Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll . . . . ! ! ! Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 143 
Babits Mihály: Hadjárat a semmibe
  2018-08-02 08:20:32, csütörtök
 
  Babits Mihály:

Hadjárat a semmibe

Strófák egy képzelt költeményből


Ó mind, akit szerettem életemben
s ki lelkemet szeretni még merész,
figyeljen most, talán megérthet engem,
bár hangom szerte tárult mélybe vész,
mint egy örök sodor halásza zengem,
amiről még álmodni is nehéz,
ragadójába markolok kezemmel
s merni merem, amit más nézni sem mer.

Ó lelkek teste, élő folytonosság,
mért folysz el? És te testek lelke, szám,
miért folyamodom hiába hozzád,
elmém hazája, régen unt hazám?
Mért osztanám mi nem való hogy osszák?
s a mondhatatlant mért reméli szám?
Jobb volna nyugton és szó nélkül élni,
csak élettel s szerelemmel beszélni.

De nem lehet. Már nekem ez az élet.
Már nekem ez a legjobb szerelem.
Az én egyetlen mezőm erre széled,
ez egy kapu van nyitva még nekem.
Ha ez bezárul, az már az itélet,
melyet fejemre mérend kedvesem,
kit annyian epedtek, örök asszony
ki van hogy ezreket dalig rikasson.

Ki van hogy minden nemes őt imádja,
amikor mást már nincs imádnia.
Kinek vágyára a halálnak vágya
jöhet csupán: a Filozófia.
Szólj hát szerelmem, szólj halálnak bátyja,
élet öccse, csalódások fia
szólj énekeld az égi nőt a drágát,
sirassad új szavakkal némaságát.

Mert néma ő s nem könnyezik soha
és így vesz tőlünk szót és könnyeket
s könnyre mosollyal, szóra mostoha
csönddel felelve csúfra hiteget.
És csöndje végtelen, mint mosolya.
Mosolya nem fogy, csöndje nem reked.
Csöndje mosolyog és mosolya hallgat
mosollyal, csönddel, úgy mulat terajtad.

Globuson ül, mint hideg istenasszony,
ruhája köd, de sohasem mezítlen,
fagyával éget, hogy rabbá unasson
s titkolt testével álmodjék a hitlen.
S nincs is tán teste. S minden érte-vad szomj
a semmi hűs ablakát nyalja itt lenn,
míg fönn a Hölgy, testté hazudva lelkét
a fellegekből fon magának erkélyt.

S tán minden szellem titkon őt reméli,
érte feszül a morc tudós szerelme
és végtelenül végtelenbe méri
kis méterét a véges emberelme,
de az eget s e Hölgyet el nem éri,
bár köveiből Bábel tornya kelne,
a Jákob-létra végtelenbe vesz
s a nagy eposznak vége sohse lesz.

És mégis éposz és mégis dicső
és mégis ezt az époszt írom én
egy uj tudósról. Mégis, mégis ő,
akit hősömmé biztat a remény,
hogy vágyhatom még lenni én is: ő,
aki enyém és aki mégsem: én,
vagy egy bus én, kit dőrén elvetéltem
s most lelkétől kisértetes a méhem.

Egy uj tudósról fogok énekelni,
ki Budapesten majdan élni fog,
dicsőbb, mint hős koroknak fejedelmi
s minden dicsekvő poétán kifog,
aki meddő dalát hiába termi
s facér fülekbe céltalan nyifog,
ah, hajdan hogy megejtett ily varázs is,
de most már látom, olyan, mint a hásis.

,,Ki nem röpülhet, mikor ér tetőre?"
kérdeztem hajdan gyermek-ostobán, -
,,Lassan vet óvatos szemet előre
földhöz ragadt nyomorult tudomány,
csigaként tapad hűvös szürke kőre
s az unalom nyálkája nyúl nyomán,
hitvány házát cipeli dőre súlyul -",
de csigaképe most dicsőre újul.

Mert bárha nincs szivárványhídja, szárnya
s szarvval nem érhet úszó csillagot,
kis helyet jár, de biztosan bejárja,
hagyván jelül ragyogó szallagot,
hogy útja szűk bár, de valódi pálya,
mert hódít s nem hiába ballag ott,
míg Anteusként hullong a poéta
s ő sem röpül, csak ugrál. Mint a béka.

Édes a valóságban megfogózni
s vigyázva mérni életünk terét,
a korlátok közt nemesen kigyózni,
mint útjelzők közt, bízva, mindelébb.
Szabott pályánkból félre nem lopózni
s nem térni meg, mint kimenős cseléd,
kinek mámortól émelyg lomha teste,
unt konyhájába tér vasárnap este.

A korlátokban bízni, hogy vezetnek
s a végtelenben, hogy nagy öle cél,
hogy érdemes nyujtózni a kezednek,
ha tud szilárdan nyúlni, mint acél,
hogy nem mind eggyek útjai eszednek
s nem a legbölcsebb élet a facér,
mert eszünk útján mozgunk okosok mi
s a valótlanban nem lehet mozogni.

Lássátok, a korlátokat dicsérem:
a korlát a legbiztosabb valóság,
Tövis tart ébren rózsaittas éjen,
lévén biztosabb való, mint a rózsák
szoros formából születik az érem,
formának zord acél kell, nem nyulós zsák,
élet s lélek szétomló pára volna,
hogyha nem lenne száz korlátja forma.

Az én hősöm e korlátok s e formák
tudósa méri majd szigorúan
a létünket folyató száz csatornát,
melyek között az örök ár suhan,
mely arra foly, hol leggyengébb a korlát
s legyőzve győz csak minden vályuban,
mindegy honnan jön és mindegy hová jut,
csak egyet fontos hogy nézzünk: a vályut.

Az én tudósom tudja ezt bizonnyal,
nem fog kergetni régi délibábot,
okosan megelégszik a viszonnyal,
amely az észnek jelzi a világot
s a valóság jeléül a haszonnal:
ezenkivül más lényegig ki látott?
ami remélhetetlen nem reméli:
a viszonyt tudja, a lényeget éli.

És tudja, hogy okokból a világ
egy óriás lánc kettős végtelenje,
ahol minden szem szomszédjába vág
és nincs, aminek nincsen oka benne,
de kivüle keresni hiuság,
oklánc okát kérdezni balga benne
s hogy tudnád szóba, jelbe, észbe venni
azt, amin kivül nincs se jel, se semmi?

És mégis olykor tudósunk körül,
mint csillagokkal esténként a légür,
ez a nagy semmi, vággyal szinesül
s titkon az örök lánccal nem elégül,
minden unalma sejtelmekbe züll
s a néma Hölgy mosolyát érzi végül
és bár előtte semmi zárva nincsen,
az ő eszének nem elég a Minden.

Képzeld el őt most enyhébb téli esten
a Dunaparton bolygani magában,
ezen az áldott ifjú Budapesten
a jégtörés keserves évszakában,
mikor zord untság lovagol a testen
s a lélek nem tud bízni csillagában,
de gyönyörködni tud még benne. (Drága
csillag az űrben: semmiség virága!)

A semmiség virága ez a föld is,
a semmiség virága e világ,
amely tövissel bármennyit gyötört is,
mégis virág szemednek. Bús virág!
Tán ér belőle lelkednek gyümölcs is,
mohó fogad keményen belerág,
de ha félig kiszoptad leve mézét,
megérzed rajta a semminek ízét.

Tudósunk künn az ég alatt bolyongva
érezze ott magát, a Semmi partján,
nézzen a földre, mint egy égi pontra,
úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján
s a tömegen, mely a földön zsibongva
az égben száll, tudatlan - körbehajtván
e gömb, melyet száz erők sodra mozgat.
Röpül a föld - s ők azt hiszik, nyugosznak.

Vagy sétálnak így, halkan, olvadáskor,
selyem suhog, peng a katona kardja.
Dombtól dudorgó, tornyos cifra háztól
csipkés az ür felé a Semmi partja.
A szél a habokat lenn, durva pásztor
nedves korbáccsal fütyörészve hajtja,
selyem suhog s a szürkefényű vaskard
érintésétől peng a hideg aszfalt.

Ó szürkeség! te a Fehér morajló
meghalkulása (s Feketének anyja)!
Ki eljössz mikor haldoklik a gyarló
fény és a nap az éjszakát foganja.
Ó szálló szürke füst! ó ringva hajló
izmos Dunának szürke szép higanyja.
Ó szürke égen szürke alakok!
szürke szemekben szürke ablakok!

A lámpagyujtó lángos végű bottal
megsebzi ezt a messze szürkeséget
helyenkint, - és a sebnek vére csobban
s Dunába hull - tüzes vér, szemet éget,
remegve száll, vékonyka patakokban,
mintha vörös bort vízbe töltenétek.
(Így látom e világot este reggel,
szürke alapon vérpiros sebekkel.)

Ott fönn is már, ott fönn a közel ürben
gyulnak a semmi apró sebei
a csillagok s keringnek kényszerülten,
kiki egymást amerre cipeli
lángolva még, avagy már halni hülten
vagy viszkető kis élettel teli -
Nem furcsa, hogyha lelkem kibocsátom
elérem mindezt én - a kicsiny átom?

Én viszkető kis élet-átom én?
nem furcsa, hogy e nagy világ belémszáll
érzékeimnek felvont zsilipén?
s elönti lelkem, mint valami vész-ár?
Elönti lelkem, s mi maradok én?
Uszó fácska, mely a világ vizén száll
ráhányva, törni az örök sodorra,
mely önmagával itatva sodorja.

S tudósunk érzé összecsapni lelkén
ez únt sodornak őrölő hatalmát
s forogni a nagy ürnek néma telkén
csillagos szárnnyal, Isten lassu malmát
táncban az ingó habparipa nyergén
tengernek véli hágni percnyi halmát.
Ó tengertánc! hangos hab fényes halma!
de majd megőröl Isten lassu malma.

Parthoz sodor majd sorsunk sűrü sodra,
a sima Semmi sziklapartja vár.
Nem addig is, fürödve és forogva
mulatni legjobb benned táncos ár?
nézni mit hány agg vized ifjú fodra,
mi úszik benne, csillag vagy madár,
vagy asszonytest, prémek közt dobogó
merül fel és tajtékként csillogó.

Tajtékként csillanó és úgy elomló
a dunamenti fényes utcasorban,
mely lenn patakzik merre az oromló
Gellért kis szirtje a folyóra torpan,
prémmel, is prémes tajtékhoz hasonló
muffal boával az örök sodorban
és kacagással a habkacagáshoz
s mennyi mással hasonló mennyi máshoz!

Amiről annyi költők énekeltek
és annyian még énekelni fognak,
s a drága prém között a vér, a sejtek
keringnek, égnek, építik a habnak
bájos, múló formáit, régi rejtek
teremtésben áradnak és apadnak
száz testen át - és tested szembe árad,
hab vagy a hab közt, minden nő a párod.

S a tudós tudja, hogy e nagy kanális
kicsiny csöve az ő teste is éppen
s a szent természet örök animális
ereje ered emberünk erében.
Nem legjobb elvegyülni, bármi vár is,
hullám hullámhoz dörzsölődve szépen?
vagy mint halacska dörzsölődni násszá -
hogyan lehetne halacska halásszá?

Hogyan lehetne, ó hogyan lehetne
halásza lenni az örök sodornak,
amelybe holtig el vagyunk temetve
s mely holtan a semmibe hány ki holnap
ürnél ürebb távolba? hogy lehetne,
kik parttalan medrében véle folynak
a nagy Folyás irányát észre venni,
ha ez a minden és a part a semmi?

Vagy legalább mi látjuk semminek
és az irány szó semmit sem jelent
és semmi értelme a semminek,
kimondjuk, mint a mindent s végtelent
s szavunkban tiltott hiú vágy remeg,
de ami tiltott, mindörökre szent
s reménytelen vágy a legszebb imádság
s szent hősök, kik merészen, félve vágyják.

Így írom én is hősi versem hősen,
amelynek hőse egy és ezer-egy,
ki régi-gyengén s mindig új-erősen,
halni-születni testből testbe megy,
a végtelen végét nem éri ő sem
s az én mesém is végtelenbe megy,
hisz benne olyan dolgok vágya szólal,
miket nem mondhatsz véges számú szóval.

Mert minden szó új korlátot teremt,
a gondolat testének szabva formát
s e korlátok közt kigyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új és új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen
korlátokból korlátlan végtelen.


Nyugat 1933.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Léthe.
  2018-03-17 06:35:37, szombat
 
  Babits Mihály:

Léthe.


Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek
imádott tigris, édes arcu rém;
hadd markolom ez illatos sörény
sűrűjét, melyhez nyúlni szinte félek;

hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzuzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem.

Aludni, haj! aludni és nem élni!
a halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befedni s semmitől se félni!

Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad,
csókjaidban hatalmas Léthe árad
s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom uj fulánkját
s türöm ezentul, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
s amelyben sohasem volt zárva szív.

/Ch. Baudelaire nemrég megjelent hátrahagyott műveiből/

Nyugat 1909.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Régen elzengtek Sappho napjai.
  2018-03-12 06:12:26, hétfő
 
  Babits Mihály:

Régen elzengtek Sappho napjai.


A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel léptük a kényes leány
hegedű-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni, mint halódó . . . Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.

Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán tiéd?
De istenem, hát testvér az, aki
nem hallja meg testvére panaszát,
ha nem övé is? Önző a világ:
csak közös ínség, közös láz, közös
zavar dadog, - a többi csönd s magány.
A líra meghal és a szerelem,
mint a galambok csókja, hangtalan.

Oh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj ! A líra meghal és a bús
élet a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, a szive
itta az embert, testvérsziv; - ma nyáj,
megunt baján kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból ! Különös
gubák szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.

Prágai Magyar Hirlap, 1922. december 24.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Örökségem..
  2018-01-24 09:09:10, szerda
 
  Babits Mihály:

Örökségem..


Anyám nagybátyja, régi pap
Lilaszin övvel. kanonok
(Sápatag ujján nagy gyűrü.
Bölcs arcza sáppadt és sovány)
Arany keretből feketén
Apró szemével kivigyáz
A szép világos nagy falon.

(Nem mer csengetni rimmel. mert tudja jól dalom.
Hogy minden régi kép kisértet a falon, )

Ma már csak itt él e falon.
De hajdan Rómában tanult.
Volt kispap is ott, piros ruhás :
Ma már mellén Aranykereszt.
Ma már lilával diszruhás.
Bölcsen vigyázni megtanult :
Ma már csak itt él e falon.

(Nem mer csengetni rimmel. mert tudja jól dalom.
Hogy minden régi kép kisértet a falon, )

Kisértet nemcsak a falon,
Mert lelkemből is kivigyáz
Villogó szeme feketén
(Bölcs arcza sápadt és sovány.
Sárgatag ujján nagy gyűrű)
Lelkem mélyén egy kanonok
Fülel, valami régi pap.

Vasárnapi Ujság 1912. január 21.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Örökségem.
  2018-01-12 09:29:37, péntek
 
  Babits Mihály:

Örökségem.


Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni
És hogy a szépből csak az álma jut
És hogy a pénzből jó, ha mára fut
S minden erőmet érte kell cserélni.

Oly szomorú, hogy a kit szeretek.
Talpig nem öltöztethetem brokátba.
Nem híhatom lakni aranyszobába
És hogy fillérért únva csüggedek.

Oly szomorú, hogy múzsám így kiáll
Árulni hulló kecseit miattam,
Oly szomorú, hogy perczeim eladtam
S időm bora idegen kádba száll.

Oly szomorú, hogy nem fektethetem
Zajos fejem egy csöndes ölbe tétlen,
Hosszú napok során, e gyönge télben
Tűnődni a halálon s életen.

A nargiléht és ottománt kesergem,
Ládámban és szivemben nincs arany,
Lelkem körül a munka mocska van.
Nemes tétlenség, nemesíts meg engem !

Vasárnapi Ujság 1912. április 7.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Egyedül . . . messze . . .
  2018-01-09 08:25:13, kedd
 
  Babits Mihály:

Egyedül . . . messze . . .


Miként szélcsendben a hajó
Lelkem ma veszteg úgy lebeg
Vitorla nélkül ! - Ah, be jó
Hogy most melletted ülhetek.
Talán megállt a vén Idő
S mi ketten élünk már csupán:
Ó milyen édes lanyha hő,
Mily édes lanyha délután.
Most messze földön senki sincs
Fénylik az ajtón a kilincs,
Ajtó előtt a macska ül,
Hátát gubbasztva gömbölyűl,
Kertben tüzel a tulipán
Fejét megadva, csüggeteg.
Most minden édesen beteg.
A tornáczon az oszlopárny
A napsütött fal oldalán
Ledől mint tejben a kalán.
Nincs a világon semmi vér :
Tejjel és mézzel foly az ér,
A vékony ér a hús alatt:
Azért vagy oly édes, oly fehér
S nézed a fehér bús falat.
Elalszik minden - mily varázs !
Már alig zümmög a darázs.
Vállad vonala betegen
Omlik el kebled vánkosán
S úgy csüggök fényes szemeden,
Mint hipnotizált orvosán.
Altass el, édes, engemet
S álom hajóján messze vígy -
Ah, ez a világ - eltemet -
És ah! maradna mindig így,
Maradna mindig így,
így . . . .
Mindig így . . . .

Vasárnapi Ujság 1911. május 21.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Karácsonyi ének
  2017-12-26 09:34:57, kedd
 
  Babits Mihály:

Karácsonyi ének


Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy »megszületett«!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Színházi Élet - 1932.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Memento
  2017-12-21 07:10:24, csütörtök
 
  Babits Mihály:

Memento


A hajad olyan fekete
a ruhád oly fehér;
az ifjuság igérete
az élettel felér.

Ó csal az ember élete!
Ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...

1903. ápr.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Magamról III.
  2017-12-06 07:51:10, szerda
 
  Babits Mihály:

agamról III.

A szörnyü másnap...


Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap
és léssz eggyel több lámpa a sötétben,
egy fájó idege a pusztulásnak.

Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

Légy élő kinja a levágott karnak,
égő emléke annyi régi fénynek,
miket kioltanak e vak fuvalmak.

És majd ha ujra ébrednek a fények,
s lengetlen az emberség tiszta lángja,
akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!

Nyugat 1914.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály: Magamról II.
  2017-12-05 08:21:50, kedd
 
  Babits Mihály: Magamról II.

S e zord napokban . . .


S e zord napokban, mikor olyan olcsó
a lélek s törik ki hajolni nem tud,
s mint sok halottnak már külön koporsó,
sok élőnek már külön élet nem jut,

csak népbe-hadba; míg a drága korsó
(a test) zuhanva, drága bora nem fut
szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
csöppjét is elnyeli egy végtelen kút:
mi lesz az én lelkemmel? szerte folysz, ó
lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
trágyázni, földbe, mint katona vére?

(Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)

Nyugat 1914.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 143 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 2470 db bejegyzés
Összes: 32366 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 22961
  • e Hónap: 70325
  • e Év: 1910969
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.