Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/16 oldal   Bejegyzések száma: 158 
Egyszer volt, hol nem volt...
  2018-12-17 17:57:59, hétfő
 
  Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy 10 éves kislány, aki két testvérével, apukájával és anyukájával élt együtt, egy nagyon boldog, nagy családban.
Egy szép, hóeséses téli estén együtt ülték körül a nagy ebédlőasztalt, hogy közös erővel levelet írjanak a közelgő Jézuskának.

A kislány szomorúan ült a papír felett, miközben testvére játékok nevének százait vetette a fehér lapra.

A kislány szomorkás arcára édesanyja is felfigyelt, aki megkérdezte a csöppséget, miért nem írt még egyetlen sort sem.
A kislány válasz helyett a könnyeivel küszködött, de azért nagy nehezen elárulta, hogy azért pityereg, mert ő egy nagyon nagy dolgot szeretne kérni karácsonyra. Egy olyat, amit még talán a Jézuska sem teljesíthet.

Anyukája megnyugtatta a pityergő kislányt és elmesélte neki, hogy egyetlen egy olyan személy létezik a világon, aki a Földön élő összes gyermek kívánságát teljesíteni tudja. Ez pedig pont az a személy, akinek a levelet kellene írnia.
A gyermek, miután kissé megnyugodott, a következő betűket kanyarította a papírra:

Kedves Jézuska!
Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden kívánságomat teljesíteni tudod.
Én egy nagy ajándékot szeretnék kérni tőled. Nagyon szeretem a nagypapámat, aki nagyon nagy beteg, és már a doktor bácsik sem tudják meggyógyítani.
Amióta beteg, már nem játszik velünk és mosolyogni sem mosolyog.
Én azt szeretném karácsonyra, hogy a nagypapa legalább még egyszer rám mosolyogjon.

Teltek múltak a hetek és elérkezett a szenteste. Mindnyájan együtt állták körül a karácsonyfát, a nagypapa pedig a karosszékében ülve, éppen hogy csak látta a karácsonyi gyertyák lobogó fényét. Érzéseit kimondani, a tüdejében elhatalmasodó daganatoktól már nem tudta.
A rengeteg játék, ruhanemű és csokoládé mellett, persze a nagypapának is jutott egy masnival átkötött kis doboz. Az egész család odagyűlt a fotelja mellé és mindenki kíváncsian várta, őt, vajon mivel lepte meg a Jézuska.
A nagypapi kinyitotta a dobozt, amelyben egy boríték volt. Mindenki türelmetlenül várta, mit tartalmaz a borítékba rejtett papír.
A következő sorokat kezdte felolvasni a nagymama:

Kedves Jézuska!
Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden kívánságomat teljesíteni tudod...

A kislány egyből megismerte a Jézuskának írt levelét.
Felnézett a nagypapára, aki most őt nézte, szájának szegletében egy apró piciny mosollyal. Ez volt a nagypapa életének utolsó mosolya, ami csak a kislánynak szólt.

Ez a kislány, azóta minden évben levelet ír a Jézuskának, mert ő már tudja, hogy az igazán fontos kívánságok az év legfontosabb napján valóra válnak.

 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Egyszer, valamikor régen...
  2018-12-16 17:05:12, vasárnap
 
 
Egyszer, valamikor régen, mikor még Isten angyalkái lent jártak a Földön, történt, hogy egy szép, nagy kertben hangos sóhajtozás támadt. Egy égszínkék szemű, napsugárhajú angyalka éppen arra járt, és megkérdezte: - Ugyan ki sóhajtozik akkorákat?

A kopár fák - mert télidőben történt - nyújtózni kezdtek. Megrecsegtették üres ágaikat.
- Mi vagyunk, édes kis angyalka.
- No, és mi a kívánságtok?
Egyszerre száz fácska kiáltott feléje:
- Szépek akarunk lenni! Szépek!
- Friss zöld köntöst akarok, és rügyező bimbócskákat! - rendelkezett az egyik.
- Én hófehér virágokat szeretnék himbálni az ágaimon. De olyan könnyűek legyenek, mint a nyári ég opálos felhőcskéi, nehogy roskadoznom kelljen alattuk! - mondta a másik.
- Én is virágokat kérek, olyan rózsaszínűeket, mint a hajnalhasadás az égen! - tolakodott az angyalka elé a harmadik fácska.
- És kinek akartok ennyire tetszeni? - kérdezte csodálkozva az angyal.
- A napsugárnak, hogy aranyos uszályát ránk terítse. A színes szárnyú pilléknek, hogy körüllengjenek bennünket. A kis éneklő madaraknak, hogy csodálkozzanak, és irigyeljenek.
Az angyalka fejét csóválta, de azért beleegyezőleg intett:
- Meglesz a kívánságtok.
Tovább ment, és tűlevelű törpefenyőcskét látott, hóval, zúzmarával borítottan.
- Hát te? - csodálkozott feléje. - Talán bizony semmit sem kívánsz, hogy ilyen csöndes vagy? Szomorúnak is látszol. Ugyan, mi bajod van?
A tűlevelű fácska halkan sóhajtott és előadta a bánatát.
- Egy kisleányka ment erre, megérintett, és hegyes tűleveleim felsebezték az ujjacskáját. Ezért bánkódom, jó kis angyal. Oh, ha jóvátehetném önkéntelenül elkövetett hibámat, és megajándékozhatnám őt valamivel! Síró arcocskája bizonyára mosolyra gyúlna megint. Igen, igen! Ajándékot szeretnék adni neki, és a többi kis gyermekeknek is, hagy nevessenek, kacagjanak! Az angyalka erre a kis törpefenyő mellé állott.
- És mondjad csak, fenyőfácskám, nem panaszolnád fel a terhet, ha teleaggatnám gyönge kis ágaidat?
- Oh, nem, nem, bármennyire is roskadoznék az ajándékok súlya alatt, szívesen vállalnám a terhet, csakhogy megörvendeztessem vele a gyermekeket.
Az angyalka erre könnyű mozdulattal kiemelte a földből a fácskát.
- Úgy hát gyere velem!
És vitte magával a mennyországba. Odafent éppen nagy sürgölődés, forgolódás volt. Az angyalkák ezüstös, aranyos papírosba diót, almát csomagoltak. Babákat fésülgettek, lovacskákat nyergeltek fel. Az angyalka eléjük állította a fácskát.
- Íme, nézzétek, mit hoztam! Ő a legszerényebb fácska. A többi mind csupán azért kívánt cifrálkodni, hogy irigyeljék, és gyönyörködjenek benne. Könnyűszárú fehér és rózsaszínű virágokat kértek, hogy szépek és díszesek legyenek. De terhet viselni nem akarnak. Csupán ez a szerény kis fácska ajánlkozott, hogy minden terhet szívesen vállal, csakhogy ajándékokat osztogathasson. Díszítsétek hát fel, kis testvéreim!
Nosza, rávetette magát az angyalsereg a fenyőcskére. Egyik aranyhajat szórt rá, másik ajándékokkal aggatta teli. Egy harmadik gyertyácskákat szúrt a levélkéibe. - Elbírod, nem túl sok? - kérdezte az angyal, aki felhozta őt a mennyországba. - Bírom, bírom. - felelte vígan a fácska. Oh, bárcsak annyi ajándékot vihetnék le, hogy minden kisgyermeknek jusson belőle!

Az angyalka erre két kezébe fogta a telerakott fácskát, és a Jóisten elé vitte.
- Íme, édes, jó Istenem, itt van az ajándékfácska, melyről beszéltem. Megengeded, hogy levigyem a földre?
- Vidd le, édes kis angyalom! - mondta a Jóisten, miközben megáldotta a fenyőfácskát, melyen egyszerre kigyúltak a gyertyák. Nagy fényesség áradt szét, és bevilágított mindent. Mire leértek a földre, éppen karácsony estéje volt. Midőn a főbbi fácskák látták a fényesen kigyúlt törpefenyőt, és a körülötte boldogan örvendező gyermekeket, megbánták, hogy csak szépek, díszesek akartak lenni, és hangosan felsóhajtottak. Az angyalka éppen lenézett a mennyországból, és mindjárt megkérdezte őket:
- Ugyan miért sóhajtoztok, hiszen mondtam, hogy megtesz a kívánságtok!
- Csakhogy mi is ajándékozni szeretnénk ám, mi is örömet akarunk szerezni a gyermekeknek!- kiáltottak fel a fácskák.
Az angyalka erre édesen elmosolyodott, és azt felelte:
- Örülök, hogy még jókor eszetekbe jutott, hogy a külső hivalkodás nem sokat ér, és igazi öröme csak annak van, aki másokat is örülni lát. Legyen meg a kívánságtok. Édes, zamatos gyümölcsöt fogtok hordozni ágaitokon, és megajándékozzátok vele a gyermekeket. Nos, meg vagytok így elégedve?
- Igen, igen! - ujjongtak a fácskák. És boldogan várták, mikor kerül rájuk a sor, hogy maguk körül örömet, jókedvet, vidám, kacajt teremtsenek.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Motoros Mikulás
  2018-12-07 15:33:43, péntek
 
  Leparkoltam az autómmal a bevásárló központ előtt. Kiszálltam, és akkor észrevettem, hogy egy elképesztően jó motor mellett állok. Elkezdtem bámulni ezt a kétkerekű csodát. A motor másik oldalán egy kis család: anya, apa és egy kisfiú nyüzsgött a csomagokkal: pakolták a nagy bevásárlás ,,szerzeményeit " az autóba.
Nem tudom, honnan, de egyszer csak ott termett a motor tulajdonosa... Nagytermetű férfi, bőrnadrágban, csizmában, bőrmellényben, az egyik karján ZZ TOP, a másikon AD/DC tetoválással, hosszabb ősz hajjal és sűrű, fehér, majdnem köldökig érő szakállal.

A kisfiú szinte sikítva kiabálta:
- Anya, Anya !!! Nézd!!! A Mikulás !!!
Az Anya azt mondta:
- Nem kisfiam, az csak egy...
- ...Biker! - Az Apa némi féltékenységgel fejezte be a mondatot.
A kisfiú nagyon elszomorodott.
A motoros férfi a kisgyermek felé fordult, leguggolt, és mosolyogva azt mondta:
- Szia, igazad van, valóban a Mikulás vagyok!
- És hol van a piros ruhád?? És miért motorral jársz??? - kérdezte meglepetten a kisfiú.
- Mivel most nyári szünet van, járkálok ide- oda, figyelem a gyerekeket, nézem, hogy viselkednek, és így tudom, hogy kinek milyen ajándékot vigyek majd decemberben. És azért motorral járok, mert a rénszarvasok pihennek, legelnek, télen majd rengeteg munkájuk lesz.
- És hol vannak a segítő Manók?
- Napoznak a tengerparton.
- Ebből nem lesz bajuk???
- Nem. Szeretik a napot.
A motoros férfi kinyitotta a nagy táskáját, amely tele volt plüss macikkal. Kivett egyet, és a kisfiú kezébe adta:
- Jó legyél és hallgass a Szüleidre! Télen majd visszatérek Hozzád valami szép ajándékkal.
A fiú szinte sírt a boldogságtól.
A motoros odafordult hozzám, kacsintott és azt suttogta:
- Ez a harmadik ma.
Felült a motorra és integetve elhajtott.

Az Anya és az Apa is mosolygott, a kisgyermek ringatta a maciját. Néztem a napot, és csak arra tudtam gondolni, hogy MILYEN SZÉP AZ ÉLET!!!

(Po Pierwsze Ludzie, fordítás: M.K.)
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Balázs Éva: A Jégtündér ajándéka
  2018-12-06 21:49:38, csütörtök
 
  Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg megy. Hosszú út áll előtte. A Jégtündér, úgy mesélik, egy jeges tavon él. Mert látni még senki sem látta. S a tó messze van, túl az erdőn, túl a mezőn, még a hegyen is túl.

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. És semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme.

Erre gondol az anya, míg virraszt.

De a kislány megmozdul az ágyban, felnyitja szemét, és ránéz:

- Virágot szeretnék az ablakomba...

Aztán újra elalszik.


Az anya kilép a fagyos udvarba, végigsiet a csúszós úton, és bekopog a szomszéd tanyára.

- Virágot? Télen? Éjszaka? - csodálkozik a szomszéd. - Ha lenne is, megfagyna, elpusztulna az ablakban.

De az anya sorra járja, mindhiába, a kieső tanyákat.

- Talán kérj a Jégtündértől - mondja valaki.

Az anya befordul az erdőbe. Egy hatalmas, csupasz tölgyfa haragosan teszi keresztbe előtte ágkarjait:

- Megállj! Hogy merészeled zavarni téli álmunkat?

S az erdő egyszerre megelevenedik. Fák és bokrok, szúrós cserjék, csavarodó indák tépik az anya kendőjét, ruháját. De az anya csak megy, küszködve halad előre, s eléri mégis az erdőn át a mezőt.

A mezőn vad szél csap a szemébe:

- Eredj innen, ez az én birodalmam! Télen én vagyok itt az úr!

De hiába zúdítja a havat az arcába, az anya sietve vág át a mezőn, és felhág mégis a hegyre.

A hegy ormán mogorva sziklák állnak őrt. Köveket gurítanak alá, amik keményen koppannak az anya lábán:

- Kőből vagy, hogy nem érzed ütésünk? Honnan van erőd szembeszegülni velünk?

az anya futva éri el a lejtő alján a tavat, mely jéggé dermedt már.

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg rálép a síkos jégre, és elindul a tó színén. Megy, megy, ki tudja, mióta, mikor meglátja a nagy tó közepán a Jégtündért. Táncol a Jégtündér a tavon, jégarany a haja, jégszürke a szeme, és csengő jégezüst a ruhája.

- Még senki sem jött ilyen messzire - csodálkozik a Jégtündér. - Mit kívánsz tőlem?

- Beteg a kislányom - sóhajtja az anya -, és virágot szeretne az ablakába...

A Jégtündér sokáig hallgat. Nézi az anyát, a havas haját, tépett ruháját, jeges cipőjét. Aztán bólint:

- Meglesz! Térj haza nyugodtan.

Siet haza az anya, s otthon újra leül az ágy mellé, és vár.

Hajnal felé megérkezik a Jégtündér. Benéz az ablakon. Látja az alvó kislányt és a virrasztó anyát. Ujjával rajzolni kezd az ablaküvegre: gyönge szirmokat, kecses szárakat, hajló bimbókat, szeszélyes formákat. Aztán rájuk lehel, zúzmarát lehelve, és ezüstösek lesznek tőle.

Mire a hajnal egészen elűzi az éjszakát, a kislány felnyitja szemét. A Jégtündér már messze jár, talán újra a tó színén táncol.

A kislány az ablakra pillant, és - oly hosszú idő után először - elmosolyodik.

- Virág - suttogja -, jégvirág!

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. Mégis abból fakad - mint szomorúságból a mosoly - hajnalban a jégvirág.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Esti történet
  2018-12-04 16:12:15, kedd
 
 

Néhány évvel ezelőtt hallottam egy középiskolai tanárnőről, aki a táblára felírta mindenki nevét, majd megkérte a diákokat, hogy másolják le a listát. Az óra hátralévő részében az volt a feladat, hogy mindenki neve mellé írják oda, hogy mi az, amit a legjobban szeretnek vagy csodálnak benne. Az óra végén a tanárnő beszedte az írásokat.
Hetekkel később mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot. Mindegyik lapon egy diák neve szerepelt, alatta pedig az a huszonhat jó dolog, amit az osztálytársai írtak róla. Annyira sok szépet és jót fedeztek fel egymásban, hogy csak mosolyogtak, és szóhoz sem tudtak jutni az örömtől.
Három évvel később a tanárnőt felhívta az egyik volt diákjának, Robertnek az édesanyja. Robert nem volt jó magaviseletű gyerek, mégis egyike volt a tanárnő legkedvesebb diákjainak. Az anya rettenetes hírt közölt: Robert elesett az öbölháborúban. A tanárnő elment a temetésre, ahol Robert barátai és volt középiskolai osztálytársai is beszédet mondtak. A szertartás végén Robert anyja odalépett a tanárnőhöz, elővett egy viharvert papírlapot, amelyet a tulajdonosa láthatólag sokszor szétnyitott, majd újra összehajtott. Elmondta, hogy ez volt az egyike azoknak a tárgyaknak, amit Robert zsebében a halála után találtak. Az a lista volt, amelyet a tanárnő olyan nagy alapossággal állított össze.
A papírlap láttán a tanárnő szemét elfutotta a könny. Ekkor egy másik volt diák, egy lány, aki ott állt a közelben, elővette a saját gondosan összehajtogatott lapját, és elmondta, hogy mindig magánál tartja. Egy harmadik diák bevallotta, hogy az ő listája bekeretezve függ a konyhában, egy következő pedig azt, hogy a felsorolást az esküvői fogadalmába is beépítette. Ez a tanárnő annak idején arra kérte a gyerekeket, hogy vegyék észre a jót egymásban, és álmában sem gondolta volna, hogy ezzel valósággal átalakítja a belső világukat.

Jack Kornfield: A bölcs szív
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Zelk Zoltán: Őszi mese
  2018-11-08 16:08:58, csütörtök
 
 

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt.
Hiaba jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom.
Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt.
Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól
egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vígasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az
ágról, és hullt a föld felé.
- Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet;
máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszégetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz
a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék
összegyűltek s elhatározták, hogy itthagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra.
Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk - könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát.
Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek.
Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük.
Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt.
Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt.
A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben.
A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, azután álomba ringatta a tenger.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Ritka segítség, vagy természetes?
  2018-10-22 17:11:51, hétfő
 
  Szabados Lilla

Nemrég átjött hozzám egy barátom kávézni, üldögéltünk és az életről beszélgettünk. Egy ponton megjegyeztem: ,,Megyek és elmosogatok, rögtön jövök".

Erre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy űrhajót építek. Csodálattal vegyes csodálkozással tette hozzá: ,,Örülök, hogy segítesz a feleségednek. Én nem szoktam, mert ha mégis, a nejem sosem dicsér meg. Múlt héten például felmostam, és azt se mondta, köszi."

Visszaültem mellé az asztalhoz, és elmagyaráztam, hogy én nem ,,segítettem" a feleségemnek. Ami azt illeti, a feleségemnek nem segítségre van szüksége, hanem egy partnerre. Én partner vagyok az otthoni teendők elvégzésében, és nem ,,segítség" az, hogy házimunkát is végzek.

Nem segítek a feleségemnek a takarításban, mert én is itt élek, és muszáj takarítanom.

Nem segítek a feleségemnek a főzésben, mert én is akarok enni, ezért főznöm is kell.

Nem segítek a feleségemnek a mosogatásban, mert én is használom azokat a tányérokat, amikből eszünk.

Nem segítek a feleségemnek a gyerekek körüli teendőkben, mert ők az én gyerekeim is, és az a feladatom, hogy az apjuk legyek.

Nem segítek a feleségemnek mosni, teregetni és összehajtogatni a ruhákat, mert ezek az én és az én gyerekeim ruhái is.

Nem segítek otthon. Én is ott lakom, a házhoz tartozom. Ami pedig a dicséretet illeti, megkérdeztem a barátomat, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy a felesége végzett a takarítással, a mosással, az ágynemű felhúzásával, a gyerekek megfürdetésével, a főzéssel, a rendrakással és a többivel, és te annyit mondtál: köszönöm.

De nem csak egyszerű köszönömről van szó, hanem a totális elismerésről: ,,Nahát! Fantasztikus vagy!!!!"

Ez így most furcsának tűnik? Furán nézel most magad elé? Amikor te egyetlen egyszer életedben felmostál, rögtön elvártad, hogy kitüntetést kapj... de miért is? Gondolkoztál már ezen, drága barátom?

Talán azért, mert macsó kultúránkban azt tanultad, hogy mindez az ő dolga.

Esetleg azt képzeled, hogy mindez pikk-pakk megvan, a kisujját sem kell mozdítania érte?

Akkor hát dicsérd őt úgy, ahogy elvárod, hogy ő dicsérjen téged, ugyanolyan intenzitással. Nyújtsd a kezed, viselkedj igazi társ módjára, ne pedig úgy, mint egy vendég, aki csak enni, aludni, fürdeni és a szexuális szükségleteket kielégíteni érkezik. Érezd magad otthon. Ez a te házad is.

Az igazi változás társadalmunkban otthon kezdődik: tanítsuk meg fiainknak és lányainknak, hogy miről szól az, ha igazi társ vagy!
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Tallóztam
  2016-09-12 21:46:13, hétfő
 
  A szív pillanatai. . .
-Hahó Ész. . . menjél aludni!
-De miért is, Szív?
-Mert most én akarok ébren lenni, nélküled!
-Talán szerelem?
A Szív elmosolyodik, és elkuncogja magát. Majd nemet int.
-Akkor?. . . kérdi az Ész.
-Akkor, akkor!. . . . . Gondolod, hogy csak akkor nincs rád szükség,
ha a szerelem jön?
-Miért, nem így van?. . . csodálkozott az Ész.
-Bizony nem. . . . hisz tudod vannak pillanatok, amikor minden ragyog,
tiszta, és nyugodt. Szerelem nélkül is.
-Mesélj!-kíváncsiskodott az Ész.
-Meséljek?. . . . Látom ezt még nem tapasztaltad. Ó, hogyan is tehetted
volna, hiszen Te az Ész vagy - huncutkodott a Szív.
-Figyelj jól!Ezt a pillanatot - ami lehet percnyi, vagy tarthat órákig,
napokig, évekig - adhatja bármi:egy őszinte beszélgetés, egy pillantás,
egy simogatás, egy hívás, egy levél, egy szép táj, egy név, egy dallam,
egyszóval. . . . ami a Szívet szólítja meg! Vagyis engem.
Az Ész hallgatott, majd megszólalt.
- Akkor ebből is kimaradok?
A Szív elmosolyodott, és így szólt.
- Igen, kimaradsz, hiszen a Te pillanataid máskor vannak!!!
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Sóhajokba kapaszkodva
  2016-07-23 19:24:24, szombat
 
 
Tudod Kedves, az jutott eszembe, ha már van fájdalom, ha már kell lennie a fájdalomnak, akkor az nagyon igazságosan van elosztva.
Mert van ember, aki nem szeret senkit, aki önmagát se szereti, annak nem fáj semmi.
Olyan ember is van, aki az eszével szeret, a testével szeret, azt szereti, ami neki jó, ami neki hasznos.
Neki csak az fáj, ami a testének fáj, ha hiányzik a kényelem, ha elfogy a pénz, vagy ha a fog begyullad.
Neki a lelke soha nem fáj, nem is tudja, hogy van neki.
Vagy még nincs is, valahol ott áll előtte a sorban, a sor legvégén.
Aztán van a szeretet, a legszebb, a szívnek a szeretete, az anyai szeretet. Hogy is lehetne kibírni az anyai szív fájdalmat, anyai szeretet nélkül.
Milyen igazságtalan lenne az élet, ha olyannak adná ezt a kínzó fájdalmat, ahová nem jutott a szeretetből.
Aztán a legfájdalmasabb szeretet, a lélek szerelme. Hogyan is bírna ki akkora fájdalmat a lélek, ha nem segítene neki elviselni a mérhetetlen szeretet.
Talán, mikor megkaptuk a szeretet, azért kaptunk mellé a fájdalmat is, hogy legyen, ami emlékeztessen, hogy egy pillanatra se felejtkezzünk meg a szeretetről.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Mi az, hogy "igazi"?
  2016-07-17 13:57:16, vasárnap
 
  - Mi az, hogy "igazi"? - kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. - Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az, hogy "igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy "igazi" vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igaz.
- Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik. - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd elkopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha "igazi" vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében, akik úgyse értenek semmit.

Margery Williams
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
     1/16 oldal   Bejegyzések száma: 158 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 16 db bejegyzés
Összes: 6887 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 153
  • e Hét: 3132
  • e Hónap: 9427
  • e Év: 19411
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.