek egy asztalt, két padot és egy irattartó állványt. Itt vannak a papíron a méretek. Értem?! Jó munkát!" Azzal ellejtett. Én álltam a ceruzával és a colstokkal a kezemben, meg a papírlappal és vártam, mihez kezd három munkatársam...
Azok pedig engem figyeltek kíváncsian. Megszólaltam: ,,Hát akkor kezdjenek neki emberek..." De azok még mindig engem bámultak várakozva. Szörnyű gyanú fészkelődött bennem. A híres kabarédarab a Vonósnégyes jutott eszembe. - ,,Mi van?" - kérdeztem méltatlankodva -, ,,talán egyikőtök sem ért az asztalossághoz? Nem szégyellitek magatokat?" Pollák felkapja a fejét: - ,,Annyit mindenestre értünk hozzá, mint te!" Hát éppen ez a katasztrófa... De hát nem hagyjuk, hogy kibabráljon velünk a csalfa körülmény. Nem olyan ördöngös munka az, hogy ne tudjuk megcsinálni... Ránéztem a papírra: - ,,Nézzük, aszongya, hogy 15x100x75. Ez lesz az asztal mérete." - ,,Miért?" - vágott közbe Földes. - ,,Ez lehet köbre emelés is. Alap szorozva magasság... - ,,Ne köbködjünk annyit, inkább lássunk neki..." -
Kiválasztottunk három szál szép, sima deszkát. Gondosan egymás mellé illesztettük őket. Megmértem széltében, 105 centi volt. Pompás, az az 5 centis többlet igazán nem számít, annyival kényelmesebb lesz. Most lemértem a deszkákon egyenként 150 centit és meghúztam az ácsceruzával a vonalat. Ügyesen lefűrészeltük, igaz eleinte a fűrész jobbra-balra ugrált, de aztán megszelídítettük. Ezután ismét leszabtunk négy darab 105 centis focnit és azokat keresztbe szögeztük, hogy tartsák össze az asztal lapját. Alul ugyan kibújtak a szegek hegyei, de azokat Hirsch visszagörbítette, nehogy kiszakítsák a zászlós kincstári zubbonyát. Már csak a lábakat kell elkészítenünk. Ez már könnyebben ment. 75 centis darabokat fűrészeltünk, hiszen volt még faanyag bőven, azokat is összerögzítettük és rájuk szegeztük az asztallapot. És készen állt a nagy mű, idézte Földes Madáchot. De kár volt emlegetni Madáchot, mert máris jött a tragédia. Pollák rátámaszkodott a vadonatúj asztalra, amely menten összerogyott alatta. Ami állati és emberi nemi szerv létezik a legkülönbözőbb és perverzebb variációkban, azzal mind Pollákot illettük, aki mentegetőzött, mi lett volna, ha a zászlósunk alatt omlik össze alkotásunk. Ismét választottunk három deszkát, levágtuk 105 centire és beillesztettük középen a lábak közé. Most már aztán olyan szilárdan állt, hogy egy szakasz katona is rátelepedhetett.
Megelégedéssel szemléltük. Elsőre igazán remekbe sikerült. Hirsch javasolta, hogy esetleg bútorgyárat nyithatunk a háború után. Ha megérjük...
Gindel őrmester bukkant elő. Csípőre tette a kezét, majd körbejárta a szép bútordarabot. Megfogta, mozgatta, de az szilárdan állta a próbát. Megvizsgálta a lábakat, az alsó lapot. Aztán két hüvelykujját derékszíjába illesztette és csöndesen megszólalt:
- ,,No, jól van emberek. Látom, elsőnek az irattartó állványt készítették el." Értetlenül bámultunk egymásra. Mi az, hogy irattartó állvány? De Gindel őrmester folytatta: - ,,Nem is tudom, hogyan köszönjem meg maguknak, emberek. Mert, akinek én megköszönök valamit, azt én meg is simogatom. Akit pedig megsimogatok, azt én meg is puszilom, akit pedig megpuszilok, azt én meg is hágom... De magukat hágja meg az a körszakállas, magasságos, krumpliorrú kutya úristen, aki a világra engedett jönni ilyen szörnyű bivalybornyúkat, ilyen ortopédfejű marslakókat... Hogy szeretkezzenek azzal a jó táncos hollandi papucsban járó, bárcás ángyikájukkal egy szál élire állított gyalulatlan deszkán... Mi a fészkes fenét műveltek itt? Annyi deszkát prédáltak el, amennyiből egy teljes barakkot fel lehet építeni. Engem akarnak maguk csőbe húzni, akinek 20 esztendeje van önálló asztalosműhelye Újpesten? Menten keresztülgyalogolok magukon... Összeszedni a holmikat és utána irány a bozótos, ott ásnak egy tíz méter hosszú, két méter mély árkot...
Pollák felzokogott. Hiszen akkor már hallottunk az ukrajnai tömeges kivégzésekről... Az őrmester észrevette rémületünket és folytatta: - ,,Nem betojni. Nincs szó tarkón lövésről, pedig megérdemelnék... Latrinát fognak ásni a század részére. És ahogy Petőfi mondta: ,,Amit ráraknak a századok / Lemossák a gyalázatot... De ha ezt is elszúrják, én egy héttel a latrina üzemelése után megfürdetem benne magukat!" Azzal elvonult.
Pollák méltatlankodva jegyezte meg: - ,,Szép kis asztalos. Nem tud megkülönböztetni egy asztalt egy állványtól..."

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden átmenet nélkül, zökkenőmentesen alakultunk át ,,kisegítő munkaszolgálatosokká." Állandó kérdés lebegett előttünk, jó, jó, kisegítő munkaszolgálat, de bennünket ki segít? Az első napokban kiképzésben részesültük. ,,Jobbra át, balra át, jobbra igazodj, utánam indulj, szakasz (egy-kettő-három) állj!!! Irány a torony tetején lévő kanbolha baltöke, előre in-dulj!!! Balra kanya-rodj! Jobbra kanya-rodj!!! Hátra arc!!! Pihenj!!! Vigyázz! Középső ujjad a nadrág varrásán. Tiszte-legj!! Sorakozóóóó!!!! Vigy-gyázz!!! O-szólj! Jelents! Szakaszvezető úr, XY munkaszolgálatos alázatosan jelentkezik"... stb., stb.
Aztán kiválogatták a segédszolgálatosokat. A szakácsokat, szabókat (amint már beszámoltam róla, az asztalos részleg felbomlott), jelentkezett egy suszter is, Reich Lipót Szinérváraljáról. Meg is kapta a kinevezést. Boldog volt. Valahonnan szerzett pár ócska deszkát és fabrikált magának egy pompás banklit és egy kis széket. Felszerelést hozott, még csirizt is. Rövid idő múlva már munkát is kapott, Pataki szakaszvezető úr csizmáját kellett megsarkalnia. Áhítatosan fogott a munkának, szinte cirógatta a viseltes lábbelit.
Elég hamar el is készült, mestermunka volt az a javából. A szaki is elismerően nézegette.
A többi tisztesnek is megmutatta. Brach irigykedve meg is jegyezte: "Ez a Reich van egy gemachter Man." Sajnos, Lipi boldogsága csak a reggeli sorakozóig tartott. Éjszakára
a bankli kint maradt és íme, a frissen elkészült bankli közepén egy nagy darab kaka hetvenkedett. Lipi felzokogott: ,,Leszarták a banklimat!" És balszerencséjére, ez minden reggel megismétlődött. Már meg is szoktuk. Elhangzott öt órakor az ,,Ébresztő, föl!!!" vezényszó, és már is elhangzott a jeremiáda: ,,Már megint leszarták a banklimat!!!" Ilyenkor óvatosan felemelte a banklit, a kert végében folyt egy kis patak, ott egy faággal lekaparta a fekáliát, gondosan lemosta, és máris vitte vissza. Valaki azt tanácsolta, hogy legokosabb, ha a patak mellett tartja az asztalkát. ,,Ez van egy jó tanács" - mondta és valóban, este, munkája elvégzése után - mert akadt bőven dolga, hiszen nemcsak a tisztesek csizmája, de a mi lábravalóink is kezdtek rongálódni - szépen elhelyezte a banklit a patak mellé, egy bokor tövébe. Reggel első dolga volt sorakozó és parancskiadás után odasietni és máris felcsendült a jól ismert sirám: ,,Már megint leszarták a banklimat!" Elhatározta, meglesi, ki követi el ezt a merényletet. Hajnalig nem aludt el, de reggelre mégis ott díszelgett a kaka... Egyetlen megoldás kínálkozott, ha behozza maga mellé a nélkülözhetetlen munkapadot. Így is tett. Párnának használta. Igaz, Klein Dódi ijesztgette, ha netán kísértetek gyalázzák meg a banklit, nem lesznek tekintettel arra, hogy most Lipi feje nyugszik azon
Maga a munka nem volt túl nehéz, főleg azoknak, akik otthonosak voltak a fizikai melóban. Szakcsoportokba osztva dolgoztunk, egyik részleg volt a cölöphegyező, a beszállított nagy vörösfenyő oszlopokat kellett meghegyeznünk, hogy aztán azokat a csákányosok, az ásók a lapátosok fent a hegyen beverjék a földbe, aztán ezekre kellett tekerni a szögesdrótokat, ezek voltak a ,,tekergők". Mi, nyolcan, a hegyezők egységét alkottuk, egy darabig nem is kellett kivonulnunk. Ráültünk egy tönkre, magunk elé tettük az oszlopot, a szekercével ügyesen meghegyeztük és elképzeltük, a muszka mennyire megretten majd, ha megpillantja ezeket az akadályokat. Amikor már előkészítettünk az elég hegyes cölöpöket, mi is kivonultunk és részt vettünk a drótakadályok felállításában. No jó, a csákány bizony feltörte kacsóinkat, de aztán megtanultunk a módit. Amikor felemeljük a csákányt, a feje alatt kell megmarkolnunk, amikor lecsapunk vele, akkor a nyél végét kell fogni. Egyszerű. De Katz Nószi sehogysem boldogult, két óra alatt még akkora gödröt sem ásott, hogy a bakancsa talpát beborítsa. Bartos honvéd úr le is teremtette: ,,Hallja, maga szemüveges, hogy tartja azt a csákányt, nem sétapálca az... Nézze meg, hogy kell azt csinálni..." Azzal kivette a szerszámot Nószi kezéből és elkezdett bőszen csákányozni, Nószi meg fokozott figyelemmel bámulta. Egy negyed óra alatt a gödör a honvéd úr combjáig ért, amikor az dühösen felordított: ,,A mindenit a maga törvénytelen pofájának, maga csak áll és tátja a száját? Én meg itt dolgozom? He?!" Nószi elbűvölve válaszolt: ,,Honvéd úr oly gyönyörűen csinálja, hogy estig el tudnám nézni..." A honvéd úr, büszkén felelt: ,,Ja, ész kell ahhoz!"
Nagy területen dolgoztunk, így nem lehetett az egész terepet szem előtt tartani, csak természetes, hogy amikor nem ellenőriztek bennünket, lógtunk, cigarettáztunk, dumáltunk. A probléma az volt, hogyan jelezzük, ha honvéd, vagy tisztes közeleg, "tisztes" távolból. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy valamelyikünk nevét kell kiáltozni. Ki legyen az? Riedermann Nussbacher nevét ajánlotta, aki nagykárolyi nebich volt, állandóan csetlett, botlott, de a kazánnál állandóan duplázott. Civilben órás volt.
Ezentúl, ha valaki nem kívánt személy közeledett a láthatáron, máris felsüvített a riadó: Nussbacheeeer!!! Erre mindenki serényen forgatta a kezében lévő szerszámot. Pár nap alatt elfogadott riasztó jelzésé vált a derék órás neve.
Egyik délben, bevonulás után Tóth szakaszvezető volt a napos. Végigtekintett a századon, aztán megkérdezte: ,,Mék az a Nusbaker?" Szegény ijdten jelentkezett. A szakaszvezető végigmérte, aztán ráordított: ,,Mondja, nem szégyelli magát, he? Állandójan lóg, még a többi zsidó is állandójan szidja magát, mindétigett hallom, hogy Nuszbakker, Nuszbakker...! Más dolgozzon maga helyett? No, csináljon csak gyorsan húsz feküdjöt, és minden ,,fel" után kiálcsa: ,,Nuszbakker!" Nussbacher már a tizenötödik gyakorlat után csak lihegni tudta saját nevét.
Viszont a vészjelző jelszó csak megmaradt.
Egy délelőtt ismét alkalmunk volt lustálkodni, elnyújtózkodni a gyepen, amikor hirtelen felharsan a vésztjelző kiáltás: Nuszbakkeer! Máris lázasan folyik a meló, amikor a bokrok mögül, nagyot kacagva, kibukkant Gindel őrmester: ,,No, jó hogy tudom, hogy lehet magukat munkára serkenteni, de vigyázzanak, mert ha Makkay százados úr jár erre, úgy megnuszbakerezi magukat, hogy attól koldulnak."
Egyszer Nussbacher belázasodott, Kerekes az egészségügyi megvizsgálta és fejcsóválva közölte, hogy nagy baj van. Sajnos, az órái meg vannak számolva. Az kétségbeesve kérdezte, mi a baj, és hogy lehet rajta segíteni? Kerekes megmondta: ,,Ne tartsd azt a 8 darab karórádat az oldalzsákodban, ha hipis lesz, felplankolják, elkobozzák és meg is büntetnek... ,,A tolvaj mindenit!" - ugrott fel sebesen Nussbacher - ,,ellopott kettőt, mert reggel még tíz darabom volt." Miután a leltárt éintetlenül találta, azonnal meggyógyult.


Azok a kőröspataki angyalok

Miután kiderült, hogy nem konkurálhatok a világhírű Chippendale céggel, de még a marosvásárhelyi Székely és Réthy féle bútorgyárral sem, hivatalból áthelyeztek erődítéseket rögtönözni a dombelhárító részleghez, amely a Kőröspataka mögött magasló hegy tetején működött. Mint már szó volt róla, nem volt ez túl nehéz meló. Háromméteres fenyőrönköket kellett méternyire a földbe verni, no meg árkokat ásni fedezéknek, tankcsapdának. Naponta négyszer vonultunk át a falun a hat-hét kilométernyire levő munkahelyre és vissza. Meglepetéssel tapasztaltuk, hogy minden átvonulásunkkor a falu apraja és nagyja kint volt a kapukban, az ablakokban. Barátságosan integettek felénk, tudtuk, hogy együtt éreznek velünk. Kimondhatatlanul jólesett és bizakodással töltött el ez az emberséges megnyilvánulás. Az együttérzésnek nemsokára kézzelfogható jeleit is észlelhettük. Egyre gyakrabban kerültek kezünkbe élelmiszerrel tele csomagok. Sőt, a hegytetőn is sokszor meglátogattak bennünket, érdeklődtek, mire van szükségünk, szívesen megvásárolják számunkra a szövetkezetben vagy a városban... De nehogy eszünkbe jusson pénzt adni... Ezt a szeretetet, melegséget érezhettük egész árkosi tartózkodásunk alatt. De ugyanazt tapasztalták a Székelyföldre került többi századok tagjai is.
Egyik délután Jakab Mózsi örömmel újságolta, hogy egy kőröspataki polgár két üveg pálinkát nyújtott át neki, mivel ma Jakab napja van, fogyasszuk el az ő egészségére. Mózsi mentegetőzött, hogy ő elöl Jakab, nem hátul. ,,Mindegy az uram, hogy valaki elöl Jakab-e vagy hátul, fő, hogy rendes ember legyen." Most csak az volt a bökkenő, hogyan vigyük be a targyit a körletbe, hiszen a zászlósunk gyakran a kapuban állt és figyelt bennünket. Mózsi elszánt mozdulattal a térdnadrágja két szárába süllyesztette a drága nedűt. Bombabiztos hely az, hisz alul két pánt szorítja le. Csak akkor jött a baj, amikor elindultunk hazafelé. A két üveg elevenen ficánkolt a nadrágban, amitől Mózsi egész fantasztikus ugrándozásokat produkált. Hol olyan összeszorított combokkal lépdelt, mintha éppen szobatisztálkodott volna, hol széles terpeszállásban haladt előre, majd ugrálni volt kénytelen, mint egy ifjú kenguru. Pántis honvéd meg is szólította: - ,,Hallja maga nagy orrú! Magára jött a hoppáré?" Mózsi elcsigázottan jelentette: ,,Honvéd úr, beteg vagyok. Laterna Magikám van..." - ,,No csak bírja ki a latrináig. Magik mindenféle francot behurcolnak..." Végül mégis sikerült baj nélkül beérni a körletbe. A kapuban nem a zászlósunk állt, csak Gindel őrmester. Takarodó után mi, a ,,Boros szövetség" tagjai (Berger Marcell, Huszár Pali szatmári könyvkereskedő, Klein Sanyi/Dádé, később Nagybányán főmérnök, Blau Laci, csekélységem és persze Mózsi) leültünk egy boglya tövébe és egy-kettőre az egyik üveg fenekére néztünk. Más fenekekre sajnos nem volt módunk tekinteni. Éppen a második üveget bontogatta Mózsi, amikor, mintha földből pattant volna ki, előttünk termett Gindel őrmester. Rémülten ugráltunk föl, Mózsi még ijedtebben igyekezett elsüllyeszteni a flaskát. Gindel megszólalt: - ,,Folytatni emberek. Sőt folyatni, ide, ebbe a szolgálati ibrikbe!" - és egy pléhbögrét nyújtott felénk. ,,No, egészségünkre fiúk, igyanak, hogy pirosodjanak, mert akkor szép a zsidó, ha veres. No, nem sztálini vörösségre gondolok. Csak azt nem értem, miért próbálnak maguk engem mindig átejteni... Elfelejtik, hogy én újpesti srác vagyok, aki a Megyeri csárda mellett nőttem föl... Azt hiszi, Mózsi, nem szúrtam ki magát? Hiszen úgy ugrándozott, mint egy szöcskébe oltott bakkecske... Ne féljenek fiúk... nem lesz itt semmi baj, kibírják ezt a pár hónapot, aztán a németeknek úgyis kampec... Mi az, nincs több pia? Mózsi, itt van az iroda kulcsa, szélsebesen menjen oda, a ládámban van egy üveg mecseki. Hozza ide, de parancsba adom, hogy idejövet végig fütyülnie kell. Értem?" Gindel őrmester végig jó barátunknak bizonyult, ahol lehetett, könnyített a helyzetünkön. Blau Laci meg is jegyezte, megtartjuk jövőre is. Pár hónap múlva olvastuk, hogy Voronyezsnél elesett, így csak az emlékét tarthattuk meg.
Vasárnaponként teljes munkaszünet volt. Ilyenkor levélírás, intenzív tisztálkodás, kártyapartik, történelmi dumák színhelye volt a körletünk. Stark és Basch, a két szatmári zsebcirkáló, hilós és hamiskártyás valamit elkövethettek, mert a fogdába avanzsált présházba zárták be őket aznapra. Egyszerre őrült kiabálás, káromkodás, üvöltés hallatszott a fogdából. Tóth honvéd gyorsan kinyitotta az ajtót, Stark és Basch egymásba gabalyodva hömpölygött ki, rúgták, harapták, csípték egymást. Nagy nehezen sikerült szétválasztani őket. Mi történt? Basch magából kikelve kiabált. ,,Hogyhogy mi? Ez a Stark van egy tróger hamiskártyás. Nekem van kezemben szervit ász full, erre ő kivág egy ász kárét. Rohadt hamiskártyás..." Stark ordított. ,,Mi, én vagyok neked egy hamiskártyás? Kié volt a kártya, mi?" Basch tájékozott: ,,Kié? Enyém, de én csak hat ászt tettem bele. Honnan volt a hetedik? Mi? Csibész, strici..." Végül nagy nehezen sikerült őket lecsillapítani. Közben ki is békültek, mert este kijelentették a század előtt, tudják, mi tisztában vagyunk azzal, hogy ők zsebcirkálók, hilósok satöbbi, de itt kijelentik, hogy amíg itt vagyunk a dreckben, senkitől semmit nem fognak elrajzolni. Ezért, ha valami eltűnik, ne rajtuk keressük. Mert ők tolvajok, csalók, hilósok, hamis tanúk, de ettől eltekintve, tisztességes emberek.
Augusztus huszadika közeledett. Jakab Mózsival közölték a kőröspatakiak, hogy szeretnének egy fél malacot és pár üveg pálinkát ajándékozni a századnak, hadd ünnepeljük meg méltón Szent István napját... Már előre csámcsogtunk, persze Gindel őrmesterrel közöltük a jó hírt... Éppen azt tárgyaltuk, hányféleképpen készítjük majd el a szent állatot, amikor huszadikán reggel a rádió jelentette, hogy hajnalban Horthy István kormányzóhelyettes repülőgépével lezuhant és szörnyethalt. Ezek után persze szó sem lehetett az István-nap megünnepléséről. Sokféleképpen magyarázták a tragédiát, amely szertefoszlatta a Horthy család dinasztiás álmait. Legvalószínűbb a nyilasok bosszúja volt, hiszen az év elején ugyanis magas rangú német tisztek látogattak a pesti Arizonába, ahol éppen éppen az év elején esett meg, hogy a kis Horthy az Arizonában, amikor megpillantotta a hitlerista társaságot, a zenekarral eljátszatta az angol himnuszt... Óriási botrány kerekedett. A német tiszt urak dühöngve hagyták el a mulatót.
Vége lett a jó hangulatnak. Mi is szomorúan tapasztalhattuk, hogy az angyalok között megjelent az ördög, vitéz Eördögh főhadnagy úr bükszádi erődparancsnok-helyettes személyében...

Mit tud egy májpástétom?

Vitéz Eördögh főhadnagy megcáfolta a hitet, miszerint az ördög nem olyan fekete, mint amilyenek festik. Ő olyan sötét volt, hogy ha egy reflektort nyelt volna le, még mindig csak gyengefélhomály pislákolt volna belsejében. Felettesével, vitéz Makkay (Makkenstein) őrnagy úrral elkezdtek velünk ,,foglalkozni". Híre ment ugyanis, hogy baráti viszony fejlődött ki közöttünk és a székelyek között, ami komoly veszélyt hordozhat magában, a háború kimenetelét illetően. Háromórás csuklógyakorlatozás után közölték, hogy többé nem teherautók szállítják a rönköket a munkahelyre, hanem azokat saját becses vállunkon fogjuk rendeltetési helyükre juttatni, gyalogszerrel, a röpke 12 kilométerre lévő hegycsúcsra. Egy köpés az egész és valóban, többen majdnem a tüdejüket köpték ki, a 30-40 kilós rudak alatt. Mindenki két rönköt kapott fel a vállára, amelyek a hátunkon keresztben álltak, úgy néztünk ki, mintha mi is keresztet cipelnénk a Golgotára. De oda se neki, nem árt az nekünk, hiszen olyan lúdtalpaink vannak, hogy a gágogás egész az erődparancsnokságig hallatszik. Nótaszóval vonultunk végig a sepsiszentgyörgyi utcákon: ,,Kis kút, kerekes kút van az udvaromban..." A járókelők megálltak, kis részük vigyorogva, de a nagy többségük felháborodva szemlélte, ahogy rogyadozva, zihálva vonszoltuk magunkat a főutcán át. És közben: ,,Ennek a kis barna lánynak dombon van a háza..." Két hétig tartott a defilálás, amikor is a Nőegylet és más intézmények tiltakozására a hadtest leállította a díszmenetet, és ezentúl ismét teherautók gördültek a nyersanyaggal a munkahelyünkre. Persze, az erődparancsnokság tajtékzott a dühtől, no, de a jó katona tudta, hogy egy vesztett ütközet után nem szabad feladni a harcot (lásd Don-kanyar). Döntő lépésre szánták el magukat. Az egész századot Bükszádra vezényelték, közvetlenül az erődparancsnokság mellé. A régi keretet is leváltották, helyükre másodéves kiskatonákat kaptunk, akik az egy éves kíméletlen kiképzés után alig várták, hogy valakin kitöltsék bosszújukat, és erre még külön alapos eligazítást kaptak Eördögh főhadnagytól és társaitól. A falu közepén félig kész ONCSA (Országos Családvédelmi Alap) házak álltak, ezeknek 12 négyzetméteres pincéjében ,,nyertünk" elszállásolást. Egy pincehelyiségben 40 ember. Ha egy doboz szardínia lép be, lakói biztos rosszallóan csóválták volna a fejüket - ha lett volna nekik. Viszont az állandó lábfürdő biztosítva volt, ugyanis bokáig érő talajvízben tapicskálhattunk. Ablak, szellőztetés sehol... Mire? Koszt? Reggelire semmi, ebédre szójabab-főzelék, amiből nekünk csak a szár jutott - minden szárt megetettek velünk -, vacsora a reggeli fele. A kenyér (komisz) kevés, de jobb volt a mostanság nálunk kapható ,,vekninél". Szerencsére volt egy pár darab Glóbusz-májkonzervem és abból pótolgattam élelmezésemet... (Még az árkosiaktól kaptam). A munka: követ fejtettünk, fejtettük, fejtettük, amíg megjelentek a fejtetűk... A másik részleg a vasútépítésnél melózott... A bánásmód? Itt egy kicsit álljon meg a menet! Nem volt sem jobb sem rosszabb, mint a nagy átlag. Jó: pofonok, rugdosások, kiköpések, talpalások napirenden voltak. De most siránkozzam, senyvedjek, szenvedjek, nyavalyogjak? Hiszen annyian hozakodnak mostanában elő szenvedéseik felsorolásával, hogy ehhez képest Jeremiás siralmai felérnek egy viccgyűjteménnyel... És ha a deportálásokra és a Gulágra gondolok, bizony úgy érzem, pofátlanság verésekkel, esetleg sitteléssel, mellőzésekkel előhozakodni. Különben, ismétlem, én ezeket a visszaemlékezéseket minden feljegyzés, írásbeli bizonyíték nélkül írom, csak a memóriámra támaszkodva, és nem tehetek róla, ha az én memóriám erősen szelektív, s ahogy a sláger mondja: ,,Csak a szépre emlékszem..." És hogy most, amikor nemsokára ötödszörre ünnepelhetem 19. születésnapomat - kitűnő testi- és idegállapotban -, talán elsősorban ennek köszönhető. Vagy csupán szerencsés fickó - mázlista - voltam, hogy életemben sokkal több jó emberrel hozott össze a sors, mint rosszal? Én úgy érzem, hősökből, mártírokból és megárt a sok. Jómagam nem voltam hős, és nem tekintem magam mártírnak. Én is féltem, lapítottam, helyezkedtem, de istenadta optimizmusommal biztos voltam, hogy megúszom az ,,apukalipszist". És íme, megúsztam: Lehet, ezért lettem úszóedző?
Napok óta fájt a hasam jobb oldala. Egyre gyengültem, amíg egy reggel a bükszádi országúton szépen összecsuklottam, mint a bicsak.
Hiába könyörgött személyesen a főhadnagy úr ,,szép szavakkal", hasztalan próbált nyájas rugdosással talpra segíteni, csak annyit tehettem érdekében, hogy orromon, számon elindult a vér, élénk piros csíkot pingálva az országút szürke porába. Viszont egyre több falusi állta körbe a vitéz főhadnagyot, és egyre több elítélő, sőt fenyegető megjegyzés hangozhatott el, mert Eördögh főhadnagy végül is abbahagyta a meggyőző munkát és bekergetett a pincébe...
Itt döglődtem két napig, amikor is egyszerre külön sorakozót rendeltek el. Kiderült, hogy orvosi vizit lesz. (Utólag tudtuk meg, szintén a szentgyörgyiek intézkedtek a hadtestnél, azzal a mesével, hogy tífuszgyanús esetek fordultak elő a században). Az orvos-zászlós, nyílt parancsot mutatott föl a tajtékzó parancsnoknak. Fogcsikorgatásuk idáig hallatszott...
A zászlós maga mellé szólította dr. Köpich Ferenc munkaszolgálatost, aki diplomája ellenére semmi kedvezményben nem részesült, kezet fogott vele, lekollégaurazta. Elsőnek engem vizsgált meg, mint súlyos esetet (már ekkor sem voltam egy könnyű eset). Kérdezte, mit ettem? Mondtam, a szóján kívül májpástétomot. Persze, állapították meg, nyilván ettől kaptam súlyos sárgaságot. Ez a betegség itt kezelhetetlen, és azonnal menetlevelet állíttatott ki a részemre a szatmári csapatkórházba. Fogcsikorgatás erősödött. De a menetlevél a kezemben volt, és én elindulhattam a mennyországba, amelyet a katonakórház jelentett. Persze, faképnél hagyott bajtársaim könyörögtek, adjam nekik a maradék májkonzerveket, mert mit lehet tudni? De úgy látszik, csak egyetlen konzerv jelentette a nyerőszámot, az orvos-zászlós napokon át folytatta a viziteket, száz százalékig eleget téve az orvosi etikának, az erődparancsnok állandó fenyegetése, szitkozódása ellenére... Én pedig robogtam Szatmár felé.
Ja, hogy ne felejtsem: az orvos-zászlós neve dr. Andrásofszky Tibor. Később a marosvásárhelyi orvosi egyetem rektora.

Az akkori körülmények között, nem volt ugyan egy kéjutazás Sepsiszentgyörgyről Szatmárnémetibe bumlizni, de részemre többet jelentett egy Rivierara való luxusutazásnál. Pláne, hogy Szatmárra megyek, István tornyos hazám közvetlen szomszédságába... Zsebemben persze, ott rejtőzött egy kis cédula, tele szatmári címekkel, hiszen a század java része szatmári, vagy Szatmár környéki volt, és hát mindenki üzent valamit haza, mert mégis csak más a helyzetről illetékes személytől hallani, mint a cenzúrázott tábori levelezőlapok szabványos soraiból értesülni.
Nem emlékszem vissza az utazás részleteire, tény, hogy legalább 24 órát tartott, átszállásokkal, több órás várakozásokkal tarkítva... De végül megérkeztem... Szabadnak érezhettem magam. Gyalog sétáltam be a központba. A parancs és szolgálati szabály szerint, rögtön a szatmári csapatkórházba kellett volna jelentkeznem, de eszem ágában sem volt. Ehelyett a Pannonia nagyszállóba vezetett utam, hiszen Horváth Jani bácsi a szálloda (és étterem) tulajdonosa, édesapám jóbarátja volt. Megkerestem az irodában, alig ismert meg, alaposan le voltam fogyva, citromsárga arcomat centire nőtt vörös szakáll borította, hajam torzonborz, ruhám topis... Végül megölelt, és azonnal felhívta telefonon Nagybányát, és ideadta a kagylót, beszéljek szüleimmel. Képtelen vagyok leírni azt az örömet, mikor meghallották a hangomat... Holnap, az első vonattal jönnek Szatmárra, hogy együtt legyünk, annyi idő után. Majd Horváth Jani elintézi, hogy beengedjék őket a csapatkórházba, hiszen Jani éttermébe, sok magasrangú tiszt jár...
Jani bácsi megkínált finom reggelivel, előtte pedig valódi turcipálinkával. Aztán kinyittatott egy fürdőszobát és én boldogan locsiztam a kellemes langyos vízben. Alaposan kiáztattam magam, igazán rámfért négy hónap után... Mikor kiszálltam a kádból, rémülten láttam, hogy a kád szürke maradt utánam. Alaposan kisúroltam, aztán átmentem a fodrászhoz, megszabadultam a szakállamtól megnyiratkoztam és immár emberi külsőre tettem szert... Most már elkezdhettem a látogatásokat, természetesen mindnek nem tehettem eleget, délután muszáj volt a kórházban jelentkeznem. Elsőnek Huszár Pali szüleit kerestem föl. Nagy örömmel fogadtak, azonnal tízórait rittyentettek az asztalra és hallgatták referátumomat a bükszádi szép napokról, amelyeket persze a valóságnál enyhébb ecseteltem... Tízórai után közölték, hogy befűtöttek a fürdőszobába, menjek és fürödjek meg, hiszen írta Pali, milyen körülmények között élünk. Szabadkoztam, hogy ne tessék, már megfürödtem a Pannóniában... Nem hitték el, megsértődnek, ha ilyen csekélységet visszautasítok... Mit tehettem volna, csak nem sértem meg őket. Megfürödtem, letussoltam.
Távozásom előtt megkértem, értesítsenek néhány szülőt, hogy itt vagyok, és ha meglátogatnak a kórházban, bőven referálok a helyzetről... A Benedek testvérek mamája ott lakott közel, a Sugár út elején. Kitörő örömmel fogadott, de ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy rögtön készen van az ebéd, de előbb, tessék megfürdeni... hiszen írták a gyerekek, milyen embertelen körülmények között élünk. Hiába szabadkoztam, valósággal rámparancsolt, és azt már tudtam a Benedek fiúktól, hogy a mamával nem lehet vitatkozni. Kényszeredetten léptem hát be a csempés, elegáns fürdőszobába engedtem a vizet, hagytam csobogni, de nem léptem a kádba, hanem tíz perc múlva előjöttem. Benedek mama meg is kérdezte ugye milyen jó volt, nem rég csempéztette ki a fürdőszobát, hogy fognak örülni a gyerekek. Az ebédet megúsztam azzal, hogy muszáj jelentkeznem a kórházba. Még négy vagy öt lakásba kopogtattam be, első szavam az volt, hogy éppen most fürödtem. Páran sajnálkoztak, kár volt sietnem, náluk is megfürödhettem volna. A kaját már nehezebb volt visszautasítanom, pedig már kétfelé állt a hasam... Végül, utoljára a Várdomb utcába mentem, Jakab Mózsi szüleihez. Jakab papa nagy szakállú, vallásos férfi volt, a mama parókát viselt... Leírtam nekik is a helyzetet, persze szépítve... Hogyne, Mózsi imádkozik minden reggel, meg van a tvilemje, nem iszik, nem is lehet arrafelé italt kapni. Aztán az asztalra került a libamáj, a hozzá illő töpörtyűvel... Indulni készültem, de Jakab papa mentegetőzött, hogy sajnos, nekik nincs fürdőszobájuk, de elkísér a rituális fürdőbe, mert biztosan meg akarok fürdeni. Valahogyan kimagyarázkodtam, és most már sietősen elindultam a kórházba, nehogy bajba kerüljek.
Jelentkeztem a kórház irodájában, leadtam a menetlevelemet. Beadtam a civil cókmókjaimat, vételezem egy ragyogó tiszta pizsamát, fapapucsot, törülközőt, szappant és ... bevezettek a fürdőbe, mert anélkül nem foglalhatom el az ágyamat. Mit tehettem volna, el kellett tussolnom, hogy már többszörösen tussoltam, hiszen ehhez nem volt engedélyem. Bár a bőröm már szinte fel volt dörzsölve, magamra engedtem a zuhanyt.
Aztán beléptem a kórterembe...
Első pillanatban arra gondoltam, hogy eltévesztettem az utam, és egy szanatóriumba kerültem. Makulátlan fehérre meszelt falak, patyolat tiszta ágyak, hófehér pokrócok, az egész terem ragyogott a tisztaságtól. Tizennégy ágy sorakozott a tágas helyiségben. Miután magamhoz tértem a (kellemes) meglepetésből, illendően bemutatkoztam az elfekvő betegeknek, akik között, mint nemsokára megtudtam, volt honvéd, román és zsidó munkaszolgálatos.
Az én ágyam a hatosszámú volt, szépen, gondosan kisimítva és visszahajtva rajta a lepedő, valóságal kacérkodott a szegény bundással, csalogatva, hogy minél hamarább feküdjön bele. Nem utasítottam vissza a csábítást, hiszen igazán kifáradtam a hosszú bumlizástól, no meg a többszöri fürdéstől. Levetkőztem, kéjes sóhajjal felemeltem a pokrócot és igyekeztem alá bújni, hogy aztán kinyújtsam elcsigázott testemet... De hohó! Mi van itt? A lábam mintha egy zsákba került volna, nem bírom kinyújtani. Igyekszem, kapálózom, rugdalózom, hiába. Kétségbeesetten nézek körül, akkor látom, hogy a betegtársaim majd megpukkadnak a röhögéstől. Aztán elmesélték, mi történt.
Az alsó lepedőt szépen lejjebb húzzák, de úgy hogy a felső részéből kevés még a párna alatt maradjon, az alsó felét pedig szépen, gondosan visszahajtják a pokrócra, így egy zsák képződik. Ezt minden újonccal megteszik. Az ágyam mellett egy éjjeliszekrény is volt, papucs, szappan, törülköző, borotvakészlet részére. Mellettem, jobb oldalt, egy árkász feküdt enyhébb tüdőgyulladással, a másik oldalon egy munkaszolgálatos orvostanhallgató. Azt egy-kettőre megállapíthattam, hogy remek a hangulat, Bükszád után egy földi paradicsomba kerültem.
Nemsokára megkezdődött a vizit. Dr. Horlay orvos-főhadnagy és két ápoló (egészségügyi) lépett be. Horlay doktor sorba járta az ágyakat, mindenkit alaposan megvizsgált, felírta a szükséges gyógyszereket... Kedves, mosolygós, barátságos férfi volt. A román munkaszolgálatosnak románul adta az utasításokat: ,,Lasă moale, suflă tare...
Engem is megvizsgált, a menetlevelemből már tudta, hogy sárgaságom van, megállapította, hogy a májam három ujjnyira dagadtabb a nomálisnál, kettes számú diétára írt ki...
Remekül éreztem magam. Másnap megjöttek a szüleim. Nem tudom leírni azt az örömet, amivel a nyakamba borultak, összevissa csókoltuk egymást... Egy órai látogatásra kaptak engedélyt a kórházparancsnoktól, Mallász doktor orvos-őrnagytól... Persze az egy órából két óra lett. Édesanyám kibontotta a csomagokat: gyönyörű szalonna, kolbász kínálta magát, de az orvostanhallgató szomszédom közbeszólt, ne nyúljak az elemózsiához, sárgasággal szigorúan tilos zsíros ételeket fogyasztani. Aztán a csomagból rám mosolygott kedvencem, a pirospozsgás mákospatkó... Édesanyám kérlelésére, a muszos doktor engedélyezett naponta három darabot, tekintettel arra, hogy sárgasággal szabad édességet papálni.
Gyorsan teltek a napok - túl gyorsan... Rajtam kívül még volt három sárgaságos. Együtt vizsgálgattuk naponta a szemünket, aggódva figyelve, nem halványul-e a sárga szín a fehérjében, mert az a közelgő kiírást jelenti, azaz, vissza a századhoz.
Két hét múlva megdöbbenve észleltem, hogy a szemem kezd veszedelmesen kifehéredni. Ijedtemben megkérdeztem a leendő orvos szomszédtól, mit csináljak, hogy ne fehéredjék ki teljesen a szemem? Azt felelte, hogy tanácsot nem adhat, de ha meg akarok gyógyulni, szigorúan tilos zsíros szalonnaféleségeket, tojást enni, és szeszes italt, különösen rumot piálni.
Másnap reggel adtam pénzt az egyik ápolónak, aki délután már szállította a liter rumocskát, amit én gondosan behelyeztem az éjjeliszekrényembe. Jó helyen van az ott - gondoltam. Rövidesen ki is dugtam és alaposan belekóstoltam. Viszont a doktorka figyelmeztetett, hogy ne hülyéskedjek, könnyen kaphatok májsorvadást és hősi halottá avanzsálhatok. Megrémültem, és többé nem nyúltam a flaskóhoz.
Egy nap nagy készülődést észleltünk a kórházban. Nem volt örömhír, tudtuk, hogy az ilyesmi nem jelent jót.
Nem kellett sokáig várnunk. Nyílt az ajtó és belépett egy orvos-ezredes és két civil, Mallász őrnagy, és Horlay doktor kíséretében. Az ezredes megvizsgálta a beteglapokat, majd a betegektől is kérdezősködött... A két civilről sejtettük, hogy káhások (kémelhárítók). Persze, amikor az egyik beteg éjjeliszekrényében megtalálták az imatáskát, elkezdtek zsidózni, jakhecezni. Horlay doktor rájuk szólt ,,Urak, itt nincsenek jakhecek, zsidók, románok, csak betegek."
Viszont én begazoltam, amikor láttam, hogy a két káhás az éjjeliszekrényeket is kikutatja, nincs-e bennük rádióleadó. Az enyémben biztos nem volt, viszont ott szomorkodott egy majdnem teljes üveg rum. Te jó isten, most mi lesz? Ezek jól kikészítenek. Mit csináljak? Az árkász szomszédom ágya mellett ott fénylett, gondosan kipucoválva a csizmája. Villámgyorsan kiemeltem az éjjeliszekrényemből a corpus delikateszt és észrevétlenül elsüllyesztettem az árkász csizmájába... Megnyugodtam, mert láttam, hogy csak a szekrényeket kutatják át.
Közben odaértek az árkász ágyához Az orvosok pár szót váltottak vele, a pribékek alapos hippist végeztek a szekrényben. Persze, eredménytelenül. Már éppen én kerültem volna sorra, amikor az egyik káhás felemeli az egyik csizmát, és elismeréssel közli, hogy íme, egy lelkiismeretes magyar katona, betegen is tudja kötelességét. Így kell kinéznie egy magyar vitéz kincstári felszerelésének. Abban a pillanatban a megdicsért csizmából kiesik a rum. Az üveg a földre hull, szerencsére (?) nem törik el, csak engedelmesen odagurul az ezredes úr lába elé, aki felemeli és ráordít szegény árkászra: ,,Mi ez? Italt csempész a korházba? Őrnagy úr, azonnal kiírni ezt az alkoholistát. Az első vonattal bevonul a századához, és kihallgatásra jelentkezik..." Szegény árkász, sírva dadogta, hogy fogalma sincs, hogy került a rum a csizmájába... Az egyik pribék gúnyosan megjegyezte, biztosan a Mikulás bácsi járt errefelé. A szerencsétlen baka már zokogott, reggel még láza volt és a tüdőgyulladással nem lehet viccelni...
Nem tudtam megállni... Jelentettem: ,,Ezredes úr, a rum az enyém volt, én dugtam a honvéd úr csizmájába, ő nem is tudhatott róla."
,,Őrnagy úr, módosítom a parancsot. Ezt a gazembert írja ki azonnal. Holnap ne lássam itt a pofáját!"
Az egyik káhás felszedte az üveget és kijelentette: ,,Lássák kérem, a zsidó hogyan csapja be a szegény magyart?..."
Nem szándékoztam én hősiesen viselkedni, az igazság bajnoka lenni, tudom, voltak (vannak) akik lehülyéztek volna, de az az egymásra utaltság, mondjuk ki: bajtársi szellem, amit a közös sors kifejlesztett bennünk, megszólalt a lelkiismeretemben.
Másnap Horlay doktor irodájában jelentkeztem, aki fejcsóválva korholt, ideadta a kórlapomat, megkaptam a menetlevelemet és közölte, csak annyit tehet az érdekemben, hogy egy hónap szolgálatmentességet engedélyez. És vegyem tudomásul, hogy könnyelműség ellen nem tud orvosságot adni. Azt is elmondta, hogy két hete a századomat Bükszádról áthelyezték Szilágynagyfaluba, a menetlevelemet is így állította ki, de egy nappal későbbi dátummal, így ha akarok, módomban áll egy napot lógni.
Megköszöntem a segítséget. de ő visszautasította, hangsúlyozva, hogy ő elsősorban orvos, nem katonatiszt.
Természetesen azt az ajándékba kapott 24 órát odahaza, Nagybányán, drága szüleimnél töltöttem, ahol ismét fürödhettem - nem csupán vízben, de tejben-vajban.
Másnap reggel aztán útnak indultam Szilágynagyfaluba, ahol a századom már tárt karokkal és hegyes karókkal, csákányokkal, ásókkal, lapátokkal várt rám. Persze, magamban kuncogtam, egy hónapnyi munka mentességi igazolvány lapult a zsebemben. Szilágynagyfaluban hamar megtaláltam a századirodát, szabályosan lejelentkeztem, és átadtam a menetlevelemet.
A század bizony nagyon rossz bőrben volt. Lefogyva, megkínozva, megnyúzva lézengtek, pedig már jó két hete alaposan megváltozott a bánásmód, de a bükszádi kegyetlenkedéseket még nem tudták kiheverni. Állati nehéz munkát kellett végezniük, közben a fiatal keretlegények élvezték szinte korlátlan hatalmukat. Napirenden voltak a verések, ütlegelések, bottal, puskatussal, derékszíjjal, vagy puszta ököllel, ahogy jött... Mint újdonságot, a kikötést is bevezették. A koszt is teljesen leromlott.
Az irodából kijövet találkoztam Huszár Palival, akitől megtudtam, hogy a századot rekvirált lakásokban szállásolták el, és az ő körletükben még van számomra egy hely. Egykettőre megtaláltam a házat, amelyet román családtól rekviráltak. Szép nagy szoba volt, négyen aludhattak benne, továbbá egy szakaszvezető úr és egy őrvezető... szintén úr. A szoba falánál nagy tele káposztáshordó büszkélkedett. Tiszta lakás volt, remek kilátással, ugyanis pontosan szemközt volt a szeszgyár. Örömmel üdvözöltek engem, az elveszett gyermeket. Nagyon jó társaság gyűlt össze: a már említett Huszár Pali (édesapjának könyvkereskedése volt Szatmáron), Gúth Anti szatmári dugógyáros, Izsák Helmus textiles, Solti Miki (később a nagyváradi színház kiváló művésze) és az ötödik szalmazsákra, íme, befutottam én. Megtudtam, hogy a század vasútépítésnél dolgozik, bizony nagyon nehéz meló. Elmondták azt is, hogy Sepsibükszádon keserves napokat éltek át. Makkay százados és Eördögh főhadnagy keze alatt a keret mintha megbolondult volna: verték, pofozták, rugdosták a fiúkat, a kosztjuk minimális volt, és szinte ehetetlen, majdnem minden nap babfőzeléket kaptak, amit drótakadálynak neveztek. A zsírt, a cukrot, majdnem teljes egészében ellopta a keret. Postát nem kaphattak. A szállás a szó szoros értelmében kibírhatatlan volt. Éjjel többen kimentek az utcára pihenni, hiszen a nedves pincékben alig félméternyi fekvőhely jutott egy személyre.
Aztán elhangzott Nagybaconi Nagy Vilmos hadügyminiszter beszéde, ami egy csapásra véget vetett a kegyetlenkedéseknek, a tisztikar és a kiskatonák nem kis bosszúságára. A hadügyek új vezetője kijelentette, hogy a munkaszolgálatosok is honvédelmi szolgálatot teljesítenek, ha fegyver nélkül is, minden tekintetben emberségesen kell gondoskodni róluk, és a velük szemben elkövetett hatalmi túlkapásokat szigorúan büntetni fogják. Vagyis nincs több verés, mert a munkaszolgálatos is katonai szolgálatot teljesít... Már másnap húst kaptak ebédre, feketekávét, fél komisszal, reggelire-vacsorára köménymaglevest, vagy teát és vegyes ízt. Megesett, hogy a szakaszvezető már ütésre emelte az öklét, de nem sújtott le vele, csak visszafojtott dühvel mormolta ,,hogy ba..." de nem mondta ki, nyilván nem a miniszter úr nevét akarta kimondani...
No, de az újonnan érkezettet illik megünnepelni, ezért Pali rögvest átfutott a szeszgyárba, és hozott egy üveg pálinkát, ami hamar elfogyott. Akkor Anti kacsázott át a szánalmas mennyiségért. Megtudtam azt is, hogy a két slapic nagyon rendes. Nem élnek vissza a hatalmukkal. Egyikük Kiss Elek Szovátáról, a másik Váncsa Mihály Gyímesközéplokról. Persze együtt kellett velük piálgatni, és a hazai kajából is meg kellett őket kínálni, de tény, hogy a bükszádihoz képest aranyéletünk volt. Így még az igen nehéz meló is könnyebben ment. A feladat: a vasúti sínek lefektetése volt. A rettenetesen nehéz síndarabokat 2-300 méterről cipeltük a rendeltetési helyükre. Lelkiismeret furdalást éreztem előnyös helyzetem miatt, mert amíg a többiek kint dolgoztak a hidegben, cipelték a nehéz talpfákat, síneket, aprították a köveket, én nyújtózkodtam a meleg szobában.
Váncsával volt egy kis kellemetlenség. Solti Miki észrevette, hogy az ő oldazsákjából Váncsa kicseni a fogpasztát és fogkefét, és azzal a saját altiszti fogsorát tisztítja. Miki nem tette szóvá a dolgot, hanem este, lefekvés előtt fogta a fogkefét, bekente krémmel és a fenekét kezdte kefélni vele. Váncsa kimeredt szemmel bámulta, majd kétségbesetten kérdezte: ,,Hallja, mi a csodát csinál maga azzal a kis kefével?" Miki csöndesen válaszolt: ,,Őrvezető úr, nekem súlyos aranyerem van, ezzel a szerrel kell kefélnem esténkint a lyukamat..." Váncsa rémülten nézett szét, és megkérdezte, maradt valakinek egy kis pálinkája? Persze, hogy maradt. Megragadta az üveget, és félig kiitta.
Néhány nappal később kimentem a munkahelyre. Bizony, nagyon rossz bőrben találtam a fiúkat. Lefogyva, legyengülve csákányoztak, cipelték a nehéz síneket. Nem messze Sípos Gyurit láttam közeledni, majdnem összerogyott a nehéz teher alatt. Gyuri építészmérnöki szakot végzett Brünnben (a mai Brnóban). Édesapja vasúti főmérnök volt, és a leghőbb vágya volt, hogy a fia szintén a vasúthoz kerüljön. Amikor hozzám ért, nyögve, lerongyolódva, vérbenforgó szemmel, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: ,,Hogy vagy Gyuri, kinél dolgoztatsz?" Szegény csak nyögött. Folytattam: ,,Édesapád most boldog lehet!" ,,Miért?" - hörögte. ,,Mert végre te is a vasútnál dolgozol." Szerencsére, jól működtek a reflexeim, így még idejében félreugrottam a felém hajított súlyos vasdarab elől. Viszonzásul elintéztem, hogy ő is a mi körletünkbe kerüljön, és pár nap alatt rendbe is jött.
Bár a munka nehéz volt, a bükszádi tapasztalattal a hátunk mögött, senki sem panaszkodott. A bánásmód tisztességes volt. A koszt is feljavult, már nem lopták el az élelmiszereket a raktárból. A két parancsnok, Gyáros, de különösen a nagybányai Platthy Gyurka, aki mellesleg odahaza nagyon jó barátom volt, nem zsarnokoskodott, sőt, dokumentum nélkül szabad volt kijárnunk a faluba.
Különösen mi nem siránkozhattunk, hiszen szemben volt a szeszgyár. Kajánk is volt bőségesen, kaphattunk hazulról csomagot és a faluban is vásárolhattunk tojást, szalonnát, vajat. A szobában pedig ott volt a nagy káposztáshordó, pálinkázás után bizony jól esett a munkaszolgálatosnak egy pohár finom, savanyú káposztalé... A két tizedessel is jól összefértünk. Természetesen a csomagjainkból és a szeszgyári szállítmányokból bőven részesültek. Mi is rendesek voltunk; Váncsának segítettünk szép szerelmes levelet írni Veronkájához, Gyímesközéplokra. Még a nótáját is megtanultuk, hogy aszongya: ,,Van egy tyúkom, tavaly, tavalyi / Meg kéne borítani, bulálni / Megborítom tyukamot / Oszt ott járok, hol akarok / Kimulatom magamot..." Én elhoztam édesapám harmonikáját. Egyszerű, gombos harmonika volt, de szólt, én pedig igyekeztem minél szívhezszólóbban húzni a hangszert, vigyázva a dallamra, még Váncsa sóhajtásait is zenei aláfestésben részesítettem.
Jól benne jártunk már decemberben, hideg volt, a hó is leesett már, volt mit eltakarítanunk. Már az én munkamentességem is lejárt, sétáltam a vállamon két jéghideg, súlyos síndarabbal. Természetesen ide látogattak a közelebbi körletekből is a bajtársak. A század 220 emberét román házakba kvártélyozták be. Így a körülményekhez képest jól ment dolgunk. Ha döcögve, vacogva is melóztunk, de helyükre kerültek a síndarabok, és már várták, hogy szerelvények robognak át rajtuk. A mi körletükben is vígan folyt az élet, továbbá folyt a pálinka és a káposztalé a hordóból. Annyira, hogy a háziasszonyunk rémülten konstatálta, hogy a drága, finom káposztája romlásnak indult, aminek a szószoros értelmében mi ittuk meg a levét... Egyik este rózsásodó hangulatban piálgattunk és dalolgattunk, ,,harmonika kíséretem" mellett, amikor kopogtattak az ajtónkon, és belépett az én drága jó édesapám, akin másfél évvel azelőtt hajtottak végre a budapesti Siesta szanatóriumban bordarezekciót.Taxival jött Nagybányáról, mivel édesanyám nagyon rosszat álmodott rólam. Mondanom sem kell, nem érkezett üres kézzel, hanem mindennel, mi szem-szájnak kellemes. Úgy ugrottam a nyakába, hogy majdnem ledöntöttem a lábáról. Öleltem, csókoltam ahol értem. Végül lecsendesedtünk, helyet szorítottunk neki és Pálinkás Péternek, a taxisofőrnek, aki a vezetékneve által nyomban a druszánkká avanzsált. Édesapám finom bort is hozott, jutott belőle bőven mindenkinek. Majd átvette tőlem a harmonikát. Nagyszerűen játszott rajta (emellett profi színten gitározott). Másnap délig maradt velünk, persze nálunk is aludt, a háziasszony kényelmes hálóhelyet biztosított neki. Miután távozott, mindenki gratulált nekem remek apámhoz.
További három hetet töltöttünk a faluban, amikor karácsony előtt két nappal megjött a parancs, hazamegyünk, leszerelünk... A vagonok már ott vártak az állomáson, percek alatt beszálltunk, és nemsokára a robogó vonatból hallatszott a vidám ének: ,,Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja, Tizenhatos munkásszázad megyen szabadságra..."
Késő éjjel futott be a vonat Nagybányára. Pálinkás Péter már várt az állomáson, sikerült lebeszélnie a szüleimet arról, hogy a dermesztő hidegben ők is kijöjjenek. Beszálltam a kocsiba, tíz perc alatt otthon voltam, és Petőfit parafrazálva csüngtem szüleim ajkán, mint gyümölcs a fán... A karácsonyfa ott állt feldíszítve az ebédlőben, a ragyogóan megterített asztal szomszédságában. Egymás után kerültek elő a fogások, megannyi kedvenc ételem: bableves, füstölt csülökkel, bécsi szelet roseibnivel, töltöttkáposzta bennefőttel, diós és főleg mákos beigli. Látva, hogy a káposztából csupán egy tölteléket bírtam legyúrni, édesanyám kétségbeesett, orvoshoz kell mennem, mert a gyomrom biztosan tönkrement a kincstári koszttól. Másnap már civilben mászkáltam a városban. Következett az újév. Az utolsó, amit a szüleimmel töltöttem.

Száznyolc per BVép

,,Stokkol a majré!" - állapította meg tömören és röviden Stark Hepaj, a szatmári zsebcirkáló és hilós. Ez a megnyilatkozás 1944 február hatodikán, a szinérváraljai kiegészítő zászlóalj parancsnokság udvarán hangzott el.
Persze, ez a kijelentés nem vetekedhet természettudományos szempontból Gallilei
,,eppur si muove" megállapításának a jelentőségével, de a való tényt, az igazságot, telibe találta.
Igaz, hogy a helyzetnek ilyen klasszikus idézettel való meghatározása, köznapi nyelven úgy hangzott volna, hogy meg vagyunk rémülve, vagy egészen hétköznapi kifejezéssel, ,,be vagyunk szarva", de figyelembe kell venni, hogy Stark Hepaj nem volt se tudós, se nyelvész, se művész, egyszerű szatmári illetőségű hamiskártyás volt, aki az
összes művészet közül a rajzolást űzte - főleg pénztárcákat rajzolt, idegen zsebekből.
Mindenesetre a fenti kinyilatkoztatást ellenvetés nélkül mind a negyvenen magunkévá tettük és egyhangúlag helyeseltük. Negyvenünket vezényeltek át Szamosfalváról ide, Szinérváraljára, amint a ,,Hágézé"(hat er gezagt) értesült, azért, hogy velünk töltsék fel a 108. Vép menetszázadot, melynek menetiránya csak Ukrajna lehet. Ukrajna akkor már rég a biztos halált jelentette, ahonnan visszatérés csak a spiritiszták hitében létezik. Már régen köztudomásúak voltak egyes parancsnokok és keretlegények embertelen kegyetlenkedései, az élve fagyasztások, aknaszedések, sortüzek.
Taglicht Béla asztalitenisz bajnok szerint, nemsokára a lapockáinkkal fognak ping-pongozni a túlélők.
Még elkeserítőbb volt a tudat, hogy a fasiszta fenevad utolsó óráit éli, de végső vergődésében még sok halálos sebet ejthet.
Hajnalban érkeztünk meg, három keretlegény kíséretében, akiktől egy őrmester vett át. Az üdvözlő jelzők, határozók, értelmezők nem hatottak ránk az újdonság varázsával, az utóbbi évek alatt annyi változatát ismertük meg a különböző férfi és
női és állati nemi szervek fajfenntartási szerepének - messze felül múlva a Kraft-Ebing
példáit -, hogy észre se vettük. Szinte hiányérzetünk volt, ha elmaradtak.
Amit azonban mindenképpen észre kellett vennünk, az az elkövetkezőkben szokásossá váló csuklógyakorlatok voltak, a feküdj! parancsok sorozatával, békaügetéssel, és egyéb anyaföldi jókkal tarkítva, a húsz fokos hidegben. Ezek után a kaszárnya tágas udvarán tipegtünk, vacogva, részben a hidegtől, de főleg Ukrajna rémétől.
Egyszer csak megpillantunk egy felénk igyekvő, bekecs kabátos, csizmás civilt. A jó anyja mindenit - gondolhattuk uniszonóban- egy nyomorult káhás (kémelhárító), aki most szórakozni fog velünk... A bajuszos, bekecses, csizmás férfi odalépett hozzánk és csendesen megkérdezte: ,,Az urak munkaszolgálatosok?" - és éppen engem kérdezett.
Legszívesebben azt feleltem volna, hogy dehogyis, mi a Ziegfild-görlök vagyunk, de opportunista módra azt válaszoltam, vigyázzba állva: ,,Igenis!" A civil arca felderült: ,,No, akkor engedjék meg, hogy bemutatkozzam, doktor Csűdöm Jenő vagyok, Bánffyhunyadról, és amikor nem zászlóskodom, ügyvédkedem. És hát én leszek a maguk parancsnoka.". És kezet nyújtott. Nem jött szó az ajkunkra a meglepetéstől, ösztönösen arra gondoltunk, hogy az éjszaka folyamán a ruszkik elfoglalták Szatmárt. Hát még amikor új parancsnokunk folytatta: ,,De hát miért állnak itt, fiúk, ebben a cudar hidegben! Jöjjenek be a folyosóra, ott melegebb van, várjanak ott, amíg elintézem a szalmazsákokat és szerzek szenet, vagy fát, hogy bedurrantsanak a kályhába".
A zárt folyosón kissé magunkhoz tértünk, talán azért is, mert belülről is melegítettek a zászlós szavai. Nemsokára ismét megjelent egy barna hadapróddal karonfogva. ,,Engedjék meg, hogy bemutassam Puskás Pista hadapród őrmestert, ő lesz a parancsnok-helyettes."
Nemsokára megkaptuk a szalmazsákokat és átvonultunk a közeli iskolába, ahol a körletünk lesz. Szép tágas termek voltak, hatalmas cserépkályhákkal. Már ott volt a ládákban a szén és a fa, csak be kellett gyújtani. Letettük a szalmazsákokat, rá a pokrócainkat, meg a hátizsákjainkat, aztán kényelmesen végigdőltünk a kellemes melegben, és arra gondoltunk, hogy ilyen parancsnokokkal még Ukrajna sem tűnik annyira pokolinak...
A következő napokon sem volt okunk panaszkodni, hiszen valósággal a dolce far niente kellemes állapotában ringatóztunk. A baj csak az volt, hogy az Ukrajnának nevezett Damoklesz kard ott lebegett a fejünk felett, hiszen láttuk a vadonatúj felszereléseket, tábori konyhát, szekereket, szánokat... Volt egy olyan hír, hogy a század, nem kapott vagonokat, mert azokon a szerencsétlen honvédeket szállították a vérpadra.
A hangulatunk azonban határozottan megjavult. Megérkeztek a tisztikar többi tagjai, Szamosi hadapród, tipikus pesti vagány, aki bennünket csak babának szólított,
Stiefel hadapród, Kecskemétről, földrajztanár, és a keret, nemes Sisa őrmester Nagykárolyból, a többiek nevét elfelejtettem, de kivétel nélkül rendesen viselkedtek.
Legalább is eleinte.
Csakhamar kiderült, hogy hivatásos és félhivatásos színészek, zenészek is vannak köztünk. Ott volt Simon Gyuri, a kolozsvári színház tagja (1945-tól Váradon működött, mint dramaturg és szavaló művész), Solti Miki, a kolozsvári színháztól, Vajda Bandi, később a szatmári színház tagja, Szirmay Pista, dali bonviván valamint én, aki szintén ismertem a színpadot. A zenét doktor Bokor Sándor és Ditrói Ervin képviselték.
Így természetes, hogy esténként rengeteg vicc, élménybeszámoló és nóta hangzott el, amely még a takarodó után a sötétben is folytatódott
Mindjárt az elején Stark Hepaj tartotta megnyitó beszédét: Tisztában van azzal hogy itt mindenki tudja, hogy ó egy csóró hilós, hamiskártyás, zsebmetsző és besurranó, ezért bármi el fog tűnni a században, ő lesz a gyanús. Éppen ezért, itt, most, mindenki előtt kijelenti, hogy egész munkaszolgálat idejére tanult mesterségét felfüggeszti és bárki, ügyészségi felhatalmazás nélkül hipist tarthat nála, és ha valami idegen szajrét találnak, kihirigelhetik. Friedman, a mármarosszigeti ,,mozgóárus" is érdekfeszítő történeteket mesélt a Margit körúti sittről, ahol egy évet ült. ,,No és ti hisztek, hogy én köveztem el egy fűben járó bűn? Annyi volt, hogy a pórec kért tőlem engedély, én adtam nekije egy százas, erre kaptam három pofon és egy év, mert én rövid múltú vagyok és nekem már volt piuszom.
Hamarosan meghonosodott a szokás, hogy takarodó után műsor kezdődött.
Simon Gyuri szavalt Ady-, Radnóti-, Kiss József-verseket. A Simon Judit után alig tudtuk meggyőzni Starkot, hogy itt a simon nem azt jelenti, hogy nincs, hogy alma, vagyis nincsen Judit. Élvezettel hallgattuk Hamlet és Cyrano nagy monológjait, nem beszélve a Hollóról. Solti Miki és Vajda Bandi humoros jeleneteket adott elő, régi repertoárjukból. Az est fénypontja a nótaszó volt, régi és új operett-slágerek hangzottak fel, meg magyar nóták. Solti Miki szívhez szólóan énekelte, hogy ,,Daru madár, ha elszállsz dél felé..." Stark megjegyezte, hogy ő is elszállna , mint a darumadár, de nem dél felé, hanem még most rögtön, ma éjszaka.
Egyik este, amikor a műsor véget ért, udvarias taps hangzott fel az ajtó felöl, majd kigyúlt a villany és az ajtóban ott állt Csűdöm zászlós, és a hadapródok: Puskás, Szamosi és Stiefel. Gratuláltak a műsorunkhoz, és Csűdöm azt javasolta, hogy rendezzünk egy műsoros estet a zászlóalj tisztjei részére. Ebben a kis fészekben úgy sincs más szórakozásuk, mint a katonákat és munkaszolgálatosokat nyúzni.
Egy-kettőre összeállítottuk a műsort, nem volt probléma, hiszen a ,,társulat" tagjai dalizó színészek voltak, akik bármikor és bárhol képesek voltak előadást rögtönözni. Most emlékezetből kiszerepeztek két Nóti-egyfelvonásost - persze, csak olyan jöhetett számba, amelyben nem volt női szereplő - szavalatok, kuplék, nóták... Bőven elég egy másfél órás vidám estre. Minden megvolt, csak a zenekar hiányzott, márpedig énekszámok zenekíséret nélkül - nem megy. Ditrói Ervin jelentkezett, ő zongorán és harmonikán játszik, de szükség van vagy egy zongorára, vagy egy tangóharmonikára.
Mivel egy zongora szállítása túl bonyolult, ezért Csűdömék a harmonika mellett döntöttek. Ditrói kapott két napos eltávozást Kolozsvárra, hogy hozza el a hangszerét. Csűdöm még a lelkére kötötte, nehogy télacholjon, mert azt elsősorban az előadás szenvedné meg. Ervin nem okozott csalódást, pontosan megjelent egy nagy Hohner harmonikával. Popper, a lokálpincér is jelentkezett, hogy jó fakír számai vannak. Rögtön be is mutatta: Tűvel, cérnával összevissza fércelte az arcát és tényleg, egyetlen csepp vér se bukkant elő. Aztán zsilettpengét vett elő, összerágta és lenyelte. A szájába vett 5 darab cigarettát, meggyújtotta őket, aztán befelé fordította a szájüregébe, és elkezdte énekelni az angol himnuszt. Ijedten rá ripakodtunk, ezt ne tegye, inkább tanulja meg a Katyusát. Friedman megjegyezte, hogy Popper milyen jól tudott volna aludni a Margit-körúton, nem csípték volna a poloskák. Stark is fel akart lépni, bűvészmutatványokkal. Eltüntetések, elővarázslások, kártyatrükkök voltak a műsorán, nagyon szépen kérte, ne hagyjuk ki, nem a taps, hanem a gyakorlat kedvéért, érzi, hogy már nem olyan fürgék az ujjai, ami nagy baj, mert leszerelés után folytatni akarja eredeti mesterségét... A konferanszié szerepét én töltöttem be.
Csűdöm azt is elintézte az alezredesnél, hogy a század tagjai is részt vehetnek az előadáson, persze állva, a terem hátsó részében. Figyelmeztette őket, hogy csak akkor tapsoljanak, ha már a tisztikar megkezdte a tetszésnyilvánítást, a kacagást se kezdjék el, mielőtt a tisztikar derülne.
,,Gonnnnng" - zengte Drommer, aki a gong szerepét játszotta élethűen, és én kiléptem a színpadra, ha nem is a világot, de egy kis lógást jelentő deszkákra. Őszintén szólva, volt egy olyan érzésem, mintha gombócot nyeltem volna, de nem a finom szilvásból, hanem valami ragadós masszából. Hát hogyne, ott ül velem szemben, az alezredes úrral az élén az összes tiszt és néhány nej, mögöttük a keretlegények, és egészen hátul állnak a munkaszolgálatosok. Erőt veszek magamon és nem éppen érces hangon megszólalok: ,,Mélyen tisztelt tiszt urak... A 108-as Vép kisegítő munkaszolgálatosai, egy kis vidám műsorral igyekeznek... stb. stb." Az alezredes úr int, hogy kezdhetjük, a hátul álló muszok pedig tapsolnak, de Kertész Misi leinti őket.
Ezzel kezdetét veszi a műsor. A hangulat egyre emelkedett, már a tapsokkal sem
fukarkodtak a tiszt urak, Solti Mikit alig eresztették le a színpadról, a Tengerre Manó című Nóti darabnak is nagy sikere volt. Én is megengedtem magamnak egy-egy viccet, amit nevetéssel fogadtak. Erre vérszemet kaptam és előadtam, hogy a munkaszolgálatosokat hídépítésre vezénylik. A szolgálatvezető őrmester úr nézi őket, aztán megkérdezi (nem utánoztam az őrmesteri hangot), ide figyeljenek, miért megy olyan lassan a munka? Az egyik musz felel: Őrmester úr, jelentem alázatosan, azért, mert nincs egy pillérünk sem Örömmel konstatáltam, hogy a ,,vezérkar" kacagott, a leghátsó sor pedig harsogott. Most már simán folyt a műsor és éreztük, hogy sikerünk van. Egyenesben vagyunk - gondoltam, - ideje, hogy előadjam egyik sikerszámomat az első rész utolsói száma előtt. Íme: Az őrmester rászól egy talicskát toló munkaszolgálatosra: ,,Hallja maga, hogy tolja azt a talicskát?" Mire a megszólított felel:
,,Őrmester úr, alázatosan jelentem, nekem angina pectorisom van." ,,Az semmi" - mondja az őrmester - ,,átja ott azt a szemüvegest? Annak signum laudisa van, oszt mégis milyen ügyesen talicskázik!"... A várt nevetés nem jött be, ellenben a szünetben bejött Fekete főhadnagy kémelhárítós tiszt, igazoltatott és kijelentette: a tiszt urak kedvéért nem állítja le az előadást, de a legkisebb célzatos kijelentésért azonnal letartóztat.
Mit mondjak, még a névelőket is remegve ejtettem ki. Műsor után a művészeti személyzettel az élen kitakarítottuk a termet, lehordtuk a székeket, és lehordtak testületileg engem.
Másnap Csűdöm elmondta, hogy Fekete valóban azonnal le akart tartóztatni, de az alezredes nem engedte az est hangulatát elrontani, amely az előadás után hajnalig tartott a Brezovszki-féle Korona vendéglőben.
Mint már szó volt róla, a század ,,profilja" a vasútépítés volt, jobban mondva a sínek lefektetése, Halmi irányába. Hogy ezeken a síneken gördült-e valaha vasúti szerelvény, azt sohasem tudtam meg, mert március l7-én az összes fehér szalagost visszavezényelték a szamosfalvi 110/56-os, úgynevezett fehér szalagos századhoz. Én március 17-én este megszakítottam az utamat Nagybányán, egy délutánt és estét együtt töltöttem az én drága szüleimmel, akiket akkor láttam utoljára. Másnap, l8-án, Szamosfalván voltam, tizenkilencedikén bejöttek a németek.
Azt már jóval később hallottam, hogy Csűdömék végig csodálatosan viselkedtek. Korlátlanul adták a két-három napos eltávozási engedélyeket, kitöltetlenül, de lepecsételve osztogatták és nekik köszönhetően sokan a hozzátartozóikkal együtt került a gettóba, másokknak sikerült elbújniuk és átvészelniük a hátralevő hónapokat.
Nemes Sisa őrmester aztán feljelentette Csűdöm zászlóst, akit büntetésül a frontra vezényeltek, ahonnan épségben hazakerült, bizonyítva, hogy van isteni igazságszolgáltatás... Igaz, utcát nem neveztek el róla Tel Avivban.

 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Az utolsó szó jogán
  2007-05-08 13:45:10, kedd
 
  A közeljövőben megjelenik Kulika könyve, ez a vége. De remélem, hogy a következő kötetének novelláival is meg fog örvendeztetni, hogy én is megörvendeztethessem azokat, akik szeretik Őt, és stílusát. Bevallom én nap-mint nap lesem a postaládám gondolt-e rám az az EMBER, akit tisztelek, szeretek (Lilike úgy-e nem féltékenykedsz?), s büszke vagyok arra, hogy ha talán nem is a barátai (bár vágyom rá!), de az ismerősei közzé fogadott.

************

Bogdán Kálmán:
Az utolsó szó jogán

Azzal fejeztem be ,,életem regényét", hogy itt a vége, de nem futok el véle, mert meg vagyok győződve, hogy nincs igazán vége. Valóban, ahogy nem tudom hányadszor végig és át olvastam, olvasom, ez lett volna az életem? megkérdem magamtól, ez az egész?
Ezt írtam meg saját életemből ellesve? Mondhatni Ofszajdbol ?
Ha jól utána gondolok, talán két éve fogtam hozzá, több ismerősöm, barátom bíztatására. Elsőnek Gálffy Mózes beszélt rá, majd Huszár Sándor ösztökélt, végül is összetákoltam valamit, de őszintén, nem volt bizalmam az egészhez. Végül is, miután itt- ott egy két részlet megjelent a mass mediákban , gondoltam mégis megpróbálom. Utóvégre úszóedző létemre megtanultam fejest ugrani a lébe, jelen esetben a lé(nyeg)be. Hagyományos rendetlenségem következtében igyekeztem rendezni emlékeimet, amelyek egy része már létezett papíron , s aját kezemmel firkálva ,amelyeket én magam is alig tudtam ki silabizálni , a többi pedig szintén alig olvashatóan, az ,,Élőszóban" említett rozoga Continental írógépemen lekopogtatva. Nagy nehezen összeraktam, és elküldtem az egész paksamétát - pofátlanul-a drága Fodor Sándornak.
És nemsokára kaptam egy levelet tőle. Hát legelőször csúnyán letolt, felületességem, rendetlenségem miatt. De olyan szépen megdicsérte a kéziratot és olyan határozottan bíztatott, szedjem rendbe az irka-firkámat, hogy ezúttal igyekeztem megemberelni magam és ismét lecsücsültem a kiérdemesült Continental mellé és szorgalmasan kopogtattam, mint ama fekete holló... Szerencsémre az írógép bemondta az unalmast -lehet már megunta szövegemet, - igyekeztem megjavíttatni, de hát az írógépjavító mesterség kiment a divatból, mint a ,,kezeit csókolom". Igy gondoltam egy nagyot és merészet, vásároltam egy számítógépet, persze second handből, mondhatnám másodkézből. Hazahoztuk. Eddig rendben is volt minden. Nagy nehezen rá helyeztük kicsiny íróasztalomra, most már csak meg kell tanulni rajta dolgozni.
Ahogy ezt a kis Móricka elképzelte.
A blokkban találtam egy fiatalembert, aki értett a dolgokhoz és igyekezett bevezetni a informatika számomra teljesen ismeretlen birodalmába, engem, aki mind máig még azt sem érti, mitől szól a rádió.
Kissé hízelgett hiúságomnak, hogy csodálattal nézett rám, aki 94 éves korában meg akarja tanulni a számítógép kezelését...
Végre, nagy nehezen is , félig meddig megtanultam és neki foghattam a munkának...
Bizony öntelten gondoltam a fekete hollóra , akinek kopogtatásával nem régen még versengtem ócska Continentálomon, mert biztos voltam benne, hogy egy számítógépen csak egy fehér holló tudna velem konkurálni. Az pedig manapság oly ritka madár , mint egy becsületes honatya .
Buzgón dolgoztam, már meg is írtam vagy két fejezetet, éppen gratulálni készültem magamnak amikor véletlenül leütöttem egy billentyűt és egész iromány eltűnt. Hogy hová, fogalmam sem volt. Tanítómesterem újabb utasításokat adott és most már megtanultam, azt is, hogy egy egész szöveg részt el lehet tüntetni, vagy kicserélni, a hibákat, elírásokat, nem odavaló részleteket , részeket egyszerűen be lehet helyettesíteni megfelelőkkel .
Ejnye, gondoltam magamban szokásos határozottságommal. Ez érdekes, sőt izgalmas játék lehet. Próbáljuk meg.
Megírtam egy fejezetet. Nagyon szigorúan elemeztem, hol hibáztam ,illetve hol cselekedtem helytelenül és mi lett volna az ésszerű lépés és mi lett volna annak logikus következménye.
Igy igyekeztem ki kísérletezni, hogy alakult volna az életem, ha például az Arizona helyett az egyetemet látogatom és nem lumpolásból, hanem közgazdaságtanból vizsgázom . Vagy ha nem lépek olajra a sittből, hanem hagyom magam elszállítani Pestre, ahol javában dúlt a háború Sőt, odáig mentem játszadozva a számítógépen, mi lett volna, ha a nyilasok rangos állást kínálnak ,ha tevékeny tagja leszek a pártnak. Első változatban határozott ,,nem"-et írtam .De aztán a játék kedvéért nyilas lettem, és elkezdtem nyilasként viselkedni egy egész fejezeten keresztül. Itt a nehézség abból állott, hogy minden, amit eddig írtam, reális megtörtént, viszont fikcióval még nem kísérleteztem.
Igyekeztem nyilas lenni, arra gondoltam, hogy valahol kell, hogy legyen valami oka annak hogy nyilas legyek .Nem valószínű, hogy az ember csak elhatározza, ,,nyilas leszek", ahogy III.Richard döntötte el ,hogy gazember lesz. Vagy gyermekkoromban meg vert egy zsidó, vagy faképnél hagyott egy zsidóleány, ma már rüfke. Vagy jobb jövedelem érdekében öltöm magamra a zöld inget. De innen a kegyetlenkedésekig, a öldöklésig hosszú az út. Gondolatban végigtapostam ezt a variációt, de nem sikerült magammal elhitetni hogy eljutok a végére , bármennyire hagytam szárnyalni gondolataimat. Ugyanígy megpróbáltam kommunistává lenni. Felsoroltam magam előtt az összes előnyöket, sőt felidéztem egy - egy leninista tételt, - nagyon keveset ismertem - Foglalkoztam az elnyomottak sorsával, a gazdagok pökhendiségével, de nem bírtam elhitetni magammal, ogy megelégedett lettem volna. No igen, a kizsákmányolók!
Vagy a végzetes ökölcsapás amit a pénzügyigazgató Medreanak osztottam ki, és amelyik a végén engem knockoutolt. Nyugodtan folytathattam volna a jó öreg korcsmáros életem, de végül így is államosítottak volna. Ez se biztos.
Tovább játszadoztam a számítógépen. Végig írva, olvasva egy-egy újabb filet.
Beleéltem magam - legalább is megkíséreltem, egy szerencsétlen sorsú férfi életébe, gondosan, pontosan megírtam amit elképzeltem, Elolvastam és azonnal trashba (magyarul a francba) küldtem az egész fejezetet. Felidéztem nagy szerelmemet Magdát. Mi lett volna, ha nem a Balázsba megyünk a bál után, ahol Gigi alaposan elintézett engem...Ujabb file-t nyitottam. Ha nem találkozom Csóka Jóskával, aki a színpadra csábított, nem ismerkedem meg Lilivel .s akkor hol lett volna Tibi fiam és Tünde unokám?
Nos ezt a file-t megtartottam.
DE, mialatt a számítógépen hajókáztam, szerkesztettem az egyes fejezeteket, több változatban, ,,mi lett volna Ha..." jelige alatt, valósággal játszadoztam a különféle lehetőségekkel, egyszer csak az jutott eszembe, hogy talán egész életemben csak játszottam; megjátszottam, hogy rossz diák vagyok?, hogy vagány vagyok a pesti éjszakában? Hogy olyan kitűnő piás vagyok, aki felveszi a versenyt a legnagyobb szivacsokkal? Megjátszottam, hogy vakmerő, verekedős izompacsirta vagyok?
Megjátszottam, hogy kitűnő edző vagyok, akit imádnak a gyerekek?
Megjátszottam, hogy nagyszerű színész vagyok? Felöltöttem a kedves, vidám bohém magatartását, aki minden társaságban népszerű ?
Folytathatnám, hiszen a számítógép a végletekig türelmes.
Nem folytatom, mert semmiféle technika, találmány segítségével sem lehet olyan kegyetlenül ,őszinte önéletrajzot írni, mint valaha Szent Ágoston.
Végezetül, ismétlem, minden, amit megírtam, megtörtént velem, vagy környezetemmel.
Persze több helyen módosítottam a poén kedvéért. A dátumokban, sorrendekben sok helyen bizonyára tévedek hiszen 9o%-ban csupán memóriámra támaszkodhattam. Kerültem a szexuális mozzanatok leírását. Ebben a tekintetben - bevallom - régimódi vagyok. Egy ilyen kapcsolat csak két emberre tartozik. És azzal az állítással szemben, hogy ,,tőlem semmi sem idegen, ami emberi", elfogadom, hogy nem idegen, de ez nem jelenti, hogy durván, ízléstelenül , vagy közönséges porno leírásokkal, kifejezésekkel dokumentáljuk. Cyrano súgja Cristiánnak az erkély jelenetnél : ,,Mi a csók? Rózsás
pont az i-n. ,, Ha ezt az ,,i"-t egyszerűen élettani funkciónak tartjuk ebből következne, hogy a költők például az emésztésről írnának lirai költeményeket.
Igen, nem tagadom, én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik ügyelt arra, hogy séta közben a hölgy baloldalán haladjon, ha a liftben egy hölgy is tartózkodott, levettük a a kalapunkat. Ha neves íróval, színésszel lehettünk egy társaságban, büszkék voltunk, ha tíz napi udvarlás után sikerült megcsókolni imádottunkat, ugrálni szerettünk volna a boldogságtól , (Jó. Utána elmentünk a kuplerájba.) És majdnem biztos, hogy a mi generációnk férfiainak nem volt 100-200 nővel dolga, (Casanova nem a mi generációnk tagja) de arra a párra, akivel komoly szerelmünk volt, ma is mosolyogva emlékezünk, akár happy end-del (víg véggel ), akár csalódással végződött. Éjjeli zenéket adtunk, párbajokat vívtunk. Röviden, mi nem egyszerűen dugtunk, mi szerelmesek voltunk. Éjszakánkint suttogtuk magunkban: ,,Szeret? Nem szeret?" Verseket írtunk, vagy hosszú szerelmes leveleket. Nézegettük, csókolgattuk a fényképét. Bánatunkban elhúzattuk a kocsmában a nótáját, mert akkor még járta a mondás: ,,akinek nincs nótája, annak szíve sincs ,,Akkor még voltak igaz, örökre szóló barátságok, baráti összejövetelek. Akkor még létezett család, illetve családi élet, Még volt családfő, aki vállán cipelte a család .gondjait. Még nevelték a gyermekeket, nem hitték el a srácnak, hogy nem aurolac van a zsebében, hanem euro...
Persze, mindez nem menti a mi generációnkat súlyos bűneitől : a két világháborútól, a holocausttól, a gulágoktól, a kommunizmustól, Hitlertől, Sztalintól.
Tudom, ez a világ örökre elsüllyedt , - talán szerencsénkre - mégis állítom, hogy a mi elsüllyedt ,,bűnös" világunkban is található sok szépség, számtalan nagy megvalósítás, mely az emberiség javát szolgálja; és ennek volt tagja egy Thomas Mann, egy Alexander Fleming, egy Raoul Wallenberg, Márton Áron, a holdra szállás, szívoperációk, a rádió, és amelyekről nem lehet és nem szabad megfeledkezni.
Amint a már közel száz éve tragikusan elsüllyedt Titanic-ból ügyes búvárok még ma is a felszínre hoznak egy-egy szép tárgyat, képet, emléket, ezt kíséreltem tenni én is, mint műkedvelő búvár, emlékeink tengeréből. Mielőtt egy csunámi végleg elpusztítaná.
És ezzel elhangzott az utolsó szavam Vajon ?
Lám, tévedtem. Tévedni pedig emberi dolog. Tehát nem lehet idegen. Hogy ezt a önélet karikaturát megírtam elsősorban Fodor Sándornak köszönhetem, aki szigorú bírálatokkal sűrű fülhúzás kíséretében biztatott, és rengeteg helyen kijavította pongyolaságaimat, nem egyszer heteket áldozott arra, hogy formába öntse az én felelőtlen, hanyag slendrián iratcsomómat. Nem fejezhetem ki köszönetemet, már -sajnos - Gálffy Mózesnek, aki elsőnek látott meg bennem némi szunnyadozó szikrát (úgy érzem, hogy blaszfémia volna, ha ,,isteni szikrát" emlegetnék); Huszár Sándornak a Hét elüldözött főszerkesztőjének: Szőrnek sem köszönhetem már meg, aki elsőnek közölt tőlem és többször is, 3-4 deci pálinka szopogatása közben korholt lustaságomért...
Nem feledkezhetem meg a fiatal generációhoz tartozó Lőwy Daniról, aki számos észrevétellel és stílus javítással segítette a kéziratot.
No, most már csakugyan ide biggyesztem a ,,Vége" szót, sietek megírni újabb könyvemet, mert még mindig vannak szép emlékeim. Szerencsére, nem dobtam el búváröltözékem.

Bukarest 2004 - 2006
 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Erdélyi bank
  2007-03-23 14:29:54, péntek
 
  Bogdán Kálmán:
Erdélyi Bank

Pontosan nyolckor léptem be a bankba a hátsó forgóajtón. Kérdésemre megmutatták, hol székel a vezér. Az előszobában Gál Ernő titkár úr fogadott udvariasan, és bevezetett a vezérigazgató úr irodájába., amely épprem olyan volt mint az amerikai filmekben a nagy üzletembereké. A díszes íróasztal mögött ott ült Hargitay Bertalan, kissé kopaszodón de a haj ritkaságát feledtette hatalmas barkója.
Felállt az íróasztal mögül és rendkívül barátságosan fogadott: ,,Isten hozott kedves fiam, remélem jól fogod magad érezni nálunk, és sok örömünk lesz egymásban. Hogy vannak kedves szüleid, nagy tisztelője vagyok édesapádnak stb. stb." Aztán behívatta Gál Ernőt, aki állandóan izzadt és zsebkendővel törülgette homlokát ,,Titkár úr, lesz szíves megismertetni fiatal barátomat a személyzettel, és megfelelő beosztást találni neki, igen tehetséges, komoly fiatal ember, aki szép karriert fog nálunk csinálni. (Aggódva pillantottam a mennyezetre, de nem szakadt le, de azért mintha egy picit megingott volna).
Gál úr végigvezetett az az irodákon, bemutatott Petreanu igazgatónak, aki a tolarenciát képviselte a bankban, aztán a rokonszenves Moskovits aligazgatónak, és a többi vezetőnek. Végül lekerültünk a földszintre, ahol a forgalom bonyolódott.
És ahol Vikol Kálmán aligazgató fogadott tárt karokkal, szintén szabadkőműves lévén. Nem voltam lélekbúvár, de azt hamar megállapíthattam, hogy leendő kollegáim nem fogadtak azzal a kimondott áradó örömmel. Hiszen már bizonyára jó előre tudták, hogy valami pesti jampec került be nagy protekcióval a bankba, különben nagyon nehéz lett volna álláshoz jutni.
A titkár Zsakó cégvezető úrra bízott, vizsgáztasson le, és keressen nekem megfelelő posztot. Zsakó úr, kikérdezett, vagyis levizsgáztatott, és végül a legegyszerűbb beosztást bízta rám, a pénztárnapló vezetését. Persze, sejtettem, hogy ez nem valami vezető állást jelent. Illendően bemutatkoztam a főpénztáros úrnak, Millim Francinak, aki besztercei szász létére elég jól peszélte matyarul. A pénztárnapló közvetlenül a pénztárfülke melletti asztalon állott, ide kellett bevezetnem a belégeket, azután beadni a fülkébe.
Sajnos, nagyon keveset beszéltem az ország nyelvén, de azért ifjúi hévvel írtam be a napló lapjaira az okmányokat, melyekkel Friedsam úr, a bérszámfejtő látott el.
Zárórakor a pénztárnapló és a készpénz állagának stimmelnie kellett. Illetve az én esetemben stimmelnie kellett VOLNA. Nem is volt nagy differencia, nem is értettem, miért kellett ebből olyan nagy kázust csináljon Millim úr. .Minden esetre a mormogó Millim úrral közösen, mintegy két óra hosszat vizsgáltuk a naplót. Amíg megtaláltuk a hibát, egyik tételt rossz helyre írtam be. Millimnek vérbe forogtak a szemei, csak annyit mondott, hogy most rohan haza, hátha még otthon találja két kislányát, akik délután járnak iskolába. Én is méltatlankodtam, hiszen két óra helyett, négy órakor léptem ki a bank kapuján.

1936 még az aránylag boldog békeévekhez tartozott, bár nyugaton már javában ragyogott Hitler csillaga, keleten pedig Sztálin pipázott, a közöttük elterülő Kolozsváron, még pezsgett az élet. A gyárak: Dermata, Magyar Acél, az Ursus, a Kendőgyár, az Irisz, a Vasúti műhelyek, a Húsárúgyár, a többi nagy vállalatok, a bankok, biztosították nem csupán a mindennapi kenyeret, hanem a kenyérre valót is a lakosság részére.
Telt házak voltak a mozikban: a Capitolban, a Selectben, a Royalban, a Munkás Moziban, ahová piros igazolvány nélkül is be lehetett lépni, sőt a lupsai Edison moziba is.
Telt házak mellett játszottak a színházak, és az Opera. Olyan művészek szerepeltek, mint Solymosán Magda, Fényes Alice, Hegyi Lili, Miklósi Margit, Tóth Elek, Borovszki Oszkár, Tompa Pufi, Kovács György, akkor még Gyuri, Nagy István, Gróf Laci; az operában Rózsa Jolán, Spataru, Ursulescu.
A napilapok nagy példányszámban jelentek meg, a Keleti Újság, az Ellenzék, a Jóestét, az Új Kelet berkeiben kiváló írók és tehetséges ifjak működtek; magas színvonalon tartva a sajtót, és az irodalmi életet. Elég, ha K(?)csú Sándor, Tamási Áron, Szentimrei Jenő, Koós Károly, Bánffy Miklós, Ligeti Ernő, Karácsonyi Benő, Krenner Miklós (Spectator), Nyírő József, Dzsida Jenő, Gredinár Aurél, és a fiatalabbak közül Dávid Iván, Horosz Béla, Ványolós István, Nemes Ferenc, Nagy Elek, Bíró János, Köves Miklós neveit említem a teljesség igénye nélkül.
Itt jelent meg a Korunk, a Helikon, és az úgynevezett ,,bulvár ,lapok": a Gyilkos, melyet Győri Illés István főszerkesztett, a Magazin, Rajnai lapja, a Külön Vélemény, és a kitűnő tollú Gerő Sándor revolver lapja: a Bomba. Egy ideig S. Nagy József a ,,Nagy Jóska" családtagja is szerkesztett egy elég nívós lapot, és sajnos, rövid életűnek bizonyult a Pásztortűz. Egymásután jelentek meg a regények, egy ideig halina kötésben.
Remekül mentek a kávéházak, az éttermek, a vendéglők, a kocsmák, a lebujok, a falatozók. A tökhöz hasonlóan éjjel virágoztak a klubok, a bárok. Az Újságíró klub, az Universtate Club, az Autós Club, a Belvárosi kávéház, az Ursus, az Amerika, a Gambrinus, a Savoy, a Bagolyvár, a Palace bár, a Regál bár, a Korona, az Aranycsizma, a Délibáb, a Zöld sapka, no, és a kerthelyiségek, a Burgya meg a többi. A kerthelységek góréit egy nyáron valaki olyan kemény gallérral lepte meg, amelynek hátsó része kereken ki volt vágva, lehetővé téve, hogy a góré kényelmesen kémlelje az eget, vajon lesz-e eső?

Sajnos, a következő napok sem hoztak javulást. A pénztárnapló makacsul egy alkalommal sem volt hajlandó megegyezni a készpénz állománnyal. Ezzel szemben a téves beírásaim elég változatosak voltak. Hol egyszerű, igénytelen összeadási hiba, hol a bank jutalékát a kiadás rovatba vezettem be, vagy egy számjegyet mulasztottam el beírni. Szegény Millim nem értékelte mindezt, de napról-napra jobban elkeseredett, már abban a percben amikor leültem a napló mellé, az üveg fülkéjéből úgy bámult rám, mint egy ketrecbe zárt, kiéhezett bengáli tigris a rácson túli bámulójára.
Már majdnem szabványos műsor szerint, a boldogtalan pénztáros elfogyasztotta ebédre becsomagolt szendvicsét, amit külön készített számára, a gondos nej, mert négy-ötórás késedelmet nem bír ki egy normális gyomor. Utána utánozhatatlan undorral intett, üljek le mellé, igyekezett olyan távolságban ülni tőlem, mintha leprás lennék, és kezdetét vette a mi speciális négykezesünk, amelyben a két balkezet képviseltem. Miután keserves kutatások után megtaláltuk a hibát, a tehetetlen dühtől tajtékozva lezárhatta a kasszát, és rohant haza.
Talán kétszer megtörtént, hogy stimmeltünk, ilyenkor nem csak Millim, a többi kollegák is gyanakodva néztek rám, lehet, hogy beteg vagyok?
Abban az évben november tizenharmadika péntekre esett, ami tudvalevően nagyon baljós omen. Nos, ezen a napon az Erdélyi Bank máig is megdönthetetlen világrekodot állított fel. Ost nem csak Millim, hanem még három kollega ülte körül a kasszaívet, plusz én. Este tíz órakor teljesen reménytelen volt a helyzet, legalább ötször néztünk át minden tételt, hiába. Végre féltizenegykor Szilágy úr felfedezte, hogy egy nyolcas számjegyet hármasnak írtam. El voltam készülve a legrosszabbra, innen nem távozom élve. Pesszimista voltam, megúsztam annyival, hogy Millim öklét rázva felém, szitkozódott ékes bakszász nyelven ami elég bátorságot jelentett, tekintettel protekciós voltomra. A többiek megelégedtek annyival, hogy méla undorral kezeltek.


 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Fontos dátum
  2007-03-23 13:58:03, péntek
 
  Bogdán Kálmán:
Fontos dátum

Életem legfontosabb, sőt döntő dátuma 1912 május hetedike, mivel ezen a napon jöttem a világra. Tanuk szerint már kora reggeltől kezdve hívtak, csalogattak, de makacskodtam, és csak éjszaka bukkantam elő boldogan mosolyogva bámulva villanyfénybe. Úgy látszik a napvilágot már akkor a villanyfény jelentette számomra, mivel később, boldogult ifjú koromtól kezdve az éjszakában, kocsmák, vendéglők, kávéházak, lokálok, bárok villany, reflektor, hangulatvilágítás fényei mellett éreztem jól magam. Vagyis életem legszebb napjait az éjszakában éltem, nem mint rendes, lelkiismeretes éjjeli őr, hanem mint könnyelmű, léha léhűtő, aki mint a nóta is mondja ,,...átmulatott minden éjszakát..."; sőt töredelmesen bevallom még ma is, annyi évtized után is sajnálom azokat az éjszakákat amelyeket átaludtam - no nem éppen mindegyiket. Sokszor nappal olyan álmos voltam, hogy szinte állva elaludtam, vagy ülve a munkahelyemen, de amikor kigyúltak az esti fények, rögtön frissé, üdévé váltam. Népi meghatározással éjjel virágoztam, mint a tök.
Amint születési dátumomból kitűnik, a bika jegyében születtem. Minden szerénységem mellett állítom, hogy ifjú éveimben nem hoztam szégyent a veszedelmes, hasított patájú állatra. Későbben annyit őriztem meg a szóbanforgó állat tulajdonságaiból, hogy én is megvadultam ha vörös színt láttam, opportunista módon többnyire csak zárt ajtók mögött, egészen az államcsínyes forradalomig, amikor már veszély nélkül lehetett lyukat vágni a vörös lobogókba.
Orosházán születtem, de nem merném ezt a viharsarki várost igazi szülőföldemnek nevezni, hiszen szülőföldünk ott van, ahol anyanyelvünket, gondolklodádunkat, egyéniségünket elsajátítottuk. Nagy emberek szülőföldje címéért, falvak, városok versengenek. Tudjuk, hogy Homerosért hét város viaskodott.
Nos, miután tudomásom szerint ezideig egyetlen csöppnyi tanyácska sem jelentett be igényt, hogy szülőföldemnek tekintessék, kijeleneém, hogy nekem több szülőföldem volt, ha azok nem is büszkélkednek vele.
Persze, nem lehetek hálátlan Orosházával szemben, ahová mégis csak fűz néhány emlék.
Például: kint játszom a nagy ,széles udvarunkon, édesanyám a konyhában főz. Körülöttem tyukok, kcsák, libák kotkodácsolnak, hápognak, gágognak; és én megpillantok a fűben csillogó valamit, boldogan felmarkolom és rohanok édesanyámhoz: ,,anukám, anukám, ni,milyen kincet találtam!" Édesanyám rápillant a markomban tartott valamire, és ijedten kiáltja: ,,dobd el azonnal Kálmánka, az nem kincs, hanem tyúxar!"
Ha elgondolom, hányszor jártam így életemben, de nem volt mellettem az én drága, jó édesanyám, hogy figyelmeztessen, amit kincsnek vélek, az nem más,mint egy...
Másik maradandó emlékem: lenyeltem egy barackmagot. Nemcsak a szüleim, hanem az összes szomszédok kétségbe esve futottak össze, hiszen könnyen vakbélgyulladás lehet a következmény, ami abban az időben még halálos veszélyt jelentett. Az orvos kegyetlenül megitatott velem egy pohár ricinust, hiába fogadtam meg bőgve, hogy soha többé nem eszem barackot, és figyelmeztette a ,,gyülekezetet", hogy állandóan figyeljenek arra, mikor koppan a bili fenekén az átkozott barackmag. Rákuporodtam a bilire, szüleim és a szomszédok körbeültek, és lesték a megváltó koppanást. Bíztattak, ösztökéltek, mint ma labdarugót a gól lövésre. Mindenki erőlködött, nyögött, hogy lássam, miként kell azt csinálni, az erek is kidagadtak a nyakukon a nagy erőlködéstől majd összekakálták magukat, mikor aztán végre felhangzott a várvavárt koppanás, persze kíséretttel. Valóságos ütemes tapsvihar tört ki az eredmény láttán. Muszáj arra gondolni, hogy az aranykorban hányszor tapsoltunk ehhez hasonló eredményeknek!
Utolsó, döntő esemény az volt, hogy a malom, ahol édesapám könyvelő volt leégett (a tuilajdonost bezárták biztosítási csalás miatt), édesapám pedig állás nélkül maradt.
Szerencsére hamar kapott állást Budapesten, így búcsút inthettünk Orosházának.ahol soha többé nem jártam, nem láttam meg szülőföldem szép határát; viszont Budapestet tekinthetem egyik szülővárosomnak, amint az majd a későbbiek folyamán kiderül.
 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Egy edző legyen sokoldalú
  2007-03-23 13:45:03, péntek
 
  Rég hoztam bármit is! Mentségemre szolgáljon, hogy részben sűrűsödtek a napjaim, részben szgép nélküli voltam, igaz, csak 2 napig, de ez is hozzájárult a hallgatásomhoz. Na, de most!

**

Bogdán Kálmán:

Egy edző legyen sokoldalú

Velem hasztalanul incselkedik az öndícséret alamuszi ördöge, az ilyesmi távol áll tőlem, mint Jasszer Arafat Jeruzsálemtől, de az az igazság, hogy már zsenge süvölvényként éreztem, a sokoldalúság a siker záloga. Pedig még azt sem tudtam, hogy mi az a : multilateral dezvoltat... De én azt az igazságot a sportra vonatkoztattam, hiszen már akkor sem politizáltam...
A sokoldalúság első lépése persze a foci felé vezetett.
Akkoriban úgy ment a játék, hogy a Veresvízen, a Gózsemben, a Depónál, a Libamezőn meg más ilyen ,,stadionban" összegyűltek a srácok, elhozták a rongylabdát, melyet harisnyákból, elaggott bugyogókból tömködtek gömbölyűre. A két legjobb játékos felállt egymással szemben, feldobtak egy pénzdarabot (ha volt) és elkezdtek felváltva válogatni a jelenlevő ifjakból. Persze tizenegynél többen nem lehettek. Ezért a létszám fölötti lurkók izgatottan lesték, sőt feltűnően szorgoskodtak annak érdekében, hogy észrevegyék őket is a kapitányok. Ha nem került sor rájuk, pityeregve vonultak az iskolatáskákból rögtönzött kapuk mögé és szorongva várták, mikor száll egy-egy lövés a kapu mellé. Akkor aztán hatalmas rúgással küldték vissza a pályára a lasztit. Hadd lássa Ardos Sanyi, kit is hagyott ki a csapatból...
Nekem bérelt helyem volt a kapuk mögött, hiába pityeregtem, senki sem akart beválogatni...
Még utca csapatba sem tudtam bekerülni, pedig olyan rövid utcában laktunk...
De felvirradt az én napom is. Ajándékoztak nekem egy valódi, hármas számú, igazi krómbőrlabdát. (Közvetlen az után, hogy a színházban megszerzett labdámat elcseréltem a primadonna csókjáért). Délután hónom alá kaptam a gyönyörű ladát és megjelentem vele a Veresvízen. A srácok óriási izgalommal vettek körbe. Nézték, bámulták a ragyogó, fehér labdát, szeretettel simogatták, majdnem megcsókolták. Persze, amikor felálltak megkezdeni a válogatást, mindkét kapitány hozzám ragaszkodott első helyen válogatva be. Végül rám bízták a döntést. Én az Ungur Gyuri csapatába kívánkoztam...
És megkezdődött a játék, végre én is kezdő ember lettem. Minden tudásomat, lelkesedésemet beleadtam, most majd megmutatom én, kit mellőztetek. De alig találkoztam a labdával. Ha hozzám került, azonnal leszereltek. Ha támadtam, csúfosan, röhögve kidribliztek, ha kapu előtt álltam, nem adtak passzt. Megsértődtem, ha nem engedtek gólt rúgni, elmegyek a Libamezőre. Hiába kunyeráltak, állhatatos maradtam, fogtam a labdámat és valóban irány a Libamező.
Itt nagyszerű játékosok rúgták a labdát és értettek is a játékhoz, mert rögtön berakott Sztracsenyek Sanyi a csapatába és sűrűn kaptam passzt, és gólokat is engedtek rúgni, még a kapus is kiállt a kapuból, hogy eredményes legyek.
Egy darabig élvezhettem a sikert, kezdtem valódi gólzsáknak érezni magam, amikor egyszer Kert Zolinál volt a labda, aki hatalmas felszabadító rúgásával egyenesen a Zazarba lőtte a labdát. És a kegyetlen Zazar hullámai gúnyosan himbálva vitték magukkal az én kincsemet, és jövőmet.
Másnap a fiúk már rám se néztek, egyik csapatba se, válogattak be, sőt még cikkfogónak sem engedtek a kapu mögé.
 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Boldog nőnapot nekem!
  2007-03-08 20:26:49, csütörtök
 
  Ezt kaptam ma kedves szavak kiséretében a kedves Bogdán Kulikától!

************************

Romániai Magyar Szó,
2003 március 6. csütörtök

Boldog nônapot nekem!

Március nyolcadika a nôk napja. Sohasem feledkezem meg róla. Persze, nem tévesztem össze március hatodikával, amikor korántsem a szebbik nem bájára, finomságára, jóságára emlékeztetô dolgok estek meg velünk...

Rendes ember jóelôre készül erre a szép napra. De az ünnepig is éli saját, megszokott, gépies hétköznapjait. Most is eltöltöttem néhány órácskát a Dúskeblű Madonnához címzett krimóban, a haverekkel. Utósvégre lazítani is kell az embernek, ha már a lázítást büntetik. Ilyenkor mindig megvárom a menetrendszerinti három órás verekedést, majd indulok hazafelé. Persze, farkaséhes vagyok, hiába, a pálinka étvágyat csinál annak a dolgozónak! Ezt még a családi orvos sem vitatja. Természetesen, az ebéd még nincs kész. Mert ugye, bé nejem bár már egy órája hazaérkezett a munkahelyérôl, még mindig veszettül sürög-forog, és bizony eltelik jó félóra is, ameddig az asztalra teszi azt a kis ételt. Leülsz, hogy bekapd a néhány falatot, egy kis húslevest grízgaluskával, meg a hagymás rostélyost és pár darab ünnepi fánkot. De, amikor hozzálátnál az összekapkodott ebédhez, rájössz, hogy nincs kenyér. No most, ugyebár, meg kell várni, amíg ônaccsága felöltözik és elmegy, sorba állni a friss kenyérért. No jó, végre itt a kenyér. Persze, tegnapi, mert az asszony lusta reggel beszerezni a brugót, ilyenkor pedig éppen nincs friss sütés. Végre, nagy kínnal, keservvel befalod azt ebédet, és A SÖR NEM HIDEG! Nejem elfelejtette betenni a hűtôbe!

Botrányos.

Délután rendszerint szúnyókálok egyet, a Madonna vodkái, a meleg sör elálmosítja ám az embert. Mire azonban az édes álom a szememre jönne, a bénej bekapcsolja a porszívót. Kénytelen vagyok így, félálmosan, törôdötten elvánszorogni a sarki presszóba, végül is megérdemlek egy kis kikapcsolódást! Jó, hát volt kikapcsolódás a múlt héten is, amikor kikapcsolták a villanyt, mert a naccságos asszonynak nem volt ideje elmenni kifizetni.

Egyik este is hogy járok?

Egy órával a záróra után szálltam át a pörgô kocsmából az ugyancsak mozgásban lévô járdára. Nem szeretem a feltűnést, így szép halkan négykázlábra ereszkedtem, és az út felét így tettem meg. Rám aztán senki se mondja, hogy tántorgok az utcán! No, nagynehezen hazaérek, nem kevés munkával kirángatom az ajtót a tokjából, mert hiába csengettem, az én édes párom éjjel egykor már úgy alszik, hogy ágyút lehetne elsütni a füle mellett. Csak tudnám, mitôl van ilyen jó alvókája?! Amikor végül mégis felébredt, hát nem rámförmedt:

- Édeském, jól érezted magad? Éhes vagy? Ott a vacsorád a hűtôben, van kocsonya, pár kaviáros szendvics, diótorta és két üveg enyedi rizling. Hiszen ma volt a házassági évfordulónk.

No most tessék idefigyelni! A saját házassági évfordulómon mars ki a konyhába, mint egy napszámos, a feudális világban! Hogy ott fogyasszam el az ünnepi vacsorát. És hol a pezsgô, hol a virág?!

Aztán itt van ez a március nyolcadika. Nôk napja. Persze, hogy illett meghívnom néhány barátomat. Elvégre társas lény az ember! Magától értetôdik, hogy késôn értem haza, mert méltó módon akartam megünnepelni a feleségem napját. Erre mit tesz ô, a hálátlan? Hajnali öt órára húzza fel a csergôórát, hogy korán menjen a csarnokba, a piacra, bevásárolni a szükséges ételeket és hozzávalókat. Persze, hogy én is felébredek és csak nehezen tudok visszaaludni. Végre nyolc órára megérkezett és ahelyett, hogy hozzálátott volna a sütéhez, a fôzéshez, leroskadt a fotelbe, hogy holtfáradt, alig bírja a kezét emelni. Mintha nekem nem zsibbadt volna el a jobb karom, amelyre ráfeküdtem. Csakhogy én nem szólok, tűrök. Nagynehezen mégis hozzákezdett a munkához, de eközben folyton sopánkodott, hogy zöldséget, hagymát, krumplit kell pucolnia, habot vernie, húst darálni, kitakarítani a lakást, mosogatni, megteríteni... Kérem, én olyan ember vagyok, aki nem tudja nézni, amikor más dolgozik. Fogtam magam, elindultam egyet sétálni. Erre nem utánam szalad, hogy húzzak jégeralsót - persze, a féltékenység ördöge -, és ezt rebegi:

- Drága életem, tudom, nem szereted a konyhaszagot, menj a friss levegôre, de tegyél sálat is a nyakadba, nehogy megfázz nekem.

Figyelik ezt az önzést? Nehogy megfázzak NEKI. Nekije! Mert magamnak ugyebár megfázhatom, ugyan, ki törôdik vele?! A magam részére nyugodtan beszerezhetnék influenzát, tüdôgyulladást, gyomorfekélyt. A fô, hogy nem fázzam meg neki! Ônaccságának! Hát nem az egoizmus teteje ez? Azért is egyenesen a Dúskeblű Madonnába mentem, ahol ihatok a magam kedvére. Magamnak. Nem neki!

Isten velem. Nem vele! Velem!!

Ezek után kívánok sok boldog nônapot!

Nem nekije!

Nekemnek!

BOGDÁN KÁLMÁN
Bukarest



 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Fifi a kétszínű kutya
  2007-03-06 22:30:03, kedd
 
  Bogdán Kálmán:
Fifi a kétszínű kutya

A kis sárga kutyát Lili hozta haza. Az operába vitt öt kölyök kutyát az ügyelő, hogy ki-ki válasszon közülük. Lili a legszemtelenebbet, legfürgébbet szemelte ki és azonnal Fifi névre keresztelte, még mielőtt megállapította volna, hogy az eb fiú, avagy lány. Fifi ahogy a szobába ért, azonnal bebizonyította férfi voltát, mert felugrott a díványra és olyan pózban pipilte telibe a takarót, amely csakis a fiú kutyák sajátja. Persze, az egész család körül rajongta. Fifi, aki ösztönösen megérezte ezt, igyekezett visszaélni a népszerűségével.
Természetesen elsőnek Tibi fiam sajátította ki az ebet és az igaz barátság jött létre közöttük.
Fifi is egyre inkább otthon érezte magát, amelyet gyakori pipiléssel fejezett ki Azonban hamar rájött, hogy ez nem elég. Így, mikor egy alkalommal együttesen, moziba mentünk, és őt otthon hagytuk egyes egyedül, kihasználta az alkalmat és teljesen szétrágta anyósom díványát, gondosan, módszeresen, külön volt a szövet és külön a tengeri fű, amely oly gazdagon borította be a parkettet, hogy az ember már a Fekete tenger partján képzelte magát, különösen, hogy a mennyezet kékre volt festve.
Fifinek csakhamar kialakult a jelleme. Kiállt a kapuba és csodálatos érzékkel csak a kistermetű férfiakat ugatta kíméletlenül, a gyermekeket barátságos farkcsóválással üdvözölte.
Másik furcsa szokása lett, ha bármelyikünk elindult hazulról, ő kisurrant és a végcélig követte, ha csak nem szálltunk járműre. Ettől eltekintve, hihetetlenül vidám, játékos kutyuli volt, az egész környék szerette.
Sajnos nem mindenki, mert egy vadbarom akkorát húzott rá, hogy eltörött az egyik első lába. De őt nem keserítette el továbbra is vígan ugrált 3 lábon a környéken, a negyediket pedig büszkén lóbálta Az egész utca ismerte, Palocsay Zsiga, a költő, verset is írt hozzá, avagy róla, ,,Te háromlábú kis kutya ,,címen. Én pedig el neveztem Dreifussnak. Egy figyelmes idős férfiú figyelmeztetett, hogy Dreifuss, nemde, ugyebár, hogy is mondja, szóval biboldó volt. Én megnyugtattam, hogy majd levágatom a farkát. A kutyusnak...
Fifi ki volt téve a veszélynek, hogy el fogja a sintér, hiszen állandóan az utcán csavargott. Ezért Lili megállapodott a sintérrel, hogy kap havonta 3o leit, ha nem fogja el a kutyulit. Lemák, a pecemester, korrekt volt. Valóban, bár sok alkalma lett volna, hogy elkapja, futni hagyta Fifit. Karácsonykor és húsvétkor feljött a lakásunkra jókívánságait kifejezni, és húsvétkor engem megöntözni, mert a hölgyek elbújtak. Így én lettem borzalmas pacsuli szagú
Nemsokára annyira elhatalmasodott Fifinek az a szokása, hogy ha valamelyikünk elindult hazulról, menthetetlenül a nyomába szegődött, hogy lehetetlen volt vissza kergetni vagy otthon tartani. Anyósom már előre cidrizett, ha a piacra ment, mert Dreifuss nyomon követte. A fő baj ebben az volt, hogy a kofák árúit rendszerint meglocsolta. A katasztrófa akkor köszöntött be, amikor anyósom, aki - hithű örmény katolikus létére - minden pénteken elment a Barátok Templomába, nem vette észre, hogy Fifi távolról követi. Csak akkor pillantotta meg rémülten, amikor az vígan sürgött-forgott a templomban, szimatolva Rózsi mama után, aki riadtan nyomakodott a pad közepére, remegett, nehogy sarokkövet kutasson, bizakodva, hátha cserben hagyja Fifit a szimata. Korai volt a remény, mert Dreifuss észrevette és boldog csaholással felugrott az ölébe. Persze általános elszörnyedés követte a merényletet. Így Rózsi mama, sírva távozott a templomból Fifivel az ölében, aki boldogan csaholt.
Másik alkalommal Dreifuss a főtér kellős közepén, pontosan a Mátyás szobor előtt pajzánkodott egy csinos eb hölggyel, amikor egy néni odament és egy bot segítségével coitus interrupciót akart előidézni, majd amikor ez nem sikerült, egy darab kenyeret dobott oda a szerelmespárnak. Közben 10-15 néző is oda gyűlt, akik pfujolták a nénit, oda kiabáltak, hogy mi van néni, talán irigyli, mire az visszafelelt: ,,nem hagyják abba, pedig már egy zsömlét is adtam nekik." Mire az egyik szurkoló vissza kiabált: ,,Miért a néni annakidején abba hagyta volna egy zsemléért?"
Egy délután Rózsi mama, rémülten kiáltott utánam ,,Kuli, Kuli, gyere gyorsan, nézd mi történt?" Ijedten rohanok ki az udvarra, és nem hiszek a szemeimnek. Fifi boldogan ugrál, sőt büszkén csahol, de az egész teste be van festve méregzöldre. Rózsi mama kétségbe esve jelentette ki, hogy ő pedig nem viszi sétálni ilyen állapotban. A járókelők majd mutogatják: ,,Nini, itt van a zöld kutyás néni." Lili is haza jött, megpróbálták lemosni a festéket, de az bizony nem jött le. Fifi mit sem törődött a színeváltozással Minden esetre nagyon vigyáztunk, hogy nem menjen ki ilyen tavaszi külsővel az utcára.
No de Fifi nem olyan fából volt faragva, hogy otthon lehessen tartani. Az első adódó alkalommal megszökött. Eltűnt. Mi lesz vele Istenem. Olyan kétségbe esés lett úrrá a családban, hogy elmentem két újság - román és magyarnyelvű - kiadóhivatalába és fel adtam két hirdetést. ,,Egy zöld kiskutya elveszett, a becsületes megtaláló illő jutalomban részesül" A kiadóhivatalban, úgy néztek rám, mint valami bolondra. De ha megfizettem?
Pár napig méla csend, már le is mondtunk róla, amikor belépett egy nagymama külsejű hölgy, pórázon vezetve a megzöldült Fifit, Elmondta, hogy a kis unokája a házuk előtt találta, és persze, behozta a házukba, és azóta nem akar megválni tőle. Ma reggel olvasta a hirdetésünket, és mivel Fricike éppen iskolában van, gyorsan elhozta jogos tulajdonosához. Nem, persze, nem kér jutalmat, csak áruljuk el, hol festették meg ilyen szép zöldre. Majd szerez ő is egy kutyát és megfesteti. Had örüljön Fricike.
Fifi csúcsteljesítménye akkor következett be, amikor Kolozsvárra megérkezett a Párisi Jégrevü. Óriási tolakodás volt a jegyekért. Szerencsére, egy büfében megismerkedtem két zenészükkel, kikkel megbeszéltem, hogy vasárnapi előadásukra bevisznek bennünket a terembe. Persze csak a zenekar háta mögött biztosítanak két széket, ahonnan zavartalanul élvezhetjük a műsort Vasárnap,miután gondosan bezártuk Dreifusst a szobába, elindultunk Lilivel a terem felé. A kapunk előtt gondosan körül néztünk, tiszta volt a levegő. Megérkeztünk a teremhez, kihívatom a zenészeket, akik udvariasan vezetnek a művész bejáróhoz, amikor villám sebesen meg jelenik Fifi, mintha az égből pottyant volna, és már bent is van a teremben. Az egyik zenész rámutat két székre, a zenekar mögött, oda lépünk, persze Fifi már az egyik szék alól, liheg boldogan és csóválja a farkát. Megpróbáljuk sűrű marsokkal távozásra szólítani fel, de az ,,kutyába se vesz" bennünket.
Egyelőre nincs semmi baj. Fifi nyugodtan, csendesen kuksol a szék alatt. Megjelenik a karmester, meghajol a közönség felé, taps, int a zenekarnak, és megkezdődik az előadás. A fúvósok pont előttünk ülnek. Megszólalnak a trombiták, Fifi felkapja a fejét és irgalmatlanul el kezd vonítani, de nem csak úgy vaktában, hanem hol vékonyan, hol mélyen, aszerint, hogy a fúvósok milyen hangnemben játszanak.
A katasztrófa akkor következett be, amikor a jégre kivonulnak a táncosok. Fifi önálló koncertbe kezdt, a fúvósok nem bírják tovább, majd megpukkanak a kacagástól. A karmester nem érti, mi történik. Az egyik zenész megmutatja Fifit. A karmester kijelenti, hogy addig nem folytatja, amíg ki nem viszik a kutyát.
Igen ám, ahogy azt a karmester úr elképzelte. Fifivel nem olyan könnyű elbánni. Legalább 5 percig tartott, amíg sikerült eltávolítani a teremből, akkor is úgy, hogy bezárták egy távoli helyiségbe, ahonnan a skálázása nem hallatszott ki, és az előadás zavartalanul folytatódhatott.
Fifi a továbbiakban is sokat rosszalkodott. Többször napokra eltűnt, és álmosan, megviselten, holt fáradtan érkezett haza. Rózsi mama meg is jegyezte, hogy hasonlít a gazdájára, legalább annak ifjúkori alakjára. Mire én meg jegyeztem, hogy én nem három lábon züllöttem.
- Mit lehet tudni - válaszolt drága Rózsi mama - lehet, hogy neked is három lábad volt, de az egyik lábad lejártad a fehérnépek után, míg végül belezöldültél!
Új, modern lakásba költöztünk, más környékre. Fifin már látszottak az évek. Egy este bejött a szobámba, leült mellém, megnyalta a kezemet és szótlanul bámult rám. Aztán bement anyósomhoz, felugrott az ölébe, nyöszörögve tűrte a simogatást, majd bement Lilihez, felkuporodott mellé, befúrta a hóna alá a fejét, és nézett a szemébe, olyan szomorúan, mint soha azelőtt. Utána visszament az ágyikójába és csendesen lefeküdt.
Bekapcsoltuk a tévét valami kollektivista filmet adtak. Fifi ismét megjelent a szobában, pár percig bámult, aztán kiment. Kis idő múlva vakkanást hallottunk, ki megyünk Fifihez, az élettelenül fekszik az ágyában.
Szinte hihetetlen, a sárga-zöld kutyuli, a háromlábú Dreifuss nincs többé. Megérezte halálát, elbúcsúzott tőlünk. Nagyon-nagyon megsirattuk.
Többé nem tartottunk kutyát, de Fifit nem felejtettük el.
 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Öreg ember, nem vén ember
  2007-03-01 13:15:16, csütörtök
 
  Ennek az írásnak 1 része már fenn van Eladó egy kedves öregúr címen.
Ám én mégsem hagyhatok ki önkényesen valamit, inkább kétszer, mint egyszersem. Kulika nekem másodszori olvasásra is élvezetet nyújt! (Kéretik az élvezetnyújtást nem félreérteni! :)


****************

Bogdán Kálmán:
Öreg ember nem vén ember

I.
Amikor az ember közeledik a ,,magas cé " felé - nem a koloratur énekesnők magas ,,cé"-jére, hanem a kilencvenedik évüket betöltött idős ,koros ,öreg, vén urakra gondolok, akik elhagyva a római XC számjegyet, ímmár a C felé botorkálnak - számot vet éveivel, évtízedeivel Nem vágyom filologiai babérokra, - de nincs is rá szükség -, hogy megállapíthassuk,ismét csodálva anyanyelvünk árnyalatokat is kifejező gazdagságát, mekkora különbség van az öreg és vén melléknevek között. Az öreg lehet édes ( édes öregem) helyettesítheti az apát főnévi értelemben is, léteznek vidám .öreg urak, vannak öreg bácsik (igaz, vannak öreg hibák is, de ne politizáljunk ), míg a vén" perjoratív értelmű, vén trotty, vén szivar, vén sz..., vén f... (egyik melléknév sem helyettesíthető az öreg szinonimával...) A vén egy zsémbes ,zsörtölődő, mogorva valaki.
Ilyen (ál)tudományos értekezés után, joggal tehető fel a kérdés, ki is vagyok én, e sorok írója ,aki tanácsokat igyekszik adni, példálózni, mostani és leendő kilencvenéves ifjak számára (hogy teljesen őszinte legyek én is boldogan fogadnék recepteket Faludi Györgytől, Senkálszky Banditól...Létay Lajostól, Fejtő Ferenctől).
A perdöntő, hogy 1912 május éjszakáján láttam meg a napvilágot, ez a paradoxon sok évtizeden át jellemző volt rám, hiszen a villany -reflektorfényes éjszakában éreztem magam otthon (régi ,régi kuplé:" én és a holdvilág, Két ilyen mákvirág...")
Ez volt az én Sturm und Drang periódusom, amely kora ifjúságomban kezdődött, de ma már úgy érzem vége felé jár .Tehát, meg van az alanyi jogom a fogadatlan prókátor szerepéhez. A többi adataim benne vannak a ,,Ki, ki a csoda" kötetekben.
Most itt ülök ócska Continentalom előtt és sűrűn kopogok, mint egy harkály. Igaz, az irodalomban a fekete holló vált híressé, valamint a ,,soha már (never more)" hollók.
Mivel közismert és megbecsült voltam híres önkritikáimról, melyeket l989. után is törekszem megtartani, nem úgy mint annyian a piros pártkönyvecskéket (mellyel soha nem rendelkeztem), egyelőre szerényen vállalom a harkály, netalán a fakopács szerepét.
Következzék hát ,őszinte vallomás sorozatom önmagamról, saját életemből merítve,
Hátha valaki más is magára ismer benne. Copyright mellőzésével, díjmentesen kínálom.
Egyre sűrűbben elképzelem magam (nem be!) az idő végtelenjében, vagy a végtelen Időben, szemembe húzott kalappal, felhajtott kabátgallérral, kóborlok a szitáló esőben, oda se bagózva - kerülöm a népiesebb kifejezéseket - a kalapom széléről csorgó cseppekre, csak arra figyelve, hogy az eső mily fényesre, csillogóra mossa a szürke aszfaltot, azt az aszfaltot, amely az én őstalajom és amelyből kivirágoztam .Utóvégre a gyom is valami virágfajta.
Látom magam, hol egy züllött csehóban, fél liter targyi mellett, ahol a cigány hegedűje egyetlen húrján húzza fülembe, hogy ,,Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele...", Mert akkor még élt a hiedelem: akinek nincs nótája, annak szíve sincsen...
De megpillantom magam a Hungária étteremben, elegáns társaságban hallgatva Magyari Imre muzsikáját, miközben vigyázok, nehogy késsel vágjam a rántott harcsát.
Még egészen ifjú koromban elhatároztam, hogy markáns arcú, acélkék szemű, fekete hajú, őszülő halántékú férfiú leszek, karcsú, magas, izmos termettel, hatalmas deltákkal, alá Cary Grant, Robert Taylor, Clark Gable, netán Gary Cooper, vagy John Wayne...
És ha most a tükörbe nézek, a ragyogó férfiszépség helyett, egy tokás, pocakos, Cojac frizurájú vén szivar néz szembe velem. A görög ábécében sem jutottam el a deltáig, csupán a gammáig, azt is globulin formájában. A filmsztárok közül egyedül Vén lettem, sajnos fonetikusan és Dzson nélkül. Vigasztalhat, hogy nem ez az egyetlen sokéves terv, amely dugába dőlt....
Tehát a pillanatnyi helyzet az, hogy itt görnyedek ócska Continentálom felett, és bármennyire szeretnék egy csodás szimfoniát komponálni rajta, még egy vacak kakofonia sem csendül fel...
De olykor bizony, el-eltűnődöm, elmélázom, szunnyadozom a rozoga gépem mellett, fölött és maguktól életre kelnek, járkálnak, sétálnak, korzóznak ,lopakodnak, tántorognak, botladoznak, slisszolnak, suttognak,megmosolyognak, kiröhögnek, dicsérnek, kigúnyolnak, befogadnak, kirúgnak, .megtagadnak ,csodálnak, lesajnálnak, símogatnak, csókólnak, megölelnek, megpofoznak, sajnálnak, irígyelnek az okosok, a zsenik, a hülyék, a vagányok, a viccsek, az alkoholisták, a kurvák, a stricik, a bankigazgatók, a méltóságosok, a besúgók, a haverok, a dámák, a költők, a cigányok, a bajnokok, a melósok, a művészek, a pincérek, a piktorok, a modellek, a bohémek, a nyárspolgárok, a linkek, a tudósok, a csórók, a milliomosok, hamiskártyások, zsebtolvajok, bankárok, tiszt urak, nyilasok, kommunisták, antiszemiták, cionisták, szabadkőművesek, és biciklisták...
Szimfónia helyett ,íme szinonim orgia került ki a gépemből, és ha utána olvasok, szinte mindegyikkel összeköttetésbe kerültem, rövidebb - hosszabb ideig...
És lám, leül velem egy asztalhoz a Vidám korboncolókhoz című csehóban Fülig Jimmy, Kirúg Hümér, Tuskólábú, Senki Alfonz ,megjelenik maga Piszkos Fred, lekezel velem és lám, lám, befut Wagner úr is és én sietve megszólítom: ,,Én ismerem magát Wagner úr, együtt ültünk Kolozsváron a 23 számú Büntető Intézetben. Emlékszik, a mosdó a folyosó végében volt és három vízcsap volt benne?"
Most beugrom a Parisien Grillbe ,ahol éppen ifjabb Bethlen István pezsgőzik.
De ezt hamar megunom, és rohanok a kávéházba, ahol a kifeslett fotelekben egy pohár víz mellett Hacsek és Sajó társalog.
De Nagybányát se hagyhatom ki, hisz itt otthonos vagyok: Thorma, Ziffer, Mikola, Nagy Oszkár, Jándi műtermeiben és áhítattal figyelem, hogy jelennek meg a vásznakon arcok, tájak, virágok...
És Kolozsvár?! Vasárnapokként Janovicséknál ebédelek, számtalan este, éjjel iszogatunk Tamási Áronnal, Jancsó Elemérrel, Kovács Gyurival.
Pesten a Peyerliben a Császárfürdőből jövet beugrunk egy. két üveg borra Vértessy Jóskával, Wenk Jancsival, néha Németh Jamesszel.
És köztük botorkálok, osonok, forgolódom és mint a finom, békebeli itatóspapír a tintát, én is ott, köztük felszippantok valamit, ami olykor értékes, máskor értéktelen, de mind, mind hozzájárultak ahhoz, hogy Bogdán Kálmán lettem, lehetek.
De mivel Kant - de Tamási szerint is, mindenki köteles megtalálni helyét és szerepét ebben az (elv)társadalomban, magam is kutatok, keresek. tévelygek, gyakran tévútra térek, nincs iránytűm, ezért haladtam rendszerint a legkisebb ellenállás irányába.
És hogy mégsem zuhantam a mélybe? Távol áll tőlem minden, ami természetfölötti, (ahogy még 1989 decembere előtt kellett mondani :transzcendentális), de érzem, sőt meg vagyok róla győződve, hogy onnan a magasból az én drága szüleim figyelik, irányítják, igazítják lépéseimet és korlátozzák ballépéseimet.
Lehet, a természetemben rejtőzik valami különleges alkalmazkodó képesség.
Jó, legyen meg a rosszakaróim elégtétele: kaméleon komplexus. Pillanatok alatt be tudom magam élni, vadonatúj helyzetekbe, melyekben bőven volt (van) részem, hosszú pályafutásom alatt. Sőt, valami isteni adomány révén, sokszor önkéntelenül is minden problémának elsősorban a humoros oldalát látom.(Hol lehet itt nevetni?) Persze sokszor olcsó ez a humor, de legalább mindenki hozzáfér...
Nem tagadom, mindez, végeredményben nem más, mint egy közönséges, opportunista beütés, de mentségemül hozom fel , hogy semmit sem csináltam érdekből, talán inkább kíváncsiságból, vagy csupán a poén kedvéért (mániákus poénvadász vagyok, voltam és leszek), vagy csak azért, hogy felmérhessem, ki és mi vagyok én? Bogdán Kálmán, Kálmánka, Kálmánkám, Kálmánom édes, Kulikám, Kuli úr, Kulicikám, Kuli elvtárs, soldatiul Bogdan, Bogi, Colomanule, , Solomon, Calmant végül Kuli bácsi.
És most, be kell vallanom töredelmesen , most már kilencvennegyedik életévemben sejtelmem sincs, ki és mi vagyok tulajdonképpen? . ,,Vagyok, mint minden ember fenség?...." Lehet...
Drága öreg, idős ,barátaim, kor-és sorstársaim, higyjék el, lehet élvezni ezeket a csöndes, őszi napokat, hiszen messze még a tél (nincsenek minden évben meteorologiai katasztrofák). Továbbra is a magam példáival szerénykedem.
Például reggel felébredek, konstatálom, hogy még élek, megdörzsölöm a szemem és észlelem, hogy magamon felejtettem az éjjel a szemüvegem, és a könyv ott hever alattam, nem éppen a legildomosabb helyen. Lassan, ásítozva, nyögdécselve kikászálódom az ágyból, nem találom az egyik papucsomat, pedig határozottan emlékszem, hogy oda-tettem mindkettőt az ágyam mellé. Hol lehet? Csak nem mászkált el? Végre, Lili megtalálja; a hűtőszekrény mellett volt. Hogy a fenébe került oda? Lili jelentősen rám néz:,,Kuli, az éjjel megint kortyoltál a rizlingből!!!" Persze, ilyenkor hallgatok, druszámnak tekintem a keresett lábbelit.
Jön a reggeli, a kenyeret kissé odaégettem, de azt le lehet kaparni, kész a tea is, ,,Kuli vedd be a pasztillákat!" hangzik az úr(nő) szava. Beveszem de rögtön ki is köpöm, émelyítően édes, de hol vannak a pasztillák? Jé, betettem a teába és az édesítőket akartam lenyelni .No jó, megtörténik a legjobb családban is, és a miénk sem egy eldobnivaló familia. No, mindjárt nyolc óra, jönnek a hírek, hol van a fülprotézisem? Meg akarom hallgatni a híreket, hadd tudjam meg, milyen jól élünk...Hol van? Megint Lili segít ki élénk körmondat kíséretében. A hamutartóban. No és? Nálunk a családban senki sem dohányzik.
Még mindig jobb az esetnél, ami Sebők barátoméknál történt.
Kis unokája éjjel rettenetesen bömbölt ágyikójában. Mi bajod van angyalkám faggatta a nagymama. De az nem felelt, csak tovább ordítozott és kalimpált a kicsi piskota lábacskákkal...Nagymami felkapja, ölbe veszi, aztán rémülten felkiált: ,,Lajos, Lajos, egy harapás van Katika popsiján, valaki megharapta. Jézus Mária! Ki volt itt az este?."
,,Ki lett volna, a szomszédból Sanyi bácsi, hozott csokit Katicának, tudod, hogy imádja, a kicsikét!" ,,Sanyi, a te barátod, aljas pedofil, fel fogom jelenteni a perverz disznót.
Hányszor mondtam neked, hogy az egy közönséges tróger, de neked hiába beszél az ember. Tessék, itt az eredmény! Azonnal hívd fel a rendőrséget!!!" Ebben a pillanatban csöngetnek és belép Sanyi bácsi kétségbeesetten, alig tud beszélni ,,Ne haragudjatok, de azt hiszem amikor tegnap megpusziltam Katicát, beejthettem a protézisemet a kis ágyikóba. Az este nem akartalak zavarni. Nini, itt is van. Szerencsére nem tört el..."...
Persze, az ember nem akar visszaélni a korával, nem hajlandó kolonc lenni családja nyakán és igyekszik hasznossá tenni magát. Nagy segítségre lehet például a bevásárlásnál. Gondosan megborotválkozom, fogat (protézist) mosok, néha ugyan előfordul, hogy a fogpasztát kenem az arcomra, de ez sem túl nagy baj, a fogkrémnek kellemes illata van. ...Lili pontosan, tételenként felírja, miket is kell vásárolni az üzletekben, ideadja a pénzt is, banira kiszámítva. Belépek az üzletbe, illedelmesen köszönök, három héttel ezelőtt, egy esős szerdai napon fogadták is a köszönésemet. Megvásárolok mindent ami a papíron szerepel, megkapom a jegyzéket, megyek a pénztárhoz fizetni, puff nekem, otthon felejtettem a pénztárcámat. No, nincs nagy baj, megkérem tegyék félre a csomagot, tüstént visszajövök. Végeredményben kell az a kis séta, a szentarizmus veszélyes .Sajnos, a kapukulcsom is a tárcámban felejtettem, de tulajdonképpen ott van annak a helye, az ember ne tömje tele mindenféle kacattal a zsebeit. No de jön is valaki kinyitja a kaput és uccu nekem, máris talpalok fürgén vissza az üzletbe. Kifizetem a vásárlást és már rohanhatok haza az árúval, szerencsém is van, mert az egyik eladó utánam kiált, hogy ott felejtettem a csomagot.
Talán túl részletezem az öregedéssel járó tüneteket, amelyek persze, nem egyformán nyilvánulnak meg idősebb férfiak körében. De a döntő az, ha tudunk mosolyogni, derülni ezeken a bakikon, amelyek nem szégyellni való tünetek, sőt kacagva meséljük el, sőt még ki is színezzük egy kicsit, akkor aranyos öregek vagyunk, édes pofák, száz évig éljünk. Ezzel szemben, ha mérgelődünk, másokat hibáztatunk, mérgesen, morcosan járunk egész nap, veszekszünk, akkor kibírhatatlan, undok, vén trottyok, vén nemi szervek leszünk.
Másik, nagyon fontos jó tanácsom, ne osszuk be az eltelt, elröppent éveinket, évtizedeinket korszakokra, periódusokra. Ne sóhajtozzunk ,,Bezzeg az én időmben!"
Tekintsük a mostani és elkövetkező éveket is a magunkénak, a miénknek (ahogy a dal is mondja, ,,Nemcsak húsz éveseké a világ." Igyekezzünk minél többet élvezni előnyeiből. Tévé, Digitévé, CD lemezek, számítógép, metro, mobiltelefon ,interfon spacemaker (psszt! Viagra ) s atöbbi, s atöbbi.
Aztán ott vannak a gömbölyűségek. Ha az utcán találkozunk egy olyan tiptop hölggyel (Istenem, se fűző, se melltartó! csak nyakig mini. Ez azért a ,,mi időnkben nem volt. Sajjjjnos!!!) Szóval forduljunk meg utána! Szép az, ami (t)érdek nélkül tetszik. No de vannak más gömbölyűsegek is. Ott van például a szilvásgombóc!!! Ez például a pilátói szerelem. Az ember mossa utána a kezeit Ragad a lekvár.
És végül az álmodozások kora délutánonként az öreg fotelben. És ki más vezethet álmodozásaink útvesztőjében, mint Krúdy Gyula, aki 3ooo évvel ezelőtt élt és álmodozva járt, .olykor tántorogva a girbe - gurba utcákon át, keresve, kutatva az egyszervolt szép asszonyokat, lányokat. Mellette botorkált a furcsa öregúr is aki állandóan elragadtatva, boldogan kiáltozta, hogy milyen csoda az, hogy élünk!...
És meggyőződésem, hogy mi, a mai 8o-9o évesek, ha titokban is, mindnyájan Szindbádok vagyunk. Én mindenesetre annak érzem, vallom magam. Igen, merengek, álmodozom, ábrándozom, hiszen nem biztos, hogy az ábrándozás ma is az élet megrontója, mely a kancsalul festett egekbe néz, amikor nemcsak az eget festik kancsalul.
Látom magam a döntő vízipóló meccsen amikor gyönyörű svédcsavarral lövöm be a győztes gólt. .Ott állok a színpadon, és a közönség óriási tapsvihar közepette alig enged le a színpadról, harsogó hahotázás közepette; és lám, még Hofi is elismerőn bólogat! Fölényes mosollyal bontom fel és dobom a szemétkosárba a tömérdek szerelmeslevelet, miközben szánakozva motyogom, ,,ó a kis csacsik..." Nini, ott ülök egy hatalmas íróasztal mellett, és a sorban álló rajongóimnak dedikálom legújabb Nobel díj-várományos regényemet. Ott várom Őt pont hétkor a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll(t), hogy menjünk ki Óbudára ...Gyönyörű hawayi lányokkal körbevéve, virágfüzérrel a nyakamban sétálok a szigeten, valahol halkan peng a hawayi gitár, susognak a fák, balzsamos illattal tele a lég, kobaltkék színben csillognak a tavak, a hawayi tavak, aztán felriadok: hol van már a hawayi tó!
A felsorolt adatokból ,világosan megállapítható, hogy nem vagyok befelé forduló, zsémbes, vén marha, hanem kedves, barátságos öreg vagyok, olyan akiről a szólás-mondás is tartja: ,,akinek nincs örege, az vásároljon".
Nos, én ezennel kijelentem, eladóvá teszem magam. Ismerve azonban hazánk kitűnő gazdasági helyzetét, az EU tagság küszöbén vagyunk, csak át kell valahogy lépni a küszöböt, miután kiküszöböltünk egyettsmást , a polgárok átlagkora oly váratlan mértékben emelkedik, hogy ma már sokkal nagyobb a kínálat, mint a kereslet, igen nagy a konkurencia a 90 évesek táborában, így nélkülözhetetlen a jó reklám. Éppen ezért a mass- médiákban a következő hirdetést teszem közé:
,, Jó karokban lévő, sok tavaszt látott kedves, barátságos öreg úr eladó, titkos nyilvános árverésen (illicitáció). Kikiáltási ár (Eu-ban) 10.000.-
Garancia 10 év. Second hand kizárva. Proxenetek kíméljnek. Szükséges protézisek rendelkezésre állnak. Az is, Szép lakás utcai kilátással. (kilátás van arra, hogy az utcára kerülök).Villany voltban számlázva. Jelige :VIA GRAHAM."
Befejezésül annyit, hogy sem a ború- sem a derűlátó nyugdíjasoknak nincs okuk az aggodalomra, nyugdíjainkat úgy megindexálják, hogy attól koldulunk...
No és végül, ha mindezeket meglocsoljuk a két világháborúval, a kommunizmussal, a nyilas uralommal, a vasgárdával, a deportálással, a gulágokkal, árvizekkel, csulamaval, katrinával, bombázásokkal, földrengésekkel, Iliescuval, és a sok baj, nyomor, katasztrófa, romok mögül előbukkan egy cinkosan mosolygó, dundi öreg, aki a sok szerencsétlenség között egy poént, bár egy aprópóént keres, tessék tudomásul venni, az én vagyok, a jó, öreg Kuli bácsi, alias Bogdán Kálmán.

 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Bálozunk
  2007-03-01 12:35:46, csütörtök
 
  Bogdán Kálmán:
BÁLOZUNK

Egy nap Königsberg Gyuri azzal az ötlettel jött, hogy járjunk bálba. Ott nagyon sok szép lánnyal, asszonnyal lehet megismerkedni. Keresve keresik a kedves szülők a gavallérokat, meg is invitálják őket a szuppé alatt, jókat lehet kajálni, meg pijálni, persze, vigyázni kell, nem becsípni, mert azt nem nézik jó szemmel, és a komilfó viselkedésre is súlyt kell helyezni.. Én hülyeségnek tartottam, frakkot ölteni, kemény ingmell, kemény gallér és sokkal jobban érzem magam az Arizonában, ahová úgy- szolván kötelességünk is szólít. Rozsnyayék nem veszik jó néven, ha hiányzunk..
Ne hülyéskedjek, - mondta Gyuri - szombat este tele van a lokál, nincs ránk szükségük Én tovább szabadkoztam, hívatkozva a dalra, miszerint ,,Nem érzem én jól magamat úri társaságban". De mikor Gyuri kijelentette, hogy tud szerezni két meghívót a szombati Fészek bálra, már nem makacskodtam, Hiszen a Fészekbe bejutni egy fogalom volt! A színész, művész világ krémje, befutott írók otthona volt (Festők, Épitészek, Színészek, Egyéb Komédiások)
Rendvicsek, álarcos bál lesz, gyerünk a jelmezkölcsönzőbe, tudok egyet itt a Harmincad utcában. El is mentünk, rengeteg jelmez volt. Rokoko, huszár, kalóz, keresztes vitéz, kozák kínai, hindu, indián, maharadzsa, torreádor (bika nélkül).
Én egy ragyogó cow-boy öltozetet választottam. Igazán frappáns volt. Minden kellék meg volt hozzá: kockás ing, lovagló nadrág, csizma, hatalmas sarkantyúval, széles öv, benne coltpisztoly és betetőzésül egy óriási sombrero. Olyan széles karimával, hogy egy zápor idején három személy biztos menedéket talál alatta. Gyuri egy ferencrendi reverendát választott ki, kereszt nélkül, az úgy sem járt neki. Másnap estefelé odahaza átöltöztem. Büszkén nézegettem magam a tükörben. Ez igen, még Tom Mix mellett sem vallanék szégyent. Meg akartam magam mutatni a háziasszonynak, de nem volt otthon. Gyurival megbeszéltük, hogy pontosan kilenckor találkozunk az Erzsébet söröző előtt, semmiesetre sem bent, mert nem akarunk feltűnést kelten. A cow-boy kosztűm nagyon meleg volt, felesleges lett volna kabátot venni. Gyuri pontos volt, ő is kabát nélkül jött, jó melegen öltözve a reverenda alatt. Különben is, ruhatár ilyen helyen legalább két ruppo. Nem dobáljuk a pénzt. Miután kölcsönösen elismertük, hogy pompásan festünk, elindultunk a Kertész utcába. Gyengén havazott, elég hűvös volt, dehát ez nem érdekelt bennünket. A bejáratnál nonsalans-szal felmutattuk a meghívókat, a ellentengernagyi uniformisba öltözött portás hajlongva, leművészurazva, betessékelt- Odabent már ,,állt a bál". Bámulva néztünk körül. Minden ragyogott, csillogott. Amerre csak néztünk, ismert színészek, sztárok, ujságokból, Színházi Életből ismert hírességek, államférfiak, vagyis tout Budapest; persze, mind jelmezben. egyedül Zádor a neves festőművész volt frakkban, de kis állszakállát kékre festette be.. A terem közepén ott állt a közutálatnak örvendő(?) Hóman Bálint kultuszminiszter bólogató mellszobra. No és ugye. last but not least, ott voltunk mi. A ferencrendi atya és én a stramm cow-boy. Bár engem akadályozott a mozgásban, különösen a táncnál az impozáns sombrero (táncpartnerem elég furcsán érezhette magát), Gyuri kajánul megjegyezte, hogy ha élelmes vagyok sok mindent lehet elintézni egy kalap alatt. Végül nagynehezen megszabadultam tőle, találtam egy üres fotelt. tudtam, hogy itt nem tűnik el semmi.
Éppen szünetet tartott a zenekar, mikor látom ám, hogy Gyuri elkezd forogni. . ,,Mit csinálsz, megbolondultál? Miért nem öltöztél ventillátornak", kérdeztem. ,,Hagyj békén. Legalább elmondhatom, hogy előkelő társaságban forogtam" válaszolt a procc szerzetes.
Ragyogó hangulat volt, ami természetes, hiszen a bohém világ krémje is jelen volt Bulla Elma is, akibe bizony szerelmes voltam., persze, tudtam, hogy esélyem nincs, hiszen akkoriban robbant be a legelső vonalba, (ott is maradt) a Jeanne D'Arc-ban nyujtott alakítása után. Egy ideig szülői kívánságra a Károly körúti Palace panzióban laktam. Ugyanott lakott ő is a mamájával együtt. Édesapja táblabíró volt Pozsonyban, fivére pedig neves futbalista. Akkoriban udvarolt neki dr. Nagy orvos, rövidesen meg esküdtek. Igy csak outsider voltam. De mégis. Reggel hatkor véget ért a bál. Mis is indultunk, megkerestem a sombrerot, elbúcsuztunk és megindultam hazafelé a József utcába. A kapu nyitva volt már, ruganyos léptekkel, miközben sarkantyúm hangosan pengett, felszaladok a második emeletre, keresem az előszoba kulcsomat. Nincs., Végigtapogatom összes zsebeimet, a kulcs sehol. Nincs más hátra, fel kell csöngetnem a háziasszonyomat. Káromkodni fog, de mindegy. Csöngetek. Semmi mozgás. Kopogtatok az ablakán. Semmi. Dörömbölök az ajtón. Kiszól a szomszéd boszorkány:Szégyelljem magam, részegen felverem az egész házat. Bocsánatot esdekeltem és nagyon udvariasan megkérdeztem, nem tudja véletlenül, hol van Kardosné nagyságosasszony? ,,Elutazott Sopronba, beteg az édesanyja, telefont kapott".
Forogni kezdett velem a világ.. Most mit csináljak? Itt a gangon hiába álldogálok, csak megbámulnak a lakók. A házmester különben is utál, mert majdnem minden hajnalban felcsöngetem, és azért a húsz fillér kapupénzért ki kell keljen a jó meleg dunyha alól, hogy engem - rendszerint kapatosan, beengedjen. Ekeseredve baktattam ki a körútra, magam sem tudtam, hová megyek. Felszálltam egy hatos villamosra. Elég nehezen ment, a széles karimájú kalpag miatt. Végül mégis sikerült, miközben számos ellenséges, vagy gúnyos megjegyzést kellett végighallgatnom. Miért tolongok a villamoson, miért nem vágtatok lóháton miért nem megyek a HÉV-vel Alagra, ahol olcsón lehet pacikat vásárolni, a piszok amcsik már Pestet is elözönlik. Végül épségben elérkeztem az Oktogonra. Benyitotam a Balázs kávéházba, ahol nemrég törzsvendég voltam. Még kevesen voltak, ilyen korai órában, de Lenci pincér érdeklődött, hogy talán Amerikában részt vettem a serif-választásban? Nem tartoztam neki válasszal, az adósságomat is kifizettem annak idején. Két kávét fogyasztottam, majd megéheztem, és átmentem a közeli Décsi moziba és jegyet váltottam két egymásután következő elóadásra, így legalább pár órára nem én, hanem Clark Gable állunk az érdeklődés középpontjában Nem ültem valami kényelmesen, a sombreromat függőlegesen a térdeim között kellett tartanom, hogy karimája ne zavarja két oldali szomszédjaimat. Viszont a második előadás alatt eszembe ötlött az egyetlen lehetséges megoldás. Elmegyek édesanyám nagybátyjáékhoz, Sípos bácsihoz. Sípos bácsi pénzügyminisztériumi főosztálytanácsos volt, ő dolgozta ki a kormány luxusadója tervezetét, amit sajátmagáról mintázhatott meg. Milliméternyi pontossággal élt, minden a legapróbb részletekig ki volt nála számítva. Majdnem aszkéta pontossággal élt Semmi fölösleges kiadás, ujságolvasáson kívül nincs szórakozás, a telefon hírmondót sem kapcsoltatta be. Mi az, hogy divatosan öltözködni? A ruha azért van, hogy takarjon, hűvös időben melegítsen. A családjától is megkövetelte ezt az aszkétai életmódot. No igen, egyszer egy hónapban elmentek testületileg a Nemzeti Színházba, persze, olcsóbb helyre. Egyetlen kivétel volt: nagyobbik leánya Annuska, aki sokszoros asztali tenisz világbajnok volt (az első világverő csapat tagja volt:Szabados, Barna, Kelen, Mednyánszky Mária). Tudtam, hosszas lelkifröccsben lesz részem, de arra gondoltam, ha Páris megért egy misét, akkor, az. hogy ágyba kerüljek megér egy hosszabb erkölcsi prédikációt, és ha hozzászámítom, hogy megszabadulok legalább ,,csak egy éjszakára". Felkászálódtam egy hatosra, ügyet se vetve a meg jegyzéseknek, hogy valszínűleg a sátororos ünnepek jönnek, azért hordja egy hithű izraelita már most a sátrat a fején, egy másik reklamált, hogy nincs nálam az ukulelém, valaki elkérte az egyik sarkantyúmat derelyemetszőnek.
Persze, nem válaszoltam, de bizony sajnáltam, hogy a coltpisztolyom nincs megtöltve.
Végre megérkeztem a Bakáts utcai Sípos lakásba. Csöngetésmre a bácsi nyitott ajtót. Szájtátva nézett rám, először meg sem ismert, aztán még az ajtóban állva rá kezdett: ,,Kálmán, micsoda maskarába járkálsz te? Elment a józan eszed? Mit szólna édesanyád ha látna. Gyere be, mert meglátnak a szomszédok. Micsoda rongyokat szedtél magadra? Nem sül ki a szemed? És mit keresel ilyen későn az utcán? Egy egyetemi hallgatónak ilyenkor otthon a helye a konyvei mellett". Én már jóelőre elkészültem a mesével. Elmndtam, hogy a diákegyesület jótékonycélú műsoros teadélutánt rendezett tanárok részvételével, engem is felkértek, hogy szerepeljek. Betanultunk egy vadnyugati paródiát, kicsufoltuk a mind jobban terjedő Tom Mix divatot. Utána siettem haza, de a házissszonyomnak beteg lett a mamája, ezért el kellett utaznia Ceglédre. Igy nem tudtam bemenni a lakásba. Itt a bácsi közbevágott: És nem volt nálad lakáskulcs? Persze, hogy nem, hiszen én este nyolcra mindig otthon vagyok. Nagyon sok a tanulnivaló.
Szerencsére nem kellett folytatnom a légből kapott mesét, mert hazajött Annuska és elujságolta. nagy örömmel, hogy jövő héten Párisba utazik a magyar válogatottal.
Vége lett a szeansznak, vacsorához ültünk, kicsit elbeszélgettünk, megallgattuk a a bácsi kommentárjait az ország pánzügyi helyzetéről, aztán megágyaztak nekem az ebédlőben, levethettem magamról az átkozott jelmezt és hamar elaludtam Korán ébredtem, pesze a bácsi már fent volt, villámgyorsan ismét átvedlettem cowboy-já, megköszöntem a reggelit és elég ügyesen felugrottam a villamosra, - hiába, gyakorlat teszi a mestert-, már nem is akadályozott sem a kalap, sem a sarkantyú. A megállótól már nem kellet sokat gyalogolni a lakásomig. Arra gondolam, most mindjárt előkerítek egy lakatost és kinyittatom a lakást. Szerencsémre a háziasszony már hazaérkezett. Csengetésemre ajtót nyitott. Közömbösen rám pillantott. Én megpróbáltam neki megmagyarázni cowboyságom történetét, de ő egykedvűen legyintett: ,,Hagyja Bogdán úr, magánál az sem lepne meg, ha egy reggel fehér elefánt hátán vonulna be az udvarra, két hastáncosnő kíséretében és közben egy néger szájharmonikázná a Yankee doodle-t.
 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
Ámor közbelép
  2007-02-22 13:39:06, csütörtök
 
  Bogdán Kálmán:
Ámor közbelép

Morvay Tibi húga harmadikba járt, a Dóczy leánygimnáziumba . Egy délben, elmaradt az utolsó óránk és Tibi javasolta, menjünk el, várjuk meg és kísérjük haza testületileg Miért ne? Mondtuk és elindultunk a Dóczy felé: Kesztyűs Lóri, Kölcsey Anti, Morvay és én .Az utolsó percben hozzánk akaszkodott Kőhegyi Pál, egy gazdag gőzmalmos fiacskája, akit nagyon nem szerettünk, hencegő, nagyképű fiú...
Pontban egykor kinyílt a iskola kapuja, és kisereglettek a lányok...Köttük Morvay húga, Ágika is. Nagyon csinos kislány volt, mosolyogva lépett hozzánk, mellette pedig egy gyönyörű leány. Ági be is mutatott neki mindnyájunkat.Én pedig valamit különöset éreztem, Egy pillanat a többiek csak alatt szerelmes lettem. Igen, Ő az, Ő az akire egész életemben vártam,
A többiek csak jelentéktelen mellékállomásnak tűntek, melyek előtt megállás nélkül robog el az élet vonata..(íme, máris micsoda költői kép)
Megmondtam a nevem ,és ő kedvesen rám mosolygott és megmondta, hogy Évinek hívják. Éva! Igazi Éva, az első nő!!! Igaz, én sajnos, nem vagyok Ádám, de hát itt nincs is tragédiáról szó, igaz, a kígyó itt sziszeg Kőfalvi személyében Évikéék a Dohánygyárban laktak, a papa a gyárigazgatója volt, Tibiék és a többiek a Vasút utca felé mentek, Tibiék a Péterfián laktak.
Így ketten maradtunk Évivel, illetve maradtunk volna, ha Kőfalvi nem csatlakozik hozzánk. Alig tudtunk néhány mondatot váltani Évivel, mert a ronda Kőfalvinak be nem állt a szája. Le nem szakadt rólunk, egész a kapuig jött. Ott Évi mosolyogva nyújtotta kezét, és Pá ,maguknak felkiáltással elbúcsúzott, jelentősen rám pillantva...
A hülye Kőfalvi, miután ketten maradtunk, büszkén megjegyezte:" Láttad, hogy nézett rám a a tündér? Tetszem neki!" Én pedig megkérdeztem: "Mondd Kőfalvi, ki teszi a szádba az ételt?" Az értetlenül bámult rám:" Hogy.hogy ki? Hát én magam." ,,No akkor, nagy marhának adsz te enni ,,Ezzel sarkon fordultam, és ott hagytam...
Ettől kezdve, mindennap egy óra előtt 5 perccel rohantam a Csizmadia színen át a Dóczy elé ,meg vártam Évát és andalogva kísértem hazáig..Olykor Kőfalvi is oda szemtelenkedett, sőt felajánlotta, hogy szülei gumirádlis hintóján viszi haza, de Éva kereken vissza utasította.
Éva kétszer délután zongora órára járt, persze ide is elkísértem, oda-vissza.
Szóval ,igazi tavasz volt, messze volt még a sláger, hogy ,,Jaj, de ravasz/dolog ez a tavasz
 
 
0 komment , kategória:  Bogdán Kulika  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 32 
2014.09 2014. Október 2014.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 237 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 55
  • e Hét: 487
  • e Hónap: 2088
  • e Év: 21022
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Online Póker, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2010 TVN.HU Kft.