Utószó
A kötet sajtó alá rendezője úgy véli, joga s kötelessége is röviden számot adni arról a munkáról, amelyet végzett, s azokról a gondolatokról, amelyek fölmerültek benne Sík Sándor költői életművének gondos át- meg átolvasása, sajtó alá rendezése során.
Sík Sándor verseinek összegyűjtése félig irodalomtörténeti föladat, hiszen egy több mint tíz éve halott költő hagyatékáról van szó, akinek első kötete Babitsé után egy évvel jelent meg, s akinek költői indulása a Nyugat alapítási idejére esik. Ugyanakkor - személyes okok és sajátos történelmi körülmények egybejátszása következtében - Sík Sándor költői életműve sokak számára elevenebb, mint klasszikussá vált költő-kortársaié. Valószínű, hogy ezt a kötetet legtöbb olvasója olyasféleképpen veszi majd kezébe, ahogyan élő költők műveit szokás, olyan műveket, amelyeknek értékéről még nem döntött az idő, amelyek nem az irodalomtörténetből, hanem valami meghittebb közelségből szólnak hozzánk. E kötet első olvasói többnyire még személyesen is emlékezni fognak Sík Sándorra. A versekből kihallják majd az ő hanghordozását, a nyomtatott sorok itt is, ott is személyes emlékeket idéznek föl bennük. Szülők, nagyszülők úgy adják majd ezt a kötetet fiaik-lányaik, unokáik kezébe, mint saját fiatalságuk legszebb ihleteinek fölvillantóját, őrzőjét, s a versek költőjéhez úgy próbálják majd elvezetni ,,örököseiket'', mint ahogyan kedves és nagyra becsült mesteréhez vezeti fiát-lányát, unokáját az öregdiák.
Ez a kötet elsősorban nem a tudomány számára készült, hanem a Sík Sándor költészete iránt mutatkozó élő érdeklődést kívánja kielégíteni. Lehetőleg az egész költői életmű fölmutatásával. Mégis épp a nem szigorúan tudományos cél természetessé tette, hogy lemondjunk egy olyanfajta teljesség-igényről, amelyik csak a kritikai kiadásnak szokott sajátsága lenni.
Sík Sándor költői hagyatéka a hozzáférhetés szempontjából két részre oszlik. 1941-ben maga adta ki a Szent István Társulatnál Összes verseinek gyűjteményét. A költői életmű első felét illetően mi is ezt a kiadást vettük alapul. Nem vettük tehát föl ebbe a kötetbe azokat a folyóiratokban vagy akár korábbi kötetekben megjelent, esetleg kéziratban föllelhető verseket, amelyeket a 41-es gyűjteményes kötetből már ő maga kihagyott. Ezeket ő nyilván ,,zsengéknek'' ítélte. Másrészt a közölt költemények végleges szövegének az Összes versekben talált szöveget tekintjük, s jegyzetben sem közöljük az első megjelenés vagy az első kötetbe foglalás korábbi szövegváltozatait. (Zárójelben hadd jegyezzük meg, hogy a költő szövegigazításainak határozott, egységes iránya van: helyes ösztönnel általában tömörebbé tette verseit, egyet-egyet több versszak kihagyásával is.)
Az Összes versek kötetéből kihagytunk néhány olyan költeményt, amelyeknek irredenta hangja sértené a szomszéd népek nemzeti érzését, vagy amelyek politikailag lehetnének bántók, félrevezetők. Kihagytunk néhány olyan verset is, amelyet maga a költő gyöngébbnek ítélt, mintegy a zsengéi közé sorolt, s az Összes versek kötetbe csak személyes vonatkozása miatt vett föl.
A sajtó alá rendező munkája érthetően megnehezült, amikor azoknak az esztendőknek költői termését kellett földolgoznia, amelyekből maga a költő már nem készített gyűjteményes kiadást. A Győzöd-e még kötet 1945-ben, a Tizenkét csillagú korona 1947-ben, az Őszi fecske 1959- ben, az Áldás 1963-ban jelent meg. Ezekből az évekből maradt ránk néhány olyan vers is, amely annak idején valószínűleg csak azért nem került kiadásra, mert nem illett az épp megjelenő kötetekbe. Ezeket a verseket csaknem kivétel nélkül fölvettük mostani kötetünkbe, közülük legtöbb itt jelenik meg először. A verseket nem kötetbeli sorrendjükben közöljük, hanem keletkezésük időrendjében. Eredeti (még a költő életében készült) gépelt ,,kéziratuk'' alapján itt-ott változtattunk a kötetekben föllelhető szövegükön is: olyankor, ha a kéziratban talált szövegváltozatot jobbnak találtuk a kötetben közöltnél.
A föntebb említett szempontok figyelembe vételével ezeknek az éveknek költői terméséből is kihagytunk néhány verset, olyanokat is, amelyek a fölsorolt kötetekben megjelentek.
A kötet végén a versek, majd a kezdősorok betűrendes mutatóját találja meg az olvasó. Sík Sándor kéziratai közt fönnmaradt egy följegyzés-sorozat, amely a már öregedő költőnek egy-egy régebben írt versére vonatkozó megjegyzését, emlékeit örökíti meg. Ezt a szélesebb közönség szempontjából is érdekesnek és fontosnak találtuk, s ezért nem akartunk közléséről lemondani. Hogy külön, utalószámos jegyzet-apparátussal ne tegyük nehézkessé a kötet használatát, ezt a följegyzés-anyagot a Tartalomjegyzékbe olvasztottuk bele, apró betűvel, hogy a címek áttekintését ne zavarja.
II.
Számadásunkat ezzel akár le is zárhatnánk: elemző tanulmány megírása nem volt szándékunkban. Mégis szükségesnek tartjuk, hogy mintegy utólagos megjegyzésként szóvá tegyük néhány gondolatunkat, amelyek a kötet szerkesztése közben ébredtek bennünk. Úgy véljük ugyanis, sokak számára hasznos lehet a kezükben levő költői életmű néhány tanulságának megfontolása.
Szülőket, nagyszülőket említettünk előbb, akik e kötetben ifjúságuk emlékeit fogják keresni, és fiatal éveik kedves költőjének verseit abban a reményben adják fiaik, lányaik, unokáik kezébe, hogy olvasásuk közben majd azokban is kigyullad az a lelkesedés, amellyel valaha ők maguk olvasták, szavalták ezeket a költeményeket. A kötet szerkesztője - most, amikor több mint egy éven át folyamatosan találkozott ennek a költői életműnek darabjaival -, szükségesnek látja kimondani azt az egyébként magától értetődő tényt, hogy ezek fölött a versek fölött nem múlt el nyomtalanul az a jó fél évszázad, amely életünket, gondolkodásmódunkat, ízlésünket, sőt kereszténységünket is oly alaposan át- meg átformálta. A Sík Sándor költeményeit magába foglaló kötetet szeretettel és megilletődött tisztelettel a múlt emlékeinek őreként szeretné átnyújtani az olvasóknak, azoknak is, akikben magának Sík Sándornak alakja elevenen él. Ezt a múltat nagy hiba volna elfelednünk, oktalanság volna szégyellnünk, de attól sem félhetünk, vonakodhatunk, hogy múltba tűntét, történelemmé válását tudomásul vegyük.
A mai magyar katolikus olvasó hajlamos lehet arra, hogy az élő irodalomban, kiváltképpen a lírában végbemenő nyelvi, stílusbeli átalakulást hallatlanra vegye, elutasítsa egyszerűen azért, mert az új lírai nyelvnek, megnyilatkozási módnak első, legismertebb megszólaltatói más világnézetű költők voltak, vagy olyanok, akiknek költészete a modern ember mindent megrendítő kétségeiből, minden világnézeti tájékozódást elutasító bizonytalanságélményéből fakad. Nem kell sokat magyarázni, mennyire szerencsétlen dolog volna, mennyire ellenkeznék épp Sík Sándor nagy alapelveivel és magatartás- örökségével is, ha egy ilyenféle riadalmakban élő olvasóréteg vagy - csoport ízléskánonná, esetleg épp a katolikus költészet kötelező és máig érvényes mércéjévé akarná avatni Sík Sándor költői hagyatékát.
Ellenkezőleg: bátran és őszintén ki kell mondanunk, hogy a líra nyelve, látás- és kifejezésmódja sokszorosan átalakult ezeknek a költeményeknek születése, fogantatása óta. Ideje még azt is megállapítanunk, hogy nem abban az irányban fejlődött, amelyben költőnk alakítani, fejleszteni próbálta. Költői pályájának kezdetén Sík Sándor ösztönös vonzalomtól és tudatos elhatározástól egyaránt vezetve Adynak és a Nyugat első nemzedékében épp akkortájt közönség elé lépő költőknek formai, nyelvi leleményeit vállalta költészetében, s bár világnézeti okok miatt távolmaradt a Nyugattól, hitte-hirdette, hogy saját költészete egy tőről fakadt a nagy nyugatosokéval. Illyés Gyula vetette először szemére, hogy Adynak inkább csak külső, könnyen utánozható nyelvi leleményeit vette át, költői ,,forradalmának'' lényegesebb, láthatatlanabb vonatkozásait nem vállalta. Ma - az emlegetett fél évszázad távlatából - ez a megállapítás mind igazabbnak bizonyul.
Maga Ady - ismét Illyés Gyulát idézve - a ,,mindent kivallani'' programját tette költői hivatásává, s ezt a kötelességet, hivatáseszményt hagyta örökül a század magyar költőire. Apollinaire a Kaland és a Rend pörpatvarában a lírikusokat egyértelműen a Kaland szolgálatára kötelezte el, hogy ,,a jövő s a végtelen határain harcoljanak az emberek helyett''. Még azok a modernek is, akikben a tanúságtévő, sőt tanító igény félreérthetetlen - egy József Attila, egy Illyés Gyula vállalták ezt a kettős örökséget, akár a szektásság gyanújával, az érthetetlenség kockázatával együtt is, így tudták ,,nem középiskolás fokon'' tanítani azokat, akik készek voltak figyelni szavukra.
Sík Sándor költői alapmagatartásában nagyon sok a tizenkilencedik századi örökség, a nemzeti klasszicizmusnak az a tiszteletre méltó, de bénító s nem szárnyat adó tanító felelősségtudata, amely már Aranyban is régimódi volt. Ennek a költői magatartásnak hatása, következménye verseinek legkisebb önálló életet élő részében is megfigyelhető, s a mai olvasó számára menthetetlenül idegenszerű.
Hadd idézzek egyetlen példát, nem is a fiatalkori versekből! 1955- ből való az Emberség című vers. Ennek emlékezetesen szép két sora a záróversszak kezdete:
,,Nincs szánva szemednek a holnap:
Ott légy igaz ember, ahol vagy.''
Ez ,,tiszta beszéd'' a líra mindenkori mértéke, a legmodernebb szerint is. Mint az ezüstpénz: cseng, ha márványhoz ütöm, fénylik, ha beleharapok. Sajnos, a versnek nincs vége, s a szakasz így folytatódik:
,,Most tedd, amit adatik tenned:
Az Isten rügyezik benned.''
Ezt a két sort kegyetlen s kegyeletlen volna boncolgatni, de eltakarni sem kell, mert nem egy költő gyöngeségének, inkább egy költői magatartás korszerűtlenségének jele s bizonyítéka.
Talán mondanom sem kell: Sík Sándor papként, tanárként, egy országos ifjúsági mozgalom irányítójaként mennyire kénytelen-akaratlan vállalta ezt a lírai alapmagatartást (miközben pedig maga is tiltakozott az ellen, hogy a lírai verset összekeverjék a prédikációval, a költő dobogóját a szószékkel).
Egy ma is hiteles lírai hang kialakításának lehetőségéhez öregkorában került legközelebb, amikor a ,,Meghalt a visszhang'' dohogó-reménykedő szakaszait megírta. Öregkori termésében van néhány költemény, amelyet egészen élőnek érzünk, ilyen például az ,,Ökörfarkkóró''. De a föladattól akkor sem tudott egészen elszakadni: egzisztenciálisan sem, hiszen az egyetemi tanárságból a rendfőnökségbe került, költészetében sem, kialakult hangja, versszerző módszere már megkötötte. Amint az ,,Emberség''-ben két véglegesen tiszta sorra két sor csetlő-botló magyarázkodás rakódik rá, úgy felel az Ökörfarkkóróra fél év távolából az ,,Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra'' című költemény, jeléül annak, hogy nemcsak Nikodémusnak volt nehéz öregkorában újjászületnie.
A költői nyelv és kifejezésmód, a költői alapmagatartás vizsgálata után szembe kell néznünk egy még nehezebben megközelíthető igazsággal is. Hans Urs von Balthasar s a katolikus gondolkodás Trento utáni történelmének több más kutatója ismételten rámutatott arra, hogy az ellenreformációs, apologéta teológia megmerevedésének, elmeszesedésének idején a legújabb kori Egyházban a teológia szerepét az irodalom vette, ,,érezte'' át. Bernanos, Claudel vagy Dosztojevszkij a modern katolikus - még általánosabban: keresztény - eszmélés számára több teológiai kiindulópontot szolgáltat, mint nagy monográfiák szerzői vagy évszázadokon át használt tankönyvek tudós szerkesztői. Ne féljünk kimondani: Sík Sándor költészete a katolikus hit, világlátás szempontjából nem fogalmazott meg lényegesen új, előre-mutató igazságokat, nem termékenyítette meg eredeti meglátásokkal a teológiát. A fiatal Sík Adyról és Prohászkáról írta első, fölfedezésszámba menő elemző tanulmányát. Világszemlélete mindvégig Prohászka szellemi forradalmának ihletkörében maradt. Babitstól, akár Szabó Lőrinctől, József Attilától, az élők közül Pilinszkytől vagy a legújabbaktól, többet tudunk meg a mai ember Isten körüli vívódásairól, saját hitünk kísértéseiről és megvilágosodásairól is, mint tőle. Ezen a ponton ismét egy - világért sem szégyellni való - de egyértelműen a múlt távolodó partjára tartozó élményvilág szóvátevője ő.
Ismét egyetlen példára hivatkozom. A ,,Hiszek'' című költeményre, amelyet a költő belevett az imádságos könyvébe, szerepeltetett az Őszi fecskében is. Lehetetlen nem látnunk, hogy ez a vers is menynyire a Prohászkás ,,diadalmas világnézet'' élményéből született (nem hiába szerepel is benne Prohászka), és éppen harsány hősiességében - bizony idegen a mai keresztény hit-élményétől. A mai keresztény hite (Ratzinger szerint) megkísértett hit. A hívő ember - anélkül, hogy hite szükségképpen megrendülne - nagyon átéli azt, hogy nem a boldog birtokos helyzetéből néz szét a világban (nem is a birtokát féltő megtámadott védekező állásából), hanem úton van: titkok, nemegyszer kínzó és megdöbbentő titkok között. Ez a hit kevésbé harsány a diadalmas világnézet'' Prohászkás-Sík Sándoros hiténél, de hitelesebb annál; s ha maga a hitetlenség kísértését nem tudja egyetlen fölényes mozdulattal elutasítani; viszont kísértője lesz a nem-hivőknek, hogy megint Ratzinger megállapítása igazolódjék: ma a hivő a hitetlenségnek, a nem-hivő a hitnek kísértésében él.
Amint veszedelmes volna, ha Sík Sándor örökségét valaki a katolikus költészet máig érvényes eszményévé akarná avatni, úgy nem kevésbé veszedelmes volna az is, ha a verseiben megnyilatkozó katolikus világlátást abszolutizálnánk. Ne feledjük, Sík Sándor papköltő volt, költő létére teológiai műveltséggel és felelősségtudattal rendelkezett, de ugyanakkor épp költő s irodalomtudós voltánál fogva a teológiában nem alkotó tudós. Ha jól meggondoljuk, nem meglepő hát, hogy a teológiai gondolkodás elmeszesedése, apálya költészetére is hatott, jobban, mint azokéra, akik a teológiától jóval távolabb éltek, mint ő. Nem katolikus volta, nem hite, de papsága, teológiai- skolasztikus iskolázottsága lehetett s volt is akadály, amelynek keresztjét nemesen viselte, de költőként nem nőhette ki.
Sík Sándornak legutolsó költeményei közé tartozik az Örökösök. Az ,,iskolaház'' folyosóján diákokkal találkozik a költő:
,,Amint egyik-másikkal összenézek,
Elnehezülnek vállamon az évek,
Olyan avultnak érzem magam,
Mint egy elszürkült történelmi képet.
De én kilépek rozsdás keretemből
S szürkült kezemmel, nem szürkült szívemből
Áldást intek a sietők után,
Atyai áldást - a történelemből.''
A verseskötet, amelyet kezünkben tartunk, a történelem tanúja, múltak emlékét s az elszürkülő történelmi kép vonásait őrzi. Sík Sándornak igazi hagyatéka nem ez a kötetnyi vers, hanem az áldás, amelyet életének-szerepének rozsdás keretéből kilépve int utánunk, sietők után. Tisztelettel és szeretettel lapozgatjuk verseit. Akkor vagyunk hozzájuk legigazságosabbak, ha nem várunk tőlük mást, többet, mint amit valóban jelenteni tudnak. S őrizzük magunkban az ember emlékét, aki - bármennyire költőnek tudta-vallotta magát - mindvégig több volt a verseinél.
III.5. A drámai költészet
A dráma bizonyos értelemben az irodalmi műfajok legbonyolultabbika. A görögöknél istentiszteleti jellege volt, a középkorban is szerepe volt a vallási szertartásokban. Bonyolult volta azonban nem eredetéből származik, hanem onnan, hogy az alkotótól a művészi alakításnak legsajátosabb, - egyben talán legnehezebb - módját kívánja meg, a befogadóhoz pedig csak egy külön művészet, a színészet segítségével juthat el igazán. Lehet a drámát olvasni is, - mélyebb megértéséhez ez szükséges is - a nagy, a teljes drámai élményt azonban csak előadásban, megjelenített formában kaphatjuk meg.
A műfajokról szólva a drámát elsősorban jelentő műfajnak neveztük, és szerkesztésének főelvéül a sűrítést, a tömörségre való törekvést jelöltük meg. A dráma is, mint minden irodalmi mű, az embert nézi, az emberről akar mondani valamit, de nem annak érzelmeiről, nem is elbeszélhető élettörténetéről, jelleméről, illetve nem elsősorban ezekről, hanem a sorsáról. A drámaírót hőse abból a szempontból érdekli, hogyan áll szemben sorsával.
III.5.1. A népi dramatikus játékok
Mint a másik két fő műfaj, a dráma is az őskorban, az ősi népi közösségekben alakult ki. A folklór tudományának mai eredményei szerint a népi dramatikus játékok eredete a primitívek legkedveltebb szórakozására, a kultikus táncra vezethető vissza (ami persze több, mint szórakozás). Álarcos jeleneteket (álruhát, álarcot, sőt álfejet) ma is találunk az elmaradt, ősállapotú törzseknél, mégpedig komoly, szertartásos, olykor rémes jelleggel. Az álruhás, álarcos, ijesztő öltözékű, állati hangon üvöltő, álló vagy guggoló alakok a törzs szellemeit képviselik, a többi résztvevő pedig, a tömeg, hódoló táncával tiszteli, szórakoztatja, engeszteli őket. Az engesztelés sikeréül utóbb maguk az álarcosok is belevegyülnek a tömegtáncba. A tánc maga drámai értelmű: mozdulatokkal jelzi a szellemek előtt a törzs bajait, kéréseit. Római írók ugyanilyen formában írják le az ekkori Közép-Európa álarcos népi táncait. Még a középkor elején is megtaláljuk az állatbőrös, szarvas, ijesztgető alakokat, akiket az emberek ajándékokkal engesztelnek. Ebből az álarcos utánzó, vallásos jellegű ősi ,,mozdulatművészetből" fejlődött ki a görög dráma is, a középkori keresztény dráma is. A keresztény népeknél a régi álarcosok mint ördögalakok éltek tovább, eleinte szintén fenyegető szerepben, utóbb azonban tréfás, kigúnyolt alakokká váltak. Mindennek nyomai máig is élnek többek közt a farsangi átöltözködés szokásaiban vagy a betlehemes játékok bundás pásztoraiban.
III.5.2. A dráma műfaji sajátságai
Már ezen a primitív fokon is előttünk áll a dráma lényege: emberi eseményeket ad elő megelevenítve. A legprimitívebb ősi drámai játékok és a későbbi fejlettebb, magasrendű drámák ebben megegyeznek. Eseményt ad elő az elbeszélő költemény is. De míg az epikában az eseményt a költő beszéli el, a drámában a költő az eseményt megjelentíti, vagyis az esemény szereplői a színészek személyében megelevenednek és előttünk élik, cselekszik végig az eseményt. Az epika tárgya elbeszélés, a drámáé cselekmény.
A cselekmény megjelenítése külön e célra készült helyen, a színpadon, emberekből álló tömeg, a nézőközönség előtt történik. A drámaköltő tömegre akar hatni: a színházban megjelent emberek figyelmét akarja fölkelteni, érdeklődésüket megnyerni. Azért számolnia kell azokkal a lelki tulajdonságokkal, amelyek a tömeget jellemzik. Így mindenekelőtt figyelembe kell vennie az érdeklődés természetét, a figyelem lankadását, elfáradását. Az emberi figyelem legföljebb 50-60 percig éber, azután pihenésre van szüksége: rövidebb pihenésekkel is csak bizonyos ideig, legföljebb három-négy óráig győzi egyfolytában: a drámának tehát ennyi idő alatt kell megjeleníteni cselekményét. Ebből következik, hogy a drámai költő az idő rövidségére való tekintettel nagyon erősen kénytelen sűríteni, tömöríteni mondanivalóját: sokat kell elhagynia, csak a leglényegesebbre szorítkozhat, vagyis erősen stilizálja anyagát: főmondanivalóját pedig a szűkre szabott korlátok között nagy erővel hangsúlyozza: erősen eszményit.
Az erős tömörítés követelménye szabja meg azt is, hogy a drámában igen szigorú egységnek kell uralkodnia. A dráma csak egy főcselekményt tűr meg, mellékeseményeket, epizódokat csak igen keveset adhat, csak olyanokat, amelyek a főcselekménnyel igen szorosan összefüggenek, azokat is csak röviden érintheti, mintegy körvonalakban jelezheti. A cselekmény egysége a drámának egyik legfőbb törvénye.
A színházban összegyűlt tömeg látni és hallani akar, még pedig érdekes dolgokat. A drámának tehát elsősorban a szemhez és fülhöz, az érzékekhez kell szólnia. Nincs helye a színpadon hossza, elvont okoskodásnak, csendes lírának, leírásnak vagy elbeszélésnek, legföljebb ott, ahol maga a cselekmény, az események alakulása kívánja meg: de az ilyen közbeszőtt nem cselekményes rész akkor is csak rövid lehet és csak ritkán fordulhat elő. Magát a főcselekményt is elsősorban hatásosan, látható módon, színpadi kép (helyzet) alakjában ábrázolja a költő.
A drámát végignéző közönség azonban nemcsak érdekes dolgot akar látni, hanem emberi dolgot: embereket és emberi sorsokat, amelyeket vonatkozásba hozhat önmagával. A drámaköltőnek úgy kell jellemeznie alakjait, hogy eleven embereknek érezzük őket; úgy kell megalkotnia a cselekményt, hogy a színpadi események emberi sorsokat, legalább is egy embernek - a főhősnek - egész sorsát ábrázolják. Az embert legérdekesebben és leghatásosabban azonban nem gondolatai, sem nem érzelmei jellemzik, hanem cselekedetei. A gondolatokat és az érzelmeket a színpad csak közvetve ábrázolhatja: elmondhatja őket, a cselekedeteket azonban közvetlenül megjeleníti: előttünk játszatja le. Cselekvést követel a színpadon az embersorsok ábrázolásának szüksége is: az ember sorsa cselekedeteiből alakul ki. A dráma tárgya tehát elsősorban az emberi cselekvés.
Az ember akkor cselekszik legtöbbet és legerősebben, amikor valamiért küzdenie kell. A küzdelem felfokozott, sűrített cselekvés. A drámai hőssel tehát ellenfél áll szemben, akivel meg kell küzdenie és ebben a küzdelemben minden erejét meg kell feszítenie. Küzdelem nélkül nincsen dráma. Minél erősebb a küzdelem, annál hatásosabb, annál művészibb a dráma. Az egymással szemben álló célok, akaratok, cselekvések küzdelme izgalmas feszültséget hoz létre.
A drámai küzdelem azonban csak akkor foglalja magában a hősnek egész sorsát, ha a küzdőnek valósággal életküzdelme. A drámai küzdelem tárgya tehát a küzdő szempontjából nagyjelentőségű, életének legfőbb célját illeti, leguralkodóbb szenvedélyét érinti, jóformán egész életét magába sűríti. Érezzük, hogy ennek a küzdelemnek eldőlésétől függ a hősnek egész sorsa, élet-halála. A küzdelem viszont csak akkor jelentheti a hősnek egész sorsát, ha egészen végigküzdi. A drámai küzdelem annyira erős és nagy, hogy nem szakadhat félbe, hanem izgató gyorsasággal ragadja a hőst vagy győzelemig, vagy bukásig. A küzdelem lezárása tehát a komoly drámában vagy a hős győzelme, vagy halála, illetve megsemmisülése. A víg drámában a cselekményt rendesen a hős felsülése, vagy házasság, vagy a félreértések szerencsés kiderülése, mindennek hirtelen jóra fordulása zárja le.
A drámai cselekmény azonban nemcsak a hősnek sorsát foglalja magában, hanem általában az emberi sorsot is jelképezi, amelyben a néző többé-kevésbé a maga sorsára ismer. A drámai cselekménynek ez a sorsszerűség a nézőben azt az érzést kelti, hogy amit maga előtt lát, az nemcsak úgy van, de úgy is kell lennie. A drámai cselekmény lefolyása tehát nem véletlen műve, hanem szükségszerű. Hogy a költő hogyan éri el ezt a szükségszerű hatást, az a költőnek, illetve a közönségnek, világnézetétől függ. Az egyik drámaköltő azt érezteti velünk, hogy a földi nagyságnak buknia kell, mert fölkelti az istenek irigységét (Aischylos): a másik, hogy a nagy, szép, kiváló nem való erre a földre: pusztulnia kell, éppen kiválósága miatt (Sophokles): a harmadik, hogy a bűn szükségszerűen magában hordja büntetést (Shakespeare, katona): a vígjátékköltő arról győz meg, hogy a félszeg ember sorsa felsülés, stb. de minden igazi dráma után ez az érzésünk: ,,Ez az élet!" Amely drámának cselekményét csak eyszeri esetnek, véletlennek, nem szükségszerűnek érezzük, nem tesz igazi drámai hatást.
Minthogy a drámai küzdelem egy határozott célért folyik, a drámai hős lelkében rendesen egy eszme vagy egy bizonyos szenvedély uralkodik, amely a küzdelmet előidézi. Ezért a hősnek rendesen van egy főjellemvonása, amelyet a költő a többinél erősebben kiemel, minthogy az mozgatja az egész cselekményt. Mivel ez a fővonás rendesen általános emberi tulajdonság, azért a drámai hős jellemzése bizonyos értelemben tipikus: egy-egy emberi tulajdonság megtestesítője.
A dráma hőse - ellentétben a regényével - kész jellem: nem fejlődik előttünk. A regény gazdag eseménysorozata folytonos hatással van a szereplők lelkére, azok egyre alakulnak, fejlődnek, egyre jobban megismerjük őket. A drámában erre nincs tér. A drámai hős készen jelenik meg előttünk, már magával hozza uralkodó szenvedélyét, amely kezdettől mozgatja a cselekményt. A dráma folyamán legföljebb egyszer változhat a hős jelleme, amikor a drámai küzdelem - rendesen kudarc - kiforgatja mivoltából, megtöri.
A drámai küzdelem mivoltából következik, hogy a hőssel szemben ellenfélnek kell állnia. A drámai küzdelem annál hatásosabb, minél nagyobb erőt fejt ki a hős, nagy erőkifejtés akkor jön létre, ha az ellenfél is erős: méltó ellenfél. A nagy drámákban rendesen két, többé-kevésbé egyenlőtlenerős küzdőfél áll egymással szemben, azért sokszor úgy tűnik fel, hogy a drámának két hőse van. Máskor a hőssel nem egy ember áll szemben, hanem egy egész tömeg.
Minthogy a drámának egy egész életet, sorsot, tehát gazdag anyagot igen röviden, erősen sűrítve kell nyújtania, a drámában elkerülhetetlenül fontos az erős belső szerkezet. A dráma szerkezetét mindenekelőtt a legszorosabb egység jellemzi. A drámában minden egy határozott cél felé siet: a szemben álló felek legerősebb összecsapása, a döntő küzdelem pillanata felé. Ez a döntő összecsapás rendesen egy nagy jelenetben, a dráma főjelentében az egész küzdelmet magába foglaló helyzetben robban ki.
A dráma szigorú szerkezete megköveteli, hogy benne minden legkisebb rész szorosan összefüggjön. minthogy a drámában mindennek a szükségszerűség hatását kell tennie, azért a drámában attól a perctől kezdve, hogy a cselekmény megindul, semmi sem véletlen. Ami a színpadon történik, az mind meg van okolva, motiválva. Ez a motiválás kettős: külső és belső. A külső motiválás azt jelenti, hogy a cselekmény minden mozzanata elő van készítve: mindig az történik, amit az előzmények után abban a pillanatban éppen várunk. Ez a külső motiválás azonban csak kísérője a belsőnek, amely abban áll, hogy a cselekmény egyes motívumai az ok és az okozat láncán függnek össze egymással. A drámában a cselekménynek minden egyes mozzanata következménye valamely előző mozzanatnak és oka valamely következőnek. Az eseményeknek ez a szoros egymásba kapcsolódása kelti a nézőben azt a benyomást, hogy mindennek így kell történnie: a szükségesszerűségnek ez az állandó hangulata tartja ébren azt az érzést, hogy amit maga előtt lát, az az általános emberi sors.
Ezekből a tényekből adódik a dráma belső szerkezetének tagozódása. A dráma bevezetése előkészíti a küzdelmet. Megismertet bennünket a főhőssel, annak uralkodó szenvedélyével, céljával, törekvéseivel. Vázolja az adott helyzetet, amelyben a küzdelem folyni fog: megmutatja a hőssel szemben álló erőket. Mindezekben már jelzi, sőt meg is indítja a küzdelmet. A dráma középső része a bonyodalom: maga a küzdelem. Az ellenkezés, az akadályok fölfokozzák a hős szenvedélyét ez a hatalmas szenvedély egy döntő cselekvésben robban ki, amely a dráma tetőpontja (válság: krízis). A döntő cselekedet újabb eseményeket idéz elő, melyek során a küzdelem sokszor megfordul: az ellenfél kezd erősebbé válni (sorsfordulat). A dráma befejezése a küzdelem vége: a hős eléri célját vagy elbukik (katasztrófa).
A drámának ez a belső tagolódása külsőleg a felvonásoknak nevezett részekben jut kifejezésre. Felvonásnak nevezzük a dráma egyes részeit, amelyeket régebben a színpadi függöny felvonása, ma szét, illetőleg összecsapódása határol és amelyeket hosszabb-rövidebb szünet választ el egymástól. A felvonások közti szünet a figyelem pihentetésére szolgál, de egyszersmind a drámai cselekmény tagozatai is elkülöníti egymástól. Ha a dráma részei nem a belső tagozódásnak megfelelőleg, hanem csak külső okokból válnak el egymástól, akkor nem felvonás, hanem kép vagy szín a nevük. A drámai szerkezet hármas tagozódásának megfelelőleg sok dráma három felvonásra oszlik. A klasszikus dráma és a nagyszabású modern drámák legnagyobb része is öt felvonásból áll. A mai színpadművészet ezt az öt felvonást (esetleg még több képet) három részbe szereti összevonni és a mai színlapok ez nevezik felvonásnak.
A felvonások (esetleg a felvonáson belül képek vagy színek) jelenetekből állnak: új jelenet akkor kezdődik, amikor új szereplő lép a színpadra.
A dráma nyelvét mindenekelőtt a tömörség jellemzi. A drámai stílus szereti a gazdag tartalmú, a lélek mélyébe belevilágító mondatokat, amelyek a cselekmény egy-egy pillanatában az egész helyzetet, a hős egész lelki világát kifejezik. Azért a drámai nyelv jellemzője a tömörség mellett a sokatmondó erő. A drámai nyelv szépségét az szabja meg, hogy mennyire fejezi ki az adott pillanatban a drámai helyzetet.
A drámai beszélgetés uralkodó formája a párbeszéd (dialég), sokkal ritkább a magánbeszéd (monológ), amelyben a szereplő önmagával való küzdelmét éli végig a közönség előtt, vagy olyan lelki állapotát fejezi ki, amelyet más színpadi szereplő előtt mondhat el. A monológ csak akkor van helyén, ha belső élet, vagyis drámai küzdelem van benne, és az adott helyzethez illik.
III.5.3. Tragikum - tragédia
A dráma legfontosabb mozzanata a hpsnek és sorsának egymáshoz való viszonya. Ez a viszony természetesen nemcsak a drámában áll fenn, hanem megvan az életben is, maga a dráma is onnan meríti, abból vonja el. Az emberek többségének ugyanis van egy bizonyos alapérzése, mondhatnánk érzelmi magatartása, amellyel a maga ,,sorsát", s általában az emberi sorsot kíséri. Ezt az érzést, ezt az egész életének távlatait meghatározó érzelmi magatartást sorsérzésnek nevezzük.
A legtöbb ember előbb vagy utóbb állást foglal sorsával, a sorssal szemben. Még akkor is, ha közömbös, ha közönyös a magatartása: ilyenkor nyugvó a sorsérzése. Van azonban a sorsérzésnek olyan formája is, amikor az én és a sors viszonya feszülést mutat, amikor az ember szembekerül a sorsával. Ennek a szembekerülésnek két legfontosabb esete a tragikum és a komikum.
A sorsérzés nem mindenkiben fejlődött ki, egy emberben sem annyira állandó, hogy ne változhatnék, sőt eg emberben is többféle lehet, ha nem is egyidejűleg, de majdnem egyidejűleg is: bizonyos élmények tragikus, mások komikus sorsérzést válthatnak ki, sőt a humor formájában a kettő egyesülhet is. Mégis, egy-egy emberben, legalább is fejlődésének egy-egy korszakában, általában egyik vagy másik sorsérzés uralkodik.
Tragikusnak nevezzük azt a sorsérzést, mely szerint az ember és sors ellentétben áll. Az ember e szerint az érzés szerint sem nem egy sorsával, sem nem féreg a sors talpa alatt, hanem szemben áll a maga sorsával, és ez a szembenállás, mint feszülés, küzdelem jut kifejezésre.
A tragikus sorsérzés szerint az ember élete harc, feszülés, nyugtalanság. Ez a harc mindig valami nagy dologért, végelemzésben a legnagyobbért folyik, minden kockán forog: sorsáról van szó. Ilyen harcra természetesen nem mindenki képes, azért nem is mindenki lehet tragikus ember, - csak az igazi ember, aki akar valamit, éspedig egészen akar, s ebben az akaratban föl tud olvadni mindenestül: aki nem ilyen, az a tragikus sorsszerű ember szemében voltaképpen csak másodrendű ember életében és harcában. Az ember értékét, nemességét az adja meg, hogy szembeszáll a sorssal. A sors pedig természetesen erősebb nála, azért a küzdelem csak az ő bukásával végződhetik. Ez a bukás nagyszerű, hiszen nagyszerű küzdelmet fejez be. Megrendítő és megdöbbentő, mert hirtelen és viharszerű, hiszen két ilyen óriási erőnek - az emberi nagyságnak és az emberfölöttinek - küzdelme nem tarthat sokáig: a legnagyobb emberi erőt is elnyeli ez a roppant hatalom, amely a sorsérzésben érezteti magát velünk. Ez a bukás végzetszerű, mert ez volt a hős sorsa - ez az ember sorsa, így kellett lennie: ez az ember-élet. És szükségszerű is: ez az ő sorsa, avval, amit tett, amit kihívott maga ellen, amivel szemben a végsőkig kitartott, mindabból előre tudhatta, hogy mi vár rá, vállalta, nem tért ki előle, hiszen jól tudta, hogy nem is térhet ki: maga idézte fel sorsát, nem tehetett másként. És ez a sors nemcsak az ős sorsa, ez a sors, az emberi sors, a mi sorsunk is: ,,ez az élet", - sóhajtjuk láttára, ilyen nagyszerű és ilyen szomorú. És mégis, ez a bukás nemcsak szomorú, bármilyen megdöbbentő is, van benne valami megnyugtató is. Érezzük, hogy nemcsak így van, nemcsak így kell lennie, de valamiképpen mégis jó is, hogy így van. Evvel az engesztelő mozzanattal lezárul azoknak az érzelmi mozzanatoknak a köre, amelyekből a tragikus sorsérzése fakad, helyesebben: amelyek mind együtt, egységesen adják azt az érzést, és színezik rajta keresztül az életlátást.
Íme a tragikus paradoxona: a sorsot nem lehet kikerülni, ,,meg van írva előre" - és mégis: az ember szembe tud szállni vele: a tragikus hős kivételes ember, nagyobb nálam, félelemmel nézek rá, - s mégis: az én sorsomat viseli, valamiképpen egy vagyok vele. Örülök a lázadásának, amely szemem előtt kelt föl a sors ellen, voltaképpen én is lázadtam benne, és mégis: megnyugszom benne, hogy meghiúsult, és így érzem jónak. Míg végignéztem a tragikus harcot, vihar folyt le bennem is, és örülök ennek a viharnak, holott féltem tőle, - most, hogy lefolyt: örülök, hogy vége van és megnyughatom, - és mégis: szép volt, és újra elkezdeném. Ez a katharzis, az a tisztító hatás, amit Aristoteles emleget. Két elemet, kissé ellentétesnek látszó két elemet tartalmaz: félelmet és részvétet. A félelem magában foglalja mindazt, ami a sorssal, a világnézettel, az etikával, a nagy és egyetemes dolgokkal függ össze, amelyeket a tragikum érint. A részvét itt: azoknak a mozzanatoknak gyűjtőneve, amelyek a hőshöz, mint hozzám hasonlóhoz, végeredményben az én sorsom hordozójához fűződnek. A katarzis ennek a kettőnek az egységében áll. Találóan írja Hevesi Sándor: ,,Ami a hősben általános, az bennünk részvétet, ami hősben különös, az bennünk félelmet ébreszt. A tragikai hős szenvedélye részvétre hangol bennünket, mert közös emberi szenvedélynek tudjuk. A szerelmessel, a nagyravágyóval, az igazságszeretővel együtt érzünk, mert mind e vágyak a mi szívünkben is megvannak. De a szenvedély nagysága, a rendes korlátokon való túlcsapongás, mely a mi lelkünktől idegen", - itt hozzátehetnénk, hogy valójában mégsem idegen, mert érezzük: valamikor talán mi is képesek tudnánk lenni effélére - félelemmel tölt el bennünket. Mennél nagyobb a félelem, annál kisebb a részvét, s mennél nagyobb a részvét, annál csekélyebb a félelem. Részvét és félelem folyton kísérik egymást, egymástól el nem maradhatnak, egymás nélkül meg nem állhatnak: noha majd a részvét, majd a félelem van túlsúlyban. A megtisztulás abban áll, hogy a tragikus katasztrófa magaslatáról visszatekintve, a bennünk rejlő ellentmondás felolvad egy felsőbb egységbe.
A tragikus sorsérzés az irodalomtörténet során külön sajátos költői formát teremtett a tragédia műfajában.
Ha a tragikus sorsérzés formáló működését vizsgáljuk, mindenekelőtt azt kell kérdeznünk: mi az a tárgyi jelenség, amely a tragikus sorsérzést kiváltja, tehát a tragikus formálást megindítja? Más szóval: mikor kél fel az emberben a tragikus sorsérzés? Akkor, amikor szembe kerül az életnek eg olyan jelenségével, amely ,,sorshelyzetet" alkot. Olyan helyzet ez, amelyben egész léte, ,,exisztenciája" kérdésessé válik. A kérdés, amelyet ez a helyzet felad olyan természetű, hogy csak egész lényével, egész törekvésével felelhet rá. Ilyen sorshelyzet elé állítja Bánkot az uralkodóval. Romeót az egyetlen nagy szerelemmel, Ádámot az Istennel való szembekerülés. Itt nincs lehetősége kitérésnek, kompromisszumnak, visszakozásnak: a vagy-vagy fel van vetve. Ahogyan az ember ebben a helyzetben viselkedik, eldönti sorsát, egész életét. Ez a sorshelyzet azonban nemcsak egy ember sorsát veti fel, hanem általában az emberi sorsot. Az emberi összetartozás ösztönös érzése mély, sokszor nem is tudatos, titokzatos közösséget teremt köztünk és a tragikus személye közt.
A sorshelyzet meghatározza a tragikus jellem mivoltát is. Milyen ember kerülhet ,,sorhelyzetbe"? akármilyen ember, - tragikussá az teszi, hogy sorsával kerül szembe, hogy ,,sorsát hordozza". A hős nem azért tragikus, mert nagy, hanem azért nagy, mert tragikus. Minden ember szembekerülhet sorsával, a kis ember is: mihelyt szembekerül sorsával, már nem érezzük kis embernek. Éppen azáltal, hogy a sorshelyzet vagy-vagy-a előtt áll, már kiemelkedett az átlagból. Hogy a kisember egyenesen átlagember is lehet tragikus hős, arra gyönyörű példa Móricz Zsigmond Tragédia című novellájának parasztja, aki életében egyszer lakik jól, s ebbe belehal.
Vegyük már most szemügyre a tragikus sorsviszony másik tényezőjét, a sorsot. Ennek a szónak nem szabad itt elvont filozófiai, vagy teológiai értelmet tulajdonítani. A sors, mint a tragikus sorsviszony túlsó oldala, egyszerűen ezt az erőt, vagy azokat az erőknek az összességét jelenti, amelyekkel a tragikus jellem szembekerül, mellyel való szembekerülés a sorshelyzetet előidézi. Ez a sors, a költő világérzése és a tragikus tárgy természete szerint, igen sokféle lehet. Jelentkezhet a sors egy-egy személyben, mint a tragikus hős ellenfelében, jelentkezhet az emberek egész csoportjában: Bánk például az udvar, ,,az idegenek" ellen ,,támad ki", bölcselkedésre hajlamos költők az emberi ellenfelekben egy-egy eszmét testesítenek meg: például Harsányi Kálmán Ellákjának Attila alakjában a világbirodalom gondolatát. Egyik legmegrendítőbb formája a sors emberi jelentkezésének, amikor magában a hős lelkében szólal meg, a hős önmagával száll szembe: ilyen természetű pl. Hamlet tragikuma, akinek érzékeny lelkű, kifinomodott lelkiismeretű mélyebb énje áll szemben ezzel a felületi énnel, amely a kor szentnek tartott hagyománya (a bosszú törvénye) parancsának kíván eleget tenni.
Miután megvizsgáltuk a tragikus sorsviszony két alkotóját, a tragikus jellemet és a tragikus sorsot, szemügyre kell vennünk a szembekerülésnek módját is. Hogy az ellentét, a feszülés, amely a tragikumban adva van, sorsszerűvé legyen, ahhoz mindenekelőtt kibékíthetetlennek kell lennie. Láttuk, hogy a tragikus jellem éppen azáltal lesz tragikussá, hogy a sorshelyzet egész lényét teszi problematikussá. Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben a kibékülésnek, kompromisszumnak, meghátrálásnak lehetősége is ki van zárva. Ez a kibékíthetetlen szembekerülés küzdelemben jut kifejezésre. A tragédiában, mint a drámai műfajban, amúgy is nélkülözhetetlen a küzdelem, hiszen ez teszi a dráma lényegét. A tragikus sorshelyzet azonban ettől a műfaji követelménytől függetlenül is megkívánja a küzdelmet. Megtaláljuk ezt a drámai költészeten kívüli tragikus jelenségekben is. A sorshelyzet, amely kibékíthetetlenül kockára teszi az ember egész lényét, nem tűri meg a nyugalmat, a passzív viselkedést. A tragikus küzdelem azonban a sorsviszony természeténél fogva nem akármilyen küzdelem, hanem a szó szoros értelmében vett életküzdelem: egyszer s mindenkorra való küzdelem végleges és mindent magában foglaló. Mindebből szükségszerűen következik, hogy a küzdelemnek a hős teljes bukásával kell végződnie. A kibékíthetetlen életküzdelemnek ugyanis csak teljes bukás, vagy teljes győzelem lehet a vége. Ám a teljes győzelem azt jelentené, hogy minden elölről is kezdődhetik, azaz még nem teljesedett be a hős sorsa, küzdelme nem volt sorsszerű küzdelem.
A tragikus küzdelem vége szükségszerűen a bukás, a katasztrófa. Ennek a bukásnak nem kell okvetlenül halálnak lennie, vele teljesen egyenértékű az úgynevezett erkölcsi halál, amilyen a Bánk bánt végzi be. Tehát csupán egy olyan mozzanatra van szükség, amely kétség és fenntartás nélkül megérezteti, hogy a hősnek ,,sorsa betelt", nem lehet semmiféle síkon folytatása. A küzdelmet nem lehet újra kezdeni, mert a küzdő fél nincs többé. Bizonyos, hogy ezt leginkább a halál fejezi ki, s egyáltalában nem, mint büntetés, hanem mint a sorsviszonyt lezáró mozzanat. Mindezt azonban szimbolizálhatja a költő másként is, mint a szó fizikai értelmében vett halállal: a ,,vég-semmiség", amely Bánk bán ítélete, nem azért helyettesítheti a testi halált mint mondani szokás, mert ,,rosszabb a halálnál, hanem azért, mert tökéletesen lezárja a tragikus sorsot: az a Bánk bán, a nagyúr, aki a tragédiában szerepelt, nincs többé.
A bukás tragikus voltához hozzátartozik az is, hogy valami hirtelenség, váratlanság is legyen benne: csak így érezzük sorsszerűnek. Ha a gyorsaság mozzanatra hiányzik belőle, ez mintegy elmossa a sorsérzés erejét. A végzet fogalmához hozzátartozik a ,,hirtelen lecsapás" gondolata.
A katasztrófa végzetszerűsége két mozzanatot foglal magában. A sorsviszony mindkét tagja szempontjából szükségszerű. Szükségszerű a tragikus hős szempontjából, vagyis elkerülhetetlen. A bukás a hős jelleméből folyik, jellemében már adva van. De végzetszerű a tragikus katasztrófa a sors oldaláról is, helyesebben (minthogy a sors a mi sorsunk is) a mi oldaláról is, a katasztrófa tragikus jellegéhez hozzátartozik, hogy a néző úgy érezze: ,,Ez a sors, ennek így kell lennie!"
És itt kapcsolódik hozzá a sorsérzés pesszimizmusához egy ellenkező érzéshullám: a kiengesztelő mozzanat. A tragikus bukás láttára nemcsak azt érezzük, hogy ennek így kell lennie, hanem valamiképpen azt is, hogy így van rendben, hogy: - így jó. Már abban, hogy a sorsban a nagy egyetemes titokzatosság megmozdulását érezzük, egyszersmind ki is emelkedünk a magunk kis énjéből és fölemelkedünk a sorsgondolaton át valami emberen túli nagyság légkörébe. ,,Megmenekülünk - írja Péterfy - saját egyéniségünk, viszontagságainak, örömeink túlbecsülésétől, részvétünk bevon minket is a katasztrófába, és pillanatra mintha énünk az emberiség közös sorsának részese volna. Mikor a sors kereke forgását halljuk, fontoskodó töprengésünk megszűnik zakatolni... innen a tragikai érzelem a fölséges eleme is, mely midőn lesújt, fölemel: fölemel egyéniségünk béklyóiból az emberi sors megértéséhez."
III.5.4. Katona: Bánk bán
A magyar irodalom a drámában a legszegényebb, - nem mennyiségileg, hanem minőségileg. Csak három igazán nagy remekünk van: Katona Bánk bán-ja, Madách Ember tragédiá-ja és Vörösmarty Csongor és Tündé-je. A három közül Katonáét vesszük most szemügyre.
Bánk bánt elsősorban a jellemzés, a tragikum szempontjából vizsgáljuk, két nagy magyarázója, Arany János és Gyulai Pál nyomán, akik körülbelül egyidőben ismerték fel és bizonyították be, hogy Bánk bán a legremekebb magyar tragédia.
A dráma meséjének magva a történelemből való. II. Endre magyar király feleségét Gertrudot, a király galiciai hadjárata alatt az idegenek ellen fellázadt összeesküvők meggyilkolták. Katona ebből az eseményből, amelyben eredetileg semmi tragédiához alkalmas mozzanat nincs, tragédiát fejleszt úgy, hogy a királynő gyilkosává magát a nádort, Bánk bánt teszi meg. Ő lesz a főhős, a mű tulajdonképpeni tragikumának hordozója, s mellette a többiek csak elősegítik, s a maguk halványabb tragikumával színezik Bánk bán összeütközését a sorssal, önmagával, a királynéval, a világgal.
,,Ki tulajdonkép Bánk? - kérdezi Gyulai Katona és Bánk bánja című könyvében. - Nádor, a távollevő király helytartója, a törvény őre. S mit cselekszik? Elégtételt gesz sérelméért, bíráskodik a maga ügyében s megsérti a társadalmi rendet, mely bárminő kormányforma alatt változatlan, mert önbíráskodás mindig bűn, s kétszeresen az, ha olyan követi el, ki a törvények őre. S vajon a bűnöst bünteti-e? a királyné a tényben nem bűnös, csak gyanúura ad alkalmat, mégis a lelkiismeretes bán, leginkább Izidórának, neje vetélytársának, egy pár kétesen ejtett szavára meggyőződik bűnössége felől s érni kezd benne a gyilkosság gondolata. Aztán ő lovag is egyszersmind, nőtisztelő lovag a szó legnemesebb értelmében. A megalázott Melindában is tiszteli hajdani nejét, gyermeke anyját, sőt a szegény nő bomlott kedélyét is enyhülni, hegedni reméli, s midőn holttetemét hozzák, kétségbeesve kiált föl:
Nincs a teremtésben vesztes, csak én.
Nincs árva más több, csak az én gyermekem.
S mégis e férfiú egy asszonyt öl, oly asszonyt, kit védelmezni mid nádori, mind lovagi kötelessége. E mellett Bánk monarchiai szellemű, mit még erősebbé tesz az a körülmény, hogy a távollevő király helytartója. A korona iránti tisztelet úgyszólván vallásos hitágazata. S mégis ő az, ki a királynéra emeli kezét, s a hazajövő királyt, nyakláncát eldobva, e szavakkal fogadja:
Király! Gertrudisod koporsó
Aljára vágom a hatalom jelét,
Ott van. Vereslik is még vére rajta.
Bánk még hazafi is, kinek szilárd elvei vannak. Mélyen érzi hazája szenvedését, orvosolni is törekszik, de csak alkotmányos úton.
S amikor megöli a királynét, akkor mindennel szembefordul, mindent megtagad. - ,,Íme Bánk tragikuma - folytatja Gyulai -: midőn meggyalázott becsületéért bosszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiúból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső- és belsőkép egyaránt elbukik. A költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb alig lehet."
Vele szemben áll a tragédia másik legnagyobb szabású alakjának, a királynénak, Gertrudnak tragikuma. Nagyra törő, uralkodása termett nő, aki azonban nem veszi figyelembe, hogy vannak dolgok, amelyekkel nem lehet, nem szabad játszani, könnyelműsködni: kétértelmű, felelőtlen viselkedésével kezére játssza hebehurgya, nőcsábító öccsének, Ottónak Melindát, s ha a végső eseményekben közvetlenül nem is bűnös, elnéző, gerinctelen magatartásával mégis bűnrészes, a büntetést eléggé kiérdemelte.
Vizsgáljuk meg e két szembenálló, s összeütköző egyéniség jellemét.
,,A Petur által titkon visszahívatott Bánk - írja Arany János Bánk bán-tanulmányában - akkor jelenik meg először, midőn a vigalom már vége felé van. ,,Utolsó tánc" kiáltá éppen egy udvornik. Színpadi utasítás szerint úti köntösben, zavarodva mutatja magát egy zugajtón. ,,Nemes méltóság, mindenben gyanakvó tekintet, fojtott tűz, mely minden pillanatban kitörni láttatik, és minden körülmény azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik belülről." E gyanakvó tekintet, fojtott tűz, s belül dühöngő indulat azonban még nem a szerelemféltés. Mostani kedélyállapota 1. bosszankodás a miatt, hogy míg a nép ínségben jajong, az udvarnál pazar vigalom van napirenden: mert hogy ez nem első, kitetszik a királyné szavaiból: ,,ez ma udvaromba az ilyen esztelenségek közt utolsó fog lenni"; 2. bizonytalan feszültség a titok miatt, melyért őt Petur oly sietve hivatta az udvarhoz." Majd Peturral találkozik, s Petur megadja a végső döfést:
A jelszónk leszen _Melinda_!
Erős bosszankodás a királyné, az udvar viselete ellen, fokozott felszültség a titok miatt, meglepetés éji összejövetelek hallásán: és mint jelszó Melinda neve! Miért éppen ez!? ,,Melinda?" kiált föl, fájdalmas kérdéssel, aztán ,,sok ideig nem tudja magát szóra venni."
A jellem az első bemutatásában Gyulai szerint ,,már egy csoport indok van letéve: némi homályos gyanú a királynéra, szenvedélyes szerelem neje iránt, kiben nem kételkedik ugyan, de akit félt ifjúsága tapasztalatlansága miatt, szemben az udvari ármányokkal, kénes becsületérzés, melynek a sejtelem is fáj, áradó kedély és ideges természet, mely minden benyomást kétszeresen érez, erős lelkiismeretesség, de amelynek kétségei inkább fokozzák, mint csöndesítik szenvedélyét. Mindjárt első megjelenésekor részvétet érzünk a hű hazafi, a nemes lovag és szerető férj iránt, de féltjük is, mert érezzük hogy sebhedt kedélye már ragadja az örvény felé."
Ismerjük a dráma további eseményeit, amelyek meghatározzák ezeknek a lelki adottságoknak fejlődését. Bánk ugyan állandó izgalomban marad, de megnyugtatja, ,,hogy Melinda megvetéssel utasítja vissza csábítóját" (Arany), hogy a lázadókat, s főleg Peturt lecsendesítette, de tovább izgatja a királynő kétértelmű viselkedése, s Biberach intrikái. Azután egész világ omlik össze benne, amikor megtudja a történeteket, felesége meggyalázását. Megfogalmazik benne a bosszú a királyné ellen, de mg állandóan ingadozik.
,,Épülj fel, izmosodj meg gondolat!"
,,És valóban e gondolat - fejtegeti Arany - szemünk láttára épül fel, izmosodik meg, oly jelentek következvén, melyek a királyné elleni bosszúnak gazdag tápot nyújtanak. Elébb Izidóra szakasztja fel ajtaját, s az Izidórával való beszélgetés a királynő bűnösségét hiteti el Bánkkal, hiszen már mindent izmosodó rögeszméje szempontjából magyaráz, sőt félre magyaráz. De latolgat-e vajon a szenvedélytől elragadott ember? - ,,A mi hát Bánk személyes vagy családi sérelmét illeti: kész az ok tette végrehajtására. Most következik, hgy a nemzet, anép sérelme szólaljon fel. Ezt eszközli Tiborcz jelenete. Bánk ez alatt folyvást saját lelkével foglalkozik ugyan, de azért hallja Tiborcz panaszát, ki saját osztályának, a népnek, Gertrud és az idegenek általi nyomatását legsötétebb színekkel festi."
Ilyen állapotban, már határozott szándékkal megy a királynéhoz, aki szintén hivatja őt. Itteni viselkedése is állandó hullámzást mutat, néha elcsitul, megalszik benne a szándék, majd újra feltámad és sokkal erősebben, mint előbb. A végső tettre is Otto megjelenése, majd a királyné tőrt ragadása ingerli.
Mi történik ebben a nagy lélekben a tett elkövetése után? - ,,Azon percben - írja Arany - midőn a tett végre vala hajtva, midőn Bánk vérbosszúját kielégítette, már a lelkiismeret vádja is fölébredt. Ezért mondja: ,,de nem tapsolj hazám!" - és ,,ni, reszket a bosszúálló!" - később elhallgatja lelkiösmeretét, erőszakolja a büszke érzést, hogy joga volt ezt tenni, becsülete érdekében. Azon meggyőződéssel hallgattatá el a lelkiismeret szavát, hogy Gertrud csakugyan bűnrészes volt magában a tettben, mely indokból származott a gyilkosság is."
Görcsösen ragaszkodik lelke ama utolsó fenntartó pillérébe, hogy amit tett, jogosan tette. ,,De a lelkiösmeret elnyomott vádja mind hangosabbá lesz, a Bánk, önmaga szemében is gonosztevővé süllyed alá, midőn hallja, hogy a haldokló Petur átkot mondott az alattomos gyilkosra." - S ezután sorba omlanak össze Bánk jogos indokai. - ,,Íme Bánk hová süllyedt: a büszke Bor ivadék, most ön és mások vádja által megsemmisülve áll, s ez Bánk büntetése, iszonyúbb a halálnál, - meg ami következik, Melinda gyászos vége."
Nem kevésbé nagynak, ha talán nem is rokonszenvesnek alkotta meg Katona Gertrud alakját.
A királyné - olvassuk Gyulainál - zsarnok, de mégis sokat tart a közvéleményre, vagy legalább a látszatra, sőt mint nő, az illemre is. ,,A célod nem, de módjaid utálhatom", - mondja Ottónak, ki nem tudja elszédíteni Melindát. Kész testvérét országából kiózni, ha botrányt követ el, mégis azt, hogy öccse kontár egy nő elszédítésében, nem tudja elviselni. Mivel maga nem erényes, nem becsüli az erényt, mivel nő és királyné, gyűlöli a botrányt és mások erőszakos tetteit. Nemcsak a hatalommal akar uralkodni, hanem ésszel is, a félelem mellé tiszteletet is kíván alattvalóitól, s nemcsak születése, hanem tehetsége fensőségét is érezteti velük.
A királyné uralkodó szenvedélyének másik tényezőjére is hasonló megjegyzéseket tehetni. Ő férfias nő, kinek becsvágya van. Most Galiciát hódoltatja férjével, aztán Velencét, Európa harmadán akar uralkodni. Egész szenvedéllyel csüng az uralkodáson. Nem fél a lázadástól, szembeszáll a férfiakkal, sőt fegyvert, tőrt ragad Bánk ellen. Mégis, vajon levetkezte-e nőiességét vajon hihetünk-e egészen férfiasságában? Már azzal, hogy Otto szerelmeskedése iránt annyi érdekkel viseltetik, elárulja női hajlamát. Szeret a mások szerelmi viszonyaival bajlódni, mint majd minden nő. Sőt némi női irigység is van benne Melinda szépségére, ártatlanságára. Aztán női hiúsága a legválságosabb percben is nyilatkozik. Midőn Bánk azt mondja neki, hogy kenőcsli testét, lelkét, dühvel ugrik föl: e sértés jobban fáj neki, mint rossz kormánya miatt tett minden szemrehányás. Halála percében is nőiességét látjuk kivillanni, bár más oldalról. A sír szélén eltűnik a nagyravágyó királyné s az anya szólal meg benne:
Gyermekek!
Hol vannak a gyermekein? Még ne is
Láthassam őket? Endre - gyermekek!
Kiáltja haldokolva, s az anyai érzés e fájdalma mintegy büntetése e nőnek, ki az uralkodó gondok miatt elhanyagolta gyermekeit, de egyszersmind a királyné is bűnhődik. Maga idézi fejére a halált. Meglakolt mint nő, ki eltévesztette életcélját: mint királyné, ki zsarnoki levakultságában, büszke szívtelenségével maga ellen lázaszt minden szenvedélyt, de mindig, egész végpercéig megdöbbentő, félelmes alak, ki folyvást igénybe veszi érdeklődésünket."
E két óriási, s a jellemzés páratlan művészetével ábrázolt alak mellett azonban a mellékalakok jellemzése semmivel sem kisebb, elnagyoltabb. Mindegyikük egy-egy pszichológiai remekmű: az ártatlanságának és jó szívének áldozatul esett Melinda, a teljesen romlott ösztöneiben élő Otto, a tervszerűen Lucifer Biberach, az ingatag, uralkodásra gyenge, de nemes gondolkodású király, s a legnagyobb tragédiák idején is csak saját női hiúságával törődő Izidóra. S milyen csodálatos, szinte szimbolikus jelentésű az örök forrongó, s tüzes magyar Petur, s a nyomorúságában oly mélyen nagy és oly mélyen emberi Tiborcz!
III.4. A lírai költészet
A líra - azt mondják - a csodálkozásból született: amikor az ember meglátta a világot s benne magát, amikor örült, sírt, szeretett, bosszankodott, lázadt, lelkesült: énekelni kezdett. Mindenesetre a legegyszerűbb, legspontánabb műfaj: kifejezem, amit érzek - amit érzek most, pillanatnyilag -, de persze azt is, amit hasonló helyzetekben mindig, legalábbis, általában érezni fogok.
Lírai emlékeink már a legrégibb időkből is vannak, jóval a görög lírai költészet megjelenése előtt. Annak az irodalmi áramkörnek azonban, melynek mi is - ma élők - tagjai vagyunk, a görögök az első, mintegy megindító képviselői. Tőlük tanulnak azután a latinok, s részben a latin-görög líra, részben pedig az ószövetségi zsoltárköltészet nyomán jött létre a maga saját ihletétől vezetve a középkori líra. Az újkori lírikus szerves folytatója az előző korok hagyományainak, de ugyanakkor új formákat is talál költészete számára.
A magyar irodalom már rögtön megindulásakor nagymértékű lírai alkotással dicsekedhetik (Lőweni Mária-siralom); ez, ha latin eredeti után készült is, bámulatosan megmutatja nyelvünk lírai erejét és gazdagságát. Lírai költészetünk elején - Janus Pannoniust, aki latinul írt, nem tekintve - olyan nagy költő áll, mint Balassa Bálint. A magyar líra azonban a XX. században, a magyarság e nagy szellemi és politikai fellendülésének idején bontakozik ki valójában.
A magyarságnak ez a XX. századi fellendülése, s gyors ütemben való felnőtt néppé érése részben külföldi eszmeáramlatokkal, részben a nemzet legjobbjainak önmagára ébredésével, s ebből következő türelmetlen alkotás-vágyával magyarázható. Így volt ez az irodalomban is. A külföldi irodalomnak alkotásait, eredményeit és mozgalmait szomjas figyelemmel kísérik, s rögtön meghonosítani - nálunk is alkalmazni - igyekeznek az ,,útkereső" írók (Bessenyei, Kazinczy, Csokonai, stb.) Ez utóbbi azonban és néhányan mások azt is észreveszik, hogy a magyarságnak olyan szellemi hagyományai vannak, amelyekből elindulhat, amelyekre önálló, magasrendű magyar irodalom épülhet. Ez a hagyomány a népnek, az egyszerű népnek dalaiban, meséiben rejlett. A magyar irodalom legnagyobbjai már azelőtt is szívesen és tudatosan merítettek ebből a kincsből (Pázmány, Faludi, stb.), a XIX. század elején fellendülő irodalom költői és írói azonban szinte tervszerűen igyekszenek megismerni a nép költészetét, s annak mintájára maguk is mű-népdalokat alkotnak. (Kölcsey, Csokonai, Kisfaludy Károly, sőt Vörösmarty is). Kölcsey hónapokig bíbelődik egy-egy népdallal, hogy annak művészi titkát, lényegét ellesse, s saját költészetében megnemesítve alkalmazhassa.
A népdal tehát éppen annyira élő része líránknak, mint akármelyik nagy költőnk költészete, s így a líráról szóló fejtegetéseinket semmivel sem kezdhetjük szervesebben, mint a népi líra elemzésével.
III.4.1. A népdal
A népdalszövegek különböző problémáinak megvilágítására Solymossy Sándort idézzük:
A népdalszövegek túlnyomó többségükben négysorosak, bőven beszélni bennük nem lehet; innen a tömör rövidség, amely néhány szóban minden közölnivalóját elmondja:
Szegény vagyok, szegénynek születtem,
A rózsámat igazán szerettem,
Az irigyek elcsalták előlem,
Most lett szegény igazán belőlem.
Régibb nótáink ily cikornyátlan, egyszerű kezdésben gazdagabbak, mint az újabb keletkezésűek, s itt valami átalakulási folyamaton kellett időközben keresztül menniök. A múlt század 20-as, 30-as éveiben mutatkozik mind sűrűbben az a dalköltési mód, hogy egyszerű, tárgyhoz tartozó kezdés helyett elöljáróban egy a természetből vett kép van az egyéni mondanivaló elé bocsátva. Oka még nincs felkutatva, de nem lehetetlen, hogy kapcsolatos a romanticizmus diadalával. Régi, kétszázéves feljegyzéseink ugyanis természeti képpel kezdést nem ismernek: ez a mód, mint új forma, felismerhetően csak lassan szüremlik be népköltésünkbe; szinte lépésenkint bukkan fel egyre több, s például Erdélyi János nagy gyűjteményében (Népdalok és mondák, 3 kötet 1846-48, a közlések benne 20-30 évvel korábbi eredetűek) a közölt nótaszövegeknek alig 10 %-a indul természeti képpel, míg az újabb gyűjtésekben átlag 80-85%. Lehetséges, sőt valószínű, hogy voltak akkor is ilyen jellegű népi dalaink, amint az alábbi általános néplélektani fejtegetésekből ki fog tűnni, bizonyos azonban, hogy típusba nem rögződtek, az ily természetű kezdés nem volt kötelező erejű, mint amilyennek újabban találjuk.
A népet, egyszerű életviszonyai között az, ami rendes, ami mindennapi, nyugton hagyja; ilyenkor nincs ok, ami dalra fakassza; s ha játszi kedve mégis dúdolásra, éneklésre készteti, ismert nótákat kerít sorra, ami éppen fülébe csendül; de új nóta ilyenkor nem terem az ajkán. Viszont ha e nyugalmi állapotból valami miatt kisodródik, ha szerelmes lesz, s átérzi annak búját-baját, örömét (a szerelmi dalokban); ha elkerülve hazulról, a visszavágyódás, a honvágy emészti (katona dalokban), ha az élet mostoha hozzá, bajba kerül, ha szájára veszi a falu, vagy fiatalos dalos hetykeséggel fittyet hány mindenkinek, - szóval ha kedélyállapota szakadatlan belső változásokon megy keresztül, és az érzelem kezd úrrá lenni fölötte: rögtön kicsordul ajkán az érzés, s ennek kifejezésmódja minden népi lélekben új ének, új szövegű dal. Szokatlan kedélyállapota éppoly rejtély előtte, mint a természet akárhány megnyilvánulása; itt is, ott is keresi hozzá a magyarázatot: rendjén van-e ez így, vagy nincs rendjén? S hová fordulhat magyarázatért, ha nem a természet tanulságaihoz? Valóban, ha ezernyi ezer népdalszövegünket tanulmányozzuk, saját egyéni öröme és baja közlésén kívül egyebet nem találunk bennök, mint helyzetére vonatkozó természeti megfigyeléseit. Vagy észreveszi ezek között a magáéhoz hasonló esetet, s ilyenkor hasonlatba áll össze a két helyzetkép, vagy nem talál rá megfelelőt, s ekkor ellentétbe állítja a kettőt, felpanaszolva, miért bánt vele a sors másként, mint ahogy a természet törvényszerűségei kívánják?
A természetből vett kép elől áll - csak azután tér az elmondó a maga egyéni állapotára. Ez a sorrend feltűnő következetességgel végigvonul egész népdalköltészetünkön. Törvényszerűsége már régebben szembeötlött, s magyarázatáról különféle nézetek hangzottak el. Több-kevesebb eltéréssel abban az egyben mindannyian megegyeztek, hogy ugyane sorrend szerint kell a népdal megszületését is elképzelnünk. Pedig épp fordítva kel a dolgot elgondolnunk. Az illető nagyon is ismeri a maga kedélyállapotát, ez a megindítója megfejtést kereső töprengésének, s az végül is egy természeti jelenségben talál rá igazoló pártjára. S hogy nem a maga baját, hanem a természeti képet teszi előre, olyan általános bizonyítási forma, amit mindenki ebben a sorrendben szokott alkalmazni. Ami általános érvényű, amit mindenki elfogad, mert természeti törvény, azt szokás előre bocsátani s az alája tartozó egyes esetet, mint az előzővel már bizonyítottat, csak hozzá kell függeszteni. Ez a lélektani sorrend a népi gondolkozásban is mindenkor teljes érvényű volt.
Van azért példa az ellenkezőjére is: egyszer másszor később következik természeti kép, s éppen az ilyen esetek bizonyítják, hogy a külső jelenség belevonása nem henye formaiság, hanem belső értelmi kapcsolat fűzi a képet az elmondó helyzetéhez, s ezért a kép, mint támogató érv, későbbre maradt.
Szól a világ, mit hajtok rá,
Úgy ég a tűz, ha raknak rá.
Tettek is rá, tesznek is rá,
Úgy-e babám, ne hajtsunk rá.
Vannak a népéletnek helyzetei, hangulatai, amelyek gondtalanabbak, derűsebbek a komolyabb színezetű megnyugváskeresésnél. Ilyenkor a kép nem kapcsolódik belsőleg a tartalomhoz, csak keretül szolgál, hogy az énekes belehelyezhesse mondanivalóját.
Kicsi falu, fehér ház,
Barna kislány, mit csinálsz?
Hej, csinosítom magamat,
Várom a galambomat.
Ez igénytelen kis dalról Erdélyi János (1846), aki eddig legközelebb járt ily keletkezésű nótaszövegek helyes megítéléséhez, mondja: ,,Látnivaló, hogy e kis dal első sora logikailag nem tartozik a többihez, de vajon nem fog-e odatartozni festőileg? Ragadj ecsetet és tégy vászonra minden itt elmondott kis szót, s ott lesz előtted a teljes falusi kép a fehér házzal és a magát illegető lánnyal. A saját helyzetének megértéséhez számos esetben kell környezetrajz, amely sokszor megokol, sokszor kiszínez, de mindig hozzátartozik a teljes képhez. A természetkezdésnek ez utóbbi fajtáját helyzetképnek nevezhetnők.
Derül-borul a Dunántúl,
Jön a rózsám a tanyárul,
Mögismerem járásárul,
Fekete göndör hajárul.
Természeti érv és helyzetkép tehát, a reális kezdéseken kívül, az első sorok legszokottabb tartalmi elemei. Az új, a meglepő benne a képgazdagság, amely a terméket elevenné, színessé teszi. A képnek új voltában sem szabad keresettnek, erőltetettnek látszani; értékét a kapcsolatnak természetességén kívül váratlan és szokatlan volta adja meg. Népdalainkban lépten-nyomon találkozunk olyan hasonlattal, metaforával (rövidített hasonlattal), melyet a nép fia látott meg először.
Nevezetesen a mi népünk képhasználatában, hogy míg a germán és szláv népek túlnyomóan az állatvilágból kölcsönzik jelképeiket, nálunk aránytalanul több a növénnyel, virággal kapcsolatos képes kifejezés: e jellemvonás keletre utal, s alighanem ősrégi örökségünk. Annyira uralkodó elem lehetett a népdalszövegekben mindenkor, hogy évszázadokkal ezelőtt, amikor első tömegesebb emlékezéseink szólnak szerelmi dalainkról, ezeket virágénekek néven emlegetik. Megállapítható, hogy a múlt század elejéig majdnem kizárólag a virág szó szerepelt jelkép gyanánt.
Adjon Isten sok jót annak az anyának,
Ki virágot nevelt s nem tartja magának.
Hej nem az a virág,
Amelyik tövén áll,
Hanem az a virág,
Ki az úton sétál.
A múlt század közepétől aztán az általános ,,virág" képet egyre jobban kiszorítják az egyes virágfajták: rózsa, viola, liliom, stb.
Hervadj, _rózsa_, hervadj,
Már az enyém nem vagy;
Míg az enyém voltál,
Piros rózsa voltál.
Ezt a kerek erdőt járom én,
Ezt a barna kislányt várom én,
Ez a barna kislány _viola_,
Én vagyok a vigasztalója.
A népköltés nem szentimentális. A nép a használt képen vagy hasonlaton sohasem töpreng: mint szólást-mondást alkalmazza s a kapcsolatot tovább nem fűzi. Észrevehető ez különösen akkor, amidőn - többnyire a tetszetős dallam révén - valamely műköltői termék kerül le hozzájuk, amely a hasonlatot kiszínezi, szentimentális részletekbe bocsátkozik. A népi észjárás ismeretes józansága tiltakozik az ellen, hogy magát csillagnak, felhőnek, virágnak kezelve, úgy is viselkedjék, mint ezek. Az ilyen érzékenykedő szentimentalitás ellentmondást kelt benne. A következő műdalt pl. népajakról jegyezte le néhány gyűjtő:
Olvad a hó tavasz akar lenni,
De szeretnék kék ibolya lenni,
Kivirítnék - a rózsám kertjébe,
Hadd tűzne fel hószín kebelére.
A szövegből a nép fia a két első sort énekli, mert a dallam viszi magával, de mikor ráeszmél a folytatásra, az az elképzelés, hogy mi lenne vele, mint igazi ibolyával, nincs ínyére, meg is változtatja:
Olvad a hó, tavasz akar lenni,
De szeretnék kék ibolya lenni.
_Se ibolya, se rózsa nem vagyok,_
_Csak egy szegény szolgalegény vagyok._
III.4.2. Petőfi Sándor: Szeptember végén
A népdal adta lehetőségek - amint az előbbiekben már mondottuk - kezdettől fogva hatóerők voltak a magyar irodalom egészében. Ezeket a hagyományokat és adottságokat olvasztják össze a költők a nagy nyugati irodalmaktól tanultakkal. - mindezek a kezdetek pedig Petőfinél teljesednek ki, nála a népdal adta szerkezet és belső forma a legmagasabb költészet eszközévé lesz. Egyik legnagyszerűbb költeményéről, a Szeptember végén című versről írja Benedek Marcell: ,,A magyar népdalnak szerkezeti egysége a strófa. Négy, legföljebb nyolc sor van úgy összekomponálva, hogy tökéletes, kerek egészet alkot. Az igazi lírai népköltemény nem egyéb, mint az a bizonyos, sokszor emlegetett kép, mely e helyzetet vagy az érzést szimbolizálja - s ezzel párhuzamosan az érzés vagy a helyzet kifejezése. A párhuzamosság kiszélesítése, a szimbólumok bonyolultabbá tevése az, amit Petőfinél a népdal megnemesítésének szoktunk nevezni. Legcsudálatosabb példa erre a nem is népies formában írott Szeptember végén szerkezete."
Petőfinek ebben a versében ugyanaz a szerkesztési elv érvényesül, mint pl. a Nagy-Abonyban csak két torony látszik kezdetű népdalban, amelyet a költői szerkesztés tanulmányozásánál vizsgáltunk. Két ellentétes kép szembeállítása, s azután ezzel párhuzamosan a költő érzésének kifejezése. Vizsgáljuk meg most ezt a verset: Kosztolányi Dezső lesz a vezetőnk, tőle való a verset követő elemzés.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Próbáljuk elemezni Petőfi e költeményét! Olvassuk el a szöveget, aztán önmagunkat s a verset egyaránt figyelve, feleljünk arra, miért szép az, amit olvastunk, miért hatott ránk, mivel mozgatta meg képzeletünket?
Micsoda az ,,alapeszméje", a ,,gondolata"? Az alapeszme, a gondolat körülbelül az lehetne, hogy a mulandó életben vannak olyan érzések, melyek nem múlnak el, s bennünket is túlélnek. Valljuk be tüstént, hogy ez a kopárrá meztelenített eszme-váz, ez a parányi gondolat-mag egyáltalán nem ad választ arra, hogy miért indított meg bennünket vers. A nagy költemények rokonok abban, hogy az élet ősi, egyszerű, többnyire elcsépelt mozzanatait szólaltatják meg, s csak a kifejezés tündéri varázsával hatnak, amely úgy lebeg fölöttük, mint végesen a végtelen.
De haladjunk rendre. Az első versszak kezdő négy sorában kemény, határozott kijelentéseket hallunk a virágzó völgyről és a hókoszorús bércekről. Az 1. és 2. és 3. és 4. sor párhuzamosan fest egy ellentétet. Ezt az ellentétet festi az 1. és 3. sor különben szokott-kopott ríme is, amely azonban helyzeténél fogva súlyossá és jellemzővé válik: virágok és téli világot. Ösztönösen, a művészi érzékünkkel sejtjük, hogy a virágok voltakép ez élet s a téli tájkép voltakép a halál, hogy nem is csak a külső természetről van szó, hanem mirólunk, mindannyiunkról, akik élünk, a költőről, aki ennek a mosolygó és hervadó természetnek egy része, s együtt rohan, vágtat vele nagy folyamatban, valami ismeretlen cél felé. Ezek a kerti virágok nem olyan virágok, melyeket a kertész öntöz, s ez a nyárfa, mely az ablak előtt áll, nem olyan nyárfa, mint a többi. Jelképek ezek, melyek kíváncsiságunkat és várakozásunkat csigázva, merednek föl az eszményien tiszta és csillogó térbe, s mégis elnehezedve egy érzés zavaros fellegétől. Az első versszak második része megfelelője annak. Itt arra, amit sejtettünk, választ kapunk, de minden utalás és áthidalás nélkül, szintén olyan keményen és kijelentésszerűen, mint föntebb. A párhuzam és ellentét folytatódik. Az 1. és 2. sorra az 5. és 6. sor válaszol, a 3. és 4. sorra a 7. és 8. sor. Amint lenn a völgyben a virágok nyílnak, s amint az ablak előtt a nyárfa zöldell, a szívben is még nyár ég, s amint a hegyeken már a tél jelent meg ijesztő fehérségével, a főn is ott ezüstlik az elmúlás hava. A kép helyrajzilag se hibás. A virágzó völgy éppúgy alantabb van, mint a még forró szív, s a jeges bérc éppúgy magasabban, mint a már dérütött fő. De a versben ez nincs kifejtve. A képek nem hasonlatosak. Éppen laza, egyáltalán nem-kötött egymás mellé helyezésükkel kapcsolják meg mély, jelképes tartalmukat. Ezt a lazaságot és izgató bizonytalanságot növeli az 5. sornak egy nyelvtanilag kétes szava: ifju, mely lehet jelző is (a szívé), de inkább állítmány (a nyár a fiatal a költő szívében). Mindezt pedig betetőzi a vers dallama, mely a szavak értelme fölött röpdös, idegesen száguldó anapesztusaival () a vér rohanását, minden dolog tünékeny voltát példázva, a páratlan sorokban a záró csonkaütemmel tartóztatva az életet, s a páros sorokban, melyekben az anapesztus már teljesen kicseng, mintegy elismerve és megpecsételve az elmúlás törvényét.
A dallam, mely mindvégig azonos és egységesen lüktető, a második szak. 1. sorában tetőzik. ,,Elhull a virág, eliramlik az élet..." Zenében halljuk a komor, a végső következtetést, mely előbb tudattalanul megteremtette az első versszakot, s most miután tudatossá válik, még egyszer visszavilágít a jelképekre és föloldja őket. Egyszerre teljes erejével csendül föl a dallam. Csodálatos sor ez. Két egyszerű mondat, bővítmények, jelzők és határozószók nélkül, egy-egy ige elől hasonló igekötővel, az állítmány, nyomában pedig mázsás erővel egy-egy főnév, az alany - virág és élet - a sor két pillérszava. Az utánuk következő pontok a megismerés döbbenetét jelzik. Soha dallamosabb sort nem olvastunk még.
Most már a vers hanyatt-homlok lejt a végkifejlet felé. Siessünk élni, sarkunkban a halál. Az idő éppúgy nyargal, mint az anapesztusok. A harmadik szakban hirtelen egy temetői kép rémlik föl a hitvesről, aki özvegyi fátyolát elveti. Ez a látomány gyors váratlanságával szervesen kapcsolódik belé a költemény örökkévaló zenéjébe, mely még utolsó sorával, a végzetesen rácsapó utolsó anapesztusával is a főtételt hangsúlyozza, az elmúlást, míg maga a szöveg, mintegy ellentmondva neki, az el-nem-múló hűséget emlegeti. Az ősz van bezárva ebbe a három szakba, csöndjével, sárgaságával, lázasan piruló vadszőlőleveleivel, még zöldellő nyárfájával, hóborította hegyormaival, egy régi ősz s egy régi ifjúság, mint valami ékszertartóban. Egyetlenegyszer se fordul elő ez a szó: ,,ősz", csak a kikelet, a nyár és a tél, mely egymásnak titkos találkát ad.
III.4.3. Vörösmarty: A merengőhöz
A magyar líra azonban nemcsak a dalszerű költészetben gazdag. Nemcsak a magyar, hanem talán az egész világirodalom egyik legnagyobb filozofikus, gondolati költője Vörösmarty Mihály, akinek Merengőhöz című költeményét fogjuk a következőkben elemezni.
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Mint a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton, kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni-vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Mult és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A bírhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, ó hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyettes bánatot, könyűt.
Ki ne ismerné A merengőt? Mindenki tudja, hogy a költő menyasszonyához írta azt a ,,legszebb ajándékot, amelyet valaha nő kapott", mint később a költő özvegye mondta. Ebben a versben - Gyulai szavai szerint - a boldogság bölcseletét írta meg, a józan középszernek, a mértéktartásnak, a valóságos értékek megbecsülésének okos, hasznos és nemes életfilozófiáját. Bizonyos, hogy ez így is van, s aki ezt meglátja benne, kétségkívül nagy gyönyörűséggel fogja olvasni, mert megérzi a nagy költőt.
A versben azonban ennél jóval több van. Páratlan remekmű ez, amelynek szépségei csak a belemélyedő odaadás előtt nyílnak meg. Szépségének egyik legmegfoghatóbb eleme talán költői tartalmának roppant gazdagsága. Ez a vers, ha szabad zenei hasonlattal élni, nem hegedűszóló, hanem zenekari szimfónia. Mondanivalója, érzelmi, sőt gondolati tartalma is, igen bonyolult, sokrétű. Egységet csak egy mélységes életérzés hangulata ad neki; és a köntös, a bölcselkedő gondolat köntöse, amelybe a költő mélyebb és fontosabb mondanivalóit felöltözteti. S hatásuk legnagyobb titka abban van, hogy a rejtettebb, mélyebb húrok állandóan együtt zengenek azzal a gondolati alapdallammal, amely csak leghangosabb, de nem legfőbb szólama az egész szimfóniának.
Ez a leghangosabb húr: a reflexióé, bölcselkedésé. A halk szavú, okos, előkelően diszkrét bölcselkedésé: az est és embermegértés férfias lírájáé. Aki nagyon bele nem mélyed a költeménybe, talán nem is fog benne mást látni, mint bölcselkedő költeményt. S ez könnyen érthető. Hiszen a vers csakugyan filozofál, arra tanít bennünket, hogyan lehet az ember boldog, s amit mond, az mind mélységesen igaz és bölcs dolog, egy prédikációban vagy egy erkölcsbölcseleti munkában is megállná helyét. Csakhogy ez a tanítás annyira általános - szinte hétköznapi - igazságokat tartalmaz, hogy Vörösmarty bizonyára nem tartotta volna szükségesnek és önmagához méltónak, hogy az ezerszer elmondott igazságot ezeregyedikszer újra elmondja, ezért aligha írta volna meg költeményt. Főleg pedig, ha ez valóban így lenne, aligha vált volna remekmű belőle. Nyilvánvaló tehát, hogy a költő mást, többet akart, mint megtanítani bennünket arra, hogy ,,ábrándozás az élet megrontója", - és a vers igazi mondanivalója éppen ez a más, ez a több.
Vajon mi ez a más, és miért beszél a költő e helyett a más helyett a vágyak mérsékléséről?
Ennek a másnak felfedezésére elindít bennünket a költemény keletkezésének ismerete. Ha tudjuk, hogy a költő ezt a költeményt menyasszonyához írta, mindjárt más csengést kapnak fülünkben a bölcselkedő mondatok. De ennél többet is tudunk: Vörösmarty, amikor Laurával találkozott, túl volt már élete delén, tele csalódásokkal, kétségekkel, önbizalmatlansággal, Laura pedig fiatal volt, egyszerű és igénytelen: a fiatalságnak és ártatlanságnak megtestesülése. ,,Laura kétkedett magában - írja Gyulai - vajon képes lesz-e boldogítani Vörösmartyt. Nem mondott sem igent, sem nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt. A költő pedig a maga nagy, szenvedélyes, egész lelkét betöltő szerelmével, - amelyről tudta, érezte, hogy az igazi, az egyetlen, s az ő számára a boldogság utolsó lehetősége -, külső polgárias életének, férfias szemérmességének visszafojtottsága alatt, s legnagyobb belső küzdelmet vívta." Néhány évvel előbb így írt:
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letűnt remény után.
Ebből a lelkiállapotból fakadt A merengőhöz. Nem bölcseleti költemény ez valójában, hanem a legtisztább szerelmi líra. Nem a boldogságról van itt szó, hanem a költő egyéni boldogságáról, amelyre úgy szomjaz, de amelynek beteljesülésétől retteg is, mert nem mer hinni benne. Ez a félelem, ez a belső harc és ugyanakkor a legelőkelőbb, legférfiasabb gyengédség tartózkodása az oka, hogy Vörösmarty izzó szerelmi vallomását a boldogságról szóló gondolatok mögé rejti. De aki meg tudja hallani a szív hangjait, az meg fogja érezni azt az igazi mondanivalót, amely ott rezeg a vers minden sorában, amely olyan meghatóan, de ellenállhatatlanul tör elő a költemény végén, hol az utolsó csendes kérés, ez a félig esdeklő, félig szemrehányó sóhajtás oly félreérthetetlenül leheli a költemény legfőbb tartalmát: mindenem vagy.
De vannak a versnek még mélyebb érzésrétegei is. Aki Vörösmartyt igazán ismeri, az még sokkal többet, sokkal mélyebbet, a költő egyéniségének alapproblémáját, egész életén át végighúzódó egyetlen nagy belső küzdelmét hallja kicsendülni belőle. Babits Mihály Vörösmartyról szóló kitűnő tanulmányában rámutat, hogy Vörösmarty ebben a költeményében voltaképp önmagának beszél. Nem minket akar megtanítani a boldogság szabályára, nem is csak Laurának, az ő boldogságának suttogja el félénk tartózkodással a maga belső viharát, hanem önmagának ad tanácsokat: önmagát akarja meggyőzni valamiről, amit szeretne, de nem mer hinni, amire annyira vágyik, de amiről úgy hiszi, nem adatott meg neki. Ő maga az , aki a múlt csalódásai után nem mer bízni sorsának jóslatában; nem mer hinni a boldogságban, amely most az egyszer oly közel jött hozzá. Előtte nyílik a boldogság virága, csak kezét kell kinyújtania utána, és ő alig meri megtenni ezt a mozdulatot, hátha ez is csak csalódás, álom, ábránd. Önmagát biztatja, hogy most az egyszer maradjon az élvvel kínáló közelben, ragadja meg a bírhatót, érje be azzal, amit a szív felfoghat magába. Sőt, ha még jobban odafigyelünk, hajlandók leszünk azt hinni, hogy nem is egyszerűen Lauráról és a boldogságnak erről az egyszeri konkrét lehetőségéről van itt szó, hanem az egész életről. Hiszen az a Vörösmarty beszél itt józan középszerről, mértékletességről, a foghatóhoz való ragaszkodásról, akinek egész élete szakadatlan harc a valósággal. A Csongor és Tünde, a Délsziget költője, a magyar költészet legszertelenebb fantáziájának embere hirdeti itt a harcot a képzelet, az ábrándozás ellen. A szó művészi értelmében a legtelhetetlenebb képzeletű magyar költő prédikálja a telhetetlenség hiábavalóságát. Ő maga az, aki egész életében a múlt idők setét virágai közt, a jövőnek holdas fátyolában ijesztő rémek közt járt, és örökké a szép, de csalfa távolt kereste: akinek lelke állandóan viharozott a kíntól, melyet a be nem töltető vágyak okoznak. Mintha önmaga ellen védekeznék a költő, amikor mindannak az ellenkezőjét prédikálja, aminek élete szenvedéseit köszönhette, és amit most a boldogság küszöbén, ha fél is, hogy nem lesz rá ereje, szeretne megtagadni. Önmaga ellen védekezik, s e rémek ellen keres menedéket Laura egyszerű, tiszta lelki derűjében. Ennek a nagy költő számára talán legnagyobb és legfontosabb mondanivalónak feltörő sóhaja a vers utolsó mondata, amelyben jegyesének megváltó tekintetétől kéri életének felderülő napját.
A költemény kimeríthetetlen szépségeiből hadd mutassak rá még egyre: képes nyelvének egészen különös varázsára. Sajátságos ellentét! Ez a költemény, amely gondolati tartalmát tekintve a legegyszerűbb okoskodást foglalja magába, ezeket a tiszta és józan reflexiókat a legtitokzatosabb, legirreálisabb, legsejtelmesebb képekbe foglalja. Már ez az izgató ellentét is ráeszméltethet bennünket, hogy nem ez a gondolati tartalom a vers voltaképpeni mondanivalója. Egy remek vers lényegére mindig jellemzőbb a művészi tartalom, a költői képanyag, a zeneiség, a nyelvbeli árnyalat, mint a gondolati elem. Ennek a költeménynek a legművészibb sajátossága talán a költői képeknek a gondolati tartalommal teljesen ellentétes volta. Ennek a mértékletességet hirdető versnek stílusa a képek mértéktelen áradása: majdnem minden sor új kép. A közelinek, a fogható valóságnak dicséretét csupa távoli, meg nem fogható, nem plasztikus, nem elképzelhető, hanem sejtelmes, bizonytalan, imbolygó képekben varázsolja elénk. A jövőnek holdas fátyolában ijesztő képek réme, a holt fény és ködvárak: ezek A merengő jellemző képei, színei: ezek éreztetik meg velünk azt a mélyebb és legmélyebb mondanivalót, amelyet a szavak eltitkolnak, és amely a gondolatnak és a stílusnak ettől a rejtett harcától válik élővé, drámaivá és oly páratlan hatásúvá.
III.4.4. Ady Endre: Zúg-zeng a Jégcimbalom
A Vörösmarty képviselte irodalmi irányzatot felváltotta egy új szellemiség, amelynek Petőfi és Arany a legkiemelkedőbb képviselői. Majd ez az irodalmi hagyomány és felfogás is elkopott a nyomukba lépő utánzók kezén. Új, friss tartalmakra, formákra volt szükség. Ezt hozza meg Ady Endre és nemzedéke.
Vegyünk egy Ady verset, a Szeretném, ha szeretnének kötet egy kedves darabját, a Zúg-zeng a Jégcimbalom címűt. Vizsgáljuk ezt a remekművet elsősorban zenei oldaláról. Hogyan segíti, hogyan bontja ki ebben a versben az akusztikai forma a mondanivalót? - Formája - a harmadával megkurtított Balassa-versszak - a maga egészen egyszerű szerkezetével alkalmas arra, hogy a tulajdonképpeni ritmus ne vonja magára figyelmünket a melódia-jelenségek rovására.
Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén,
Háborog a vén Duna:
Kicsi, meleg ágyban
Álom borul lágyan
Minden jó, kis fiura.
Odakünn az utcán
Ködbe, bűnbe hullván
Nagy, rossz fiuk bomlanak,
Mint a Duna árján
Csörömpölve, árván
Ezer mocskos jégdarab.
Jó, kis fiuk lelke
Nyár-álmokat lelve
Röpül ki az ablakon.
Nagy, rossz fiuk fáznak
Jajgatva bokáznak,
S zúg-zeng a Jégcimbalom.
Miért növünk nagyra,
Behavazva, fagyva,
Ha a hideg Duna zúg?
Kis emberkék népe,
Élet szemefénye,
Mért leszünk nagy, rossz fiuk?
Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna,
Vigyázzatok ébren,
Míg alusznak mélyen,
Minden jó, kis fiura.
Jég-táblák verődnek,
Kis fiuk megnőnek,
Kopognak az ablakon:
Jégcsatakos utcán
Rossz, nagy fiuk útján
Zúg-zeng a Jégcimbalom.
Az első strófa indulásában nemcsak a versforma, hanem a gondolati ritmus is Balassát követi (,,Őszi harmat után, Végre mikor aztán, Fújdogál a hideg szél"): de már a második és harmadik sor mozgást és életet éreztet. A strófa második fele egyensúlyban tartja az elsőt: ezt az egyensúlyt megbillentené a Balassa-strófa harmadik íze: azért hagyja el (tudniillik a Balassa-strófa nem hat, hanem kilenc sorból áll.) - A strófa a második része az esti gyerekszoba levegőjét érezteti.
A második strófa ugyanezt a lebegő szerkezetet mutatja: a strófa két fele egyensúlyozza egymást. Az első fél szak a megkezdett gyerekszoba-hangulatból indul, s beleviszi a külső, csúnya, téli sötétségnek beszűrődő borzongását. A második fél szak - jelzőjével, határozóival, hangfestésével - csak úgy leheli a szennyes jégzajlás hidegét.
A két strófa tartalmi ellentéte Ady legjellemzőbb költői mondanivalóinak egyikét veti fel. Ez a vers látszólag a külső világot festi, mintha hiányoznék belőle az Adynál megszokott első személyű ,,személyesség": a közvetlen önvallomás. Pedig a legbelsőségesebb élményről van itt szó. Ady számtalan versében megtaláljuk azt a két ellentétes motívumot, amely itt most szembekerül: ,,a jó, kis fiu" s ,,a nagy, rossz fiu" kettősségét. Élete belső tragikus kettőssége ennek a két ellentétes magatartásnak a küzdelméből alakul. Az életet szétszóró, dorbézoló, mámorokban kielégülni próbálkozó és soha ki nem elégülő ember nagy, piros lobogása ,,fogyó élete növő lázában", s a másik, aki ,,A Patyolat üzeneté"-re figyel, aki szeretne megújulni, újra ártatlanná, tisztává lenni.
Ezt a bonyolult, önmaga ellentmondásaiban vergődő lelket ismerjük meg ebben a bonyolult, az ellentmondásokat művészien érvényesítő versben. Adva van egy kép: a zajló Duna, - adva egy ellentét: a gyermekszobában a jó kisfiúk, künn az utcán a rossz nagyfiúk. A Duna azonban itt- érezzük - több, mint csak Duna: maga az egész élet, jelképe, szimbóluma annak, ami nagy és kis fiúkat egyaránt körülvesz, s amiben ,,csörömpölve, árván", magatehetetlen úszkál ,,ezer mocskos jégdarab".
A harmadik strófa is lebegő egyensúlyos szerkezetű. Második felében mesteri hatásokat ér el a ritmusváltozatokkal. A negyedik sor megtartja a Balassa-sor zenéjét, de az elején lassítással (egytagú hosszú szótagok, szünettel - nagy, rossz -), a végén az f-es alliterációval (fiúk fáznak) az éjszaka élők belső vacogását, a negyedik sor chorijambusa (jaj | gatva bokáz | nak) az akaratnélküli sodortatás rohanását érezteti, míg az utolsó sor egy Wagner-motívum rádöbbentő erejével szólaltatja meg a titokzatos cimbalom kísérteties, végzetes muzsikáját.
Itt már minden élesebb körvonalat kap. Megvilágosodik, amit az előbb csak sejtettünk: a fiatalok a nyarat, az érést várják, s az érettek már semmit sem várhatnak, mert nyarat kereső mámoraikból nem maradt más, csak a vacogás, a ,,macskajajos csömör." Mindezt Ady a költői művészetnek valami csodálatos finomságával éri el. Verse egész magától értődő természetességgel vegyíti a képnek és a mondanivalónak motívumait: sőt maga a mondanivaló is képben (a gyermekszoba lakói, s az utca csatangolói) jelentkezik. Mert hiszen mit akar mondani! - Szembe akarja állítani a kisfiúk meleg védettségét és nagyrahivatottságát a nagyok kiszolgáltatottságával, reménytelenségével. Erről azonban egy szót sem szól, belerejt mindent a képbe (a következő versszakban már majd ki is mondja), amely így szimbólummá szélesül, tulajdonképpeni képi tartalmat és mondanivalót egyszerre hordoz. A három képnek (jégtáblás Duna, gyermekszoba, utca) különböző egymáshoz illesztésével s határaiknak egymás közötti feloldásával, egymásba formálásával építi fel a verset.
A következő strófa egy belső, mély sóhajtással indul, második fele még mélyebbel folytatja. A második és harmadik sor egyhangúan ismétlődő a és b hangjai, végül a hosszan elnyújtott utolsó hangfestő szó (zúg), az előbbi versszak fázó hangulatát a didergésig fokozza. Mindazt, amit eddig csak a képekkel szuggerált, most közvetlenül közli is, mintegy kijelentő, illetve kérdő formában meg is fogalmazva a mondanivalót: érdemes ezért felnőttnek lenni?
Az ötödik strófában az elsőnek motívumai ismétlődnek, de milyen más ízt ad neki a negyedik sor (,,Vigyázzatok...") feltörő, sóhajtásszerű felszólítása. (Ezt a sort - úgy érzem - erős lassítással kell olvasni.)
Ha most visszatekintünk az eddigi versszakokra, észreveszünk bennük egy bizonyos belső mozgást. A képeket Ady nem állítja elénk készen, nyugodtan, azok előttünk születnek, folynak, élnek. Szimbólumai nem nyugodt, befejezett, plasztikus képek, hanem valójában inkább mozgó, kígyózó, villódzó képfolyamatok. Szinte drámai feszültséget érzünk, s egyre sűrítettebbet, az egymásra következő versszakok nyomán -, míg ez a feszültség a negyedik versszak felsóhajtó kérdésében megnyugszik, s az ötödikben egészen ellankad, amit képileg ki is fejez az alvó gyermekek képe. Az elnyugvás azonban csak pihenés, mert az utolsó versszakban minden eddigi motívum még egyszer újra visszatér, s egy végső, nagy, zengő akkorddal nyitva hagyja a kérdést.
Az utolsó versszak első sor-párja a sornak eddigi beosztását (4 - 2, Februári | estén, - Mikor tavaszt | lesvén) 3 - 3-ra változtatja (Jégtáblák | verődnek, - Kis fiúk | megnőnek), evvel és a két sor tökéletes idombeli egybevágásával ez a két mondat valami súlyos, ünnepélyes jelleget nyer: mintegy a szimbólum magyarázatát húzza így alá. A harmadik sor minden hangeleme (a tompa k és v, g és b) hangok) a kopogás kísérteties hangulatát szolgálja. Végül a három utolsó sor hangfestéssel (jégcsatakos), ritmusalakítással (Jégcsatakos utcán), főleg pedig a Jégcimbalom zenei motívumának új megzendítésével: a címben is kifejezett alapütem mély aláfestésű megismétlésével zárja a verset.
Az elhangzott vers valami borzongásszerű, vibráló érzést hagy bennünk, mintha titokzatos, misztikus dolgokkal foglalkoztunk volna. Ady ennek is művésze volt: az emberi léleknek megmagyarázhatatlan, ösztönös mélységeit hozta felszínre. Különleges babona-atmoszféra lengi át és körül számos versét, mint például ezt is. Gondoljunk pl. az utolsó versszak harmadik sorára (Kopognak az ablakon): ez a kísértetiesen érzéki sor a jövővel szemben álló lélek ideges, kiszolgáltatott félelmét borzongatja a mi idegeinken is át.
III.4.5. József Attila: Mama
Ady az első világháború utórezgéseinek idején meghal, s az életnek, a világnak az a szemlélete, amelyet ő és társai személyesítettek meg, ebben az időben szintén meghal. Más távlatok, más berendezések, más problémák kerülnek előtérbe. Megérzik ezt továbbélő kortársai is, de még jobban mutatják az akkor induló fiatal írók. A világnak szimbólumokkal, elvontságokkal teli látomása helyett - rövid forrongás, keresés után - minél több tényszerű valóságot igyekeznek műveikbe foglalni. A nyomor, a társadalom szociális szerkezetének tarthatatlansága egyre elviselhetetlenebb lesz: erről már Ady is írt, de a következő nemzedék másként nyúl ehhez a mondanivalóhoz, mélyebbre hatolva, tényszerűbben, sürgetőbben. Közűlük sokan a saját sebeiket mutatják, amikor a társadalmat boncolva, annak kérdéseit művészi módon megfogalmazzák - magok is az elnyomott, a kirekesztett osztályok tagjai. Legtehetségesebb volt közöttük a korán elhalt József Attila. - Egy egészen finom, sőt lágy versét elemezzük most, amelyben azonban mégis egész élete, annak tragikuma s egész küszködő egyénisége mutatkozik. Ez a vers a Mama.
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
mint a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
Megérthetjük ezt a verset önmagából is: s mégis - emlékeztetőül talán - ki kell pillantanunk a költő életére, mert abból fakadt, buggyant fel, mint sóhaj a szenvedőből.
,,1905-ben születtem - írja egy álláskeresés céljából benyújtott önéletrajzában -, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám - néhai József Áron - háromesztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt életem kétéves koromig, már akkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam. Hétesztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre, s beíratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől-estig, s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem." Állandó bolyongás, hányódás marad az élete ezután is. Anyja meghal, s ő ugyan halad-halad előre: leérettségizik, egyetemre kerül, de mindig újabb és újabb bántalmak érik: az egyetemről eltanácsolják, megfelelő, állandó állást nem kap, a vezető irodalmi körök nem fogadják be egészen, betegségek kínozzák, s az igazi asszonyt sohasem találja meg. Csodálkozhatunk-e, ha József Attila lázad? - Lázadása azonban nem lázadás a lázadásért, nem a múlt századi anarchisták forradalmároskodó gőgje, hanem annak az embernek a türelmetlensége, aki építeni akar, aki feleletet keres, sokszor már talál is azokra a kérdésekre, amelyeket a beteg tőkés társadalom elébe tár. Kiszélesíti önmaga emberi bánatát, s együtt szenved a szenvedőkkel, a proletárokkal, akiknek fia, vére ő is.
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél:
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél.
Erről a lelki talajról érkezik ez a vers is: életének egész fájdalmát hordozza: a kihasznált, korán meghalt anya elvesztését. József Attila lelkének legmélyebb tartalma - éppen mert annyit szenvedett, éppen mert emberibb életet akart - az esengés a szeretet után, s így fordul - költészetében is többször - a szeretet felmagasztosult alakjához, anyjához. Anyjához, aki halála miatt talán még nagyobb, s - mint vers végén is - még óriásabb lesz: a hiányérzet beszél legtöbbet az eltávozottról.
A vers alapmagatartása az emlékezés. A felnőtt, boldogtalan költő emlékezik vissza gyermekkorára, s annak már ekkor is elérhetetlen főszereplőjére, anyjára.
A mosónő, a kenyérkereső nő nem ér rá anya is lenni. Előbb az ennivalót kell megkeresnie a gyereknek, s vajon marad-e idő anyai becézésre, dédelgetésre is? Mert a gyermeknek az is kell. Ez az elmaradt dédelgetés, a szeretet e külső megnyilvánulásának hiánya kapcsolja össze a múltat a jelennel. Akkor nem ért rá, most már nem él, így ez akkor is, most is elmaradt.
Lássuk azonban magát a verset. Az 1. és 2. sorban tárgyilagosan, egyszerűen kijelenti, hogy kiről is lesz szó a versben. De már itt a 2. sor végén átlendül mozgásba, képbe. ,,Meg-megállva", szinte látjuk a költőt amint megy, dolgait intézi, utcán, otthon - s hirtelen újra eszébe jut anyja, aki most annyiszor képzik meg előtte. Képzik? - Igen. Látja a mamát: a padlásra megy éppen: s anyjának ez a mozgó képe élesen emelkedik ki az előző kép elnyugvó, meg-megálló hangulatával szemben. Hogy a két kép mennyire egymásba kapcsolódik, mutatja a gyakorító jelleget kölcsönző ismétlés: meg-megállva, ment...ment... Milyen mást jelent ez, mintha csak azt mondaná, hogy megállva.
A második versszak most teljesen a múlté. Egyszerű, rideg tárgyilagossággal, szinte majdnem prózában vázolja fel a maga durván elégedetlenkedő gyermek-egyéniségét. De milyen megkapó kifejezése a gyerek-világszemléletének az ,,őszinte ember", aki ordít és toporzékol, aki természetes önzésében csak arra gondol, ami neki kellemes. Ezzel szemben a harmadik versszak egy fáradt, elnyűtt, szegény mosónőnek, a butító örök munkában már gyermeke siránkozását is megszokott anyának rajza. - ,,Nem szidott, nem is nézett énrám" - mennyi egykedvűséget, kényszerű megalkuvást takar mindez: nem szeretetlenségből, hanem szeretetből (mert kiért van a munkája, ha nem a gyermekért?) lesz érzéketlen, fia fájdalmával nem törődő. - A 3. és 4. sorban pedig már megindul a valósággal való kapcsolatok meglazulása, egy kis mitológia, amely szinte előkészület az anya negyedik versszakbeli szimbolikus felmagasztosításához. Mert mi történik? - A ruhák önálló létet nyernek: ,,a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba". Tudjuk, hogy mindezt a költő anyja csinálta, de ahogy József Attila tudatos-tudattalanul a ruhákat teszi meg alannyá, s mögöttük csak sejteti a Teregetőt, a mamát, ezzel őt valami felsőbbrendű, áhítatosan messzi lénnyé teszi.
Az utolsó versszak első sora megint a jelenbe visz. (Egyébként az első versszak első két sora mellett ez a harmadik sor a versben, amely a mondanivalót pusztán kijelentő formában - nem képben - hordozza.) - Akkor panaszkodtam, hogy nem törődik velem, most már avval is beérném, ha csak velem lenne: akár szótlanul, némán, végezve is munkáját. - A következő három sor folyamán a múltból a jelenbe nő anyja emléke, de már mint szimbólum, mint fantasztikussá nőtt, szinte mitológiai alak. Felejthetetlen ez a kép: a mosónő nehéz, megerőltető foglalkozása végtelen távlatot kap: beleolvad a mindenség, a messzi világegyetem vonalaiba, mindörökre hirdetve a törődött, agyondolgoztatott anya megdicsőült alakját: szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. A vers lényege, minden mondanivalójának hordozója ez a kép: az ég kékjének és a kékítőnek ez a meglepő összefogása, helyesebben a kékítőnek, ennek a prózai, hétköznapi, munka-ízű realitásnak kozmikussá dicsőítése, - a világköltészet egyik legpáratlanabb képötlete!
A vers külső megdolgozása a lehető legegyszerűbb. Rímeiben semmi különös, semmi játék, s ritmusa - általában a jambusi sémát követve - inkább a gondolatokhoz simul, nem törekszik erős zeneiségre. Szavai, kifejezései szürkék, mint a szegény, robotos mosónő élete. Jelzője alig van, s ami van is, tompa, egyszerű, próza: - őszinte, dagadt, szürke. Talán még az igéiben - nem is annyira alakjukban, mint az alkalmazásukban - van a legtöbb meglepő elem. Szereti őket kettenként, mintegy fokozva alkalmazni: ment-ment; ordítottam - toporzékoltam; ment és teregetett; nem szidott, nem is nézett.
Az eddigiekben egy-egy lírai alkotás lényegéhez igyekeztünk közelebb jutni. Vessünk most egy pillantást az egész lírai műfajra.
III.4.6. A lírai tartalom
Minden művészetnek tárgya az én és a nem-én (a nem-én más szóval: a világ) egymáshoz való viszonya: a kettő közül a lírában az én fontosabb, az én és a nem-én az én-en keresztül, az én-hez való viszonyában. Tehát végeredményben minden tárgya lehet a lírának, de csak ebben a viszonylatban. Babits A lírikus epilógjának egyik strófájában szabatosan fejezi ki ezt:
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
A lírai tartalom tehát elsősorban ez az én. Mi tudja kifejezni ezt az ént? - legerősebben és legmélyebben az érzelem. A gondolat és az akarás már bizonyos függetlenítődést jelent az én centrumától. Minél kevésbé fejlett az egyéniség, annál inkább az érzelmen keresztül néz mindent. Az érzelmet a gondolkodástól és akarástól elvonatkozottan (ami a valóságban persze nincs meg, csak elméletben) nevezzük hangulatnak. A lírának legegyszerűbb tárgya ez az én-érzelmi hangulat. Arany Regg és est című versének első strófája tiszta hangulatkép: a friss reggeli érzés, a reggel hangulata a tárgya).
Az ilyen igazi hangulat-költészet ritka, mert ritkán van az embernek tiszta hangulat-állapota. Az érzelem lehetőségei közül legegyszerűbb és legtisztább ez a lírai jelen, ez az időtlen érzelem. Az ember azonban rendesen előre vagy hátra is néz, előre vagy hátra is érez: a hangulatot gondolattársítások teszik bonyolulttá. A visszanézés emlékképeket és emlékérzéseket, reflexiókat, - az előrenézés sejtést, vágyat, képzelődést kapcsol hozzá, s a hangulat kitágul és bonyolulttá válik. Így például Petőfinek Boldogtalan voltam... című verse egyszerű kis lírai sóhajtás, de az érzésnek ez a három dimenziója, iránya benne van:
Boldogtalan voltam
Teljes életemben;
Csak az vigasztal, hogy
Meg nem érdemeltem.
Boldogtalan leszek
Koporsóm zártáig:
Csak az vigasztal, hogy
Nincs messze odáig.
Hiába biztattok,
Hiába beszéltek -
Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek.
Ám kifejezi az én-t a gondolat is, annál is inkább, mert nem választható el mindenestül az érzéstől, legfeljebb arról lehet szó, hogy valamely lelki tevékenység inkább gondolati, vagy inkább érzelmi jellegű. A gondolat az ismerő tevékenység eredménye, és széles skálája van: a primitív érzékeléstől az elvont fogalomig. Sokat vitatott probléma: lehet-e a gondolat tárgya lírának? Bizonyos, hogy a gondolat önmagában nem költői tárgy, ez az elmélet, a tudomány világából való. Az érzelem azonban életet visz a dolgokba: így a gondolat is művészi tárgy lehet, hogyha érzelemmel telítődik. Elméletileg elképzelhető akár az is, hogy valaki annyira rajong az egyszeregyért, hogy róla, mint elemi igazságról verset ír. De akkor már tulajdonképpen nem az egyszeregy lesz a vers tárgya, hanem a hozzá fűződő érzelmi valóság.
A gondolat különböző rétegeit tekintve, az elevenné-válásra legkevésbé alkalmas a tudomány területe, a következtető, pontról-pontra haladó értelmi tevékenység. Legalkalmasabb lírai élmény tárgyául az egészen primitív fokú gondolkodás, az egyszerű érzékelés és a legmagasabb fokú: az intuíciós, a hirtelen megvillanó gondolat. A határterületen mozgó alkotások még a lírához számítanak ugyan, de már az értekezéshez közelítenek. (Horatius Ars poeticája a kedélyes hang révén kap a költői szint; Arany Vojtiná-jának a dallam ad érzelmi velejárót, líraiságot.) Az egyszerű érzékelés azért alkalmas arra, hogy költői tárgy legyen, mert maga is érzelmeket vált ki. A Tisza képét érzelem itatja át ebben a strófában:
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
szinte hallott lépteik csengése,
mint parányi sarkantyúk pengése.
Az intuíció az a gondolkodás, amely hirtelen, robbanás-szerűen, de nem logikus-menet útján jön létre. Kitűnő példája Vörösmarty A merengőhöz című verse.
Az akarati élményekben is széles skála áll előttünk: az akarat legprimitívebb megmozdulásától: az ösztöntől, egészen a legmagasabbig: a szabad akaratból való elvszerű cselekvésig. Kérdés: vajon lehet-e mindez tárgya a lírának? - Megint az a felelet, hogy a gyakorlati cselekvés önmagában nem lírai tartalom, de ha érzelem járja át, azzá válik. Ha keressük, hogy az akarat-tevékenység mely területei leghajlamosabbak a lírai költészet tárgyául, itt is elsősorban a legprimitívebbet találjuk: a vágyat, mert erős érzelem jár együtt vele. (Például Petőfi Miért nem születtem ezer éve előtt?... és Véres napokról álmodom című versei egy nagy cselekvési vágynak a kifejezései.) Kérdéses viszont az aktív akarási terület lírai jelentősége, az úgynevezett célzatos líra: a tendencia lírai jogosultsága. Sokszor tagadták ennek költői jogosultságát: ám ez kétségtelenül téves: ha a tendencia egyéni élmény, ha az én belső életének része, akkor éppúgy tárgya a lírának, mint más élmény. Igaz viszont, hogy éppen a tendenciát igen nehéz igazi lírai (általában művészi) tárggyá emelni: valóban nagy költői erő kell hozzá. A magyar irodalom feltűnően gazdag ilyenekben.(Vörösmarty, Petőfi, Ady). Egészen különleges és értékes példája ennek József Attila Hazám című szonett-ciklusának második szonettje, amely egészen konkrét nemzeti tennivalókról szól, és mégis élően, mélyen lírai:
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemő-halál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
De persze ugyanakkor ez a terület az, ahol a kellő költőiség hiányában a versek átcsúszhatnak a vezércikkek és szónoklatok műfajába. Ilyen a legtöbb irredenta-vers, a háborús-versek nagy része. Az igazán művészi efféle verseknek, mire észrevesszük a tendenciát, nagy szuggeráló hatása már hatalmába kerített.
Lehet tárgya a lírának a világ is, de csak az én-en keresztül, az én-hez való viszonyában nézve. Így elsősorban a természet, és pedig annak részei: tárgyak és élőlények (növények, állatok, stb.); vagy annak egésze: a természet, mint egy nagy élő, szerves, tenyésző egység; az emberek: egyesek (édesanya, szerelmes stb.), de közösségei is: család, haza, egyház, osztály, az egy nézeten lévő embercsoportok, stb. Sőt az emberiség egy része is mint ilyen (Vörösmarty: Gondolatok egy könyvtárban, Emberek); a természetfölötti, a nem-érzékelhető világ: a vallás és a mítosz világa: istenség, túlvilág, halál és halálon túli világ (erről szólnak a zsoltárok, a védák, az egyiptomi himnuszok, Berzsenyi Fohászkodása.).
Hogyan válik a külső világ, a nem-én az én világává, hogy nem elbeszélés vagy dráma, illetőleg lélektan vagy néprajz legyen az eredmény? Hogyan válik a külső élmény lírai élménnyé? Ha - mint a gondolati- és akarat-élmény - átlíraiasodik, amennyiben a művész beleviszi az ént, s ezzel az énre való vonatkozás válik benne uralkodóvá. Az átlíraiasításnak sok fokozata közül a legtipikusabbak a következők:
A természettel szemben az egyik szélső eset, midőn az ember teljesen azonosul vele. Ennek megfelelője a panteista természetérzés: egy vagyok a természettel, a természet is én (hinduk, Goethe). Ezzel esztétikailag rokon a keresztény szimbolizmus, amely szerint a természet nem egy velünk, hanem testvér (Assisi Szt. Ferenc). A másik szélsőség az olyan leírás, amely már majdnem egészen tárgyilagos: a súly a tárgyi elemen van még, éppen hogy van benne érzelem, amely színezi - különben nem lenne művészet, csak egyszerű lajstromozás. (Például Petőfi A puszta télen) A természeti jelenségek itt majdnem tárgyiak, a költő nem veszi magát bele a képbe, de mégis egyénileg színezi. A kettő között sok átmenet van. Leggyakoribb a szimbolikus átlíraiasítás, amely a természetben a belső világ képét látja: nem érzi egynek önmagával, de belsőleg rokonnak érzi. Ilyenek általában Petőfi természetleírásai. A modern lírában sok az olyan vers, amelynek nagyobb fele természet-leírást ad, a befejezése pedig érzést fűz hozzá. A primitívebb lírában is sok példa van erre (Amerre én járok, még a fák is sírnak...) Máskor a természet mint keret, háttér, helyzet (szituáció) szerepel. Ilyenkor tulajdonképpen nem a természet a vers tárgya, hanem a keretbe helyezett élmény. Például a Szeptember végénben a természet csak háttér: Dsida Jenő Halvány, borús tájában a természet csak alkalom: a költő úgy érzi, hogy a táj hangulata és a saját hangulata azonos:
Hűs hallgatás és hű mosoly.
Fehér ruhákba öltözünk.
A tiszta szív derűs dalát
csobogja künt a lassú víz.
Október, csend és szerelem,
halvány, borús táj, életünk -
Mikor zengek már rólatok
el-nem múlandó éneket?
Az emberekkel szemben is ugyanígy megvan a két szélső típus. Az egyik a kollektív én: a kollektív lírában az én jóformán egybeesik a nem-énnel, az emberekkel: a költő azokat az érzéseket énekli, amelyekben egy a többi emberrel. A zsoltárok, a középkori himnuszok alanya és tárgya nem az ,,én", hanem a ,,mi". A közöset fejezi ki a modern szocialista versek nagy része (Kassák Lajos Mesteremberek), vagy a szavalókórusok szövegei. Egy másik módja az én és nem-én azonosulásnak a lírai szerepjátszás. Petőfi sok klasszikus költeményben magát írja, de álarcul másnak az arcát veszi fel. Kölcsey Zrínyi dalában Zrínyi szájába ad egy monológot, amelyet voltaképpen ő maga mond el korának.
A másik szélsőség az objektívnak látszó emberábrázolás: a zsánerkép, a helyzetdal, a típusrajz. Ez is akkor lesz líraivá, amikor átbensőségesedik. A látszólagos objektivitás mögött húzódik meg a líra: a költő vagy a maga lelkét érzi meg tárgyában, mint Kosztolányi őszi verseiben, Juhász Gyula alföldi képeiben, vagy magát éli bele annak lelkivilágába. Ez utóbbi a lírai részvét: Vörösmarty Élő szobor, A kis lány baja, Petőfi Sári néni. Az előbbi esetben az érzelem-mozgás a költőből indul ki, az utóbbiban a költemény tárgyából.
III.4.7. A líra belső formája - Lírai műfajok
A lírai alakítás jelenségeit két csoportba sorolhatjuk: a belső és külső forma elemeinek csoportjába.
A belső formához tartoznak a formálásnak azok az elemei, amelyek nem közvetlenül esnek tapasztalás alá, s amelyek elsősorban a vers egészére irányulnak. Ezek nem vehetők észre azonnal, de az egész vers elolvasása után rájuk eszmélünk: visszatekintve megérezhetők és meg is állapíthatók.
Első mozzanata ennek a belső alakításnak az atmoszféra, a mű levegője, amely a költő világnézetéből fakad. A mű színezetének is mondhatnók: a költőnek a világ egészéhez való érzelmi viszonya adja meg. Az olyan íróművésznek, aki keserűséget érez az egész világgal szemben, egészen más levegője van, mint az olyannak, aki nagyon szereti az életet. Az epikusan néző költő elfeledkezik magáról, ráfeledkezik a világra, a világ és ember érdekes számára. A drámaíró benne remeg a világban: mindent küzdelemnek lát, és a küzdelemben valahogyan belsőleg maga is részt vesz. A lírikus én-jén szűr át mindent, énjére vonatkoztat mindent. Már most van költő, aki mindenre érzelmileg reflektál (Petőfi, Ady), van, aki elsősorban gondolatilag, eszmeileg (Babits, Reményik, Szabó Lőrinc), vannak, akiknél a kettő együtt jár, éspedig vagy egyensúlyában (Arany, József Attila), vagy pedig gondolat és érzés küzd egymással (Vörösmarty, Vajda János). Vörösmarty előtt például egy természete szerint epikai-drámai tárgy áll a közelmúltból: Napóleon pályája. Epikus költő eposzt írna róla, amelyben az esemény nagyszerűsége állna előtérben: a drámaíró a világhódító élet harcos feszültségét látná meg benne és drámának fogná fel. De Vörösmarty (az eposz- és drámaíró) nem dolgozza fel sem eposznak, sem drámának, mert ő lelke szerint mégiscsak lírikus: lírai művet ír, epigrammát, ám ezt az epigrammát olyan óriási érzelmi lendület fűti, olyan megrendítően tragikus levegője van, mint a legnagyobb tragédiáknak. Nehéz volna megmondani, mi benne a több, a gondolat ereje vagy az érzelem mélysége, de ami legmegragadóbb, ez az indulat belső feszülése, a tragikus atmoszféra.
Nagy volt ő s nagysága miatt megdőlnie kellett;
Ég és föld egyaránt törtek elejteni őt:
Tűrni nagyobbat irígy lőn a sáralkatu ember,
S tűrni hasonlót nem bírtak az istenek is.
A belső formák másik elve a távlat, a költő szembenállása tárgyával. Abból a távolságból fakad, amelyet a költő a tárggyal szemben elfoglal. Az érzés és gondolat nem függetlenek a tárgytól: abban a mértékben, amint a költő összeolvad vele vagy többé-kevésbé távolodik tőle: más és más műfajt kapunk.
Az érzelmi természetű lírának tipikus távlatlehetőségei a következők: a költő érzelmileg összeolvad a tárggyal, feloldódik benne, nem akar mást adni, csak az érzelmet. Ekkor jön létre az egyszerű, szuggesztív, tiszta fajú dal. Ilyenek a népdalok, ilyenek Petőfi dalai. Századunk bonyolultabb lelkiéletű költőinél ritkább a tiszta dalforma, de szélesebb hangszerelésű, bonyolultabb szerkezeteknek is lehet ilyen tiszta érzelemben felolvadó belső formája, ilyen szinte távlatnélküli távlata. Érdekes modern példája ennek Radnóti Miklós Szerelmes verse.
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény,
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
S nem szeretek már soha mást.
Lehet az is, hogy a költő elszakad tárgyától, fölébe emelkedik, visszanéz rá: érzelmileg túljutott a tárgyon. Ez a lelkiállapot a reflexió (szemlélődés), aminek műfajilag az elégia felel meg. Itt a lélek érzelmileg visszasajog tárgya felé, és mintegy felülről nézi azt. Ilyen például Kosztolányi Dezső ciklusának, A szegény kisgyermek panaszainak legnagyobb része. A bevezető vers világosan megfogalmazza ezt a nézésmódot:
Mint aki a sínek közé esett...
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
És lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset -
Mint aki a sínek közé esett.
De nézheti a költő tárgyát valahogyan alulról is, amikor érzelmileg maga fölött állónak érzi azt. Itt a tárgyhoz való viszony érzelmi emelkedésben mutatkozik meg, ami a pátosz, az elragadtatás hangjában cseng ki. Így jönnek létre az érzelmes ódai műfajok (az ódák legnagyobb része, a dithyramb, a rapszódia, a himnusz). Ilyenek Vörösmarty Szózata, Kölcsey Himnusza, Berzsenyi ódái. József Attila modern Ódája szerelmese alakja felé fordul ilyen érzelmi magatartással.
Az eszmei természetű lírában ugyanazt a háromféle távlati elhelyezkedést figyelhetjük meg. Ha a költő gondolatilag felolvad tárgyában, magáról megfeledkezve adja a gondolatot, ez teremti meg a tiszta eszmei, bölcselmi, - rossz elnevezéssel: tanító-költeményeket. (Csokonai Újesztendei gondolatok, A lélek halhatatlansága, Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, Emberek). Itt nincs szükség távlatra. Ide tartozik az epigramma, az objektívnek látszó[15] lírai portré és a zsánerkép, amely tájakat, alakokat rajzol. Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula első kötetei tele vannak ilyenekkel: az első időkben József Attila is hódolt ennek a műfajnak. Íme Éhség című szonettje:
A gép megállt. Elfáradt por kering
fölötte, mint az őszi köd meg pára,
s rászáll az emberek hajlott nyakára,
kik esznek most. Átizzadt szennyes ing
hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind.
Kenyér s uborka az ebédjük mára,
s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba
s hogy jót harap s hozzáharap megint.
Már nem törődnek semmit az idővel,
a harapások majdnem összeesnek,
de jól megrágnak minden falatot.
Egészséges, még jó paraszttüdővel
szívják, rágják a port, szénaszagot
s csak esznek, esznek, nem beszélnek,
esznek.
Gondolatilag is nézhet a költő felfelé, ekkor a pátosz gondolati jellegű. Eredménye a tiszta eszmei óda (ilyen Vörösmarty Liszt Ferenchez, Arany Széchenyi emlékezete, Babits Óda a szépségről). Gondolatilag föléje is kerülhet tárgyának: ez a felülről nézés, elméletileg többféleképpen elképzelhető, történetileg főleg egy fajtája fejlődött ki: mikor a költő ellenséges szemmel nézi tárgyát, eredménye: a szatíra. Remek példája ennek az újabb magyar lírából Kosztolányi Közéleti kitűnőség című szatírája.
Évente elmegy tíz-húsz temetésre
s harminc bankettre. Részvétlevelet,
üdvözlősürgönyt diktál gyorsírásba
kisasszonyának vagy a diktafonba.
A gazdasági válság ,,őt se hagyja
közönyösen". Sopánkodik miatta.
Közben meghízik és fölös kilóit
Marienbadban adja le nyaranként,
oly összegért, melyből megélne könnyen
néhány család egy évig. Reggel angol
tanárjával boxol, hogy friss maradjon.
Ha dolgozik, több ízben is alá-
firkantja a nevét - személyesen - s ilyenkor
nagyon soká fáradtan néz az ablak
fényébe és ködös lesz a szeme.
Viselni kell ezt a tengernyi munkát,
helyén maradni, a köz érdekében,
hiába intik, hogy talán megárt,
mert e nehéz időbe néki sem
szabad pihenni s jelszava: a ,,munka".
A vérnyomása nagy. Nyugalmat és
mérsékletet rendeltek el a híres,
német professzorok s ezért azóta
nikotinmentes cigarettákat szív
hosszú szipkából, hetvenet naponta.
Olvasgat is. Főképp miniszterek
és bárgyú hadvezérek vallomását,
sosem regényt vagy verseket, csak azt,
ami ,,komoly" és magvas. Éjszaka
fejhallgatóval megvasalja szörnyű,
dagadt fejét s úgy alszik el az ágyban,
hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band.
Beszél magyarul, németül s kicsit
angolul is, de minden nyelveken
csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve.
Hétszázezerszer mondta: ,,van szerencsém",
mikor nem is volt szerencséje. Halvány
emlékezetje bágyadt. Izgatott
napokon azt se tudja, hogy ki volt
az apja-anyja és keresztnevükre
csak néha emlékszik. Helyükre más van,
pár telefonszám, akta, rossz vezércikk.
Lelketlen arca földszinű. Megérett
a földre már. Nem értem, mire vártok?
A földbe véle. Temessétek el.
A műfajok létrejötte nem véletlen: ezernyi különbség van köztük. Viszont mégsem zártak: határaik összefolynak. Az egyes csoportokon belül tárgyak, költők, irányok szerint sok a változat.
A belső forma harmadik rétege a lírai köntös vagy közeg. A líra tárgya az érzelem: de az érzelem nem önálló lelki jelenség, hanem kísérője a gondolatnak és az akarásnak. Ennélfogva önmagában nem ábrázolható, csak valami máson keresztül. Azt a valamit, amibe az érzelem így mintegy feloldódik, nevezem közegnek. A lírai költő mondanivalóját szavakkal fejezi ki: a szónak, a nyelvnek négyféle értékéről a költői nyelvről szólva már beszéltünk. Tudjuk, hogy a szavaknak a hangulati, érzelmi íz csak egyik értéke, s ez sem önmagában álló. Így a lírai költő érzelmeit igen sokszor zenén vagy képen vagy valami jelentési (gondolati) anyagon keresztül érzékelteti meg. Az érzés formába öltözik: köntösre, közvetítő közegre van szüksége.
A köntösnek legtisztább, legmegfelelőbb fajtája a zenei, mert ez tud legközvetlenebbül érzelmet kifejezni (zenei köntös). A tiszta zeneiség tehát a legelső kifejezési mód. Csak-zene költemény azonban nincs, mert a zenélő szó is értelmes, - az értelmetlen hangcsoport komikus (mint bizonyos futurista, dadaista kísérletekben). Egyes, csak zenei hatást szuggeráló szavak olykor szolgálhatják ezt a célt, de a költészetnek mégiscsak az értelmes beszéd az eszköze. Vannak költemények, amelyek igen közel kerülnek a zenéhez (például Kölcsey Elfojtódás, Ady Sírni, sírni, sírni, A fekete zongora, Kosztolányi Ősi koncert, Ilona).
Minthogy az érzés elsősorban a gondolathoz kapcsolódik, jól ki lehet fejezni az érzelmi élményt gondolaton keresztül is, ha azt járja át az érzelem: ilyenkor gondolati a közvetítő közeg. Ezeknél nem a gondolat a költő mondanivalója, hanem a benne rejlő érzés (Vörösmarty Emberek, Arany Enyhülés, Berzsenyi Fohászkodás).
Amikor az érzés képet itat át, akkor leíró köntösről beszélhetünk. Ide tartozik a lírai leírás, amely képet ad, hogy érzést közvetítsen. Ilyen Petőfi leíró verseinek legtöbbje: a szenvedélyes szabadság-érzés tükrözésére szolgálnak.
Az érzés néha epikus köntöst választ magának. A költő eseményt mond el, de nem önmagáért, hanem hogy általa közölje érzését, míg az igazi elbeszélésben maga a történés a mondanivaló. Nem is összefüggő eseménysorozatot kapunk itt, hanem inkább történés-részleteket. Balassa végvári énekeiben eseménydarabokat, katonai életmozzanatokat mutat be, - de a voltaképpeni tartalom a friss katona-érzés. Eseményekben elmondott líra a Füstbe ment terv is, ahol a meghatódottság érzésének ecsetelése a fő. A modern szabadversekben a leíró és epikus köntös a leggyakoribb. Így például epikus a köntöse ennek az Illyés Gyula versnek: Újoncok
Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak
s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó!
és ahogy az illik: havat a határnak,
bort, lámpát, citerát
s künn a kapun túl verje a földet a ló...
Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban
egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda,
míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés, - száll könnyen a tájra
e tájra, e házra
s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha!
Ez való mihozzánk, s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán
bódultan ügetni, mintha ez az éj már csak emlék volna -
kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll... aztán
künn a határban
vágtára a porzó északi hóba!
Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket,
dalra fiúk! - hogy lám, ha nevünket emlegetik majd
egykor, a holtat,
könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd:
ó a szegények,
hogy' táncoltak a hóban, hogy vigadoztak...
A drámai köntös: megjelenített esemény. De nem fontos a jelenet: csak arra való, hogy az érzelmet közvetítse. Nagy művész ebben Petőfi: Anyám tyúkja, Befordultam a konyhába, Falu végén kurta kocsma. Gyakran használja a modern költők közül Szabó Lőrinc. Például Lóci és a szakadék című verse:
,,Apu!..." Igazán csoda volt, de
még elkaptam a gyereket.
,,Látod?!..." mutattam le a mélybe.
Hallgattunk. Lóci reszketett.
Reszketett és csak nagysokára
mondta: ,,Rémes, hogy az ilyen
életveszélyektől az ember
nem szabadul, csak..." s hirtelen
elakadt. ,,Csak ha..." szava ismét
fátyolos lett és remegő.
,,Csak ha szót fogad!" mondtam én. És:
,,Csak ha már meghalt!" mondta ő.
A szimbolikus köntös a gondolati mellett a legjelentősebb. A szimbólum sokféle lehet, de lényege mindig az, hogy mást mond, mint amit ki akar fejezni, ám ez a más összefüggésben van a mondanivalóval: olyat mond, ami érzést szuggerál. Számos fajtája van, a hűvös értelemmel kigondolt allegóriától a gazdag tartalmú, erőtől duzzadó szimbólumig.[16] Például Tompa az Új Simeonban egy érzést akar megéreztetni s ezt egy bibliai alakban állítja elénk plasztikusan. Ugyanígy tesz Vörösmarty A vén cigányban, Ady Az ős Kajánban.
A költő az érzelmet képen és gondolaton át közli, de lírai helyzethez kapcsolja: odavázolja azt a külső élményt is, amelyből az érzés keletkezett. Sok népdal-kezdet ilyen: Hevesi Sándor, a magyar színpad nagy tudósa egyenesen valami színpadi díszletfélét látott a népdal kezdőképében. Ilyen a Szeptember végén is: egy konkréten megrajzolt idilli jelentbe öltözteti mondanivalóját. Ilyen Tóth Árpád verse, a Meddő órán: a költő konkréten lerajzolja: az asztalnál ül és verset ír; de a versben nem ez a fontos, hanem az a végtelen magány-érzés, amely elfogja.
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
A belső forma negyedik mozzanata a szerkesztés. A lírai kompozíció fő tulajdonságai az eddig elmondottakból következnek. A lírai szerkesztés legfontosabb követelménye a hangulati egység. Minthogy a lírának az érzelem a tárgya: az igazi lírai költeménynek ezt kell kifejeznie: mégpedig egyetlen hangulatot, mert egyetlen élményből fakad. Ha más élmény kerül hozzá, törés áll elő, s ez még a nagy alkotásokban is megérezhető. A lírai költeményekben ez a hangulati, nem a gondolati egység a lényeges. Ez a hangulat a vers megírása során logikai szerkezetet is kaphat, de ez is a hangulatból ered, nem értelmi elgondolásból, a hangulat természetesen folyik át a gondolatba. A mondottakból következik, hogy a lírai költemény szükségképpen rövid. A hangulat - lelki lefolyása szerint - rövid ideig tar, hullámzik, a hullámvölgy után újabb érzéshullám következik, - de ez az újabb érzés már más költeménynek ad tárgyat. A sorozatos hangulatot is inkább fejezi ki a költő ciklusban, mint egy hosszú versben (Petőfi: Cipruslombok Etelka sírjáról, Kosztolányi ciklusai). Persze, a gazdagabb tartalmú lírai költemény hosszabb formát is teremt magának, de a rövidséget és hosszúságot viszonylagosan kell érteni, az epika és a dráma arányaival szemben.
A lírai belső forma problémái közé tartozik a motiváció vagy megokolás kérdése is. Itt azt keressük: mivel éri el a költő, hogy igaznak, hitelesnek érezzük, amit mond? Problémánkat a párhuzamba-állítás világítja meg legjobban. - Az epikai mű a mese igazságának benyomását kelti: eszünkbe sem jut például egy Jókai-regénynél azt kérdezni, igaz-e? akárcsak a mesénél. Az író úgy adja elő a tényeket, hogy igaznak érezzük. Persze ez nem úgy értendő, hogy tudományos szabatossággal rajzol alakokat, hanem az olvasót kezeli úgy, olyan lelki folyamatokat idéz elő benne, amely az olvasottaknak megadja az igazság benyomását. A drámaíró azzal éri el az igaz látszatot, hogy a szükségszerűség érzetét kelti: úgy alakítja az eseményeket, hogy a nézőkben azt a hitet keltik, mintha az eseményeknek így kellene egymás után következniök. A mód, ahogyan ezt teszik, korok írók, világnézetek szerint változik, de a lényeg egy. A lírai költő szintén meggyőz, úgyhogy fel sem merül a kérdés: igaz-e, amit mond, de ezt elsősorban a közvetlenség útján éri el: ez érezteti velünk, hogy a vers hű képe a belső élménynek, ez mutatja, hogy belső igazság van a költeményben. Ezért van, hogy a lírai költeményben könnyebb rajtaérni a belső hazugságot, mint a többi műfajban. Közepes regény, amely ferde világképet ad, ha ügyesen van megírva, könnyen elfogadtatja magát. Hasonlóképpen a drámánál is: ügyes technika sok mindent pótol, elálcáz. Ha azonban a lírai költő hazudik - még ha boszorkányos verselő is, - ezt a hozzáértő aránylag könnyen észreveszi: viszont ha a belső közvetlenség megvan, az őszinteség még nagy nehézségek árán is hat. Hogy Petőfi költői erejét még a fordítókon át is megérzi a külföld, az főleg nagy közvetlenségének köszönhető. De van a lírai költőnek egy még különösebb eszköze a hitelesség szuggerálására: a ritmus maga. Ez zeneileg győz meg, hogy igaz, amit mond: megérezteti, hogy a zenei ritmus hű képe a belső ritmusnak, ami az érzelemben játszódik le. Bizonyos élményeknek csak bizonyos ritmusok a hordozói. Ritmus és mondanivaló, dallam és érzelem között belső kapcsolat van, s ezt megérezzük. A lírai költő a vers dallamával motivál.
A belső formálásnak legkülsőségesebb eleme a közönséghez való viszony. Sokkal fontosabb ez a viszony a drámában, itt minden törvény és szabály abból a tényből fakadt, hogy nem olvasó, hanem tömegben résztvevő hallgatóközönségnek szól. De fontos az epikában is, amely valamikor ugyancsak hallgatók előtt hangzott el, ma pedig szétszórtan olvasó közönséghez szól. Abból következtek az eposz előírásai, ebből következik a regény viszonylagos formátlansága is. A lírában aránylag nem nagyon fontos ez a viszony, mert a lírikus ritkán gondol a közönségre. Amikor versét írja, az úgynevezett ihlet állapotában, nem is gondol rá úgy, ahogyan az epikus gondol az olvasókra s a drámaíró a nézőkre. Mégis vannak műfajok, amelyeket a közönség határoz meg. Ilyen a közösségi líra, ilyen a szavalókórus. Itt adva van, hogy a költő tömegre gondol, azért nem is lehet a költeményben semmi olyan, ami pusztán egyéni. De vannak szubjektív lírikusok is, akik a közönségre gondolnak. A francia líra nagy része olyan, hogy a költő szinte pódiumon látszik érezni magát: rétorikus. Korok és költő-csoportok is vannak, amelyeknek megszabott törvények szerint kellett írniok (az egyházi himnuszok írói, a középkori énekmondók, a szalon-élet gáláns lírája).
III.4.8. A líra külső formája
Amíg a belső forma elemei az egész műben félig-meddig rejtettek, a külső forma mozzanatai szembetűnők, éspedig a részletekben is. A külső formának két fő eleme van: az egyik a lírai nyelv, a másik a ritmus. A költő művészetéről szólva ezekről már beszéltünk: most csupán a költői nyelvről általában mondottakat kell kiegészítenünk egy-két sajátosan a lírai nyelvre vonatkozó megfigyeléssel.
A nyelvnek a lírában sokkal nagyobb fontossága van, mint az epikában és a drámában. Vannak nagyszerű regények és drámák, amelyeknek nyelve aránylag közepes, szürke. De nem képzelhető el - nincs is - jó lírai költemény művészi nyelv nélkül. Nélküle a különben nagy tehetségű költő is másodrendűt alkot (Komjáthy Jenő). Egyéni nyelv nélkül nincs nagy líra.
A líra nyelve elsősorban szuggesztív nyelv: a nyelv négyféle értéke közül leginkább a hangulati mozzanat érvényesül benne. Leginkább, de persze nem egyedül. Természetesen a szavak a költészetben is jelentenek: gondolati, logikai tartalmat; éppúgy természetesen érvényesíti a líra a szavak képi, ábrázolási elemét is, mégpedig kétféle irányban. Az egyik irányú szóhasználat a tárgyat önmagában is határozottsággal állítja elénk: ezt nevezhetjük szobrászi, plasztikus ábrázolásnak. A másik esetben a költő úgy használja a szót, hogy a tárgy nem egyedül, önmagában, hanem részleteivel, s környezetével együtt, gazdagon, színesen jelenik meg: ez a festői ábrázolás. S végül - de nem utolsó sorban - különös figyelmet fordít a lírai alakítás a szavak zenei értékének érvényesítésére. A szerint hogy a stílusban a nyelv különböző mozzanatai közül melyek dominálnak, megkülönböztethetünk tehát négyféle színezetű - költői stílust: logikai, plasztikus, festői és zenei stílust. Az értelem átvitelére legkevésbé alkalmas a nagyrészt logikai (kisebb mértékben plasztikus és festői) elemeket tartalmazó úgynevezett közlő stílus, viszont igen alkalmas az érzelmi elemekkel vagy az érzelmeket könnyen megmozgató zenei, plasztikus és festői hatásokkal dolgozó stílusok: a szuggesztív stílus. Inkább logikus stílust találunk a klasszikus lírában, pl. Horatiusnál. Nekünk tisztán klasszikus stílusú nagy költőnk nincs. Kifejezésben legközelebb áll ehhez Petőfi - ezért is könnyű fordítani. Vörösmarty viszont lefordíthatatlan - csak egy ugyanolyan stílusú idegen költő tudná lefordítani - mert stílusa végtelenül szuggesztív. Inkább plasztikai hatású, a realizmus lírája. (Petőfi festői, Arany plasztikus). Persze Arany ugyanakkor nem kevésbé zenei is. Zenei jelleg uralkodik a romantikus, impresszionista és a szimbolista költészetben: Kölcsey, Vörösmarty, Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi, Juhász Gyula.
A nyelvi kifejezésben a költőnek voltaképpen egy lehetetlenséget kell megoldani: a költői nyelv mindig paradox. Ennek a paradoxiának más a természete az epikában. Itt minden mondatot két szempontból fogalmaz az író: elsősorban az alakok szempontjából, akik beszélik s akiket jellemez vele, de a maga szempontjából is, mert voltaképpen mégis ő beszél közönségéhez. Ennek primitív kifejezése volt az, amikor írás közben megszólította a ,,nyájas olvasót". A végsőkig fokozza a nehézséget a maga számára, amikor a történetet egy harmadik személlyel mondatja el, s így a történet voltaképpen három síkban mozog. - A drámában még nehezebb a helyzet: amit a szereplők mondanak, annak egyszerre egyéninek is kell lennie, de ugyanakkor általánosnak is, amit pl. Bánk mond, azzal nemcsak az ő pillanatnyi helyzetét fejezi ki, hanem jellemzi önmaga alakját, a nagy drámai helyzetet, a drámát mozgató világnézetet - szóval az író mondanivalóját.
A líra nyelvében is két ellentétes törekvés harcol. Amit a lírikus mondani akar, azt legteljesebb egyéni árnyalataival akarja adni, úgy ahogyan még senki sem szólt, - de ugyanakkor mégis általánosságban kénytelen maradni, mert a nyelv konvenciós jelrendszer. Pedig az ő nyelvének újnak, eredetinek, egyéninek kellene lennie, hiszen minden igazi érzés egyetlennek tudja magát, mert ilyen még nem volt a világon. De hogyan lehet minél egyénibb és minél jellegzetesebb, amikor csak a nyelven keresztül közölheti mondanivalóját. A jelzők, adatok, stb. halmozásával próbálja egyénivé tenni mondanivalóját, de ez csak látszólag segít: a külső jegyek halmozása csak átteszi a hangsúlyt a lényegről a külsőre, magát az érzést nem teszi egyedivé. Ezért van pl. hogy a szerelmi költészetben többnyire elmosódik a megénekelt nő képe. Mennél konkrétebb a kifejezés, annál általánosabb a belső tartalom. Petőfi szerelmi lírájában olyan részletes és pontos az adatszerűség, hogy belőle szinte szerelmének egész külső történetét összeállíthatjuk. - Adynál viszont nincsen semmi konkrét a nőről és a helyzetekről: mégis a kifejezésben konkrét. Petőfi érzésben általánosat ad, míg a kifejezésben általános. Ady érzése izgatóan egyedi. Ez két lehetőséget, két irányt jelent: egyes korok és egyének inkább az egyik, mások inkább a másik felé hajlanak. Inkább egyéni a realizmus: Petőfi, Arany; inkább általános a romantikus, az impresszionista költészet: Vörösmarty, Ady.
Petőfi és Vörösmarty a legvilágosabb példa a két irány közötti különbségre. A Szeptember végénben a költő egyedi módon igyekszik kifejezni magát: konkréten és részletesen rajzolja a lírai helyzetet, a testtartást, stb. - szóval a pillanatnyilag egyedit. Mégis az érzés egészen örök emberien általános: a minél egyedibb kifejezés nem jelent egyedi érzést. Ezzel szemben Vörösmarty Emberekje csupa általános emberit fejez ki. A versből még azt sem tudjuk meg, hogy a galiciai parasztlázadásról van szó (Petőfi rengeteg adatot vitt volna bele): semmi konkrét fogható nincs benne, és mégis: mennyire egyedi a benne kifejezett érzés!
Mindezek a megállapítások természetesen nem jelentenek értékítéletet: az igazi költő mindkét módon remeket alkot.
15. Csak látszik objektívnek, a sorok így is át vannak itatva a költő belső részvételével, mint a következő József Attila-vers mutatja. Ha a költő semmi közösséget nem érez a tárggyal, akkor nem ír róla verset.
16. Az allegóriáról és a szimbólumokról ld. korábban
III.3. Az epikai költészet
Az epikus költő elbeszél. Történetet, eseményt mond el; embereket, embercsoportokat vagy velük kapcsolatos és ember módra felfogott más lényeket (isteneket, tündéreket, állatokat) rajzol: az ,,életet" ábrázolja.
III.3.1. Népi epikai fajok
A nagyszámú epikai formatípus közül a nép eredetileg csak hármat ismert: az anekdotát, a mondát és a mesét. Voltaképpen ezek sem különültek el élesen, bár másképpen hallgatták és ítélték meg a valóságos történeteket, az anekdotákat, mint a fantasztikus elemeket is hordozó valóságot, a mondát, vagy a képzeletnek a valóságtól elszakadó csapongását, a mesét.
A népi anekdota tágabb értelemben veendő, mint a mai használat anekdota-fogalma: nemcsak a végükön csattanós, tréfás történet, hanem história, megtörtént, reális eset, amit a hallgató valóban megtörténtnek tekintett és elhitt.
A népi epika legkedvesebb faja a monda. Nagyjából olyan történet, mint az anekdota, ez is ,,história" a számukra, de a benne lappangó misztikum csak még jobban felcsigázza az érdeklődést. A monda maga néha csak egy híres történeti név, a hagyományok valamelyik kedvelt hősének a neve; maga a történet azonban tiszta kitalálás. Minthogy azonban ilyen nagy emberrel esett meg, a népi hallgató nem kételkedik benne. Máskor valami természeti ritkaság köti le a népi epikus figyelmét, ami meghökkenti (ember formájú szikla, Tordai-hasadék, Csörsz árka stb.), s ahol a mai ember természettudományos magyarázatot keres, ott ő csodás történetet eszel ki.
A három alaptípus legérdekesebbje a mese. A kutatások kiderítették, hogy az emberiség legnagyobb része általában ugyanazokat a meséket meséli: valami különös szellemi közlekedés eredményeképpen az egyes népek mesekincse kicserélődött a többiekével. Persze nem szó szerint egyeznek ezek az általában mindenütt megtalálható mesék, hanem csak az egymásra következő mozzanatok azonosak bennük. A közös történetet mindegyik nép más köntösbe burkolja: ez a köntös az illető nép ízlésére és gondolkodására jellemző szemléletet mutat. A legtöbb népnél bizonyos állandósult mondások jelentkeznek, mint a magyar mesékben. ,,Hol volt, hol nem volt..." ,,Hol jársz itt, ahol a madár sem jár..." ,,Szerencséd, hogy öreganyádnak neveztél..."
A mesékben meg kell különböztetnünk az alkotó elemeket: a motívumokat, és a mese teljes szövegét: a típust. A motívumok szinte mindenütt megtalálhatók, és tartalmukra nézve erősen rokonok. Az ezekből alkotott típusok viszont már eltérnek egymástól, a különböző motívumok keverednek, új alakzatokat vesznek fel. ,,A motívumok - írja Solymossy - a mesékben régi, primitív társadalmi viszonyokat tűntetnek fel: magányos hajlékot vagy kis országot messze valahol, rendszerint a világ végén; a telepen egy király uralkodik, a többi a nép, a szegény ember. Fantasztikumai egykori ősvallások mítikus törmelékei. A mesének egyáltalán mint műfajnak akkor kellett előállnia, midőn e mítikus elemek valamely fejlettebb vallás felvételekor hitbeli komoly jelentésüket elvesztették, és pusztán mint érdekes, szórakoztató történetek, már mint emlékroncsok csupán, a hagyományban tovább is fennmaradtak. Fő alkotóelemét a meséknek az a fantasztikum alkotja, amit mi csodás elemnek szoktunk nevezni. Az elnevezés a műveletek felfogásából eredt, a természettudományos gondokozású értelmiség látja ilyennek. A köznép sem nálunk, sem máshol e képzeleti elemeket nem nézi csodásnak: előtte is különösségeknek tűnnek fel, de mert tarkák és színesek, megbarátkozik velük, és nem sokat kritizál rajtuk. Azok a fantasztikumok viszont, amelyek valamely ősvallásra vissza nem vezethetők, többnyire az álmok világából vannak ellesve: a rémes kalandok az álombeli szorongó érzésekből és látomásokból fakadnak, éppúgy a szörnyek, sárkányok egyéb, mítoszokban nem gyökerező csoportja is."
Az epika, amely kezdetben csupán a férfi-közösség költői megnyilatkozása volt, a fejlődés folyamán lassan magába olvasztja a legtarkább ismeretágakat, s így az epikus műfaj is számos ágra, fajtára tagolódik. ,,Specialista" költők támadnak, kezükön az epikus forma műfajokra bomlik, s ezek ismét újabb műfajokat sarjasztanak (anekdota, monda, mese, hősdal, varázslóének, hősi eposz).
Ezeknek az új fajtáknak kialakulása szoros kapcsolatban van a társadalom fejlődésével: a műveltségbeli előrehaladás nyomán az eredeti primitívebb műfajok háttérbe szorulnak, elsorvadnak, elhalnak, s újak, a társadalom megváltozott igényeinek megfelelőbbek lépnek a helyükbe. A három eredeti epikai alapfajta mellett már valamivel bonyolultabb, fejlettebb társadalmi képletet tükröz: a mítosz (hitrege), a hősdal, a legenda, a ballada és a románc.
Mítosznak nevezzük azt a meseszerű elbeszélést, amely az embernél hatalmasabb szellemekről (istenekről, hősökről) szól. Legfejlettebb mítoszviláguk a görögöknek volt, akiknek egész világképük, vallási igényük a mítoszban érvényesült. Az ősi magyar mítoszok világát nem ismerjük: csak a nép mai babonái között találunk olyan lényeket, akik az ősi mítosz szellemeitől örökölték tulajdonságaikat: ilyen a lidérc, a holdlakók, a garabonciás diák, a vízileányok és sok tulajdonságával az ördög.
A hősdal a mondától abban különbözik, hogy versbe foglalva mondja el a múlt eseményeit. Míg a monda a nép között tartotta fenn a hős emlékét, a hősdal a vezérek sátrában, ünnepélyes alkalmakkor hangzott el a vezér vendégei előtt; a régi időben tehát műköltés jellege volt. Szerzője az énekmondó, az énekmondók külön társadalmi osztályt alkottak. A hősdalok később a vezéri, előkelő ünnepélyekről átkerültek a nép közé. Az ének szövegének ismerete most is egyes énekesek kiváltsága, de ezek már nem külön társadalmi osztályként élnek, mint élt az előbbi korok énekes rendje, hanem maguk is a nép életét élik. A hősdal ekkor szabadon változik, s így él mindaddig, míg az énekes ajkáról le nem jegyzik. A legrégibb hősdalok egyike a német Hildebrandslied, vele körülbelül egyidősek a skandináv Edda-dalok. Magyar hősdalok nem maradtak ránk: az első ránk maradt történeti ének Mátyás király egyik várostromáról szól (Szabács viadala).
A szentekről szóló mondaszerű elbeszéléseket legendáknak nevezzük. A legendának - éppúgy mint a hősdalnak - két formája van: az egyik az, amelyet történeti hitelességgel jegyeznek össze a szent életadatait vizsgáló egyházi megbízottak; a másik ettől független, a hívők szeretetének és jámbor képzeletének mesei hajtása. Ez az utóbbi tartozik a népi epikumok körébe, amaz történeti munka. A legendamondónak képzelete a vallás világában mozog. Minél nagyobb idő választja el a szent életétől, annál jobban elhomályosodik annak valóságos alakja, annál gazdagabb lesz a legendai kiszínezés.
III.3.2. A ballada
Van a költészetnek egy műfaja, amely mintegy érintkező pontja a lírának, epikának és drámának. Ez a ballada. Epikai, mert eseményt mond el, drámai, mert az eseményekben elsősorban az emberi sorsot látja és érezteti, azért előadásmódja is gyors, feszülő, párbeszédes, mint a drámai műveké. Mindezt azonban - történeti fejlődése úgy hozta - dallamos, zenei, tehát hangulatos formában alakítja, azért lírai jellege is van.[13]
A ballada ősi alakjában megtörtént eseményt foglalt versbe, de tárgyának nem volt történeti jelentősége, hanem csak helyi érdekessége. A megénekelt eset a falunak olyan eseménye volt, amely a nép lelkét megkapta, bár jelentősége a közösségre nem volt: egy-egy megdöbbentő szerencsétlenség, gyilkosság vagy haláleset, amelyben az egyes ember a sorssal szemben elbukik. Nem volt a történetnek történeti fontossága, de mindenki megérezte benne a felsőbb hatalom kezét. Mivel a nép ajkára került, szövegében változásnak volt kitéve: elkoptak a vidékhez kötő részek, beletoldották a helyi balladák beleillő sorait. Így formálódott ki a ballada, amely a hősdaltól már nemcsak tárgyában tér el, hanem előadásában is. Jellemző sajátsága a komoly, szomorú tartalom és a homályos, elnagyoló előadás.
A ballada neve olasz eredetű: táncdalt jelent: hajdanta ugyanis a balladát a nép nemcsak énekelte, hanem tánccal is kísérte. A balladával rokon epikai műfaj a románc. Ma a balladától derűsebb volta, enyhébb világa különbözteti meg.
A népballadák mellett (skót, délszláv, székely balladák) a balladának az egész világirodalomban egyik legnagyobb művésze Arany János. Balladái közül Az ünneprontókat vegyük részletesebb vizsgálat tárgyául.[14]
Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
,,Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára.
Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik,
E nap oly ragyogva nyílik,
Mint hajnali rózsa.
De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya.
,,Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom".
,,A Zuzska maradjon, hagyj neki békét!
Eszem ezt a pirosítós képét:
A kufercest majd vele járom."
Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
Sípján már billeg az újja.
,,Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
Uraim, de papolnak ott-benn..."
,,Hát baj neked az, pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep:
Enyém, ha szidom, _ez_ az Isten!"
Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkan a vén,
Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pőrébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza.
De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
,,Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
Kihasítom a kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
Az egész tivornya kifáradt.
Lankadva leülne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
Gyors híre szaladt e csudának.
Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
,,Jössz...? Vagy dobom - itt ez a villa - beléd?..."
Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
,,Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
S kezeit töri szíve szakadtán.
Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve.
Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész őrjöngő csoport.
A vers tárgya régi mondai anyag: a pünkösdi ünnepet meggyalázó tivornyázóknak az ördög jön muzsikálni, dudája szavára megszállja őket a tánc őrülete, nem tudják abbahagyni, míg el nem táncolnak a pokolba. Régi tárgy, amely mélyen gyökerezik a népi képzelet- és érzésvilágban. - Magyar tudósok egészen a X. századig követték nyomait visszafelé. Azt is tudjuk, hogy Arany egy ponyvafüzet verses feldolgozásából ismerte meg.
Mi teszi remekművé ezt a balladát, a mese, a prózában foglalható tartalom oldaláról nézve? Mindenekelőtt az, ami a legremekebb népi balladáknak és Arany öregkori balladáinak talán legsajátosabb, mindenesetre legmélyebbről jövő és legmegragadóbb értéke: a misztikumnak, a más világnak - úgyis mondhatnám - a végtelenségnek megéreztetése. Arany kézirata legendának nevezi ezt a költeményt: már ezzel is utal a benne rejlő természetfölötti elemre.
Már az első strófa a végtelenség mennyboltja alá állít bennünket: menny, föld tűzzel, Szentlélekkel van tele, a pünkösdöt fent és lent egyformán megülik. Mikor a másvilág képviselője, a dudás ördög megjelenik, egyetlen kis vonás végigborzongatja rajtunk a misztikus félelmet: ,,Füle táján két kis szarva gidának, mintha neki volna szarva magának." - A mese magva is csodás esemény: a csodás jelleget végig fenntartja néhány odavetett apró vonás: akik a dudást verni akarják, csak az üres levegőt öklözik, a vasvilla kezébe ragad a dühös gazdának, éjfélkor kénkőszag érzik. A csodás mozzanatok azonban szinte magától értődő természetességgel olvadnak bele az egész jelenet realisztikus, szinte már naturalisztikus stílusába. A tivornyázók durva szitkai és káromkodásai, a Zsuzska lány pirosítós arca és a kuferces-tánc pőre mozdulata: semmivel sem valószerűbbek az előadás ördögi elemeinél. Éppen ebben rejlik a ballada és a balladaíró Arany legnagyobb művészete: a természetfölötti elem is természetes, élő, érthetetlenségében is érzékelhető.
Így a misztikum részévé válik a mindennapi életnek, az emberfölötti is emberivé, hit, morál, babona: lélektanná válik. Az ünneprontók a lélektan oldaláról nézve is páratlan. A dantei pokol mélységes emberismerete, kérlelhetetlen morálja és teológiája találja itt méltó párját, - ugyanakkor persze a népi léleknek naivságában mélységes erkölcsi és vallásos ösztöne is legmagasabb művészi kifejezését: a bűnös magában a bűnben találja meg a büntetést. A tánccal vétkezőnek tánc a büntetése, éspedig szükségszerű, magától értődő és véget nem érő büntetése. Arany lélektani művészetének remeke annak a fokozásnak drámai rajza, amellyel a mulatságból kezdett tánc büntetéssé, gyötrelemmé, örök kárhozattá válik.
És mennyi lélektani remeklés az apró részletekben! Néhány durva szó mesterien jellemzi a mulatók egyikét és rajta keresztül az egész tivornyázó társaságot. Lenézi az idegen muzsikust, a ,,Jebuzéust", a ,,pogány-hitűt", de az Istent, ha szidja is, a maga Istenének tudja: hite a káromlásban is él. Milyen pompás lélektanilag is a dudás képében megjelenő ördög alakja! Egyetlen mondata (,,Uraim de papolnak ott-bent!"), egyetlen mozdulata - ravaszul mosolyog félszája hegyén - megérezteti velünk azt a groteszkül misztikus és félelmes valamit, amit a költő akar.
A ballada lélektani művészete azonban messze túlmegy az egyéni lélektan keretein. Voltaképpen egy tömegmegszállottságnak, a tömegőrület egy nemének a rajza ez a ballada, mégpedig tökéletesen meggyőző rajza: olyan valami, ami ilyen tökéletesen csak a legnagyobbaknak szokott sikerülni.
Hagyjuk már most a vers epikai szépségeit, és vegyük szemügyre a részletekben mutatkozó nyelvi, kép, zenei csodákat! Az első két strófa utolérhetetlen festése a pünkösd ünnepi hangulatának. Magunk előtt látjuk a templomba siető embereket, a templomot, sőt a lengő harangot, halljuk az ünnepi harangszót. A trocheusba játszó magyar nyolcas sorok, a pompás hangutánzás (,,imára, imára"), a harang ,,himbáló ritmusa" (Voinovich) valóságos harangbenyomással ragad bele bennünket a pünkösd levegőjébe. Ez a hangulat azonban nemcsak földi hangulat, menny-föld egyesül az ünneplésben. Az utolsó sor népes rózsahasonlata még ennek a mennyei horizontnak is valamilyen népies színt ad.
A harmadik strófának legszembetűnőbb, nyugtalanító, sajátsága a kétféle ritmus: a templomról beszélő sorok harangzúgásszerű trocheusába belerekegnek a tivornyát festő sorok vad anapesztusai: ,,De mi réjja riad? de mi ördögi zaj" stb. A költő még az ördögi tivornyazajban is a templomra irányítja tekintetét (reszket az egyház tornya): pusztán a jelzőkkel is éreztetni tudja, hogy a tivornyázókat is a templomba menő jámborok szemével nézi (,,Ördögi zaj", ,,rekegő szitok", ,,otromba kacaj", dőre tivornya".)
A következő strófának a drámai párbeszéd ad jellemző és izgalmas élénkséget: Hat sorban három alak áll előttünk: a muzsika után kiáltó, aki már küldené is a lányát, a pirosítós képű Zsuzska, és - főképpen - a harmadik alak, aki Zsuzskát visszatartja. A két elsőt egy felkiáltás, illetve egy jelző is balladai tökéletességgel jellemzi, ez a harmadik azonban mintegy a ballada főalakja - a továbbiakban is nyilván ő a beszélő - gazdagabb plasztikával domborodik ki. Jellemzi a Zsuzskára való rákiáltás módja, jellemzi a kuferces, a vásár utáni dáridónak ez a szilaj, délvidéki eredetű tánca, jellemzi a ritmus meglepő megváltozása is: az anapesztusi sor egyszerre kurjantós, népies ritmusnak ad helyet: eszem azt a | pirosítós | képét.
A következő strófa az ördög leírása: Az ördög-kép és a velejáró borzongás felkeltésére elég a költőnek négy jelző (,,sanda, szikár, csúf, szőrös") és a két kis gida szarv. Az egész hangulatra jellemzőek az alantasan népies színek (,,sanda, degeszre fújva"). Az utolsó sor - egyszerre képpel és hangfestéssel - már megüti a duda és tánchangot (,,sípján már billeg az ujja.")
A következő strófa talán a legérdekesebb. Az egész költemény világára, az alakokra és egymáshoz való viszonyukra ennek a strófának a stílusa legjellemzőbb (,,a Jébuzeus pofádat", ,,megkeserüli a hátad", ,,papolnak"). A párbeszéd lélekfestő tartalmára már rámutattunk. Az ördög félmosolyának félelmetes plasztikájára is utaltunk már. Egyébként ennek a strófának fő hatóeszköze a ritmus, mely bámulatosan festi a tánc kezdetét és annak hamarosan való gyorsulását, vadulását: (,,Minden sark... szaporázza").
A következő versszak a legnagyobb mértékben drámai. A tánc egyre jobban való elvadulását, amelyet az előző strófa leírt és zeneileg egyre jobban éreztetett, ez most lélektanilag, a táncolókon keresztül mutatja meg. Az első sor kérdése - mintegy mindnyájuk sötét sejtelmét fejezi ki - mutatja, hogy már érzik a túlságot, a titokzatos veszedelmet. Egyelőre még azt hiszik, hogy elejét vehetik a közeledő bajnak, egyelőre még bíznak a durva fenyegetésben. Erre a vad felkiáltásra a muzsikás kísérteties hallgatása és egyre szilajabb zene felel. Az utolsó sor, egyszerű kijelentéssel, már mindnyájuk fáradtságát megérezteti. Aminek eddig csak sejtelme rémített - a természetfölötti, az ördögi - most már érzékelhetően jelenik meg: előttünk a csoda: nem lehet kiállni a táncból, a dudást nem fogja a verés. Persze: a csodát is a népi nézőkön keresztül látjuk, az ő rémüldöző, talán egy árnyalatnyi kárörömét sem nélkülöző álmélkodásukat festi az utolsó előtti sor: (,,Verik bizony a nagy üres levegőt").
Az utolsó sor már az egész falut belevonja a csodás eseménybe. (,,Gyors híre szaladt...") Így a következő strófa már nyüzsgő tömegjelenetet ábrázol. A népi néző jelentétét egy pillanatra sem feledhetjük el: ebben a strófában az ám szócska tartja ébren ezt a tudatot (,,vasvilla kezébe ragadt ám"). A vers drámaisága ebben a strófában éri el a legmagasabb fokot, ezt itt az anapesztusok rohanó sodrán kívül elsősorban a stílus páratlan izgalmassága érezteti. Ennek eszközei a szókihagyás és a szórend szuverén felforgása. (,,Fut gazda..." - ,,Dobom, itt ez a villa, beléd"). A dráma rohan a kifejlet felé, a kijózanodás hűvössége a strófa első felének hangulata: a második felében az őrület és a rémület vad extázisa: a strófa uralkodó szava, a hangulat főhordozója: a táncosok arcán hulló vér-könyü.
Az utolsó strófa páratlan művészettel fejezi be a verset. A finálé roppant gazdagsága valamennyi érzékünket foglalkoztatja. Éjfél van, halljuk a toronyóra ütését, érezzük a kénkő szagát, a forgószelet, a szörnyű harci indulót, amelybe az egész tánc beleviharzik. A két utolsó sor pedig szinte boszorkányos művészettel szabadít fel bennünket az egész lidérces káprázat alól. Az utolsóelőtti zárjeles sor (,,mondják, a pokol tüzes fenekére") mintegy eltávolítja tőlünk az egészet, mintegy elveszi a realitását, mintha mondaná: nem tudni, mi lett velük, nem is egészen biztos, hogy a pokolba táncolnak, csak ,,úgy mondják". Az utolsó sor pedig a maga ritmustalan ritmusával (,,az egész őrjöngő csoport") mintegy a próza nyugalmába, szürkeségébe mossa el a vad benyomások tömegét, csak annyit hagy meg az ördögi tömkelegből, hogy egy őrjöngő csoportot láttunk magunk előtt. Ez a fölényes, elcsendesedő befejezés, mintegy a tragédia megtisztító mozzanata, katharzisa.
Íme, hetvenkét sorban egy teljes dráma: egyéni és tömegtragédia, a háttér egy egész falu, a mélyebb háttér az egész természetfölötti mennybolt.
III.3.3. Az eposz
Az epika két legfontosabb ága az eposz és a regény. E két műfaj a nagyepika, egyrészt terjedelmük, másrészt az általuk felölelt világkép szélessége következtében.
Az eposz és a regény állandó irodalomtörténeti kölcsönhatásban vannak: amikor az irodalomban az eposz uralkodik, akkor ott nincs vagy alig található a regény. Mi ennek az oka? - Az ok az eposznak s a regénynek alapvetően ellentétes társadalmi feltételeiből következik.
Az eposz - eddigi történeti jelentkezése folyamán - már egy magasabb rendű, szilárd formát talált társadalom megnyilatkozása, amely már nagyobb, összefoglaló alkotások hordozására képes. Az eposz egy magától értődő világrendnek, egy vallási, társadalmi rendnek megfelelő műforma. Akkor születik, akkor virágzik, amikor a világra, a dolgokra vonatkozóan egy meghatározott, általában közös magyarázat él az emberek közt, s az eseményeket, az embereket, a dolgokat ehhez viszonyítják. A regény pedig akkor jelentkezik, amikor ezek a magától értődő keretek és formák meglazulnak. Ha vizsgáljuk, hogy a történelem folyamán mikor uralkodott az eposz, akkor azt látjuk, hogy az ókorban, a középkorban s a reneszánszot, reformációt követő vallási fellendülés idején. Egyszóval akkor, amikor erős volt az emberekben a hit, egységes, magától értődő volt a világ, s a világban a ,,csodák". Ez a légkör, a kultúrának ez az időszaka felel meg az eposznak.
,,Az eposz anyagát - írja Gyulai - hagyományok alkotják a nép ifjú napjaiból". Az eposz létrejöttében két mozzanatnak van szerepe: az egyik a mondai anyag természetes növekedése, a másik a mondai és hősdal-részletek gyűjtése és összeillesztése. A mondaköröket és hősdalciklusokat egységbe a eposzköltő olvasztja. Az eposz azonban nem a hősdalok egyszerű egymásba fűzése útján jön létre: más a jellege, s ezt a jelleget az eposz költője adja meg. Mégis az eposz keletkezésének kora messze van a műköltészet kifejlődésének időpontjából: az eposzköltő nem a maga szerzeményének, hanem a néphagyomány hajtásának érzi művét.
Az eposzköltészet történetének két korszakát különböztetjük meg: az első a naiv korszak, amikor az eposz alakulása még ezektől a külső és belső körülményektől függ, amikor ezek a költőt önkéntelenül vezetik. Ezek a naiv-eposzok. Fejlődésének további folyamán a költő már tudatosan használja fel azokat a tanulságokat, amelyre a naiv eposzok ismerete vezette, tudatosan él a naiv eposz formai sajátságaival, követi szerkezeti elrendezését, használja hagyományos stílusát.
A naiv eposznak mindmáig utolérhetetlen ,,tökéletességű remekei a homéroszi eposzok: az Iliász és az Odüsszeia. A kisázsiai Trója városa ellen viselt háborúk köré csoportosult eseményeket mondják el ezek az eposzok; az első magáról az ostromról, a másik Odüsszeusznak Trója elestét követő bolyongásairól és hazatéréséről szól. Szintén a naiv eposzok körébe tartozik az ind Rámajána és Mahábháráta, a perzsa Sahnámé (Királyok könyve), a németek hősi eposza, a Nibelung-ének, s a francia Roland-dal. A reánk maradt naiv eposzok közül a legtöbb mitikus elem a finnek eposzában, a Kalevalában van. Ötven énekből áll, amelyeket azonban nem a régi kor költője, hanem a múlt század elején egy finn tudós, Elias Lönnrot foglalt egybe.
Talán legérdekesebb - nekünk magyaroknak mindenképpen a legérdekesebb - a Kalevala, amely egyenesen szinte világmagyarázat, az eposzteremtő hit, a babonás csodák kultuszának élő bizonyítéka.
Kosztolányi Dezsőtől vesszük az alábbi, éppen ezt az őseposzi világot vizsgáló elemzést.
III.3.4. A Kalevala
Elias Lönnrot 1835. február 28-án mutatta be a helsinki Finn Irodalmi Társaságnak a Kalevalát, amelynek töredékeit vidékről vidékre járva gyűjtötte össze és jegyezte le. Ez a szegény, kerületi orvos - egy szabó fia - hátán batyu, kezében vándorbot, gyakran mezítláb rótta az elhagyott tájakat, hogy megközelítsen egy kunyhót s összeismerkedjék lakóival. Igaz öröme abban telt, ha sikerült meglesnie két aggastyánt, amint ősi szokás szerint egymással szemben ülnek egy lócára, s kezüket fogva, fejüket, törzsüket ingatva hosszú, elnyújtott kántálással adják elő azokat az istenekről, szellemekről szóló csodálatosan rozsdás verseket, melyekben a mondát mintegy születése pillanatában láthatta és tetten érhette hosszú, évezredes útján.
Micsoda is a Kalevala, melynek csak írott és nyomtatott alakja százéves, de anyaga és szelleme ezer esztendőnél is régibb? Kalevala szóról-szóra annyit jelent nyelvünkön, mint Kaleva-lak, Kaleva földje, Finnország. Ebbe a keretbe azonban belefér az egész világ és az emberiség. Nem hősköltemény abban az értelemben, mint az indusok, görögök vagy latinok értették ezt. Talán inkább így nevezhetnők: őskölteménye. Az ember a hőse, aki viaskodik a nyers erőkkel és győzedelmeskedik fölöttük. Szerkezete sem olyan, mint Homérosz vagy Vergilius hőskölteményeié. Ágas-bogas összenőtt-font mellékcselekmények, lírai betoldások gazdag halmaza ez, tele gyermeteg ellentmondással, lángeszű szeszéllyel, egymásra hányt kincsek tékozló, keleti bősége.
Ezek az emberek még egy ősvilágban mozogtak, az ellenséges társak, az ellenséges állatok és ellenséges dolgok között. Fölöttük a levegőégben, határozatlan helyen és fölöttébb határozatlan hatáskörrel Ukko ül, az Öregisten, de a zabolátlan erők nem engedelmeskednek neki. A tűz, a víz, a zivatar, a fagy, ezek a kisistenek valamennyien tőle függetlenül rontottak és pusztítottak, s annak, aki élni akart ezen az idegen földön, mindegyiket külön-külön kellett megismernie személytelen személyességében, és kiengesztelnie. A halottak névtelenül és titokzatosan aludtak, kissé lecsökkent élettel, félig-meddig folytatva földi munkájukat, a harcos karddal az oldalán s egy kis elemózsiával is. Mit tehettek ezek a szerencsétlenek? A félelem ájulata, a kényszer megteremtette a maga kezdetleges erkölcsét. A rejtélyes és alattomos természet ellen kitalálták az éppoly rejtélyes és alattomos varázsigéket, melyek a bajt elhárítják, megkötik vagy föloldják. Így fedezték föl a bűvölést-bájolást, a táltosságot, a ráolvasást, a csodás ,,téteményt". Képzeljék el, mit érzett egy ilyen ős-gyermekember, amikor a fejszével történetesen sebet ejtett magán, s azt látta, hogy teste repedésén egyszerre szivárogni, buzogni kezd az élete, s nincs mód, hogy megállítsa a vér folyását. Zuzmót, mohát rakott föléje, de mindhiába. Az ismeretlen átok ellen, melynek eredetét nem tudta, ismeretlen gyógymódhoz folyamodott, s egy tudós javas öreggel ,,vérzáró igéket" olvastatott rá. Ez a módszer, ha nem is segített ténylegesen, oly hitet adott neki, mely lehetővé tette az életet.
Mindenekelőtt feleletet vártak arra, hogy micsoda is ez az élet, micsoda is ez a zűrzavaros és rejtélyes világ, micsoda is a fölöttünk szikrázó világmindenség? Honnan jöttek ide a májusi sziklák és májszín fellegek közé, és hová mennek innen, miféle őrjítő sötétségbe? A halál vadsága, süketsége megdermesztette őket. Kétségeik fölordítottak az ágra. Biblia, tudományos elméletek híján ebben az időben a költészet az volt, ami a legmagasabb rendeltetése szerint most és mindenkoron: az első és utolsó dolog magyarázata. A Kalevala egy kozmológiával kezdődik, a világmindenség értelmezésével. Ilmatar, a lég leánya leszáll a vizekre és ott Vízanyává lesz.
,,Tajtékozó habok tetején
szélfúvás teherbe ejti,
tenger dombossá teremti!"
Hétszáz évig hordja méhe gyümölcsét, s akkor egy kacsa a térdére fészket rak, hét tojást tojik belé. A tojások eltörnek. Ezekből keletkezik a világ. Alsó héjukból lesz a föld alapja, felső héjukból az égbolt, sárgájukból a nap, fehérjükből a hold, tarkájukból a csillagok, fekete pontjukból a felhők. Minden ősnép így segített magán. A skandináv hitrege szerint az istenek megölték Imer óriást, s annak véréből támadt a tenger, húsából a föld, csontjából a sziklák, koponyájából az égboltozat, agyvelejéből a felhők.
A csodálatos, mindent éltető Vízanya foganja a Kalevala első főhősét, a komoly öreg Vejnemöjnent, a vén varázslót, aki harminc álló esztendeig nyugodott anyja szíve alatt. Aztán belezuhant a tengerbe, hét évig úszkált ottan, megnézte a Holdat, a Napot, a Göncölt s énekelni kezdett. Lantot készít egy óriás csuka állcsontjából, s amikor megzendíti, elámul a természet, bűvölten hallgat reá a Hold leánya, a Napkisasszony, az emberek, sőt az állatok is, a hölgymenyétek, a medvék, a hiúzok és a farkasok, valamennyien könnyeznek, a könnyeik kék gyöngyökké változnak a tengerben.
Varázslatos a dal hatalma, élet és halál fölött uralkodó. Akkoriban beszélni annyi volt, mint tenni, varázst tenni, ,,téteményt tenni", bűvölni, élni. Az elhíresült agg lantost dalnokversenyekre hívja ki Joukahajnen, a fiatal nemzedék képviselője, ,,vézna lapp legényke" hogy legyőzze táltosságban. Életre-halálra szólt ez. Aki a szóban gyöngének mutatkozott, az menthetetlenül megsemmisült. Szavaik, a csodatevő gyilkos igék úgy csattannak össze, mint a pengék, egymás szívét és belét keresve.
,,Ledallom a legjobb dallót,
Legis-legrosszabb dalossá,
Két lábára kőbakancsot
Kőbugyogó: csípejére,
Kőkoloncot kebelére,
Kőtáblát a két vállára,
Kőkesztyűt a két kezére,
Kőkalapot a fejére."
Az öreg dalol, s erre a tó kicsap, a föld reng, a rézhegyek megreszketnek, ellenfelét pedig beleénekli a mocsárba, előbb csak övig, majd az álláig, pocsékká és semmivé énekli s akkor oldja föl a bűvös igét, amikor a fiatalember a húgát ígéri neki feleségül.
Vejnemöjnen mindig csak a szó erejével hat. Bűbájos ereje tudatában egyedül birokra kel Vipunennel is, a ,,temérdek táltossal". Kicsoda ez a Vipunen, ez a jeles, javas öreg csont? Ő maga a föld, a természet, minden titkok tudója. Ott hever tanyán, és mégis hatalmasan, feje fölött bozontos erdőhaja, nyírfa a halántékán, fűzfabokor a bajszán. Vejnemöjnen vascipőbe, vaskesztyűbe, vasingbe öltözködik, vasrudat döf a föld vigyorgó ínyébe, csikorgó állkapcájába, hogy lebírja, s ráordítja az emberi művelődés első igéit: ,,Emelkedj föl, ember rabja". Így munkálkodik ez a pogány természettudós, mint népe tanítója.
A Kalevala másik főhőse, Ilmarinen, az ég kovácsa, szintén óriás, a testi erő jelképezője. Új napot és holdat kovácsol a homályos égboltra. Amikor pedig meghal fiatal, bogárszemű felesége, aranyból és ezüstből új feleséget kalapál magának a hullások aranyából és ezüstjéből, de az bizony nem szólal meg, s ő egész éjszaka csak didereg mellette.
Egyébként ő alkotja meg hattyútollból, meddő tehén tejéből, árpaszemből és birka gyapjából a szampót is, melyért itt úgy folyik a harc, mint a görög hitregében az aranygyapjúért. A ,,tarkatetős szampó" ezüstöt őröl a hullámokra, sőt a tengerbe, és pénzt, boldogságot, jólétet a világra. Ez a csodamalom.
A Kalevala harmadik főhőse Lemminkejnen, a Szerelemfi, a ,,léha Lemminkejnen", a gyönyör és életélvezés jelképezője, egy őskori Don Juan, minden asszony elhódítója.
Beszélhetnénk még Kullervóról is, a finn Hamletről, aki úgy áll bosszút apja haláláért, hogy a juhnyáj helyett farkascsordát terel háza, s azzal tépeti szét gazdasszonyát.
Vajon micsoda ennek a sok egymásba futó mellékcselekménynek egységes értelme, mélyebb feloldása? - A Kalevala a finnugor ősi hitnek és szellemi műveltségnek, a sámánizmusnak csodálatos költői kivirágzása. A sámánizmus a természetre szóval akar hatni. Nyomai még mindig meglelhetők a finnugor népeknél. Parasztjaink, minekelőtte innának, az ország nem egy vidékén még ma is földre loccsantják az ital alsó kortyait, hogy ezzel öntudatlanul is áldozatot mutassanak be a föld szellemének. Orvosaink hiába küzdenek a babonák, a szemverésben és rontásban való mélyen gyökerező hit ellen. Legtöbb szitkunk és káromkodásunk átkozódásból áll, mely a betegséget másra akarja áthárítani. Gyermekkorunkban sokat hallottunk a garabonciás diákról, aki a viharban bő köpönyegben a felhők fölött lovagol, és hajtja maga előtt a szelet. Bűvös számunk a 3, a 7 és a 9, akár a finneké. Nem kell nekünk széljegyzet, hogy a Kalevalát olvashassuk. Titka még most is ott lüktet bennünk. Ezer esztendő csekély idő ahhoz, hogy vérben lakozó ösztönöket eltüntesse.
A Kalevala tanúsága, kicsengése, bölcselete is közel van hozzánk. Íme egy eposz, mely ízig-vérig népi és lírai, akár mi, s íme egy eposz, - az egyetlen az egész világon -, melynek szemlélete művészetközponti, irodalomközponti. Nem rendszerezi a jelenségeket, nem szorítja elvont, könnyen áttekinthető és általánosítható elméletekbe, hanem elénk rakja, hogy az öklünkkel fogjuk meg, a maga érzékelhetően érzéki, pihegő és szűzi valóságában. Tömegeket mozgósít, de nem összesítve, fogalomként és számonként, hanem minden embert külön-külön. Aztán még valamit, a legnagyobbat, a legmélyebbet. Azt, hogy a szó annyi, mint a tett. Finnország azóta van, amióta fölfedezték a Kalevalát.
III.3.5. Zrínyi: Szigeti veszedelem
A magyarságnak - amint már Arany János siratta - sajnos nincsen ilyen őseposza, nemzeti hőskölteménye. A népünkben élő őskori elemeket csupán népdalainkban, balladáinkban, meséinkben találhatjuk meg.
Van azonban egy egyéni ihletből született, keresztény eposzunk, a Zrínyié. Tudjuk, hogy a középkor az eposz szempontjából megint kedvező időszak. Akkor születik a világirodalom egyik legnagyobb műve. Dante Isteni színjátéka s más kisebb eposzok nagy számmal: franciák, angolok, németek, stb. Nekünk ebből az időből csak mondáink, legendáink vannak: eposzunk nincs, legalábbis meg nem maradt. Csak az újabb eposztermő korban, a barokkban jön létre egy nagyszerű alkotás: a Szigeti veszedelem. Korának Európájában nem egyetlen: nagy családja van: legközelebbi rokona - némileg mintája - az olasz Tasso Megszabadított Jeruzsáleme.
Mit akar mondani ez a nagy költemény? Az irodalomtörténészek talán semmiről sem vitáztak annyit a Szigeti veszedelemmel kapcsolatban, mint a mű úgynevezett alapeszméjéről. A Szigeti veszedelem mindenekelőtt egy nagy alapérzésből született: a századnak abból a nagy, szenvedélyes, hősies lendületéből, amely a monumentális, nagytávlatú barokk világérzés lényege, amelyből a Szent Péter templom kupolája, Michelangelo freskói, Calderon és Corneille drámái születtek. Ez az érzés egy nagyszerű látomásban testesül meg: a keresztény hősnek, az ,,athleta Christi"-nek alakjában, akiben az emberi nagyság természetfeletti magasságokba nő: a hit, az erény, a kötelességteljesítés és az önfeláldozás nagysága. Isten kegyelmének, megtapasztalható segítségének erejével óriássá teszi. Ez az érzés feszíti a költő lelkét, ez a vízió tölti el képzeletét, ennek ad költői megjelenítést a szigeti hős alakjában. Azt a hőst rajzolja, aki ő maga lenni szeretne, a hőst, aki úgy gondolkozik és úgy érez, mint ő, úgy harcol és úgy akarja megmenteni a magyarságot, ahogyan ő fog harcolni, küzdeni, magát odadobni egész életén keresztül. Íme a barokk világérzésnek, a magyar elszánásnak és az egyéni ihletnek teljes és csodálatos egysége egy nagy költői vízióban! Persze hogy óriásira nyúlik lelkében a főhős alakja.
A vízió, Zrínyi alakja szimbólummá válik: Zrínyi a magyarság jobbik lelkének megtestesülése, azé, amelyikért az Isten megkegyelmez a nemzetnek, ellentéte, elítélése mindannak, amiért Isten a magyar bünteti.
Amit Zrínyi mondani akart, ez: Zrínyinek és társainak érdemeiért, a Zrínyi-erényekért Isten megtöri a törököt és megkegyelmez. De persze ezt a kegyelmet mindig újra ki kell érdemelnie mindenkinek. Isten megkegyelmez: ha olyanok leszünk, mint Zrínyi, akkor kiverhetjük a törököt. - Csakhogy mindezt nem a prédikáció és nem a politikai röpirat nyelvén, nem a teológia és nem a jogászi okfejtés szavával mondja el, hanem mint költő, a művészet nyelvén, a szimbólumok erejével: Zrínyi alakjának, harcának, megdicsőülésének víziójával.
Zrínyinek azonban legfontosabb az ember: az országos dolognak história-folyása mellett - mint az olvasónak szóló előzetes megjegyzésében mondja - ,,az magános való dolgokat" keresi. A költemény legnagyobb ereje az a belső életszerűség, amely egy egészében élő világ benyomását kelti. Él a háttér, a levegő: érezzük, hogy a megmutatott részletek mögött még sok van, és az író azt is mind ismeri, ha nem is hozza elénk: hogy amit elénk hoz, az így van, így kell lennie. Ezer apró fogással kelti ezt a benyomást. Mindenekelőtt azzal a bámulatos megjelenítő tehetséggel, amellyel az egyes jeleneteket rajzolja, pl. a győzelmi lakomát, a követek érkezését. Zrínyi maga is sokszor átélte mindezt, nem kell képzeletből merítenie: művészi ereje abban mutatkozik, hogy ezeket az átélt dolgokat úgy is tudja leírni, hogy átéltnek hatnak. Ide tartozik az apró részletekben való teljes biztonság. Tudja, hogy melyik hős kinek a fia, mindig határozott számokkal beszél: a szultán délután két órakor ér Szigetvárhoz: Csontos Pál lövése ,,egy röndben" harminckilenc testet ront el. Kápráztató az egyes alakok változatossága! Rengeteg embert vonultat fel, de aki csak néhány sort kap is, mint egyén jelenik meg előttünk: mindenki mástól különbözik. A költemény elején két török vezér szerepel, az egyik Palota, a másik Siklós ostrománál. Mind a kettő elveszti a harcot, és mind a kettő saját oktalansága miatt. De el kell olvasni, milyen erős, határozott, egyszeri egyéniség ez a hirtelen haragú, bolondul merész, ópiumszívó, vad muzulmán Arszlán, és ez a fölényes, fiatal, öntelt udvaronc, Mehmet, mennyire nincs köze egyiknek a másikhoz! Zrínyi jellemzési módja (éppen úgy, mint a másik nagy magyar epikusé, Aranyé), a modern realista regény módszerére emlékeztet. Mindenütt motivál, éspedig teljes lélektani szabatossággal. Milyen távolról kezdi például előkészíteni Delimán gyilkosságát; milyen lélektani tapintattal fűzi össze az apró részleteket, míg végre a gyűlölt ellenfél megszégyenítő célzására fellobban a régóta lappangó szenvedély, és gyilkol. Éppen ilyen mesteri módon rajzolja a gyilkosságnak a török táborra és a szultánra való hatását - el kell olvasni pl. az öreg Halul követi beszédét Zrínyi előtt! Milyen bámulatos kis lélektani remekművecske ez a beszéd: a ravasz, öreg politikus, a finom keleti emberismerő, a világcsászár képviselője szól itt a kis vár vitézéhez. Ezer apró, jellemző kis vonás mindenfelé. A szultán pl. szereti titokzatossággal venni magát körül, függöny mögül hallgatja vezéreinek tanácskozását: íme a keleti kényúr ravaszsága. Az eposz minden jelenetén rajta van a helyi színezet. A törökökön, a legkisebb mellékalakokon is, keleties csillogás árad el. Felejthetetlen példája ennek a szinte ezeregyéjszakai hangulatnak Szkender és Mehmet esti kávézása.
De nemcsak egyéneket tud jellemezni Zrínyi, hanem tömegeket is. Zrínyi ösztönös jellemző művészetével megérezte, hogy a tömeg nemcsak egyének összessége, hanem valami több is. Ezt a többletet tudja megéreztetni. Ebbeli művészete különösen a török sereg és vezérek festésében ragyog. - Mikor a szultán a dívánban felolvassa Arszlán basa levelét, felszólítja a vezéreket, hogy nyilatkozzanak:
Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát,
Főképpen császárnak elszánt akaratját,
Senki tartóztatni nem meré az útját,
Hanem minden vezér javallja szándékát.
Milyen finoman érezteti itt a költő a zsarnoki hatalom alatt élő nép szolgalelkűségét! Mikor Delimán gyilkossága után eltávozik, a török táborban felbomlik a fegyelem. A vezérek közül alig van már valaki életben:
(A török táborban)
Sok idegen nép között nagy zöndülés van,
Mert sokezer török kapitán nélkül van.
Nem látnál közöttük, csak titkos suttogást,
Félelemmel kevert sok gyakor óhajtást.
Végül megszólal egy, és kimondja valamennyiök gyanúját:
Megaggott az császár az ő elméjében.
Zrínyi eposza már nem naiv eposz. Az eposzoknak abból a csoportjából való, amelybe a nagy latin költő, Vergilius Aeneise, Wolfram von Eschenbachnak a középkori vallásos lovagi mondakincset eposzba foglaló Parsziválja, Tasso említett eposza, s Camoensnek, a portugálok gyarmati hódításainak hőskorát, megéneklő Luziadái tartoznak. Ezek már tudatosan, nem önkéntelenül jöttek létre: műeposzok.
Az eposz minden sajátossága abból ered, hogy a nép életének első lehiggadt korszakában, a hagyományának emlékét őrző közösség számára, a hagyományok foglalataként jött létre. Mítikus elemei még éltek a közösség hitében, hősei még éltek a hallgatóság emlékében. Amikor a későbbi kor költője ír eposzt, nem számíthat ilyen közönségre, az ő olvasója nem naiv hittel veszi kezébe a művet, a hősökkel sem érez olyan vérbeli közösséget. Ennek a költőnek tehát arra kell törekednie, hogy azt az érdeklődést, melyet az ősi közösségben maga a tárgy és a hős neve idézett fel, a tárgy megfelelő feldolgozásával, az alakok művészi megformálásával keltse fel.
Az előbb említett műeposzok mögött azonban még egy félig-meddig ép világkép áll, egy olyan társadalom, amely ha nem is naiv, de hívő, alkalmas légkör a természetfölötti erőket is a cselekménybe vonó eposz számára. Amikor azután ez az egységes világkép megtörik, a csodákban kételkedni kezdenek, s az eposzok formakincse csak modorossággá, tartalom nélküli külsőséggé lesz, akkor az eposz korszaka elmúlik. Ilyenkor a regény világa érkezik el. Bizonyos formákban azonban még az eposz is tovább él, csakhogy ábrázolása, világképe már nem adódik természetesen, önkéntelenül.
Az elkésett eposzok születésének körülményei azonban nem jelentik azt, hogy közöttük ne akadnának remekművek. Ilyenek nálunk Vörösmarty eposzai: ezek már meglazítják az eddigi eposzi hagyományokat, s új, a költő által önállóan létrehozott formát teremtenek. Ilyenek Aranyéi, amelyek a modern lélektani regényhez állnak közel. Ezek a modern elbeszélő költemények, a költők esetleges igyekezete ellenére sem eposzok a szónak eredeti, hagyományos értelmében, hanem - az eposz már nem időszerű, elavult formái és tartalmi törvényeit mellőzve, háttérbe szorítva - érdekes és újszerű kísérletek a halódó műfaj újjáteremtésére, korszerűsítésére.
III.3.6. Fazekas: Lúdas Matyi
Tehetségnek és témának, társadalmi viszonyoknak és mondanivalónak szerencsés találkozása ezek között a kísérletek között Fazekas Mihály Lúdas Matyija. Népmese hexameterekben, tréfa, de ugyanakkor igen komoly mű, sőt társadalmi tett. Beszéljen azonban helyettünk Illyés Gyula:
Lúdas Matyi nevét Fazekasig nem ismerte a magyar irodalom. A bátor pásztorfiú meséje, aki furfangosan háromszor is megbosszulja azt, ahogy ura egyszer igazságtalanul megverette, minden bizonnyal francia eredetű. Fazekas érdeme, hogy a szétfolyó francia mesét ritka elbeszélő tehetséggel kerek egésszé szerkesztette, melyben egyetlen felesleges mozzanat, egyetlen henye sor sincs. A mese demokratikus célzatát még jobban kihegyezte. Magyarrá azzal tette, hogy rendkívüli megfigyelő és kifejező képességével a hősben egy magyar jobbágyfiú alakját festette le. Környezetéül a magyar falvak életét örökítette meg. Szóval varázslatot művelt: a valóságból kipárolta az örök művészetet. Egy mű sorsa sosem a benne elmondott történeten fordul meg. Fazekas nyugodtan rábízta magát az idegen történetre, melynek mellesleg mindenütt volt hitele, íze, felsőbb értelme, ahol jobbágyság, elnyomatás és az elnyomás ellen lázongó hév volt. Tehetségét épp azzal bizonyította be, hogy eredeti meseszövés nélkül is megállta a próbát. A kijelölt úton megindulva, két kézzel szórja hamisítatlan értékeit: keresetlen szavai friss fordulatokról, lelki és természeti képektől csillognak. Egy sor egész társadalmi osztályt leleplez. Mondatai vaskosak, mégis gördülékenyek és átlátszóak. A négy rövid ,,levonásban" egy egész világ kínja, baja és derűje árad a hallgatóra. S ráadásul minden szón ott párázik még a költő ajkának melege, az elbeszélő költemény sorról sorra a leglíraibb hevülettel ömlik. Lúdas Matyi furfangjairól van szó, de a furfangok sorozata tulajdonképpen a költő hangján válik igazi hőskölteménnyé. A debreceni jázminok között, ha akarom, egy nagyműveltségű felvilágosult gúnyolódik, ha akarom, egy Dózsa György dörög. Ismerjük a bevezetést:
Hajdan ütleggel magyarázták a mi atyáink,
Hogy mi az alsó nép törvénye, kinél az igazság?
Aki erősebb volt, ugyan az kényére bitangolt.
A lepocsékolt nép dühös, indulatja kanóttzal
Adta jelét ollykor bosszújának, de oroszlán
Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi, visszapofozza
Ami goromba tsapást vett a zabolátlan erőtől.
A vers eszmei tartalmán túl, az egymásnak felelgető jelzőkkel árulja el magát. A költő kezében tartja anyagát. Ilyen természetesen folyó, ilyen magyar hexametert nem írtak előtte, gondolkozom, hogy utána írtak-e? A száj görög módra skandál, de a fej magyarul gondolkozik, a szem, a fül hazai színeket és hangokat közvetít. A hősköltemény a népmesék természetességével és biztonságával indul:
Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é, vagy az Erdő-
Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe.
Már tsak elég az, hogy: volt, hajdann egy öreg asszony...
S annak egy tunya fia. Attól a pillanattól fogva, hogy Matyi feltápászkodik a heverésből, minden mozdulata olyan emberien eleven, minden hely, ahol megfordul, oly feledhetetlen, amilyent csak a remekművekben látni. Közeledtére a középkor és a romantikus iskola zord várura is megrázkódik, leveri magáról a hagyományos port, és pirospozsgás, káromkodó, szuszogó magyar földesúrrá válik. Ezzel akaszkodik össze Matyi. A küzdelem honi talajon folyik, minden dobbantásukra az édes hazai föld visszhangzik egy keservesen hiteleset. Az idegen forrás ellenére is Ludas Matyi a legnemzetibb eposzunk.
A történetet mindenki ismeri. A mihaszna Matyi a döbrögi vásárra hajtja anyja húsz libáját ,,egy vén gúnárral s egy pár öregecske tojóval", a vásáron Döbrögi úr nagy önkényében elkoboztatja a ludakat, majd az igazát ,,nyers-nyakason" védő Matyit a kastélyba hurcoltatja, és ott a hajdúk:
Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál
Egy ispán híven számlált és Döbrögi bőrös
Karszékből szemlélt.
A kép magyar levegőt lehel. Elsősorban Matyi alakja, akinek konokságában a magyar jobbágy lelkére ismerek. A francia változatban tán izgalommal várnám, miképp éri el, amit megfogad. Itt bizonyos vagyok benne, hogy beváltja, amit ígért. Fazekas ismét a mesék természetességével mondja el, hogy tartotta meg szavát.
Kitanulja az ácsmesterséget. Így tér vissza Döbrögi falujába. A földesúr épp házat építtet, az udvaron ott feküsznek már a gerendák, Matyi mindent leszól. Döbrögi kérésére hajlandó maga elvégezni a munkát. Jó ebéd után az egész cselédséggel együtt kimennek az erdőbe, hogy megfelelő fát nézzenek. Matyi ravaszul szétküldi az embereket, majd Döbrögit fához köti, szájába mohát rak és kegyetlenül elveri. Ezután következik a költemény legművészibb része. Fazekas remekel a természet és a néplélek, az ,,ijedezésre rákapatott jobbágy" lelkületének ábrázolásában.
Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek,
Már jobbára ledöntve hevert a tzímeres erdő
Legszebb része: menő félen már a nap: az ember
Bár ha dologtalan is, de az átsorgást is elúnja:
Mégsem jő sem az úr, sem az áts. Végtére az ispán
Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat; erre
Hoppot mond itt, ott meg amott a rengeteg erdő.
Hallgatnak: de tsak a baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli tsendet. -
Már most mindnyájan kurjantnak: a hangok özönje
Zengeti a zordont, bellyebb, bellyebb morog, amíg
Mélyen elnémul. - Figyelem van utánna, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg az ispán,
Széllyel rendelei a látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. -
A második részletet Matyi utazó orvos álöltözetében rója le. Harmadszor már nehezebb a dolga. Az egész környék őt hajszolja. De Matyi nem azért fürdött meg a népmesében, hogy ne fogjon ki rajtuk. Döbrögön újra vásár van. Matyi ,,meglát egy virgontz lovat" egy idegen sihedernél. Az alku során a ló kipróbálására ajánlja a legénynek: ha kíséretével Döbrögi arra jő, kiáltsa oda, hogy ő Lúdas Matyi - de aztán iszkoljon is! Meg is történik mindez. A poroszlók üldözőbe veszik a sihedert, s Döbrögi magára marad.
Ott Matyi szánakozás nélkűl megverte utólszor:
S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén
Mondja: Ne féljen az úr, már többet nem verem én meg.
Azzal lóra kapott, s elment dólgára örökre.
A történet befejezésére Fazekas megint a népmesék szerkezetét használja. Lélektanilag döccen egyet az eposz; de a költői igazságszolgáltatás teljesen diadalmaskodik. A ,,megszákolt úr" ráadásul még meg is tér.
Lúdas Matyi költője tehát a népmese, a közvetlen hang felé keresett kibontakozást az eposz válságából, s ez nagyszerűen sikerült is neki. Fazekas eposza szinte ízig-vérig mese, népi levegőt áraszt az antik hexameterek között, problematikája, világlátása azonban már teljesen modern, nem egyszerű tréfáról, hanem a társadalmi kérdések megoldhatatlanságáról van szó.
III.3.7. Babits: Jónás könyve
Egészen másfajta kísérlet az eposz számára új lehetőségeket keresni a Babits Mihályé, aki a líra felé közeledik a Jónás könyve című elbeszélő költeményében.
Az eposz tárgya Jónás prófétának a bibliából jól ismert története. Az elbeszélés négy részből áll, s a költemény végére mint egy utóhangul - a villoni balladák könyörgésére emlékeztetve az olvasót - egy lírai vallomást illesztett a költő: Jónás imáját -. Kísérjük végig röviden az eposz cselekményét.
Az Úr felhívásával kezdődik:
Monda az Úr Jónásnak: ,,Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Jónásnak azonban nem tetszett ez a megtiszteltetés. Ki akar térni előle, ,,mivel rühellé a prófétaságot". Felkel tehát és elindul, de nem Ninivébe, ahová az Úr akarta, hanem ellenkező irányban ,,futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!" Hajóra száll és elindul Tarsis felé.
Az Úr azonban nem nyugszik bele Jónás meghátrálásába: nagy vihart szerez a tengeren, s a hajó, melyen a megfutamodott próféta utazik, a hullámok játékszere lesz. A hajósok a menekülés reményben minden terhet kidobálnak a hajóból: Jónás pedig a tengeri betegség áldozataként lehúzódik a hajó fenekére. Itt azonban belebotlik a kormányos és faggatni kezdi. Jónás, akit nemcsak a betegség, hanem a lelki mardosás is kínoz, rögtön a lényegről kezd beszélni:
... az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
A kormányos nem sokat ért a beszédből, de mindjárt gyanút fog, hogy Jónás lehet az oka az isteni haragnak, a borzasztó viharnak. Kidobják tehát a prófétát a tengerbe: a vihar ekkor hamarosan eláll.
Jónást elnyeli egy hatalmas cethal, s annak gyomrában nemsokára megérti sorsa értelmét. Könyörögni kezd az Úrhoz. Ráébred, hogy küldetésének elhanyagolása, az Úr parancsa ellen való szegülés hová juttatta:
Bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam,
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
A szenvedés még tovább érleli lelkét, eljut a tanulságig, a vele történtek erkölcsi értelméig:
Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled,
S ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
Három napig szenved a cethal gyomrában s negyednapra, mielőtt szárazra vetette volna a hal, már - szinte megérve a prófétaságra - így fogadkozik:
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.
Újra a napvilágra jutva az Úr ismételt hívására most már valóban elindul Ninivébe. Először a piacra megy, és ott hirdeti az Úr szavát: térjenek meg, vagy negyven nap múlva elpusztul a város! De senki sem hallgat rá.
S Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.
Második este a színészek és mímesek terére ér, s ott hirdeti az Úr üzenetét. Harmadnap elér a királyi ház elébe, s miután ott is eldörögte a jóslatot, hasonlóan a rossz diákhoz, aki gyorsan összecsapja a leckét s szalad az udvarra játszani, árkon bokron keresztül kifut a városból a pusztába, s ott imádkozva, böjtölve várja a negyvenedik nap érkezését. Közben perelni kezd az Úrral, akinek szándékát félig-meddig megértette már az eddigiekből, de akinek mégis szemére hányja, hogy harc és pusztulás prófétájává teszi őt, aki a békét, a nyugalmat szomjazza.
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
Sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán,
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Most egész haragja a niniveiek ellen fordul, úgy gondolja, hogy miattuk zavarta meg őt jóleső és kedves jámborságában az Úr: példás büntetést kér tehát fejükre.
És elmult egy hét, kettő, három, négy, öt.
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.
Eddig általában mindent Jónás szemléletén át láttunk, most azonban hirtelen az Úr gondolataiba avat be bennünket a költő. Az Úr számára nem olyan sietős az ítélet, a bosszú, ráér várni, hogy Ninivében Jónás szava mégiscsak kicsírázzék ,,egyik-másik szívben":
... Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más",
így gondolá az Úr: csak ezt nem tudta Jónás.
Nem tudta, és pörölni kezd. Szégyenben, hazugságban hagyta őt az Úr!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Megzavart nyugalma és megsértett önérzete most emésztő haraggá sűrűsödik az Úr ellen. Teljesítette mindazt, amit az Úr akart, s íme most kiderül, hogy mégis neki volt igaza, amikor először megfutamodott a hivatás elől: valami ujjongó káröröm fogja el.
De Jónás most egy végső, nagy tanításban részesül. Az Úr egy féreggel lerágatja annak a töklevélnek az indáját, amely alá Jónás a pusztai heves nap elől elbújt. A tök elfonnyad, s Jónás ezentúl nem talál oltalmat a nap és a hőség ellen.
És monda akkor az Isten: ,,Te szánod
a tököt, amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
...
És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
...
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi,
az én szájamban ugyanazt jelenti.
Az Úr magyarázata után a táj visszatér mindennapos, az egyetemes ritmusban mozgó életéhez.
Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.
Az eposz cselekményes része után következik Jónás imája, amelyben leleplezi magát a költő s elmondja, hogy voltaképpen ő maga Jónás, mert hiszen megfutamodott a költői próféta hivatás elől, s mos alázatosan belátja tévedését.
Mi ennek a műnek a mondanivalója, a jelentése? Kellő érzékenységgel mindnyájan megérezzük - Jónás imájának világos vallomása nélkül is - hogy az sokkal többet akar, mint a jól ismert történet eseményeit új formában elmesélni. A cselekménynek tulajdonképpen csak szimbolikus jelentősége van. Babits a saját korát, költőtársait és önmagát izgató problémáról akar beszélni, ennek a problémának szimbólumát találta meg Jónás történetében.
A probléma a XIX. század végének és a XX. elejének sokat vitatott kérdése: vajon mire való a művészet? A kor művészei és gondolkodói erre általában kétféleképpen adták meg a választ: az egyik szerint a művészet önálló, teljesen független valami, amely csak a saját törvényeinek engedelmeskedhetik: művészet a művészetért (l'art pour l'art): a másik szerint az irodalomnak a kor nagy eszméit, tendenciáit, törekvéseit is ki kell fejeznie, nem állhat félre az emberiség, a társadalom nagy kérdései elől.
Jónás próféta önmagáért él jámborságában, a társadalomtól elzárkózva, s csak keserű tapasztalatok és szenvedések után ébred rá arra, hogy ez a magatartás lehetetlen s egyben bűnös is. Az önmagáért való jámborság, az önmagáért való művészet hamis és hazug: voltaképpen egy előkelő külsővel kendőzött, magasabb rendűnek látszó önzés. Így válik Jónás története Babits számára egyszerre tárgyi és alanyi témává, a költőben küzdő ellentétes művészi és erkölcsi kérdések hordozójává, sőt ennek a küzdelemnek szimbolikus megoldásává, amikor Babits - Jónással együtt - belátja elzárkózása helytelenségét.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak,
oly tétova, céltalan, parttalan,
s ugy hordom régi sok hiú szavam,
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt, jelzőkarókat, gátakat.
Óh, bár adna a Gazda patakom
Sodrának medret, biztos útakon
Vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim.
A Jónás imájában elhangzott vallomás leszámolás azokkal a művészi hagyományokkal, amelyek Babitsot fiatal korában vezették: az ,,elefántcsonttoronynak" - amelyet kortársainak egy része, nálunk és Európában, egyre lankadóbb erővel védelmez, ösztönösen érezve annak korszerűtlenségét, - ablakai és kapuja megnyílnak. S hogy ez az eposz, ez a vallomás nem csupán elvi megoldást, nemcsak formaszerű bűnbánatot jelent, hanem egész emberségének, egész művészi énjének lényeges válságát igyekszik feloldani, azt az öregedő Babits lírája bizonyítja. Hazatalál a közösséghez, a hideg szépség helyett a szenvedéseken keresztül az emberekhez: versei mélyebbek lesznek, s művészet és prófétai hivatás elemezhetetlen egysége jelentkezik bennük.
Fiatal korának eszménye: a tökéletes formaművészet azonban a dolgoknak és a világnak új értékelése után sem hal meg benne, sőt - mondhatnánk - elmélyül. Külső látszatra talán kevésbé feltűnő: valami szemérmesség rejti el, mintha szégyellné, hogy fiatal korában oly kérkedőn csillogott vele. ,,Szonett, aranykulcs, zárd el szívemet, - Erősen, hogy csak rokonom nyithassa" - mondta egyik fiatalkori szonettjében: most pedig forrón buzog fel lelke őszintesége, a mondanivaló oly erővel ragad magával, hogy alig vesszük észre, a vallomások mögött a változatlanul tökéletes formát.
Minthogy pedig a bibliai történet csak tárgya az eposznak, tartalma valójában önvallomás, líra, így alakítása is szerves szintézisbe egyesíti az elbeszélő és a lírikus forma művészetét. Nem követi az eposzi hagyományokat, önálló modort és hangot teremt magának.
Nyelve egy kissé antikizáló, népies és régies hangulatú: a bibliai tárgyhoz alkalmazkodik, az egyszerűségre törekszik, kerüli az elvontságokat. Stílusának legjellemzőbb vonása itt valami páratlan kedvesség. Egy naiv elbeszélő, egy mesélő magatartását ölti fel, ehhez idomul stílusa, de persze az eredeti babitsi nyelv is felcsillant itt-ott, egy-egy jelzőhasználattal, szófordulattal, elárulja magát, - mindez rávezet bennünket arra a lírai önvallomás mögött megbújó iróniára, arra a hamiskásan mosolygó humorra, amely a sorok között minduntalan fel-felbukkan. A költő mosolyog is egy kicsit a pórul járt Jónáson, ezen a szerencsétlen flótáson, - s benne önmagán.
Külön fejezetet érdemelne az apró lelki rajzok pontossága és finomsága. A hajósok a viharban ,,könnyelmű áldozatokat fogadtak", a niniveiek egyre többen jönnek ki kérdezni Jónáshoz ,,kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva, hány nap van hátra még?" Egyik legremekebb helye az a négy sor, ahol a tömeghisztériára hajlamos asszonyok bolondos csapatát rajzolja meg, amint a különös Jónás felcsigázza érdeklődésüket:
S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.
Amint a részletek, akként az egész mű szerkezete is megszabadult az eposzi hagyományoktól. Nincs külön eposzi kezdés, rögtön az események sodrába kerülünk, s azokat soha el nem vesztjük sem epizódok, sem más hagyományos eposzi kitérések kedvéért. A nem közvetlenül epikai anyag: a líra, az irónia, s a lélektani jellemzés, közvetlenül az eseményekben rejtőzik el, legfeljebb néhány sor terjedelméig állítja meg a cselekményt.
III.3.8. A regény
A modern eposz megteremtője nálunk - majd egy évszázaddal Babitsét megelőzve - Arany János, aki a lélektani lehetőségek révén akart életet vinni a régi formájában már halott műfajba. Az ő próbálkozása tehát tulajdonképpen áthajtás a regény területére.
Az eposz és a regény világának egymáshoz való viszonyát érdekesen szemlélhetjük, ha összevetjük a hunok mondai történetének két költői feldolgozását: Arany János Buda halála című eposzát és Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című regényét. Arany a hun faj legnemesebb típusát rajzolta meg Attilában. Buda halálának cselekménye az egész hun nép sorsát eldöntő esemény. A főhős, Attila egyénileg is megkapja ugyan érdeklődésünket, de sorsának az ad jelentőséget, hogy ez a sors dönti el népe jövendőjét. Ezért áll az előtérben az ő alakja, azért szárnyal túl jelentőségben mindenkit, Budát is. Az eposz fonalán lehetetlen nem éreznünk a végzetszerűséget, amely a főhősnek és népének sorsára nehezedik; ott lebeg felettük a törvény, hogy Attila csak akkor lehet a világ ura, a hun nép csak akkor maradhat fenn, ha Attila legyőzi önmagát.
Gárdonyi munkája nemcsak abban különbözik Aranyétól, hogy prózában íródott, hanem egész szellemében. Főhőse nem Attila, nem is a hun nép valamelyik fontosabb hőse, hanem egy görög íródeák, Zéta. Zéta életének nincsen történeti vagy mondai jelentősége, tisztán a maga emberi sorsával köti le figyelmünket. Nem is mondai alak, hanem a költő képzeletének alkotása. Sorsa nem mondai érdekességű sors: meglátja az egyik hun vezér lányát, akiről már hallott egy hun fogoly panaszából, és akit haragos kíváncsisággal néz, a haragjából érdeklődés, csodálat, hódolat, végül szerelem fejlődik. Gárdonyi ezt az egyéni sorsot rajzolta meg. A hős előttünk fejlődik békés íródeákból, barbárokat lenéző görögből hun bajnokká. A költő csak azt mondja el, ami Zéta lelkének alakulására hatással volt. Attila szerepel ugyan Gárdonyi művében is, de Hadúrról és égi támogatásról nincsen szó: Attilát sem mint a nép sorsát eldöntő uralkodót, hanem egyénileg érdekes és jelentős embert ismerjük meg. Nem is a hun nép sorsára kiható életfordulatával igéz meg, hanem egyéni sorsával. Körülötte az élet is teljesebb, mint az eposzban volt. Belelátunk a hun ember lelkébe, megismerjük sajátos, keleti gondolkodását, műveltségét, vallását. Gárdonyi teljesebb világképet ad, mint az eposz adott. Épp ezért aprólékosabb is, részletezőbb, a kisemberrel is többet foglalkozik; és míg az eposzban éreztük, hogy a monda világában mozgunk, hogy a költő is a nép szemüvegével figyeli az eseményeket, itt a múlt rajzában is a való világ képe uralkodik, amint azt egy akkori ember, a görög származású Zéta látja.
A regény akkor születik meg, amikor az eposz elhallgat: az ókor végén, a középkor végén, amikor már elsorvad a lovagi eposz és legenda, s a barokk lendülete után, amikor a nagy érzés elaprózódik, kicsinyessé, egyénivé lesz. Mindez rávilágít arra az egyszerű tényre, hogy a regény akkor szólal meg, amikor egy nagy, általános, magától értődő világrend megbomlik. Amikor a társadalom ismert, örökölt rendje kétessé lesz, amikor az általános, mindenki vallásában való hit megrendül, és kételyek lépnek fel - s az írók, akik az írói lélek természetrajzánál fogva érzékenyebbek másoknál, előbb érzik meg ezeket a kételyeket és belső rezgéseket, mint mások -, akkor jön létre a nagyepikának az a fajtája, amely ezt a lelket kifejezi: a regény.
A regény földi világképet ad, társadalmi képet. A végső, nagy metafizikai kérdésekre próbálhat ugyan felelni, de ez nem tartozik lényegéhez hozzá: a regényben nincsen ,,csodás elem". Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet, de akkor az másfajta csodás elem: az eposz csodás elemében a költő és közönsége magától értődően hisz, a regény írójának azonban a maga művészi eljárásával kell meggyőznie mondanivalójának hitelességéről.
Így a regény művészi egysége sem olyan önkéntelen egység, mint az eposzé, amelynek már a világkép egységét kívülről kell belevinni, s ez nem mindig könnyű. Olykor reflexióikkal, az eseményekhez fűzött gondolatokkal, eszmefuttatásokkal utal az író a történetek értelmére: máskor lírai módon: megérezteti, megsejteti velünk az értelmet. Eötvös pl. inkább reflexiókkal él. Móricz Zsigmond inkább a lírai móddal: magának a regénynek levegőjével, az események megfelelő csoportosításával, az események mögött a hősök sorsának meg-megvillanásával. (Alább mindkettőjük egy-egy regényével részletesen foglalkozunk.)
Különbözik az eposz és a regény közönsége is. Az eposznak hallgatói, a regénynek olvasói vannak. A regény akkor születik meg, mikor a közönség megszaporodik, széleskörűvé lesz. Az európai regény születése idejében ennek kettős oka van: a nemzeti nyelv térfoglalása az irodalomban és a könyvnyomtatás. Az irodalom a latin nyelvről áttért a nemzeti nyelvekre, és így sokkal szélesebb körű közönségre tett szert az addiginál. A könyvnyomtatás pedig korlátlan számú sokszorosítást enged, s így elvben lehetővé teszi, hogy mindenki hozzájuthasson a költő művéhez. Ez a távoli közönség sokkal kisebb alkalmazkodást kíván, mint a hamar fáradó, primitívebb igényű hallgatóság.
A regény szélesebb, általánosabb s ugyanakkor sokrétűbb igények kielégítésére szolgál. Az eposz zártabb, egységesebb kör számára készült, ezért szorosan meghatározott keretei és törvényei vannak, a regénybe elvileg minden belefér: a regény formája kötetlen, szabad. Kötetlenebb, sokágúbb, gazdagabb lehet a cselekmény, lazább a szerkesztés, kényelmesebb a nyelvi előadás.
III.3.9. Eötvös József: A falu jegyzője
Az alábbiakban Péterfy Jenő Eötvösnek A falu jegyzője című regényéről szóló elemzését közöljük:
Jellemezzék saját szavai, hogy fogta fel Eötvös a szépíró föladatát. ,,Van az írónak egy magasabb föladata - írja A falu jegyzőjében -, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papírt fekete karcolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egy pár kedvező bírálat vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik."
E szavak ellenében sok megjegyzést lehet tenni. A szép mű s a szép emberi test nem zárja ki egymást. Nagy költők mindig tükröt tartanak koruk elé, s e tükör azért oly fényes, olyan tiszta, mert az illetők művészi ereje nagy. De azért a föntebbi sorok, amennyiben Eötvöst jellemzik, teljesen igazak. Ő mindig többet nyújtott, mint puszta regényt: mindig eszméknek csinált propagandát, s a nemzet közvéleményére törekedett hatni, akár röpiraton dolgozott, akár regényt írt.
Különösen Eötvös zseniális könyvéről, A falu jegyzőjéről áll e megjegyzés. A Magyarország 1514-ben szabályosabb regény: de meg lehet írni többször. A falu jegyzője azonban ,,páratlan" marad. Ez a regény Eötvös egyik legnagyobb írói dicsősége. Késő idők belőle s a Reformból fogják alkotmányunk régi ,,bástyáit" ösmerni tanulni.
- Az eszmék embere szinte söprűvel megy neki a magyar társadalom kinövéseinek: annyira harci kedvében van, hogy még széles ecsetével is ahány vonást fest, annyi ütleget osztogat. Olyan, mint valami szatirikus Szent György lovag, ki a megyei szörny ellen az ihlet hevével az irónia metsző fegyverével küzd.
Ha soká küzdünk mély meggyőződéssel, tiszta értelemmel homályos ösztönök, homályos agy ellen, a logika fegyverével sallangok, önzetlen odaadással üres lelkesedés és az önérdek sugalmai ellen: kedélyünkben oly a biztosan kifejlődik az irónia hangulata, mint a jó földben a mag. Az illető egyénisége tehetsége választja meg, hogy a hangulat irónia marad-e, vagy pedig szúró szatírába, megváltó humorba csap-e át?
S e tekintetben Eötvösnél fokozatot találunk.
Míg az elméleti vitatkozás terén állott, inkább meggyőzni akart, mint sújtani. Végre cikkeit Reformjában összefoglalta. Az elmélet terén elmondta utolsó szavát. Már a Reformban beszél Eötvös a megyegyűlésekről, mint nagy ,,taktikai műtétekről", mintha mondaná: majd képét adom: a megye Demoszthenészeiről, mintha szólna: majd lerajzolom. Az se rossz, midőn táblabíráinak egyikéhez elvezet, hogy kérdést tegyen nála a törvényhatósági rendszer előnyei felől.
A Reformban szunnyadó irónia A falu jegyzőjében maró szatíra lett. Miután a vita az elmélet terén befejeztetett, Eötvösben az érzelem és fantázia erői is megkívánták teljes részüket. - Eötvös szatírája mély erkölcsi alapból indul ki, soha se személyeskedő, csak az általános érdekeknek szolgál: túlzó, de nem hamisít, s bármennyire csapong, a keserű igazságtól el nem tér. Amit talán zsenialitásban veszt, etikai, erkölcsi ereje által visszanyeri. Néha érzelmességgel párosul. De azért néha könnyed, és van mosolya is. Szinte látni, mennyire érzi az író a gúnyolt állapotok tarthatatlanságát.
Ez az érzet bizonyos tekintetben alakjai rajzán is tükröződik, s a humornak némi csillámlását veti rájok. Nyúzóra például lehetetlen haragudni. Rosszaságánál még nagyobb mulattató tehetetlensége. Tengelyinek végre mégse árthat, s Viola is kisiklik kezei közül. De mily kitűnő ivó, jóízű kártyás!
De Eötvös szatírája nemcsak részletező, hanem kimerítő is akart lenni. Már említém, hogy a Reformban a megyerendszer, s akkori társadalmunk hibáinak leltárát találhatjuk. A regény a leltár képes kiadása. Az a jegyzék, ez az album. Rajzolva vannak benne a szolgabírói ,,igazságszolgáltatás", egyáltalán a hivatalnokok önkényeskedése, jobbágyok nyomora, a kegyetlen végrehajtás, a csodálatos megyei pártélet, korteskedés, tisztújítás, zsidóüldözés, főispáni fogadás, statáriális bíróság, azután a megyei reformerek és szónokok, pénzügyi tekintélyek és hülye angoloskodók, majd a megyei atyafi uralom, hivatalnokok megvesztegethetősége, a börtönrendszer, a polgári s büntető törvénykezés minden csodája. Szóval nincs társadalmi hitványság, politikai bambaság, közigazgatási visszaélés, melyet Eötvös regényéből kifeledne. Olvasó! ebben a teljességben gyilkos kegyetlenség rejlik.
Gyakran játszik tárgyával, mint macska az egérrel. Például nevetséges visszaélések, szembeszökő igazságtalanságok mellett látszólagos okokat hoz föl, amelyeket néha sértő kedélyességgel hosszasan fejteget. ,,A külföld gúnyosan szól alkotmányunkról! Nemességünk adómentességét említik! Mintha bizony minden polgárosodott népnél nem lenne szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak, s mintha nem volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte küzdött, szintén ingyen tartja, s vajon a nemzet elvénült rokkantja nem nemességünk-e?" Ez a tétel a Reformban Werbőczy népéről tudományosan be van bizonyítva. A regényben szatirikus kérdés alakjában szerepel. - A regény minden lapján találni hasonló példákat. Azt hiszem, ezerszer tűrhetőbb a nyílt támadás, mint a szatírának e hadi csele.
Más tekintetben is nagy ereje van A falu jegyzője stílusának. Hasonlatai nagyobbára ,,alkalmaik", csupa ,,tényeket" tartalmaznak. Például: ,,Soha a világ legnagyobb szónokának beszéde ily hatást nem tőn még, mint Porváron Nyúzó ez egyszerű szavai. Midőn egy év előtt a nagy rablás után, mely a porvári vásáron elkövetteték, kisült, hogy az csupa nemesek által vitetett végbe, sőt az orgazdák közt két tekintetes úr is találtatik: az egész megye csodálkozott. A táblabíró sereget bámulat lepte meg az utolsó törvényszéknél is, midőn egy földesúr harmincéves pörében halálos ítéletet akarván mondani, a főügyész panaszkodva jelenté, hogy az alperes tavaly meghalt: de így Porváron nem csodálkoztak még akkor sem, midőn Karvaly a győri ütközet hírét negyven mérföldnyiről másodnap meghozá." E körmondat magában foglalja a Taksony megyei ,,botránykrónika" egy részét.
És most szívesen megengedem, hogy a regénynek hiányai vannak. Szerkezete kifogásolható, fejlesztése mesterkélt. Némely helyen elavult, érzelmes részei is inkább unalmat, mint megilletődést keltenek. Azt is elhiszem, hogy a címszerinti regényhős dróton mozog, az író nemes érzelmeinek, demokratikus irányának fogasa. Csak azért él, mert az írónak rajta kell bebizonyítania: hogy európai ember, a művelt demokrácia híve, kinek meggyőződései vannak, a megye glóbuszán helyet nem találhat. Ezért megy annyi kínon keresztül. Mintegy hivatalból issza meg azt a keserű poharat, amelytől az író nemzetét meg akarta kímélni. Azért készült, hogy szenvedjen.
De hát minden kifogás mellett is - Taksony megye klasszikus megye marad: oly harcok színtere, melyek a nemzet művelődési történetében is fordulóra esnek. A magyar embernek nem szabad felednie Porvárt és Garacsot, hol az emberiség jogai, a demokrácia elvei nevében a szatíra fegyverével sújtották le a haladás ellenségeit.
Eötvös és társai fosztották meg az elavult rendszert elméleti támaszaitól, s újra Eötvös az, ki most a nemzet érzelmét kelti fel ellene, s a ,,megyés" társadalmat a nemzet képzelmében is tönkre teszi.
III.3.10. Móricz Zsigmond: Tündérkert
Ha Eötvös hűen ábrázolta a maga korának társadalmát minden hibájával, magatehetetlenségével, akkor ugyanolyan nagy ábrázolója volt Móricz Zsigmond a XX. század eleje magyar társadalmának. Eötvös az eszmék felől közeledett a valósághoz, Móricz Zsigmond az ösztönök felől. Mind a ketten tele voltak javító szándékkal, reformtörekvésekkel; világlátásuk azonban más és más. Eötvösnél gyakran találunk idealizált, eszményített alakokat, a gondolkodó háttérbe szorítja benne a realista művészt: Móricz ezzel szemben naturalista módon lát és rajzol, néha egyenesen túloz a valószerűségben is.
Regényei közül nem társadalmit, hanem egy történelmit - egyik fő művét - választunk: ennek levegője, emberábrázolása azonban ugyanaz, mint a saját korával foglalkozóké. Íme Rónay György elemzése a Tündérkertről:
A hatalmas Erdély-trilógia első regénye Báthory Gábor erdélyi fejedelemségét s Bethlen Gábor ifjúkorát kelti életre. Báthory Gábor zsarnoksága - mondja a történetíró Szekfű Gyula - ,,magasabb politikai célok nélkül egy születésénél, vagyonánál, sikereinél fogva elbizakodott ifjú ember szenvedélyeinek zabolátlan kifejezése volt. A fiatalember sem érzéki indulatain nem tudott uralkodni, s ezzel magyar urakat, szász polgárokat asszonyaik becsületében sebzett meg, sem gőgjén és hirtelen haragján, mellyel már attól sem riadt vissza, hogy fejedelem létére saját kezűleg vágja le hajdúvezérét, Nagy Andrást, akinek különben árulásait és gyilkosságait megbocsátotta. Feleségétől elválva, közbotrányt okozva él tanácsosai feleségeivel." Öt és fél esztendős uralkodása - 1608 márciusától 1613 novemberéig - a szenvedés, zaklatottság és megpróbáltatások, külháborúk és belső villongások áldatlan és keserű kora Erdély számára.
Móricz Zsigmond regénye híven követi a történelem menetét, nem talál ki mesét, nem költ alakokat: az adatokat telíti élettel, az alakokat kelti élő jellemekké, hatalmas és lenyűgöző valószerűséggel, a valóság páratlan telítettségével.
Ez Báthory Gábor: ,,A keleti úr Attila-álma burjánzott benne: lóháton végigrepülni a rongy embervilág hátán." ,,Nem arra kell neki a háború, hogy nyerjen vagy a vant védje: csak arra kell, hogy dühét, erejét, fiatal lobogó fantáziáját kiterjeszthesse." Szenvedélyes és fantaszta, nincs reális érzéke, indulata túlragadja a valóságon: ,,hiányzott benne a nyugalom s a higgadtság: azt hitte, valamit elképzelni, az már végre is van hajtva". Indulata és fantáziája ragadja kalandból kalandba, vállalkozásból vállalkozásba. Erdélyben, a realitás kicsiny határai közt sehogyan sem fér el ez a túláradó, fergeteges természet: egy egész világ kell neki. Szorongatott, apró hazájában világ elseje akar lenni, roppant impérium ábrándját kergeti. Ráront a Havasalföldre, benn van Radul székhelyén: sebbel-lobbal indult hadjárata, nagy világnak rohanása már fele útján megáporodik, aztán belefúl a sárba: serege szétzüllik, hajdúi megszökdösnek, ő maga rongyos, ízetlen s ingerült szerelmi hálóba bonyolódik: ha nincs mellette Bethlen, a józan reálpolitikus, talán haza se keveredik. De alighogy Szebenbe ér, már újabb tervek rajzanak benne, minden eddiginél merészebbek. ,,Mit tudsz te arról, mi volt az én álmom - mondja Bethlennek. - A szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén, s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündérkertje." S Bethlen bólint rá: méltó terv a legnagyobb fejedelemhez is: s ha végrehajtják, századokra biztosítja a magyarság sorsát. Csak egy hibája van: az, hogy nem lehet végrehajtani. De Báthory nem ismer lehetetlent és nem riad vissza semmi kockázattól, hogy féktelen temperamentumát kiélje. A tündérkert közben véres mocsárrá, sivár, kiégett pusztává züllik: mindegy, Ő - él. Törni-zúzni, ha nem sikerül, s akkor is, ha egy nép, egy ország adja meg az árát. S ha nem megy némettel, menjen törökkel, ha nem megy azzal se, menjen mindkettő ellen: törökhöz állni, birodalmába olvadni, belülről mállasztani széjjel. S tiporni közben lányt is, asszonyt is, ölni, öletni, harácsolni, falni, bort nyakalni, tobzódva roppant erőnket mutogatni, míg egyszerre minden össze nem omlik, s be nem telik fejünk fölött a bosszú. Amikor katonái lemészárolják Kendy összeesküvőit, mikor magyar magyart öl halomra, Báthory megtelik lendülettel, ,,sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély jövőnek, embereknek, országoknak, Istennek, világnak, babonás izgalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit, s az meg is jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák a leölt urak testét az udvarra."
Csak két emberen nincs hatalma ennek a fejedelmi vadnak. Az egyik a felesége, Palotsay Anna, a hideg, tiszta, kemény asszony; a másik, aki csodálja tehetségét és szánja tehetsége rontásra fordultát: Bethlen Gábor. A kettejük vitáiban a magyarság két arca vitázik: a fantaszta, lángtermészetű, hódító szomjú, erején fölül vállalkozó, Attila-álmú, meg a józan, számító, valósággal leszámoló, szerényen építő a keményen megtartó. Ebben a két roppant arányú jellemben Móricz Zsigmond a magyarság egyik lényeges, exisztenciális kérdését ragadja s egyéníti meg.
Van a regénynek egy szélesebb, az egyénin túlmenő problémája is, amikor társadalmunk szerencsétlen alkatát, azt a tragikus szakadékot érinti, mely urat és pórt elválaszt. Ebből a szembenállásból következik, hogy a nép elnyomói ellen a zsarnokkal szövetkezik, s a zsarnok a népet játssza ki a hatalmára veszélyes urak ellen. ,,Báthory Gábor volt az első fejedelem erdélyi földön - jegyzi meg Bethlen -, aki észrevette, hogy a szegény nép nyomorúságban van és ez nem jól vagyon... Amilyen könnyű volt egyre több s több hatalmat adni azoknak, akiknek máris sok hatalmuk volt, olyan lélegzetmegállító a jognélküli népek fölemelése... A kevés hatalom szétdarabolja a birodalmat: a sokaság hatalma eggyé kovácsolja." Csakhogy Báthorynak voltaképpen nem a nép kell, nem a földjén szabadon s emberül élő munkás, aki úgy gyarapítja nemzetét, hogy maga is gyarapszik; az a szabadság, amit ő ad a népnek, csak cserélése a szolgaságnak, urak szolgájából zsarnok katonájává. Ahogy a csellel megvett Szeben ablakából kitekint, nagy diadalérzéssel, mert az imént rendelte el, hogy aki székely jobbágy hadba indul vele Radul ellen, nemességet kapjon, s elrendelte mindezt az ellen, aki valóban szívén viseli a nép sorsát, s akinek épp a nép érdekében való ellenkezéstől fél: Bethlen ellen, hogy ,,fölgyújtsa mögötte az erdőt s az benne égjen", - ahogy ott alátekint a meghódított városra, azt gondolja: megtörte a szászokat, meg fogja törni a nemességet is: ,,s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a tömeg, a Dzsingisz kán s az Attila tömege, mely felsodorja a népeket a világ minden tájáról, az elnyomottak, a megtöröttek, akikből hadsereg nő egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának intésire száguld le az Al-Dunára, el a fekete hegyekre, el Konstantinápolyba..." - a nép helyett horda, szabad emberek helyett vak tömeg, mindenen átgázolva az ő zsarnoki szavára. Pedig - ez is Bethlen Gábor figyelmeztetése -: ,,nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négy lovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett, s hagyja azt a jó legelőre menni."
Bethlen Gáborral Móricz Zsigmond a maga korát is inti, - a kort (1922-ben jelenik meg a regény), amelyben az ország, megtépetten és nyomorultan, mint a Báthory Gábor szegény, megkopasztott Erdélye, azokat a nagyhatalmi ábrándokat látszott tovább álmodni s játszani, amelyek majdhogy a sírját meg nem ásták; romantikus turáni illúziói és mítoszai közt megfeledkezve arról is, hogy csak a ,,sokaság hatalma" ad valódi erőt és nyugalmat, - a sokaság hatalma a sokaság javára, mert ez a sokaság a nemzet, nem pedig az urak, és nem is a fejedelem. Nemzetté tenni a népet: ez volt Eötvös József eszméje, ez a Móricz Zsigmond Bethlen Gáboráé is.
III.3.11. A novella
Voltaképpen epikus műfaj, eseményeket mond el, embereket, emberi életeket rajzol. Mindezt azonban nem a nagyepika széles, nagylélegzetű módszerével, hanem apró, jellemző képekkel, sűrítve mondja el. A novella, éppen úgy mint a ballada, a dráma szerkesztéselvét kívánja: mindennél fontosabb a megfelelő sűrítés, tömörség.
Egy-egy jellemző helyzetet ragad meg az ember vagy az emberek életéből: ezt a helyzetet azonban úgy ábrázolja, hogy sokkal többet mond, mint a csak szóban forgó események. Egy mozzanatban megérezteti a hős, sokszor a hősök s általában a hősökhöz hasonló minden ember életét. A novella elsősorban jelentő műfaj, mint a dráma. Levegője van: atmoszférája; s gyors eseményfejlesztése. Mindenütt rövidség, tömörség.
Hasonlóképpen a drámával való rokonságát mutatja az a mozzanat, hogy a novellaírót elsősorban nem hőse élettörténete vagy egy életszakaszának eseményei, hanem sorsa érdekli. Ez a sors természetesen lehet a legegyszerűbb, a legközönségesebb, s egyáltalában nem fontos, hogy tragikus legyen. Ha pl. a hős sorsában humoros vagy komikus elemeket vél fölfedezni az író, akkor humoros vagy komikus lesz a novella is.
A novella sűrítő szerkesztésmódja természetesen sokkal érzékenyebb az esetleges idegen - pl. lírai - elemek jelenlétével szemben, mint például a regény. Ez persze nem azt jelenti, hogy a novella nem tűri el lírai elemek, utalások, hangulatfestés, stb. jelenlétét, hanem, hogy nagyon is megkívánja azoknak szerves, a mű főmondanivalójához simuló voltát. A jó novellában nem lehet elkalandozni.
Persze mindezek általánosságok. Aszerint ugyanis, hogy mennyire érvényesülnek vagy nem érvényesülnek egy novellában a fenti szempontok, illetve hogy mennyiben hajlik a dráma, vagy ellenkező esetben a puszta rövidrefogott mese, ill. regény felé: igen különböző válfajai jöhetnek létre ennek a zárt és kötött műfajnak. Vannak olyanok, amelyek leginkább a meséhez, az anekdotához állnak közel. Könnyed, kedélyes hangon elmondanak valamilyen történetet tömörebb, kiélezettebb formában, drámaiság, atmoszféra azonban kevésbé van bennük. Jókai, Mikszáth, Móra Ferenc, Gárdonyi a mesterei ennek. A másik véglet természetesen az, ahol éppen a drámaiság, az atomszféra, a balladás légkör uralkodik. Kemény Zsigmond, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Kosztolányi novellái jórészt ilyenek. Alig-alig nevezhetjük viszont - legfeljebb csak terjedelmében - novellának a modern szórakoztató elbeszélésnek nagy részét, amelyek voltaképpen nem is irodalmi művek.
A magyar novellairodalom művelői közül egyik legnagyobb Kosztolányi Dezső. Fürdés című novelláját fogjuk elemezni.
III.3.12. Kosztolányi: Fürdés
Egy apa - név szerint Suhajda, valami szegény hivatalnok - bosszús fiára, Jancsira, aki elbukván latinból, nem tanul a pótvizsgára. Egy harmadrendű balatoni fürdőhelyen nyaralnak, s az apa büntetésből eltiltja a fiút a fürdéstől. Rövidebb huzavona, s főleg Suhajdánénak a fia melletti állásfoglalása után mégiscsak kiviszi magával Jancsit fürdeni a büntetési idő lejárta előtt. A fiú félénk, félszegen viselkedik: apja érzelmeit akarja kikémlelni előbb. Az apát viszont bosszantja fiának ez a hunyászkodó tutyimutyisága: gyávának, ügyetlennek gondolja. Nem elég, hogy buta, még félénk, esetlen is. Beledobja a vízbe. A víz nem mély, a fiú jól tud úszni, hamar kikecmereg. Azután még egyszer beledobja. Most azonban már nem bukkan fel Jancsi. Keresi, keresik. Már csak a hulláját találják.
Ennyi az egész történet. Egy balatoni szerencsétlenség, egy véletlen, egy család tragédiája. Mindez perzselő nyári délután, s minden megtörténik egy félóra alatt: ,,fél háromra járt" - írja Kosztolányi a novella elején, - ,,még három se volt" - mondja az elbeszélés utolsó mondata. A szereplők: Suhajda, a felesége, a fia, a fürdősasszony, egy legény, aki csónakot javítgatott a szerencsétlenség idején, egy orvos, két csendőr, a tömeg a megtalált halott körül, s a többi szegény tisztviselő: a nyaralók a faluban. Ez a váz: a történet s a történetben szereplő emberek. Kosztolányi azonban nemcsak embereket és eseményeket, hanem rajtuk keresztül egy egész kis világot zárt be ebbe a novellába. Szinte semmi sem hiányzik ahhoz, hogy mindezt valóságnak érezzük, pedig mindenre csak utalás történik, minden csak megvillan, s robogunk a végső tragikum felé. Pontos realitás, nyomasztó atmoszféra és tökéletes stílus: íme, ami néven nevezhető Kosztolányi művészetéből.
A külső, a hősöket körülvevő világból nem rajzol sokat, de amit megrajzol, azt oly valószínűen s oly plasztikusan, hogy szinte magunk előtt látjuk. Ott vagyunk mi is ebben a kis falucskában, a kánikula fehér izzásával magunk körül. Ki ne emlékezne a fullasztó nyári napokat felidéző képre: ,,A meszelt kunyhók, a kukoricagórék, a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is. Az akácfák poros lombja pedig olyan fehér volt, akár az írópapír." - Mindnyájan sokszor láttuk ezt. - Vagy: ebédutáni hangulatkép nyaralókkal a hűvösben. ,,Künn az udvarban eperfák alatt nők, férfiak egy ingben, mezítláb görögdinnyét, főtt kukoricát rágcsáltak." Éppen ilyen sokatmondó és lényeget megragadó a jellemzése is. Csak egy-két szót szól, és máris él, pillanatnyi lelki helyzetével együtt, az alak. Pl. Jancsi, amikor először elébünk lép: ,,Vékonyka gyermek volt, haja rövidre nyírva, nullás géppel. Piros tornaing rajta, vászonnadrág, lábán bőrsaru. Pislogott az apja meg az anyja felé." - Három, nem is hosszú mondat, s külsőleg, belsőleg él az alak. Nem ilyen sunyin, moccanás nélkül szokott figyelni minden gyerek, amikor apa, anya róla vitatkoznak? - Vagy az apa, aki nyíltan nem mond igent, de nem bánja, ha a fia mégis vele megy. Nem ad igazat a feleségének, de nem is ellenkezik:
,,Az apa tétovázni látszott.
Anélkül azonban, hogy bármit mondana feleségének, megállapodott egy köszmétebokor mellett, mintha késlekedő fiát várná. Majd nyilván mást gondolt. Kiment a léckapun. A tó felé igyekezett, valamivel lassabban, mint máskor."
De nemcsak az egyes alakok: előttünk áll az egész család, ez a jellegzetesen középosztálybeli család is. Jancsinak nincs kedve, hajlama tanulni, nem való értelmiségi pályára. A szülők erőltetik, de a fiú még pótvizsgára sem tanul. Emiatti dühében az apja azzal fenyegeti, hogy lakatosinasnak, bognárnak adja. A középosztálybeli gyerekek megszokták már ezt a fenyegetést, a szülők azonban csupán mint megfélemlítő eszközre gondoltak erre: egyébként tűzzel-vassal csak keresztül szokták erőszakolni az iskolán szerencsétlen fiúkat. Mert a cím, a rang, a diploma, ez az ideál... Kosztolányi mindezt megérezteti, anélkül, hogy ki is mondaná, az alakok viselkedésével, hanghordozásával, magatartásával.
Legnehezebb beszélni a novella atmoszférájáról, s azokról az eszközökről, amelyekkel ezt megteremti. Pedig ez a fojtott levegő az, ami már az első mondatnál érezhető, s tart mindvégig, az utolsó mondatig. Az elbeszélő egyetlen arcizma sem rándul, sehol egyetlen írói közbeszólás, hangulatkeltés, felkiáltás. Mindent pontosan, szabatosan, néhol részletezve mond el, s mégis az egész novella fölött ott lebeg ez a nyomasztó végzetszerűség: érezzük, hogy valami történni fog, bár fogalmunk sincs még - s az író egyáltalában nem célozgat rá -, hogy mi.
Stílusa maga a klasszikus tökéletesség. Mondatai általában rövidek, csiszoltak: szinte mindegyik remeke a prózai ritmusnak. ,,Fehéren sütött a nap" - kezdi, s a hangnem voltakép mindig ez marad: egy-egy nem is túlságosan kirívó, meglepő jelző vagy határozó (mint itt a ,,fehéren") ad az egyszerű mondatoknak annyi színt, a leírt jelenségeknek annyi pontosságot. Néha egy igével teszi egészen érzékletessé a képet. A fiú például amikor futott, ,,tapsikolta a port". Másutt a vízből jön ki: ,,két öklével nyomigálta a szemét, mert nem mindjárt látott." - Vagy: az apa keresi a fiát: íme az izgalom, a félelem, a sikertelenség, a reménytelenség riadtsága, s a már jelentkező lelkifurdalás mind-mind stilárisan érzékeltetve:
,,Kereste-kereste, mindenhogyan, az iszapba hasalva, könyökölve guggon, újra és újra, körbe forogva, oldalt billenve, módszeresen számon tartva minden helyet."
III.3.13. Kisebb epikai fajok
Az epikai műfajok kialakulása folyamán az eposz és regény mellett kisebb műfajok is jöttek létre, bennük egyrészt átmenetet láthatunk e két jelentős műfaj között, másrészt azok egy-egy jellemző sajátságának megvalósulását.
A novella verses megfelelője a költői elbeszélés. Utolérhetetlen remeke Vörösmarty Szép Ilonkája. - A kisebb tanító célzatú elbeszéléseket tanító meséknek nevezzük. Keletkezésük a népmesével esik össze, de virágzásuk egyes írók nevéhez fűződik, akik az állatok sorsával, beszédjével példálódzó népmese motívumait a maguk friss képzeletével gazdagították, átformálták (Aisopos, Phaedrus, Lafontaine, nálunk Fáy András). Az idill azokból a mutatványos tréfákból nemesedett költői műfajjá, amelyeket a görög nép mulattatására vándor mulattatók rögtönöztek falusi környezetben. Az egyszerű életnek ez a megjelenítése ihlette meg a görög Theokritos lelkét, aki idilljeiben a pásztorok és a kisvárosok lakóinak életét ábrázolta. Később álpásztorkodásba fulladt a műfaj. Ma általában az egyszerű emberek derűs életét festő művet nevezik idillnek. A mi költészetünk legnagyszerűbb ilyen természetű idillje Petőfi Téli esték-je és Arany Családi köre. Az idillel rokon műfaj a genrekép, amely egy-egy embertípust mutat be, valamint az életkép, amelyek tárgya a való életnek egy-egy jellemző jelenete. A legszebb magyar prózai idilleket, genreképeket és életképeket Gárdonyi Géza írta (Az én falum).
13. Greguss Ágost meghatározása (,,dráma, dalban elbeszélve"), mint Ortutay Gyula kimutatja, nem feltétlenül érvényesül minden egyes balladában, - vannak inkább drámai, inkább epikai és inkább lírai jellegű balladák. ,,Az egyes balladákra alkalmazva ez a meghatározás túlságosan nehézkes és merev. A ballada műfajának egészére azonban föltétlenül érvényes." (Buday-Ortutay: Székely népballadák, 40.)
14. Az itt következő egyes elemzések a tárgyalt műveket rendszerint egy vagy egy-két szempontból tárgyalják. E szempontok megválogatásában az a szándék vezetett, hogy a különböző műfajok darabjai együttesen lehetőleg valamennyi lényeges szempont alkalmazására példát nyújtsanak.
III.2. Az irodalmi műfajok
Ha az irodalmi művek rengetegében el akarunk igazodni, figyelembe kell vennünk azokat a természetes felosztásokat, amelyek egyrészt a történeti alakulás, másrészt pedig a művek mögött álló lelkiség szempontjából csoportokba foglalják az irodalmi alkotásokat.
III.2.1. A műfajok lélektana
A poétikai eszmélkedés kezdete óta három úgynevezett fő műfajt szokás megkülönböztetni, s ez a megkülönböztetés lényegi megfigyelésen alapszik. Az irodalmi fő műfajok: a líra, epika, dráma. Más a lírai, más az epikai és más a drámai alkotás: más feltételei vannak, más követelményeket támaszt az alkotóval szemben, s természetesen más jellegű megközelítésre van szüksége a befogadónak is. A három nagy költői alapműfajt a költői alakítás természete, a nyelvi képzelet különböző irányulása és természetesen a mögöttük álló lelkiség és mondanivaló választja el egymástól.
Ahol a költő lelke elsősorban érzelmi telítettségű, vagyis az egyéni hangulat uralkodik rajta, ott adva van a lírai alakítás lelki alapja. A líra kifejezési tartalma tehát elsősorban a hangulat, ábrázolásának birodalma az egyén, ábrázoló érdeklődésének tárgya az egyén lelkiállapota. Szerkesztési alapelve az ütem, az akkord: a létrehozott alkotás egylendületű, legfeljebb változatok formájában gazdagodik. Mindez a zenével való rokonságot mutatja.
Akinek lelkivilága elsősorban értelmi színezetű, akinek érdeklődése a külső világ felé fordul, az epikának fogja föl és alakítja a világot. Amit kifejez, az nem egy hangulat, hanem érzelmek, hangulatok hullámzása. Ábrázolásának tárgya a világ, a sok-ember, a társadalom ami érdekli: az élet. Szerkezeti elve a szélesség, a gazdagság. Eljárása a festőével rokon.
Akinek lelkében a világgal való akarati szembenállás a legerősebb, vagyis az erkölcsi, morális problémák foglalkoztatják, annak a számára a valóság drámai jellegű. Nem az egyén, mint olyan és nem a világ érdekli, hanem az ember mint ember; és az emberben nem a lelkiállapotok és nem a külső élet, hanem a sorsa. Érzelmi világára elsősorban a küzdelmes feszülés a jellemző. Szerkezeti elve a sűrítés: ebben a szobrásszal rokon.
Íme, a három műfaj, helyesebben a költészet három lehetősége. Persze ez a ,,természetes felosztás" nem fedi mindenestül a poétikában szokásos műfaji elnevezéseket. Azok ugyanis részben a poétikában hagyományokhoz ragaszkodva, részben a lényeget nem fedő külsőségek szerint különítik el a műfajokat. Viszont az így felfogott líra, epika, dráma nem válik el egymástól határozott körvonalakkal, mert hiszen ezek a különböző alapvető beállítottságok ritkán találhatók meg egy költőben, íróban tisztán, s így a különböző alkotásokban is keveredve jelentkeznek. Viszont éppen ez az, ami színez, egyedivé tesz egy verset, egy regényt, egy drámát. (Így pl. Vörösmarty eposzai lírai ízűek, Ady lírája drámai jellegű, stb.)
Ha már most ezt a három alapműfajt az esztétikai lényegüket tevő tartalom és forma szempontjából vizsgáljuk, akkor a következőket állapíthatjuk meg. Az epika tartalma: történések, alakítása (formálása): közlés; a líra tartalma: az én belső világa, alakítása: ennek kiömlése; a dráma tartalma: cselekmény, küzdés, belső feszülés; alakítása: megelevenítés.
A régi irodalmi elmélkedés egész külön tudományágat hozott létre a műfajok s azok törvényszerűségeinek, természetének vizsgálatára. Ez a poétika (költészettan). A poétika a költészetről szóló tudomány, amely a költői művek megértésére és élvezésére tanít.
III.2.2. Népköltészet és műköltészet
Ha a műfajokat történeti kifejlődésükben akarjuk megérteni, akkor meg kell vizsgálnunk elsősorban magának a költészetnek mint az emberi élet egyik funkciójának kialakulását, létrejöttét, annak naiv, primitív ősállapotát, majd későbbi tudatosuló kiszélesedését.
A költészet az emberi természetnek két sajátságából született. Az egyik az önkifejezés ösztöne: az ember ki akarja valamiképpen fejezni, másokkal is közölni azt, amit érez. A másik a szépnek velünk született szükséglete. A költészet hármas viszonynak volt tükre: az embernek a világ felett álló legfelső Hatalomhoz, embertársaihoz és önmagához való viszonyát tükrözte.
A költészetnek ezt az ősi állapotát, amely a primitívebb viszonyok között élő népeknél, sőt a fejlettebb társadalmak alsóbb rétegeinél még ma is megtalálható, népköltészetnek nevezzük.
A népköltészetet illetőleg a közfelfogásban bizonytalan és homályos fogalmak járják. Éppen ezért szükséges, hogy megismerkedjünk a tudományos kutatások jelenlegi eredményeivel. Legbuzgóbb kutatója ezeknek a problémáknak nálunk Solymossy Sándor, a következőkben az ő gondolatai nyomán haladunk.
A föld népének munkája nehéz és megerőltető, de éppen munkájának egyhangúsága miatt kifejlődik benne valami változatosságra való törekvés. Az emberi szervezet alapvető igénye szólal meg ebben, amely mind a testiekben, mind a szellemikben változatosságot követel. A testében kifáradt földművelő az egész napi munka folyamán szellemileg kielégítetlen marad, s ezért este mindenképpen arra vágyakozik, hogy képzeletét és érzésvilágát is megmozgathassa. Ezért kerül a sor esténként a napi munka után az úgynevezett ,,szórakozásra". Vacsora után, mielőtt aludni térnének, összejön a család, a szomszédok: a kukoricahántás, a tollfosztás, a fonó és egyéb összejövetelek alkalmat adnak arra, hogy szellemük is táplálékot kapjon. Gondolataik először a napi munka körében járnak, de azután mindinkább eltávolodnak attól, működni kezd a képzelet, nótára gyújtanak, babonák és ősi hiedelmek kelnek életre közöttük. ,,Ez az így fölelevenült szellemi élet termő talaja a költészetnek. A köznép költői termése, az úgynevezett ihlet pillanatai náluk nem magányos elvonultságban jelentkeznek, mint a műíróknál... Ellenkezőleg, nekik ehhez hallgatóság kell, együtt érzők és gondolkozók, amikor az alkotás ösztönösen, önkéntelenül váltódik ki, már tudniillik az arra hajlamosakból, a sikerektől bátrabbá tett nótafákból, mesefákból. Ha megkérdezzük, hogy csinálja? a felelet rá, mint annyi följegyzés igazolja, mindig az, hogy ,,nem tudom, csak úgy gyün"! a népköltészet termései tehát voltaképpen rögtönzések, melyek azután az újabb felmondások, emlékezések alkalmával bizonyos mértékig megváltoznak, új formákat, új mozzanatokat vesznek fel.
A nép számára ez a szórakozás nemcsak henye időtöltés; majd' olyan szükséges ez számára, mint a napi munka: eloszlatja a napi gondokat, feloldja a lelket, megnyugtatja és előkészíti a nyugodt álomra. A költészet ősi forrása, keletkezésének indító oka: élet és lélektani szükséglet."
Később az írásbeliség és a belőle fakadt műirodalom kettéosztja a költészetet: népköltészetre és műköltészetre. A népköltői mű szerzője ismeretlen marad a nagyközönség előtt, ,,egy a népből"; ezzel szemben a műköltő ismert valaki, aki egyenesen súlyt helyez arra, hogy műve az ő alkotása. A népi termékek terjesztésének eszköze az élő beszéd: egyik nemzedék a másiknak adja át, egyik vidékről a másikra vándorol, az átadásoknál természetesen változásokat szenved, így jönnek létre a változatok. A műirodalom alkotása ezzel szemben állandó marad, mert közlésének eszköze, az írás, hosszú időkön át megőrzi változatlanul. A nép egyszerű viszonyai költését is egyszerűvé teszik, a műköltő ezzel szemben kedveli a bonyolultságot.
Aszerint, hogy az ihletet adó esti órák hangulatát inkább a képzelet vagy az érzelem dominálja, a népi költés jellege epikus vagy lírai lesz. A költészet születésénél a képzelet és érzelem áll, ezek hozzák létre a műfajokat, amelyek az idők folyamán csak kifejezésformáikban változnak, fejlődnek, gazdagodnak, de lényegük mindvégig azonos marad.
Az újabb kutatások kimutatták, hogy a kezdetleges emberiségnél a líra szinte kizárólag a nők tulajdona, az epika pedig a férfiaké. A nő - főleg ezen a fokon -, elsősorban érzelmi életet él, a tűzhely, a család belső problémáival van elfoglalva: aggódva várja a férjét, s egész valóját megmozgatja az anyai szeretet; mindez a lírai költésben találja közvetlen kifejeződését. A férfi figyelme viszont kifelé, a külvilág eseményei felé fordul, élete - utak, vadászatok, küzdelmek, harcok - tele vannak eseményekkel, hiúsága elsősorban ezeket kívánja közölni, akkor is, ha társaival összeakad.
,,Annak oka, hogy e merev szétválasztottság líra és epika között időtlen időkön át megmaradt... a kezdetleges törzsek társadalmi berendezettségének folyománya. Sehol oly szigorú munkamegosztást nem találunk, mint az elmaradt fajoknál. A férfi a maga munkakörébe a nőt nem engedi beleavatkozni s azt meg nem kockáztatja, hogy asszonyának segítsen, nehogy köznevetségnek legyen társai részéről kitéve." Így születik meg a nők körében a lírai költés, a férfiak ajkain pedig az epika. A dráma kezdettől fogva közösségi eredetű: azokból a vallásos értelmű álarcos táncokból született, amelyekkel a primitív néptörzs a szellemeket iparkodott kiengesztelni. Így mindhárom főműfaj nemcsak az elméleti elgondolás, hanem a néprajzi történeti kutatás szerint is három különböző alapvető emberi szükséglet, illetőleg magatartás kifejezője.
III. rész - Az olvasó művészete
III.1. A művészi újraalkotás
III.1.1. Az újraalkotás fogalma
A költészetet - általában minden művészetet - átélni voltaképpen annyit jelent, mint a művet magunkban újra megalkotni. Bizonyos értelemben az megy végbe a befogadóban, ami a alkotóban végbement. Az alkotást nemcsak írni művészet, de átélni is. ,,A művészet sugárzás - mondja Márai - , de ezt a sugárzást csak azok tudják értékelni és felfogni, akik magukban hordozzák azt a lemeznél, membránnál is érzékenyebb műszert, mely rögzíti és továbbítja néző, hallgató, olvasó lelkébe a művészetet."
Az átélés, az alkotások művészi befogadása, újraalkotása egy másfajta, mondhatnánk másodlagos művészet, de az emberiség szempontjából éppen olyan fontos művészet, mint maga az alkotás, sőt minthogy az emberek általában inkább irodalomélvezőkből, mint írókból állnak, talán még fontosabb. Azt mondhatná erre valaki: ha művészet, akkor nem alkalmas rá mindenki, akkor erre is születni kell. Csakhogy szerencsére: erre a művészetre valószínűleg minden egészséges lélek születik. Semmi okunk azt hinni, hogy rosszabbul állnánk e téren, mit ahogyan a zenei képesség terén mutatják az újabb kutatások: ezek szerint ugyanis olyan ember, akinek egyáltalában ne volna hallása, nagyon ritka; a hallás pedig igen fejleszthető. Mégis ezen az eredetileg meglevő képességen rengeteget ronthat egy-egy rossz tanító, a helytelen irodalmi nevelés, viszont igen sokat jelent, ha már a gyermeket rászoktatjuk az irodalmi alkotások helyes átélésére és értékelésére.
Milyen ennek az újraalkotásnak a természete? Hogyan kell megközelítenünk egy irodalmi alkotást, amikor hallgatjuk vagy látjuk? A művészi újraalkotásnak ugyanazt a tartalom-formaegységet kell megragadnia, amely az irodalmi alkotást művé teszi. Amint rossznak, gyöngének mondunk egy olyan alkotást, amelyben ez az egység nincs meg illetve hiányos, rossz lesz az újraalkotás is, amelyben az egyik vagy a másik elem hiányzik vagy csökevényes. A művészi alkotások befogadása tehát azt jelenti, hogy nekünk is alkotó tevékenységet kell végeznünk. Mintegy újra kell alakítanunk a költő vagy író művét: tartalomra és formára egyaránt érzékenyen ügyelve. Mondhatnánk úgy is, hogy egyszerre kell néznünk, helyesebben figyelnünk, tartalmat és formát, külön-külön is, ugyanakkor egységüket is. ,,Azok a könyvek - írja Kosztolányi - melyek könyvtárak polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, Olvasó! Bármennyire is befejezett remekművek, csak utalások vannak bennük, célzások, ákombákomok, melyek pusztán egy másik lélekben ébrednek életre. A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, az olvasó, aki olvassa."
Az újraalkotó tevékenysége kötve van a mű adottságához, de kötve van a befogadó szabad egyéni szelleméhez is. Az első kötöttség biztosítja az élmény viszonylagos tárgyilagosságát, objektivitását, a második pedig az élmény szabadságát.
Kötve van az újraalkotó tevékenység a műhöz, sőt ezen keresztül bizonyos értelemben az alkotó művészhez is. A befogadás élményét már egészen primitív fokon is aláfesti az a tudat - ha még oly homályos alakban is - hogy itt műről, tehát egy alkotóművész munkájáról van szó: adva van egy határozott tárgy (a mű), és adva van egy határozott egyéni lelkiség (a műben kifejeződő művész). A művészről való világos vagy lappangó gondolat a tapasztalat szerint minden művészi befogadó élményben benne van. A műnek és a művésznek ez az adottsága többé-kevésbé köti a befogadó tudatos tevékenységét. Nem köti azonban, mert a dolog természete szerint nem is kötheti azt, ami tudattalan: saját adottságainak, emlékeinek, közvetlen társításainak bonyolult világát. Márpedig a befogadó ezen a közegen keresztül, ezen átszűrve fogadja be a műbeli adottságot is. Az eredmény e kettőnek összhatásából alakul ki. Az élmény így nem lesz a művész alkotóélményének tökéletes mása, de valami olyasféle: egy szabad - a befogadó szempontjából nézve alkotói - élmény, amely azonban a műből indul ki, mindvégig a körül lebeg, ahhoz akar a maga lehetőségei szerint alkalmazkodni, végelemzésben azt akarja a maga számára megvalósítani.
A dolgok természete szerint tehát ez az újraalkotó élmény lényegében megfordítottja az alkotóélménynek. A művész az élményből indul ki, azt dolgozza fel a maga alakító tevékenységével, ezt dolgozza bele szellemi-formai eszközeivel az anyagba: az alakítás eredménye a mű. A befogadó számára a mű az első adottság. Az ő számára a mű pontosan ugyanazt jelenti, amit a művész számára az élmény. Ezt dolgozza föl a maga alakító módján, amikor végigéli az anyag formáltságának mozzanatait, és azokból belső átélés útján jut vissza a bennük tárgyivá lett élményhez. A befogadó műve voltaképpen az az élmény (illetve annak kötötten-szabadon átalakított formája), amelyből a művész kiindult. Ez az élmény most már, hogy így mintegy műként újra megalkotta a maga számára: az ő számára is a műben jelenik meg. Ez a mű azonban most már valamiképpen az ő műve is, ő is benne van, nemcsak a művész: ,,magáévá tette" a művet. Ez a gondolat érteti meg velünk az esztétikai befogadó élmény óriási jelentőségét és egyéni értékét. Az igazi újraalakítással a befogadó a szó szoros értelmében szerzőtárssá válik; teremtői módon részesévé lesz a művész belső világának.
III.1.2. Az első benyomás
Az így befogadott újraalakító élményben könnyen megkülönböztethetünk három mozzanatot, mintegy három egymásból következő, egymást feltételező ütemet. Természetesen nem szabad ezt a három mozzanatot úgy fogni fel, mint egymást feltétlenül időileg követő három fázist. Az esztétikai befogadás lefolyásának pillanatnyisága lehetővé teszi, hogy ez a három mozzanat olyan gyorsasággal kövesse egymást, hogy időbelileg olykor ne is tudjuk elkülöníteni, mint ahogy nem tudjuk időben kettéválasztani az érzéki hangbenyomást a szó jelentésének felfogásától. Mégis elvileg azt kell mondanunk: előbb meg kell hallanom a hangot, hogy értsem. Ilyen elvi értelemben különböztethetjük meg az újraalakító élmény három ütemét.
Az első ütem: a műnek mint élménynek megragadása. Ha a szót pillanatnyi értelmében vesszük, így is mondhatnánk: az első benyomás. De az egész benyomást értjük, tehát nem a puszta érzéki mozzanatot, hanem annak jelentését, vagyis esztétikai tartalmát is. Ebben az ütemben, amennyire a két elemet egymástól el lehet különíteni, az objektív elem, a mű adottsága a döntő. A gyakorlatban persze nem lehet kizárni a szubjektív elem szerepét már ebben az első benyomásban sem. Hiszen tudjuk, hogy már érzeteinket is ,,szerkesztjük", tükrözzük. Mindazáltal ezen a fokon a szubjektív elemnek mindenképpen alárendelt jelentősége van, mert a műben felénk áradó adottság olyan energiával foglal le bennünket, hogy az első pillanatban inkább passzívan viselkedünk, és a mű világába való szubjektív beleélésünk nem ér rá teljes egészében kifejlődni. Azt érezzük ki a műből, ami benne az, amibe aztán beleérezhetjük magunkat. Persze ez az első benyomás igen különböző jellegű lehet, aszerint, hogy a tartalomnak melyik eleme uralkodik benne: az ábrázolás-e, a kifejezés-e, a jelentés-e, - vagy talán nem is tartalmi mozzanat, hanem egy formaelem, vagy akár az érzéki benyomás mint ilyen. Hogy ezen mozzanatok közül melyik az uralkodó, az függ az egyes egyének adottságaitól és az egyes művek természetétől (primitív lelkeknél, gyermekeknél az ábrázolási tartalom uralkodik, szakembereknél, sokszor művészeknél: formai szempontok). Ahol a műben nagyon határozott a tárgyi tartalom (epikai vers, történeti kép, stb.), ott az első benyomáson rendszerint ez uralkodik. Ahol ez kevésbé nyomul előtérbe (lírai vers, szimfonikus zene), ott a kifejezési mozzanat szokta megfogni a pillanatnyi befogadót.
Ez az első benyomás közvetlen és határozott, és az elmélyedés időbeli lehetetlensége mellett is teljes esztétikum lehet. Viszont az emberi szellemnek tökéletlensége egyrészről, a minden igazi esztétikai műben megnyilatkozó értékek gazdagsága pedig másfelől: megokolja azt a tételt, hogy bármennyire esztétikai jellegű az első benyomás, a mű igazi esztétikai befogadására mégsem elég.
III.1.3. A feldolgozás
A tulajdonképpeni újraalkotó tevékenység ugyanis csak most kezdődik. Az első benyomás megadta az élményt, sőt többet annál: az esztétikai újraalkotás csíráját; ez most ki akar fejlődni, megvalósítani belső lehetőségeit. Ez a műben rejlő titokzatos akarat egyesül a befogadó ösztönszerű vagy tudatos alakító akaratával, aki most már magáévá akarja tenni a megpillantott értéket. Ennek a folyamatnak lényege: az első benyomásban megragadott mozzanatból kiindulva, a szellem mintegy bejárja a mű többi mozzanatait (már amennyire ezt az adottságai és belemélyedése lehetővé teszi). Közben állandóan együtt hat az élmény objektív és szubjektív eleme: a műből áradó benyomások kiérzése és az azokba való beleélés. Amint az előttem kibontakozó részletekhez újra meg újra visszatérek, s azoknak mozgását, változását belső szellemi mozgásommal végigkísérem: egyre újabb meg újabb mozzanatokat fedezek fel a műben. De felfedezéseim során állandóan kísér mindaz, amit bennem ezek a benyomások éppen felébresztenek. A fölismerés illetve kiérzés minden egyes mozzanatában szétválaszthatatlan elegyedéssel ömlik bele a beleélés élővize. Minél fogékonyabb és gazdagabb lélek, és minél képzettebb esztétikailag valaki, annál jobban uralkodik ebben a színes vegyületben az objektív, a műből áradó érték. Ugyanakkor, bár egyre halkabban és finomabban, de egyre gazdagabban és egyre mélyebbről árad bele az élménybe egyéniségünk tartalma: egyéni állandónk, és abban alázatosan elvegyülve, tökéletes és élő egységet alkot vele.
Ennek a feldolgozásnak a folyamat természete és a kísérletek bizonysága szerint nagyjából két iránya különböztethető meg. Az egyik az ábrázolást stilizálja és eszményíti a kifejezés útján jelentéssé, a másik a kifejezést eszményíti: ábrázolás útján. Az első mód szemléltetésére álljon itt Péterfy Jenőnek Munkácsi Mihály Milton képéről szóló néhány sora.[11]
,,Miltont a részvét teremtette; mintha a festőt elsősorban a kontraszt (ellentét) hatotta volna meg, mely az ő s a vak költő világa közt létezik. A sötétség borzalmát csak az érezheti kellőleg, ki annyira a színekben él, mint a festő. De Munkácsy gondoskodott arról, hogy a részvét forrása sokkal előkelőbb legyen, mint pusztán Milton törődött volta. Az eszményi oldal, mely a festő értelmében megvolt, kifejezést nyer a Képen is. Az első pillantásnál Miltont majdnem igénytelen alaknak lehetne mondani. Fonnyadt lábszárai a szűk harisnyát alighogy betöltik, vékonyak. Teste is görnyedt, szenvedő, karja görcsös mozdulatú; keze ráncokkal borított. De az alak titkát csak akkor ismerjük, ha fejére nézünk. A beeső napsugár eszményítő reflexei között, a halványpiros karszék hátteréből (a színek hatása, egybejátszása itt valóban meglepő) konyul előre a fekete bársony puritán-öltönnyel födött alak feje. A fej hajlása a lehető leggyöngédebb, legszebb: olyan, mint fonnyadt szirmáról a virágé. Érezzük, hogy az élet ereje az agyban él: az arc vonásain is megvannak ugyan az évek barázdái, de mégis a szellemi munka kinyomata sokkal meghatóbb rajta. És e szempontból nézve a képet, most úgy tetszik, mintha az egész alak a szellemi munka számára élne. Mintha a test többi része csak azért volna, hogy az agy tovább élhessen; úgy érezzük, hogy e vézna testet nem érheti baj, míg agya működik: az utolsó nagy gondolat lesz nála szíve utolsó dobbanása is."
A második módra jó példa Baudelaire-nek a Lohengrin nyitányáról szóló beszámolója:
,,Elmondhatom-e, szavakba foglalhatom-e azt az önkéntelen belső érzést, amelyet képzeletem alkotott ugyanabból a darabból, amikor először hallottam, lehunyt szemekkel, és úgy éreztem, hogy elszakadok a földtől?... Emlékezem, hogy az első ütemektől kezdve ama boldog benyomások egyikét éreztem, amelyeket minden élénk képzeletű ember ismer az álomból és az álmodozásból. Éreztem, hogy megszabadulok a nehézkedés kötelékeitől, és emlékezetem segítségével megtalálom azt a rendkívüli gyönyört, mely a magasságokban kereng. Aztán önkéntelenül szemem elé tűnt annak az embernek boldog állapota, akit egy nagy álmodozás tart a hatalmában. Tökéletes magányban, de egy végtelen horizontú, végtelen kiterjedésű fényes magányban; ez maga a végtelenség, minden egyéb dísz nélkül. Csakhamar egy még élénkebb világosság benyomását éreztem, olyan növekvő fényerejű, hogy a szótár árnyalatai elégtelenek ennek a hévben és tisztaságban egyre újraszülető fokozódásnak kifejezésére... Ekkor tökéletesen kialakult bennem egy fényes környezetben mozgó lélek képe, a gyönyör és az ismeret elragadtatása, magasan a természeti világ fölött, és messze távol attól."
III.1.4. Az újraalkotott mű
Mikor ér véget ez az alakító folyamat? Szabatosabban: mikor érjük el az előbb tárgyalt mozzanatok során a törvényes célt: mikor alakult újra bennünk valósággal a mű? Amikor a folyamat lendülete elnyugszik: amikor a befogadó úgy érzi, hogy most már ,,fogja" a művet. Ez nem jelenti azt, hogy vége a befogadásnak, hogy többé már nem kell ,,harcolni a művel", hogy már csak nyugodt szemlélés van hátra, amely csak a meglevőt erősíti, de újat már nem ad. Minél tökéletesebb a mű, minél kongeniálisabb a befogadó, minél tökéletesebb volt az újraalkotó folyamat, annál kevésbé lehet valójában befejezni, - csak abba lehet hagyni. De mégis, valami ideális nyugvópont beáll egyszer, amikor úgy érzi az ember, hogy most már csakugyan a művet látja: helyesebben: hogy most már valamiképpen megfelelt a műnek. Nem abban az értelemben, hogy kimerítette volna: minél tökéletesebb volt az újraalkotás, annál jobban érzik, hogy a mű kimeríthetetlen. Az igaz művel szemben az igazi újraalkotó jól tudja, hogy vele való minden újabb érintkezés újabb szépségeket fog kinyilatkoztatni, és újabb belső mélységekbe, lelki redőkbe fog belevilágítani benne magában is. Azért egyre erősebb vágyat kezd érezni, hogy újra meg újra találkozzék, újra meg újra harcoljon vele. De mégis: eljön a pillanat, amikor úgy érzi, hogy törekvése törvényes eredményt ért. Ami még hátra van, az elvben végtelen: végtelen munka, fogyhatatlan gyönyörűség, kimeríthetetlen érték, - de ami már megvan belőle, az már érték, és pedig az az érték, amiért a mű létrejött, amiért érdemes volt megharcolni vele, amiért érdemes volt élni a művésznek, a befogadónak - az embernek. Amíg erre a pontra el nem jutott a befogadás folyamata, addig még nem teljes az esztétikai jellege. Az egész-élmény ebben a pillanatban jön létre, illetőleg ekkor kezdődik, hogy aztán többé véget ne is érjen, csak a körülmények szerint megszakadjon. De a megszakadás után is ott marad a lélekben, mint annak immár szervesen beleépült, kitéphetetlen, boldogító sajátja.
Ezt a befejező mozzanatot voltaképpen visszaérzésnek kellene nevezni. Ez az a pont ugyanis, ahol az egész többé-kevésbé tudatossá vált szubjektív tartalom véglegesen visszaolvad a mű tárgyiságába. Most már mindent, amit gondoltam, éreztem vagy akartam vele kapcsolatban, magában a műben találok meg, éspedig nem a beleérzés értelmében való tudattalan azonosítással, hanem belülről megvilágosodó felismeréssel. Most már tudom, hogy amit vele kapcsolatban az alakító élmény során magamból merítettem, az sem merült volna fel, ha a mű nem váltotta volna ki belőlem. Most már tudom, hogy abból az egész érzelmi és gondolati, érzéki és szellemi-formai rajzásból, amely végigzúdult rajtam, csak az volt esztétikailag jogosult és így értékes, aminek objektív megfelelőjét magában a műben találom meg. Az érzéki benyomás tudatosult és értelmet nyert, a csíraszerű megértés világossá, határozottá lett, elmélyült, hátteret, horizontot, egész-vonatkozást kapott. Az átérzés alanyilag elmélyült: én-érzésem erősödött, gazdagodott, ,,előkelőbbé" lett; tárgyilag: ,,értem" az írót, és látom, hogy lényegében mindketten ugyanezt érezzük: valamiképpen az életet, a sorsot, a mindent. Végelemzésben: több, különb, emberebb lettem, de ugyanakkor szerényebb és alázatosabb is, mert a művel és a műben megnyilatkozó titokkal szemben átérzem kicsiségemet. Most már újraalkottam a művet: a tőlem független művésznek tőlem független alkotását, - de egyszersmind meg is szüntettem mindkettőnek ezt a tőlem való függetlenségét, amikor a mű alázatos befogadása megszüntette az én vele-szemben-való függetlenségemet is. Ez a mű most már nem egészen ugyanaz, ami volt: most már az én művem is. Nem úgy az enyém, hogy megszűnt volna a maga alkotójának műve maradni: nem a művet alakítottam magamhoz, hanem magamat műhöz. Ez az új alkotás az esztétikai értékélmény teljessége. Gyönyörű példája ennek a teljes újraalkotó élménynek Harsányi Kálmán drámai leírása Bach Máté-passiójának átéléséről a Kristálynézők c. regényének elején.
A maga kissé félszeg modorában, hirtelen készült beszámolójában ugyanezt állítja elénk a következő szöveg is. Szerzője egy huszonegy éves lány: a vers, amelyről beszámol, Juhász Gyulának a Tápai lagzi című verse, amelyet egy esztétikai kísérlet alkalmával többször felolvastam: a kísérlet résztvevői leírták benyomásukat. Itt közöljük egymás után a verset és a róla készült beszámolót.
Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,
Beléjekondul a repedt harang,
Kutyák vonítanak a holdra fel,
A túlsó parton varjúraj felel.
Brummog a bőgő, asszony lett a lány,
Az élet itt nem móka s nem talány.
A bort megisszák, asszonyt megverik,
És izzadnak reggeltől estelig.
De télen, télen a világ megáll,
És végtelen nagy esték csöndje vár,
Az ember medve, alszik és morog.
Benn emberek és künn komondorok
Brummog a bőgő, elhervad a hold,
Fenékig issza a vőfély a bort.
Már szürkül lassan a ködös határ,
És a határban a Halál kaszál...
(Első benyomás) Az életről van szó ebben a versben, s elválaszthatatlan kísérőjéről mindannak, ami él, a halálról. A vers zenéje, a képei, a hangulata mind erről a mindannyiunkat megborzongató összetalálkozásról beszélnek. Az élet nagy pillanataiban megnyílnak az ember számára az összes távlatok. A lakodalom, az élet nagy és diadalmas időszaka nem felejtetheti el velünk a jövendő szürkeséget, s a mögöttük leselkedő Halált. A bőgő brümmögésében öröm és bánat egyaránt benne van. - (Feldolgozás) Most hogy még egyszer felolvastuk a verset, valami különös emlékezés ébred bennem, hasonló a költőéhez. Néha én is éreztem így összeszaladni az örömöt és az elmúlás lehelletét. Vajon csak ennyi az életünk, s csak ilyen közömbös fölénnyel sűríti körébünk a sors az eszményeket: ennyire könyörtelen a világ? De valahogyan mégsem lehangoló ez a felismerés, ez a megvilágosodás, amit a költő nyújt nekünk: a nagy, a könyörtelen törvények beteljesedésében van valami tragikus szépség, még akkor is, ha mi adjuk meg az árát. S most egy mély és megmagyarázhatatlan vonzódás támad bennem az életnek ilyen értelmű leéléséhez. Semmi, semmi szentimentalizmus, semmi mellébeszélés. Szinte sűrítve él itt együtt a lakodalmasok csoportja ,,a táj, a rövid kikapcsolódás a robotból, a pillanatnyi vigasság, a halál, a végtelen téli esték a vigasztalan mindennapok között. Valahogy milyen egyszerű mindez - amint a költő mondja: A bort megisszák, asszonyt megverik és izzadnak reggeltől estig.
Ez a tevékenység nem zárja ki a szubjektív elemeket (beleélés) és a közvetlen asszociációkat, de tudatosan tartja magát a műhöz. Sőt bizonyos értelemben akár azt is mondhatjuk, hogy mintegy továbbdolgozik azon. Ennek az aktivitásnak a lényege az aktív befogadónak egy új magatartása: akarja a művet és nem önmagát, illetőleg egy belső egyesülést: a műnek és a mű által egész mélységben mozgásba hozott önmagának a mű tárgyiságában való belső egyesülését, szintézisét.
Az esztétikai élménynek ebből a lényegesen cselekvő jellegéből következik, hogy mihelyt nem egészen egyszerű alkotásról van szó (amilyen pl. egy dal), az igazi nevére méltó esztétikai befogadás olyan energiakifejtést kíván, amely idő tekintetében is bizonyos igényeket támaszt a befogadóval szemben. Az első benyomás percek alatt is tökéletes lehet a maga nemében, a feldolgozás azonban, a tulajdonképpeni újraalkotás, feltételezi a részletekbe való belemélyedést és a magunk egyre mélyebb rétegeibe való belemerülést is: mindkettő időt és kitartó vagy megismételt munkát kíván. Régi tapasztalat, hogy ,,egy verset nem elég egyszer hallani": mindenki meggyőződhetik ennek igazságáról, ha elővesz egy remek költeményt és kipróbálja. Amely verset nem érdemes többször elolvasni, azt nem érdemes egyszer sem: amely vers, regény vagy színdarab nem mond ötödik, vagy tizedik hallásra, látásra többet, mint bármelyik előzőre, az nem igazi műalkotás. Ezt különben mindenki tudja, aki valaha bensőséges érintkezésbe került bármely művészettel. ,,Kedvenc" verseinket annyiszor olvassuk, míg jóformán könyv nélkül tudjuk: kedves zenedarabjainkat játszani vagy legalább dúdolni akarjuk. Minél nagyobb művésznek minél nagyobb művéről van szó, annál többet kíván tőlünk időben is, odaadásban is: a nagy dolog nem adja magát egykönnyen.
Ez az aktivitás titokzatos módon valamiképpen magunkban a művekben is bennük van. A művek vannak, tőlem függetlenül, mint adott, egyszer s mindenkorra egyértelmű valóságok. És mégsem nyugvó, statikus ez a lét, és mégsem független tőlem. Valami sajátságos aktivitás van bennük, amely feltételezi az együttműködőt: csak egészen elvont értelemben tekinthető statikus tárgynak a műalkotás. Van és él önmagában is, volna és élne akkor is, ha valami különös esemény mindörökre elrejtené az emberi szemek elől. Alkotójának áhítata, lendülete, élete élne benne tovább, teremtő órák vagy akár teremtő századok feszültségében megörökítve, de minden pillanatban teljes éberséggel, készen a külső cselekvésre: belső életének ki- és átárasztására - Babitscsal szólva ,,tán istenek javára". A gyakorlatnak, az esztétikai vizsgálódásnak azonban a mű csak mint esztétikai élmény hozzáférhető, mint Petőfi vagy Móricz Zsigmond vagy József Attila műve, mint az én szemléletem elindítója, mint ezer más ember szemléletének elindítója. Egy Móricz-regény másodszor vagy harmadszor olvasva, egy Vörösmarty-dráma (pl. a Csongor és Tünde) tizedszer nézve, egy József Atilla-vers huszadszor olvasva: mindig új, más, - ha minden a maga helyes módján meg végbe: mindig mélyebb és gazdagabb élmény. Ezért hallgatja az ember legszívesebben azt a zenét, amelyet legjobban ismer, ezért olvassa az igazi vers-szerető az ő kedves verseit újra meg újra, míg könyv nélkül nem tudja: ezért követeli a kisgyerek a legérdekesebb új mese után is makacsul a legrégibbeket, a legtöbbször hallottakat. A műveknek éber, gazdag életük van, belső lendületük, amely állandó alkalmazkodásra képesíti őket. Ez a belső élet végelemzésben független a befogadótól, hiszen más befogadóhoz éppúgy szól: ma hozzám is másként szól, mint tegnap. Független bizonyos fokig még alkotójától is, hiszen egészen bizonyos, hogy Balassa vagy Zrínyi sokban mást, sokkal kevesebbet (más oldalról talán viszont többet is) mondott a XVIII. század emberének vagy nekünk, de akár kortársai legnagyobb részének is, mint nekik maguknak.
III.1.5. Az esztétikai élvezet
Ezek után könnyen elintézhetjük a művészi újraalkotó élmény és az ,,esztétikai élvezet": egymáshoz való viszonyának problémáját. Az élvezet éppen olyan nem-esztétikai jellegű kísérőjelensége az élménynek, mint a velejáró élettani jelenségek (önkéntelen mozdulatok - tágulás a mell körül - torokkiszáradás, amit sokan éreznek, amikor odaadó figyelemmel hallgatnak egy művészi alkotást, stb.) Ezek az élettani jelenségek az esztétikai újraalkotó magatartással egészen külsőséges viszonyban vannak, de mégis azt kell mondani, hogy azt színezik, élénkítik, kifejlődésében elősegítik. Körülbelül hasonló szerepe van annak a jelenségnek is, amelyet esztétikai élvezetnek szokás nevezni. Mindenekelőtt tisztában kell vele lennünk, hogy az esztétikai élvezet nevével a közhasználat egymástól lényegesen eltérő jelenségeket illet, s a fogalom tulajdonképpeni tartalmát elködösíti. A tulajdonképpeni esztétikai élvezet magával az újraalkotó tevékenységgel jár együtt: azokkal az érzelmekkel, amelyek legbelsőbb mivolta szerint kísérik az esztétikai folyamatot.
Ennek az örömnek, ennek az élvezetnek az esztétikum mivoltából kifolyólag négy mozzanata van - valósággal négy dimenziója. Az ábrázolás öröme: az a naiv gyönyörűség, amelyet a gyermekrajzokról és a primitív barlangrajzokról olvastunk le: az energiakifejtő ember öröme a valóságon, és azon a nagyszerű élményen, hogy ez a valóság valamiképpen az övé: meg tudta fogni. A magasabb rendű esztétikai élményben hozzájárul ehhez a valóságra való ráfeledkezésnek, a tárgyi jelenségben való felolvadásnak és az ezzel kapcsolatos maga-megfeledkezésnek felszabadító érzelme. - A második a kifejezés öröme, amely elfogja az embert, mikor a kifejező ösztön kielégül, amikor a belső élmény, amely az embert feszíti, sőt fojtogatja, tárgyat nyer, és ugyanakkor önmaga számára is világossá válik: az ember ,,kisírta" vagy kiujjongta magát, és ugyanakkor az esztétikai folyamatban meg is találta magát. - A harmadik a jelentés öröme: az ábrázolással egyesült kifejezés jelentőséget ad a dolgoknak: az ember meglátja a jelentést, sejti a nagy összefüggéseket, megérez valamit az egészből: ebben van valami előkelő, öntudatemelő érzés, ezt nevezzük a jelentés örömének. - Végül mindhárommal vele jár, mint negyedik, az alakítás öröme: öröm azon, hogy ,,tudok", hogy mindezt valamiképpen én magam értem el, - igaz, hogy a mű segítségével, de mégis a magam munkájával, hogy képes vagyok megérteni, magamat kifejezni, nagy dolgokat megsejtetni. Természetesen az esztétikai öröm erőssége és gazdagsága is viszonylagos; a mű szuggesztív erejének fokán kívül függ a befogadó minden irányú képességének fokától. A kísérletek azt mutatják, hogy ritka ember képes a teljes-esztétikum élményére, tehát kevésnek jut osztályrészül az a teljes, négydimenziójú öröm is, amely a teljes esztétikai élménnyel jár. Valamit azonban mindenkinek meg kell ebből éreznie, aki jóakarattal át tudja magát adni az esztétikai élménynek.
III.1.6. Az újraalkotás előfeltételei
Ezek a megfontolások rávilágítanak arra az elemi igazságra, hogy az igazi esztétikai élménynek bizonyos előfeltételei is vannak. Nem kell sok szót vesztegetni azokra a legtávolabbi lélektani előfeltételekre, amelyek többé-kevésbé minden szellemi magatartásnak szükségszerű előzményei: minél gazdagabb lelkiélet, minél fejlettebb beleélő képesség, minél sokoldalúbb és alapos műveltség. Természetesen hozzá kell ehhez tennünk: minél mélyebb és fejlettebb esztétikai igény. A kifejezetten esztétikai magatartás létrejötte azonban a legalsó, de már teljes értékű fokon, nem kíván többet, mint ép érzékszerveket, bizonyos fokú intelligenciát. És még valamit: azt az elemi, de egyáltalán nem magától értődő követelményt, amit úgy lehetne kifejezni, hogy ,,látni tudni". Amilyen fejlett fokon megvan ez a képesség a primitív emberben, olyan nagyon elcsenevészedett a városi élet és a mesterkélt kultúra hatása alatt a műveltebb rétegekben. Egy neves német esztétikus, Volkmann, ennek bemutatására fölteszi a kérdést: milyen az előttünk álló asztal? ,,Nos, milyen lenne, - barna! És az ember nem veszi észre az ablakból rácsillogó reflexeket, amely a tükröző asztalfelületet kékesfehér csillogásúvá teszi. Milyen színe van egy vastag, csomós tölgyfatörzsnek? Nos, természetesen szürkésbarna, mint minden tölgyfa, csak épp egy kis zöld moha van rajta. És ez a tudós szem nem látja meg a világos napfényeket, sem az ibolyakék árnyakat, amelyek olyan megszámlálhatatlan tömegben játszanak rajta, és a fatörzs jól ismert színét teljességgel megváltoztatják." Ezt a jelenséget megfigyelhetjük magunkon és másokon a hallóérzék területére nézve is. Az egészséges művészi nevelésnek voltaképpen itt kellene kezdeni: látni és hallani tanítani az embereket. Ha ezek az elemi dolgok megvannak, sokkal jobban biztosítva van az esztétikai élmény hitelessége és ereje, mint minden tudós elméleti tanításai. Jó előadásban még nehéznek látszó költemények (pl. Vörösmarty-versek) is elemi erejű hatást tehetnek, egészen egyszerű falusi emberekre vagy gyermekekre. Paul Morand francia író írja, hogy egyszer afrikai utazása során, valahol Timbuktu környékén, a Niger partján félmeztelen bennszülöttek közt játszatta le grammofonján Beethoven a VII. szimfóniáját. Megkapóan írja le, hogy a félmeztelen ,,vadak", asszonyok, gyerekek, férfiak, aggastyánok, hogyan szellemültek át, hogy hanyatlottak a földre, és hogyan ült ki arcukra ,,a szomorúság alázatos, ártatlan, testvéri mámora."
Persze minél több igazi esztétikai élményben volt része valakinek, annál jobban kifejlődik érzéke, ízlése, igényei is. Az újraalkotás folyamata ugyanis munkát, lelki erőfeszítést kíván. A nagy alkotás nem adja meg magát magától. Bele kell mélyednem, bele kell dolgoznom magam. Minden jó mű ezernyi szépséget tartogat számunkra, de ezeket meg kell keresnünk: be kell világítanunk az elhúzódó részletszépségekbe: ott rejlenek a kincsek. Ez munka, fáradság: művészi újraalkotás: s minél többször volt benne részünk, annál könnyebben, annál gyakorlottabban közelíthetünk meg egy újabb műalkotást.
Az esztétikai befogadásnak vannak azonban bizonyos erkölcsi feltételei is. Mindenekelőtt valami megilletődöttség, szinte azt mondhatnánk, nemes alázatosság kell hozzá. Tudnunk kell, hogy nagy dolog az, amihez közeledünk. Értékes embernek értékes alkotása, egy kiváltságos léleknek kiváltságos műve. (Amelyik alkotásra ez nem áll, azt nem érdemes elolvasni, meghallgatni vagy megnézni.) Egy darab lelket találok benne, előkelő lelket, egy darab életet, mélyről megélt életet, egy ,,művet", az emberi szellem maradandó alkotását. Ha ez a megilletődöttség nincs meg bennem, ha közönnyel, ellenszenvvel, vagy iparszerűleg közeledem hozzá, nem nyílik meg előttem, nem is férhetek hozzá, legfeljebb durva külső hüvelyéhez. Szükségünk van egy bizonyos elfogulatlanságra is: a saját művészi eszményeinkkel ellentétes eszmények szerint létrejött alkotásokban is fel kell tudnunk fedezni a szépséget. Az elfogulatlanság azonban még nem elég. Határozott szimpátiával kell közelednünk a műhöz. Ha valahol, akkor az esztétikai világban áll a tétel, hogy nem ismerhetem meg azt, amit nem szeretek. Annak a titokzatos érintkezésnek, amely az ént a nem-énnel termékeny egységbe tudja fűzni - mű és befogadó között ennek az egységnek kell létrejönnie - a szimpátia fonala a kapcsa. Kell továbbá bizonyos készség és reménység arra vonatkozóan, hogy értéket fogunk kapni a műben: bizalom a művésszel és a műalkotással szemben. Jóindulat és elhatározás, hogy befogadjuk a művet, előre föltevé, hogy az méltó a befogadásra. Ha így indulok neki a befogadásnak, és a mű méltatlannak bizonyul a bizalomra, akkor ez nagyon hamar kiderül, és gyorsan megszületik bennük az elmarasztaló ítélet. Ha azonban rosszindulattal lépünk a mű elé: a mű túlságosan büszke és szemérmes ahhoz, hogy meg akarjon küzdeni az eleve elítélő magatartással, és összevonja magán a fátylat. Nyitott lélek és lelki szabadság: a szeretet szabadsága kell ahhoz, hogy méltónak találtassunk a szépség szolgálatára.
És kell még valami, amit talán lelki csendnek lehet nevezni. Claudelnek van egy mély értelmű kis meséje: Animus és Anima. Animus képviseli itt az emberi lélek alsóbb rétegét, a közönséges, mindennapi ént: Anima pedig a szellemibb, finomabb, magasabb rendű részünket. Animus és Anima házastársak: boldogan élnek együtt, de Anima néma. Egyszer Animus váratlanul hazajön és hallja, hogy Anima egyedül üldögélve csodálatos tisztán és szépen énekel. A durva földiesség, a mindennapi gondok elfojtják bennünk a lélek hangját. A művészet ,,más valóság": nem férhetek hozzá, ha ki nem emelkedem a köznapi valóságból, az érdekek köréből, az élet zajából. De persze- ez az irodalmi alkotások óriási jelentősége - éppen magasabb, átfogóbb szemléletük révén magát a köznapi valóságot, annak érdekeit s a zajló életet fogom jobban megérteni általuk. Animus mellett szükség van Animára, aki a maga csendjével megvilágítja, értelmezi - Animusnak igen sokszor torz és át nem gondolt szövevényeit.
Végül a szó legteljesebb értelmében vett odaadást is követel tőlünk a művészi újraalkotás. ,,A csodát az olvasónak is akarnia kell - írja Kosztolányi. - Ebben egyenrangú társszerzője a költőnek. Úgy kell ezt akarnia, mint a delejes álmot annak, akit a delejező kezel. Legalább is le kell ülnie, legalább is azt kell akarnia, hogy ne akarjon, csak azt, amit a másik akarat akar. A szépség: önsugalmazás egy megfelelő, erre alkalmas ürügy alapján." A szépség: sugalom, amely egyszerre szól a műből és az én lelkemből, és akkor ismerem fel rajtam túlmutató jellegét, ha ez a két sugalom nem kettő, hanem egy. Ez a csoda csak akkor jöhet azonban létre, ha fenntartás nélkül átadom magam a mű sugallatának. Ez az odaadás pedig megint csak munkát, akciót, energiamegfeszítést kíván, végig az egész újraalkotó átélés alatt. Meg kell itt fékezni a legnagyobb ellenséget, a szellemi tunyaságot is, még ha olyan előkelő köntösben jelentkezik is, mint az értelem. Schopenhauer finom megfigyelése: ,,A közönséges ember csak annyiban tudja figyelmét a dolgokra irányítani, amennyiben valami, ha csak nagyon közvetett vonatkozása is van az akaratával. Mivel ehhez csak a viszonyok megismerése szükséges, ehhez pedig az elvont fogalom elégséges, sőt többnyire alkalmasabb is, azért a közönséges ember nem időzik soká a puszta szemléletnél; pillantását nem szegzi sokáig egy tárgyra, hanem mindenben, ami eléje kerül, gyorsan csak a fogalmat keresi, ami alá odasorozhatja, - mint a lusta ember a széket - aztán tovább már nem érdekli." Íme a lélektani magyarázata annak, miért éri be a legtöbb ember a versnél azzal, hogy ,,miről szól", a képnél, szobornál, hogy ,,mit ábrázol", a zenénél, hogy ,,mit fejez ki"; és persze magyarázója annak is, hogy miért nincs az ilyen embernek sejtelme sem arról, ami voltaképpen az a vers, az a kép, az a zene, amivel ilyen kurtán végzett, amiről azt hiszi, hogy ,,élvezte".
III.1.7. Befogadó típusok
Ezek után egy rövid pillantást vethetünk a legfontosabb befogadó típusokra. A megismert szempontok szerint szinte beláthatatlan számú csoportot lehetne itt megkülönböztetni. Világos, hogy másként és másként alakul a befogadó élmény a befogadó adottságai, értelmi foka, érzelmi gazdagsága, képzeletének minősége és élénksége, műveltségének sokoldalúsága és mélysége szerint. Vagy szinte természetszerűen adódik a mindennapos tapasztalatból az esztétikai tanulékonyság szerinti felosztás: olyanokra, akik maguktól látják meg a szépet, - olyanokra, akik maguktól ugyan nem látnak, de ha megmutatják nekik, meglátják és magukévá tudják tenni, - és olyanokra, akik nem képesek kijutni az érdekszférából az esztétikum küszöbéig. - Igen fontos szempont volna az esztétikai igénynek a befogadó világában elfoglalt helye is. Vannak, akik számára az esztétikai kozmosz jelentéktelen valami, mellékes, véletlen, a legjobb esetben néhány kellemes epizódja az életnek, egyik módja az életet fűszerező élvezetnek. Vannak, akik nagyra becsülik, de sohasem ismerik fel való értékét, és esztétikán kívüli jókat keresnek benne: szórakozást, játékot, az élettől való menekülést, a szürke élet megszínezőjét, életszomjuk kielégítését vagy gyakorlati célokat, ismereteket, erkölcsi indításokat, pedagógiai, politikai eszközt.
De még akik esztétikumot várnak az esztétikától, azok sem nézik egyformán; azok befogadó magatartása is különbözik a szerint, hogy inkább az esztétikum objektív oldala felel-e meg nekik (a ,,világ" birtokbavétele, az ember-mivolt átélése: gazdagodás, szélesedés, emberebb emberré válás), - vagy a szubjektív oldal: az önkifejezés határtalan lehetősége, a maga mélyeinek szenvedélye, - vagy a kozmikus érték; az egésznek megragadása, a szó legmagasabb értelmében vett filozófiai látás és misztikus-vallásos élmény esztétikai megközelítése. Joggal különböztethetünk meg e szerint három befogadó alaptípust. Az egyik volna az objektív típus: a született realista, aki mindenekelőtt nyugodt szemléletre született, az epikát és a képzőművészetet szereti, a zene idegen neki, a lírában is a tárgy (már akár külső, akár belső tárgy) az elsődleges számára. A másik volna a szubjektív típus, aki mindent magára vonatkoztatva fog fel: lírai lendülettel áll a művek előtt, a lírát és a zenét szereti elsősorban, lírát keres és talál a többi művészetben is. Végül a harmadik a filozofikus típus, aki minden műben elsősorban értelmet kutat, aki számára ,,minden mulandó csak hasonlat", mindenben ,,eszmét", sorsot, végtelent, Istent érez, sőt a szó esztétikai értelmében azt is lát. Szemléltessük ezt a három típust néhány elemi példával.
Az objektív típus jellemzésére álljon itt Goethének Ruysdael híres holland festő Temető képéről szóló magyarázata: kifejezés és jelentés-élmény halvány kísérője az ábrázolásnak:
,,A kép címe Temető. Az is. A sírkövek elpusztított állapotukban még többre is mutatnak, mint a múltra: valósággal önmaguktól való síremlékek. A háttérben egy elvonuló futó-esőtől elfátyolozva, egy valamikor hatalmas, égbenyúló székesegyház ösztövér romjai láthatók. Egy szabadon álló, orsó alakú oromfal már nem fog megállni sokáig. Az egész egyébként bizonyára termékeny környezet, el van vadulva, részben bokrokkal, cserjékkel, vénhedt és korhadt fákkal borítva. Ez a vadon behatol a temetőbe is, az egykori jámbor békességnek már nyoma sincs. Jelentős, csodálatos mindenfajta sírok részben koporsóra emlékeztető formájukkal, részben nagy, felállított kőlapjaikkal bizonyítják, milyen hatalmas lehetett az egyházközség, milyen előkelő és gazdag családok nyughatnak ezen a helyen. A sírok pusztulását nagy ízléssel, szép művészi mértéktartással mutatja meg: a tekintet szívesen időz rajtuk. Végül azonban meglepetve veszi észre a szemlélő, hogy messze a háttérben új, szerény síremlékek is vannak, melyeket inkább csak sejt, mint lát az ember: körülöttük gyászoló emberek foglalatoskodnak - mintha az elmúlt idő semmit sem hagyna meg számunkra, csak magát a halandóságot. Ennek a képnek a legjelentősebb gondolata kelti egyszersmind a legnagyobb festői benyomást is. Az óriási épületek összeomlása nyilván egy barátságos, azelőtt jól vezetett medrű patakot temetett el és szorított ki útjából. Ez keres most utat a pusztaságban, egészen a sírokig. Egy felcsillanó fény legyőzi az esőt, és megvilágít egy pár egyenesen álló; már sérült sírkőtáblát, egy elszürkült fatörzset és egy tuskót, mindenekelőtt azonban az áradó víztömegeket, a futó sugarakat és a felhabzó vízjátékot. Így ez a kép is példája annak, hogy a tisztán érző, világosan gondolkodó művész költőnek bizonyul, tökéletes szimbolikát hoz létre, és egészséges külső-belső értelmével egyszerre gyönyörködtet, tanít, felüdít és megelevenít bennünket."
Az objektív befogadó élmény másik főtípusa a pszichologista ember, akinek szemében az érzéki jelenség mintegy magától, a mögötte rejlő lélek megnyilatkozásaként jelenik meg. Példája lehet Verhaerennak, a századforduló belga költőjének, következő néhány sora: benyomás Rembrandtnak Braunschweigi vihar-képéről:
,,A vihar úgy tűnik fel, mint valami lidércálom, melyben nem is annyira a vihar, mint a művész felforgatott lelke tükröződik. Az a mágikus fény, mely a kép hátterében a város öreg falait megvilágítja, azok a fekete fellegek - tömörek, förgetegesen egymásba gomolygók -, melyek mintegy egymás fölé tornyosulnak, a kissé hibásan lefektettet síkon, mindezek álomra és nem reális látásra vallanak."
A szubjektív befogadásnak egy tipikus példája a következő beszámoló egy Beethoven-szonáta tételéről:
,,Tengerpart, magány: egyenletes, mély hullámok, s a lélekben valami megkeseredett, fanyar fájdalom. Vigasztalan egyedüllét. - Apró, vidám, kedves emlékek a múltból - Csipetnyi vihar a tengeren és lázadás a lélekben: miért nincs az életben valami egészen bizonyos, valami egészen megnyugtató? A végső akkordban szelíd nyugalom, bölcs belátás: így van minden rendjén, ahogyan van, csitítsuk el a fájdalmakat, és szeresük az élet egyszerű szépségeit... Van ebben a műben valami csodálatos kerekség, szeretném azt mondani: életteljesség. Megindít egy érzést és eljut valahová... Az első akkordok után most templomra gondoltam s orgonáló művészre, a magány és szomorúság letagadhatatlan. Újra érzem a lélek lázadását, de a megnyugvás nem hat rám olyan kiegyensúlyozottan, mint első hallásra. Az utolsó három akkordban lankadt letörtséget érzek."
A filozofikus befogadó-típusra álljon itt a nagy orosz színész és rendező, Sztaniszlavszki leírása arról a hatásról, amelyet Salvini Othello-alakítása gyakorolt rá:
,,A jelenetnek az indulása semmi újat sem hozott számomra, hacsak azt nem, hogy alaposan tanulmányozhattam Salvini alakját, ruháját és maszkját. Semmi különöset sem találtam rajta. Jelmeze nem tetszett sem akkor, sem később. De... Salvini a dózsék emelvényéhez közeledett, elgondolkozva megállt, magába zárkózott, és mielőtt még észrevettük volna, máris magához ragadta a Nagy Színház egész tömegét. Az ember azt hihette, hogy ezt egyetlen mozdulattal érte el, a nélkül, hogy odanézett volna, mintegy kinyújtva kezét a nézők felé, és valamennyiüket felmarkolva a tenyerébe. Így tartotta őket összeszorítva, mint a hangyákat, az egész előadás alatt. Mikor az ököl összezárult, a halálnak; mikor meglazult szorítása, a boldogságnak forró lehelete csapott meg. Ettől kezdve kezében voltunk egy egész életre. Megélhettük, ki és mi ez a lángész, és mit várhatunk tőle. Bizonyossá vált bennem, hogy Salvini Othellója egy változatlan, örök törvényt megtestesítő alkotás. A költő azt mondja: Az örökkévalóság számára alkotni egyszer és mindenkorra. Így alkotott Salvini is."
Ugyancsak Sztaniszlavszki önéletrajzában olvassuk a következő megható sorokat, kedves példáját annak az igazságnak, hogy ez a filozofikus élmény megtalálható a legegyszerűbb, naiv befogadónál is.
,,Visszaemlékszem egy paraszt barátomra, aki minden évben csak azért jött Moszkvába, hogy színházunk előadásain részt vegyen. Szokása szerint nővéremhez szállt, kicsomagolta batyuját, felvett egy már elég szűk, sárga selyeminget, bő bársony bugyogót és egy pár új csizmát. Gondosan megolajozta haját, és eljött hozzám vacsorára. Boldog mosollyal az arcán, szinte vallásos áhítattal ült asztalomhoz és nyaka köré kötötte a szalvétát, mintha nem evett, hanem áldozott volna. Ebéd után látható örömmel kikérdezett engem a színházi újdonságokról. Aztán elment a színházba, ahol az én zsöllyémbe ültették. Az előadás alatt felváltva pirult és sápadozott az elragadtatástól és a megindultságtól. Az előadás után, mivel úgy sem tudott volna aludni, órák hosszat járt a moszkvai utcákon, hogy elrendezze benyomásait, mintegy beskatulyázza gondolatait és érzelmeit lelke fiókjaiba. Mikor hazatért, beszélgetett nővéremmel, aki már várta, és segített befejezni neki a szokatlan értelmi munkát. Miután végignézte egész műsorunkat, újra összehajtotta a selyemingét és bő bugyogóját, becsomagolta új csizmáját, felvette földművelő munkásruháját és hazament falujába. Nemsokára számos filozófiai tartalmú levelet kaptunk, amelyben a jó ember tovább kérődzött Moszkvában szerzett benyomásain."
III.1.8. Az esztétikai ítélet
Az esztétikai befogadó élményt tudatosan vagy tudattalanul végül is egy ítéletben foglaljuk össze. Ez a ítélet elvileg és időbelileg egyaránt másodrendű: első az átélés, amely az ítélet anyagát szolgáltatja. Természete szerint kétféle lehet: naiv vagy tudatos. Az esztétikai ítélet a legtöbb embernél élményeiknek naiv ösztönszerűséggel, mintegy gondolkodás nélkül megfogalmazott eredménye: tetszik, - nem tetszik; szép - nem szép. Az esztétikum természetéből következik, hogy ez a naiv ítélet valójában éppen úgy az esztétikum belső törvényeihez igazodik, mint a tudatos esztétikai kritikai műveltségen alapuló műbírálat. Éppen ezért nem föltétlenül alacsonyabbrendű annál. Sőt: ez a tudatos ítélet, még legmagasabb rendű, tudományosan esztétikai formájában is, csak akkor jogosult, ha ugyanolyan közvetlen esztétikai átélés előzte meg, mint a naivan ítélkező ítéletét.
Hogy ez az ítélet valóban esztétikai legyen, annak alapvető feltétele, hogy csakugyan az esztétikumra, tehát a tartalom-forma egységre vonatkozzék. A csak tartalmi ítéletek - a naiv befogadók primitívebb részének legtöbb ítélete - éppen úgy nem tekinthetők esztétikainak, mint az a csak formai, technikai mozzanatokhoz fűződő ítélkezés, amely a művészek és szakemberek értékelését olyan sokszor jellemzi. Az igazi esztétikai ítélet csak az, amely a műre mint ilyenre, az egész műre vonatkozik. Ez az ítélet természetesen elsősorban érzésítélet, hiszen végső gyökerei a befogadó lelkének ösztönös mélységeibe nyúlnak bele. De normatív értékű ítélet is, mert tudatosan vagy tudattalanul az abszolút esztétikai normához méri a tárgyat. Innen van az a jellegzetes tulajdonsága, hogy még legnaivabb formájában is benne rejlik az általános érvényűség követelése: a tárgy azért tetszik nekem, mert szép, tehát mindenkinek tetszenie kell.[12]
Az újraalkotó, az olvasó művészete tehát voltaképpen belemélyülés a költő művészetébe; a költő alkotását kell minél teljesebben és tökéletesebben befogadnia, megértenie. Amikor olvasunk, nem a saját egyéniségünk a fontos, hanem a költő alkotása; abban kell feloldódnunk, azt kell engedni hatni ránk. Mindezt azonban annál erősebben és mélyrehatóbban tudjuk megtenni, minél gazdagabb és sokrétűbb az egyéniségünk. Ahhoz tehát, hogy olvasásunk komoly, művészi munka s ne csak szórakozás, könnyed időtöltés legyen, önnevelés szükséges. Minél több nagyszerű irodalmi alkotás olvasása, megismerése, s ugyanakkor nagy ,,művészi olvasók" értelmező, alkotásokat elemző, magyarázó írásainak forgatása, hogy ezáltal ízlésünket, ,,olvasói" szemünket a befogadáshoz, újraalkotáshoz szükséges művészi érzékünket fejlesszük. Ehhez kívánunk támasztékot nyújtani az elkövetkező elemzésekben.
11. A következőkben nemcsak irodalmi példákat hozunk, hanem képzőművészetit és zeneit is: az újraalkotás folyamata a nagy, általános törvényszerűségeket illetően minden művészetre vonatkozólag egyforma.
12. Az esztétikai értékelésről könyvünk negyedik részében szólunk.
II.5. Költői szerkesztés
II.5.1. Szerkezeti elvek
A szó azonban csak mintegy atomja, a szólam és mondat csak molekulája a beszédnek, a költői alkotás kisebb-nagyobb egységekből fölépülő még nagyobb egység. Minél nagyobb az egység kiterjedése, annál nagyobb problémája az alakításnak a szerkesztés. A legnagyobb igényű szóművészeti egységben, a drámában egyenesen az a legfőbb formaelv: a szerkezeten múlik a dráma sikerének túlnyomó része. De a legnagyobb egységek alakító elve is ugyanaz, ami az atomé.
Mi a kapcsa a költői alkotás részeinek? - Vegyünk egy egyszerű szerkezetű verset:
Babits Mihály: Ballada Irisz fátyoláról
Megjön a tavasz tarkasága:
fehér pöttyök és piros pontok,
virágos fák, tavaszi gondok,
tavaszi sírok ciprusága,
fehér virág hull barna sárba,
szelet mond az alkonyi pír is;
halálvágy száll a bús muzsákba,
mikor
zöld köntösét cifrázza Irisz.
S megjön a nyárnak tarkasága:
poros utak, száraz porondok,
a kertkarókon piros gombok,
ezüst zápor piros rózsákra,
piros pipacs hullós virága:
minden virág lehull, ha nyíl is;
hajlós rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg szemét kinyitja Irisz.
S megjön az ősznek tarkasága:
aranyos lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős fátyolát tépi Irisz.
Herceg! hátha megjön a tél is?
Lesz fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér gyászát felölti Irisz.
A verset a négy évszak egymásutánja kapcsolja össze. Az első strófa a tavasz tarkaságát és halálízét festi: ezt a színeken keresztül éri el a költő; ezt a célt szolgálja a szivárvány-istennő, Irisz neve is. A többi strófákban ugyanez a hullámzás folytatódik: színek és halálgondolat. Befejező mindig a refrénszerű szó: Irisz. Ennek a versnek szerkesztő elve a tiszta gondolat: értelemmel kigondolt vers. (Az ember első tekintetre nem így gondolná, mert a gondolat köntöse csupa kép; ez világosan mutatja, hogy a köntös és a szerkezet két különböző dolog.) Minthogy a szó elsődleges szerepe, feladata a gondolati-fogalmi hatás, voltaképpen a legegyszerűbb szerkesztési elv a gondolati (logikai) kötés.
Petőfi: Édes öröm, ittalak már... c. versében már más a szerkesztési elv:
Édes öröm, ittalak már,
És hová lett az a pohár,
Amelyből ittalak téged?
Összetörött, cseréppé lett.
Keserű bú, itallak már,
És hová lett az a pohár,
Amelyből ittalak téged?
Összetörött, cseréppé lett.
Fényes nap a szív öröme,
Sötét felhő takarja be.
Sötét felhő a szív búja,
Szellő jön és odébb fújja.
Olyan vagyok, mint az árnyék,
Mintha temetőben járnék.
Elmúlt idő, elmúlt idő,
Te vagy, te vagy a temető.
A temető éjjelében
Bolygótűz az én vezérem.
Múlt napjaim sírja felett
Bolygótűz az emlékezet.
Mozdulni kezd a levegő,
Halk, de hűvös fuvalom jő,
És tőlem suttogva kérdi:
Nem legjobb-e sosem élni?
Ebben a versben tisztán hangulati összefüggés van, nincs gondolati kapocs a mondatok között. Egyetlen figyelmes olvasás elég hozzá, hogy észrevegyük: a vers a képek tengelyén halad. A szerkezet képeken fordul tovább, a képek rokonságán. Ez a képi szerkezet. Az ivás a pohár képét idézi föl, majd az öröm ellentéte idéződik: a bánat. A felhő hozza ismét a rokon képet, az árnyékot, az árnyék a temetőt. Milyen tűz van a temetőben? - bolygótűz.
Vannak azután olyan versek, amelyeknek még belsőbb szerkezeti elvük van: zenei szerkezetűek. Egészen egyszerű, egysejtű példája ennek ez a kis népdal:
Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik,
Inkább nézném az abonyi kettőt,
mint Majlandban azt a harminckettőt.
Egy akkord, s benne a belső feszülés: az ellentét. Van benne gondolat is, de bizonyos, hogy a vers nem gondolatból született: van benne kép is, de nem az indítja, mert akkor a majlandi tornyokkal kezdené, hiszen a verset költő katona nyilván azokat látja! Az ellentét azután feloldódik egy sóhajtásban, - ez a zenei szerkesztés a tiszta dal szerkezeti elve.
Ha az előbbi vers egysejtű volt, Vachott Sándor következő kis dala mintegy kétsejtű:
Éjszak felé
Könnyű felhők szállnak,
Ha bánatim
Velük szállhatnának!
De bánatim
Vesztett honért kelnek,
Nincsen szárnyuk
El nem repülhetnek!
(Sóhaj)
Az egyetlen érzelmi akkordot egy megokoló másik akkord egészíti ki.
A leghatalmasabb vers, amelynek felépítése szintén zenei, A vén cigány. Ez egy egész zenekar. Minden strófában új motívumot vet fel. A ,,Húzd rá cigány" az alapmotívum, ez mindig visszatér a refrénben, és egységbe foglalja a minden versszakban gazdagabbá váló mondanivalót. S mint mindig, itt is jellemző Vörösmartyra a végtelenbe-lendülés:
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Egyszerre az egész élet benne van:
Oda lett az emberek vetése -
Az egyetemes pusztulás képe az egész világon:
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Nyilvánvaló, hogy a jeruzsálemi szentsírra gondol; de ezen a szimbólumon keresztül e gondolat valahogyan végtelenbe nyúlik ki.
A következő strófában az óriási zenekarból, amelyben már az egész természet benne van, kihallik egy hang: a költő saját fájdalma. Itt a találgatással, a kérdések halmozásával lendül ki a végtelenbe. Ezután egészen Vörösmartyra jellemző bizarr gondolatkapcsolással egy új zenei akkord következik: (Kain, Gyilkos testvér botja zuhanása, s arról Prometheus motívuma: Prometheus halhatatlan kínja). Végül a legmagasabbra emelkedik:
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Az ,,új világ" a végtelenbe való kitekintés az időben. Az utolsó strófában megint odáig jut, hogy ,,Isteneknek teljék benne kedve."
A zenei szerkezet azonban nemcsak a verses költészetnek lehet az elve, hanem éppen úgy, mint a logikai és a képi szerkesztésmód, mindenfajta irodalmi alkotásnak. Hogy egy nagyobb lélegzetű és prózai példánk is legyen, vegyünk elő egy lapot egy Gárdonyi-novellából (Csak már a Pesta jönne!) Az öreg Kerülő Szabó halálán van, meggyónt, megáldozott, most fekszik az ágyon és várja a fiát. Az egész novella a népdal szerkesztési elvén épül fel. Ugyanaz a párhuzamosság, ugyanaz a kétütemű ritmuselv működik benne, csakhogy ötször megismételve. Az író leüt egy akkordot: megmutat egy képet, azután hozzáüt egy másik, rokon, de teltebb-hangút: ez az érzelmi kíséret. Ez a kétféle akkord ötször váltja fel egymást. A páratlan ízek ábrázolnak és elbeszélnek, a párosak aláfestenek, értelmeznek: kifejeznek és jelentenek.
I. íz. Az öreg arca sápadt, de nyugodt. A szeme félig be van hunyva.
II. íz. Már ő ezzel a világgal nem foglalkozik többé. Ki tudja, mit lát a haldokló. Mert néz valamit, néz, nyugodtan, mereven. A levegőben talán árnyékok jelennek meg. Úsznak ide-oda, mint a jég a vízben. Talán már szólnak is hozzája, s az öreg kezdi hallani.
III. íz. De ím az öreg egyet pillant, és az asszonyokra fordítja a szemét: Csak már a Pesta jönne!
Jön már, felelik. Az erdőn dolgozott. Fát hordanak.
IV. íz. A nap kisüt a felhőkből, s harmattá változtatja a zúzmarát a fákon. Besüt a pitvarba is. Az öreg nézi a napfényes eget, nyugodtan, mozdulatlanul, mellette az asszonyok ajkán susog a Miatyánk.
Csak a Pesta jönne!
V. íz. Végre lódobogás hallatszik, s a ló megáll a kapu előtt. Pesta jött meg. Csak úgy jött, ahogy a munkában bolt: kurta, avult, rongyos szűrben, kopott, fekete báránybőr süvegben. Barna, zömök ember. A bajusza most is egyenesre van húzva, mintha vasból volna.
VI. íz. Az öreg is ilyen barna, erősbajszú ember volt valamikor. Pesta is ilyen fehér, lógóbajszú öreg lesz valamikor.
VII. íz. Pesta leszáll. Nem szól senkinek. Neki se szólnak. Belép a pitvarba. Leveszi süvegét s az apjához térdel.
- Hát így van kend, édesapám?
- Így - feleli bágyadtan az öreg.
Nézik egymást szótlanul.
Azután az öreg fölemeli lassan és nehezen a jobb kezét, és fiának nyújtja.
- Isten áldjon meg, Pesta!
- Isten áldja meg, édesapám! - feleli a fiú, az öreg kezét a magáéba véve.
VIII. íz. Mennyi munkáról beszél az a kemény kéz! Az egyik félszázad munkájáról, amely már elmúlt. A másik is talán félszázad munkájáról, mely ezután következik.
IX. íz. Akar-e még mondani valamit az öreg?
Nem.
A fiú sem mond neki semmit. Csak néz rá nedves szemmel.
És így nézik egymást, mígnem az öreg szeme elhomályosodik.
X. íz. S a nagy csöndességben, a Miatyánk susogása között elballag az öreg lélek a másvilágra.
Hogy ez a szerkezeti elv milyen páratlan hatásokra képes, megsejthetjük, ha meggondoljuk, hogy ez a szerkezeti elve Cervantes Don Quijoté-jának (Don Quijote és Sancho Pasa ellentétes alakjai egymás mellett), háromféle formában is a Csongor és Tündének, rokon vele a görög dráma szerkezeti elve (a kórus) és a shakespeare-i dráma kettős cselekménye.
II.5.2. A művészi szerkezet
A legtöbb alkotásban azonban összekeveredve s különböző változatokban jelentkezik ez a háromféle szerkesztési elv. Vegyünk most egy pár ilyen bonyolult szerkezetű verset. Bonyolultak annyiban, mert a vizsgálat megmutatja, mennyi motívum fűződik benne egybe: de ha olvassuk, természetesen tökéletesen egynek, egyöntetűnek érezzük őket, - hiszen remekművekről van szó.
A tökéletes szerkesztésnek legnagyobb művésze irodalmunkban Petőfi. A zseni ösztönösségével tudja mindig megalkotni a forma és tartalom tökéletes egységét. Egyik mesterműve ennek, a világirodalomban ritkítja párját a szerkezet tökéletessége szempontjából, a Szülőföldemen.
Az első strófa: kép és hangulat. Megüti az alaphangot:
Itt születtem én ezen a tájon
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
,,Cserebogár, sárga cserebogár!"
A következő három versszakban gyönyörűen megfigyelhetjük: hogyan hatol az emlékezés egyre messzebb a múltba. Már a refrén is visszavisz bennünket a gyermekkorba. A vers szerkezetében az a csodálatos, ahogyan egyre jobban átlendül ebből az emlékező magatartásból a jelenlétbe.
A második strófa első sorai még mindig szembeállítják a kettőt:
Úgy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej, azóta húsz esztendő telt el...
A harmadik versszak tovább megy:
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Itt már fél lábbal benne vagyunk a múltban: a régi játszótársak nincsenek itt, de ő szól hozzájuk: már látja őket. Nem őket hívta vissza, maga ment vissza hozzájuk. - De azért még nincs meg a teljes beleélés; még egy utolsó jelen-motívum:
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem...
Ez a tudat egy bizonyos nyugtalanságot visz bele az emlékezés melankolikus nyugalmába; ezzel indul a következő strófa:
Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom.
Most aztán nincs több emlékezés: a költő valósággal végigéli a gyermekkori napot:
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva...
Megkondul az esteli harangszó,
kifáradt már a lovas és a ló.
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
,,Cserebogár, sárga cserebogár!"
A vers kettőssége: a mai emlékezés és az akkori lélek, itt a végén teljesen összefut a dajkadalban. Ebbe a félálomba újra beleolvad a mostani hangulat; a kettő annyira eggyé lesz, hogy a vers ott végződik, ahol a megelevenítés. Szerkezetében ennél tökéletesebbet nem lehet elképzelni.
Vizsgáljuk meg most a szerkezet szempontjából Berzsenyi: A közelítő tél c. versét!
Az első strófa tiszta tájrajz: egy hangulat. De már ez is két ütemű: a két első sor leírással, a két másik tagadással, a hiányok említésével fest.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
_Nincs_ rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt _nem_ lengedez a Zephyr.
A második strófa látszólag az előbbit folytatja. Mivel ad többet mégis? Az előbbi a táj külső képét adta meg; ez az élet hiányát siratja. De minthogy a költő nem ebben az irányban akarja a verset tovább vinni: az utolsó sor megint leírón állító.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A harmadik versszak lezárja az előbbi szakasz dallamkörét. Visszagondol a szüret örömére, de egyben már fölvezeti tekintetünket a hegyre és a ködre; ezzel többet éreztet meg, mint egy őszi hangulatot: a mulandóságra emlékeztet. Az utolsó sor ezt ki is mondja:
S most minden szomorú s kiholt.
Idáig terjed a vers első része: a hangulat; most következik az alkalmazás. Még mennyiségileg is megvan a művészi egyensúly: 3-3 szakasz esik mind a két félre.
Bámulatosan teszi meg most a költő az eddig fölfelé tett fél hullámot lefelé, a mélybe. Az egyszerű leírástól eljutott a mulandóság gondolatáig. A negyedik strófa filozofál: elsóhajtja a mulandóságot. Persze nem elméleti filozófia ez: a költő a gondolatot szemlélethez köti: a hervadt nefelejcslevél képéhez. Ez nyilván nemcsak úgy előkapott hasonlat, hanem látott kép.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Ez a vers azonban nem filozofálni akar; nem az a fontos itt, hogy mindennek meg kell halnia, hanem hogy nekem is meg kell halnom! A következő versszak már az én-re vonatkozik:
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít.
Nem is az a szomorú, hogy elmúlik, hanem hogy olyan rövid volt. Mennyivel mélyebb lelki tájakon járunk már, mint az általános filozofálás!
Végül az utolsó strófa mindkét elképzelhető irányban végigviszi a hangulatot a legtökéletesebb művészetig: elméleti irányban is - eljön a halál, és nincs visszatérés -, de megragadható, érzékletes valóságban is: a csodálatos záró képpel. Ezzel egyszerre olyan élet költözik ebbe a halálversbe, hogy nagyobb már nem is lehetne!
Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
Csak a legnagyobbak engedhetik meg ezt maguknak: egyetlen versben a leírásból indulva egészen az általános filozofálásig jut - a legnagyobb veszedelme a lírának! - én onnan újra vissza tud térni a legkonkrétebb képig, anélkül, hogy ez kiütne a versből.
Végezetül vizsgáljuk meg Arany Dante c. költeményének egy versszakát. Ez a költemény (talán a legszebb, az olasz mestert legjobban átérző írás, amit Dantéról valaha is írtak) arról szól, ami a Divina Commediában a legmegfoghatatlanabb: irracionális, természetfeletti, az emberésznek hozzá nem férhető, csak a sejtelemben, a hitben, a vallásos élményben megközelíthető tartalmáról. Arany itt megpróbálja kifejezni a kifejezhetetlent, megfogni a megfoghatatlant; teszi pedig ezt nem a szimbolizmus szuggesztív-zenei eszközeivel, mint tennék talán a szimbolista iskola költői, és amint talán könnyebb is volna; nem is az evvel ellentétes módon, fogalmilag próbálván közel jutni, ha nem is magához a természetfelettihez, de annak az emberagyban tükröződő logikai fogalmazásához, ami éppen Danténál talán szintén kevésbé volna nehéz. Arany, a klasszikus költő, a klasszicizmus fensőbbséges művészetével dolgozik, és a nyelvi kifejezésnek mind a négy erejét harmonikusan működteti össze merész céljának elérésére. A mű, amely ebből fakad, látszólag egyszerű, valójában összehasonlíthatatlanul bonyolultabb művészi eljárás eredménye, mint a két másik. Megfigyeléseinknek nincs módja ezt a boszorkányos munkát a maga összetettségében nyomon kísérni, de megfigyelhetjük a szerkesztés csodálatos művészetét. Íme a strófa:
E mélység fölött az értelem mér-ónja,
Mint könnyü pehelyszál, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemben,
Nem-ismert világnak érezi nyomását,
Rettegő örömnek elragadja kéje,
A leviathánnak hallja hánykodását...
Az _Úr lelke_ terült a víznek föléje.
Izgatóan érdekes megfigyelni ennek a strófának belső szerkezeti lendületét: a gondolatok mozgását, emelkedését, a gondolati tartalom teljessé válását, és a tárgynak megfelelően ugyanakkor végtelenbe veszését. Az első mondat (első és második sor) megállapítja Dante világának gondolatilag meg nem mérhető mélységét. Ez a két sor a strófa mozgásának mintegy kiinduló pontja: maga még nem mozog: nyugodt ténymegállapítás. A lélek azonban nem áll meg ennél a ténynél. Az ismeretlen, megismerhetetlen világ vonzást gyakorol rá. A lélek megmozdul: vonatik az örvény felé. Tevékenysége nem megértés (ez lehetetlen), hanem sejtelem, mozgás a mélység felé, amelynek érzi csodásságát, amelyben érzi, hogy elveszti magát, mégis átadja magát neki ellenállhatatlanul. Ezt a bonyolult, nyugtalan, de egyirányú lélekrezgést festi a második és harmadik sor. Erre a lendületes mozzanatra ismét egy nyugvó következik, a mozgásra pillanatnyi nyugvás: a költő két tömött sorban (az ötödik és hatodik sorban) azt a lelki állapotot festi, amelybe a lélek kerül, amikor átadja magát a végtelenség vonzásának. Nyomást érez: nem ismert, csak sejtett világ irtóztató arányaival, ismeretlen és azért félelmetes tartalmával reá nehezedik a lelkére, rettegéssel tölti el: de ugyanakkor boldog is ez a sejtelem; a felsőbb léttel való érintkezés, a feléje való vonzatás lendülete magasabb rendű öröm ujjongását kelti. Ez a borzongó öröm végül is lehetetlenné tesz minden ellenállást, mint valami belső forgószél ragadja magával a lelket (rettegő örömnek elragadja kéje). Ez az utolsó félsor már újra kimozdulás az önszemlélet nyugodtságából; a strófának ez a harmadik íze gyorsabb hullámzással, egy-egy soros váltakozással ismétli meg a nyugvó és lendületes részek játékát. Az utolsó íz (két utolsó sor) ugyanezt teszi, de fordított sorrendben: első fele átveszi az előbbi sor megindult mozgását és egy nagyszerű szimbólummal, a mesés-bibliai szörnynek, a leviathánnak hánykódásában a maga belső viharzását, mintegy az egész mindenség háborgásába hullámoztatja bele (kozmikussá nagyítja), hogy aztán az utolsó sorban az elképzelhető legnagyobb képpel hozza egyensúlyba a külső és belső hullámzást, amikor megérzékelteti velünk az érzékelhetetlent, a mindenségnek minden emberit túlhaladó nyugalmát.
Íme, egy egész kis dráma: nyolc sorban. A legtökéletesebb egyensúly, matematikai viszonyokkal kifejezhető szimmetria, amely mégis misztikus valóságot tartalmaz. Tökéletes zártság, amely mégis kilátást nyit a végtelenbe. Minden szó a maga helyén, lenyűgöző szükségszerűséggel; hozzátenni, elvenni belőle, változtatni rajta lehetetlen, mégis minden szó új akkordot üt meg, végtelenbe zengő hangsort kezd el. A strófa minden íze önmagában teljes, hiánytalanul kifejez egy-egy önálló gondolatot, egy-egy hatalmas életérzést, mégis engedelmesen olvad bele a felsőbb egységbe, a strófa egészébe (mint ahogyan maga a strófa is csak egy íze az egész négystrófás költemény még felsőbbrendű egységének), és így fejezi ki, szuggerál ránk, alkot még önmagában egyetlen érzelmi drámát, egyetlen gondolati épületet, egyetlen nagyszerű emberi valóságot, amely egyszerre egyéni és örök emberi, egyszerre ábrázolás (Dante világa), önkifejezés és sejtelem. Íme, a szó legmagasabb értelmében vett klasszikus kompozíció.
II.4. A ritmus
II.4.1. A ritmus fajai
A vers olyan beszéd, amelyben szabályos hullámzás van. Ezt a szabályos hullámzást nevezzük ritmusnak. A ritmus görög szó, folyást, hullámzást jelent.
Szabályos hullámzást, tehát ritmust a természetben és az élet számos terén is találunk. Ritmikus a parthoz verődő hullámnak, a vágtató paripának, az ereszből lecsepegő csőcseppeknek nesze, az órainga lengése, a vonat kerekeinek zakatolása. Szabályos hullámzást veszünk észre gyakran a távoli hegyek körvonalaiban, művészi épületeken, képeken, a dolgozó munkás mozdulataiban, a táncoló ember lejtésében. A versbeli ritmus mindezektől különbözik: a vers ritmusa az emberi hangnak szabályos hullámzása.
A versbeli ritmusnak legközelebbi rokona az ének és a zene ritmusa. Mindkettő hangoknak (az ének egyenes emberi hangoknak) szabályos hullámzása. A vers mégis két dologban különbözik ezektől is. 1. A versben az értelmes emberi beszéd hullámzása adja a ritmust, míg a zene és az ének nem kívánja meg föltétlenül a hangok értelmes voltát (lehet lalalá-val is énekelni). 2. A zenének és az éneknek a ritmus mellett még egy másik, nem kevésbé lényeges eleme is van: a dallam; a versnek ellenben, ha nem is mindig egyetlen, de legfőbb eleme a hangok ritmusa, ezzel szemben a gondolatok szabályos hullámzása, a gondolatritmus alárendeltebb szerepet játszik.
A gondolatritmus a gondolatok szabályos hullámzása; akár egész gondolatoknak, akár a gondolat egyes részeinek nagyjából egyforma szakaszokban való haladása. Az előbbit megfigyelhetjük a körmondatokban, az utóbbit pl. ebben:
Ebet szőrén, madarat tollán, az embert társán ismerheted meg.
(Közmondás)
Krisztus őket megátkozta:
A fürjet, hogy fönn ne szálljon, csak vetés közt szaladgáljon,
A bíbicet, meg nem álljon, réten, káka közt bujkáljon,
A galambot, búban éljen, bokrok alatt keresgéljen.
(Gyulai: Krisztus és a madarak)
Szorosabb értelemben gondolatritmuson a gondolatnak szabályos, hullámzó megismétlését értjük (parallelizmus: párhuzamosság). Ez a gondolatritmus igen gyakori a keleti népek költészetében, pl. a zsoltárokban; szereti a magyar népköltészet is. Ilyenek:
Repesszük el rabláncukat,
Hajítsuk el igájukat.
(2. zsoltár)
(Párhuzamos gondolatritmus)
Hallottad-e hírét a híres Szebennek,
A híres Szebennek s a híres Mohának,
A mohában lakó: Kerekes Péternek,
S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?
(Kerekes Iszák népballada)
(Halandó gondolatritmus)
Napok jönnek, napok mennek,
De búm csak nem távozik,
És az órák elröppennek,
De sorsom nem változik.
A vulkánok elfáradnak,
De nem az én tüzeim,
Folyók, tavak kiapadnak,
De nem az én könnyeim.
(Kisfaludy S.: Kesergő szerelem)
(Ellentétes gondolatritmus)
A verstanban ritmuson elsősorban hangritmust, mégpedig az értelmes beszéd hangjainak ritmusát értjük.
Bizonyos szabályos hullámázást, - a gondolatoknak, de sokszor a hangoknak szabályos hullámzást is - a közönséges, nem verses beszédben is megfigyelhetünk. Csakhogy ez a hullámzás sokkal szabadabb, szabályossága sokkal kevésbé megkötött, mint a versé. Azért a verset kötött beszédnek, a nem verses beszédet kötetlennek is nevezik. Nevezik a kötetlen beszédet prózának is.
A vers szabályos hullámzása onnan származik, hogy a verses szövegben egyes szótagokat erősebben, nyomatékosabban ejtünk ki (ictus, azaz nyomaték, lüktető van rajtuk), más szótagokat gyengébben, nyomatéktalanul. Az ictust ékezettel szokás jelölni (').
A vers tehát erős és gyenge részekből, vagyis emelkedésekből arsis és esésekből thesis áll. Az emelkedések és esések szabályosan váltakoznak, vagyis a nyomatékok (ictus) egymástól egyenlő időbeli távolságra vannak. Erről meggyőződhetünk, ha bármely vers elmondásakor a nyomatékos szótagoknál egyet ütünk a kezünkkel: pl.:
_Száll_ a madár, | _száll_ az ének
Két fiáról | _szép_ Enéhnek,
_Zengő_ madár | ágról-ágra,
_Zengő_ ének | szájról-szájra.
(Arany: Rege a csodaszarvasról)
Vagy:
_Régi_ di | _csősé_ | _günk_, hol | _késel_ az | _éji_ ho | _mály_ban?
(Vörösmarty: Zalán futása)
(Mikor a verset a ritmus éreztetésével olvassuk: skandálunk.)
II.4.2. Az ütem
Minden nyomatékos szótaghoz szorosabban hozzátartozik egy, két vagy három nyomatéktalan szótag. Egy nyomatékos szótag a hozzátartozó nyomatéktalanokkal együtt egy ütemet (taktus) alkot. Az ütem tehát állhat két, három vagy négy szótagból. Akárhány szótagból állnak azonban egy vers ütemei, a kimondásban az egyik annyi ideig hangzik, mint a másik. Ez az ütemegyenlőség törvénye. Akárhány szótagosak is az ütemek (azaz akárhány nyomatéktalan szótag következik az ictusra), egy versen belül mindig egyenlő ideig tartanak. A következőkben pl. két-, három- és négy szótagos ütemek hangzanak egyforma hosszú ideig:
_Szegény_ ember | _szándékát_ | _boldog_ Isten | _bírja_ (4-3-4-2).
(Közmondás.)
_Ösztövér_ | _kútágas_ | _hóri_horgas | _gémmel_ (3-3-4-2).
Mélyen néz a | _kútba_ | _s benne_ vizet | kémlel (4-2-4-2).
(Arany: Toldi I.é.)
Az ütemet alkotó szótagok hosszúak vagy rövidek. Hosszú az olyan szótag; amelynek magánhangzója hosszú (pl. kép, áll, hős); vagy amelynek magánhangzója rövid, de utána hangtorlódás (egynél több mássalhangzó) következik (pl.: fuss kelt). - Rövid az olyan szótag, amelynek magánhangzója rövid és nem következik rá hangtorlódás. A hosszú szótag jele: ; a rövid szótag jele: .
A magánhangzós végű egytagú szavakat költőink hosszúak is, rövidnek is használják (közös szótag: = ; pl. a, de). Közömbös az egyes verssorok utolsó szótagja; a szükséghez képest ösztönszerűen hosszan vagy röviden ejtjük. Pl.:
Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, ó magyar!
Az ütemek jellegét tehát három elem adja meg:
1. A szótagok száma, amelyek alkotják. A szótagok száma szerint vannak két-, három- vagy négy szótagú ütemek. Az ütem nyomatéktalan részét szünet (pauza) is helyettesítheti. Az ilyen ütem tehát látszólag csak egy szótagú. Ilyen pauzás ütem pl. a következő sor utolsó üteme:
_Zöld_ erdőben | _zöld_ mezőben | _lakik_ egy ma | _dár_.
(Népdal)
2. A nyomaték, amely az egyik szótagot kiemeli. A nyomaték helye szerint megkülönböztetünk: ereszkedő vagy emelkedő ütemeket: ha a nyomaték van elől, a nyomatéktalan rész utána, akkor az ütem ereszkedő; ha a nyomatéktalan rész van elől, a nyomaték utána, akkor az ütem emelkedő.
Ereszkedő ütemek:
_Száll_ a madár, | _száll_ az ének
_Sír_ vagyok, | elhul | _lott_ magya | _roknak_ | _sír_ja, | Mo | _hács_ föld.
(Vörösmarty: Mohács)
3. Az időmérték, vagyis a szótagok hosszúsága. A szótagok időmértéke szerint vannak lassúbb vagy gyorsabb ütemek: ha több benne a hosszú szótag, az ütem lassúbb, ha több a rövid szótag, az ütem gyorsabb.
II.4.3. Verssor és versszak
Az ütemek a versben verssorokká fonódnak össze. A magyar nemzeti versidom sorai többnyire két-, három- vagy négy ütemből állnak; egy ütem csak elvétve szerepel önálló sorként. Négynél több ütemű sor nemzeti verselésünkben nincs; az idegen versekben azonban öt- és hatütemű sorok is előfordulnak (pl.: a hexameter: hatméretű: hatütemű verssor.)
Kétütemű sorok:
Elindul az | Igazság
Vele megy a | Hamisság.
(Gyulai: Igazság és Hamisság)
Háromütemű sorok:
Izabella | királyné | Budában
Azt sem tudja, | Hová lesz | búvában.
(Arany: Török Bálint)
Négyütemű sorok:
Este van, | este van, | kiki nyuga | lomba!
Feketén | bólingat | az eperfa | lombja.
(Arany: Családi kör)
A verssorok néha megszakítatlan folytonosságban követik egymást, legfeljebb - mint a prózai beszédben értelmi egységek után kezdődik újabb szakasz. Ilyen vers pl. A Szegény asszony könyve (Vörösmarty), vagy A fülemile (Arany). A legtöbb költemény sorai azonban bizonyos egyforma terjedelmű szorosabb egységekbe illeszkednek. Ezek a többsorú egységek a versszakok (strófák). Költészetünkben leggyakoribbak a négy-, hat-, nyolcsoros strófák, de előfordulnak két-, három-, öt-, hét-, sőt nyolcsorosnál hosszabb strófák is. Pl. négysorosak a Szózat, hatsorosak A puszta, télen (Petőfi), nyolcsorosak a Toldi versszakai.
A strófa nemcsak ritmusbeli szerkezet, hanem értelmi és hangulati egység is. A művészien szerkesztett versszakban a gondolat is arányosan épül fel, a hangulat híven és arányosan oszlik el; szabályos belső hullámzás, emelkedés és ereszkedés van benne, valami olyasféle, aminőt a körmondatnál figyelhetünk meg. Pl., sok strófa belsőleg két, rendesen egyenlő terjedelmű félre oszlik. Pl.
Száll a madár ágról - ágra,
Száll az ének szájról - szájra.
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vagy:
De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélvészes, zimankós, viharos borúval,
Vagy ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa.
Jaj, keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.
II.4.4. A magyar nemzeti versidom
Nyelvünk hangbeli gazdagságának, hajlékonyságának egyik legszebb bizonysága, hogy míg más nyelvek többnyire csak egyfajta verselést engednek meg, a magyar nyelv háromféle vers dallamára is alkalmas. Megvan nekünk is, mint más népeknek, a magunk nemzeti versidoma, amelynek ritmusa egy a magyar zene, a magyar tánc ritmusával, és amelynek dallamát a magyar ember tanulás nélkül is megérzi. De tudunk verselni magyarul is úgy, amint a régi görög és latin költők verseltek (klasszikus versidom), és utánozni tudjuk a nyugati (német, francia, angol, olasz) népek verselését is (nyugat-európai versformák) A magyar nyelven való verselés e három lehetősége közül először a nemzeti versidommal foglalkozunk.
Beszédünk - a prózai is - ösztönszerűleg bizonyos, többé-kevésbé egyenlő időtartamú részekre: beszédszakaszokra oszlik. Ezek a beszédszakaszok többnyire úgy alakulnak, hogy a hang ereje 3-4 szótagnyi beszéd után kissé ellankad és csak bizonyos kis szünet után kap új erőre. A magyar nyelvben minden szakasz első szótagján bizonyos nyomaték van, a többi szótag nyomatéktalan. Ezt a nyomatékot zenei hangsúlynak nevezzük.
A zenei hangsúly nem azonos a nyelvtanból ismeretes szó- és mondathangsúllyal. A szóhangsúlytól különbözik, mert az csak a szavak első szótagját teheti nyomatékossá, ez pedig a szó valamely belső szótagjának is adhat nyomatékot (pl. a hosszabb szavakban rendesen az ötödik szótagnak: állhatatlansága, diadalmaskodott). Szóhangsúly a továbbá minden szónak van, zenei hangsúlya viszont minden szakaszban csak egy szónak: a szakasz első szavának (pl. a következő mondatban csak a megjelölt szavaknak van szóhangsúlya: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember.)
De nem azonos a zenei hangsúly a mondathangsúllyal (értelmi hangsúly) sem, mert a mondathangsúly az értelmileg fontos szavak első szótagjait emeli ki, a zenei hangsúly pedig minden zenei szakasz első szótagját, akár van rajta mondathangsúly, akár nincs. A mondathangsúly és a zenei hangsúly (mondatszakasz és beszédszakasz) tehát nem mindig esik össze. A következő mondat pl. így oszlik mondatszakaszokra: Nem tudom. | de azt hiszem, | hogy eljön. - Valójában azonban emígy mondjuk ki (beszédszakaszokra osztva, a zenei hangsúly szerint): Nem tudom, de | azt hiszem, hogy | eljön.
A magyar vers nyomatékát tehát a zenei hangsúly adja. A magyar versidom egy-egy üteme: egy-egy beszédszakasz. Minthogy pedig minden beszédszakasz hangsúllyal kezdődik, a magyar ütem mindig ereszkedő.
A magyar vers akkor szép, ha a zenei hangsúly összeesik a mondathangsúllyal (értelmi hangsúllyal). Szép vers tehát az ilyen:
_Száll_ a madár | ágról - ágra,
_Száll_ az ének | szájról - szájra
_Fű_ kizöldül | ó _sír_hanton,
_Bajnok_ ébred | _hősi_ lanton.
Ha ellenben az értelmi hangsúly nem esik össze a zenei hangsúllyal, akkor a vers kevésbé hangzik szépen:
Ötven-ötven | jó leventét
Kiszemeltek, | _hogy_ követnék.
Érzelem szerint így kellene hangsúlyozni a második sort: Kiszemelték, hogy követnék, - a zenei hangsúly azonban elnémítja az értelmi hangsúlyt.
_Sőt_ hítta az | _ül_dözőket,
Hogy vezesse | _félre_ őket.
(Gyulai: Krisztus és a madarak)
Értelmi hangsúlya: Sőt hítta az üldözőket, hogy vezesse félre őket.
Még rosszabbul hangzik a vers, ha az ütem kettévág egy-egy rövidebb szót, minthogy így a zenei hangsúly még erőszakosabban elválik az értelmi hangsúlytól:
Három árva | _sír_ magában
Elhagyott sö | _tét_ szobában.
(Gyulai: Éji látogatás.)
Ritka vendég | Rácországban
Zsigmond a ki | _rály_, a császár.
(Arany: Szibinyáni Jank.)
Jelesebb költőink verssorainak nagyobb részében összeesik a kétféle hangsúly. Mégis igen sokszor olvasunk efféle kevésbé hangzatos, elnémított értelmi hangsúlyú sorokat. Ennek azonban nemcsak egyes költők pongyolább verselése az oka; nem is csak az, hogy csupa tökéletes hangsúlyozású verssorokat írni nehéz feladat, azért könnyen mesterkéltségre vezetne. Éppen legjobb versművészeink (pl.: Arany) szándékosan is vegyítenek verseikbe efféle gyengébb ritmusú sorokat, mert az ütemeknek állandóan egyforma erővel való hullámzását egyhangúnak és túlságosan erőszakos dallamosságúnak érzik.
A magyar ütemben a hosszú és rövid szótagok szabadon helyezkednek el. A hosszabb ütemek több rövid szótagot szeretnek, a rövidebb ütemek inkább hosszú szótagokból állnak.
Nem szép a két rövid szótagból álló ütem, nehézkes a kettőnél több hosszú szótagot tartalmazó, négy szótagos ütem. Pl.:
Fehér falu | _felett_ | fekete gyász | _borul_.
(Népdal)
Hej mostan | puszta ám | igazán a | puszta,
mert az az ősz | _olyan_ | _gondtalan rossz_ | gazda.
(Petőfi: A puszta télen)
Ellenben igen tetszetős az olyan négy szótagos ütem, amelyben két hosszú szótag két rövidet fog közre (choriambus). Pl.:
_Csillag esik_ | föld reng, | jött éve csodáknak.
Ihol én, | ihol én | pöröllye | világnak.
Sarkam alá | én a | _nemzeteket_ | hajtom,
_Nincs a kerek_ | földnek | ura kívül | rajtam.
(Arany: Buda halála)
A két-, három-, négy szótagos ütemek igen változatosan illeszkedhetnek verssorokká. Vannak két-, három- és négyütemű sorok.
1. Az ősi nyolcas. A sort nyolc szótag alkotja: két négy-négy szótagos ütem (3-3). A legrégibb magyar versformák egyike. Legsűrűbben négyesével alkot strófát, páros rímmel, de gyakran előfordul szakozatlanul (strófákra nem osztva) is. Sűrűn használják a másféle sorokkal összetéve is. Pl.:
_Monda_ Lajos | a nagy király:
Eredj szolgám, | Laczfi Endre,
Küldj parancsot, | mint a villám,
Köss nehéz szab | lyát övedre:
A tatártól | nagy veszélyben
Forog Moldva, | ez a véghely:
A tatárra | veled menjen
Tízezernyi | lófő székely.
(Arany: Szent László)
Az ősi nyolcasnak édestestvére a finnek ősi versformája is, amelyben a Kalevala van írva:
A Kalevala kezdete, Mieleni minun tekevi,
Aivoni ajattelevi
Lähteäni laulamahan,
Saa'ani sanelemahan
Sanat suasani sulavat,
Puhe'et putoelevat.
Mostan kedvem kerekedik,
Elmém azon töprenkedik,
Hogy ím dalra kéne kelni,
Ideje volna énekelni
Szavaim szétolvadnak számban,
Beszédim buzognak bátran.
2. A tizenkettős vagy Zrínyi-sor (egy hozzá némileg hasonló, francia verssorról alexandrinnak is nevezik). Tizenkét szótag, amelyet a sor közepén egy kis szünet két, hat szótagos félre oszt. Mindegyik félsor két-két ütemből, az egész tehát négyből áll. A félsor ütembeosztása leggyakrabban 4-=, de sokszor 3-3 szótag, sőt olykor 2-4 is, azért ez a forma igen változatos.
Már legrégibb költészetünkben is előfordul, ez a magyar elbeszélő költészet fő versformája. Ebben írta Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. költeményét (innen a verssor neve!), ebben Petőfi a János vitézt, ebben Arany Toldijának mindhárom részét. Legtöbbször négy- vagy nyolcsoros strófákban írják, rendesen páros rímmel (régente - pl. Zrínyi - négyes rímmel). Pl.:
Hullatja | levelét | | az idő vén | fája,
Terítve | hatalmas | | rétegben | alája.
Én ez avart | jártam, | | tűnődve meg | álltam,
Egy régi | levélen | | ezt írva ta | láltam.
(Arany: Buda halála)
3. A hatos. A Zrínyi-sor fele: 4-2 vagy 3-3, olykor 2-4. Önállóan is előfordul, de főleg másféle sorokkal összetéve.
Szeretnék | szántani
Hat ökröt | hajtani.
(Népdal)
Leggyakrabban ősi nyolcassal összetéve használják:
Hová, hová, | édes férjem,
megyek a | csatába |
Galambócnál | vár a török,
Ne várjon | hiába!
(Arany: Rozgonyiné)
4. A hetes. Hét szótag: 4-3.
Török bársony | süvegem,
Most élem gyöngy | életem
Balog Ádám | a nevem,
Ha vitéz vagy, | jer velem!
(Thaly: Balogh Ádám nótája)
Ez is leggyakrabban nyolcassal összetéve fordul elő:
Ülj mellém a | kandallóhoz,
Föl van szítva | melege.
Csobáncvárról, | édes-kedves,
Ím halljad, egy | agg rege.
(Kisfaludy S.: Csobánc)
5. Népdalaink igen kedvelik a kilenc-, még inkább a tíz- és tizenegy szótagos sorokat. Kilences (4-2-3, 3-3-3, 4-4-1):
Uccu bizony | megérett a | meggy,
Uccu bizony | rajta maradt | egy.
(Népdal)
Tízes (4-4-2, 4-3-3, 4-2-4):
Itt születtem | én ezen a | tájon,
Az alföldi | szép nagy róna | ságon.
(Petőfi: Szülőföldemen)
Ha látom a | fergeteg | elejét,
Begyűröm a | süvegem | tetejét.
(Népdal)
Tizenegyes (4-4-3)
Már minálunk | verbuválnak | kötéllel,
Elfogják a | szegény legényt | erővel.
(Népdal)
Bús mogorván | ül Petike, | hahaha!
Péter és bú! | a mennykőbe, | Mi baja?
(Vörösmarty: Petike)
A magyar verssorokból nagy változatossággal és gazdagsággal alakultak a versszakok. A sok körül nevezetesek:
1. A Zrínyi-strófa, régi költészetünk uralkodó formája: négy Zrínyi-sor, csoportrímmel.
Isten | haragjának | | én szelleti | voltam,
Mikor ez | világot | | fegyverrel | nyargaltam,
Vér-catarac | tákat | | karddal ároszt | tottam,
És mint egy | villámlás, | | földet | megfutottam.
(Zrínyi: Attila)
2. A Balassa-strófa. A régi költészet egyik kedvelt formája. Megalkotója Balassa Bálint. Kilenc sorból áll: három hatos sorpár, páros rímmel, mindegyik pár után egy-egy hetes, a három hetes közös rímmel:
Vitézek, | mi lehet
Ez széles | föld felett
Szebb dolog az | végeknél?
Holott ki | keletkor
Az sok szép | madár szól,
Kivel ember | ugyan él;
Mező jó | illatot,
Az ég szép | harmatot
Ád, ki kedves | mindennél.
(Balassa: Ének a végekről)
3. A Himfy-strófa. A XIX. század elején alkotta Kisfaludy Sándor: először Himfy néven kiadott könyvében használta. Tizenkét soros strófa, nyolcasokból és hetesekből, amelyek az első nyolc sorban egyenkint, a négy utolsóban párosával váltakoznak.
A bereknek | gyors kaszási
Már utolsót | vágának,
Az árnyékok | óriási
Hosszúságra | nyúlának.
Mi ott járánk, | meg-megállánk,
A rét magas | füvében,
S hogy a bürün | általszállánk,
A folyamnak | mentében,
A folyamba | tekintettünk,
És alattunk | és felettünk
És bennünk is | a menny volt,
S szívünkben szent | tűz lángolt.
(Kisfaludy S.: Boldog szerelem)
II.4.5. A klasszikus vers
Mi teszi a görög verset verssé, vagyis mi adja a ritmusát, mi adja benne a hangsúlyt? - Ugyanaz, ami a magyar verset: a zenei hangsúly. - De innen kezdve teljes az eltérés a kétféle vers között. Minthogy a görög nyelv időmérték-viszonyai - mint a magyaré is - nagyon változatosak, a hangsúly itt is hol hosszú, hol rövid szótagon van. A nyugati nyelvekben ilyen nem lehetséges, mert ott a hangsúly megnyújtja a szótagot, tehát a kétféle hangsúly összeesik. Itt azonban az történt, hogy a görög fül nem tűrte meg a hangsúlyt, csak ha a hosszú szótagra esett; tehát föláldozta az értelmi hangsúlyt és átette a nyomatékot a zeneileg hangsúlyos tagra. Az értelmi hangsúly tehát a görög verselésben egyáltalán nem számít. Olyan nagy a változatosság a hosszú és rövid szótagokban, hogy még akkora szabályosságot sem lehet bennük megteremteni, mint a magyarban, - ez a nagy változatosság természetesen nagy gazdagságot is jelent. Ebből következik a görög versnek voltaképpen természetellenes elve: hosszú és rövid szótagok váltakozása adja a verset, tekintet nélkül az értelmi hangsúlyra, az megzavarná a már bevésődött jóhangzású sémát, s azért - a magyarnak ellentéteként - a görög vers nem is szép, ha összeesik a kétféle hangsúly! A görög vers tehát azt szereti, ha a vershangsúlyozás minél jobban átmetszi a szót:
Régi di | csősé | günk hol | késel az | éji ho | mályban.
A klasszikus vers annál szebb, minél jobban függetleníti magát az értelmi hangsúlyozástól.
A klasszikus versben az ütemet lábnak szokás nevezni. A klasszikus ütem lehet ereszkedő vagy emelkedő, két- vagy három szótagos. Voltaképpen ereszkedő láb a trocheus (lejti: a magyar elnevezés egyúttal példa az illető ütemfajra):
Két szótagos emelkedő a jambus (szökő):
Három szótagos ereszkedő a daktilus (lengedi):
Három szótagos emelkedő az anapesztus (lebegő):
Mind a négy fajta lábat helyettesítheti (és az egyhangúság elkerülése végett sokszor kell is helyettesítenie) a két hosszú szótagból álló spondeusz (lépő: ). A spondeusznak első szótagján van a zenei hangsúly, (vagyis a spondeusz ereszkedő) ha trocheust vagy daktilust helyettesít: a másodikon van a hangsúly, (vagyis a spondeusz emelkedő), ha jambusi vagy anapesztusi versben fordul elő.
A verssorok a lábak összetételéből alakulnak. A hosszabb verssorokban, a sor közepe táján, rendesen rövid szünet van. Ennek neve sormetszet (cezura). A verssorok lehetnek ereszkedők vagy emelkedők, aszerint, amint ereszkedő vagy emelkedő lábakból állnak.
A görög verselésben kétféle szerkezet van: egynemű sorok, amelyek végig ugyanolyan verslábakból állnak, és a vegyes (éneklő beszédű: úgynevezett logaédikus) sorok, amelyekben az egyik ütem aprózódik, tehát trocheusi sorban daktilus, jambusi sorban anapesztus fordul elő.
I. Az egynemű sorok nevezetesebbjei:
1. Legismertebb a hősi epika formája, a hexameter. Hatméretű verssor, mint a neve is mutatja.
Régi di | csősé | günk, | | hol | késel az | éji ho | mályban.
A daktilikus sor megkötése annyi, hogy a daktilust az ötödik lábon nem helyettesítheti spondeusz. A sornak ti. mindig a vége, a kicsengése adja meg a jellegét. (Az utolsó láb csonka.) Ha a többi ütem mind spondeusz is, ez az egy már megadja a sor daktilusi jellegét. A hexameter tehát nagyon változatos versforma: öt lábon változtatható a spondeusok és daktilusok elhelyezése.
2. A másik hátméretű daktilusi sor a pentameter. Csak a hexameterrel együtt fordul elő. Abban különbözik tőle, hogy a közepén sormetszet van, mégpedig úgy, hogy a szünet adja a metszetet. A harmadik láb hangsúlya után van a szünet, s azután ismétlődik másodszor is a sor első fele.
Nemzeti | nagylé | tünk | nagy teme | tője Mo | hács. |
Pentameternek (ötméretű) azért nevezik, mert a régi grammatikusok, akik nem zenei füllel tárgyalták a ritmust, egyszerűen összeadták a két fél lábat, s így kijött az ,,ötméretű" sor! Ennek is van egy megkötöttsége: a sor második felében nem lehetséges összevonás, azaz spondeusz. Látnivaló, hogy a változatosság távolról sem akkora, mint a hexameternél, mert csak két láb változhat benne.
A hexameter és pentameter együtt a legegyszerűbb klasszikus strófa: a disztichon (sorpár).
2. Jambusi sorok. Ezekben a páratlan verslábak helyett állhat spondeusz: a párosok helyett alkalmazva, a sort nehézkessé teszi. - Nevezetesebbek:
Ötös és hatodfeles jambus:
Ember | vagyunk, | a föld | s az ég | fia.
Lelkünk | a szárny, | mely ég | felé | viszen,
S mi a | helyett, | hogy tör | nénk föl | felé,
Unat | kozzunk | s hitvány | madár | gyanánt
Posvány | iszap | ját szop | va él | degél | jünk?
(Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban)
Ez a forma a magyar verses dráma legkedveltebb versformája. (Drámai jambus.)
Harmadfeles jambus:
A ró | zsa szép | virág | szál,
De tüs | ke szúr | dal á | gán.
(Csokonai: Keser-édes)
Ezt a formát Anakreon görög költő használta bordalaiban, azért anakreoni versnek is nevezik. Nálunk Csokonai Vitéz Mihály írta a legszebb anakreoni dalokat. - Az első ütem néha jambus helyett anapesztus:
Míg Tha | les a | nagy ég | nek
Tüzeit | csudál | va né | zi:
Behul | la egy | verem | be.
(Csokonai)
4. Trocheusi sorok. Ezekben a páros verslábak helyén szép a spondeusz, a páratlanokon rosszul hangzik. Mint önálló forma, a legfontosabb köztük az ötödfeles és négyes trocheus:
Minden | orszá | got be | jártam,
minden | messze | tarto | mányt.
(Vörösmarty: Csongor és Tünde)
II. A vegyes sorok közül nevezetesebbek:
1. Az alkaioszi sor: ötlábú jambus, a negyedik lábon anapesztussal:
Romlás | nak in | dult haj | dan erős | magyar.
(Berzsenyi: A magyarokhoz)
Alkaiosz görög költő alkotása. Mint a jambusi sorokban: a spondeusz a páratlan lábakon szép.
2. Az aszklepiadeszi sor: hatlábú trocheus, melyek közül a harmadik és a hatodik fél láb: a középen metszet (olyanféle, mint a pentameterben). Az első félsorban a második láb, a második félsorban az első láb daktilus.
Hervad | már lige | tünk, | | s díszei | hulla | nak.
(Berzsenyi: A közelítő tél)
Nevét Aszklepiadesz görög költőtől vette. Mint trocheusi sorban: a páros lábakon spondeusz is állhat.
3. A szapphói sor: ötlábú trocheus, a harmadik láb daktilus.
Régi | Jámbor | ság s te a | rany Kö | zépszer !
(Berzsenyi: Jámborság és Középszer)
Nevét megalkotójától, Szappho görög költőnőtől vette. A páros lábakon szebb a trocheus helyett a spondeusz.
4. A glykoni sor: négy trocheus, a második láb daktilus, az utolsó láb csonka.
Tükrét | durva csa | lét fe | di.
(Berzsenyi: A közelítő tél)
Az első láb rendesen spondeus. Ez a verssor önállóan nem fordul elő, csak más sorokkal együtt.
5. A kisebb alkaioszi sor: négyes trocheus, de első és második lába daktilus. Önállóan nem fordul elő.
Róma le | dőlt s rabi | gába | görbed.
(Berzsenyi: A magyarokhoz)
6. Az adoniszi sor: kétütemű trocheus, az első láb daktilussal.
Bükkfaku | pámba.
(Berzsenyi: Jámborság és Középszer)
A klasszikus strófaszerkezetek közül irodalmunkban négy nevezetes:
1. A disztichon (párvers): egy hexameter és egy pentameter összetétele.
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
(Kisfaludy K.: Mohács)
2. Az alkaioszi strófa: két alkaioszi sor, egy ötödfeles jambusi sor és egy kisebb alkaioszi sor.
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
(Berzsenyi: A magyarokhoz)
3. A szapphói strófa: három szapphói és egy adoniszi sor.
Ó ti elrejtett kalyibák lakói
Régi Jámborság s te arany Középszer!
Üljetek mellém küszöbömre: vígan
Látlak, ölellek.
(Berzsenyi: Jámborság és Középszer)
4. Az aszklepiadeszi strófa: három aszklepiadeszi és egy glykoni sor.
Hervad már ligetünk s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
(Berzsenyi: A közelítő tél)
II.4.6. Nyugat-európai versformák
A magyar költők a tizennyolcadik században a nyugati népek (németek, franciák, olaszok, angolok) versformáit is eltanulták, és nagy sikerrel honosították meg irodalmunkban. Ezek a formák a magyar költészetben igen nagy fontosságra jutottak, mert meghonosításuk óta költőink ezekben írják verseik legnagyobb részét.
A nyugati verselés lényegesen különbözik a magyar nemzeti versidomtól, de a nyugati népeknél lényegesen különbözik a klasszikus verseléstől is. A nyugati népek verseinek ritmusa ugyanis a szóhangsúlyon alapszik. (értelmi hangsúly) A szóhangsúly náluk hosszúvá teszi a szótagot; ott tehát a hangsúlyos szótag hosszú, a hangsúlytalan rövid, így a hangsúlyos (hosszú) és a hangsúlytalan (rövid) szótagok váltakozásából keletkeznek jambusi, trocheusi, daktilusi, anapesztusi sorok, meghatározott szótagszámmal.
Ilyen valódi nyugat-európai verseléssel nálunk csak elvétve kísérleteztek. Pl. ilyen németes (hangsúlyos) daktilusi sor:
Napsugár | _ne_ hajlongj, | _hagyj_ fel a | _bók_kal!
(Torkos László)
Ez a fajta verselés azonban a magyar fülnek mesterkélten hangzik. A magyarban ugyanis a hangsúly nem nyújtja meg a szótagot.
A mi költőink a nyugatról eltanult sor- és strófaszerkezeteket nem a nyugati költészetben szokásos verseléssel írják, hanem a klasszikus költészetből tanult időmértékes verseléssel. A mi nyugat-európai verseinkben nem hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokból alakulnak az ütemek, hanem (a hangsúlyra való tekintet nélkül) hosszú és rövid szótagokból. A magyar nyugat-európai versekben tehát ugyanolyan verslábak (jambus, trocheus, daktilus, anapesztus) szerepelnek, mint a klasszikus verselésben, csakhogy nem görög sorokat (hexameter, stb.) alkotnak, hanem a nyugati költészetben járatos sor- és strófaszerkezeteket. Minthogy pedig ezek a formák majdnem mindig rímesek, a magyar nyugat-európai verselést időmértékes-rímes verselésnek is szokás nevezni.
Irodalmunkban tehát kétféle verselés van: nemzeti és idegen; az idegen verselés azonban kétféle versformában használatos: klasszikus (rímtelen) és nyugat-európai (legtöbbször rímes) formában.
A nyugat-európai versek skandálása nem okoz nehézségeket, ha a görög formájú verseken már jól begyakoroltuk az időmértékes ritmust. A nyugati versek ezzel szemben csak új sor- és strófaváltozatokat hoznak.
A tapasztalat szerint a legkönnyebb a trocheus skandálása, minthogy nagyon közel áll a nemzeti vershez (két trocheus sokszor a csalódásig hasonlít egy négyszótagú ütemhez), Petőfi trocheusi verseit (pl. Szép ha | zámba | isme | rősök | mennek), önkéntelenül magyarosan skandáljuk: Szép hazámba | ismerősök mennek. Nem nehéz a daktilusi és anapesztusi versek skandálása sem (Szeptember végén, Czuczor Szondija); ezek ritmusa ugyanis olyan pattogó, hogy azonnal megérezzük, megjegyezzük magunknak. A legnehezebb a magyar verssel ellenkező jambusi ritmus megérzése, ezt a magyar fül nehezen szokja meg. Márpedig verses költészetünk nagyobb fele (még legmagyarosabb költőinknél is, pl. Petőfinél) jambusi formájú.
Ilyen nyugat-európai formák például a következők.
Daktilusok:
A rad | ványi sö | tét er | dőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében
,,Íme bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!"
(Arany: Tetemrehívás)
Anapesztusok:
Mily had | kel a dré | gelyi völ | gyön elé
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora csattog alatt,
Rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj lészen-e hős
Oly bátor, erős,
Kit nem tud ijeszteni veszély, baj,
Nem hat le szívére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.
(Czuczor: Szondi)
Trocheusok:
Búsan | elfe | lejtve!
Sasként egyedül
Puszta sátorában
A vén Toldi ül
(Vörösmarty: Az ősz bajnok)
Mit ne | kem te | zordon | Kárpá | toknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
(Petőfi: Az Alföld)
Jambusok:
Ki hall | ja meg,
Hogy szenvedek,
Hogy szűm beteg?
A rengeteg.
(Vörösmarty: Madárhangok)
Hazád | nak ren | dület | lenűl
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
(Vörösmarty: Szózat)
Isten | veled, | hazám, | bátrak | hazá | ja!
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermekreményim s bánatim tanyája.
Isten veled, én messze elmegyek.
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
(Eötvös József: Búcsú)
A különféle hosszúságú és ritmusú sorokból szerkesztett és különféle rímelhelyezésű strófák változatossága szinte kimeríthetetlen. Írják azonban költőink a nyugat-európai ízlésű sorokat szakozatlanul, sőt rímtelenül is.
A sokféle nyugati strófaszerkezet közül, amelyeket költőink meghonosítottak, említésre méltó az olasz szonett, terzina és stanza, meg a német nibelungi strófa.
A szonett a legkimértebb formák egyike. Tizennégy sorból áll (legtöbbször ötös és hatodfeles jambusokból), két négysoros és két háromsoros strófából. Az első strófának ölelkező rímei ismétlődnek a második strófában. A harmadik és negyedik versszak rímelése valamivel szabadabb. A szonett tartalom tekintetében is szigorú szabályokat követ. A magyar költők újabban valamivel szabadabban írják: a második strófában nem ismétlik az első versszak rímeit, sőt nem egyszer az ölelkező rímelést keresztrímmel helyettesítik.
Orgona Bár holtra metszé kertész görbe kése, Még édesíti a fanyar szobát, S a hűs homályon úgy remeg tovább illatja, mint halk húrok reszketése. Ám olykor egy-egy függöny rezge rése A lila fürtön arany fényt dob át, S felgyújtja, mint egy nagy, kevély opált, Melynek szikrázva szédít színverése. Oh én szerelmem, kit sok ferde kés Már halni vágott: bú és szenvedés, Oh édes emlék, te is így jelensz meg: Olykor: sóhajtó illat, hűs zene, És olykor: tágranyílt opál szeme Egy-egy felfénylő, drága, ritka percnek... (Tóth Árpád)
A terzina, Dante Isteni Színjátékának versformája, három hatodfeles (olykor ötös) jambusi sorból álló strófa. Az egyes strófákat a rímelés egymásba fűzi. Íme Dante nagy költeményének első két versszaka:
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
(Babits Mihály fordítása)
A stanza nyolcsoros strófa, amelyben ötös és hatodfeles jambusok váltogatják egymást.
A nap hanyatló félben vala már,
Az égen semmi felhő, semmi rojt,
Csupán ott hamvasabb a láthatár,
Hol a menny széle a földhöz hajolt:
Néhol sötétes lombokat csinál -
Mely a redőtlen éggel összefolyt -
Egy lomha füst, gyér kunyhók vándora,
Vagy messzi utak fellengő pora.
(Arany: Bolond Istók)
A nibelungi vers négy jambusi sorból álló strófa: a sorok tizenhárom szótagosak, a hetedik után pauzával.
Mátyás király nem értett honn ülni kényesen,
Értett a harci ménen megülni győztesen.
S ha harci nem valának, bársony nyugágy helyett
Mátyás király kezébe bírói pálcát vett.
(Garay: Mátyás király Gömörben)
II.4.7. Az idegen versidom megmagyarosodása
Az idegen versek ritmusa olyan nagyon különbözik nemzeti versidomunktól, hogy a magyar fül tanulás nélkül nem is érzi őket versnek. Minthogy azonban a nemzeti ritmus a vérünkben van, azért az idegen verseket is nagyon sokszor némi magyaros hangsúlyozással olvassuk. Még inkább dolgozott ez a magyar ritmusösztön költőinkben, idegen versidomú verseik írásakor, ennek hatása alatt az idegen formák a magyar verselésben az idők folyamán némileg megmagyarosodtak.
Ez a megmagyarosodás csak igen csekély mértékben következett be a daktilusi és anapesztusi verseknél, mert ezeknek lüktetése oly erős, majdnem erőszakos, hogy a vele nagyon nem egyező hangsúlyozást jóformán elfojtja.
A trocheusi versek megmagyarosodása úgy történt, hogy a trocheusi sorok át-átcsendülnek a magyar ütemek zenéjébe. A trocheus ugyanis, mint láttuk, nagyon közel áll a magyaros vershez. Azért a trocheusi verseket legtöbbször akaratlanul is magyarosan ütemezzük, - így írták őket költőink is. A Himnusz pl. negyedfeles és hármas trocheusokban van írva: s önkéntelenül úgy skandáljuk (és a vers nem mond ellent), mintha hetes és hatos (4+3-as és 4+2-es) magyar sorokból állna. (Isten áldd meg | a magyart, stb.)
A jambusi versek más, bonyolultabb módon magyarosodtak meg. Minthogy a tiszta jambus zengése (nyomatéktalan kezdet, minden második szótagon ictus!) a magyar fülnek idegenszerű, túlságosan kimért, és hamarosan egyhangúvá válik, azért költőink mindjárt a nyugat-európai formák meghonosítása után ösztönösen elkezdték a rideg jambusokat spondeusokkal, pyrrichiusokkal, sőt - főleg az első lábon - trocheusokkal is vegyíteni. A szavakat pedig a legtöbbször úgy helyezték el, hogy a jambus ictusa egyszer, esetleg többször is értelmileg hangsúlyos szótagra esett. Tették ezt költőink részben tudatosan, részben művészi ösztönből. Ezáltal a jambus elvesztette eredeti kimértségét, a magyar ritmusérzék számára hangzatosabbá, kedvesebbé, magyarosabbá lett. Ezek a sorok a szó szoros értelmében voltaképpen nem is igazi jambusi versek többé, inkább csak jambusi lejtésűek: jambusi jellegüket csak a sorvég, és egy, olykor két tiszta lábnak erős jambusi nyomatéka biztosítja. Ez a jambusi lejtésű vers a nemzeti formákkal szemben is, a tiszta időmértékes verselésű idegen formákkal szemben is sokkal nagyobb változatosságot és szabadságot enged, a költő mondanivalójához és hangulatához amazoknál hajlékonyabban simul. Innen van, hogy egész újabb költészetünknek ez lett uralkodó versformája: ,,egymagában oly gyakran használják költészetünkben, mint a többi versfajokat és a magyar versformát is összevéve." (Négyesy)
Ahol pedig az értelmi hangsúly nem esik ictusos (hosszú) szótagra, ott éppen ez a kétféleség ad a fülnek kellemes játékot: kétféle lüktetés kergetőzik a versben, egy időmérték szerinti (a jambusé) és egy mondathangsúly szerinti (az értelmes olvasásé); a kettő közül hol az egyik, hol a másik erősebb; a másik bujkál, de azért színezi, kedvesebbé teszi a zenét.
Horváth János ugyanezt a tüneményt másképp magyarázza: szerinte a magyar fül az idegen ritmusú verssorokra ,,rámintázza" a magyar ritmust. Az iskola számára az elméleti megokolás, illetve magyarázat nem fontos: a tényt magát kell megfigyeltetnünk és megéreztetnünk, hogy ez a jambusinak látszó vers valójában a magyar versérzéknek egy érdekes fejlődési formája.
Íme néhány példa. A dőlt betűs szótagok mutatják a jambusi szkémát; a vastag betűvel szedett szótagok jelölik a jambusi sorokban meghúzódó, sokszor az előbbivel összeeső magyar hangsúlyos ritmust:
_Legyek_ | fa, _me_ | _lyen_ vil | lám _fut_ | _keresz_ | _tül_,
Vagy _me_ | _lyet_ szél | _vész_ csa | var _ki_ | _töves_ | tül;
_Legyek_ | kő_szirt_, mit a | hegy_ről_ | a völgy | be
Eget- | _földet_ | rázó | menny_dör_ | gés dönt le...
(Petőfi: Egy gondolat bánt engemet)
Sűr_ű_, set_ét_ | az éj,
Dü | _höng_ | a dé | li szél.
Jó Bu | da_vár_ | ma | _gas_
Tor_nyán_ | az érc | kakas
Csiko | rog é | lesen.
(Arany: V. László)
II.4.8. A szabadvers
Még egyfajta verseléssel kell szembenéznünk, amely századunk első évtizedeiben elég fontos szerepet játszott: ez az úgynevezett szabad-vers. Ha verstani kérdésekben általában nagy a bizonytalanság, akkor itt tökéletes tájékozatlanság uralkodik. (Pintér Jenő pl. nagy irodalomtörténetében Ady - éppen nem szabad-verses - költészetét mindenestül szabad-versben írottnak mondta!)
Amit szabad-versnek mondanak, az nem egyféle tünemény. Két szélsőséges esetét vehetjük fel: Az egyik egy bizonyos - rendesen jambusi - ritmikai séma, nagyon szabadon kezelve. Tehát az időmértékes verslábak szabad vegyítése, eltérően a görög vagy nyugat-európai sémáktól. A legrégibb példája ennek talán Rajnisnak egy verse: ilyen szabad ritmussal próbálja Mózes hálaénekének fordításában a bibliai szöveg gondolatritmusát megközelíteni. Nagy szerepe van Petőfi romantikus korszakában. Az őrült pl. jambusokat vegyít anapesztusokkal.
A XX. századi szabad-vers ezzel szemben voltaképpen tiszta próza (,,prózavers"), tehát a versritmust teljesen kizárja. Egy amerikai költő, Walt Whitmann hatására született meg (Fűlevelek). Ez a fajta ,,vers" csak abban különbözik a prózától, hogy a gondolatoknak bizonyos versritmusra emlékeztető üteméhez igazodik. Ezt azonban akárhány nagy prózaírónál is meg lehet találni. Az expresszionista líra formaromboló törekvéseinek kapóra jött ez az irányzat. Egyetlen magyar költő van, aki meg is maradt ennél a formánál: Kassák Lajos. Legmagasabbra Kosztolányi emelkedett. (Meztelenül c. kötete). Csakhogy ez a ,,prózavers" annyira ellentmond a vers lényegének, hogy a maga tiszta mivoltában nagyon kevesen tudták megvalósítani: igazi költő meg nem állhatja, hogy ritmusemlékeket ne vegyítsen bele. Így született meg aztán a szabad-versnek egy sereg egyéni formája, amelyben a kétféle elv vegyül (Füst Milán).
Csattanós példája annak, hogy csínján kell bánnunk a ,,szabad-vers" fogalmával, Babits: Húsvét előtt c. verse. Ezt mindenütt szabad-versnek szokás elkönyvelni. Valójában pedig egy pindarosi görög séma tökéletes követése, tehát az elképzelhető legnagyobb kötöttség! Azonban ez a zene olyan bonyolult, hogy magyar fül már nem is érzi annak, így lehetséges a csalódás.
A hozzá nem értő azt gondolná, hogy szabad-verset igen könnyű írni, csak el kell hanyagolni a ritmus törvényeit, holott nem így van. Szabad verset - hogy igazán vers legyen - csak olyan ember írhat, akinek van akkora erejű mondanivalója, amely kötött ritmus nélkül is megtalálja a maga dallamát. A formák széttörését csak az engedheti meg magának, aki föltétlenül uralkodik rajtuk: csak az tud magának új formát teremteni. Gyenge költő kezén a szabad vers dallamtalan, nehézkes erőlködéssé, lapos, döcögős prózává silányul. A szabad-vers tehát a legnehezebb formák egyike. Innen van, hogy mesteri művészettel készült szabad-vers cégére csak a művészi tehetetlenség és üressé eltakarására szolgál.
Miután így végignéztük a verselés különböző fajtáit, hangsúlyoznunk kell, hogy a különböző versformák között a költő természetesen nem ötletszerűen válogat. Nem minden versforma alkalmas mindenre. Minden versnemnek, ütemfajnak, sor- vagy strófaszerkezetnek megvan a maga külön zenéje, hangulata, íze. A nyugodt, lassú elbeszélő költészet pl. a hosszú és mégis változatos sorokat szereti (hexameter, Zrínyi-sor); a magasan szárnyaló gondolati költemények az ünnepélyes, hosszabb, jambusi sorokat; a könnyed, rövid dal a friss, pattogó magyar sorokat (nyolcas, tízes, tizenegyes), a rövidebb, dallamos jambust és trocheust. Izgatott lelkiállapotot kifejező költeményekben (Az őrült), szeszélyes, tréfás versekben (A fülemile, A bajusz), hangfestő költeményekben (Vörösmarty: Madárhangok) változó hosszúságú sorok követik egymást. A versforma tehát mindig a tartalomhoz simul. Nem is szabad azt gondolni, hogy a költő lelkében előbb van meg a gondolat, aztán okoskodással keres versformát. Tartalom és forma egyszerre születik, egymástól elválaszthatatlan. A magyar nyelvnek nagy dicsősége, hogy versformáinak bámulatos gazdagságával mindennemű gondolat és érzés számára bőségesen nyújt engedelmesen simuló, zengzetes formát.
A szó négyféle rétegének egymáshoz való viszonya az egyes alkotásokban igen bonyolult. Legtermékenyebbnek ígérkezik a képi elem vizsgálata. A stilisztikai kifejezés erre: a szókép. Általános felfogás szerint a szóképek a költői ábrázolás, a szemléletesség eszközei: elénk állítják, foghatóvá teszik a mondanivalót. Csakugyan: az a magyar költői iskola - a nemzeti klasszicizmus: Petőfi és Arany iskolája -, mely stilisztikánk kialakulása idején a példákat szolgáltatta, elsősorban erre használta a képeket. (Még itt is lehet különbséget tenni: Petőfi képei elsősorban festőiek (képszerűek), Aranyéi plasztikusak (szoborszerűek). Azonban bármilyen jogosult is ez a felfogás, nagyon egyoldalú. Nemzeti klasszicizmusunknak ez a realisztikus, szemléletes stílushagyománya nehezítette meg formai oldaláról legjobban az Adyval fellépő stílusreformot. Adynak és Vörösmartynak remek olyan képei vannak, amelyek alig-alig nevezhetők szemléletesnek. Gondoljunk csak a Zalán futása kezdő soraira:
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Vajon ezek az irreális képek ,,szemléletessé" teszik a dicsőséget? De ki tagadná a kép szuggesztív erejét és remek voltát? Csupa kép, minden sorra jut belőle egy, és csupa merőben nem-szemléletes kép. Ki tudja elképzelni a bús feledékenység koszorútlan alakját? És mégis képzelhető-e teltebb, művészibb, magával ragadóbb költőiség? - Adynak Az ős Kaján c. verse tele van ragyogó képekkel: vannak köztük szemléletesek is, de a többség nem az. A képnek tehát még egy más funkciója is van: nemcsak fest, hanem szuggerál is. Nem az érzékekhez szól elsősorban, még csak nem is a képzelethez, hanem az érzelemhez.
A szókép egyik funkciója nyilvánvalóan a szemléletesség, míg a másik az úgynevezett szuggesztív funkció: az érzelmekre való hatás. A szókép lényege tehát egy kisebb nyelvegységben (versben, prózai szövegrészletben) megvalósítani a nyelvművészi formálás lényegét: a szellemi és érzéki elem egybeforrasztását. Ez az egybeforrasztás háromféleképpen történhetik, és ezért a szóképnek esztétikai szempontból három fajtája képzelhető.
II.3.1. Jel, kép, jelkép
Az egyik eset az, amikor az ábrázolási (szemléletes) elem az uralkodó; a második, amikor vagy a kifejezés, vagy a jelentés, tehát a szellemi (nem-szemléletes) elem az uralkodó; a harmadik eset pedig az, amikor mind a két elem egyformán jelentős. E három tipikus eset: a kép, a jel, a jelkép.
A három típus egymáshoz való viszonyának jellemzésére vegyünk például három költeményt, amelyek jelentési és kifejezési tartalma egészen rokon: a negyvennyolcas szabadságharc bukása utáni évek szomorú hangulata. Tompa költeménye A madár, fiaihoz ennek a kornak klasszikus allegóriája.
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?
Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek'...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt, emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl:
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte,
Úgy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve...?
- Fiaim, csak énekeljetek!
A vers nem a madárról és a fiairól, hanem a hazáról és a költőről szól; a tartalmát tevő érzelmi és jelentési mondanivalónak a madár-kép csak jele. Itt a nem szemléletes (szellemi) elem mellett a szemléletes (érzéki, ábrázolási) elem csak alárendelt szerepet, csak a közvetítőnek a szerepét játssza. Ilyenkor a látható, hallható, tapintható valóság a művész szemében csak arra jó, és a befogadó élményben látszólag csak az a feladata, hogy előhívja azt az érzelmet, amelynek kifejezése, vagy azt az értelmi mondanivalót, amelynek hirdetése a művész tulajdonképpeni törekvése. Ennek a mondanivalónak az elmondásához, a befogadó tudatába való átviteléhez azonban érzékelhető eszközökre van szüksége a költőnek. Az érzéki, a szemléleti kép ilyenkor csak eszköze annak a szellemi, nem szemléletes tartalomnak, amely a művész lelkét eltöltötte az alkotás idején, és amely a művész szándéka szerint a befogadó lelkét is el kell hogy töltse művének újraéledésekor. Minthogy azonban, ha csak eszközként is, de mégis kénytelen igénybe venni célja elérésére a szemléleti valóságelemet, mégsem hiányozhatik művéből az ábrázolás tartalmi mozzanata, csakhogy az most nem képe, csak emlékeztetője, előidézője: jele a szelleminek. A madár a hazának, a fiak a költőknek jelei.
A jel magának a gondolatnak erejével akar hatni elsősorban; a kép csak arra való, hogy ezt a gondolatot - elvont gondolatot - közvetítse. Ezt a képet használja a művészi, szónoki és értekező próza (logikai kép). Ilyenek pl. Pázmány szemléletességtől és érzelmi tartalomtól duzzadó, de mégis elsősorban az észnek szóló képei: ,,Szerelmes atyámfia, ne csudálkozzál, ha néha mi is megélesítjük az penna orrát, megemlegítjük az téntát." Ennek az elsősorban jelentős szóképfajtának az úgynevezett logikai képnél valamivel bonyolultabb formája az allegória: pl. az előbb idézett A madár, fiaihoz c. vers. A kép itt is gondolatot szolgál - amint azt az előbb már meg is világítottuk -, de azt viszont úgy szolgálja, hogy egyszersmind el is akarja rejteni, tehát kétszeresen hangsúlyozni, - mint ahogyan csendes beszéddel még jobban magára vonja a figyelmet az ember, mint a nagyon hangossal. Az elrejtés szándékát néha külső kényszer magyarázza, mint a szabadságharc utáni hazafias allegóriákban, néha azonban egyszerűen bizonyos művészi szemérem. Gyönyörű modern példája ennek Kosztolányi Zászlója:
Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.
Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázad.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan,
egész az égben,
s hirdet valamit,
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott
s áll, mint egy vézna apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
hasztalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.
Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.
Gyulai Pál költeménye, a Szüreten, nagyjából ugyanazt a hangulatot fejezi ki, mint Tompa előbbi verse. A vers önálló értékű, színektől, hangulattól átitatott, külsőleg tökéletes igazságú képet ad. Egy szomorú szüret képét és hangulatát. A kép azonban - anélkül, hogy a költő bármit is hozzátenne - mint kép érezteti meg velünk azt a sok el nem mondott érzelmi és gondolati mondanivalót, amely voltaképpen megmagyarázza, miért olyan szomorú ez a szüret.
Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide ültünk,
Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.
Komoran ül a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy ,,teremtette",
De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhúzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjúsága a vidéknek -
Hol és hol nem - odavan.
Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány,
Szeméből könnyet törül ki,
Már rég menyasszony szegény.
De sírját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a múltakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt odafenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.
A képben magában egyetlen vonás sincs, amely mást akarna jelenteni, mint amit mond: a kép mint ilyen, hordozza a jelentést. Ez az eset, amikor a közvetlen esztétikai élményt teljesen vagy majdnem teljesen kitölteni látszik a kép: a szemléleti vagy (olvasott alkotásoknál) a képzeletben szemléletivé lett jelenség. Az érzelmi kifejezést és a jelentést ez a kép mintegy mellesleg, ,,magától" hordozza és közvetíti. A szellemi és érzéki, a nem-szemléletes és a szemléletes elem összefüggésének ebben az esetében a szellemi mozzanatot az ábrázolás mint kép tartalmazza.
Ennek a szemléletes szóképnek klasszikus mintája a homéroszi hangulat, amelyben a nyelvi hatás négy rétege közül a képi elem az uralkodó. A költő szemmel láthatólag ráfeledkezik arra képzeleti képre, amelybe gondolata öltözött, gyönyörködik benne és részletesen kifejti. Az ilyen kép a szemléletesség maximumával hat, amikor halljuk vagy akárcsak olvassuk is. Valóban határozott, a festői vagy a szobrászi jelenséghez hasonló kép támad bennünk. Mikor Arany híres hasonlatát olvassuk a hímszarvasról, kit vadász sérte nyíllal, akkor csakugyan magunk előtt látjuk a szarvast:
Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhítő vizére,
És ezerjófüvet tépni a sebére;
Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,
Az ezerjófüvet írul sem találja,
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az istenadta.
Arany nagy epikus költeményei, mind a három Toldi, a Buda halála, stb. tele van ehhez hasonló plasztikus képekkel. Mikor Petőfi szappanbuborékhoz hasonlítja a napot, és elmondja róla, hogy egy ,,óriás fiú kifújja reggel keleten, s szétpattan este nyugaton", bármilyen bizarr és szertelen ez a kép, látjuk magunk előtt az óriás fiút - persze ki-ki a maga módja és mértéke szerint.
Az előbbi két, szabadságharc utáni költeménnyel szemben Vajda János Virrasztókja képviseli a harmadik módot, a jelképet.
Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.
A sirásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi sem volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen
Rágódunk a csontokon.
A csontokon sem rágódnánk,
De hát - ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség:
Fizet minket a nemzetség.
Ha sírunk, énekelünk.
Már maholnap ez se kell majd.
,,Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Hajrá étel, dal, ital!"
Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a múlt elfeledve,
És eladva az a föld.
Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak...
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.
Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi - _álmodunk_.
Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva:
_Hátha meg nem volna halva_,
S lehetne még valami...
A nagy tenger-éjszakába
Ki-kinézünk olykoron,
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakas szóra,
Merengünk egy csillagon.
Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag;
Bolygó fény, vagy fénybogár!
És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt...
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot...
Égen-földön semmi nesz...
Szempillánk is csuklik immár...
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden -
Mozdulhat a tetszhalott! ...
A kiterített nagy halott, a kísérteties éjszakában virrasztó utódok, a maguk elesettségével és mégis titkos reményével: mindez önmagában is tökéletes hatású kép; tökéletes művészi élvezéshez semmire sem kell gondolni, ami a képben érzékileg kifejezve nincs. És mégis lehetetlen meg nem érezni, hogy a halott: Magyarország képe, és a virrasztók, a halott szemének kinyílása is mind jelent is valamit, többet a szavakban elmondottnál; ezt a jelentést (főleg a részleteket) azonban inkább érezni lehet, mint határozott fogalmakkal kifejezni. Itt az ábrázolás oly hűséges, gazdag és hatásos, hogy teljes mértékben megragadja azt a szemlélőt is, aki valamilyen okból nem volna fogékony a kifejezésbeli és jelentésbeli tartalom iránt. Viszont az érzelmi tartalom vagy a jelentésvonatkozás olyan hatalmas erővel szól a műből, hogy hatalmába keríti az érzéki jelenséggel szemben gyengeségből érzéketlen szemlélőt is. Mindkét tartalmi elem önálló értékű, az egésznek legmélyrehatóbb és maradandóbb értékét azonban a kettő együtt adja meg, mert ez a kétféle hatás nemhogy gyöngítené, de ellenkezőleg, erősíti egymást. A befogadóban, de nagyon sok esetben magában az alkotóban is: kép és jelentés, kép és érzelmi tartalom kettőssége nem is lesz tudatossá. A kép mint kép jelent, a jelentés és érzelem felolvad a képben. Ha az első megoldási módot képnek, a másodikat jelnek neveztük, akkor erre a harmadikra szinte önként kínálkozik a jelkép műszava, hiszen itt az ábrázolás csakugyan egyszerre kép is, jel is.
A szóképnek ebben a fajtájában tehát egyesül mind a kétféle hatás, és érvényesül a szókép mindkét funkciója: a szemléltető és a szuggesztív hatás. A hangulattól tökéletesen átitatott, tökéletes szemléletesség képeire valamennyi nagy magyar költőből bőven idézhetnénk példát. Íme Juhász Gyulának Néha éjjel c. költeménye:
Éjszaka néha fölréved az ember.
Az ember, aki nemsoká öreg lesz,
S míg el nem nyomja újra lassú szender,
A gondolata motoszkálva tesz-vesz.
_S mint hirtelenül villant gyufafénynél_
Egy tájat lát, mely szűz hóba csillan,
Két fiatal lányt csengő szánka mélyén
S köztük magát, megittasodva, ifjan.
Oly _lehetetlen távoli_ e táj már,
Oly _hihetetlen fiatal_ ez emlék,
Csak jobban érezd most, ami reád vár,
Jönni feléd a romlás fejedelmét.
Fejed befúrod a párnádba fájón,
Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve
S a táj, a lányok, ifjúság a hóban,
Aléltan hullanak az örök éjbe.
Gyönyörű kép van a közepén. De már maga az, hogy ,,gyufafénynél" látja a tájat, elveszi a valószerűségét. ,,Lehetetlen távoli - hihetetlen fiatal!": ezekkel újra meg újra azt teszi. Éppen ezzel az irrealitás világába való átültetéssel fejezi ki a hangulatot. - S álljon itt még szemléltetőül egy újabb Vajda János-idézet, a Harminc év után c. verse csodálatos befejező strófája, a sivár életére visszatekintő ember tompa kétségbeesésének, ,,az el nem nyert éden fájdalmának" páratlan képe:
Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült, nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli, sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...
II.3.2. Szimbólum és allegória
A szemléletes és nem-szemléletes elemek egymáshoz való viszonyában a két legfontosabb eset a jel és a jelkép. Irodalmi megjelenésekor a jelet allegóriának, a jelképet szimbólumnak nevezik. Igen fontos, hogy ezeknek valódi természetét s egymáshoz való viszonyát ismerjük, hiszen az irodalomban mind a kettő igen gyakori jelenség.
a. Az allegória, mint láttuk, egy értelmi, logikai kép, amely éppen annyira képi, mint amennyire elvont jelenség. A mondanivalót itt egy jel közli, s ezt a jelet értelmi, logikai társítás kapcsolja a mondanivalóhoz: tudjuk (nem pedig érezzük!), hogy valami mást akart mondani. Az előbb említett Tompa-féle allegóriában, A madár, fiaihoz címűben, megfigyelhettük ezt a jelenséget, s ha most ennek alapján az allegória lényegét keressük, akkor azt három mozzanatban foglalhatjuk össze:
1. Az allegóriában egy kép (a madár és fiai) áll előttünk, amely mást mond, mint amit mutat (nem a madarakról van szó!): valamire emlékezetet, valamit kifejez, ami nem ő (a haza és a költők.).
2. Ez a más (a haza stb.) a fontos, s a kép (a madár és fiai) nem fontos, csak eszköz a másnak kifejezésére.
3. Hogy mit akar mondani az allegória, azt tudjuk: értelemmel ismerjük fel, nem érzéssel.
Az allegóriánál tehát kettős átszerelést kell végrehajtani: a költő az érzelmet először az értelem síkjára vetíti át; majd az értelmivé formált érzelmet szemléleti síkra viszi: a gondolatnak képet keres. Ugyanezt teszi az olvasó, a hallgató is, csak megfordítva: a kép mögött a gondolatot keresi, s csak amikor ezt megtalálta (amikor a madárnak és fiainak képében felfedezte, hogy tulajdonképpen mit jelentenek) akkor ébred fel benne az érzelmi elem is (a haza sorsa stb.)
Az allegória igen veszélyes műfaj, mert az értelmi elem túlságos ereje minden művészi hatást leronthat. Éppen ezért általában ritka a tökéletes, művészi allegória, de nagy művészek, akikben nagyon erős az érzelem és nagyon erős a művészi alakító erő, kikerülik a veszedelmet. Gondoljunk Dante, Vörösmarty, Baudelaire allegorikus verseire.
b. Ha mármost az érzelmi mondanivaló és a kép közé nem furakodik be az értelmi elem, hanem a kettő közvetlenül kapcsolódik, akkor nem allegóriáról, hanem szimbólumról van szó. A szimbólum természetét a maga valójában ezek után úgy ismerhetjük meg, ha az allegóriával vetjük össze.
1. A szimbólum első és fő jellegzetessége, hogy míg az allegória csak jelzi, jelenti, utalással jelöli meg tartalmát, a szimbólum a szó teljes értelmében ábrázolja. Kép és jelentés egybeolvad benne. A kép nem áll külön a mondanivalótól, mert a jelentést a művész nemcsak úgy hozzáfűzi, hanem benne látja. A kettő egyszerre, egy villanásban nyilatkozik ki előtte. A jel és jelentés, a mondanivaló és kép kettőssége elmosódik a szimbólumban. A kettő valójában nem is kettő, hiszen a költő nem úgy kapcsolt össze kettőt, hanem egy víziót lát és láttat, érez és éreztet a szuggesztív képben velünk is. Olvassuk el Ady Jó Csönd-herceg előtt című versét:
Holdfény alatt járom az erdőt,
Vacog a fogam, s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles
Jó Csönd-herceg,
És jaj nekem, ha visszanézek.
Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.
Miután a verset elolvastam és elgondolkozom, hogy mit is akart mondani, utólag megpróbálhatom kihüvelyezni a kép mélyén rejlő gondolatot, és bizonyos, hogy ott rejlik benne a gondolat is. De a költő nem egy gondolatot akart ,,beletitkolni" a képbe, hanem egyet érzett, látott a maga módján: a háta mögött csörtető Borzalmat és a belső borzongást: ,,Jaj nekem, ha elnémulnék!" - és ezt érzem, - és csak ezt érzem - én is, amíg átengedem magam a vers hatásának.
A képnek és a jelentésnek a szimbólumban való e belső egységéből folyik az a másik jellemző vonás, hogy a kép önálló jelentőséget, önmagában való értéket nyer benne, - ellentétben az allegóriával, ahol a kép jelentőségét csak a jelentésbeli tartalom adja. Minthogy pedig a kép önérték, s költő minden erejét beleadja annak tökéletessé tételébe, mintegy megadja a módját. E közben persze már nem gondol az elvont jelentésre, így a kép belső törvényszerűsége önállósul s olyan részleteket is megkíván, amelyek az elvont mondanivaló szempontjából nem volnának fontosak, sőt ahhoz esetleg nincs is közük. A képet részletező, elevenítő mozzanatok egy része nem hozható közvetlen jelentési vonatkozásba a gondolati tartalommal: nincsen jelentésbeli megfelelője. A mű igazi szuggesztív hatását legelsősorban éppen ezek a minden jelentési célszerűségtől szabadon lebegő, részben érzelmi mélységből, részben a kép belső törvényszerűségeiből született elemek biztosítják, mert ezek egyenesen, hideg fogalmi közvetítés nélkül, érzéki és érzelmi kifejező erejükben hatnak az érzelemre. Vajon mit jelent Ady előbbi versében a Csönd-herceg tíz-öles jelzője? Kétségtelenül érezzük, hogy fontossága van: a Borzalom nagyságát érzékelteti velünk, de ugyanúgy lehetne helyette más, ugyanolyan értékű jelző is, vagy akár el is maradhatna. A kép talán kevésbé volna plasztikus, a mondanivaló azonban nem szenvedne hiányt. Vagy mit jelent Ady másik híres szimbolikus versében Az ős Kajánban a csusszanó palást, a rossz zsaket vagy az a motívum, hogy Ős Kaján a költőnek vállára üt? - Tompának A madár, fiaihoz c. versében a madárnak is, fiainak is, a fészeknek is, a nagy viharnak is, a madárfiak más vidékre költözésének is, az egész kép minden egyes részletének megfelel egy-egy külön részletmozzanat a jelentésben is (a haza, a költők, az elbukott szabadságharc, a kivándorlók, stb.).
Az allegória gondolatból született, mindvégig gondolatot közvetít, ezért egyenesen a gondolatra is akar hatni: képi elemében csak annyiban gyönyörködünk, amennyiben megértjük gondolatkifejező érzékét; érzelmi hullámait csak annyiban tudjuk fölvenni, amennyiben a jelzett gondolat érzelmi hullámokat ver bennünk. A szimbólum ezzel szemben nem gondolkozásunkhoz szól, hanem az érzelem átjárta képen át érzelmünkhöz és képzeletünkhöz, és csak ha képzeletünk tele van már a képpel, érzelmünk pedig körülhullámozta azt, akkor sejtjük meg a többletet, amit a kép meg akar velünk éreztetni. Az allegória gondolatot akar kelteni, a szimbólum látomást.
A költő zenévé és képpé formálva éli át a világot, - önkéntelenül, nem eltökélt mesterséggel; adva van ez számára már művészi munkája anyagában, a nyelvben. Azt a készséget, amelynek segítségével a költő ezt az alakítást végbeviszi nyelvi képzeletnek nevezzük. Ennek a nyelvi képzeletnek két alakító elve a képteremtés és a ritmus.
A verses szöveget csak akkor éljük át valóban, ha érezzük a ritmust. Ezért a legfontosabb a helyes ritmusérzék; ez csírájában mindenkiben megvan, tehát gyakorlás segítségével fejleszthető. A ritmusérzék öntudatos neveléséhez szükségünk van a verstan, a verselmélet ismeretére.
Ha a szabatos névvel akarjuk illetni azt a művészetet, amelyet a régiek olyan szívesen neveztek - minthogy festeni és zenélni is tud - a legtökéletesebbnek, akkor voltaképpen szó- vagy nyelvművészetről kell beszélnünk. Anyaga, amelyből belső törvényei fakadnak, az értelmes emberi hang: a nyelv. A múlt században még általában úgy vélték, hogy a szó maga csak közvetítője a költészetnek, a költészet igazi anyaga: a szó közvetítette képzeleti kép. Ma már kimutatták, hogy a költészet művészi hatása nem a képeken múlik, hanem magán a nyelven. Ez a megállapítás természetesen nem azt jelenti, hogy a szó nem kelt bennünk képzeleti képeket is, ezek a képek azonban sem nem járnak szükségszerűen együtt a szó hatásával, sem nem ezek alkotják a költészet tulajdonképpeni és elsődleges hatóeszközét.
A szó nem szorul képre ahhoz, hogy tökéletesen művészi hatást tegyen. Lehet, hogy valamikor, a nyelv őskorában jobban telítve volt a nyelv szemléletességgel, képekkel: erre nem egy jelenség vall, a nyelv eredetéről szóló feltevések egy része ezekre a jelenségekre épít. Ma azonban az emberi szellem elvonó képessége annyira ki van fejlődve, hogy a szó képzeleti működés nélkül is tökéletesen meg tudja valósítani közlő és kifejező feladatát, és pedig nemcsak a szürke hétköznapi beszédben, hanem a legragyogóbb költői előadásban is. Hogy egészen perdöntő példára hivatkozzunk, gondoljunk Berzsenyinek erre a strófájára:
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Ha ráeszmélünk arra az élményre, amely végbemegy bennünk a strófa hangos olvasására (a verset igazán csak akkor foghatjuk fel, ha hangosan olvassuk, némán olvasva nem a verset kapjuk, hanem csak a kottáját), kénytelenek leszünk megvallani, hogy alig vannak benne a szó érzéki értelmében vett képzeleti képek. Ki az, aki ezzel a négy sorral kapcsolatban látna valamit? Pedig a költő egyenesen hivatkozik látó tevékenységünkre (Nem látod, Árpád vére miként fajul?), de vajon látjuk-e igazán képzeletben ezt a ,,fajulást"? Lehet-e ezt egyáltalán látni? A strófa egyetlen képe: a ,,bosszús egeknek ostorai" e haza fölött: de vajon látjuk-e ezeket az ostorokat, mikor a verset olvassuk? Nyilván ezek sem látható ostorok? A kép is, az egész strófa is egészen más úton akar hatni: ez a hatás a képek hiánya mellett teljes és tökéletes.
II.2.1. A szó négyféle értéke
Miben áll hát a költői szó művészi hatása? A szónak a költészet szempontjából négyféle értéke van, mintegy négyféle tartalmi rétege. Ha kimondom ezt a szót: furulya, és megfigyelem, hogy milyen hatást tesz rám ez a szó, a következőket veszem észre:
1. Legközvetlenebbül egy hallási (akusztikai) benyomást kapok: fülem felveszi a hangot. Ez az érzéki benyomás kellemesen vagy kellemetlenül hat rám. Ez a szó első rétege.
2. Az érzéki benyomás hatására megjelenik tudatomban a szó jelentése. Minden szó hagyományos jel, amely bizonyos hangbenyomásokat bizonyos jelentésekhez kapcsol. Ez a jelentés mindennapi, szürke, általános, elvont: fogalom. Ez a fogalmi működés a szó hatásának második rétege. A szó felidézi bennem a furulya fogalmát: azt, amit minden magyarul tudó ember gondol, mikor ezt a szót hallja, azt, ami minden furulyával közös, és a furulyát megkülönbözteti mindentől, ami nem furulya.
3. A szó hallatára azonban valami képféle is támad bennem. Az egyik emberben egy határozott, valóságos furulya képzeleti képe jelenik meg, a másikban valami furulya-féle, egy bizonytalan, körvonalszerű alak. Ez az élmény-mozzanat a szót befogadó lélek típusa szerint igen különböző határozottságú és világosságú lehet, de mégiscsak valami képszerű. Ez a szó harmadik rétege.
4. Végül valami érzelmi, hangulati velejárója is van a szónak. Részben a szó hangalakja (amelyben van valami hangutánzás), részben a hozzá fűződő emlékek és társítások (talán egy gyermekkori emlék, talán egy falusi élmény) érzelmi színezetet adnak a benyomásnak.
Ez a négyféle érték, ez a négyféle működés a szóművészet alapja. Ha kimondom ezt a verssort:
Este van, este van, ki-ki nyugalomba...
hallok egy kellemes zenei valamit: ez a hallási, akusztikai hatás. Megértem a verssor értelmét: gondolok valamit: ez a szó jelentési, fogalmi értéke. Látok is valamit: az egyik ember talán hazafelé ballagó munkást, vagy földművelőt, a másik talán gyermekeit pihenni hívó anyát, a harmadik talán valami ilyenfélét, a negyedik másfélét, - de valami, legalább elmosódott képzeleti szemlélet aligha fog hiányozni benyomásukból: ez a képi érték. A gondolati és képi mozzanatnál is erősebb a verssor hangulati hatása: a csendes, fáradt esti békesség hangulata lepi meg lelkünket: ez a vers érzelmi értéke.
Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a szónak ez a négyféle értéke csak a versben jelentkezik. A művészi próza a maga módján ugyanezt a hatást éri el. Olvassuk el hangosan Mikesnek ezt a mondatát:
Már úgy szeretem Rodostót, hogy nem felejthetem Zágont.
A legközömbösebb olvasásban is kellemesen hat a fülre, a két arányos félre oszló mondat hangbenyomása félreismerhetetlen. Egyidejűleg meg is értem, mit akar mondani az író. Érzem is a honvágynak, a csendes fájdalomnak és a fájdalma fölé emelkedő humornak azt az egyszerre mély és játszi hangulatát, amely olyan jellemző a Leveleskönyv nagy írójára. És látom is magam előtt a rodostói parton mélázó magyart. (Lévay ismert elégiájának hatása alatt valószínűleg, amint ,,egyedül hallgatja tenger mormolását".)
Ez a négyféle hatás, ennek a négyféle értéknek egymással való összekapcsolódása: ez a nyelvművészet, ez a költészet formálásának elve. A művészi nyelv éppen abban különbözik az egyszerűen csak közölni akaró, közönséges beszédtől, hogy a közlésen, a gondolati rétegen túl muzsikál is, hangulatot is szuggerál, képzeletet is mozdít.
II.2.2. A nyelvbeli kifejezés
A nyelvek e négy lélektani, illetőleg művészi rétege közül kettő nyilvánvalóan az érzéki valóság síkján mozog: a hangbenyomás és a képzeleti kép. A másik kettő, a fogalmi és a hangulati elem viszont a szellemi világból való. E közt a két elem közt a költészetben egészen sajátságos viszonyt állapíthatunk meg: a szellemit a nyelv csak érzékileg tudja kifejezni, az érzékit viszont csak szellemileg.
A szellemit (gondolatot, érzelmet) vagy úgy fejezhetem ki, hogy kimondom, tehát hangbenyomás útján közvetítem, vagy úgy, hogy képpel világítom meg, tehát látási (képzeleti) közvetítéshez folyamodom. Mikor Petőfi szóval akarja kifejezni az Alföld iránti szereteté, ezt kétféle módon teszi. Egyrészt kimondja:
Szép van, Alföld, legalább nekem szép!
Másrészt képbe öltözteti:
Lenn az Alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom,
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom
Az érzéki jelenséget viszont csak szellemi úton közvetítheti a nyelv: megnevezem (fogalom, gondolat), - vagy ha ezt túlságosan elvontnak találom, akkor jelzőt vagy határozót teszek hozzá. Ez részben maga is fogalmi jellegű, részben - és ez a többlet a fogalommal szemben - érzelmi velejárójával segít a fogalomnak. Ha pl. futó embert látok, és ezt az érzéki benyomásomat szóval akarom visszaadni, megnevezem és azt mondom: fut. Ha ez nem elégít ki, hozzáteszem, hogy lélekszakadva fut: Ez a határozó nem tesz képi hatást a ,,lélekszakadást" nem lehet látni, hanem azt az érzelmi kíséretet közvetíti, amely az érzéki jelenséggel velejár.
A nyelvben azonban a szavak nem elszigetelten, nem egyes szavakként lépnek öntudatunkba, hanem a legkülönbözőbb kapcsolatokban, a mondat, a szólam, a nagyobb kifejezési egységek (strófa, szakasz, motívum) szervességében. Egy ilyen kisebb-nagyobb szerkezeti egység pedig rendszerint mindkét fajta elemet magában foglalja: az érzéki jelenséghez már az észrevevés mozzanata hozzáfűzi az értelmet, a gondolati és érzelmi mondanivaló pedig majdnem mindig külső tárgyra is irányul.
Ha azonban azt kérdezzük, hogy a szó négyféle értéke, négy rétege közül a nyelvi kifejezésben melyik a döntő, habozás nélkül azt kell mondanunk, hogy a gondolati elem, mert ehhez képest az érzéki nyomás csak előkészítő, - a képi és érzelmi pedig: követő, illetőleg kísérő jellegű. Legjobban mutatja ezt, hogy a jelentés a majdnem egyformán hangzó, tehát hallási értékre körülbelül egyenlő szavak hatását is megváltoztatja: egészen más a hatása a tűz, mint a bűz szónak. A költői alakítás alapproblémája tehát: a gondolatot, amely adottan elsődleges, de művészileg kevésbé jelentős, úgy rejteni el a másik három réteg mögé: képbe, zenébe, érzelmi kíséretbe, hogy csak ezeken a művészileg értékesebb közegeken keresztül hasson. Íme a szóművészet lényege: hatni a gondolattal, de nem mint gondolattal, hanem mint gondolati zenével, képpel, hangulattal. És: hatni a gondolatra, is fülön, képzeleten, érzelmen át. Ha így van, akkor a költészet elsősorban nem ábrázoló, sem nem kifejező, hanem jelentő művészet. A gondolatnak, a fogalmi élménynek már önmagában is mindig van bizonyos egész vonatkozása: fogalmunk akkor van egy jelenségről, ha felismertük mivoltát, azaz megláttuk helyét a többi fogalmak összefüggéseiben. A költészet azonban nemcsak ilyen elvont és távoli értelemben jelentő. Van egy olyan jelentésvonatkozás is, amely bizonyos értelemben még fogalomelőtti, de a fogalomnál mindenesetre mélyebbről érinti az egészet: ez a hallási benyomás. A hallási benyomás a művészi nyelvalakításban legtöbbször ritmikusan átformálva, megnemesedve, átszellemesítve jelenik meg, még pedig nemcsak a verses, hanem a prózai beszédben is.[10] A ritmusnak azonban van valami egyetemes értéke, valami olyan jellege, ami a világerők áramába vonja az embert. Ez tehát a költészet jelentéstartalmának másik alapja. Minthogy pedig gondolat és hallási benyomás nélkül nyelvi élmény nincsen, ez a kettő a maga, ,,kozmikus sugaraival" átjárja az érzelmi és képi rétegeket is. Így azt kell mondanunk, hogy a költői alakításban többé-kevésbé a nyelvnek mind a négy rétege jelentés értékkel van telítve. Hogy ezt az igazságot egy elemi példában szemléltessük, vegyünk elő egy egészen kisterjedelmű költői alkotást. Arany János Sejtelem c. négysoros versikéjét, amely Hátrahagyott Munkáinak Rögtönzések, strófák, sóhajok feliratú részében található, az Évnapra c. alatt összegyűjtött születésnapi rögtönzések utolsó darabjaként. A költő ezt a kis remeket 1882. március 2-án, hatvanhatodik születésnapján írta.
Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engemet a jó Isten kévébe.
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyettem más gabonát cserébe.
Jelentéktelen rögtönzés, kedves, öreguras tréfa, semmi több! - mondaná az ember első tekintetre. Ha azonban alaposabban belemerülünk ennek a négy igénytelen sornak vizsgálatába, lassanként rájövünk, hogy ez a kis vers a maga nemében tökéletes remekmű, amely sokkal többet tartalmaz, mint sejtenők. A következőkben szeretnénk leásni ennek a kiterjedésében oly szerény kis műnek alsóbb rétegeibe, és így napvilágra hozni a majdnem semmitmondó felszín alatt rejlő értéket. Vezetőnk ebben a munkában egyedül a nyelvi forma lesz, amely a maga egyes sugaraival voltaképpen egyedül képes megvilágítani a műnek szerényen elrejtező értékeit.
A felszín annyit mutat: Egy öregúr a halálra gondol: úgy érzi, hogy a következő évben meghal, és az élet napirendre tér felette. Ennyit mond a vers, ha csak a mit kérdését teszem fel vele szemben. Ha azonban a hogyan oldaláról is vizsgálom, mindjárt föltűnik a költemény verstani különössége: mindenekelőtt a négyes rím. Mire való az a furcsa, elavult, szinte komikusan ható forma? Ha engedem magamra hatni a verset (természetesen hangosan olvasva), azonnal észre kell venne, hogy a költő éppen ezt a furcsa, ezt a komikus hatást akarja elérni. A négyes rím ma mesterkélt játék, - de hiszen a költő éppen ezt akarja: játszik a halál gondolatával. Négyes rímben írni költői tréfának hat: a költő tréfálkozik a halállal. Ezt a játékosságot még jobban aláhúzzák a három szótagos, kínrímre emlékeztető rímek: főképp a második rímpár (csürébe-cserébe) szinte bohócosan csilingel. Ez a játszi hang azonban valami nagyon komoly dologra mutat rá. A költő azzal játszik, ami minden, csak nem játék. Azzal tréfálkozik, ami a legkomolyabb: a halállal. Ez a jó kedv, a szó betűszerinti értelmében halálos komolyságot takar: ez az igazi ,,mosoly könnyek közt": a mély humor.
De honnan ez a humor? Honnan meríti erejét az öregedő költő, hogy ilyen felülről néz a halálra? Megfelel erre a kérdésre a költemény képeinek jellege: a kévekötés, a csűr, a betakarítás, új magvetés. Ezek a földművelő, paraszti életképek ellenállhatatlanul a falusi magyar lelkivilágának levegőjét éreztetik. Csakugyan a magyar paraszt a maga józan, csendes, szemlélődő bölcselkedésével ilyenféle rendületlen nyugalommal, tréfára hajló (de persze valójában igen komoly) lekicsinyléssel emlegeti a halált a maga közmondásaiban, tréfálja ki a maga meséiben. Arany, a ,,népi-sarjadék", vérében, gyermekkori emlékeiben, öregedő szüleinek tűzhelye mellől hozta magával ezt a fölényes-humoros halál-filozófiát. Ezért is szól a halálról a népdal hangján, a népdal ritmusában, háromütemű tizenegyes sorokban (be takarít régi rakott csűrébe, mint: Az Alföldön juhászlegény vagyok én.)
Azonban Arany gondolkodását, Arany lelkivilágát, nyilván csak nagyon csekély mértékben határozza meg népi származása. A Dante, a Bolond Istók, az Enyhülés, az Őszikék költője természetesen egyebet is gondol, mást is érez a halál arca előtt, mint a falusi padkán pipáló, sütkérező öreg paraszt. Ez a négysoros vers ebből a többől is megmutat valamit. A jó Isten kévébe köti: tehát nem lesz egyedül, - ott, ahová menni kell, mások is vannak, sokan vannak: régi, rakott csűrébe takarítja: nem most történik először ez az eset, nem is utoljára: vet helyére más gabonát cserébe; ez a más gabona, ha majd kisarjad, nyilván megint csak így fog járni, az is csak kévébe köttetik, és a régi csűrbe kerül. A cserébe szó, amely látszólag helyén, csak rím kedvéért áll a sor végén, talán a legfontosabb szava a versnek: ez szuggerálja a dolog folytonosságának, nemzedékek kicserélődésének, természetes megismétlődésének sejtetését. Világtörvény munkál itt: a költői filozófusi nyugalommal érezteti velünk a halál nagy törvényében való megnyugvását. Ami a nép emberénél veleszületett józanságból, vérében rejlő nem-izgulásból, talán ősöktől örökölt fatalizmusból, sőt talán némi érzéketlenségből és lomhaságból összetevődő közvetlen visszahatás, az a halálhoz közeledő Arany Jánosban: egy hosszú pálya gazdag tapasztalatkincséből, sokrétű európai kultúrából, egy kifelé szürke, de mélyében annál gazdagabb, érzékenyebb, bonyolultabb belső élet elcsitulásából kialakult felsőséges filozófia. Mondhatnók: a szó nemes értelmében vett életbölcsesség.
De még ez a filozófia sem végső szava a versnek. Még ez a réteg is mélyebbre enged pillantani önmagánál. Ennek a négysoros összetett mondatnak egyetlen alanya van: a jó Isten. Arany életfilozófiája a vallásos gondolatba torkollik. Az Isten ebben a versben nemcsak a képes kifejezés egyik eleme, hanem a mondanivaló legmélyebb rétege. Az az Arany János, aki a zsoltárokon tanult írni-olvasni, aki mint költő is elsősorban a Bibliából táplálkozik, aki a Fiamnak szóló verset, az Itthon-t, a Honnan és hová?-t írta, a maga gondolatépületének tornyáról nem felejtette le a keresztet: végső szava a nagy kérdésekre, végső megnyugvása a nagy nyugtalanságok után, ha néha ülve, habozva, halkan is, de végül mégis csak az Isten neve. ,,Én őt meg nem tagadom. - Mit hisz a tudós? Ő lássa" - írta öt évvel halála előtt. Az örök élet gondolata, bár ebben a négy sorban egy szóval sincs megemlítve, mégis ott rejlik ennek, a kis versnek a mélyén is. Halálsejtelem, elborongás, játsziság, humor, lemondás, filozófia, vallásos megnyugvás: egy egész ember, egy egész világérzés.
Íme, így fonódik egybe a költői hatásban hangbenyomás, kép, gondolat, érzelem.
II.2.3. Nyelvi ábrázolás
Most pedig felvethetjük a kérdést: hogyan ábrázol a nyelvi művész? Nyilvánvaló, hogy a nyelvbeli ábrázolás nem lehet olyan közvetlen, mint az ábrázoló művészé, pl. a festőé. Még csak az: sem mondhatjuk egyszerűen, hogy a nyelv a külső képet képzeleti képpel adja vissza, hiszen láttuk, hogy ez a képzeleti mozzanat a nyelvi hatásnak csak egyik, sokszor nagyon alárendelt rétege: a szó világa más világ, mint a képé.
De ha a nyelv az ábrázolandó jelenségről nem is adhat közvetlen képet, mégis ad vagy legalább adhat valami képfélét is, fogalmat is, érzelmi értesítést is, és ez a háromféle hatás együttesen hordozza az ábrázolást.
A mondottak bizonyítására vegyük ismét Petőfi Alföldjét. Hogyan ábrázolja Petőfi az Alföldet? Kétségtelen, hogy a versek képzeleti képei még nála, a világirodalomnak talán legnagyobb nyelvi leíró művészénél sem versenyezhetnek érzéki szemléletességben nemcsak a valósággal, hanem még egy harmadrendű festménnyel sem. Ezek a képek azonban ábrázolásának csak egyik, a dolog természete szerint nem legfontosabb rétegét teszik. Igen sokat hozzáad a képi elemhez a gazdag gondolati közvetítés:
Felröpűlök ekkor _gondolatban_,
Túl a földön, felhők közelébe.
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
A Dunától a Tiszáig nyúló róna képét valóban nem látni, igazában még csak elképzelni sem, hanem csak elgondolni lehet. De látásnál a képzeletnél többet mond az érzelmi teltség, amely Petőfi leíró költészetének legcsodálatosabb eleme.
A költészet ábrázoló feladatai azonban csak másodsorban leíró természetűek. A költő mindenekelőtt embert ábrázol, és pedig inkább a belső, mint a külső embert. Minthogy nincs kötve a képi visszaadáshoz, ezt a nem-érzéki valamit is éppoly szabadon, éppoly tökéletesen és ugyanazokkal az eszközökkel tudja ábrázolni, mint a szemléleti jelenséget. Ennek ábrázolására vegyünk szemügyre egy eleven példát.
Toldi szerelmének végén olvasunk egy strófát. Toldi táncáról. Miklós már végigküzdötte és végigszenvedte szerelmének tragikus történetét. Már minden elmúlt, Piroska meghalt, a harci kalandok lezajlottak, kész élete már csak mint múlt sajog vissza, ami még előtte áll, az már nem az élet, nem az ifjúság; ami még lelkét eltölti: a múlt szépsége és szomorúsága. Leszámolt az élettel. De most egy pillanatra majdnem elfelejtkezik fájdalmáról. Húgának, Anikónak lakodalmát üli.
Anikó, fehérben, mint egy virágos fa.
Ott forog, a vánkost feltartja magosra,
Lesi csalfa szemmel, kit hívjon? Ne hívjon?
,,Csók, násznagy uram!" Ne csak mindig vívjon.
,,Mondom én!" mond Toldi - ,,férfi kell már ennek,
Olyan asszony ez, kit jó, ha sűrűn vernek -"
Csókra magát mégis, táncra is elszánta:
Halkan, öregesen, násznagyosan járta.
Miklós előtt a viruló Anikó: szép, mint a fiatalság, mint a szerelem, mint a jövő; de ez a szépség Miklósnak szomorú, mert ez a jövő már nem az ő jövője, ez már egy másik nemzedék, más érzésekkel, más szerelemmel, más szépséggel. Az idézett strófában ez a két világ szorul szembe egymással. Az első négy sor Anikót festi: fehérben, mint egy virágos fa; lehet-e tökéletesebben elénk állítani ennél a képnél a mennyasszonyt, az üde, tiszta, gyümölcsözést ígérő szépséget? De Anikó nem a menyasszony, ő a fürge, okos, pajzán Anikó, aki egy percig sem tud nyugodtan maradni, aki mindig tréfán töri a fejét, akinek túláradó vérmérséklete, csak cselekvésben megnyilatkozni tudó érzése nem tudja tűrni a szomorú hangulatot, nem tudja tisztelni még Miklós bánatát sem. A költő hozzáillően, cselekvőleg, tánc közben hozza elénk: forog, magasra tartja a vánkost, pajzán szeme kikeresi a körülállók közül a borongó Miklóst és kiszámított pajkossággal a maga kedvesen erőszakos, ellenállhatatlanul bájos módján hívja táncra.
A strófa második fele Miklóst mutatja meg. Mindarról, amit az előbb lelkiállapotáról mondottunk, semmit sem szól a költő, mégis mindez és ennél sokkal több benne van a következő négy tréfás sorban. Benne a múlt minden emléke és szomorúsága, benne a fiatal szépségben való gyönyörködés, és benne a kettőnek tökéletes összeolvadása: az Arany Jánosra oly jellemző vígan-szomorkás hangulatban, egy magasrendű humor egységében. Miklós mintha egy percig haboznék, de aztán egy hirtelen lelki rándulással lerázza magáról legalább egy pillanatra azt, ami fáj: elszánja magát a táncra, tréfás szavakkal védekezik fájdalma ellen, és beleveti magát a körülötte hullámzó vidám boldogságba. Táncol, de hogyan táncol! A strófa utolsó sora, a maga három határozószavával a legcsodálatosabb sorok közé tartozik, amelyeket valaha magyarul leírtak: négy egyszerű szóban páratlan igazsággal és szépséggel fest egy egész bonyolult lelkiállapot, egy hosszú, gazdag élet eseményeinek leszűrt eredményét, egy férfiélet fordulóját, visszatekintéssel a múltra és kitekintéssel a jövőre, szomorúságot és vidámságot, sóhajtást és mosolyt, egy egész kis világot.
Hogy hogyan tudja a költő tisztán nyelvi hatásokkal megadni a történeti korhangulat érzetét, erre Arany János Szent Lászlójának utolsó strófáját idézzük.
A magyarok megvívtak a tatárokkal: Szent László holtteste felkelt sírjából és győzelemre segítette őket. A piacon egy öreg tatár elmondja a népnek a csodát.
S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem-szavajátszó őre
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste:
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.
A jelenet minden ízében középkori. Magunk előtt látjuk a tenger nézőt, amint hallgatja az ,,elaggott, sírbahajlott ősz tatár" elbeszélését: szörnyülködve, mégis boldogan, talán fejcsóválva, de azzal a feltétlen hittel, amely a középkori tömegre oly jellemző: keveréke az egyszerű, gyermeteg hitnek, a teremtő, fiatal képzeletnek és a barbár korból fennmaradt, borzongó babona-emlékeknek. Kétség nincs, a csoda a mindennél nagyobb, mindennél kedvesebb, a középkori ember lelkét mindennél jobban foglalkoztató csoda, azonnal talál hiteles tanút. Előáll a sekrestyés. Ha valakinek kétsége volna a csodában, itt a hiteles bizonyíték: nem akármilyen ember, hanem hivatalos személy, félig-meddig egyházi ember, hiszen a templomhoz tartozik; nem is ismeretlen ember, nem idegen, nem hirtelenkedő ifjonc: mindenki ismeri, nem-szavajátszó ember. Az őr elmondja a bizonyítékot. Mint az ilyen tekintélyes egyéniséghez illik, nem fantasztikus dolgokat beszél, nem olyant, amihez képzelődés férhet, nem is olyant, ami felkelthetné a kérdést: hát más miért nem látta? Azt beszéli, amíg maga látott, aminek megállapítására ő az illetékes: a test három napig nem volt található. S most következik az utolsó mondat, az egészen középkori, mert egészen naiv, de ugyanekkor egészen kézzelfogható, szinte naturalista ízű motívum: a holttest negyednapra átizzadva feküdt a sírban. Ez az utolsó két sor talán a legtökéletesebben középkori az egész költeményben, nemcsak tartalmában, hanem nyelvében is. A szenvedő ige (találtatott) bizonyos egyházias, és pedig tekintélyszerűen, mintegy hivatalosan egyházias színt ad a mondatnak, a test boldog jelzője pedig a népies áhítatnak szent elérzékenyedését érezteti. Íme, egy tökéletes korkép, külső megjelenésében, lelki tartalmában, érzelmi színezetében hiány nélküli művészettel megfestve: mindez nyolc sorban, néhány ige és melléknév sajátos használatával: a stílus művészetével.
A költő nyelvi alakításában egyformán fontos szerepet játszanak a legkisebb nyelvi egységek és a legbonyolultabban összetett nyelvi jelenségek.
II.2.4. A hangok
A nyelv legkisebb egysége a hang. A költői alkotások felületes élvezője nem is gondolja, hogy a művészi hatásnak mennyi értéke rejlik már maguknak a hangoknak megfelelő használatában és egymáshoz viszonyításában. - Egészen más az olyan szó zenéje és hangulata, amely tele van magánhangzókkal, mint az olyané, amelyben sok a mássalhangzó. Más és más a szavak hangulata és zenéje aszerint is, hogy milyen magasságú magánhangzók, milyen képzésű mássalhangzók szerepelnek benne. Így például a hőbörtös egy árnyalattal komikusabb hatást kelt, mint hóbortos, - dobog más hangulatot idéz, mit topog, - prücsök mást, mint tücsök, - szisszen mást, mint libben. A költő művészetében a különböző képzésű mássalhangzók és különböző magasságú magánhangzók összhatása árnyalja az érzelmi élményt. Arany következő három sora pl. nemcsak egy látási benyomást ad vissza a fül számára tökéletesen, hanem a velejáró érzelmi kíséretet is, mégpedig részlet-árnyalatokig ható finomsággal és pontossággal:
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán.
Az első sor lágy hangjai (gy, zs, g, b) a lágyságnak, a folyékonyak (l, a két n) a hab mozgásának, a mély a és o hangokkal együtt a zsongásnak hangulatát idézik: a második sorban a csillag szó a csillagnak érzelmi képét is hozza, a sziszegő (z, sz, cs) és a magas e-k, i-k együtt a rezgését: a harmadik sor hangutánzó szava (rengetnek) valahogyan a rezgéshez a hullámmozgás érzését társítja s ezt erősíti a magas és mély hangok szabályos eloszlása is: három magas, három mély (a,u,á): a sok a pedig, főleg a sor második felének mély hangjaival együttesen: a fényrezgés pillanatnyi benyomásai után a nagy folyó méltóságos, lassú, jelentős mozgását szuggerálja. Íme a melódia a költészetben.
Vagy gondoljunk Berzsenyi: A közelítő tél c. versének első versszakára: az elmúlást jelző, őszies hangulatot a mondanivaló borongóssága mellett igen-igen elősegítik a szövegben gyakran előforduló sziszegő mássalhangzók (sz,s,z,zs), s a ropogós r-ek:
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Hasonlóképpen őszi hangulatot, de most nem is annyira annak elmúlás-ízét, mint magának az ősznek, ennek a szeles, szeszélyes évszaknak a zenéjét idézi fel Ady alábbi strófája:
Tél-támadás: őszi lugasban,
Légy zümmög, árván, messze-messze.
Sajgó mezőt felhő ereszt be
S dong az össze-vissza-szél.
Miből szövődik össze ez a hasonlíthatatlanul finom zsongás? - A ritmus hajlékony árnyalatai mellett mindenesetre a hangminőségek mesteri váltakozása hozza létre. Így pl. a második sor eleje és vége magas hangú, a súlyosabb közép mélyhangú: Légy zümmög, árván, messze-messze: é,ü,ö, (á,á) e,e,e,e. - Ugyanebben a sorban gyönyörű a hangulatszínező mássalhangzók - főleg a zsongó orrhangok és az élesebb sziszegők - egyensúlya is. A hatáshoz erősen hozzájárul az első sor tompa betűríme: tél-támadás, a hangfestés (zümmög, dong, össze-vissza-szél), s az egész strófa pompás zenei elosztása: végső akkordjában szinte érezzük, halljuk a fel-alá rohangáló szelet: össze-vissza-szél.
A Szeptember végén második strófájának első sorát így boncolgatja Kosztolányi: ,,Elhull a virág, eliramlik az élet... - Amilyen könnyed ennek a sornak a külső idoma, éppoly súlyos a belső értelme. Úgy tűnik el szemünk elől a mozzanatos igéjével, mint aranygyík az őszi avarban. Valami zizegést hallunk, levelek csörgését, s már nincs is ott. Ez az ellentét azonban inkább azonosság. A könnyed külső idom a súlyos belső tartalmat jelképezi. Maga az élet is oly gyorsan iramlik el, mint ez a sor. Zene és értelem egyet jelent. Nyugtalanságunkban kutatjuk, micsoda vegyi hatások hozhatják létre ezt a zenét, s mint vakmerő természettudósok, szétbombázzuk a sor atomjait, a betűket is, 27 betűből áll ez a sor, 12 magánhangzóból és 15 mássalhangzóból, de a mássalhangzók között 8 folyékony mássalhangzó is van, amely inkább a magánhangzókkal tart rokonságot, a szöveget 6 l lágyítja és 2 r. Így tehát a magánhangzók száma voltakép 20, a mássalhangzóké pedig csak 7. Majdnem háromszor kisebb. Talán innen magyarázható, hogy az a sor annyira szökell, illan és röpül."
II.2.5. A szavak
A hangok tehát - amelyből szavainkat összeállítjuk - igen sokszor a maguk zenéjével is kísérik a szavak fogalmi s hangulati jelentését. A szó azonban a költészetben nem önálló jelenség: hatása attól függ, hogy milyen környezetben áll, milyen más szavak veszik körül, milyen értelmi egységnek, milyen szemléleti képnek, milyen hangulati összefüggésnek elemeként szerepel. Van a szavaknak bizonyos állandó értéke is, de a költészet számára ez kevésbé fontos, sokkal lényegesebb a helyzeti értékük. Ez a szó pl. anyám tökéletesen másként hat a következő mondatok mindegyikében: Meghalt szegény anyám, - anyám az ablakban üldögél, - anyám gyermekkori képe, - ég a ház, ébresszétek föl anyámat! - ,,úgy anyám, kecsegtesd ölbeli ebedet", - ,,Hajnalka volt az édesanyám, hajnalra születettem én", - ,,Miért aggódol lelkem, jó anyám, hogy kenyeretek barna, emiatt?" - ,,Anyám, anyám, édesanyám, Gyulainé édesanyám. Én elveszem Kádár Katát, jobbágyunknak szép leányát..." A végtelenig lehetne szaporítani a példákat. A szó értéke attól függ, mi a szerepe a nyelvi képzelet alakító munkájában. Megtalálni a látomás számára az igazi, az egyetlen szót, - a szót, ezt a szürke, adott, századoktól és embermillióktól elkoptatott jelet, egy bizonyos kapcsolatban újjá, egyénivé, ragyogóvá tenni, - váratlan, soha nem hallott, páratlan és nagyszerű valamivé alakítani, ez voltaképpen a költő művészete.
II.2.6. Hangsúly és sebesség
A szavak helyzeti értéke azonban nem az egyetlen, amivel a költő új színt érzelmi kíséretet, fontosságot vagy mellékes szerepet tud adni egy-egy szónak. Mindnyájan ismerjük - saját tapasztalatunkból - a köznapi nyelvnek azt a tulajdonságát, hogy a fontosnak tartott, lényeges elemet kiemeli, nyomatékosan ejti, hangsúlyozza. A költő - és pedig elsősorban a vers-költő - művészetében nagyon jelentős szerepe van a hangsúlynak: szuggerál, érzelmi s egyben értelmi élményt sugároz felénk. Persze ehhez megfelelő fogékonyságra van szükség, s ennek első feltétele a versélvezés legelemibb szabályának megfogadása: a verset, minthogy nem a szemnek, hanem a fülnek szól, hangosan kell olvasni. Így hangsúlyt - tehát nagyobb hangerőt - biztosít egy szónak sokszor már az is, ha a sor legelején, máskor ha a legvégén, vagy a metszet előtt vagy után, vagy erős ütem elején helyeződik el. Persze a jelző hangsúly szempontjából sokszor egy szónak számít jelzett szavával, a névelő, névutó a nevével, kiemelő indulatszó kiemelt szavával, stb. Figyeljük meg pl. a következő strófában, hogyan kényszerít rá bennünket a költő, hogy minden lényeges szavát hangsúlyosan ejtsük, - mégpedig egyiket erősebben, mint a másikat.
Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
Ihol én, ihol én, pöröllye világnak.
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom,
Nincs a kerek földnek ura kívül rajtam.
Az utolsó két szó egy másik módjára is rámutat a hangsúly-kikényszerítésnek: a köznapi szórend megváltoztatására, az inverzióra. A szokatlan elhelyezés egymaga is erőt, jelentőséget ad a szónak: ez az inverzió értelme. Mennyivel nagyobb súllyal mondjuk ki a balsors szót - és mennyivel jobban megillet bennünket a történelmi magyar szenvedés átérzése! - a Himnusz ötödik sorában, hogy a balsors szó és az egész jelzői mellékmondat elébe van vetve a főmondatnak! Prózában így volna: Hozz víg esztendőt rá, akit régen balsors tép. - A versben mennyivel erőteljesebb:
_Balsors_, akit _régen tép_,
Hozz rá víg _esztendőt_!
Ugyancsak erőt kölcsönöz a szónak, ha rímbe kerül, viszont meggyengíti erejét, ha a rím hatását letompítja az értelmi egységnek, az elkezdett gondolatnak a rímen túlnyúlása a másik sorba (enjambement). A Reményhez (Csokonai) utolsóelőtti sorában a Lillák szónak az ad mindennél nagyobb nyomatékot, hogy feltűnő erős csengésű rímnek lesz ráütő (tehát fontosabbik) fele, és éppen ezáltal érezteti meg, hogy ez az egész költemény legfontosabb szava, az egész érzelmi élmény magva:
Bájoló lágy _trillák_,
Tarka képzetek.
Kedv, remények, _Lillák_,
Isten véletek!
Viszont a legerősebb rímcsengést is letompítja, hogy a sor végén nem zárul le a mondat vagy a szólam: a fülnek, az értelem kényszerétől ragadva, nincs ideje megállni nála, nem élvezheti ki egész erejében csengését. Pl. Babitsnál:
Csak menni, gondolom, egyre menni,
szálló nap után
Suhanni, zöldszínű tenger lombok
közt fulladozó
Faluig szállani, minden gondot
elhullatozó
Lélekkel...
Az eltompított rímek fojtott zenéje a vers lihegő, lázas, loholó hangulatát festi.
A hangerővel való érzelemkifejezés egy másik eszköze a költészetben a ritmus rákényszerítő erejének kisebb vagy nagyobb foka. Már az egyes ritmusfajták sem egyenlők ebből a szempontból. Egyes fajták, pl. a hexameter, a disztichon, az anapesztus, a népdalformák, még a trocheus is, sokkal erősebben érvényesítik a maguk zenéjét, mint a jambus, vagy a bonyolultabb görög szerkezetek. A népdal-ritmusú verseket szinte nehéz nem énekelve vagy legalább nem pattogtatva mondani: ezt legjobban mutatja, hogy mikor olyan helyre bukkan az ember, ahol a vers hangsúlya értelmileg hangsúlytalan szótagra esik, vagy a magyar verselésben oly gyakori lábmetszetekhez ér (ahol az ütem elvágja a szót), a magyar gyermek önkéntelenül a ritmusnak engedelmeskedik, nem az értelemnek, és habozás nélkül így olvas:
Ötven-ötven | jó leventét
_Kiszemeltek_, | _hogy_ követnék
Ritka vendég | Rácországban
Zsigmond a ki | _rály_, a császár,
A ritmusnak ez az ereje az értelem rovására érvényesül, de az érzelem javára.
Szerepe van a költő alakító művészetében a gyorsítás vagy lassítás különböző eszközeinek is. Gyorsabb vagy lassúbb olvasást szuggerál már az értelem is: harci jelenetet vagy vidám, tréfálkozást tartalmazó sorokat ösztönszerűen gyorsabban olvasunk, mint nyugodt leírást, bölcselkedést vagy bánatos elmélkedéseket. Ugyancsak ösztönösen szabályozza a hallási élményt a sorok, strófák, szakaszok terjedelme. Hosszabb sorokat lassabban olvasunk, mint kurtákat, hosszabb strófákat lassabban, mint rövideket. A versbeli tempódiktálás legfőbb eszköze azonban a ritmus. A megindult ritmusfolyam a maga gyorsabb vagy lassúbb jellegét akaratlanul is rákényszeríti a fogékony olvasóra. A rövid szótag kiejtésére nagyjából félannyi idő kell, mint a hosszúra: minél több a rövid szótag az ütemben, annál gyorsabban, - minél több a hosszú, annál lassabban mondjuk. A magyar nemzeti versidom, minthogy ütemében nem a szótagszám, hanem az időtartam van meghatározva, kiváltképpen alkalmas a gazdag tempóváltozatok halmozására. A magyar ütem egy szótagból (szünettel) négyig, sőt kivételesen ötig is terjedhet. A két- (és egy-) szótagos ütemek lassítanak, a három-, négy- (és öt-) szótagosak gyorsítják a tempót. Utolérhetetlen művésze ennek Arany János. Az Egri lány III. része pl. két-, három- és négyszótagos táncoló ütemeivel a gyorsításnak és lassításnak bámulatos szépségeit és gazdagságát tárja elénk:
Rozgonyi
püspök
palotája
nyitva,
Négy sor ab
lakkal
kivilágo
sítva.
Magyar ott a
lengyelt
szívesen
látja,
Új isme
rőse,
régi jó ba
rátja.
A költő lassító eszközeinek egyike a szünet is. Gyakran megesik, hogy egy-egy verssor utolsó lába csonka, a Himnusz páratlan sorainak utolsó üteme pl. csak fél-trocheus:
Isten
áldd meg
a ma
gyart >
Jó kedv
vel, bő
séggel,
Nyújts fe
léje
védő
kart,>
Ha küzd
ellen
séggel!
A hiányzó ütemrészt ilyenkor kitöltjük szünettel: az egyszótagnyi időrészt időileg úgy fogjuk fel, mint a két szótagúakat.
II.2.7. Költői ismétlés
Az emberi természet alapvető tulajdonsága, hogy minden olyan jelenséget, eseményt vagy élményt szeret megismételni, amelyet kellemesnek, jónak vagy egyáltalában belső tartalmai, érzelmei szempontjából megfelelőnek talál. Maguknak az érzelmeknek pedig legegyszerűbb kifejezési eszköze az ismétlés: a szenvedő ember ugyanazt a jajkiáltást, ugyanazt a nyögést, sóhajtást, az örvendező, ujjongó ugyanazt a felkiáltást, kurjantást, stb. a végtelenig hajlandó ismételni. A kisgyerek, ha egyszer rábukkant egy szóra, egy mondatra, amelybe bele tudja önteni érzelmét, nem unja meg azt ismételni. A primitívek, az egyszerű népek költészetében óriási teret foglal el a szavak, sorok, strófák ismétlése. Vannak költeményeik, amelyek nem is állnak egyébből, mint ismétlésből. Ide tartozik a homéroszi költemények vagy a székely népballadák (pl. Júlia szép leány vagy Kerekes Izsák) ama szokása is, hogy ha több személy többször ugyanazt mondja el, azonos szavakkal teszi ezt. De alkalmazza az ismétlés eszközét a legmagasabb rendű költészet is. - Ady pl. egyenesen tudatosan használja az ismétlést, mintegy megerősítendő, hangsúlyozandó a mondanivalóját.
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse,
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség.
Lidérces messze fény.
Lidérces messze fény.
Az ismétlés a költői hatásnak talán legegyszerűbb eszköze, mégis bámulatos változatossággal lehet alkalmazni (hang-, szó, motívum-, jelző-, sor-, félsor-, sorpár-, rím-, dallam-ismétlések). Ady egyik nagymestere ezeknek a hatásoknak. Néha meglepő hatásokat ér el vele: pl. az ilyen párhuzam:
Se terv, se kedv, se pénz, se asszony,
Álomporoktól zúg a fejem,
Nincs, ami Párisban marasszon,
Nincs, ami életben marasszon.
Az utolsó mosoly c. versének minden sorát megismétli, és mégsem lesz mesterkéltté, ellenkezőleg: az ismétlés különös, mély zengést, egyszerre ünnepélyes és fájó árnyalást ad az egésznek:
Oh, nagyon csúnyán éltem,
Oh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Megszépül szatír-arcom,
Megszépül szatír-arcom.
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.
Üveges nagy szememben,
Üveges nagy szememben.
Valaki benne ragyog,
Valaki benne ragyog.
Mosolyos, hideg ajkam,
Mosolyos, hideg ajkam:
Köszöni a csókodat.
Köszöni a csókodat.
Az ismétlés voltaképpen sohasem egyszerű ismétlés. Még ha önmagában nem tartalmaz is új elemet, új a helyzeti értéke, mert valami olyan után jön, ami előbb nem volt: más a viszonya az előzőkhöz és következőkhöz, mint első ízben volt. Ha csak azt mondom kétszer egymás után: Én vagyok! Én vagyok! Már akkor sem egészen ugyanaz az érzelmi velejárója a másodiknak, mint az elsőnek. Amikor tehát Ady másodszor mondja ki ezt a mondatot, hogy ,,Oh nagyon csúnyán éltem", akkor abban már érezzük azt is, hogy egyszer már mondta, s így ezzel (a másodikkal) az előbb mondottat aláhúzni, hangsúlyozni akarja. Azért az ismétlés mindig hoz érzelmi tekintetben valami árnyalatilag újat, ha mást nem, legalább erősödést: a puszta megismétlés is növeli az érzelmi élmény erősségét. Sehol sem érvényesül ez olyan világosan, mint a jó refrénes költeményekben (refrénnek általában a szabályszerűen visszatérő versszak-részeket nevezzük: egy vagy több szót vagy sort), mint pl. Arany Ágnes asszonyában, vagy Petőfi Nemzeti dalában, ahol a refrén valósággal a görög tragédia kórusához hasonló, drámailag változatos érzelmi kíséretként követi a vers menetét. Máskor a refrén alakja is megváltozik: egy szó kicserélődik, egy jelzőt erősebb vagy más színű helyettesít, hosszabb refrénnél (pl. két sorosnál) egy rész (pl. az egyik sor) mássá lesz. De ha alakilag azonos marad is, értelme úgyis akárhányszor megváltozik. Néha egyenesen csattanóan ellentétes értelemben ismétli az előző formulát, jóízű komikummal. Pl. Szabolcska e versikéjében:
Teljes egész életemben
Nem gyűlöltem, csak szerettem,
Minden embert, minden sorban,
Ha leány volt, annál jobban!
Még se tudott engem senki,
Csak megcsalni, csak rászedni
- kinevetni alattomban.
Ha leány volt, annál jobban!
Az ismétlés formái beláthatatlanul változatosak. Már az egyszerű egyes hang vagy hangcsoport megismétlése is érzelmi hatású. Ez a hatás persze más hatáseszközökkel együtt igen különböző lehet. Az V. László következő helyén a két alliteráció (szókezdő hangok megismétlődése, összecsengése.) félelmesen hat!
Sűrű setét az _éj_,
Dühöng a déli _szél_.
A bajusznak (Arany) e pompás alliterációi a hangutánzásnak ellenállhatatlanul komikus érzelmi kíséretet adnak:
Fő a fürdő, _forr_ az üst,
Száll a szikra, _fojt_ a füst.
A Zúg-zeng a jégcimbalom (Ady) alliterációira szinte végigfut rajtunk a hideg téli Budapest éjszakai borzongása:
Mért is növünk nagyra,
Behavazva, fagyva,
Ha a hideg Duna zúg?
Olykor bizonyos hangcsoportok ismétlésével ér el a költő érzelmi hatást. Így játszik Vörösmarty egy hangutánzó hangcsoporttal a Délszigetben:
Hej, ziv, ziv, zivatar vagyok én, fiva a zivatarnak!
Voltaképpen hangcsoport-ismétlés - sőt a legfontosabb és leggyakoribb hangcsoport-ismétlés - a rím is, a rímmel azonban külön foglalkozunk.
Különös ereje van egyes szavak ismétlésének. Valószínűleg benne rejlik ebben a titokzatos hatásban egy ösztönös emlékezés is az egyszerű, primitív kultúrák szómágiájára, amely a szónak, a névnek varázslatos jelentőséget tulajdonított: pl. az ellenség nevének kimondása egyenlő volt elképzelésük szerint annak ártalmatlanná tételével. S érvényesül benne egy lelki alaptulajdonság is: tudatunk a kielégítő, megkönnyebbítő élményben mintegy megkapaszkodik, nem akarja elengedni, időzni kíván mellette. Ha öntudatlanul dúdolni kezdünk egy dallamot - amely nyilván kifejezi akkori lelki hangulatunkat - olykor órákig nem tudunk megszabadulni tőle. Az ismétlődő szavak ilyen kielégítő, gazdag szavak, telített kifejezések, azért ragaszkodunk hozzájuk, játszik velünk az érzelem: önmagát szemléli, éli ki, élvezi bennük. Ilyen telített, sokatmondó érzelemkifejezések a népdalban a virágnevek: az egész értelem bennük van: egy egész természetérzést sűrít magába a román népdalokat kezdő frunza verde (zöld lomb) formula. Az ismétlődő szónak kísérteties példája Babits Fekete országában a szinte már rögeszmeszerűen visszatérő fekete szó.
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nemcsak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete,
Fekete ég és fekete tenger,
Fekete fák és fekete ház, stb.
Még inkább áll mindez a több szóból álló, ismétlődő telített kifejezésről. Nemcsak a strófa végén fordulhat elő (refrén), hanem a strófa (vagy szakasz) elején vagy belsejében is. Ilyen A walesi bárdok háromszor ismétlődő Edward király, angol király léptet fakó lován szólama, vagy a Budai Ilona c. székely balladában: a Mönyön, mönyön, mönyön sürü rengetegön motívuma.
Vannak versek, főleg dalok, amelyek voltaképp nem is egyebek egyetlen refrénnél. Az első strófa oly tökéletes telítettséggel fejezi ki az érzelmi tartalmat, hogy minden lényeges változtatás csak kisebbítheti a hatást és az élmény belső igazságát, azért a második (esetleg még több) versszak egy-egy szó vagy sor változtatással ismétli az elsőt, - persze így is tud mást mondani. Így ez a remek népdal:
Elindultam szép hazámbul,
Híres kis Magyarországbul.
Visszanéztem félutambul:
Szememből a könny kicsordult.
Elindultam szép hazámbul,
Elbúcsúztam a mátkámtul,
Visszanéztem félutambul:
Szeméből a könny kicsordult.
A szoros értelemben vett refrén ritkán haladja meg az egy vagy két sort - kivéve az éneklésre szánt verseket, ezek szeretik a bizonyos tekintetben önálló refrént. Remeke ennek Vörösmarty Keserű pohár c. bordaláé:
Gondold meg és igyál,
Örökké a világ sem áll,
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Nagyobb terjedelmű alkotásokban sorok ismétlése helyett gyakrabban találkozunk motívum-ismétléssel. Motívumnak (indíték) az elbeszélő és drámai műfajokban az eseménysorozatnak egy-egy viszonylag önálló részét nevezzük. A modern regényirodalomnak kedvenc eszköze az ilyen motívumismétlés, amely a zenei dallam-ismétlés édestestvére (pl. az angol Huxley, s a német Thomas Mann; a mi irodalmunkban Krúdy Gyula.)
II.2.8. A rím
A vers lényege a ritmus. A ritmus egymagában is verssé teszi a beszédet. A versek egy részében a ritmuson kívül a dallamosságnak még egy másik elemét is megfigyelhetjük: a rímet. A rím a szótagok összecsengése: azonos vagy rokonhangok ismétlődése, tehát a hangcsoport-ismétlődés klasszikus formája.
Szülőföldem szép _határa_
Meglátlak-e _valahára_?
Szóla Hunor: Hej ki _tudja_.
Merre van a hazánk útja?
A rímelő szótagok időmértéke egyforma: nem rímelhet tehát rövid szótag hosszúval. Így nem rímek ezek: lova - róva, kerék - kérek, stb. A rím összecsengése jobban kiemeli a ritmust, elősegíti a sorok egységbefűződését, kellemesebb hangzásúvá, zeneibbé teszi a verset. A rím legtöbbször a sorok végén csendül fel. Sokszor előfordul azonban a sorok közepén is. Ez a középrím nagyon erősíti, csilingelővé teszi a vers dallamosságát.
Hej, ki _hozza_, kormá_nyozza_
Ide azt a gályát?
Vagy már _senki_ meg nem _menti_
Magyarok királyát?
(Arany: Rozgonyiné)
A rím akkor a legszebb, ha az összecsengő hangcsoport összes hangjai megegyeznek. Ez a tiszta rím.
Mert e nép eperszem volna harangjának,
Rosszul karjától úgy elhullanának,
Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon.
(Toldi, III. é.)
Az olyan rímnek, amelyben csak a magánhangzók azonosak, asszonánc a neve. Az asszonánc annál szebb, minél közelebb áll a tiszta rímhez, azaz minél rokonabbak benne a mássalhangzók is: pl. foghang foghanggal rímel. Főleg az utolsó mássalhangzó rokonsága kívánatos. Jó asszonáncok:
Vagy sohasem láttál olyan forgó_szelet_,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik _veled_.
(Toldi, I. é.)
Étel, ital _álom_:
Szükséges e _három_.
(Közmondás)
Gyengébb (mert a mássalhangzók közt semmi rokonság nincs):
Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyára,
Gyepszélen fehérlik Toldi Lőrinc háza.
(Toldi, IV. é.)
A rím lehet egy, két vagy három szótagú:
Fortuna szekerén okosan _ülj_,
Úgy forgasd kerekét, hogy ki ne _dülj_.
(Faludi: Forgandó szerencse)
Egy szegény nő, Isten _látja_,
Nincs a földön egy _barátja_.
(Vörösmarty: Szegény asszony könyve)
Izabella királyné _Budában_
Azt sem tudja hová lesz _buvában_.
Két ellenség két felől _szorítja_,
Szívét a gond száz felől _borítja_.
(Arany: Török Bálint)
A három szótagnál hosszabb rím - sokszor már a három szótagú is - legtöbbször mesterkélt. A mesterkélten előrántott szavakból szerkesztett tiszta rímet tréfásan kínrímnek is nevezik:
Bár sort sor után _apróz_, a
Verse mégis csupa _próza_.
(Arany: Báró Kemény Zsigmondhoz)
A rím akkor szép, ha lehetőleg tiszta, ha újszerű, ha alkotó szavai tartalmilag különbözők és súlyosak, - Az elkoptatott, sokszor hallott rímek unalmasak, nem gyönyörködtetnek (halál - talál; ég (főnév) - ég (ige) stb.) - A tartalmilag különböző szavak (más - más értelmű szavak, különböző mondatrészek) alkotta rím azért szép, mert az ilyen rím, a hangbeli megegyezés mellett tartalmi különbséget hoz, és ez az ellentét meglepetést szerez, amely kellemesen hat ránk. Nem nagyon szép rím az olyan, amelyben egyforma mondatrészek rímelnek (ige igével, főnév főnévvel), még gyengébb az olyan, amelyben azonos rag vagy képző rímel (ragrím). Néha azonban a költők - ha mondanivalójuk úgy kívánja - szándékosan használnak ilyen ,,gyengébb", tompább rímeket, hogy elkerüljék a túlerős csengés - bongást.
Nagy költőink megmutatták, hogy a magyar rímelés akkor a legszebb, ha a költő változatosan rímel, vagy ha a különböző fajta rímeket művészien vegyítve használja. Arany Toldijának legtöbb strófája kitűnő példa erre.
Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál,
Homályosan látott a szép napvilágnál, (ragrím)
A faragott képek táncoltak körüle, (ellentétes
Csak kicsibe múlt el, hogy le nem szédüle és tiszta rím)
Aztán egy hidegség végigfutott rajta,
Fázott, mégis izzadt: elsápadt az arca, (asszonánc)
Elsápadt, hogy annyi vér se maradt benne, (ellentétes
Mennyi egy szúnyognak egyszer elég lenne. és tiszta rím)
(Toldi, VIII. é.)
A rímek elhelyezésében költészetünk nagy változatosságot mutat. Leggyakoribb forma (főleg a népköltészetben) a páros rím. (A rímek elhelyezését betűkkel szokás jelölni: a páros rím képlete: aa, bb, cc stb.) Páros rímű pl. az egész Toldi, ilyen a Rege a csodaszarvasról, A szegény asszony könyve, a Hadnagy uram, stb.
Régi költészetünk igen kedvelte a négyes rímet (a a a a), később azonban, egyhangúsága miatt, a költőink elhagyták ezt a rímelést.
Mit tudtok, ti hamar halandó emberek,
Ha lángképződés nem játszik veletek?
Az nyit mennyországot s poklot előttetek.
Belenéztek mélyen, s elámul lelketek.
(Vörösmarty: Tündérvölgy)
Művészi rímelhelyezés a keresztrím (a b a b)
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel...
(Kölcsey: Himnusz)
Igen sűrűn előfordul félrím is: csak a páros sorok rímelnek, a páratlanok nem (x a y a)
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
(Vörösmarty: Szózat)
Előfordult költészetünkben a visszatérő rím (a a b a - pl. Arany: Zách Klára) és a ráütő rím is (a a b b b - Arany: Both bajnok özvegye.) Igen művészi a Balassa-strófa (a a b c c b d d b) és a Hímfy-strófa (a b a b c d e e f f) rímelhelyezése. Újabban gyakori az ölelkező rím (a b b a - Arany: A fülemile első négy sora).
II.2.9. Szó és szólam
A szónak négyféle értéke - értelme, képi tartalma, zenéje és hangulata - nem abszolút, hanem viszonylagos. Függ a szónak és a szólamnak a versben elfoglalt helyzetétől. Voltaképpen nem szavakban gondolkodunk és beszélünk, hanem egységekben, szólamokban. A szót csak mesterséges elvonással tudjuk különválasztani a szólamtól. (Más szempontból már érintettük ezt a kérdést a szavak helyzeti értékénél.) Jobban tudunk tehát megfigyeléseket végezni, ha az egész szólamot vesszük vizsgálat alá. De hogy a szónak mennyire megvan ez a sokféle értéke, azt minden jó vers szavankénti elemzése is megmutatja. Így értjük meg Gautiernek, a nagy francia költőnek mondását: ,,A költészet semmi más, mint ragyogó szavak keresése." Ez persze túlzás a költészet nemcsak ragyogó szavakból áll, de semmi sem tartozik hozzá azoktól függetlenül. (A rossz költőnek egyik fajtáját éppen arról lehet megismerni, hogy szürke.) Kazinczyéknak egyenesen elvük volt, hogy a költészetben önmagunkban is ,,előkelő" szavakkal kell szólni, nem a közönséges nyelven. Petőfi már ellene mondott ennek az elvnek: egy óriási lépéssel közeledett a közönséges beszédhez; azt a még nagyobb művészetet valósította meg, hogy közel marad a közönséges nyelvhez, és mégis ragyogó szavakat tud találni! Ez az ellentét mutatja meg legjobban a szavak viszonylagos értékét: Petőfi közönséges szavainak, ott, ahol állnak, nemes, előkelő jellegük, fényük van.
Ismertjük a Szózat kezdetét: ,,Hazádnak rendületlenűl légy híve, ó magyar!" Miért rendületlenül? Nem tudjuk - éppen itt különbözik a költészet a nem-költészettől: ,,rendületlenül" nem ,,erősen" vagy ,,kitartóan" stb. Képpé és zenévé teszi ez a szó a mondanivalót. A Himnuszban: ,,Hozz rá víg esztendőt" ,,Év" és ,,esztendő" közt a jelentésben semmi különbség. De ez a zengő és hosszú szó egészen másképp hangzik, mint az év. Ez ,,ragyogó szó", az ,,év" nem. Hogy miben van a ragyogás, végül is nem tudjuk megmondani: ez az a titokzatosság, amely a művészettel velejár. Az ,,esztendő"-nél úgy látszik, hogy elsősorban a hangzás hordozza ezt a titokzatos hatást, mert valami határozott képi elemet nem kapunk. Ezt a hiányt pótolja a jelző! A ,,víg esztendő" együttesen fejezi ki azt, amit a költő mondani akar. Ebben már benne van a jó termés, vidám szüret, aratás... nem a szóban van benne, de mégis mindezt fölveri bennem.
Sokkal többre megyünk azonban, hogyha egész szólamokat nézünk. Vegyünk három nagyon ismert példát:
,,Este van, este van: ki-ki nyúgalomba!" (Arany: Családi kör) Hogy ennek mi az értelme, az nem szorul magyarázatra. De már ez az értelmi réteg képi hatást is tesz: az ismétléssel, kihagyással (tudniillik ,,megy", illetve ,,menjen"... már mint nyugalomba). Mi a képi eleme, mit lát az ember maga előtt? Előttem a szántóföldről fáradtan hazaballagó emberek, növekvő árnyékok jelennek meg. Másnak esetleg a sötétséget szuggerálja, stb. Mi a hangulata? - Fáradtság, kimerültség. Az s-ek sóhajtásjelleget adnak a sornak.
,,A szél áthozza idegen sírokról - Hozzám a rózsák illatát" (Reviczky: Temetőben). - Az értelem világos. Képek: régi sírokat és hervadó rózsákat idéz fel bennünk bágyadtságával. Hangulati tartalma: az elmúlás. Valahogyan a közelítő halál van benne. A sziszegő, zizegő hangok a szelet, az elhervadt virágokat végigborzongató szelet idézik.
,,Ülj mellém a kandallóhoz. - Fel van szítva melege." (Kisfaludy S. Csobánc) - Az értelem és a kép félreérthetetlen. - Hangulat: maga a meghitt családiasság. Ehhez hozzátartozik a vers egyszerűsége is. S talán még az is, hogy a feleségének mondja a költő.
Természetesen ezek az értelmezési kísérletek mind csak megközelítések. Ha meg lehetne mondani prózában azt, ami a versben van, akkor a költő úgy mondta volna meg, és nem írt volna verset. Nem is egyébre valók ezek a próbálkozások, csak hogy kit-kit segítsenek ráeszméltetni arra, ami olvasáskor lelkében lefolyik.
II.2.10. Stílus és stilisztika
A nyelvi stílussal, annak problémáival, természetével egy egész külön tudományág, a stilisztika foglalkozik. A stilisztika feladata annak megfigyelése, hogy milyen eszközökkel és milyen törvények szerint fejezi ki a nyelv a gondolatot és érzést. Tárgykörébe tartozik tehát mind a beszélt, mind a leírt (nyomtatott) nyelv. A stilisztika problémái így állandó érintkezésben vannak a nyelvtan, az irodalom és a lélektan problémáival.
A stilisztika elsősorban a stílus általános kérdéseivel és követelményeivel foglalkozik, nem egy írónak vagy írócsoportnak stílusát elemzi, hanem a stílussal kapcsolatos általános irányelveket vizsgálja.
A hagyományos stilisztika különböző stílusfajokról beszél. E stílusfajok megkülönböztetésének alapja az, hogy milyen célt szolgálnak. Nyilvánvaló, hogy egészen más stíluseszmény szerint ír vagy beszél az, aki egyszerűen közölni akar valamit, aki gondolatait csak világosan megértetni akarja, mint az, aki az ismeretközlésen túl gyönyörködtetni is kíván, aki esztétikai élményt is akar nyújtani. Ezek szerint szokás beszélni a jó vagy helyes, és a szép vagy művészi stílusról. Minthogy beszédünknek és írásunknak elsősorban az a célja, hogy megértessük magunkat, a jó stílusnak világosnak és szabatosnak, nyelvtanilag helyesnek és magyarosnak kell lennie. Ennek az eszménynek felel meg általában a jól írt tudományos művek stílusa. Ezzel szemben azonban az írásművek, amelyek a művészi stílus eszményét követik (az irodalmi művek), tartalmuk pontos közlésén kívül előadásukkal is lekötnek, képzeletünket is munkára indítják, írójuk érzéseit lelkünkbe is átültetik. A művészi stílus mindezt a hangzatosság, a szemléletesség és a fordulatosság eszközeivel éri el.
1. A művészi stílus első törvénye a hangzatosság. A jóhangzásról bizonyos fokig már maga a nyelv élete is gondoskodik (a mássalhangzó torlódások eltüntetése a kölcsönszavakban, a hangzóilleszkedés törvénye a ragok és képzők megválogatásában, stb.) Vannak azonban ezen kívül is követelései. Elsősorban kerülni kell az egyhangú beszédet. Ilyen egyhangúság: az egytagú szavak halmozása, a túlságosan hosszú szavak használata, az azonos magánhangzók és az azonos mondatrészek halmozása.
A hangzatosság törvénye azonban nemcsak az egyhangúság kerülését kívánja. A hangok művészi használata bizonyos lehetőségeket kínál a lelkivilág kifejezésére is. Ahogyan a zene tisztán dallamokkal képes bizonyos érzések tolmácsolására, a beszéd stílusának is módja van erre, különösen ott, ahol a versritmus segítségével is felhasználja. A hangzás erejével az olvasó képzeletét segíti az író. Példákat erre bőven találunk Arany Regg és estjének elemzésnél.
De összefügg a hangzás az érzésbeli tartalommal is. A nagy indulat apróbb egységekre, darabokra, szavakra tördeli a beszédet (l. Kosztolányi novelláját), a nyugodt, elbeszélő hangulat lassú, nagyjából egyenletes terjedelmű mondatokat kedvel. (1. Toldi mondatainak jórészét). A hangutánzó szavak (csörren, durran, csilingel, puffan) hangzásukkal is éreztetik azt, amit jelentenek.
2. Az író képzeletünkre is hatni akar, ezt a szemléletesség eszközeivel éri el. A stílus ilyen képzelet-megmozgató és gyönyörködtető eszköze a megszemélyesítés: életet tulajdonít az élettelen vagy nem emberi életet élő tárgynak. Tehát az élettelent élőnek, cselekvőnek veszi: ,,Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén" (Arany), ,,nyöszörög a kútgém betegen" (Arany), ,,beteg, haldoklik az esztendő" (Petőfi), ,,sír bennem a lélek" (Arany), ,,gondolataim jönnek-mennek" (Petőfi). Az egész gondolatsoron végighaladó megszemélyesítést allegóriának nevezzük. Tompa Mihály a szabadságharc utáni szörnyű tompultság napjaiban fel akarta ébreszteni honfitársai hitét a nemzet jövőjében, minthogy azonban ezt nyíltan nem tehette, megszólaltatja a biblia Simeonját, a Jézus születésére váró öreget, ennek ajkán hirdeti a reménységet: hogy ,,e feltűnt év rejti, hozza ama napot, az én napom" (Új Simeon) Arany János ugyanebben az időben a haza fájdalmáról és az elnyomó hatalom kegyetlenségéről akar írni: megírja tehát Ráchel siralmát, a bibliai asszony keserű panaszát.
A hasonlat két dolog párhuzamba állítása valamelyik közös tulajdonságuk alapján: Pl. ,,Mint sok őrtűz setét éjjel, lobban a láng szerteszéjjel" (Arany): ,,Mint kiűzött király országa széléről, visszapillant a nap az ég pereméről" (Petőfi). A hasonlat persze nemcsak a szemléltetést szolgálja, hanem a mondanivaló érzelmi tartalmának közvetítését is.
Ha az író nem állítja párhuzamba a két dolgot, hanem az egyiket egyszerűen azonosítja (vagy egészében, vagy csak egy kiemelt részletében) a másikkal, átvitelt (szóképet) használ. A szókép voltaképpen rövidített hasonlat: a mint elmarad belőle. A szemléletes szó hallatára legtöbbször már nem is gondolunk a szó eredeti jelentésére. Mikor Toldiban a kulacs nyakáról olvasunk, nem gondolunk emberi nyakra. Mikor Adynál ezt olvassuk: ,,Vagyok... fenség, Észak-fok, titok, idegenség" - nem gondolunk az északi fokra, sem királyra, csak a képek hangulati kísérete ragad meg bennünk.
Az átvitelnél tehát a szó bizonyos jelentésváltozáson megy át. Ez a jelentésváltozás azonban nem állandó, mint a szavaknak a közhasználatban létrejövő jelentésváltozásai: a szó nem vesz fel teljesen újabb jelentést, hanem csak alkalmilag - az alkalom ihletből - használja az író a megváltozott jelentésben.
Az átvitel vagy hasonlóságon, vagy értelmi összefüggésen alapszik. A hasonlóságon alapuló átvitelt metaforának nevezzük. Pl. ,,Már a nap is lemenőben tüzet rakott a felhőben" (Arany). ,,Kinézek én, benéz a hold szobámnak ablakán" (Petőfi). ,,Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek" (Vörösmarty).
Az okozati kapcsolaton alapuló átvitelt metonymiának nevezzük. Ilyen okozati összefüggés van az anyag és a belőle készült mű között: ,,Acélt ragad" (Czuczor), ,,császár udvarában talpig vasban vagyok" (Népdal): az ok és következménye között: ,,Az Isten haragja megütött egy hajdút" (Arany), ,,ittam volna inkább a halált" (Petőfi): a tárgy és jellemző tulajdonsága (járuléka) között. ,,Fényesebb a láncnál a kard" (Petőfi).
A faji összetartozáson alapuló átvitelt a synekdochénak nevezzük. - Ilyen összetartozás alapján mondhat az író: faj helyett nemet: ,,Nyelvel a kuvasz is" (Arany): faj helyett egyént: ,,Ébredj nagy álmaidból, ébredj, Árpád fia" (Bajza): az egész helyett a részt: ,,Mintha más mezőkre vágyna" (Arany): határozatlan helyett valami határozottat: ,,Nincs tenyérnyi zöld hely" (Arany).
Ha az író nem nevezi meg a dolgot, csak más szavakkal jelöli meg (valami tulajdonságával), körülírást használ. Pl. ,,Én is odavaló vagyok, ahol az a csillag ragyog" (Népdal). - A körülírás egyik faja a példázat, amikor az író valami szólással vagy ismert esettel jelzi a tulajdonságot vagy cselekvést: Te se vagy jobb a Deákné vásznánál. Tengődik, mint a Toldi lova. A körülírás vagy valami hangulati (pl. gúnyos) megvilágítást ad a megnevezett dolognak, vagy kiemeli, erősebben hangsúlyozza, jobban megvilágítja, esetleg egyéníti a megnevezendőt.
Mind az érzelemkifejezésnek, mind a képzelet megmozgatásának fontos eszköze a jelző. Már maga az egyszerű meghatározó jelző is egyénileg színezheti a jelzett szóban megnevezett személyt vagy dolgot (Bence, a hű szolga; Toldi György bosszantó népe közé dobta). De még gazdagabb eszköz a költő kezében az úgynevezett díszítő-jelző (epitheton ornans), amely nem a szabatosabb megjelölést, hanem egyenesen a képzelet és az érzelem megmozgatását célozza, - illetve a képzelet és érzelem izgalma láttatta meg a költővel. Ilyenek: ,,Lelkemben égtek kis rőzse dalok, füstösek, furcsák, búsak, bíborak" (Ady) - ,,lángsugarú nyár" (Petőfi): ilyenek a régi hősköltemények (Homérosz) úgynevezett állandó jelzői: messzelövő Apolló, bíborszínű tenger, fürtös achájok (Homérosz) - párducos Árpád, deli Hajna (Vörösmarty).
A költő néha azzal erősíti a képzeleti hatást, hogy időben vagy térben távol eső dolgokat idéz fel: ezt a megjelenítést látomásnak, víziónak nevezzük. Ilyen látomással indul meg Arany János Toldija, Vörösmarty is így idézi elénk a honfoglaló magyarságot a Zalán futásában:
Látom, elől kacagányos apák s heves ifju leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni.
Az elképzeltetésnek egyik esete az, amikor az író megszólítja hősét, hogy mintegy egészen az olvasó elé hozza. Ez a megszólítás (apostrophe): ,,Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?" (Arany)
3. Az író érzésének ereje, belső izgalma a mondatszerkezeten is megérezhető. Fájdalmának, szomorúságának, vágyódásának, haragjának vagy fölháborodásának hatása alatt bizonyos szavakat ismétel, a beszédet szóelhagyásokkal teszi lüktetőbbé: a beszédet felkiáltások, kérdések szakítják meg. A stílusnak ez az író érzésvilágához való alkalmazkodását fordulatosságnak nevezzük. A szóismétlést olykor fokozás hangsúlyozhatja. Fokozás pl.: ,,Mert szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet." (Petőfi) - Az érzés erősebb, lüktetését érezteti a kötőszó-elhagyás, a mondottakat hangsúlyozza a kötőszóhalmozás. ,,Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert!" (Arany) - ,,Most tél van és csend és hó és halál" (Vörösmarty). - Az érzés helyében az író gyakran csonka, befejezetlen mondatot használ (kihagyás, ellipsis): ,,Én paraszt, én?..." (Arany). - A hangsúlyozás eszköze az ellentét is (antithesis): ,,Hazánk szentje, szabadság vezére, sötét éjben fényes csillagunk" (Petőfi). - Ha az ellentét olyan dolgokat kapcsol össze, amelyek egymást rendesen kizárják, paradoxon a neve: ,,Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában" - (Kölcsey). A szórendnek az érzelem kifejezése kedvéért való megváltozást inversiónak nevezzük: pl. ,,Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt" (Kölcsey).
A művészi stílusnak is - mint a helyes stílusnak - legalapvetőbb követelménye azonban a szabatosság. Szabatos akkor lesz a stílusunk, ha sem többet, sem kevesebbet nem mondunk, mint amennyi a magunk megértetéséhez szükséges. A szabatosság ellentéte: a szószaporítás (pleonasmus), a szavak felesleges halmozása; a kétértelműség (ambiguitas), amikor a szükségesnél kevesebbet mondok; a pongyolaság: ha nem nevezzük meg találó szóval a fogalmakat. Pongyolává teszi a stílust a sok és felesleges közbevetés, az alárendelt mondatoknak függő mondatokkal való megszakítása, a felesleges szavak (pl. izé, úgy-e, hát, akkor, tudniillik), az azonos dolognak más szóval való felesleges ismétlése, a határozott néven-nevezés helyett a szükségtelen körülírás.
Offline
