Belépés
navaratna.blog.xfree.hu
Tárd ki a szived és a világ is kitárul előtted.-) Bodré Anikó
1967.08.16
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 72 
A kis herceg
  2010-04-07 16:59:19, szerda
 
 
"Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra."

/ Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg /
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Magyar Adorján A LELKIISMERET.
  2009-12-06 15:56:11, vasárnap
 
 


Magyar Adorján
A LELKIISMERET ARANYTÜKRE

FÜGGELÉK
Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona*
Magyar népmesék és más néprajzi
adatok alapján rekonstruálva.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol Napkelet Országában öreg király és ennek szép aranyhajú fia és leánya. Szépek, gyönyörűek voltak ezek mind a ketten s a fiút Leányszínű Bálintnak nevezték, mert hosszú aranyhaja s arca olyan volt, mint a legszebb leányé, a leányt pedig Gyöngyszínű Ilonának, mert arca olyan volt, mint a gyöngy és a gyöngyház.

Nagyon szerette egymást a két testvér, különösen Bálint a hugát. Mindig vele akart lenni s hogy ez mégsem volt mindig lehetséges, mert apjuk már öreg lévén, az ország dolgait Bálint intézte, kihírdette hát az egész országban, hogy aki festő Ilonáról a legszebb képet megfesti — hogy ő azt, bárhol jár, mindig magánál viselhesse, — azt gazdagon megajándékozza. Jöttek is festőművészek, festettek is a királyleányról sok szép képet, de a királyfi egyikkel sem volt megelégedve s azt mondotta :—egyik kép sem olyan szép, mint Ilona. Végre érkezett egyszer öreg festőművész és ez igazi gyöngyházkagylóba véste és festette meg Ilona képét, de úgy hogy szemeit igazi kék drágakőből, szemöldökét aranyból, száját korállból rakta be és így a kép igazán olyan lett, mint Ilona élő valóságában. No, örült most a királyfi, megajándékozta az öreg festőt királyi módra arannyal, ezüsttel, a képet pedig kebelébe tette s ezután magától soha el nem hagyta. Bárhol járt, mindig magánál hordozta s elő-elővette néha, csodálta, gyönyörködött benne, meg is csókolta.

Egyszer valahol a tenger partján járt a királyfi, magas sziklaparton s nézte a hullámzó tengert. Fújt a szél erősen, viharzott a tenger, de a királyfinak itt is eszébe jutott kedves nővére, a gyönyörű képet elővette és szerelmesen nézegette. Épen amikor meg akarta csókolni, nagyot villámlott és a mennykő nagy csattanással közeli sziklába csapott. A királyfi összerezzent és a képet a lent tajtékzó hullámok közé ejtette, ahol az szempillantás alatt eltünt a kék mélységben.

Nagy volt a királyfi bánata, mert senki sem tudott többet Ilonáról oly szép és hű képet készíteni ;—az öreg festő pedig eltünt volt, talán már meg is halt azóta.

Küldötte a fiatal király az ország minden hajósát, halászát, búvárát, a képet a tengerből halásznák ki, de hiába, sehogysem találták. Nem is találhatták, mert még aznap, hogy a vihar lecsöndesedett, arra jártak egy más király, a napnyugati király, halászai, a gyöngyházkagyló-képet hálójukkal véletlenül kifogták és csodálatosan szép valamiként, elvitték messzire, a Kék Tenger túlsó partjára, Napnyugat Országába, királyuknak ajándékul. Ez pedig, ahogy a képet meglátta, a csodálattól szava is elállott. Nem is volt nyugta többé, sem nappal, sem éjjel, hanem kerestette az egész világon, akit a kép ábrázol. Kerestette, de hiába, senki az egész országban nem tudta megmondani, ki képe az és hol található az a leány. Az ifjú király pedig majd elepedett bánatában és szerelmében az ismeretlen szép leány után.

Történt azonban egyszer, hogy nagy ünnepség volt a király országában és nagy lakoma a királyi palotában. Meg voltak híva mind a messzi országokból jött királyok és királyfiak, akik az ünnepségre megjelentek volt. A lakomán megmutatta a király vendégeinek is a gyönyörű gyöngyházképet és kérdezgette őket is, valamelyik nem tudná-e megmondani kicsoda s hol van ez a szép leány ?—Bálint is ott volt a vendégek között s ahogy a képet meglátta, nem tudott egy szót sem szólani, csak a két szeme könnybe lábadott. Észre vette ezt mindjárt a napnyugati király és megkérdezte, mi oka, hogy szeme könnybe lábadott ?—Talán bizony ismeri a leányt !?—Bálint pedig felelé :—Hogyne ismerné, hisz az ő édes testvére az és a képet ő veszítette el, ő ejtette volt a tengerbe s kérte a napnyugati királyt, adná azt vissza neki. Azt mondotta ez :—Szívesen visszaadja, de csak úgy, ha elhozza neki Gyöngyszínű Ilonát magát, hogy feleségül vehesse. Örült is Leányszínű Bálint, hogy Napnyugat királya venné feleségül a nővérét, meg búsult is, hogy így ezentúl majd kevesebbet fogja láthatni, de azért a királynak megígérte, hogy ha Ilona is akarja, úgy elhozza őt Napnyugat Országába, a királynak feleségül. Megegyeztek hát, hogy a napnyugati király visszaadja Bálintnak Ilona képét, de megfestteti a saját képét is, hogy ezt Bálint szintén haza vigye s Ilonának megmutassa s ha megtetszik neki Napnyugat királya, elhozza őt neki feleségül.

No, megfesttette a király legügyesebb művészével a képet. Szép volt pedig Napnyugat királya is, akár csak Leányszínű Bálint ;—épen olyan gyönyörűséges nagy aranyhaja is volt. Elkészült a kép, színaranyfémből való fényes tükörre róva és festve, hogy olyan volt az, mint maga az Áldott Nap s elvitte azt magával Leányszínű Bálint Napkelet Országába s vele utazott még a napnyugati király leánykérő követsége is, sok szép, Ilonának szóló ajándékkal.

Haza érve, boldogan mutatta meg Bálint Ilonának a megkerült gyöngyházkagyló-képet és elmondotta, mikép kapta vissza ;—úgy hogy őt magát, Ilonát, kellett érte Napnyugat királyának feleségül igérnie. Megijedett erre Gyöngyszínű Ilona s azt mondotta :—Jaj, hogyan mehessen ő ismeretlen emberhez feleségül, meg mikép hagyhassa el amazért őt, kedves fivérét, mikor hiszen még azt sem tudja, milyen az a napnyugati király: szép-e, rút-e ?

Elővette erre Bálint a király aranytükör-képét és megmutatta Ilonának. Megnézte Ilona s aztán csak a nyakába borult kedves fivérének és azt mondotta :

— Oh, hiszen ez a te képed, édes testvérem !—Hiszen épen olyan gyönyörűségesen szép az arca, mint a tiéd !—Oh, elhagylak, elhagylak érette téged, édes bátyám. Oh, elmegyek, elmegyek hozzá feleségül, mert tudom, hogy boldog leszek és holtomig szeretendem őt ...

És egymás nyakába borulva, sírtak is, örültek is mind a ketten.

Még aznap aranypecsétes levelet küldtek Napnyugat királyának, jöjjön elébük a Kék Tenger partjára, mert jönnek aranyos gályán Gyöngyszínű Ilonával.

Ilona pedig magával vitte öreg dajkáját is, akit nagyon szeretett, meg ennek feketeképű leányát, aki meg az ő szolgálója volt. Ezek pedig, jaj, mit főztek ki maguk között ?—Azt, hogy Ilonát a Kék Tengerbe vetik s hogy a feketeképű leány ül a helyére. Úgy is tettek. Ment, utazott a hajó s amikor sötét éjszaka volt egyszer, az alvó Gyöngyszínű Ilonát csöndesen megfogták és nagyhírtelen a tengerbe vetették. Senki eleven lélek nem látta meg ;—a feketeképű leány pedig odafeküdött Ilona aranyos nyoszolyájára.

Volt aztán nagy szörnyülködés, amikor a szép aranyveretes gálya kikötött Napnyugat Országában és a feketeképű leány szállott ki belőle. Leányszínű Bálint is majd halálra rémült, a napnyugati király pedig nagy haragra gerjedve, kiáltotta :

— Kit hoztatok nekem !?—Ez nem Gyöngyszínű Ilona !—Megállj, Leányszínű Bálint, megcsaltál engem !—Odaadtam neked Ilona képét, de te nem őt hoztad el, hanem csúfot űzöl velem !

De megesküdött Bálint az Áldott Nap színe előtt és a napnyugati király egész fényes leánykérő követsége is, hogy ők bizony Gyöngyszínű Ilonát hozták, aki az aranytükör-képet meglátván, szívesörömest jött velük és nem tudják, mi történhetett vele, hogy ilyenné változott. Előállott pedig a vén boszorkány is, esküdözött az is, égre-földre, járt a szája, mint a kereplő :

— Eleget mondottam neki, ne nézne mindig ki az ablakon, ne süttesse magát az Áldott Nappal, merthogy leég, megfeketedik az arca. Nem hallgatott reám és íme, mi lett a szófogadatlanság következménye. No, de azért ne búsuljanak, csak ne engedjék sokat a napra, majd megfehéredik ismét és épen olyan szép lesz, mint azelőtt.

Beszélt, beszélt a vén gonosz, addig amíg mindenki el is hitte, hogy igaz, amit beszél... Végre hát haza vitte a leányt a napnyugati király és elvette feleségül. Várta, várta aztán, hogy megfehéredjen, megszépüljön neje. Egy kicsit talán meg is szépült, meg is fehéredett a királynői életben, de csak nem lett olyan, amilyen Gyöngyszínű Ilona volt ...

És hát mi történt vajon Gyöngyszínű Ilonával ?—Bizony az történt vele, hogy a Kék Tengerbe esett, de ottan csodaszép, ezüstös, gyöngyszínű halacska lett belőle. Hogy-hogy nem, egyszer arra jártak a napnyugati király halászai ;—azok hálójába keveredett, kifogták és ezek amikor meglátták, micsoda gyönyörűszép halat fogtak, elvitték élve, királyuknak ajándékba.

Tetszett a hal a királynak nagyon, egész zacskó aranyat adott érette a halászoknak, aztán a halat üvegmedencébe tétette, úgy nézegette s valahogy annyira megszerette, hogy naphosszat elüldögélt az üvegmedence mellett és néha alig tudott a szép halacska mellől elmenni. Pedig nem tudta, hogy Gyöngyszínű Ilona az !—Nem tudta a király, de megsejtette az a vén szipirtyó !—Azt mondotta hát a leányának :

— Tedd magad betegnek ;—mondjad: meghalsz, ha az ezüstszínű, gyöngyszínű halacskát meg nem eheted.

Fájt a szíve a királynak a szép halacskáért, de feleségét halni nem hagyhatta. A könny is kiszökött a király szeméből, de a halacskát a medencéből kifogatta s megparancsolta, a királynénak készítsék meg, mert csak attól gyógyulhat meg.

A vén boszorkány maga ölte meg, maga tisztította a halacskát és vigyázott nagyon, hogy egy kis porcikája se maradjon meg, még minden pikkelyét is tűzben égette el, nehogy föltámadhasson Gyöngyszínű Ilona. De akárhogyan vigyázott, a vízben, amelyben mosta, egy kis pikkely mégis megmaradott és azt a vízzel együtt a szolgáló kiöntötte a király kertjébe. Másnap csodaszép ezüstös nyírfa állott azon a helyen. Meglátta a király és nagyon megörült neki. Csodálta ezüstösen fehér kérgét, amely a napfényben néha úgy fénylett mint a gyöngyház. Annyira megkedvelte a szép fát, hogy olykor egész nap elüldögélt alatta, még az ételét is odavitette ki, oda teríttetett magának a fa árnyékába. Naphosszat elhallgatta az ezüstnyírfa rezgő levelei susogását és néha elálmodozva, úgy tetszett neki, mintha a fa szerelmesen suttogott volna valamit ...

Pedig nem tudta a király, hogy Gyöngyszínű Ilona az a nyírfa. De megsejtette ismét a banya. A leányának azt mondotta :

— Tedd magad betegnek, mondjad, meg kell halnod, ha ételed nem ama nyírfa tüzénél sütik-főzik.

Jaj, hagy fájt a szíve a királynak, mikor a szép ezüstszínű, gyöngyszínű nyírfát kivágatta !—A vén boszorkány pedig összeszedette minden levelét, forgácsát, még a tövét, gyökerét is a földből kiszedette, hogy a konyhán minden részét elégethesse. El is tüzelték és a hamvát a boszorkány maga szórta ki a szélbe, hogy az vigye szét és föl ne támadhasson Gyöngyszínű Ilona.

Mégis hiába volt minden gonosz okoskodása, mert a szél a hamu egy-egy szemecskéjét a király kertjében el-elejtegette s abból másnapra mindenfelé gyönyörűséges szép gyöngyvirág nőlt s olyan volt ezek minden egyes virággyöngye, mint a valóságos igazgyöngy.

Hogy megörült a király, amikor kertjében a sok szép gyöngyvirágot meglátta !—A legszebb, rezgő, gyöngyszínű virágszálat mindjárt le is szakította, a szobájába fölvitte, szép aranycsuporban vízbe tette és úgy nézegette nagy gyönyörűséggel. És valahogy eközben mindig a gyöngyházképen látott Gyöngyszínű Ilonára kellett gondolnia.

Nem tudta a király, hogy Gyöngyszínű Ilona az a szép virágszál, de tudta a vén boszorkány és hogy nem tudott mást mit tenni :—álomport szórt a király esti ételébe, hogy amíg az majd aluszik, ellopja s elégeti a gyönyörű gyöngyvirágszálat.

Ámde a király estére bezárkózott szobájába a gyöngyvirággal, mert gyanakodni kezdett már a vénasszonyra meg a feleségére ... Mikor pedig a király már elaludott volt, az a gyöngyvirágszál elkezdett csodálatosan fényleni, világítani, akár az ezüstös, gyöngyszínű Hold, hogy tőle betellett a szoba ezüstös világossággal. De még nagyobb csoda történt éjféltájban :—Egyszer csak megrezdült az a gyöngyszínű gyöngyvirágszál és szépséges, aranyhajú leány jött ki belőle, aki nem volt mást, mint Gyöngyszínű Ilona maga. Odament a király ágyához, kezdte őt költögetni, de ez csak nem ébredett föl. Hiába szólongatta őt Ilona :

— Ébredj, ébredj, édes királyom, én vagyok itt, Gyöngyszínű Ilona, a te igazi menyasszonyod.

Hiába csókolgatta az arcát, hiába rázogatta a vállát, hiába sírt, a király nem ébredett föl. És ahogy Ilona sírt, könnyei gyöngyszemekké változtak és a király ágyába hullottak. Aztán Ilona fájdalmas sóhajtással visszament a gyöngyvirágba. Amikor pedig a király reggelre mégis fölébredett, csodálkozva látta ágyában a gyöngyszemeket. Eszébe jutott, hogy Leányszínű Bálinttól hallotta volt, hogy ha huga sír, könnyei igazgyöngyökké változnak ... és ő meg, íme, Gyöngyszínű Ilonáról álmodott az éjszaka ... Olyan volt igazán, amilyennek a gyöngyházképen látta s odajött ágyához, költögette, de ő nem tudott fölébredni ...

Odaült nagy szívfájdalommal ismét a gyöngyvirág mellé, nézegette, meg is csókolta, mert sejteni kezdette már, hogy az lehet Gyöngyszínű Ilona ... Egész nap nem bírt elmozdulni mellőle.

A vén boszorkány meg a leánya féltek, reszkettek egész nap. Nem volt nyugtuk, mert gyanították, hogy baj lesz még ebből ... Még nagyobb adag álomport tettek hát a király esti ételébe. Meg is vacsorázott a király, aztán ismét szobájába zárkózott, le is dűlt, de csak úgy félig, az ágyára, hogy nagyon el ne aludjon, de hiába, mert a portól az álom mégjobban elnyomta, mint azelőtt. Pedig éjszaka megint elkezdett a gyöngyvirágszál fényleni, világítani, aztán megrezdült és kijött belőle Gyöngyszínű Ilona, odament a királyhoz, megölelte, megcsókolta, szólongatta, sírt keservesen, de mindhiába, nem ébredett az föl, aludott még mélyebben mint azelőtt való éjszakán. Azt mondotta neki Ilona :

— Oh, édes, aranyhajú, szépséges vőlegényem, szerelmes királyom, Áldott Napom, jaj, miért nem tudsz fölébredni ?—Biztosan álomport hintettek ételedbe ama gonoszok, hogy enyém ne lehessél. Pedig még csak egyszer jöhetek el téged költögetni, aztán elhervad a gyöngyvirág és nekem meg kell halnom újból ;—sohasem lehetünk egymáséi...

Sírt Ilona keservesen, hullottak a könnyei s a király reggelre ismét ott találta ágyában a gyöngyszemeket. De tudta, érezte már most egészen világosan, hogy Gyöngyszínű Ilona van a szép gyöngyvirágszálban és álmában valahogy mégis meghallotta, megértette Ilona szavait, ha nem bírt is fölébredni.

Hozták volna estére megint a király vacsoráját, de ő elkergette a szolgákat, szobájába sem engedte őket, hanem bezárkózott ismét és úgy feküdött le, étlen-szomjan és tudta, hogy most nem fog mélyen aludni s fölébred bizonyosan, ha igazán ismét eljön Gyöngyszínű Ilona. Elszenderedett, de éjfélkor, amikor Ilona kijött a gyöngyvirágból és kezdte szólongatni, csókolgatni, bizony fölébredett mostan és egymás nyakába borulva, ölelték, csókolták egymást kimondhatatlan nagy boldogságukban. Nem is állott többé igaz boldogságuk útjában semmi, mert reggelre a vénasszony és feketeképű leánya nem voltak sehol a palotában ... Tudták már úgyis, hogy idejük lejárt és elbujdostak hát a szégyen és büntetés elől még a király országából is.

______________________________

* E mese ugyane címmel megvan Benedek Elek magyar mesegyűjteményében is, bár kissé romlottan.

 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kakasok és a fogoly
  2009-09-27 21:28:18, vasárnap
 
  A kakasok és a fogoly

Egy ember kakasokat tartott a házában. Mikor talált egy eladó szelídített foglyot, azt is megvette és hazavitte, hogy együtt nevelje amazokkal. Azok azonban csipkedni kezdték, és üldözték, úgyhogy a fogoly elbúsult, és azt hitte, azért nézik le, mert más fajtából való. Kevéssel késobb azonban, ahogy látta, hogy a kakasok egymás ellen is viaskodnak, és nem hagyják abba, míg nem véreznek, így szólt magában: "Én már nem is neheztelek ezekre, amiért megvertek, mert látom, hogy még egymást sem kímélik."

A mese bizonyítja, hogy az eszes emberek könnyebben elviselik mások gogjét, mikor látják, hogy azok az öveiket sem kímélik.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Egyszer volt, hol nem volt...
  2009-09-24 23:24:56, csütörtök
 
  "Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy legény a világban. Szépséges szép fiú volt, olyan mint egy mesebeli herceg. Tetszett is a lányoknak, de még hogy tetszett! Oda voltak a gyönyörűségtől, ha csak meglátták szőke haját, kék szemét, magas termetét. És milyen kedves volt! Ha tudnátok, hogy tudott mosolyogni! Majd elolvadt a szíve, akire ránézett. Pedig sok lányra ránézett, talán száznál is többre. Meg akarta találni a legszebbet, legjobbat, akit feleségül kérhet.
Amikor a falujában már nem akadt több eladósorban lévő hajadon, akit ne látott volna, fogta a tarisznyáját és a botját, elindult a világba, hogy megtalálja a neki való menyasszonyt. Ment, ment hegyen fel, völgybe le, mezőkön és réteken keresztül, városokon át, míg el nem jutott egy nagy tó partjára. Megörült a víznek, végre lemoshatta magáról a port, és jól esett megpihennie a hűs habok mellett. Igen fáradt volt a hosszú úttól, sajgott minden csontja, de legjobban a szíve fájt. Annyi vándorlás közben sem találkozott a legszebb, legjobb lánnyal, hiába járt annyifelé, nem találta meg, akit keresett. Csüggedten heveredett le, tarisznyáját a feje alá hajtotta és azon gondolkodott, hogy most már mitévő legyen. A hullámok halk nesze, a tó felett suhanó sirályok rikoltozása olyan volt, mint távolról hallatszó édes altatódal és lassan álomba ringatta a legényt.
Ki tudja meddig aludt volna, ha valaki meg nem csiklandozza az orrát. Megdörzsölte a szemét, aztán nagyokat pislogva felült, hogy megnézze ki ébresztette fel. Egy aranyhajú tündér hajolt föléje,és kiváncsian nézett rá.
-Hol vagyok? - nézett vissza a legény elámulva.
-A Balaton partján. Honnan kerültél ide?
Erre már feltápászkodott, mert ilyen gyönyörű lánnyal csak nem beszélgethet a földön ülve, és szép sorjában elmondott neki mindent.
Amikor végére ért a történetének, hosszú, szomorút sóhajtott:
-Ennyi vándorlás után sem találtam meg a nekem való leányt!
-Hát milyen leányt keresel, hogy nem találod sehol a föld hátán?
A legény elgondolkodva vakarta meg a feje búbját.
-A legszebbet, legjobbat.
-Milyen a legszebb?
A legény még jobban vakarta a feje búbját, de alig tudott valamit kivakarni belőle.
-Magam sem tudom. Talán szőke, talán barna. Talán vékony, talán gömbölyű. Ki tudja azt megmondani?
A tündér nem hagyta eltántorítani magát, ki akarta kémlelni, hogy a szép ifjú kit keres.
-Milyen a legjobb?
Elgondolkodott mélyen a legény, de csak a karját tárta szét:
- Kedves, csendes, szerény. Vagy jókedvű, vág az esze, talpraesett. Honnan tudnám, hiszen soha nem találkoztam vele.
Látta a tündér, hogy bajban van a legény. Megsajnálta, elővette hát a varázspálcáját, összegyűjtötte vele a nap sugarait, aztán háromszor körbejárta a tétovázó ifjút. Mire harmadszor is körbeért, egy nagy kosár kagyló termett előttük.
-Nézd, ezekben a kagylókban benne van a világ összes szépsége és jósága.amit csak asszony birtokolhat. Választhatsz belőlük tizenkettőt, és neki adhatod bármelyik lánynak, hogy olyan legyen, amilyennek te szeretnéd.
Megörült a legény, rögtön le is telepedett a kosár mellé, és kinyitogatta a kagylókat. Válogatni kezdett a kék szem, fekete haj, fehér arc, cseresznyepiros száj, karcsú derék és ki tudja még mennyi szépség között. Végignézte a házias, szorgalmas, okos, szelíd, tűzről pattant, és minden más jóságot rejtő kagylókat. Válogatott, rakosgatott, kagylót ki a kosárból, kagylót vissza a kosárba, de csak nem talált tizenkettő olyat, amivel elégedett lett volna. A tündér elunta a várakozást és azt mondta neki:
-Megfürdök a Balatonban, mire visszajövök határozd el magad, melyik kagylókat akarod!
Lubickolt, úszott, hancúrozott a tündér a tóban, együtt bukott a víz alá a sirályokkal, maga is belefáradt, olyan sokáig pancsolt, de mikor visszatért ugyanúgy találta a legényt, ahogy otthagyta. Keservesen rakta ide, rakta oda, cserélgette a kagylókat.
A tündér most már ráncolni kezdte a homlokát, hogy hiába adta oda a világ összes szépségétés jóságát, a legény mégsem tud belőle választani.
-Kapsz még egy kis időt, megszórom a levendulát édes illattal, de mire végzek döntened kell.
A kéklő virágok maguk is elbódultak attól, ami a varázspálcából hullott rájuk. A sűrű bokrok boldogan tárták szét leveleiket és hívogatva bólogattak a méhek felé. A tündér elégedetten simogatta meg őket, mindegyiknél elidőzött, aztán visszaröppent a legényhez. Hát az még mindig a kosár fölé hajolt, izzadt igyekezetében, de nem tudta kiválasztani a tizenkét kagylót.
A tündér fogta a kosarat és beledobta kagylóstól, mindenestől a Balatonba.
-Ha nem tudsz dönteni, akkor keresd máshol a legszebb, legjobb leányt, én nem segíthetek rajtad!
Jaj, megijedt a legény, hogy mindent elveszített. Belegázolt a vízbe, hogy kimentse a kosarat, de az kiborult és a sok kagyló mind lemerült a víz alá.
Mit volt mit tennie, beleállt a tóba és kezdte kihalászgatni a kagylókat. Gondolta, majd csak kifogja azt a tizenkettőt, ami neki kell. Igen ám, de hiába fogta kis sorba az összeset, most sem tudta eldönteni melyik is lenne a legjobb. Kihalászta, megnézte, félretette, visszadobta, újra kihalászta.
Talán még most is ott állna, hogy kiválasszon tizenkettőt a világ összes szépségéből és jóságából, ha azóta meg nem öregedett volna, és már egyik leány se akarna a felesége lenni."
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A medvéből lett vőlegény
  2009-09-24 23:00:18, csütörtök
 
  A medvéből lett vőlegény

észt népmese

Medve Adj' Isten, jó ember! Hová mész?
Ember Vő után nézek, medve bátyó, aki benősülne hozzánk.
Medve Na, hát fogadj el engem vőnek!
Ember Tebelőled nem lenne jó vő! Hogy is lehetne, hiszen medve vagy!
Medve Lesz biza! Majd meglátod, csak fogadj el vőnek!
Mesélő Elindult hazafelé az ember a medvével. Mindenki félt otthon a medvétől, de nem tehettek semmit. Összehívták a rokonságot a lakodalomra. Eljött az este. A menyasszony sehogy se mert aludni menni a medvével.
Leány Apám, állítsatok őröket a vánkosomhoz, másokat a lábomhoz, s őr álljon az ajtón kívül is, félek, hogy széjjeltép ez a medve.
Medve Küldd el az őröket, kedvesem! Kérlek, küldd el őket! Nem lesz bántódásod.
Mesélő A medve olyan sokáig és szépen kérlelte a lányt, hogy az elküldte az őröket. Ekkor a vőlegény szétnyitotta a medvebőrt, ledobta magáról - nagyon szép derék legény lett belőle. Megölelte, megcsókolta ámuló feleségét, aki most már nem félt tőle, sőt az éjszaka alatt igen megszerette. Reggel visszamentek a házba, s a legény a lány lelkére kötötte, senkinek el ne mondja, hogy éjjelre levette a medvebőrt.
Másnap a rokonok mind faggatták a lányt: - Hogy tudtál meglenni vele? Hogyhogy nem evett meg? Nem féltél?
S a menyasszony végül is elszólta magát a nénje előtt, az meg továbbadta a többieknek. A rokonok összetanakodtak, hogyan láthatnák meg ők is a szép deli legényt. Eljött megint az este. A férfiak köveket tüzesítettek, s odahengergették őket, ahol a fiatalok háltak. Nemsokára a vőlegény és a menyasszony lefekvéshez készülődött. Amint a medve kibújt a bundájából, és a kövekre dobta, az tüstént elégett, csak úgy sercegett.
Medve Nem teljesítetted, amire kértelek, ezért most el kell mennem nagyon messzire. Nem találsz rám addig, míg három pár vascipőt, három vasbotot el nem koptatsz, s meg nem rágsz három aranyalmát.
Leány Bocsáss meg nekem, kedvesem, és ne menj el.
Medve Én megbocsátok, de újra csak akkor lehetünk férj és feleség, ha felkutatsz engem ott, ahová mennem kell.
Mesélő Ezután a menyasszony vascipőt húzott, vasbotot fogott a kezébe, egy aranyalmát a markába, és elindult. Ment, mendegélt sokáig, hát látja, hogy a nap már nyugovóra hajlik. A cipője elvásott, a bot is elkopott, s az almát is megette, de ott állt éjjeli szállás nélkül. Nézgelődik mindenfelé, egyszer csak egy lúdlábon forgó házat lát maga előtt.
Leány Kicsi tanya, kicsi tanya, háttal fordulj fák felé, küszöbbel meg énfelém!
Mesélő A házikó megállt, ő meg belépett. A házban egy öreganyó font: rézből volt a rokkája, rézből a fonál és a szösz a guzsalyon. A lány megszólította az öreganyót:
Leány Öreganyám, adsz-e szállást éjszakára?
Öreganyó Nem örülök, hogy megállítottad a házamat, de tudom, hogy senki se hordja hátán az éji szállást. Ha akarsz, meghálhatsz nálam.
Mesélő Eljött a reggel. A lány új cipőt húzott, új botot vett a kezébe, s új almát kezdett rágicsálni. S ment tovább. Ment, mendegélt. A cipője elvásott, a botja elkopott, s az almát is megette, hát megint ott egy lúdlábon forgó házikó. Ezt is megszólítja, kedvesen:
Leány Kicsi tanya, kicsit tanya, háttal fordulj fák felé, küszöbbel meg énfelém!
Mesélő A házikó megállt. Belépett a lány a házba, s látja, hogy ott fonogat egy anyóka: ezüst a rokka, ezüst a fonál, ezüst az orsó, s ezüst a szösz a guzsalyon. Azt mondja a leány az öregasszonynak:
Leány Öreganyám, adsz-e szállást éjszakára?
Öreganyó Senki se hordja a hátán az éji szállást. Ha akarsz, meghálhatsz nálam.
Mesélő Eljött a reggel. A lány megmosakodott, felhúzta az utolsó pár cipőjét, kezébe vette a botot, elkezdte rágni az utolsó almát, s ment tovább. Aztán ismét elvásott a cipője, elkopott a botja, s megette az almát. A nap már lemenőben volt, amikor megint feltűnt egy lúdlábon forgó házikó!
Leány Kicsi tanya, kicsi tanya, háttal fordulj fák felé, küszöbbel meg énfelém!
Mesélő A házikó megfordult. Bement a lány a házba, s látja, hogy ott fonogat egy anyóka: arany a rokka, arany a szösz, arany az orsó, s arany rajta a fonál. Tőle is megkérdezte:
Leány Öreganyám, adsz-e szállást éjszakára?
Öreganyó Adok bizony, lányom! Hisz senki se hordja hátán az éji szállást!
Mesélő Eljött a reggel. A cipők elvástak, a botok elkoptak, az almákat mind megette a leány, az ura azonban nem volt sehol. Sírt is keservesen. Aztán megmosta az arcát, kivette a zsebéből a kendőjét, s elkezdte törülgetni a szemét.
Öreganyó Honnan került hozzád az én fiam keszkenője?
Leány Fiad?! Volt nékem egy medvebőrbe bújt szép férjem, tőle kaptam.
Öreganyó És hol van most a férjed?
Leány Elárultam a titkát, és világgá ment. Nem is fogom már én soha megtalálni.
Öreganyó Dehogy is nem. Dehogy is nem, kedveském. Itt van ez az alma. Beletesszük ebbe a kendőbe. Menj le a folyópartra, s ott vágd ketté az almát - egy nagy uradalom kerekedik belőle. Aztán emberek jönnek a folyóra lovat itatni. Ha meg akarják tőled venni az uradalmat, mondd meg, hogy nem kérsz mást az uradalomért, csak hogy egyszer megcsókolhasd az új gazdát.
Mesélő A lány oda is ment a folyóhoz, kiterítette a zsebkendőt, rátette az almát, s kettévágta, abból aztán egy nagyon szép uradalom kerekedett. Szétnéz: hát jönnek az emberek a folyóra lovat itatni.
Ember Add el nekünk ezt az uradalmat, te leány!
Leány Eladom én, s nem is kérek mást érte, csak azt, hogy megcsókolhassam az uradalom új gazdáját.
Ember Nem hiszem, hogy ellenére lenne, ha ilyen szép leány kéri!
Mesélő Megjött az uradalom új gazdája. Jegygyűrű volt az ujján, s a lány megismerte benne az urát. Boldogan ölelték, csókolták egymást. Ezzel vége a mesének. Tavaly még jártam náluk vendégségben.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Angyali mese
  2009-09-24 22:54:44, csütörtök
 
 
Angyali mese

Kicsi angyal könnye pereg, vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája, egyik felhőn sem találja.
Ezüst fényű, kicsi ékszer, viselése sosem kényszer.
Büszke volt rá nagyon - nagyon, értéke nem kincs vagy
vagyon.
Hold sugárból éjjel szőtte, szeretete fogta össze,
fényét tiszta lelke adta. Vigyáz reá, megfogadta!
...és lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
Hol lehet most? - kérdi ríva, társaira tekint sírva.
Kutat szemük messze nézőn, szól az egyik együtt rézőn:
Talán leesett a Földre. Rosszul tetted a felhőre.
Kicsi angyal egyet gondol, megmenekül tán a gondtól,
alászáll most, le a Földre, glóriáját megkeresse.
De a Földön merre, hova? Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse? Hagyja, hogy szíve vezesse !
Könnyem potyog, lábam fáradt, nem láttad a glóriámat?
Így kérdez meg minden embert, de glóriát senki nem lelt.
Lován léptet Szelíd Lovag, kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos, ahogy ez már hagyományos.
Ha valaki sír, meghallja! Tudja, ezt Ő nem hagyhatja!
Keresi, hogy hol segítsen, bánat már ne keserítsen!
Kicsi lány ül az út szélén, könnye csorog fehér ingén.
Lehajol hát szelíd lovag: Meséld el a gondjaidat!
Angyal voltam fenn az égben, boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett... az ám ... fejemen a szép glóriám!
Elveszett, most mit tehetek ?
Boldog most sosem lehetek ?
Hordjam folyton bánatomat ?
Nem látják már mosolyomat ?
Szelíd lovag átöleli, simogatja, becézgeti:
Ne sírj édes, kicsi angyal, megbírkózunk minden bajjal !
Én megóvlak, megvédlek s nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön, boldog leszel itt a Földön!
Mosolyog már kicsi angyal, nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája, ha lovagját megtalálta ?

A mesének ezzel vége, meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz megtalálod sorok közt a tanulságot.
Kincseidet elvesztheted, de őrizd az szereteted !!!
S könnyeiden át meglátod Ki hozza a boldogságot !!!


"Jelentem már látok!!! Egyre jobban látok...

 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A fa aki boldog volt...
  2009-09-13 21:35:59, vasárnap
 
  A fa aki boldog volt...

Volt egyszer egy fa, aki szeretett egy kisfiút. A kisfiú mindennap eljött hozzá játszani. Hintázott az ágain, szundikált az árnyékában,végignevette a nyarat. Szerették egymást, és a fa boldog volt.

Nemsokára felnőtt a fiú. Egy nap eljött a fához, és így szólt:
- Fa, venni akarok valamit, tudsz adni egy kis pénzt?
- Nincsen pénzem - mondta a fa -, de szép piros almákat neveltem. Szedd le, vidd a városba, add el, lesz pénzed. A fiú így tett, és a fa boldog volt.

Nem sokkal ezután megint visszajött a fiú a fához:
- Most már férfi vagyok - mondta - szükségem van egy házra, ami az otthonom lesz.
- Nem tudok neked házat adni - válaszolta a fa -, nekem az erdő az otthonom. De hatalmasak az ágaim, vágd le őket, s építs házat belőlük.
A fiú igy tett és a fa boldog volt.

Telt-múlt az idő. Egyszer a fiú szomorúan tért vissza a fához.
- Az életem borúsra fordult - panaszolta. Derűs helyére vágyom a világnak...
- Már semmim sincs, csak a törzsem - monda a fa. Vágd ki bátran, építs magadnak csónakot, hogy elhajózhass innen.
A fiú igy tett és a fa boldog volt.

Sok év múltán visszatért a fiú. Öreg volt már ő is, öreg a fa is. Nézte a fiút, aztán megszólalt:
- Sajnos, hiába kérsz bármit, nem tudok segíteni, már csak egy tuskó vagyok. Ne haragudj rám...!
- Kedves fa, most már kevéssel beérem. Csak egy csendes helyre vágyom, ahol megpihenhetek - suttogta a fiú fáradt mosollyal.
- Remélem, az öreg tuskó még megteszi. Bársonyos a fű körülöttem, gyere, fiú, -mondta a fa -, ülj le, ülj csak le és pihenj.

A fiú igy tett, és a fa boldog volt.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A leghűségesebb barát
  2009-09-13 21:33:45, vasárnap
 
  A leghűségesebb barát
Észak-amerikai indián népmese

Vaku, az öreg indián megszámlálhatatlan esztendő óta figyelte a délfelé húzó vadlibákat s a vágtató bölénycsordák dübörgését. Sok-sok tél elmúlt már tanyája felett. Csendes, komor árnyak vették körül, s azöreg indián lassan megértette őket. Esténként a csillagok kigyúltáig beszélgetett velük.
Egy este, amikor az árnyékok talán a leghosszabbra nyúltak, üzenet jött a Nagy szellemtől. "Manitu vár téged. Készülj az útra! Készülj, Vaku,búcsúzz el!" - szólt a susogó hang.
- Kitől búcsúzhatnék? Fiaim, lányaim már régen szétszóródtak a földön.A szomszédok pedig csak örülnek, ha örökre elmegyek - válaszolta keserű mosollyal Vaku. Azzal fogta az evezőjét, és lement a folyóhoz.
Ezüstös köd ült a folyón. Vaku vízre tolta a kenut, s magát a sodrásra bízva, elindult az Örök Vadászmenők felé. A víz egyre gyorsult,gyorsult, végül vágtatva ereszkedett a Mennydörgés-zuhataghoz. Már hallatszott a vízesés zúgása. "Ez az én halotti énekem" - gondolta Vaku, de a törékeny csónak a fülsiketítő dübörgésben sértetlenül szállt alá a zuhatagon. Sima, tejfehér vízen folytatta útját.
- Ez már a Fehér Folyó. Az út végéhez közeledem
Vaku szétnézett. A kenu egy szelíd öbölbe siklott, az öblöt hatalmas sziklakapu zárta le. Az öreg indián a fehér, homokos partra siklatta a csónakot, kiszállt.
Abban a pillanatban feltárult a sziklakapu, s két harcos lépett elő, fejükön aranyos tolldísz.
- Vártunk téged. Az Örök Vadászmezők őrei vagyunk - szólott az egyik.
- Egymagad akarsz belépni a kapun? - kérdezte a társa.
- Már régóta nincsenek barátaim. Különben is, erre az útra kicsoda kísérne el? - válaszolt Vaku.
- Hát akkor ki az, aki ilyen szomorú szemmel vár már oly régóta ott a folyóparton?
Vaku hátrafordult, s szeme a leghűségesebb szem tekintetével találkozott, amelyet valaha is ismert hosszú életében.
- Ó, a kutyám! A kutyám várt rám? - álmélkodott. És karjába vette hűséges barátját. - Pedig milyen régen nem gondoltam rá!
- Látod, ő az, aki téged a legjobban szeret! - hangzott a Nagy szellem hangja messziről.
Az öreg indián egyetlen barátjával együtt lépett az Örök Vadászmezőkre,és elindultak azon az ösvényen, amelyről még senki nem tért vissza.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Fazekas Anna:Öreg néne őzikéje
  2009-09-10 21:33:10, csütörtök
 
  Fazekas Anna

Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban smeg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni zaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A búzaszem
  2009-09-06 21:42:15, vasárnap
 
  Volt egyszer egy gazdag ember. Három fiát szépen felnevelte. De a betegség őt is hamar utolérte. Öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát, szép feleséget, jó cimborákat szereztek. Mégis mi előtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.
Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket.
No te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban!
Azzal el is kergették a háztól. Elfutott szegény fiú és estére egy rozoga csőszkunyhóba húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?
Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Amint reggel felébredt, észrevette, hogy a búzaszem kikelt az éjjel: szemlátomást nő a szára. Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.
Ennek fele sem tréfa gondolta a fiú és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
Másnap virradóra azok is kikeltek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.
A maradékot két kő között megőrölte és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú és jó szívvel odaadta a cipót az öregnek.
Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak és kétszer akkora cipót süthetett magának.
Egyre több dolga lett a fiúnak, szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől pirosodott. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyérből. Meg is szerették hetedhét országban.
Esztendők múltak el, míg egyszer egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
Könyörülj rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok - kérlelte.
A fiú mindjárt az asztalhoz ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:
- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világba vándorolnotok?
Felsóhajtott az első: volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki.
A másik lehorgasztotta a fejét és nagy búsan mondta:
Volt egy szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
Én pedig csak egy búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda.
Elkerekedett a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
Hisz akkor te vagy a mi öcsénk!
Hát nem mentél világgá bánatodban?
Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. És most már mindent értek.Te édes bátyám, csak holt aranyat kaptál, te másik bátyám, elmálló köveket és az elfogyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta az apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.

Forrás: Fésüs Éva Az ezüsthegedű c.kötetből
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 72 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 5658 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 136
  • e Hét: 465
  • e Hónap: 3826
  • e Év: 96052
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.