Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Rzsóka
  2008-08-05 11:20:55, kedd
 
  1.
.Azt hitted, az Istenek halhatatlanok. Azt hitted, hogy ha halhatatlannak születtél, akkor soha semmi baj nem érhet. Azt gondoltad, minden rendben. Azt képzelted, fontos vagy, nemcsak magadnak, másoknak is. Mindenkinek. Azt hitted, ha jót teszel, mindenki örül. De nemcsak az emberek irigyek, az Istenek is. Kellett ez neked? Most itt fekszel, kifeszítve, lehetetlen helyzetben, nem bírsz menekülni, s érzed a folyton körülötted leselkedő veszélyt. Bolond vagy, Prométheusz, egyszerűen idegesíta a naívságod! - korholtam magam az éjszaka kellemes hűvösében, mely ideiglenesen hűsítette sajgó sebeimet. Aludni kellene, mert holnap újra kezdődik előlről minden. Hol rontottam el, mivel vívtam ki az ellenem hirtelen fellobbanó gyűlöletet, s hogy kerültem ilyen förtelmes helyzetbe? Nem volt időm tovább töprengeni, mert hirtelen az eső hűvös cseppjei nyugtatták megizzadt homlokom, a távolból egyre közeledtek a fenyegető villámok. Zeusz ma sem pihen. A kellemes enyhet adó eső egyre hevesebb záporrá vált, s lassan hasogató kín követett minden cseppet. A vihar érett. Odafönn sűrűn ütköztek a negatív és pozitív töltések, a felhők egymásba gomolyodtak, a villámok hol széltében nyitották meg az eget - ilyenkor mintha Zeusz kárörvendő arca jelent volna meg a felhők mögött széthasított függöny nyílásán - , hol pedig hosszában cikáztak le az égen hatalmas csattanással jelezve a becsapódás találatát. Roppant szálfák hasadtak ketté, fordultak ki tövestől, szénakazlak repültek fel, s hullottak vissza tompán valahol a völgyben. Körülöttem minden érezte Zeusz haragját. Átáztam, csorog rólam a víz, reszketek a láztól, a víztől, a dühtől, a szégyentől. Szó szerint meg van kötve a kezem. Nemcsak a kezem. Nem sétálhatok el innen, nem menekülhetek kínjaimmal fedél alá. Hányadik éjszakát töltöm? Hányadik napot szenvedtem át? Hányadik zivatar tombol
körülöttem? Hányadik villám csap be mellettem a sziklák közé? S meddig ismétlődik még mindez?
Lassan tompul a hasogató eső, lágy, de hideg gyöngycseppek gurulnak le testemről, s kavarodnak össze meleg könnycseppjeimmel. Álomba sírom magam.

2.
Ülünk a barátságos tűz körül. Melengető lángnyelvek csapnak ki felém. De jólesik a barátságtalan borzongató eső után! A tűz csodálatos. A fahasábok sötétpiros, néha kéken fellángoló parázslása,
az anyagok bomlása közben elszabaduló elemek színes tánca, a füst fanyar illata, s a belőlük összeálló harmónia megbabonáz. Ritka alkalom, hogy együtt a család. Ebben a rohanó tempójú XX. században ritka és kivételes esemény az időnként együtt töltött békés esti tűzrakás, a tűz melletti üldögélés. A tűz a meleg, a tűz az élet, a tűz a szeretet. A tűz a titok. Mi a láng? Miből van? Miért ilyen szép? Miért pusztít, s miért használ? A tűz táplálja a barátságot, körülülve eltűnik a bánat, a harag, s a csontjainkat is átjárja az egyetértés melege. Milyen jó, hogy annak idején egy Prométheusz nevű zseni megajándékozott minket ezzel a csodával. S lám, nevével ellentétben mégsem volt eléggé előrelátó, ha látta volna szomorú,
kínokban vergődő önmagát, ki tudja, vállalta volna-e az emberekről való gondoskodást. Körülöttem zsong a család, a gyerekek rohangálnak, a férfiak beszélgetnek, iszogatnak, maga a megtestesült béke ez az este. De ebben a látszólagos békében is borzong bennem valami megfoghatatlan sejtelem, ami miatt nem tudok felhőtlenül örülni. Érzem, hogy jön a holnap a maga megszokásaival, a mindennapi tülekedés, a házimunka, a gyerekekkel való veszekedés, s valami lappangó szenvedés megint előre árnyékolja gondolataim meleg hullámait. Itt vagyok, köztük vagyok, de közben mégsem vagyok itt egészen. Érzem az űrt, érzem a hiányokat; az elveszített kapcsolatok tátongó mélységet hagytak bennem, s én repülnék utánuk, de minek? Nincs szükség rám. Miért nem vagyok elégedett magammal, családommal, igazi szeretteimmel? Miért vágyok mindig másra, mindig valami újra (vagy a letűnt régire ), mindig elvágyódom, soha nem ott vagyok, ahol valójában vagyok, csak a testem ül itt, s én most valahol az álmok birodalmában kóborolok megint, míg valaki hozzám nem szól, fel nem ráz, rá nem ébreszt a valóra. Igen, ideje lenne bemenni ágyazni, a gyerekeket lemosni, lefektetni, aztán elmosogatni; s ha marad még energia, beszélgetni, esetleg kanasztázni egy jót. S utána álmosan átadni magunkat ismét álmainknak, berepülni a határtalan végtelent, végigélni színes szituációkat, elhinni, hogy mindez valóság, hogy mi
heverünk a derékig érő fűben, fülünkbe üvölt a zene, egy jó kis Pink Floyd vagy Deep Purple. Elhisszük, hogy velünk fut most a vonat valahol a hegyek között, s szívjuk a rhododendronok émelyítő vagy kellemesen selymes illatát.
Úgy érezzük, valóban a tenger hullámai mossák a partot, ahol tiszta kék ég alatt fekszünk barnára sülten, s gyönyörködünk a spanyolgitár hangjaiban.
Átéljük, amint a régfeledett barátokkal újra összefutva idézgetjük kölyökkorunk szép emlékeit, s utána kéz a kézben lebegünk tova a kalandok szárnyán. Újra éledünk a múltban, ahol talán valamikor tényleg éltünk. Talán tényleg igaz volt az a fehér házakból épült kisváros, ahol golyóval a szívemben feküdtem a vakító fehér fal tövében. Talán tényleg én motoroztam a múlt héten a csodálatos Harley-Davidson nyergében átszelve a fél országot, s közben átélve múltat, jelent és jövendőt. Még a legszebb tűz is kialszik egyszer, már alig pislákol egy-két lángocska.
Hűvösödik; erősödik fülemben a belső gitárszóló, Horton és Schwab toccatái és etüdjei utolsó akkordjaikat nyomják éppen. Vége az estének. A holnapig még alhatunk néhány órát. A vízszintes testhelyzet megnyugtató, ringató bölcsőre emlékeztető; a félhomály és a pár pohár bor összekavarja
élményeimet, emlékeimet, kételyeimet. Bennem lobog tovább a tűz, lángnyelvei fel-felcsillannak, átvilágítják felemelkedő lelkemet, felvillantják vágyaimat, leleplezik lehetőségeimet.

3.
A szikla keménységére ébredek. A zivatar nyomai még meglátszanak körülöttem. Érdekes álmom volt. Egy pillanatra úgy éreztem, érdemes volt végigcsinálni mindent, meglegyintett a boldogság, a családi béke lágy
szellője. Még most is érzem tagjaimban azt a különös bizsergést, amit az ismeretlen világ okozott. Különleges, titokzatos, hihetetlen és mégis ismerős világ; ismerős, de sosem látott alakok, új nevek, sosem látott tájak, sosem hallott dallamok varázsoltak el. De most itt fekszem, s minden porcikám előre érzi a nemsokára bekövetkező elviselhetetlen kínokat. Próbálok másra gondolni, próbálok felidézni még egyszer valamit abból a különleges hangulatból, mely ébredéskor erővel töltött fel. Felzúg fülemben a motor berregése, s ez keveredik a körülöttem lebegő dallamfoszlányokkal. S közben érzem, ahogy nő bennem, ahogy dagad, burjánzik a halálraítélt májam. Már hallom a szárnyak ismerős csattogását, s mintha a felhők mögül kacajt is hallanék. A szomszéd hegycsúcs fölött lassan kivehető a saskeselyű méltóságteljes röpte, jön a biztos lakomára. Reszketek, vonaglok, menekülnék. Megfeszül kezemen a vaspánt, ívbe feszül a hátam, hiába erőlködöm. Hatalmas szárnyát kiterjeszti fölém, karmaival a sziklába, s testembe kapaszkodik ez a dög, ki napról napra becsületesen elvégzi feladatát. Nem akarok kiáltani, nem akarok jajongni, nem akarok megalázkodni. Éles csőrével belémkap, vérem felspriccel, s én hiába gondolok
közben valami egészen másra, a fájdalmat nem tudom kiküszöbölni. Sikoltásomat visszhangozza a hegyhát, érzem, hogy valami megszakadt bennem, s elsötétül előttem a világ.

4.
Át kell élnünk valamit előbb, hogy utána meg tudjuk örökíteni, mit is éreztünk előtte? Amíg nem ismerem a fájdalmat, nem tudhatom, mennyire kell félnem tőle. Miután megismertem, tudom, kellőképpen rettegtem-e.
Lelkileg felkészülve, mint minden ízében reszkető magára maradt nyúlfióka, várakozom a szájsebészeti műtő folyosóján. Körülöttem mindenki retteg. Én is. De én úgy érzem, mindenki jobban retteg, mint én. Tudom, borzalmas lesz, de próbálom magam megnyugtatni, hogy az injekció úgyis megszünteti a fájdalmat. Elvégzik azt a kis vágást és kész, mehetek haza. Seb? - ó, ugyan már, hát összevarrjuk!? Aggodalmaim azért nem múlnak el. Belém kapaszkodó gyermekeim öntenek lelkembe egy kis nyugalmat, egy kis meleget, különben ráz a hideg az idegességtől. S engem hívnak be injekcióra utoljára. Négy szúrás x alakban, 2 fog,+ vágás!!! Kezdem sajnálni magam. Gyermekeim biztatása mégis mosolyra késztet: Gondolj közben ránk, meg a TV macira! - Miért pont rá? - törne ki belőlem , de még idejében kapcsolok. Hát persze, majd mindenkire gondolok, Pindurkára meg Bundásra, az összes szőrmók állatkára a gyerekszobából, fiaimra és férjemre, barátaimra és szüleimre, Prométheuszra és Thézeuszra, a Pink Floydra és Morrisonra. Legnagyobb meglepetésemre engem szólítanak műtétre először. Kicsit megkönnyebbülök, legalább nem kell végigvárnom, végigizgulnom a többiek szenvedését. Beülök a székbe, s rám terítenek egy nagy zöld leplet, melyen csak a szájnyílás van szabadon. Az orvos fogót kér, s egy fogam már kint is van. Nem éreztem semmit. Újabb kő esett le szívemről, hallom gurulását, dübörgését odabentről. Jön a jobb felső négyes. A fogó keresi az alkalmas fogást, jól megkapaszkodik a hosszúra nyúlt gyökéren, odabent valami recseg-ropog, jobbra-balra rándít egyet-egyet a sebész keze, föl-le, jobbra-balra, megtekeri, még mindig tart erősen; szinte észrevétlen kúszok fölfelé a széken, szemeim elott sorban elúszik a gyerekszoba összes lakójával, Emersonék hatalmas dobszólót alakítanak, az orgonista most vágja bele kését a billentyűk közé, fiaim kapaszkodását érzem, távolból régi szerelmem hangja szólít, s lám végre kirántja ormótlan agyaramat az orvos keze. Átkukucskálok a lyukon, tényleg elképesztő darab.
- Vésőt - hangzik a szűkszavú, de annál egyértelműbb utasítás. Újra kezdek kétségbeesni. A számban gyűlik a vér, ott fekszem kiterítve, kifeszítve, mozdulni sem bírok. A véső csontszilánkok után kutat.
Gyökerem darabokban, s ez okozhatta a sebet, a daganatot? A véső hegye fölfelé keresgél, orromban érzem a végét. Közben jön a szike is, és végre megszabadulok ettől a rendetlen daganattól. A mozdulatokból úgy érzem, a varrás következik. Közben felső ajkamon is több sebhely lehet, néha nekimegy egy-egy szerszám, s becsípi, az orvos föl-le öltöget, csomóz, kitekert karral próbálja elérni a szám felső ajkam alatti jobb oldali rejtett csücskeit. Kb. fél óra. Ennyi. S végre kipréselem magamból az eddig belémfojtott levegőt. Leveszik a leplet. 5 nap múlva varratszedés. Tükör a falon, csapzott, elkínzott arc néz velem szembe. Megpróbálok mosolyogni, de közben vigyázok, ki ne buggyanjon a számból a még csordogáló vér. Igen, egy kicsit nemzeti hősnek érzem magam. Kilépek. Minden szempár engem figyel,
mindenki lesi a gondolataimat. Igyekszem barátságos képet vágni, s átölelem gyermekeimet. Üldögélek egy kicsit, majd elvonulok a mosdóba. Letakarítom arcom, megfésülködöm. Nem is olyan kétségbeejtő. A másik két áldozat még kint üldögél. Odamegyek hozzájuk. - Nem fáj. Maga a vágás nem - nyugtatom
meg őket. Az egyik kismama, a másik egy sírdogáló leányzó. Alig hiszik, amit hallanak. - Csak kivágták? - Nem . Két húzás, vésés, vágás, varrás - sorolom nyugodtan, mire újból elkeserednek. Nem várom meg, míg felocsúdnak, indulunk vásárolni, nézelődni, aztán hazafelé

5.
Vége a lakomának. Elégedett jóllakottsággal emelkedik fel, s méltóságteljes köröket róva távozik lassan, kimérten az önhibáján kívül hóhérommá-kínzómmá vált saskeselyű. Fájdalmam elviselhetetlen, mintha mindenem égne, csípne, marna odabent. Egyetlen véres húscafatnak érzem a testem, elképzelhetetlen, hogy ez a test egyszer még megmozdul, lehetetlennek tűnik, hogy a sebem beheged. Pedig tudom, hiszen átéltem már sokszor ugyanezeket a kínokat. Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Valaki majd versbe foglalja ezeket a sorokat. Belül égnek sebeim, s mindenemet felforrósítja a folyamatosan erősen tűző napsugár. Kihez fohászkodjak, hogy gyógyuljanak sebeim, kihez forduljak, hogy múlassza
el a fájdalmat, ki tudná enyhíteni maró szomjamat, ki tudná borogatni lázas homlokom? Behunyom a szemem, s elképzelem, hogy egy gyönyörű lány lépdel az erdőn át, s közeledik felém, fején vizeskorsót egyensúlyoz, meztelen talpa alatt tovagördülnek a kavicsok, izmos lába kilátszik a ruhából, haja vállára omlik, arca kipirul felfelé kaptatva, egy kis dalt énekel a szerelmes lányról, ki teljes odaadással szolgálja párját, majd arca elől félrehajtja az utolsó gallyat, s ekkor könnyű sikolyt rebbent ajka: észrevett engem. Nem bírok megszólalni, csak nézem a csodát, látom, hogy lerakja korsóját, s egy kendővel vizet csorgat arcomra, s selymes érintése lehűti felforrósodott, kívül-belül izzó testemet.Végigsimítja homlokom, arcom, nyakam, karom, s én már nem is érzem a hasogató sebeket, csak attól félek, eltűnik a látomás, s itt maradok egyedül szenvedésemmel. Elmosolyodok, s hálás tekintettel viszonozom kedvességét. Leül mellém, s tovább mossa megkínzott, megtépett tagjaimat. Lehunyom a szemem, s átadom magam a lány szeretetteljes gondoskodásának.

6.
Az érzéstelenítő hatása lassan kezd megszűnni. Minden lépésnél lüktet az eleven seb, s érzem a számban a vér ízét. Egy gyógyszertárban Algopyrint veszek, bekapom, s várom, hogy hasson. Teljesen átjár a fájdalom, hiába próbálom pótcselekvésekkel kitörölni tudatomból. Sétálunk, nézelődünk, ritkán jutunk be a megyeszékhelyre, akkor is inkább valami hivatalos ügy miatt. Déli harangjáték a Megyeházán, Cifra palota, templomok, park, ebéd egy állóbüfében (persze én hogy tudnék enni?) , iszom vizet amúgy féloldalasan. Délután megnézzük a Játékmúzeumot, s megyünk az állomásra. Átszállás egy óra várakozással. (MÁV) Megérkezünk, s csak reménykedem, hogy ismerőssel nem fogunk találkozni. Sebem újra lüktet. Otthon férjem kérdezi, hogy vagyok: hát. hősiesen viselem. Fáj, persze, hogy fáj!!! Összekucorodom, s kitör belőlem a zokogás.

7.
Mire kinyitom a szemem, senki nincs mellettem. Mégis csak álmodtam? Pedig bőröm lecsillapodott, sebem gyógyul, homlokom még hűvös s enyhén nedves, nem is érzem szomjasnak magam. A nap odébbfutott már, sugarai nem érik el testemet, s enyhe szellő borzolja a fák ágait, leveleit. Az ég hihetetlenül kék, a végtelenség az örökkévalóság tárul elém. Könnyűnek érzem magam és erősnek. Bízom a csodában, remélem, még megmenekülhetek. Elképzelem, hogy egy nap jön valaki, aki megszabadít fogságomból, aki eloldoz, aki elrettenti a keselyűt, vagy végez vele, mielőtt újra bántana. Még most is itt érzem a lány hajának illatát, s behunyt szemmel is látom kedves tekintetét. Kissé megtámasztom magam, próbálok felülni, minél többet szívjak magamba a természet látványából, az üde zöld völgy fölé boruló kék égbolt és a hatalmas sziklák találkozásának nagyszerű fenségéből. Kezem valami hűvöset tapint, felveszem, a lány kendője az. Magamhoz szorítom, s gondolatban újra átélem a találkozás kellemes pillanatait.

8.
Még sötét van. Arra ébredek, hogy fáj a szám, mintha mindenem egyetlen förtelmes, duzzadt, vörös és véres húscafat lenne. Kitámolygok a fürdőszobába. Egész arcom jobbra csúszott, puffadt az orrom és a szemem. Szinte rosszul vagyok, amikor ki akarom nyitni a szám. Öblögetek, s megpróbálok aludni megint. Mintha vinne a vonat, tagjaim ernyedten csüngnek a rázkódás ütemére himbálózva. Utazom valahová. Csak le ne késsem a csatlakozást. Lassú a tempó. Nem lesz idő az átszállásra! Rohanok, lihegek, tömeg, izzadtságszag, furakodok előre, mintha valahol még várna rám egy hely. Mintha valahol várna rám valaki. Végre egy nyugis sarok. Felmérem a lehetőségeket, s kiválasztom azt az ülést, mely eddig várt rám. Kis fújtatás, felteszem a csomagot, leveszem a kabátot, előveszem a könyvem, s végre leülök. Ringat a vonat, nem akarok aludni, most valami történni fog. Felnézek, s ekkor hasít belém a felismerés, velem szemben ül, s épp engem néz álmaim ideálja, az a fiú, akinek arányos vonásaiban annyi regényhősre ismerek. Nem merek ránézni, nem merek megszólalni, néma vagyok, könyvembe temetkezem. Mégis látom, ahogy a sajtos tallérért nyúl, s közben rám néz, látom, ahogy az újságot előveszi, s közben rám néz, keresztrejtvényt fejt, s közben elgondolkodva rám néz. Ránézek, s fellobbannak bennem a szunnyadó piciny lángocskák, s nem merem vállalni a tűzvészt. Némák vagyunk az elválásig. Le kell szállnom. Elrebegünk egy halk sziát, s hosszan nézzük egymást, míg meg nem áll a vonat. Leszállok. . .

. . . Forog velem az ágy, lázasan kecmergek le róla, első utam a tükörhöz vezet. Borzalmas ! De valahol a tükörben egy másik szempár üzenetét is észreveszem. Mosolyogni próbálok, s nyúlok a fájdalomcsillapítóért . . .



 
 
0 komment , kategória:  Azt hitted...Rzsóka 2005.05.2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3369
  • e Hét: 3369
  • e Hónap: 82927
  • e Év: 2024207
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.