Belépés
csabailajos.blog.xfree.hu
Szép mindaz, amit az ember szeretettel szemlél. /Ch. Morgenstern/ Zsirka Lajos Sándor
1947.02.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 41 
A Don kanyarra emlékezünk
  2014-01-12 15:08:03, vasárnap
 
  MIT NE MONDJON AZ ASSZONY AZ URÁRA,
AVAGY KÁROLY BÁTYÁM SZTÁLINGRÁDBAN...

Károly nagybátyám ellentmondásos ember volt.
Mondják, hogy halottról jót vagy semmit, de hát mindenki meghal
egyszer, és akkor mi legyen a tárgyilagossággal ? Tényekkel ?

Lényeg, hogy Károly bátyám a falu leggondosabb gazdái közé tartozott.
Kivéve a szomjas napokat, mert akkor bizony hangos volt a ház botránytól.
Károly bátyám valamiért kimaradt a katonaságtól, egy darabig, de ez a
tény sem volt maradéktalan örömére. Eszti a felesége ezt is érvként hozta
fel a nemkívánt napokon..
--Már ezt a jó embert is amazt is elvitték, csak te úszod meg, pedig de rád
férne már egy katonás fegyelmezés.! Akkor még béke volt.

Ami késett nem múlott. Már a hadra foghatók zöme kint volt nagy Oroszországban,
hiszen 1942-őt írtunk akkor. S eljött az idő, amikor a kisebb okból felmentettek is
sorra kerültek. A pályaudvaron három tizenéves gyerek próbálta marasztalni a
kötelezően katonavonatra váró apát, és egy vigasztalhatatlan feleség. Mert rossz
a rosszal, még rosszabb a rossz nélkül.
-- Na Eszti ! Megvan az örömöd, visznek már engem is !
-- Jaj, dehogy úgy gondoltam Károly ! Vágtam volna ki inkább a nyelvem...
-- Most már mindegy ! Aztán a lovakról valahogy gondoskodjatok, mert szántásra
itthon leszek !

Károly nagybátyám nem jött haza sem szántásra, sem később.
Nem tudni pontosan, hogy megfagyott-e, vagy
gyors kegyelmes golyó lett a jussa. Talán kapott egy fakeresztet, talán nem, mindegy
is már. Családja egy fél levelezőlap sarkába írva kapott értesítést hogy G. Károly
Honvéd a bolsevizmus ellen viselt hősies harcokban eltünt. A papír ma is megvan.
Eszti viszont haláláig sem bocsájtotta meg magának az akaratlan jövendölést....

Így pusztul el 120 ezer honfitársunk. Rájuk emlékezünk.
Ott veszett el 3 vérszerinti nagybátyám:
Zs. József kit 3 árva várt haza
Zs. István kit 1 árva várt haza,
G. Károly, kit 3 árva várt haza.

MIÉRT IS ????
 
 
0 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
Mit ne mondjon az asszony...
  2013-01-10 16:53:12, csütörtök
 
  MIT NE MONDJON AZ ASSZONY AZ URÁRA,
AVAGY KÁROLY BÁTYÁM SZTÁLINGRÁDBAN...

Károly nagybátyám ellentmondásos ember volt.
Mondják, hogy halottról jót vagy semmit, de hát mindenki meghal
egyszer, és akkor mi legyen a tárgyilagossággal ? Tényekkel ?

Lényeg, hogy Károly bátyám a falu leggondosabb gazdái közé tartozott.
Kivéve a szomjas napokat, mert akkor bizony hangos volt a ház botránytól.
Károly bátyám valamiért kimaradt a katonaságtól, egy darabig, de ez a
tény sem volt maradéktalan örömére. Eszti a felesége ezt is érvként hozta
fel a nemkívánt napokon..
--Már ezt a jó embert is amazt is elvitték, csak te úszod meg, pedig de rád
férne már egy katonás fegyelmezés.! Akkor még béke volt.

Ami késett nem múlott. Már a hadra foghatók zöme kint volt nagy Oroszországban,
hiszen 1942-őt írtunk akkor. S eljött az idő, amikor a kisebb okból felmentettek is
sorra kerültek. A pályaudvaron három tizenéves gyerek próbálta marasztalni a
kötelezően katonavonatra váró apát, és egy vigasztalhatatlan feleség. Mert rossz
a rosszal, még rosszabb a rossz nélkül.
-- Na Eszti ! Megvan az örömöd, visznek már engem is !
-- Jaj, dehogy úgy gondoltam Károly ! Vágtam volna ki inkább a nyelvem...
-- Most már mindegy ! Aztán a lovakról valahogy gondoskodjatok, mert szántásra
itthon leszek !

Károly nagybátyám nem jött haza sem szántásra, sem később.
Nem tudni pontosan, hogy megfagyott-e, vagy
gyors kegyelmes golyó lett a jussa. Talán kapott egy fakeresztet, talán nem, mindegy
is már. Családja egy fél levelezőlap sarkába írva kapott értesítést hogy G. Károly
Honvéd a bolsevizmus ellen viselt hősies harcokban eltünt. A papír ma is megvan.
Eszti viszont haláláig sem bocsájtotta meg magának az akaratlan jövendölést....
 
 
0 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
A fordított óra esete.
  2012-07-12 17:06:02, csütörtök
 
  A FORDÍTOTT ÓRA ESETE.

Előre is elnézést kérek, mindíg a saját élményeimről írok,
pedig ez sokaknak semmi élményt nem jelent.
Apró mentség, hogy ma van a hetedik / újjá / születésnapom.
Ez alkalomból ezzel a kis írással lepem meg magam.

Sosem felejtem azt a rémálom napot, amikor a lét és nemlét
mesgyéjére kerültem, és mint kifogott hal tátogva vártam végemet.
de a nagy lélekhorgász engemet, mint méreten alulit visszadobott
az életbe. Tudom Isten akarta így.
Nem állok neki ecsetelni a szoritó érzést, mindössze egy anekdotaszerű
élményemet mesélem el.
Fekszem az ágyon, testemen az EKG-tappancsok sora, fejem fölött
az éber monitor vigyáz rám. Ágyam végében áll feleségem, akinek
jóságos vonásait szinte eltorzította az aggodalom.
Én a jóhelyen vagyok biztonság érzésével egykedvűen nézek a jövőbe.
És akkor oldalra nézek. A falon egy izléses kerámia óratányér mutatja
az időt. De valami nem stimmel ! Nézem, a 6-os, és 12-es a helyén van.
De a többi szám a tányér másik felén sorjázik, és hogy rendben legyen
minden, a mutatók visszafelé járnak.
--Te jó Isten, én átkerültem az idő tulsó oldalára ? és szélesen elmosolyodtam.
Persze észnél voltam, röktön átláttam a tárgy kurrózium voltát,
Feleségem arcán a megkönnyebbülés vonásai váltották fel a ráncokat.
Hát csak ennyi kell a megkönnyebbüléshez ?
Emberek ! Gyártsunk ilyen órákat minél többet !
Vagy legalább fogjuk fel így az életet. Mert néha tragikusan is vicces tud lenni.
 
 
2 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
A dal áldása
  2012-06-08 03:28:22, péntek
 
  Előző bejegyzésemben utaltam rá, hogy nehéz életük ellenére
apám és anyám mindketten dalos természetűek voltak.
Amikor éppen nem beszéltek hozzánk, akkor énekszóval
kísérték kétkezi munkájukat a ház körül.
Ez távol tartotta házunktól az aggályos szorongást és
elviselhetővé, vidámmá tette a mindennapokat.
Anyám most 90 évesen többéve ágyhozkötötten is dúdolgat.
Hála istennek ezt a dalos kedvet mi gyerekek is megörököltük.
Egy apró anekdotával hagy bizonyítsam ezt :

Kishúgom kicsi korában beteges természetű volt.
Egyik alkalommal nagyon aggasztó állapotba került, az orvos
is tanácstalanul állt, végül kórházba utalta kivizsgálásra.
Két év körül lehetett ekkor. Anyámban a félelem szinte
rémületbe ment át, ahogy ott kellett hagyni láztól alélt
alig lélegző gyermekét. Haza kellett szaladnia, mert itthon is
gyerekek várták. Akkor még körülményes volt telefonon
hívni a kórházat állapot után érdeklődve. Remegő lábbal indult
hát másnap kora reggel az első járművekkel a gyerekhez.
Szinte rohant az emeletre. A nyitott kórteremajtónál földbe
gyökerezett a lába. Hugom ágya körül sokszemélyes "konzilliumot "
talált. Meghült ereiben a vér: nagy a baj. Az orvosok ápolónők
gyűrűjében utat tört magának. Aztán kővé meredt :
Testvérem a kiságy sarkában ült csillogó szemmel. és vidáman
énekelte :
" Csipke bokojba gyöttem a világra,
nem nevelt az édesanyám hijába ..."
Testvérem műsort adott a személyzetnek, mire anyámban egy hatalmas
hálaadó sóhaj szabadult fel.
 
 
0 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
Van még emberség
  2012-06-01 01:13:18, péntek
 
 
VAN MÉG EMBERSÉG


Engem a sors ebben a világban nem áldott meg 4 kerékkel, sőt megkímélt annak nem csekély járulékos kiadásaitól is. Megáldott viszont két igen erős lábbal, és természetszeretettel. Adott hozzá kertet buszmegállótól másfél kilométerre, és életörömöt, hogy minden, ami ezzel jár, örömmel el tudjam végezni. Sajnos adott egy infarktust, majd műtétet is, hogy különleges igényemnek ugye mégse tudjak maradéktalanul örülni, és probléma nélkül eleget tenni.


De az ember makacsfajta. Elmegy lehetőségei végső határáig, és ha baj van, utólag gondolkozik. A Jóistentől függ, utólag tud-e még. Történetem itt kezdődik. Én az a renitensfajta vagyok, valószínűleg genetikailag, aki nem nyugszik, míg nem figyelmeztetik nyomatékosabban.
Egy nyári napon jó 32 fok melegben ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odakint bizonyos halaszthatatlan dolgokat el ne végezzek. Mint mondtam, szívósság nem akadály, akarat pedig maximális, ha már a fejembe vettem. El is végződött minden rendesen. Már csak holtfáradtan a hazaút volt hátra. Közben a táskák is teltek, hisz rekordtermés volt mindenből, a családnak hogy fog majd ízleni! Csakhogy akkorra 36 fok, és vissza a másfél kilométer. De semmi pánik. Elindultam. Ennek a másfél kilométernek egy átka van csak, árnyék szinte alig. Férfiasan bevallom, a vonszolódás gyorsfutás ahhoz képest, amit produkáltam. Alig vártam az első olyan régi stílű víkendházat, ahol hatalmas, öreg fák vetítettek az útra is árnyékot. Nem volt elegáns mozdulat, ahogy a kerítés tövébe lerogytam. Volt ugyan még pár korty, amivel szomjamat oltottam, de a hátralévő fél kilométert el sem tudtam pillanatnyilag képzelni.
EKKOR nyílt a kapuajtó. Öreg, ráncos, de hajdan szép napokat megélt asszony állt meg fölöttem. - Rosszul van fiatalember? Nem kíván valamit? Vizet, vagy valamit? Ne telefonáljak? - Mint jó angyalomra, néztem fel rá. A földi angyalok nem mindig a szépségükről ismeretesek.- Köszönöm, nincs baj. Esetleg kicsi hideg vizet, vagy három kortyot, és fejemre kicsit. - Hozok Uram, de biztosan nincs baj? A szívével? Tudja, a fiam is, szóval úgy ment el.- Köszönöm, már lassan jól vagyok itt a hűvösben. De nagyon köszönöm! -

Lassan összeszedtem magam, már nem féltem az úttól, de a néni fia nem ment ki az eszemből. Talán, ha ő is ilyen emberséges segítővel akadt volna össze. Nem ma, egy éve történt. Tavasszal nem találkoztunk, de virágcsokrot tettem a kapujára. Azóta találkoztunk párszor, beköszöntem az útról a kertbe, mint régi ismerősnek, és mint földi angyalnak. Nevét ma sem tudom, az angyalokat nem a nevükről ismerik!



 
 
0 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
János nagyapám békéje
  2012-05-20 22:43:19, vasárnap
 
  JÁNOS NAGYAPÁM BÉKÉJE

János nagyapám nagy kort ért meg. A hosszú évtizedek alatt sok mindent.
Utolsó éveiben kísértem sokszor. Arcára kiültek a megpróbáltatások.
Rideg állattartó ősei konok vonásokat hagytak arcán. Lefittyenő szája
sarkában örökké ott lógott rövid görbe pipája, ha be volt gyújtva, ha nem.
Fénytelen szeme mintha örökké könnyben ált volna. Mintha örökké
elsiratnivalója lett volna. Visszagondolva volt is, magánemberként,
magyar emberként egyaránt.
Mint gyári kovács már az első budapesti Erzsébet híd alkatrészeit is
kovácsolta Diósgyőrben. Akár élete mementója is lehetett volna az
évekig Duna parton álló torzó, mely halála évében adta át helyét az újnak.
Megért két világháborút, felnevelt nyolc gyereket, ebből kettőt a hazának.

Ez a címbeli béke vezérelte élete javarészében. Mennyire ? Mint mindenki,
ő is valószínűleg megingott békéjében többször. A legemlékezetesebbről
szól ez az írás.
Dúlt a háború a negyvenes évek elején. A meghitt falusi életet egyre több
tragikus posta keserítette meg. Majd minden családból volt a fronton,
kiért naponta imádkoztak. István a legkisebb fiú még csak a szórakozni
vágyó fiatal leventék majdnem gondtalan életét élte. Sudár szőke termete
hamar egy lány meghitt álma lett, s bár a lány valami korábbi mende-monda
miatt nem volt nagyapám szíve szerint való, egyre többen suttogtak jövőjükről.
Még inkább így lett ez, amikor a lány terhes lett. István egyszerre volt boldog és
gondterhelt . Otthon is szóba került boldog terve, és nem késett soká a konok
elutasítás. A történelem oldotta meg a helyzetet. Egyazon héten érkezett meg
háromgyermekes József bátyja halálhíre, és az ő váratlan behívója.
Nyakas fajta volt, azonnal cselekedett. Elintézte a soron kívüli házasságkötést
apja tilalma ellenére is. Bátyja halála, és az ő esetleg várható hasonló sorsa
vezérelte, maga elé képzelve nevesincs gyerekét, akit talán sohasem láthat majd.
Zajlott a háború, az ifjú feleség órája is elérkezett., egy szép lányt hozott a világra.
anyja házában lakva. Csakhogy nyakas nagyapám nem ismerte el unokájának.
Júlia nagyanyám áldott lélek volt, elsők között szaladt megnézni, karjába venni unokáját.
Pedig már 16-ik unokája volt a gyermek.
--Legalább nézd meg a kicsit ! kérlelte nagyanyám az öreget.. NEM ! volt a válasz..
Nincs pontos adatom róla, mi volt előbb a leányka születése, vagy István hősi halála.
Beteljesült hát István látomása, de ha nem azonnal érte a fronton a halál, és
tudatánál volt még, talán elküldhette utolsó sóhaját több ezer kilométerről még
gyermekének, feleségének.
János nagyapámat földig döngölte immár két gyermekének elvesztése. A hajdan
erős kovács ágynak esett. Nem sokan hitték,hogy felépül még. Szótlanul szenvedett.
Egy napon csoda történt. Nagyapám magához hívta párját.
--Juli ! Hozzátok el azt a gyereket. Talán mégis hasonlít ránk. Nagyanyámnak nem
kellett kétszer mondani. Szaladt, ahogy öreg lábai bírták
Jöttek hamar persze. Nagyapám nehezen felült ágyában, s kezébe adták a kisdedet.
--Isten hozott világ árvája ! - csontos kezét a kicsi fejére tette.-Kis unokám!
S szeméből folyni kezdett a könny. Sírt a konok kemény kovács . Persze nem csak ő.
Az igazi csoda most jött. A kimondott néhány szó visszaadta lelki békéjét , s lelke után
testi erejét. Még húsz évet élt őrizve magában, de már megbékélve két elvesztett
családos gyermekét.
Mivel én őket évszámaik szerint tovább éltetem: nagyapám most 137 éves.

 
 
0 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
A legszebb szavak
  2012-05-04 19:05:19, péntek
 
  A LEGSZEBB SZAVAK

Sokan megkérdezik, miért kanyarodok vissza lépten nyomon gyermekkorom
kies udvarára. Azt hiszem kettős a válasz. A legtöbb ember álmaiban visszajár
az első tudatra gyúlt élmények színhelyére. A másik, hogy nekem valóban olyan
csodás színhely jutott születési helyül, amelyre kétely nélkül mondom azt, hogy
ilyen nincs még egy. Miből gondolom ? Talán aprócska érv, hogy mesés udvarunkat
kissé távolabbról néha egyszerre két festő is festette egymással versengve.
Egy hajdani festmény rosszminőségű újságkivágásként ma is féltett kincsem.
Gyertek velem ha nem hiszitek. Bár már csak emlékeimben, és néhány halvány
fotón létezik, mégis minden pici darabját le tudom írni.
Képzeljetek el egy nagyjából hetvenszer hetvenes nagy udvart három házzal, mely
udvart félkörben ölel egy öt méter széles, hol fél, hol egy méter mély patak, a Hejő.
A patak Miskolc Tapolcán ered, és a változó vízállást a fürdő leengedése magyarázza.
A patak partján két óriás fűz hajlik a kis házacskákra, a kapuban három hatalmas
jegenye köszönt, mutatja a hazairányt kilométerről is. A tágas udvar mellett van helye
két közepes kertnek is. Az ötméteres patak szélesnek mondható, a túloldali nádas
felől nem volt félnivaló, így be sem volt patak felöl kerítve. S madárdal minden órában.
A három házacskában három család a legnagyobb egyetértésben. Az egyikben akkor
három gyerek / később még három , egyikük születésénél kívülről aszisztáltunk./ A
másikban a gazdáék gyermek nélkül, a harmadik házban laktunk mi, itt születtem én. /és később még két testvérem/.

Megadatott tehát az első két legszebb szó : otthon-haza
De van egy még szebb szó is. De erről egy történet inkább.
Két éves lehettem. Az udvarban állandó volt a nyüzsgés. A felnőttek is gyakran
összejöttek szalonnasütésre, sörözésre, és suttogó politizálásra.
de mi gyerekek szinte állandóan kint voltunk. A gazdáék is sajátjukként
szerettek minket. Változatos játékaink voltak. Legtöbbször a patak partján ültünk le.
hiszen csapatostól hangoskodva jöttek a közeli malom felől a kacsák, ilyenkor elhallgattak
a békák. Néha ladikján leevezett Tóth bácsi, akárcsak kis Velencében lett volna.
Soha nem volt baj. Egyszer mégis. Valahogy megcsúszhattam, és bizony a vízben találtam magam. Az amúgy csendes járású patak akkor éppen nagyobb vízhozammal gyorsabb járással érkezett. A gyerekek gyorsan fellármázták az udvart, s rohantak be anyámhoz.
Ő ahogy volt kirohant, és utánam eredt. Ez nem volt egyszerű a patak sodrása miatt.
A többiek utána. Vagy 200 méter után sikerült lemellőzniük, akkor be a vízbe, aki felnőtt
csak ott volt. Kihúztak engem, utána egymást. Sok kedvem nem volt beszélni, életjelt sem adtam. Egyszerű oka volt, rendesen nyeltem a vízből. Gyorsan elkapták két bokámat, s
fejjel lógatva csurgatták ki belőlem. Végre megmozdultam, akkor a földre fektettek.
Kinyitottam a szemem, és csak annyit mondtam MAMMMAAAA....
Anyám olyan természet volt, hogy hamarabb cselekedett, mint esett pánikba, szavamra most
mégis sírva borult rám.
Ezt minden évben elmeséli nekem, ma volt az ideinek napja. S a végén mindig hozzáteszi.:
Tudja, hogy mi három testvér kedvesen ÉDESANYÁMNAK hívjuk. Neki mégis az a 63
éve kimondott szó a legbecsesebb.
És ugye nem véletlenül ez a legszebb szavunk...

CSABAI LAJOS

 
 
0 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
Mérges gombatúra
  2012-05-02 20:03:38, szerda
 
  MÉRGES GOMBATÚRA

Bár a Bükk-hegység északnyugati karéja, mint János költőbarátom írta, zord rinocérosz vonulatként uralja a tájat, a keleti, déli részek ellenkezőleg , szelíd dombokként nyújtják lábukat az Alföld peremére. Csak a különleges élmények kedvelői , és a nagyobb túrákhoz szokott kirándulók igyekeznek Lillafüred irányában meredek sziklafalak közt céljaik felé.
Azért a lankás részek is tartogatnak élményeket Miskolc -Tapolca , vagy Hejőcsaba, Görömböly felé indulva. Nem is kell több napot, sőt egy teljes napot sem feltétlen rászánni az élményszerzésre.
Már tiz évesen is sok kilométeres utakat tettünk e szelid szép tájon. Kimondva gombázó kirándulások voltak ezek, de tudtuk, ha ki nem is mondtuk, hogy a természet simogatása, és a baráti kör nyújtotta élmények adták az igazi vonzerőt. Néha bizony alig pár darab gombával tértünk haza, de ezen legfeljebb szüleink zsörtölödtek, mi cseppet sem bántuk.

Így indultunk el négyen csabai barátok azon az emlékezetes napon is. Péter, Lali, Zsolt és Laci. Nem vittünk tömött hátizsákot, legfeljebb egy kiskés szerénykedett zsebünkben és szatyor a gombának.
Dél tájban indultunk. Fiatalok voltunk, nem fáradtunk hamar. Alig egy óra múlva magunk mögött hagytuk Tapolcát, az azt övező erdőket. Mondanom sem kell nem sok gomba szerénykedett szatyrunkban.
Laci kiadta a jelszót : Nem messze van már Leányvár, legalább azt nézzük meg !
Leányvár 4-5 kilométer Csabához. Mi ott álltunk alig kilométernyire, és nemsokára már a
,,falai ,, alatt.
Igen, idézőjellel, mert nem hogy falat, de egy árva téglát sem lehet ott találni. Hajdan huszita vár állott itt, megőrizte nevét, de vár jellegéből csak egy kiemelkedő nagy domb maradt, és
a legendák. Erdővel sűrűn benőtt halma sok kilométerre látszik ablakomból ma is.
Kissé csalódottan tanácskoztunk, most mi legyen ? Megint Laci döntött.
-Én nagyon szomjas vagyok. Itt van nem messze Kékmező, közepén gémeskúttal.
De a meglepetés ezután jött. Haladva egyre több értékes gombát találtunk. Már ittunk a kút vizéből is, de kicsit még tovább még több gombára leltünk. Nem volt szívünk visszafordulni. Szatyraink már régen púposan tele, mégis kellett a több. Csak nem hagyjuk itt, ha rátaláltunk.
De hová tegyük, hogy vigyük haza.? Lalinak kreatív ötlete támadt. Levetette melegítő alsóját, két szárát elkötötte cipőfűzővel, és mint zsák működött a továbbiakban. Teleszedtük azt is.
S a nagy zsákmány örömében nem vettük észre, a nap egyre jobban közelgett a rinocérosz hegyek felé. Normális ember ilyenkor már közeledik otthonához. De nem mi. Szégyen bevallani, mi az idő-tér csapdájába kerültünk. S mint a Grimm mesékben áll, bizony megvezettek lettünk. Nemsokára halucinálva a fák közt már a mézeskalács házat is látni véltük. Dehogy kívántuk a boszorkát, már nagyon haza akartunk menni.
Péter, az örök számoló a nap állásából kiszámolta, mennyi lehet az idő, és mikor megy le a nap. Nem mondtam még, hogy órára akkor egyikünknek sem tellett.
Péter térképes emlékei szerint kb. hét kilométerre vagyunk falunktól, mely másfél óra alatt legyalogolható. Biztosan így van, de nem fáradtan, és felmálházva gombával.
Elindultunk. Még egy kilométer sem fogyott, amikor a rinocérosz elnyelte a napot.
Egyre szürkébb volt az erdő. Szerencsére Péterben lehetett bízni, a sötét úton sem tévedtünk el. Hanem bátorságunk erős próbára lett téve. Sejtelmes állathangok rémítettek a szürkületben. Valaki felvetette, hogy az esti vadászat veszélyes ránk, mert négyen ugyancsak csörtettünk. Zsolt mondta, valahol olvasta, hogy ha énekelünk, sem a vadászok nem lőnek, sem a vadak nem támadnak. Lázasan keresgéltünk valami alkalomhoz illő dalt. Ez az, ami ilyen lelkiállapotban nem megy. Egy két dal csak összejött. Az egyik úgy rémlik 55év távlatából, mintha a Bunkócska lett volna. Ironikus volt, de adott vissza némi bátorságot.
Lali már félholt volt hosszú nadrág nélkül, vacogott, ráadásul fűzőtlen cipőjéből is gyakran
kilépett, míg megtanult benne járni. De nem, a zsákmányt nem dobjuk el, mint süllyedő hajós a kincset.
Péter ezúttal kihagyott egy két tényezőt, és az út sokkal hosszabb volt, mint gondoltuk. Már régen besötétedett. Még egy kilométer mindig hátra volt, szerencsére vikend házas területen. Már nagyon szerettünk volna hazaérni. Hogy otthon mi lesz, senki nem mérlegelte.
De nem is kellett hazáig várni. Már az utolsó lankán ereszkedtünk le, látszottak a szélső házak fényei, amikor feltünt, mintha a murvás út közepén is szálfák nőttek volna. Zsákútcára gyanakodtunk, de bár az lett volna. Mert bizony nem szálfák voltak azok, hanem hármunk apukája.... Elénkbe jöttek. Az ott elhangzottakat nehéz rekonstruálni. Péter apja úriember volt, megválogatta szavait, ez a másik két apukára is hatott. Az én apám hirtelen indulatú volt, de sosem emlékszem, hogy valaha bántott volna. Nem mondom, a nadrágszíj gyakran
lekerült akcióra készen, de inkább csak díszlet volt a cseppet sem csendes eligazításban. Most is hallom: ,, Ezért két meccsre nem mehetsz el ,, Nagy büntetés volt ez Grosics és Sándor Csikar idejében. Laci apja mélyen hallgatott. Talán örült, hogy nem lett baj. Azért csak megszólalt : Ezért még számolunk. Csak azt tudnám, anyádat hogy csillapítsam le.
Zsolt volt a legnagyobb gondban. Délelőtt még nem tudta, hová megyünk, így be sem jelentette. Egy reménye volt. pedagógus szülei bíztak megfontoltságában, és barátaiban.
Azt hiszem az utóbbiban nem tévedtek.
Hej, de örömest mennék veletek újra gombázni ! Még ha égi apukáink indulataival kellene is számolnunk.

Az egyik gombász nevében: CSABAI LAJOS

 
 
2 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
Apám ha élne...
  2012-04-09 17:02:36, hétfő
 
  Édesapám, ha élne, ma lenne 91 éves.
De csak 44 adatott mert az élet véges....
Hagyott rám becsületes élet elveket,
Épített fölénk hajlékot, fedelet,
Adott szakmát mely nélkül senki nem lennék.
S nótás kedvet, melyben elkísér száz emlék.
"S bár az én ajkamról már ellopták a nótát,
Amikor hitszegők azt is kigúnyolták "
De "néha csendes alkonyórán" még felcsendül egy dallam
Nem égretörőn, csak szívből jövőn halkan,
Akkor alakod szobánkban mint régen, újra ott áll.
S én köszönöm Istennek, azt hogy nékünk voltál....

Egyik kedves dalával emlékezem :
Chopin etüd Op10 Nr3
szöveg: G. Dénes György


Száz éve már.....

Száz éve már, több is talán
Párizsban bál volt minden éjszakán
és karnevál.....
Kényes kedvvel táncoltak a dámák,
Sírt a lágy hold világ...
Dalt komponált, a zongorán
Chopin a költő, árván muzsikált....
egy lány után...

Vágyat lát a lány szemében
Gárdahadnagy táncrakérte!...
S látta, hogy az ajkuk összeé-é-é-é-r...
Azóta már... Száz év messze jár...
Lágyan hoz a szél, egy halk melódiá-á-á-t....
Chopin dalát....




Link
 
 
0 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
Jérceleves
  2012-03-16 17:17:55, péntek
 
  JÉRCELEVES

Sándor nagyapám mint minden vasárnap, aznap is ellátta reggel a jószágot,
majd komótosan megborotválkozott, felvette sok évtizedes kopott ruháját,
es elindult templomba. Mindig így tett, hacsak betegség nem tartotta vissza.
Kellett lelkének az egész heti méreg kifüstölése, és valami biztató hír a
az egyre zavarosabb világban. És persze kellett egyszer egy héten az
atyafiság látása is.
A prédikáció nem tudott már sok újat mondani neki. Most is előjött a világ
igazságos rendje, belőle is főképp az, hogy tűrni kell a ránk mért keresztet,
mert Isten megjutalmazza a jámbor lelkeket. Fülében csengett az utolsó mondat is.
,,Ne menjen le a nap haraggal szívedben ,,
Elgondolkodott a szavakon. Nem tudott megnyugvással gondolni arra, miért a
jámborokon csattan az ostor? S miért a szemérmetlen boldogul hit nélkül is?
Kifelé jövet komája köszöntése zökkentette ki sötét gondolataiból. Invitálta,
tartana vele egy nagyfröccsre.
Magában azt gondolta : jámborsága jutalmára régóta vár már, jár neki kis vigasz,
egy kis vérpezsdítő beszélgetés, meg aztán ki tudja mi hírek vannak. Így is tett.
Hanem a hírek nem vidámították fel. Itt is ott is a végrehajtók kopogtatásáról
hallott, s fenyegető árverezésekről. Nagy tartozása, és kicsiny földje jutott eszébe.
így indult haza, fejében a vizezett csinált bor zsongásával, és a hírekkel. Csak a
bor csinálta étvágy csitította egykedvűségét.
Szájpadlását csiklandozta előre a vénülő tyúkból készülő leves, s annak elképzelt
illata. Asszonya otthon tálalt is mindjárt. Míg szekrénybe került a kímélendő ruha,
S a sarokba az ünneplő csizma, az asztalon máris gőzölgött a várva várt leves,
Mohón vette kézbe a szedőkanalat, de az első merítésnél megállt a kezében.
--Tudod Sándorom, aztán mégsem a csupasznyakút vettem kés alá. Régóta nem tojt
már, de tegnap újra kezdte, és tojás nélkül gyúrni sem tudnék. A legnagyobb jércét
főztem hát meg neked.
Sándor előtt elsötétült a világ. Eszébe jutott a jámborok tűrése, a végrehajtók és az igazságtalanság.
Egyetlen rántással megrántotta az abroszt, ráborítva egyenesen nagyanyámra a tálat,
Benne a csenevész nyakkal, kaparókkal, szárnyakkal. Felpattant, és kirohant a házból,
ment az állatokhoz..
Messze volt az est még. Gyomra is korgott, de jobban fájt a szégyene. Először tett ilyet.
Igazítanivalókat keresett az ólban, leemelte a gerendáról két könyvét, melyeket évtizedek
óta forgatott, a bibliát, és a kalendáriumot. Ezeket olvasta mindig, míg az állatok a jászol
mélyén bóklásztak. Sarokba szorítva érezte önmagát. Mégsem tudta, mitévő legyen.
Fülében még csengett : ,,Ne menjen le a nap haraggal" És üres gyomorral, de ezt már úgy
tette hozzá magában.
Márpedig a nap ugyancsak lemenni készült. Ilyen kutyául még nem volt. Mit mondjon asszonyának?
Ekkor egy kezet érzett gyengéden a vállán.
--Gyere Sándorom be! Na ! Összerántottam egy kis káposztát gyenge rántással...
Mint a megvert kutya követte asszonyát .
Úgy fogta vissza éhét, hogy ne tűnjön mohónak. De előbb megszólalt.:
--Aztán tudod-e Zsuzsankám, hogy az a déli dolog nem neked szólt ?
-- Tudom Sándorom, de bízzál, egyszer megsegít minket az Isten.
-- Hiszem én szívből , de mond mikor, Zsuzsanka, mikor ? Halálunkkor ?
1930 at írtunk akkor, ha jól emlékszem...

 
 
0 komment , kategória:  Visszaemlékezéseim  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 41 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 831 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 72
  • e Hét: 87
  • e Hónap: 356
  • e Év: 356
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.