Regisztráció  Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Gondolatok, a meséről...
  2009-09-23 15:08:10, szerda
 
  A MESÉRŐL...

A mese, kicsi gyerekkoromtól kezdve, - nagyon sokat jelentett egész életemben.
A mese, felröppenti az ember képzeletét, - de ugyanakkor biztonságot ad, és kapaszkodót is.
Szárnyalhat az ember nyugodtan, semmi rossz nem történhet, - hiszen, mindig a jó győz.
Hitet is ad. Győz, ...- mindig győz a jó.
- "Egyszer volt, hol nem volt..." - Így kezdődnek a mesék, - meg az igaz történetek is.....-
A gyermeknek mese kell, - de a felnőtteknek sem árt.
Én is mesélek, - nekem is meséltek, másnak is meséltek, ... és mások is mesélnek, - én pedig szerettem, és szeretem őket hallgatni.
Egyszer volt,... hol nem volt...-
Egyszer volt,... hol nem volt...-
A mesék, varázserővel bírnak, - felnőttre és gyerekre egyaránt hatnak. Megfognak, és fogva tartanak bennünket. Helyzeteket mutatnak be, példát adnak, megoldást nyújtanak. Csak az ember fantáziáján múlik, hogy meddig megy el, - meddig röpíti a mese, hová jut el.
"A mese, a történet, szárnyalás, ilyenkor a láb, nem éri a földet"...- mondta egy csodálatos mesélő-író-ember ismerősöm, Kiss L.István.
Az igazi mesék egyszerűek, tiszták, és mindenki számára érthetőek. A bennük lévő tanulság, világos: - az emberek vagy jók, vagy rosszak. A jó, mindig győzedelmeskedik, a gonosz felett, és akkor minden rossz jóra fordul. Egy gyereknek, nincs is szüksége másra. Ebben a hitben nő fel, és megőrzi magában ezt a hitet felnőtt korára is. Azt, hogy egyszer végül, mindig, minden jóra fordul. Aztán, vagy jóra fordul, vagy nem.
A hitre azonban, szüksége lesz egész életében. Mert enélkül a hit nélkül, - talán élni sem lehet.
"Egyszer volt, hol nem volt...".-
A meséket, nemcsak a gyerekeknek, hanem réges-régen, felnőttek mesélték, felnőtteknek. Nálunk, Magyarországon is. Aztán ez a szokás, valahogy szép lassan kiveszett az életünkből.
Amikor a falvakban elvették az emberek földjét, és megalakultak a Tsz.- ek, - eltűntek a mesék is.
Megszűnt a kukoricafosztás. A háztájiban, alig volt kukorica, sem a töréshez, sem a fosztáshoz nem kellett segítség.
Miután nem volt kukorica, liba sem volt már. Így aztán, nem volt toll sem, - amit fosztani kellett. Megszűnt a tollfosztó.
Aztán, megszűnt a fonó is, mert nem volt mit fonni. Mivel nem volt föld, nem volt kender és len, sőt, nem volt gyapjú sem, mert birkát se tenyészettek már, - és, angóra nyulat sem.
A parasztbirtok elvesztésével, elveszett a mese is, és a mesélés is. Mert, mesélni, - csak mesélni, nem ültek össze az emberek.
Felperegtek az események, az életünk egyre hajszoltabb lett, semmire sem volt idő, - mesére meg pláne.
Leültünk helyette, - TV. - t nézni.
Emlékszem azonban, sokszor hallottam róla, hogy réges-régen,...- ( meg nem is olyan nagyon régen!... ) - téli estéken a fonóban, vagy a tollfosztóban, meg a kukorica-fosztóban, - meséltek még az emberek.
A szüleim, nem igen jártak el ilyen összejövetelekre, - egyszer-kétszer azonban a Mama, nem bírt ellenállni az invitálásnak, és elment a tollfosztóba.
Sajnos, kukorica-fosztóba, és fonóba, soha nem jutottam el.
Mivel a Papa nem volt otthon, engem is magával vitt a Mama, meg Büdöst, a kutyánkat is.
Büdöst, sajnos nem eresztették be, mivel a kutyának kint a helye, de én bemehettem, - bár, gyereknek ilyenkor ágyban a helye, - s mivel mindenkit ismertem, elég jól éreztem magamat. Más gyerek azonban nem volt ott. A tollfosztó, - a felnőttek szórakozása.
A ház előtti gangon, a sötétben, a házigazda nagypapa pipázott békésen, és simogatta Büdöst, aki ezt nagyon szerette. Számtalanszor kirohantam megnézni, - hogy simogatja-e még? Simogatta mindig.
Ilyenkor, beszélgettünk egy kicsit a nagypapával, - aki nem volt az én nagypapám, sőt nem is volt a rokonunk, de ez nem baj, mert így is nagypapának hívtam, és ő nem bánta.
- Aztán ha bemész, hajolj a toll fölé, és ordíccsál jó nagyot, hogy ,,pompos"! - mondta - ...de az se baj, ha azt ordítod a tollba, hogy ,,fon-fos"! Csak ordíccsál bele, el ne feledd!...-
Általában szófogadó voltam, ha nem lehetett kikerülni, de az a szó, hogy fonfos, nem mondott nekem semmit, nem is tetszett, - a pompost pedig úgy ismertem, hogy kicsike kenyér, kenyérke. Ezért aztán, jó nagyot sóhajtottam a toll fölött, és beleleheltem a fosztott tollba, hogy kenyérke.
Azonkívül, hogy tele lett a szám pehellyel, - amitől köhögni, meg öklendezni kezdtem, - nem történt semmi. Lemásztam akkor az asztal alá, - pont a Mama lábára, - jól megöleltem, és elaludtam.
Még, félálomban voltam, amikor a ,,Lúdvércről" kezdtek mesélni, - vagyis a lidércről, - meg a láp szelleméről.
Már nem tudom, mi volt belőle a mese, és mit álmodtam hozzá, - de valahogy az egész félelmetes, és hátborzongató volt. Sohasem
felejtettem el. Így maradt meg bennem, a kettő együtt.
Az Álom-Ludvérc.
- ,,A Lúdvérc, az,... a tó mellett lakik a lápban. Ez így igaz, - mesélte valaki - én ugyan nem láttam még soha, de nem is szeretném, mert aki látta, annak vége. Azt, megöli a Lúdvérc azon nyomban. Méghozzá azonnal. És én ezt el is hiszem, mert ismerek valakit, aki ismer valakit, aki hallotta valakitől, és ez, - így igaz.
A Lúdvérc, a tó mellett lakik a lápban, igen, aztán egyszerre csak hirtelen kiemelkedik a lápból, hogy ,,husss"....- és tűzmadárként fölröpül. Ennek a tűzmadárnak, tűzből és lángnyelvekből vannak a szárnyai, a tollai, meg még a farktolla is, sőt a lúdlába is. Fölemelkedik, szárnyalni kezd, aztán körülnéz, és elindul vadászni, - de jaj annak, aki azt meglátja, jaj annak! Az nem éli túl. A lápi rém, megöli. Méghozzá azonnal. Abban a minutumban.
Aztán amikor röpül, akkor lúdlába van, igen, ha hiszik, ha nem. Rendes, igazi lúdlába Gondolták volna? De olyan is van, amikor nem röpül föl, hanem, csak a lápból kilobbanó lángnyelvek közül csakúgy kirobban, mint egy sebesen száguldó ló. Igen, - mint egy ló. Pont úgy. És akkor patája van neki, mint a lónak, - nem lúdlába. Igen. És akkor még a patája dobogását is hallani lehet, azt mondják, de én még nem hallottam, csak az ösmerősöm, és az, ...- igaz ami igaz, - nemsokára aztán bele is halt. Igen...Belehalt...." -
- Istenem, Istenem, - gondoltam félálomban, - nem elég a zsákos ember, most meg még ez is. Nem megyek többet a láphoz, nem. Az már biztos...-
Közben hunytam egy kicsit, és láttam a zsákos embert a lápi lángnyelvekből kiröppenni, lúdlábakkal. Akkor aztán, azonnal sikítani kezdtem, mert tudtam, hogy most meg fogok halni, méghozzá ezennyomban, mert láttam a lápi rémet. Méghozzá a lápi rémes zsákos bácsit, - és ebbe bele fogok halni, mert ebbe mindenki belehal. Még én is. Méghozzá ezen nyomban. Hát, ezért sikítottam, ezért.
Mama, akkor megköszönte a meghívást, és hazavitt
Tiszta szerencse, hogy ott volt a Büdös, a kutyánk, különben, haza se mertünk volna menni. Nemcsak én féltem, hanem a Mama is.
Egy másik alkalommal pedig, - amikor a Mama, az invitálásnak megintcsak nem tudott ellenállni, - újabb ,,rémes" mese jött. A Lúdvérc után, - jött a Kígyó.
A Tete kígyó, a Kígyók Királya.
A kígyókat, mindenki utálta, de ezt a kígyót, mégis mindenki megsiratta a tollfosztóban. Még én is, - félálomban, - mert ez egy olyan kígyó volt. Igen.
- ,,Az úgy volt, - mesélte az erdészné, aki az előző erdésznétől hallotta, aki az előző erdésznétől hallotta,...- aki azt, az előző erdésznétől hallotta, -... szóval az úgy volt, hogy az erdészlak körüli hatalmas erdőrengetegben, élt egyszer egy kígyó.
Több is élt ott, de ilyen hatalmas egy se, mert ez, - ez az egy volt a kígyók királya. Egyesegyedül ez. Igen.
Történt aztán, hogy a fiatal erdészéknek született egy gyönyörűséges, szép szőke kisfiúk. ( Az erdészné ismerőse azt mondta, hogy azér nem volt ám, az olyan nagyon szép, - csak a szülei látták annak, de mindegy.) A kisfiút aztán az erdészné, reggelenként, mindig kitette az erdőszélre, a hatalmas tölgyfa alá, szundikálni. Néha-néha rápillantott, de közben tette a dolgát.
Amikor a kutya veszett nagy ugatásba csapott, - akkor éppen nem ment ki, hogy rápillantson, mert nem ért rá. Hanem később, azér mégiscsak megnézte, minek ordít az a dög, folyton-folyvást? Hát aztán meglátta, meglátta.
A kutya, veszettül futkosott a kisfiú bölcsője körül, és be nem állt a szája, - mert a bölcső mellett egy hatalmas kígyó ágaskodott, és éppen a bölcsőbe tekintgetett bele, folyton-folyvást. Aztán elkapta a fejét a bölcsőtől, amikor a kisfiú utánanyúlt,... és várt, -...utána meg megint belekukucskált. Így játszadoztak, így.
A kisfiú, visongva nevetett, és kapkodott a kígyó nyaka után, - de az, nem hagyta magát megfogni. A kutya, a közelükbe se mert menni, mert annyira félt, - de nem csak az, hanem az erdészné is.
Aztán mégis, - miután már képes volt megmozdulni, - összeszedte magát, fölkapta az udvarsöprűt, és elkergette a kígyót. Hanem a gyerek, nem örült ennek, azonnal sírva fakadt, és alig lehetett megvigasztalni.
Másnap aztán erdészné, megint kitette a gyereket, - de nem ám csak úgy, mint máskor. Nem ám. Lesben állt a férje, meg az ő emberei, - és figyelték, hogy jön-e a kígyó?
És az,... jött azonnal, amikor a gyerek hívta. Jött.
És ez, így volt, - és ez, igaz volt, mert nekem a másik erdészné mesélte, aki ismerte azt az erdésznét, aki neki mesélte, és az is ismerte azt az erdésznét, aki...- Szóval ez így volt, ez így igaz. Igen. Csak kitették a gyereket az erdőszélre, és az, azonnal elkezdte hívogatni a játszópajtását, hogy:
- ,,Tete!...Teteeee!!!" -
Az meg már jött is. Jött. J
Jött, Tete, a Kígyók Királya, - és kezdődött a játszadozás. Messzire hallatszott a kisfiú boldog, sikongató nevetése. Úgy nevetett, hogy csak úgy döcögött. Igen.
És akkor aztán nagy hirtelen, kapta magát az erdész, meg az ő emberei, lerohanták a kígyót, és azon nyomban agyon is verték, ott helyben. A kisfiú, pedig, másnap már hiába hívogatta jópajtását, hogy: - ,,Teteee!...Teteee!! ...Teteee!!" -
Nem jött. Hiába hívogatta, - igen, - a Kígyók Királya nem jött többé. Nem, - mert már nem élt. Meg volt dögőve. Agyon volt verve.
A kisfiú, keservesen sírt. Aztán nem ivott, nem evett, csak sírt, meg szomorkodott. Három nappal később pedig, meghalt az erdészék gyönyörű gyereke. Belehalt a bánatba.
Azt is mondják, hogy a Kígyók Királya, Tete, - eljött a pajtása lelkéért, és magával vitte azt. Most aztánnék, fönn ülnek a felhők tetején, és odafönt játszadoznak, néha még a jó időben le is hallatszik, a sikongató nevetésük, -...igen.
És a szegény szomorú erdészné, amikor csak lehet, kimegy az erdőszélre, és könnycsurgatva hallgatja őket...."
Hát, ez volt a mese, igen.
És mondhatom, mi is könnycsurgatva hallgattuk. Szipogott akkor az egész tollfosztó.
Ezeket a meséket, történeteket, mindenki a maga módján, és a maga értelmezése szerint jegyezte meg, majd adta tovább. A mese, megváltozott, és folyton változott.
Az enyémet, én is az álmommal fűszerezve őriztem meg, és adtam tovább.
A mesemondásnak, a szabad mesemondásnak, - évezredes előzményei vannak. Amikor az emberek még nem tudtak írni, - akkor a mesék, a történetek, szájról-szájra terjedtek, - így őrizték meg, és így adták tovább.
A legrégebbi már leírt történetek és mesék, a Bibliában találhatóak, amelyeket számtalanszor olvasunk, olvasgatunk, - és újra és újra értelmezünk. Ilyen a Gilgames-legenda is.
Minden bizonnyal, mielőtt ezeket a történeteket leírták, már mesélték őket. Így adták tovább.
Ma is, mindenki élete tele van történetekkel, mesékkel, amiről beszél a család, és amiről mesélnek az ismerősök.
Mindenki élete, kész regény. Beszélünk róla, és visszaidézzük az eseményeket.
Mert a mesére, mindig, minden időben szükség volt.
A mese, a történet, szellemi és lelki-táplálék, amire mindenkinek szüksége van, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
A mese szavai, kifejezései erősen hatnak az emberre, - kép és helyzetteremtő erejük van. A világ tárul elénk, egyszerű formában.
A gyerekek, - de talán a felnőttek is, - tiszta szívvel-lélekkel hallgatják a mesét. Abban a pillanatban, amikor hallgatják, - igaznak hiszik, és teljes beleérzéssel sírnak nevetnek, szenvednek, és örülnek a mesealakkal.
Amikor mesélünk, mi magunk is résztveszünk a mesében. Teljes átéléssel benne vagyunk a mese világában, és a mesét hallgatók világában. Benne vagyunk az örömben, az aggodalomban, a könnyekben, a szenvedésben, a szomorúságban, - de a sikerben és a boldogságban is.
Benne élünk a mesében, igen, - és a jó sikere benne, a mi sikerünk is. Mi is szenvedtünk a mesehőssel, vele könnyeztünk és harcoltunk, - de a győzelem, megérte a harcot.
Így van ez a valóságos életben is. A jó győzelme, - megéri a harcot.
A mese, - maga az élet.
Felkészít a harcra, - és biztatást ad. Hitet, hogy a jó győzni fog.
A mese, maga az élet, - igen, - és az élet is mese.
Mindenki élete másról szól, - mindenki élete más mese.

Bruno Bettelheim írja:
- ,, A mesék olyan elevenek, mint az élet, olyan régiek, mint az öregek, olyan ifjak, mint a gyerekek, olyan kegyetlenek, mint saját esztelenségeink, és olyan bölcsek, mint az igazság, amit keresünk. Aki valóban meg akarja érteni őket, mernie kell elhagyni korábbi álláspontját, hagynia kell magát elragadni a mese által"....-
A mese, - utat mutat.
Egy mesekutató fejezte ezt ki egyszer így:
- "Akárhogy kérdezi az ember a mesét, az mindig válaszol..."-
Mert a mese, - maga az élet. Igen.

Az alábbiak, a könyveim, az én meséim, de a történeteket, és a történetemet, - az élet írta.

LAUDETUR. Családregény.
A ZÁRDA. Regény.
PONT JÓ. Elbeszélések.
EGYSZER VOLT... Regény.
 
 
0 komment , kategória:  Mese.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 5 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 886
  • e Hónap: 2838
  • e Év: 13121
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.