Belépés
majek.blog.xfree.hu
Bármi gondod van az életben, végy elő egy verses könyvet, vagy a megoldást, vagy a megnyugvást megtalálod benne. (Bácskai János) Németh Mária
1954.06.08
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/17 oldal   Bejegyzések száma: 162 
Sírj őszi vers... Sírj mind a két szemem,
  2013-06-26 10:03:02, szerda
 
  Kosztolányi Dezső:
Őszi koncert

Praeludium.

Sírj őszi vers... Sírj mindakét szemem,
Sírj őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz
És régi bútól vemhes újra versem
Beteg az arcom s beteg a dalom
És a múlást sápadva szomjazom,
Az életet, mely már csak félig-élet,
A hervadt holdat és a sírt
S a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

Beteg vagyok, szépségektől beteg,
Nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
És ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
És feltámad az, aki rég nem él,
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
Szél száll és kiszakad a köd
És a világ fázlódva összerezdül.

Most a ligetbe bolygok délután
És úgy jövök meg, mint egy temetésrül.
Talpig fekete gyászoló ruhám
S vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot
S én révedten álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják
És csengenek és zengenek
Az utolsó neszek, az őszi trillák.

*

Intermezzo.

Most tetszenek nekem az üvegek:
Mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
Most tetszenek a sárgahajú nők
Sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
Most tetszenek nekem a temetők,
Az elborult szobák bús, barna színben,
A haldokló fák szörnyű kórusa
És tetszik a föld és mindenki, minden.
Most dalol az ősz s én is dalolok,
Lalláz az ősz lassú litániát.
Most dalol az ősz, dalol a szívem,
Dalolni kezd most az egész világ:

A fák:

Mult este kezdődött a rékviem.
Poros és szürke volt az alkony
A görbe fénybe mentek hazatérők
És béna vágyak mentek lomha mankón.
Mult este kezdődött a rékviem.
Mult este volt, igen, igen.

A tó:

Mult este volt.
Elbújt a hold
És megfagyott a csendtől a vízem.
Mult este kezdődött a rékviem.

A folyók:

Hazátlanul fütyültek
A ködben a hajók.
Keresve egymást sírva jártak,
Mint a kísértetek s az árnyak
S az ég, a föld úgy hallgatott.
És habjaim remegve összebújtak,
Akár a félő gyerekek
És sírdogáltak hajnalhasadásig.
Mind könnyezett, mind könnyezett.

A tó:

És a víz a piciny hajókon
Olyan nehéz lett, mint az ólom.

A liget:

és délután járt itt egy beteg ember
S azt mondta a fáknak, hogy őszre meghal.

A rét:

A lég is megfeszűlt, mint egy üvegfal
És fedve voltunk fénnyel, tiszta csenddel.

A házak:

Mi is elbújunk a homályos égbe
És összeszorulunk, mint a csigák
És alkonyórán alvó ablakokban
Fellobban a langyos lámpavilág.
Most a cseléd is elborulva nótáz
S az emeleten égő vasalót ráz
Vöröslő tűz-körökbe
És aki megtér elhagyott szobánkba
Itten marad örökre.
A nő imádkozik, a férfi bámul
És jeleket les a jós éjszakábul.
Ügyetlen újjon bukdácsol a skála,
Az eső is skálázik egymagába
És a diák fönn egyedül
Egész éjszaka hegedül

Az ablakok:

Mi is siratjuk őt.
Siratjuk, aki itt lakik,
A nyárt, a nyári álmait.
Mi is siratjuk őt,
Gyászoljuk őt és dobolunk,
A szél, az éj üvegdobunk.
És sírnak rá az üvegek.

Az ég:

És az eső is megered.

A viharok:

Már vérzik a nyár,
A vénülő asszony.
Szél a haraszton
Kár érte, be kár.
És rebben a sóhaj,
Jaj várjatok, ne még.
És lombtakaróval
Takarja tar fejét.
Haha, haha.
Hull a haja
És vézna arca hóka
Fején vörös paróka.
Jó éjszakát.
Minden csupa árnyék
És ő, a világszép
Már festi magát.

Az utcák:

Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

A pálmák:

Mi még hiszünk s imádkozunk a naphoz.

A virágok:

Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jóéjt,
S borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
Jóéjt virágok és jóéjt világok,
Lázas lányok, halotti húgaim.
Jóéjt testvérek, őszi rózsa,
Bús rezeda, dús kankalin,
Buja thuja, szegény beteg ciklámen
Most haljatok meg.

Az eső:

Kip-kop.

A fellegek:

Ámen, ámen.

*

A férfi szól:

- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek
Jő valaki, ki csendes és beteg
S megnő a házunk, ez a bús, csodás ház
S a szél bongó telefondróton hárfáz.
Behull a meseházba a verőfény
És fűtjük arcunk bíbor téa gőzén,
Vagy hintázunk a csendes hintaszéken,
Vagy álmodunk az elhagyott verandán.
Te hímezel s sötét arcomra bámulsz,
Amit tűzfénybe von nehéz havannám.

- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki, ki szeret talán
És sárga fák közt járok lábbadozva,
S járni tanulok egy nő oldalán
Tipegek és ha félek hazamenni
És kertjeinkben árnyra árny oson,
Hazavezet és megcsókolja számat,
Gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szám, mint egy szelíd sebet
És csendben eltol, ha csókot adok
És tiltva teszi ujját ajakára,
Mert a betegnek árt, jaj árt a csók.

Most itt vagy és vagy betegápoló,
Csókkal gyógyító, beteg-apoló.
Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes -
Csak sose lenne a csóknak szünetje -
Hajh nyári láz, hajh bús delirium,
Csókok szüretje, életem szüretje.

*

A nő szól:

De én szeretlek édes emberem,
Az életem gyógyítja a tiédet.
Gyógyítja egyik száj a másikat,
Gyógyítja egyik kéz a másikat,
Gyógyítja egymást két szegény kis élet.
Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
Gyógyitja a vak éjszakát a nap,
Gyógyitja a sziklákat a patak.
Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
Ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
Gyógyitja a fű a beteg sebet
S a fekete hajat a szőke.

*

A férfi szól:

Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
Az ördögi cérnák között motoz
Bukfencező csel, kínai kötés
És távoli, és titkos, és gonosz.
Egy kis manócska mindegyik kötőtű
S cikázó újjaid iramja gyors.
Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve-oldasz,
Te vagy a sors, a sors.

Makrancos munka, női mánia,
Valami baljós, balos, ördögi
Mit nem tudok, csak félve bámulok
És távolságunk tűkkel tükrözi.
Oly messze vagy te s e galambi játék,
Fehér fonál, puha pamutba tőr.
Ki hal meg itten és miért e háló?
A tű az öl, az öl.

Makrancos munka, bújtó babona,
Alattomos, hisztérikus-merész.
Most sunnyogó, huncut, s igénytelen,
Mint lassu cica, hogyha egerész.
Játék a seb s játék a kacagás is
S komoly halál a díj egy kacajért.
És csillogó tűk, csillogó szemek közt
Hull-hull a vér, a vér.

*

A nő szól:

Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
Mit lát szemed az üres levegőbe?
Mit énekelsz? Miért síránkozol?
Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
Mért nézed úgy két dombos melleim,
Mint temetőben a sírhalmokat,
Mily könnyeket törölsz szegény hajamba
És éjidőn micsoda riogat?
Miért beszélsz mindig feketeségről,
Mért látod szőke fürtöm feketén?
Most sír vagyok és egy halotti urna -
Mondd, kit temetsz belém?

*

A férfi szól:

Én eltemettem, édesem, beléd,
Kit most borzongva hívok újra vissza,
Mint halvány lángnál bomló spiritiszta
Halottjai kisértő szellemét.
Én eltemettem, édesem, beléd,
Vidám szemedbe az ő bús szemét,
A te hajadba az ő dús haját,
Karját karodba
S most minden pompa
A te szegény testedbe suhan át.

De lásd, fejemen most a mult cikáz
És lelkem száll a végtelenbe túl,
Száz idegem megint feléje nyúl
S mint beteget elönt az esti láz.

A nő szól:

Pokoli éj:
Iszonyu, iszonyu
Az éjszaka mi mély,
Csupa láng és ború,
Halálharag, lég-háború.
Iszonyú, iszonyú.

A férfi szól:

És most megint elémbe jő -
Egy pillanatra - s régi minden.
Hervadtan és halotti ingben
Kopog-kopog az ősz, meg ő.

A nő szól:

Ó jaj, te félsz.
Kiről beszélsz?

A férfi szól:

Idézem őt!
Gonosz, hazug kezét idézem.
Idézem őt!
Ezen a poklokszülte éjen.
És kék szemed fekete lesz.
Hajad sötéten csergedez.
Hozzád hasonlít gyenge főd
S a levegőben érzem őt.
Parancsoló árny, félig szent valóság,
Félig szeszély.
Most párka, végzet s a kezében orsó.

A nő szól:

Beszélj, beszélj!

A férfi szól:

Ó, hogyha láttad volna egyszer,
Amint könyezve, mereven,
Imádkozó, áldott kezekkel
Letörte én áldatlan életem.
Ó hogyha láttad volna egykoron,
Mint mostan én az arcodon.
Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
A szája egy kis rózsaszínű szinház.
Villanylámpácskák gyulltak a fejében,
Ha nevetett,
Rózsásvilágos lett a levegő is
Feje felett.
Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
Mély tükrök mélyiben
És az ezüst-mámortól szertepattant
A tükör és szivem.
Megfeketült a mellemen a rózsa,
Amit adott
És ráncos lett, mint egy vénasszony arca
S halott, halott.
És megvakult kezében
Az ezüst és arany...

A nő szól:

Csitt-csitt, elég.
Mostan belép
S közénk ül szótalan.

*

A férfi szól:

Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja
És nem mint én, ki tőle idegen,
Ki férfi-fejjel komorlok a létbe,
Dult csillagokba nézve mereven.
Te szent vagy és dal és harmónia
Én a természet mostoha fia.
Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
De a te némaságod szónokol.
Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy,
Üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
Én gondolatkaosz.
Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek
S nem vagy se jó, se rossz.
Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
És hordozója százezer tavasznak.
Én kincseim közt meztelen didergek,
De te mezítlen vagy királyi-gazdag.
Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló
Ovális tested a kereveten,
Mint egy gömbölyű, forró, eleven
Tengermorajt százszorzó drága kagyló.

*

A nő szól:

Nézd őket... Ah, míg várunk a vonatra
Hogyan cicáznak kormos árnyaink.
A kavicsok közt, a fényes sineknél
Zöld csillagunk meddő sugára ing
És úgy folyik a fénye arcainkra,
Mint beteges, halványzöldszínű tinta.
Folyik a holdfény,
A rég kiholt fény
S lenn összesímul két alak
Sötét tagokkal, hallgatag.
Nézd, most húzódva messze távolodnak,
Most összeér árnyék-kezünk.
S ölelkeznek - szegény, szegény bolondok.

A férfi szól:

Ó jaj mi is ölelkezünk.

*

A férfi szól:

Ez itt a korzó.

Itt egy hervadó kert,
Mely érzi már a gyilkoló októbert
És sejtelmétől is oly halovány.
És fái közt olyan betegen illan
Az őszi nap, a sárga őszi villany,
Bágyadt villanyfény haldokló szobán.
Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
Mert fájdalmas lelkembe meggyötörve
Bámulva nézi önmagát az ősz,
Mint egy kisérteties mély tükörbe.

Ez itt a korzó.

Most tekints körül
S nézd a parázsló brilliántot, édes.
Nyiltan, közönnyel, bátran, ahogy illik
Egy hypermodern költő kedveséhez.
Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
Halványpirossal, kiszíttan, fakón.
A kánikula sok-sok martaléka,
Egy kerti szék az őszi udvaron.
Rongyok, remények, megpörkölt rakéták
És cigarettavégek és szivek.
Fölöttük az árny, a halál, az éjjel
És a hideg, a szomorú hideg,
Itt egy kávéház fázó publikummal,
Ott meg az irodalmi emberek,
Kik szivarozva, szigorú szemölddel,
Szegény hullám fölött veszekszenek...

*

A nő szól:

Én odamegyek és megkérem őket.
Hogy tégedet nagyon szeressenek
És értsék meg vívódó éneked.
Én odamegyek és megkérem őket,
Pajkos kacajjal, mint éji tündér,
Hogy lássanak be fátyolos szivedbe
S szeressenek elátkozott szivünkér.
Általkarolom csendesen a lábuk,
Az életed szeliden elmesélem,
Hogy megriadjanak és tág szemekkel
Bámuljanak reám az őszi éjen.

Mert szép a lelked régi bánatoktól,
Oly édes és jó, mint a tiszta óbor.
Ó én tudom, ki vagy te és mi vagy te,
A te dalod rezgő rezedaillat.
Pünkösd a kedved, templom a szived
És hogyha szavad néha elijed
Előtted szellemek és árnyak ingnak.
Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
Ha néha álomlátón hátra hajlasz,
Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
Hogy átölelt sok lenge látomány
És egy tekintetedre
Halványan és remegve
Bús angyalok röpültek a szobán.

*

Intermezzo.

Gyümölcsös ősz - -
te vérző, koszorús,
Én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
De az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás.
Nyarak alusznak benne s cukrok íze
S remény, öröm, valóvá semmisítve
Ő már a vég, az állomás, a nász.
Én szeretem az égő-fiatalt,
De várva-várom a bús diadalt,
Az utolsó halálost, szomorút,
Mely lelkemet te hozzád igazítja
Tedd vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
És életemre komoly koszorúd.

*

A nő szól:

Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek,
Csak érezem, hogy fáj s valami jajgat.
Szavaid sokszor félve hallgatom,
Csodálkozom az elröpült dalon
S idézem a világgá szállt siralmat,
Mely a szivedből jött - érintve szádat -
És mély, mint a halál, a jaj s a bánat.

Ne sírj, ne sírj. Pompázó napsütésben,
Gyümölcs s öröm közt édes a halál.
És szép a gyász, a félő suttogás,
A dal, ami remegve tétováz
És azután szédűlt magasba száll.
Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál.
E pirossárga őszi karnevál.

*

A férfi szól:

Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
Ruhák között is százszor meztelen.
A hervadásba nyúló buja csókfa,
Megrészegülő bibor levelen
Őrült menád - kavargó fürteidben
A régi lázak láza szálldogál.
Szüretre zendűl minden táj körötted
Csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó örökegy, - ó ősi titkot érző -
Ó változó kép - ősi tünemény -
Te látod még a régi, részeg istent
Őrjöngve párduc-szekerén.

Én másra leltem. Isten s ember nélkül
Daloltam ezt a férfi-éneket,
Hogy hallottam szívemben s a bokorban
A csendet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem
És összegyűlt minden csend a szivemben
S mostan viszik-viszik e kis dalok
És belevesznek, meghalnak sohajtón
Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
Amit mindenki elhagyott.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Most úgy szeretnék egy párnát keresni,
  2012-06-10 11:04:26, vasárnap
 
  Kosztolányi Dezső
Kis, kósza vágyak


Most úgy szeretnék egy párnát keresni,
csak oly kicsit, mint egy kislány-kebel,
vagy még inkább a földre arccal esni,
és elfeledni mindent, csendben el.
Jó volna most mindent felejteni,
jó volna most mindent elejteni,
leszállani,
s a harc után,
a harc után
megállani.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
A néma őszi tájra nézek.
  2012-01-28 09:33:18, szombat
 
  Kosztolányi Dezső:
Finale

1

A néma őszi tájra nézek.
Ajkam lezárt és hallgatag.
A szürke égen pár madár száll,
rám ritkuló fák hajlanak.

Nem nézek hátra, ámde érzem,
mögöttem áll egy lányalak.
Ő is a ritka fákra bámul
s éppily merengő, hallgatag...

2

Ma újra felsír a szivemben
egy ősi, elfeledt rege,
oly egyszerű, oly tiszta hangú...
Vajon, vajon megérted-e?

Tavaszkor egy ifjú leányka
csokrot adott egy férfinek
- kék ibolyát, örök szerelmet -
aztán kevély lett és hideg.

3

Ó mennyi ábránd háborítja
e szép, e csöndes életet.
Tündérruhákba jönnek, aztán
ellengenek szivünk felett.

Egy szép mosoly, egy kézszorítás
illatlehellő fák alatt...
És vége lesz a bús regének,
egy sír, mi abból megmarad.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
A vad kovács, a szenvedés
  2011-12-02 22:55:01, péntek
 
  Kosztolányi Dezső:
A vad kovács

A vad kovács,a szenvedés
sötét pöröllyel döngöl engem,
szikrázva visszanézek,és
kormos dalát ővele zengem.
Beh jó nekem,hogy nem kell élni,
csak üllőre ráalélni,
engedni szépen mit se tenni,
csak fájni így és várni,lenni.
Verj,vad kovács,világfutóvá,
érzéstelenné és meredtté,
tökéletessé és tudóvá,
kemény,fájdalmas műremekké.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Elmondanám ezt néked. Ha
  2011-11-06 17:27:24, vasárnap
 
  Kosztolányi Dezső
Hajnali részegség


Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.


Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.


De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.


Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.


Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.


Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.


Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.


Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?


Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.


Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Nincs semmim... Így megyek
  2011-11-06 17:24:10, vasárnap
 
  Kosztolányi Dezső
Csöndes, tiszta vers


Nincs semmim... Így megyek magamban -
tip-top - szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.


A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén,
és mint a teknőn a halott.


De tart a föld. Ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek
örök-mezítlen testemet.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kihűlt az égbolt és leszállt a
  2011-11-04 20:28:04, péntek
 
  Kosztolányi Dezső
Találkozó

Kihült az égbolt és leszállt az éjjel.
A kert alélva, csendesen susog,
ébrednek a virágok szerteszéjjel,
bólonganak a méla ciprusok.
Én is kinézek, lámpámat kioltva,
már nem piros az égnek széle sem.
Sóhajtozó rezgés kél a fasorba:
jön csillagos, sötét szerelmesem.
Az én arám a méla éjszaka...
Oly lopva surran, úgy susog szava,
mert ő is a nap árva számüzöttje.
Lábújjhegyen várom, s keblére dőlve
átfogjuk egymást csendben, én meg ő,
mint két hűséges, régi szerető.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Te meghalsz, kedves, s nem
  2011-11-04 20:26:12, péntek
 
  Kosztolányi Dezső
Kedves

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyût s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Az őszi utcán fúj a szél.
  2011-10-11 12:27:21, kedd
 
  Kosztolányi Dezső
A rossz élet


Az őszi utcán fúj a szél.
A fa az éjszakába fél.

Csak fúj a szél, fúj, egyre fúj.
Azt mondja, nincsen semmi új.

Nincs semmi új, csak unalom.
Hányódás régi útakon.

Nincs semmi új, nincs semmi jó.
És nem igaz, hogy lenni jó.

Nem jó az élet méze sem.
Nem jó aludni csöndesen.

Nem jó ásítva kelni fel
s fülledt undorral telni el.

Nem jó feküdni gondtalan,
és átkozott, ki gondba van.

Nem jó kacagni tétován
a virágfüstölős szobán.

Nem jó rohanni sebtiben,
nem jó: a nem, nem: az igen.

Nem jó a csönd, nem jó a szó,
a sírba, tán még ott se jó.

Jaj, úgy szeretnék egymagam
a földre esni hangtalan.

Csak esni, bukni, hullani,
mint hogyha fájna valami.

Elhagyni sárga bútorom,
csatangolni, mint egykoron.

Lakástalan és egyedül
bolyongani, kivert ebül.

Ott, ahol senkise tanyáz,
bámulni, hogy lobog a ház.

Halálba ringani vakon
a duzzadt, őszi árakon.

Elveszni lassan, hallgatag
a sírva-síró ég alatt.

A vállamon egy rongy köpeny,
így állani közönyösen.

Sűrű esőben állani,
mint a kopár fa ágai.

Csak fázni egész éjszaka
és ázni, mint egy árva fa.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
én csüggedt lelkem, én csügged
  2011-10-11 12:26:44, kedd
 
  Kosztolányi Dezső
A jó élet


Én csüggedt lelkem, én csüggedt szívem,
daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázzatok e nyári hajnalon,
ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, ki él és boldog, aki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,
az élet jó még őiránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,
meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
elszívni a dívánon egy szivart.

Ó július, aranyos a ködöd,
torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
én, élet atlétája, állok itt.

Szaladni tudnék, nem tudom hová,
szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény,
az Isten karjaiba szálltam én,

mint egykor anyám köténye alá,
és úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek, ezt kéri társatok,
csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
hol meghúzódhatom és élhetek.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
     1/17 oldal   Bejegyzések száma: 162 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 1 db bejegyzés
Összes: 22436 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 102
  • e Hét: 4419
  • e Hónap: 13996
  • e Év: 382848
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.