Regisztráció  Belépés
georgina01.blog.xfree.hu
A szeretet művészet; semmi sem fontosabb a világon, mint megtanulni ezt a művészetet." (Erich Fromm) Walaky Name
2008.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
S. O. S. - Save Our Souls
  2009-06-15 21:26:25, hétfő
 
 



S. O. S. - Save Our Souls
(Mentsétek meg lelkünket!)


A süllyedő hajó kapitánya még egyszer végig járta a kabinokat, hogy megnézze, biztos nem maradt-e ott senki. És ahogy sorra benyitott a kis fülkékbe, az egyikben váratlanul valami mocorgást látott. Egy kutya gubbasztott a sarokban, riadt tekintetét alig merte felemelni a padlóról.

A kapitány szánakozóan mosolygott, majd odament, és ölébe vette a nyüszítő állatot.

Az utasok és a legénység nagy része már mind a hajó környékén úszkált a mentőcsónakokban, amikor felért vele a fedélzetre. S ahogy közelebb ment az utolsó, még le nem eresztett csónakhoz, ami már csak rá várt, egy kislány lent a vízen így kiáltott:
- Brúnó! Kiskutyám! Hát megvagy!
- Minden rendben lesz Brúnóval, mindjárt oda visszük hozzád! - kiabált vissza a kapitány, miközben átadta a kutyát az első tisztnek. Majd a csörlőhöz lépett, és elkezdte leengedni a csónakot.

- És önnel mi lesz, kapitány úr? - kérdezte a tiszt.
- Mindjárt jövök én is, csak még valamit el kell intéznem - válaszolta a kapitány, s azzal vízre bocsátotta a maradék legénységét is.

Azután megfordult, és visszament a parancsnoki hídra.
Leadott még rádión egy utolsó vészjelzést, megadta a pontos helyzetüket, és rögzítette a hajónaplóban, hogy minden utas a teljes személyzettel együtt biztonsággal elhagyta a hajót.
Majd körülnézett. A falon büszkén lógott a maholnap tizenöt éve kapott hajóforgalmi engedély, mellette egy fénykép a felavatási ünnepségről. A kapitány levette a sapkáját.

- Jó volt veled, öreg harcos! - sóhajtotta, és szórakozottan lökött egyet a kormányon. - Bárcsak örökre együtt maradhattunk volna!

S akkor, mintha csak meghallotta volna a tenger ezt a kívánságot, betört a víz az oldalsó ablakon, magával sodorva a kapitányt a hajó belsejébe, ahonnan soha többé nem jött elő.

Odakint a legénység még reménykedett egy darabig. De már hiába. A hajó lassan végleg elmerült, s egy utolsót csobbant, amikor összezárult fölötte a víz. A túlélőkön néma csend lett úrrá.

Egy csilingelő gyermekhang törte meg a hallgatást.
- Megtarthatom? - kérdezte szomorú, mégis hálás hangon. Mindenki odafordult. A kapitány sapkája volt a kezében.
...... ..........

A kapitány, aki tíz perccel az után, hogy már mindenki lemondott róla, hirtelen felbukkant a csónakok között. Egy kis szekrénybe kapaszkodott, amibe odalent szorult neki egy kis levegő.

Hatalmas tapsvihar és boldog éljenzés tört ki a hajótöröttek között. Húsvét hajnali öröm volt ez.

A kapitányt felsegítették az egyik mentőcsónakba. Épp abba, amelyikben a kislány is ült. S aki mosolyogva nyújtotta vissza neki a sapkáját.
- Tudtam ám, hogy visszajössz! - mosolygott.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Eleget MINDENKINEK
  2009-06-05 21:02:52, péntek
 
 



Eleget kívánok Neked!

,,Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését a reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében. Bejelentették a járatot.

A biztonsági kapu közelében megölelték egymást, és az anya ezt mondta lányának:
- Szeretlek, és eleget kívánok neked.


A lány így válaszolt:
- Édesanyám, a közös életünk több mint elég volt. Szeretetednél többre nem is volt szükségem. Én is eleget kívánok neked, anyu.
Megpuszilták egymást, majd a lány távozott.

Az anya odasétált ahhoz az ablakhoz, amely mellett ültem. Ahogy ott állt látszott, hogy szüksége van, és vágyik is arra, hogy kisírja magát. Megpróbáltam nem megsérteni privátszféráját érdeklődésemmel, de ő örült nekem és ezt a kérdést szegezte hozzám:
- Köszönt el ön valaha is valakitől úgy, hogy tudta, ez a végső búcsújuk?
- Igen - válaszoltam. - Bocsássa meg érdeklődésemet, de mitől ez a végső búcsújuk?
- Öreg vagyok, és ő olyan messze lakik tőlem. Kihívásoknak nézek elébe, és az, az igazság, hogy a következő utam vissza már a temetésemre lesz- mondta ő.
- Amikor elbúcsúztak egymástól, hallottam, hogy eleget kívánnak egymásnak. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?
Mosolyogni kezdett.
- Ez egy jókívánság, ami korábbi generációktól lett továbbadva. A szüleim mindenkinek ezt mondták.
Egy pillanatra elhallgatott és úgy nézett ki, mint aki próbál minden részletre visszaemlékezni, majd még jobban mosolyogni kezdett.
- Amikor azt mondtuk, "Eleget kívánok neked" azt kívántuk a másik számára, hogy élete végéig elegendő legyen neki a jó dolgokból."
Majd felém fordulva, az alábbi jókívánságot osztotta meg velem, mintha emlékezetből idézte volna:

"Elegendő napsütést kívánok számodra, hogy jókedved legyen bármilyen szürkének is tűnnek napjaid.
Elegendő esőt kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld a napot.
Elegendő boldogságot kívánok neked, hogy szellemed élő és örökkétartó legyen.
Elegendő fájdalmat kívánok neked, hogy még az élet legkisebb örömei is nagyobbnak tűnjenek.
Elegendő nyereséget kívánok neked, hogy vágyaidat kielégítse.
Elegendő veszteséget kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld mindazt, amid van.
Elegendő köszöntést kívánok neked, hogy felkészítsen a végső búcsúra."


Ekkor sírva fakadt és elsétált. Azt mondják, egy percbe kerül egy különleges embert találni, egy órába megbecsülni, egy napba szeretni; viszont egy egész életbe elfelejteni..."

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Hegedűs a metróban
  2009-05-26 22:00:07, kedd
 
 



Hegedűs a metróban

Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i
metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen
negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember
fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a
csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és
egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs
megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül,
hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte
el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett .

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva
vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta,
de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is
megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.

A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából
20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze.
Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette
észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua
Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár
értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy
teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba
kerültek.

Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai
kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy
hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a
szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy
váratlan helyzetben.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk
arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a
zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett
megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Brian Weiss: Lélektársak
  2009-05-07 17:21:59, csütörtök
 
 



Részlet: Brian Weiss: Lélektársak

Kislánykora óta kísérte az az élmény, hogyha lelógatta a kezét az ágyról, végtelen szeretettel
megfogta egy másik kéz, és ő ettől mindig megnyugodott, akármilyen erős volt is benne a
szorongás. Nemegyszer előfordult, hogy keze véletlenül csúszott le az ágyról, és a másik kéz
érintése meglepetésként érte, ilyenkor elrántotta a kezét, ami megszakította a kapcsolatot.
Mindig tudta, mikor nyúljon a kézért, hogy megnyugvást találjon. Mondani sem kell, az ágy
alatt fizikai valójában senki sem tartózkodott.
Aztán felnőtt, de a kéz megmaradt. Férjhez ment de a férjének sosem mesélte el ezt a titkot,
annyira gyerekesnek tartotta. Amikor első gyermekével terhes lett, a kéz eltűnt.
Az asszonynak nagyon hiányzott a régi, ismerős társ, hiányzott a kéz érintése.
Gyönyörű kislánya született. Kevéssel a születése után egy ízben, amikor maga mellé vette
az ágyba, a csecsemő megfogta a kezét. Testét, tudatát váratlan, megdöbbentő erővel árasztotta el a régi érzés.
Védelmezője visszatért. Az asszony sírt a boldogságtól, a szeretet hatalmas áradását
érezte: tudta, hogy a köztük lévő kapcsolat messze túlnyúlik a fizikai valóság dimenzióján.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Ernie Gilbert: Anyák napja
  2009-05-02 20:32:37, szombat
 
 



Ernie Gilbert: Anyák napja

Mr. Kobb a fél tucat szegfűt a zölddel és az apró, fehér virágokkal celofánba csomagolta. Igazán szép anyák napi csokor lett.
- Ernie, hogy viszed ezt haza? - kérdezte.
- Hát hazaviszem.
- Biciklivel vagy?
Bólintottam. Kinéztünk a virágüzlet kirakatán, és láttuk, hogy a fák csaknem lehajolnak a járdáig. Igazán ocsmány szél volt.
Mr. Kobb vastag csomagolópapírba burkolta a virágokat. - Sok szerencsét, kölyök.
- Köszönöm - mondtam. A csokrot a kabátom alá tettem, és nyakig felhúztam a dzsekim cipzárját. A szirmok csiklandozták ugyan a nyakamat és az államat, de attól tartottam, a szél szétcibálná az összes szegfűt, ha a kormányt markoló kezemben szorongatnám a virágokat. Úgy gondoltam, a mamám sokkal többet érdemel egy halom virág nélküli, csupasz szárnál.
Nos, van egyszerű szél, de van olyan szél is, amelyik felkap és két háztömbbel odébb tesz le. Aznap ezt a második fajtát osztották be szolgálatba. Nem volt könnyű vele szemben kerékpározni. Miközben a pedálokat tekertem, szorítottam a kormányt, a szél olyan erősen fújt az arcomba, hogy szinte alig kaptam levegőt. Valahányszor felnéztem, az volt az érzésem, hogy alig jutottam előre.
Folyt az orrom, nem volt nálam zsebkendő, az ajkam remegett, a fülem megfájdult, a szemem olyan száraz volt, hogy nem tudtam pislogni, minden izmom fájt.
Az autóúton egyre több jármű tűnt fel. A szél a kerékpárútról kitaszigált az úttestre - bármikor elgázolhatnak! Egy teherautó dudálva kikerült, egy úrvezető átkozódott.
Már sötétedett, mire megközelítettem a mi tömbünket. Arra gondoltam, a szüleim bizonyára aggódnak, talán elém is jönnek a kisteherautóval, felvesznek, és jó melegben mehetek haza. Minél tovább kerekeztem, arra várva, hogy a sötétből felbukkanjanak az ismerős fényszórók, annál dühösebb lettem.
Ezt az ostoba bicajozást kizárólag a mami kedvéért csinálom. Az a legkevesebb, hogy megmentse az életemet!
Négy háztömbnyire a lakásunktól teljesen kifulladva megálltam, és kivettem a virágokat a kabátom alól. Szétszórom a csokrot a szélben, mami nem érdemli meg.
A szegfűk állapota azonban lefékezett. Már nem voltak olyan üdék, a kis, fehér virágok is összemorzsolódtak, de a csokor még elég csinosnak tűnt. Annyi meló volt idáig elcipelni, ostobaság lenne elpocsékolni.
A papírral bevont csokor végét a számba kaptam, és nagyon lassan hajtottam, nehogy a szél kárt tegyen a virágokban. Most hátszelet kaptam, villámgyorsan suhantam. Megpróbáltam fékezni, és bekanyarodtam a felhajtónkra.
A kanyarban a bringa eldőlt, leestem, és legalább egy métert csúsztam előre. A virágok széthullottak, a szirmok úgy szálltak a levegőben, mint a konfetti. Nem törődve horzsolásaimmal, megpróbáltam összeszedni néhány ép szálat, s a maradványokra visszatettem a laza díszítőszalagot.
Mami ijedten szaladt ki elém. A virágokat a hátam mögé dugtam.
- Jól vagy? - kérdezte az arcomat vizsgálgatva.
- Kitűnően - mondtam a torkomban formálódó gombócon keresztül.
- Biztos? Miért dugdosod a kezedet?
- A kezem is rendben van, látod? - Feléje nyújtottam a hajdani csokrot, és mielőtt sírni kezdtem, még elmotyogtam: - Hoztam neked valamit.
Mami megfogta a csokrot, és olyan hosszan szagolgatta a virágokat, mintha fel akarná szippantani a szegfűket. Végül lejjebb engedte a kezét, és láttam, hogy ő is sír.
- Nagyon szépek. Köszönöm.
Akkor jutott csak eszembe, hogy valójában miért is vettem neki virágot.
Nem csupán azért, mert a naptárba be volt jelölve egy bizonyos nap, hanem azért, mert tudtam, hogy szeret. A virágok elpusztultak, mami kezében mégis élőnek és gyönyörűnek látszottak.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
A boldogság titka
  2009-04-28 11:25:22, kedd
 
 


A boldogság titka - Indiai népmese

Sok-sok évvel ezelott élt Indiában egy bölcs, aki azt mondta, hogy egy nagy titkot őriz egy varázs ládában, ami az élet minden területén sikeressé teszi, és ezért a világ legboldogabb emberének tartja magát. Sok irigy király ajánlott neki hatalmat és pénzt, még meg is próbálták ellopni a ládát, mind hiába. Minél jobban próbálkoztak a megszerzésével, annál boldogtalanabbak lettek, mert az irigység nem hagyta élni őket. Így teltek-múltak az évek és a bölcs egyre boldogabb lett. Egy nap egy kisfiú toppant be hozzá és azt mondta:
- Uram, én is határtalanul boldog szeretnék lenni, mint te. Megmutatod nekem, hogyan érjem el a boldogságot?
- A bölcs a gyermek tisztaságát és egyszerűségét látva így szólt:
- Neked megmutatom a boldoggá válás titkát. Gyere velem és nagyon figyelj: Valójában két ládában őrzöm a boldogság titkát, a szívemben és az eszemben. A nagy titok pedig nem más, mint egy lépésekből álló sorozat, amit életed végéig követned kell.

Az első lépés azt, hogy tudd: Isten minden dologban ott van és ezért szeretned kell őt, és hálát adnod neki, mindazért, amid van.

A második lépés, hogy szeresd önmagad és minden nap lefekvéskor és felkeléskor ki kell jelentened:
- Én fontos vagyok, képes vagyok, értékes vagyok, okos vagyok, kedves vagyok, sokat várok magamtól, nincs olyan akadály, amit le ne tudnék győzni. Ezt hívják magas önbecsülésnek.

Harmadik lépés, hogy a gyakorlatban is megvalósítod, amit magadról állítasz. Vagyis ha azt gondolod, hogy okos vagy, viselkedj okosan; ha azt gondolod, hogy képes vagy, tedd meg amit kitüzöl magad elé; ha azt gondolod hogy nincs akadály amit ne tudnál legyőzni, akkor tűzzél ki célokat az életedben és harcolj értük amíg el nem éred. Ezt a lépést motivációnak hívják.

Negyedik lépés, hogy ne irigyelj senkit, azért amije van, vagy ami ő maga, ők elérték a céljukat, te érd el a sajátjaidat.

Ötödik lépés, hogy ne őrizgess a szívedben haragot senki iránt; ez az érzés nem fogja hagyni, hogy boldog légy. Hagyd, hogy Isten törvényei tegyenek igazságot, te bocsáss meg és felejts.

Hatodik lépés, hogy ne vedd el azt ami nem a tiéd, emlékezz, hogy a természet törvényei szerint ha valakitől elveszel valamit, akkor holnap elvesznek tőled valami értékesebbet annál amit elvettél. Fizesd meg a tartozásodat, add vissza, ami nem a tiéd, kérj bocsánatot, add oda mindenkinek azt, ami megilleti. Így biztosítod a békédet.

Hetedik lépés: Ne bánj rosszul senkivel. A világ minden élolényének joga van ahhoz, hogy tiszteljék és szeressék.

És végül a nyolcadik lépés. Mindig mosolyogva kellj fel, és fedezd fel a szépséget és a jót a téged körülvevő dolgokban, gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy, amiért annyi mindened van, segíts a többieknek, anélkül, hogy arra gondolnál, hogy semmit sem fogsz kapni cserébe; figyeld meg az embereket és fedezd fel bennük a jó tulajdonságaikat, nekik is add át a titkot, hogy győztessé váljanak, és így BOLDOGOK LEGYENEK.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Vonatsínek
  2009-04-27 23:21:53, hétfő
 
 


Vonatsínek

Ott ültem a vonatsíneken, vártam....az egyetlen megoldást.
Nem az jött... amit vártam. Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.
- Mit csinálsz itt?
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte. Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket.
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
- Ezen a vonalon nem jár vonat.
- Honnan?...
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede... Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.
- Mit?
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
- Látom.
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere induljunk mi is.
Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda... ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
- Semmit.
- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz. Mit látsz?
- Egy kis virágot, lila szirmokkal...Sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
- Felhőket... Bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
- Mit érzel most, ebben a pillanatban?
- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
- Igen... itt és most összeértek a sínek.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történetek
  2009-04-19 16:38:22, vasárnap
 
 



"Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy picike helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azok a kevés ételt is megosztották velük, amijük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.

A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta ismét az idősebb angyal. Amikor a nagy ház pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorság, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor az utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleséget. Helyette odaadtam a tehenet.

Ha bízol, csupán arra kell hagyatkoznod, hogy minden eredménynek megvan az előnye. Amíg nem telik el egy kis idő, ezt nem veszed észre... Néhány ember eljön az életünkbe, és gyorsan elmegy... Néhány ember barát lesz és marad egy kicsit... gyönyörű nyomokat hátrahagyva a szívünkön... és ez velünk is így van, hiszen barátságot kötöttünk.

A tegnap: történelem.
A holnap: misztérium.
A ma: ajándék.
Úgy gondolom, hogy az élet valami különleges... Élj és élvezz minden pillanatot.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
A tündér éji dala
  2009-03-29 13:45:35, vasárnap
 
 


A tündér éji dala

Nicka emlékére

Élt a paralelepipedon alakú erdőben egy bölcs, öregecske tündér. Nem volt már fiatal, de a tündérek között öregnek sem számított azért. Mindenki szerette, mert jóravaló, kedves teremtés volt. Úgy hívták: Nicka. Egy kicsiny sziklába vájt takaros kis lakásban lakott. Egyetlen lakótársa volt csupán, egy kedves macska, Pemete. A tündér harmatcseppekkel itatta, sokat simogatta, becézgette. Nagyon szerették egymást.

Volt ennek a tündérnek egy különös szokása. Telihold idején, csillagos éjjeleken elindult az erdőben, és ment, ment, keresztül a keskeny kis ösvényeken, át az ásító tisztásokon, kecsesen átbújt a rózsabokrok között, csak ment, ment, egészen az erdő széléig, s persze Pemete is követte őt puha léptekkel. Amikor odaértek, Nicka lehuppant egy mohával borított kőre. Egy smaragdszínű tavacska csillogott a holdfényben az erdő szélén, s azon túl magas, aranysárga búzamező táncolt a langyos szélben. Nicka pirinyó, aranyszínű hárfát húzott elő, és lassan, szívhezszólóan pengetni kezdte.
A pendülő húrok hangja visszhangot vert a tó fölött. Hamarosan különös lények bújtak elő a tóból, s a búzamezőből. Tündérek, s apró manók jöttek, s mind letelepedtek a tóparton. Legtöbbjük csak hallgatta a mesés harmóniát, oldalra hajtott fejjel, vagy épp a fűbe heveredve. Néhányan azonban csöppnyi gitárokat, lantokat hoztak, hogy ők is részt vegyenek az éji koncertben. Manók adták a ritmust kis fadarabokkal, dióhéjakkal, és saját készítésű aprócska dobjaikkal. Egy ideig csak a dobok koppantak, a húrok pendültek, s aztán megszólalt egy nádirigó is. Énekével még több tündért vonzott a tópartra, s felébresztette az alvó tücskök seregét is. Ők hegedűjükkel szálltak be a muzsikába, csak húzták, húzták, de úgy, hogy néhány csillag csak megremegett, és lepottyant az égről egyenesen a tóba, hogy közelebbről is hallhassa a dalt. Erre megjelentek a békák is, s ők is külön szólamban kezdtek énekelni. S a fák közül apró és nagyobb madarak reppentek a tó partjára. A hold szisszenni sem mert, de a langyos szél azért megbúgatta a búzamezőt, és ez olyan zenévé olvadt össze, amihez hasonlót sehol sem hallani.

Az erdő lakói is ismerték már ezt a varázslatos zenét, s mind-mind ott lapultak a fák között, a bokrok mögött. Nem bújtak elő, nehogy elijesszék a csodás lényeket. Mert az erdei tündérek és manók nem szerettek az állatok előtt mutatkozni. Így hát mindenki mozdulatanul csücsült a bokrokban, néhányan elnyúltak a bársonyos fűben, s lélegzetvisszafojtva hallgatták a zenét. A kíváncsibbak óvatosan kikukucskáltak a bokrok mögül, hátha a sápadt hold fényében sikerül megpillantaniuk egy csodás lényt.

Amikor vége lett a koncertnek, a zenekar lassan visszabújt a fák közé, a tó habjaiba, és a búzamezőbe. Nicka pedig hazaindult Pemetével. Az erdei állatok ilyenkor nagyot sóhajtottak, feltápászkodtak, és hazaindultak. Senki sem szólt egy szót sem. Nem akarták megtörni a varázst...
Másnap persze mindenki erről beszélt, hogy milyen csodálatos volt a zene, és egyesek - a szemfülesebbek - eldicsekedtek vele, hogy milyen tündért vagy manót sikerült megpillantaniuk.
És utána számolták a napokat, mikor lesz újra telihold. Mert így ment ez már évek óta, amióta Nicka az erdőbe költözött.

De egyszer Nicka beteg lett. Nem olyan könnyedén szökkent már a kis tisztáson, nem olyan dallamosan csengett a hangja, és a harmatcseppeket is egyre nehezebben tudta összegyűjteni Pemetének.
Az állatok tanácstalanul álltak. Hiszen egy tündér nem lehet beteg. Az nem történhet meg. De az öreg, és felettébb bölcs harkály szomorúan bólintott. Mert ő tudta, hogy bizony, ha ritkán is, de a tündérek is megbetegedhetnek.
Ekkor gyógyfüveket gyűjtöttek. Bejárták az egész erdőt, a bátrabbak még a szomszédos erdőségekbe és hegységekbe is elmentek, hogy a legjobb füveket, leveleket és virágokat gyűjtsék be. Sokáig ápolták a tündért. Gyógyító levelekkel takargatták, teát főztek neki, virágokkal szórták tele a lakását.
De Nicka csak nem gyógyult. Tovább gyengült. Egyre törékenyebbnek tűnt, hangját alig hallhatták.
Végül azt mondta, vigyék el őt a Kék Forráshoz. Ez egy kristálytiszta forrás volt, a vize kék volt, mint az ég. A tündér azt mondta, őt már csak ez gyógyíthatja meg. Elvitték hát a Kék Forráshoz, puha mohaszőnyegre fektették, bársonyos levelekkel betakargatták, és otthagyták.
Mindennap meglátogatta őt valaki. Vittek neki virágokat, néhány üveg harmatcseppet, és beszélgettek vele, hogy jobb kedvre derítsék... A legtöbbet a kis Tigrisnyúl járt hozzá, mert ő nagyon szerette Nickát. És persze közben Pemetére is vigyázott, mert őt is nagyon szerette.
Teltek a napok, a hetek, de a tündér nem lett jobban. Egyre apróbb lett, egyre kevesebbet nevetett, lassan már csak árnyéka volt régi önmagának. Az erdei állatkák gondterhelt arccal járták az erdőt, vagy éppen szomorúan ültek otthon.

Csendben ment el, ahogyan a csillagok hunynak ki a felhős égbolton.

Leírhatatlan volt az erdő fájdalma. Nem énekeltek a madarak, nem hegedültek a tücskök, még a szél sem zúgott többé. A bánat csendben sirdogált a fűszálak között, s a csillagok tompán pislogtak a fekete égbolton. Hosszú napok teltek el, és nem akart vége lenni a gyásznak.
Mígnem eljött a telihold. S az állatok szó nélkül, nehéz szívvel elindultak az erdő szélére. Mikor odaértek, leültek a tóparton. A csend köddé sűrűsödött a smaragd víztükrön. S ahogy a tó fölé hajoltak, a kis Tigrisnyúl nem bírta tovább magában tartani fájdalmát, egy apró könnycsepp gördült végig arcán. Aztán a könycsepp megremegett az állán, és a vízbe hullott...
És ekkor hallották meg, ahogyan a szél lassan megbúgatja a búzamezőt.
Pár pillanatig dobogó szívvel álltak ott... A szél még szomorúan, de egyre dallamosabban fújta a búzamezőt. S aztán megszólalt a nádirigó. Más volt ez a dallam, nem ugyanaz a régi dal, amit Nicka pengetett az aranyszínű hárfáján, ám mégis olyan ismerősen csengett, mintha ezt is a tündér játszaná. S ahogyan előbújtak az erdei tündérek, manók, a tücskök és békák, s a sok-sok madár, újra összeállt a varázs. Az erdei állatok szívét lassan elöntötte a meleg, még Pemete is dorombolni kezdett. És ahogy a könnycseppek átszaladtak arcukon, megértették, hogy mi történt. Megértették végre, hogy Nicka most is itt van, velük.
A szellő gyengéden letörölte a ködöt a smaragdszínű tó tükréről, és meglátták benne a sápadt holdat.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
A szent éjszaka
  2008-12-21 02:02:02, vasárnap
 
 



SELMA LEGERLÖF: A SZENT ÉJSZAKA

Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mindaketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában.
Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.
- Volt egyszer egy ember - mondta, - aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. - A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.
De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt.
Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányba vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat.
Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat,. mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük felborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a tuba fele harap, a másik meg a keze felé; a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte.
Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyén-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.
Idáig jutott a nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. - Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? - kérdeztem. - Azt majd meghallod nemsokára, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.
- Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította.
A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.
Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. - Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? - Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.
- Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.
A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért.
- Végy csak, amennyi kell! - mondta az idegennek.
A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.
A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: - Végy csak amennyi tetszik! - és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával.
Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. Es a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányalt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna.
Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét.
- Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?
- Mindjárt meghallod, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.
- Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: - Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és tűz nem éget? Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: - Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?
Erre az idegen így felelt: - Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! - És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a kisdedet.
A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott.
Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy szikla-barlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál.
A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár kemény-szívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a háti-zsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet.
De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott.
Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állanak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.
Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet.
Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.
Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: - És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.
Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: - Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely rneglátja az Úr dicsőségét!

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 678 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 15
  • e Hét: 15
  • e Hónap: 1421
  • e Év: 25409
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.