Regisztráció  Belépés
japetus.blog.xfree.hu
elektroműszerész Sipos Zoltán
1963.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Angyalok
  2009-02-16 17:42:38, hétfő
 
  ANGYALOK

Az angyalok Isten küldöttei, és minden képességüket a Nagy Szellemnek köszönhetik. Mivel nincs Istentől különböző akaratuk, örök imádat és hála köti őket Hozzá. Az Örökkévalónak rajtuk átáramló szeretetét és bölcsességét árasztják ránk, az Ő gyógyító erejét közvetítik hozzánk. Aki vonzódik az angyalokhoz, maga is angyal lehet. sokunkat ösztökél titkos vágy arra, hogy felderítsük: kik is vagyunk valójában. ezt kutatva sokszor olvasunk el különböző könyveket, térünk át egyik tanról a másikra, hogy felleljük a varázserőt, amely felszabadít bennünket. Az angyali bölcsesség varázsereje nyilvánvaló. Szabadságunk csakis Istentől jöhet, egyes-egyedül Ő képes bennünket a fájdalomtól, szenvedéstől megszabadítani.

Hunyjuk be a szemünket és kérjük meg az angyalokat: telítsenek minden szeretetükkel! Ha könnybe lábad a szemünk és majd megszakad a szívünk a honvágytól, tudhatjuk: ez bekövetkezett. A haza az, ahonnan jöttünk, létünk forrása, az életünket fenntartó-tápláló energia. Nevezze ki-ki annak, amit a szíve sugall: mennynek, öröklétnek vagy akármi másnak. Ez nem pusztán egy hely, hanem a tudatnak egy stádiuma, ahová éber elmével megtérhetünk még itt a Földön. Hogy kik is vagyunk valójában, ennek igazsága nem annyira rajtunk kívül vagy fönt vagy bárhol másutt van, mint inkább mibennünk. Mindannyiunkat egész csapat angyal - hatalmas, ragyogó lény - vesz körül, vezérel, őriz, irányít. Egyesek közülük csupán rövid ideig, meghatározott feladat elvégzésére vannak velünk, mások fejlődésünk egész ideje alatt mellettünk maradnak. Keressétek az angyalok barátságát, különösen a hozzátok rendelt csapatból valókét! Minden angyalnak saját neve, érzése van, és a saját módján segít.

Tanuljuk meg felismerni mindegyikük jelenlétét! Az angyalok ritkán mutatkoznak meg látható alakban, titkos üzenetüket ezért a szívünkkel, mégy vágy alakjában kell felfognunk. Az angyalok epedve várják, hogy felismerjük őket, és készek elárasztani bennünket áldásukkal, szeretetükkel, annál inkább, mennél jobban megnyílik a lelkünk előttük

Minden ember kap egy védőangyalt leszületése előtt. A védőangyal szellemi látással minden megszületett kisgyermek feje fölött ott látható a 7. csakrához becsatlakozva. Ha az anya nem kiabál a születésnél, hanem próbál csöndben maradni, a gyermek védőangyala közli az anyával a megszületett gyermek optimális keresztnevét. (A helyesen megválasztott keresztnév segíti a felvállalt kereszt, azaz a karma teljesítését).

Sajnos 3-4 éves korra megszakad a kapcsolat a gyermek és az Angyala között. Minden szellemi útra lépő ember feladata ismét kiépíteni a kapcsolatot a védőangyallal. A védőangyal akkor tud visszakapcsolódni, ha a tudat elér egy bizonyos rezgésszintet.

A tudatszintet a mai embernél két fő erő befolyásolja:
az emésztésnél felszabaduló erők,
a gondolkodásból felszabaduló erők.

A hús és tojás emésztése során olyan erők szabadulnak fel, amelyek megakadályozzák a védőangyal becsatlakozását. Csak vegetáriánus étrend mellett van remény az Angyal befogadására! Ennél nehezebb feladat a gondolatvilág rendezése. A szorongás, aggódás, félelem és harag által felszabaduló erők akadályozzák leginkább a védőangyallal való kapcsolatfelvételt. Tehát a helyes étrend és a nemes gondolatok által lehet a 7. csakrához becsatlakoztatni a védőangyalt.Az Angyalok a harmadik planetáris inkarnációban (Hold-Lét) élték az ember-fokozatukat.

Az Angyalok egyik feladata a megtisztított emberi asztráltest átalakítása szellem-énné (MANASZ). Így tud az emberben kifejlődni az Angyalok munkája által a szellemi látás (imagináció).A védőangyal ismeri az ember előző életeit, magával hozott karmáját és azt az életfeladatot, amivel az ember megszületett. Azt lehet mondani, hogy a védőangyal jobban ismeri az embert, mint az ember saját magát.Az Angyalok legdurvább teste az éterikus test. A fizikai síkon a vízre úgy tekinthetünk, mint az Angyalok testére. A folyékony elemen keresztül tudnak a legkönnyebben megnyilvánulni a világunkban.

Az Angyalok feladata a Föld asztráltestének tisztítása is. A Föld asztráltestét elsősorban a helytelen emberi gondolatok szennyezik be. Így (sajnos) éppen elég munkát biztosítunk az Angyali lényeknek.

Ha egy Angyal eljuttatja a védencét egy bizonyos szintre, akkor ő is továbbléphet az arkangyali szintre.

http://angyalok_angyala.mlap.hu/


Bejegyezte: delphin dátum: 10:35 0 megjegyzés

Címkék: -Angelológia, -Angyalok, -Ezotéria, Angyalok

ANGELOLÓGIA - tanítás az angyalokról

ANGELOLÓGIA - tanítás az angyalokról

A szellemtudomány célja a szellemi világ tényeinek és lényeinek megismerése által az egyéni szellem visszavezetése a világszellemhez. Ezen az úton nélkülözhetetlen az érzékfeletti világban létező szellemi hierarchiák megismerése. Az ember szintje alatt terül el az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág. Ezen világok megismerésével foglalkozik a természettudomány. Az ember szintje felett található az angyalok, arkangyalok és archék világa. Ezen világok megismerésével foglalkozik a szellemtudomány. Szinte minden ősi hagyományban és szellemi tanításban említést tesznek azokról a láthatatlan lényekről, akik segítik a világ és az ember fejlődését.

A Bibliában sok helyen lehet olvasni a különféle angyali rendekről és tetteikről, de csak a középkori teológusok rendszerezik őket. A 325. évi niceai zsinat az angyalhitet dogmává teszi. A keresztény angelológia elsősorban Dyonisios Areopagites, Szent Ambrus és Aquinói Szent Tamás írásai alapján bontakozott ki. Ebben az írásban a keresztény ezotéria és az antropozófikus szellemtudomány fényében szeretném ismertetni az angyali hierarchiák működését.

A kilenc angyali hierarchia
Szeráfok: Szeretet szellemei
Kerubok: Összhang szellemei
Trónok: Akarat szellemei
Uraságok: Bölcsesség szellemei
Erők: Mozgás szellemei
Hatalmasságok: Forma szellemei
Archék: Idő szellemei
Arkangyalok: Nép szellemei
Angyalok: Védelem szellemei

A fölső hármasság (Trónok, Kerubok, Szeráfok) közvetlen kapcsolatban áll a Szentháromsággal. A középső hármasság (Hatalmasságok, Erők, Uraságok) feladata az alsó és felső hármasság közötti kapcsolat fenntartása. Az alsó hármasság (Angyalok, Arkangyalok, Archék) az emberiséggel és a földi világgal áll kapcsolatban. Mivel az emberiség fejlődésére az alsó hármasság hat leginkább, a cikk további részében csak róluk lesz szó részletesebben.
 
 
0 komment , kategória:  Villás Béla  
Az okok és következ. törvénye
  2009-01-01 01:26:25, csütörtök
 
  Hindu írásokban megadták a kulcsot az emberi élet legnagyobb rejtélyének megoldásához. Az ősi bölcsek szerint, az ember az istentől kapta a halhatatlan szellemet, amely csírájában magában foglalja az összes Isteni tulajdonságot.
Ahhoz hogy ezek az Isteni tulajdonságok megnyíljanak, az ember a földi világot kapta meg a teljesség megtapasztálásához vezető út végigjárásával.

Ahhoz azonban hogy teljesen kiaknázzuk a tapasztalatainkat, amelyek a Földi létre jellemzőek, az embernem sok életre van szüksége. Az ősi bölcsek tanításai szerint az ember sokszor él különböző korszakokban testet öltve, a legkülönbfélébb körülmények között mindaddig, amíg a megszerzett tapasztalatok árán a tökéletesedés folyamatát végig nem járta.

Az életben nincsenek ugrások és véletlenek, mindennek meg van a maga oka. Minden gondolatunk, érzésünk tettünk a múltból ered és hatással van a jövőnkre. Mindaddig, amíg múltunk és jövőnk rejtve van előttünk, úgy tekintünk az életre mint valami megfejthetetlen rejtélyre nem is gyanítva, azt hogy mi magunk hoztuk létre. A jelenségeket pedig ennek megfelelően, mintha az ismeretlenség homályából érkeznének véletlenszerűen kialakítva életünket.

Az ember sors szövetét maga az ember szövi megszámlálhatatlan szálból, amelyek számunkra felfoghatatlan bonyolult mintákat alakítanak ki. Az egyik szál eltünik a szemünk elől, de nem szakad el csak ellentétes oldalra kerül. Egy másik pedig hirtelen megjelenik, amely eddig a szövet láthatatlan oldalán futott, csak most a látható oldalon bukkan fel. Ha csak a szövet egy darabkájára van rálátásunk, képtelenek vagyunk felfogni és megérteni az egész mintát. Ennek oka a szellemvilág törvényei ismeretének hiánya. Ugyanolyan tudatlanság, mint amit az un. természeti népeknél figyelhetünk meg számukra idegen jelenségekkel kapcsolatban. (Pl.: a rádió csadaszámba megy arrafelé, mivel nem ismerik az alapvető fizikai törvényeket.) Ahhoz hogy ezek az emberek ne tartsák csodának ezeket a jelenségeket, meg kell ismerniük a szóban forgó törvényeket, amik csak csak azért ismerhetők meg mert változatlanok.

Ugyanilyen állandó törvények működnek számunkra láthatatlan szellemvilágban is és amíg nem ismerjük meg azokat, életünk jelenségeire úgy fogunk tekinteni, mint az előbb említett emberek. Csak amikor az ember felismeri ezeket a törvényeket, hasonlóan mint a fizikait, akkor kezd benne tudatosulni hatásuk és sorsa alakulásának irányítása.

A szellemvilágban minden ok megfelelő következményt von magával, ugyanolyan szükségszerűen, mint ahogy a fizikai világban történik valamilyen jelenség következményeként, Ez a törvény a karma elnevezést viseli. Ezen tanítással földi életünk legtitkosabb tanításaira kapunk választ, beleértve az újjászületést és az emberek közönbösségére vonatkozó magyarázatokat is.
 
 
0 komment , kategória:  Villás Béla  
Gondolat teremtő ereje
  2008-12-27 22:35:06, szombat
 
 
Mindegy egyes gondolatnak - miután a gondolat energia (és ,,energia nem vész el csak átalakul") - teremtő ereje van. És ahol csak lehetősége van azonnal megvalósul, vagy energiát képezve építi fel a maga teremtményét a ,,fluidokat", melyek amikor csak tudnak megvalósulnak.

Ezért is fontos a békét megteremteni magunkban, mert a Földön az emberek ha megteremtenék saját belső gondolatvilágukban a béke és a szeretet érzését akkor ,,kitörne a béke" a világon!

Sajnos a filmekben a szórakozás miatt inkább katasztrófákat teremtünk magunknak szórakozásból, egy kis izgalom miatt. Teremtünk a Föld felé tartó üstökösöket, és csodálkozunk, hogy pár hónap vagy év múlva elmegy egy üstökös mellettünk!
Érdekes módon sok minden megvalósul, amit filmekben elképzelünk, megteremtünk, és a mozivászon nézése közben beprogramozunk magunknak.

Furcsa volt nézni nemrég egy amerikai filmben, hogy katasztrófa tört ki, zavargások voltak, és a katonák harcoltak a polgári lakosokkal, bűnözőkkel, egymásra lövöldöztek, az egyik oldal a rend fenntartásáért, a másik a rablásért, a fosztogatásért, erőszakoskodásért.

Példát is sugalltunk nekik a filmekben, hogy mit kell ilyenkor tenni, és egyben megteremtettük a lehetőségeket gondolatink, és kimondott szavainkkal.

Most ugyanez történik a katasztrófa sújtotta Amerikában, ahol fegyverrel harcolnak az emberek egymás ellen életükért, pénzért, haszonszerzésért, de itt főleg a bűnözőkre gondolok.
Amikor nézem a televízió híradóját, mintha egy pár évvel ezelőtti sci -fi filmet néznék élőben. Megteremtettük, megtörtént...

Kedves Barátaim! Teremtsünk egy szép világot a gondolatainkban! És itt lép be az édesanyák szerepe, ami a legfontosabb a világon, mert ŐK képesek akár elindítani a változást!
Kezükben van egy csecsemő, aki az anyatejjel magába szívja édesanyja gondolatait is, a mindennapi életben a gyermek felnő, és azokat a gondolatokat, tetteket viszi végbe, amit a szüleitől, de elsősorban édesanyjától kapott. Ha a gyermek a szeretet tanulja meg, akkor abban is fog felnőni, és azt adja Ő is tovább majd gyermekeinek, barátainak.

Minden rajtunk múlik, változtassuk meg a világot, tegyük széppé a Földet!
 
 
0 komment , kategória:  Villás Béla  
Élet az élet után?
  2008-12-27 00:56:10, szombat
 
  Élet az élet után?


- Adsz egy kis vizet? - suttogja alig hallhatóan.
- Persze, szívesen! - a már nyúlok is az ágy mellett álló szekrényke felé - Tessék!
- Jól esik! Olyan hűs! Ki tudja meddig érezhetek még!
- Ne mondj ilyet! Megijesztesz.
- Te félsz? Akkor mit szóljak én? Én készülök hamarosan találkozni személyesen a kaszással!
- Félsz?
- Igen. Rettegek! De ne árulj el - mosolyog rám keserűen - Meg kell őriznem a látszatot, tudod!
- Ne mondd ezt!
- De ha egyszer így érzem! Már hallom is. Figyelj csak! Hallgasd!
- Mit hallasz?
- Valami csodás éneket! Mintha egy száztagú férfikórus énekelne több szólamban. Gyönyörű!
Lecsukja a szemét, vonásai kisimulnak, mintha még a zihálása is meg szűnt volna. Fülelek a csöndbe de nem hallok semmit. Ő pedig mosolyog... arcán a béke hullámai söpörnek végig...

Olyan gyorsan történt minden. Három hónappal ezelőtt egyik nap telefonon hívott. Gyere át, baj van! Amikor átmentem hozzá és bejelentette hamarosan meg fog halni, azt hittem csak valami morbid tréfa. Az utóbbi időben teljesen kifordult magából. A rendszerváltás óta nem találja a helyét. A leépítések neki sem kegyelmeztek a villamosmérnökből munkanélküli lett. A többdiplomájával még vonatot kirakodni sem alkalmazták, túlképzett. Magába fordult, inni kezdett. Alig evett, viszont 2-3 doboz cigit szívott el. Mintha feladta volna és az öngyilkosság eme formáját választotta volna. Csipkelődő, durva lett. Mindenkinek beszólt, senkit sem kímélt. Felesége és fiai elköltöztek. Próbáltam felrázni. Mondtam neki jó szakember, legyen vállalkozó, igény van jó villanyszerelőre. Sok az építkezés, lenne villamosítási munka bőven. Ám ő kifogásokat hozott fel állandóan: ahhoz kellenének jó szerszámok, autó is stb. S végleg bezárkózott. Ki sem mozdult otthonról, már a boltba sem járt. Tálcán vittem át neki a reggelit és a vacsorát, Anyukája az ebédet. Nem engedett be senkit. Becsöngettem, majd letettem az ajtó elé az ételt. A kapunál még hallottam amint nyílik és záródik az ajtó.

A három hónap alatt csupa csont és bőr lett, a kemótól foltosan kihullott a szakálla, de nem volt hajlandó levágatni.

- Tényleg nem hallod? - hoz vissza hangja a jelenbe.
- Mit?
- Ezt a zenét!
- Sajnos nem.
- Ez már a vég! Vagy a kezdet? Haldoklom! Ez biztos! Érzem!
- Endre, figyelj! Tudom, hogy pofátlannak tűnik majd a kérésem, de ha van élet a halál után elmeséled majd?
- Tényleg pofátlan kérés - mosolyog rám - Térjek vissza a pokolból?
- Vagy a mennyországból! Vagy ahol leszel! Tudnom kell mi van a halál után! Érzem, hogy van valami. Emlékezz Apukára.
- Csakis a pokol jöhet szóba! Megbántottam mindenkit aki szeretett. Önző és kegyetlen módon bántam mindenkivel! Megérdemlem a poklot! Hisz én veletek ugyanezt tettem!
A nővér lép be.
- Kérem most távozzon! Beadom ketteskének a morfiumot. Utána már úgysem lesz magánál - lép az ágyhoz, felrántja a takarót, profi módon oldalra gurítja ketteskét, nadrág le és már be is adta, száguld is tovább.
- Rendben - állok fel. Megigazítom a párnáját, betakargatom. Álmodj szépeket - simogatom meg az arcát.
- Ha lehet visszajövök! Megállapodtunk! Mindent elkövetek majd - szól még utánam - Ennyi a minimum!
- Köszi! - visszanézek rá, erre az alig 40 kilós férfi-maradékra az ágyon. Mivé lesz az ember. Hová lett az a mindig mosolygó, vidám és optimista pasi, aki állandóan a középpontban anekdotázott?
- Még ne! -suttogja alig hallhatóan.
- Tessék? -lépek vissza a kórterembe. De rájöttem, hogy nem hozzám beszél. A sarokba néz meredten
- Még nem készültem fel! - kiált hangosan fel.
- Most már tényleg menjen kérem! - lép be a nővérke - Félrebeszél! Ez már a morfium hatása!

Ahogy ballagok az autóm felé az élet nagy kérdései zsonganak a fejemben. Valóban ennyi lenne az élet? Megszületsz nagy fájdalmak közepette, végiggürized az életed, hogy ismét fájdalmak közepette meghalj? Ennek így nincs sok értelme! Hová lesz a megszerzett tapasztalat amit közben megszereztél? Az a sok átélt öröm és bánat? Össze vagyok zavarodva és félek is. Miért is? Hiszen nem én haldoklom!

Hajnalban felriadok... egy gondolat suhan át rajtam... Endre meghalt...

Felköltöm a mellettem alvó férjem és a fülébe suttogom, a bátyja meghalt. Ő már meg sem lepődik, hogy honnan is tudom a hírt, hiszen az Édesapja halálát is megéreztem, még a pontos idejét is meg tudtam mondani 17 óra 58 perc.
- Most mi lesz? - kérdi tőlem, fogai mintha vacognának.
- Nem tudom - vallom be őszintén.
Épphogy kiejtem a szavakat a sötét csendbe, megcsörren a telefon. A kórház az, részvétüket fejezik ki.
- Tényleg meghalt - fordul felém - Mit csináljunk? Elmenjek Anyámhoz?
- Ráér reggel is. Hagy aludjon még - nyugtatgatom.
Remélem Endre is jön hamarosan. Amikor az apósom meghalt, utána kb egy negyedóra múlva itt volt elbúcsúzni. Remélem jön. Megígérte!

Már egy félóra is eltelt és nem történt semmi.
- Aludjunk nem jön - fordulok alvópózba, nagyon csalódottan. S ekkor megéreztem Endrét. A szoba levegője sűrű lett, mintha rám nehezedne.
- Érzed? - fogtam meg a férjem kezét a sötétben.
- Igen. Itt van! Érzem én is!
- Ne félj! - szorítom meg bátorítóan a kezét.
- Na itt vagyok! -szólt hozzánk. Nem hallottuk szavait, hanem éreztük a gondolatait. Nagyon érdekes érzés.
- Mesélj! - kérlelem izgatottan.
- Amit olvastunk az alagútról és a fényről, az igaz, én is átéltem. A Fénylény megkérdezte tőlem mit csináltam eddig életemben, amit most megmutathatnék? Értékes volt az életem? S én nagyon szégyelltem magam amiért elpocsékoltam azt. Hirtelen egy perc alatt átéltem a gyermekkoromtól kezdve az összes élményemet. Amikor jót tettem éreztem a jót, amikor megbántottam valakit éreztem a fájdalmát. Sokat sírtam!
- S mit érzel most? - kérdeztem én.
- Várj megmutatom. - Azzal felém lebegett és éreztem amint egy határtalan, fényes-napsárga szeretet körbeölel... rendkívül érdekes, mégis ismerős érzés volt, egyszerűen leírhatatlan, mindent egyszerre látok... mintha mindkét jelenet pontosan egymáson lenne... emlékek és jövőképek... határtalan tudás... fantasztikus.
- Ha ez van a halál után én is veled akarok menni!
- Elég volt- s ellebegett felőlem - Neked még itt sok tennivalód van! Ne pocsékold el te is az életed!
- Ez olyan igazságtalan - durcáskodom.
- Kérnék tőled valamit!
- Mit?
- Hagy szülessek újra a harmadik gyerekedként!
- Elment az eszed? Ez őrültség! Akárhányszor rádnéznék mindig a kis szakállas Endrét látnám! Felejtsd el!
- Kérlek! Szükségem van erre a környezetre, ezekre az emberekre! Itt kell folytatnom! Még egy csomó dolgot jóvá kell tennem itt!
- Nem tudom megtenni, ne haragudj!
Válaszomra átlebegett a férjem felé és vele beszélgetett tovább, de úgy, hogy engem kizártak belőle. Nagyon fel voltam háborodva ilyen mértékű pofátlanságon. Hónapokkal később derült csak ki, hogy őt is arra próbálta meg rábeszélni, hogy had jöhessen vissza gyermekünként.
- Most már mennem kell! Még elbúcsúzom a többiektől is. Szeretlek benneteket és ne haragudjatok rám amikor megbántottalak benneteket vagy fájdalmat okoztam.
- Rendben - vágtuk rá egyszerre a férjemmel.
- S ne féljetek, ne ijedjetek meg! A halál éppúgy Isten ajándéka mint az élet, nem jelent végleges elmúlást, csak azután kezdődik az élet, a lélek hazatér... Ne féljetek, a halálon túl mindnyájan találkozunk... apám már régen vár rám...én várok rátok- azzal elment.

Percek teltek csupán el s visszatért... bánatot éreztünk. Nem tudott elbúcsúzni volt feleségétől, fiaitól és anyukájától. Megkért minket, hogy alkalomadtán kérjünk bocsánatot a nevében.

Szalánczi Endre elhunyt 2000. április 3-án.

Később anyósom elmesélte, hogy aznap hajnalban valami zörgésre ébredt, mintha valaki kővel dobálta volna az ablakát. Ő ki is pattant az ágyból, mert rögtön azt gondolta, hogy Endre az, de ezt a gondolatot rögtön el is hessengette magától, hiszem ő kórházban van, biztosan valami részeg szórakozott csupán, azzal visszaaludt. Évekkel később próbáltam beszélni a feleségével is, de azóta őrültnek hisz és messze elkerül. Tehát Endre bocsánatkérése majd személyesen...

Utóirat: Endre 2001. december 10-én visszatért harmadik gyermekemként. Jelenleg a Tímea nevet viseli. Bár nagyon sok a hasonlóság és kétéves koráig sok emlékképe is volt előző életéről, most mégis egy másik személyiség, más feladatokkal, más elsajátítandó leckével...

,,Úgy hiszem,
ha az embernek meg kell halnia,
a lélek visszatér a Földre.
Új hús-köntösben,
Más anyaölből,
Erősebb tagokkal,
világosabb értelemmel:
A régi lélek újra útra kél."
John Masefield (1878-1967)
 
 
1 komment , kategória:  Villás Béla  
Meditáció kézikönyve
  2008-12-26 21:46:26, péntek
 
  MASSIMO SCALIGERO

A MEDITÁCIÓ
GYAKORLATI
KÉZIKÖNYVE


* * *


A mű eredeti címe: "Manuale pratico della meditazione"
Műfordító: Biczó Iván
Első magyar kiadás: 1990 július
Második magyar kiadás: 1990 október
Harmadik magyar kiadás: 1991 május
Negyedik magyar kiadás: 1992 október

Ötödik magyar kiadás
Kiadja: Biczó Giovanni

© Associazione Culturale "Fondazione Massimo Scaligero", Roma 1991
© 1979. TILOPA Editore, Roma
© Biczó Giovanni, 1996
Minden jog fenntartva!
ISBN 963 650 413 X

Tartalom

ELŐSZÓ 4
AZ EMBER OKKULT FELÉPÍTÉSE. - 5
A SZABADSÁG, 9
A FOGALOM FORMÁLÓ HATÓEREJE. 13
A KONCENTRÁCIÓ 15
A MEDITÁCIÓ 17
MÉLYKONCENTRÁCIÓ. 18
AZ ÉRZÉS ASZKÉZISÉT 19
LÉGZÉS. 21
MENTÁLIS CSEND. 22
A MEDITÁCIÓT KÖVETŐEN 23
TISZTA ÉSZLELÉS. 25
AZ IMAGINÁCIÓ HATÓEREJE. 28
A RÓZSAKERESZTES GYAKORLAT, 32
A FIGYELEMELTERELÉS HATÓEREJE. 33
AZ ÖSZTÖNÖK. 35
AZ EMLÉKEZÉS GYAKORLATA. 36
A NYUGALOM 37
RÓZSAKERESZTES METÓDUS. 39
A LELKI ATARAXIA 41
IMA. 42
AZ OPUS SOLARE 44
MAGASABB ÉN. 46
A KERESZT HATÓEREJE. 48
AZ EROS EREJE 51
A SACRO AMORE. 57
KARMA. 60
TESTVÉRISÉG ÉS SZOCIALITÁS. 64
ASZKÉZIS. 67
PEDAGÓGIA. 69
A BEAVATÁS ÖSVÉNYE. 71
A SZELLEMI GYÓGYÍTÁS 75
A SZENVEDÉS FUNKCIÓJA, 77
BELSŐ KRÍZIS. 78
A SZORONGÁS 81
A FÁRADTSÁG 82
A LÉTÖRÖM 83
A DIÉTA 85
BEAVATÁSI SZABÁLYOK, 87


ELŐSZÓ

Csillagzatok távoli nyugalma
és a Föld Fényére áhítás,
lobbantják fel a lélek
ritmusát végnélküli odaadásod
felé.

Az, hogy a Dogmatizmus korunk emberi baja, sok jelből sugallt feltevés. Egy radikális kutatás számára megengedett feltételezés, hogy a kinyilatkoztatott igazság régi Dogmatizmusa ma a rigorózus racionalitás - csak nehezen agnoszkálható - alakjában reinkarnálódhatott: a Dialektika és a Tudomány Dogmatizmusában.
A haladás látszataival ugyan felszerelve, a Dogmatizmus mégis azon az alapon ismerhető fel, hogy minden doktrína a maga tárgyából, mint egy eredeti adatból képzel kiindulni, habár azt egy belső aktus révén gondolta el, mely annak alapvető értékét dönti el, de amely, mint ilyen, a kutatásban elfoglalt alany figyelmét elkerüli: emiatt a tárgy válik alappá, anélkül, hogy tényleg az lenne. Az intuícióban, melyből kiindul, az alany nem ismeri fel önmagát az alap közreműködőjeként: a kutató vagy az elméleti tudós a saját gondoltját a tárggyal azonosítja, de nem veszi ezt észre: ezért merül fel előtte önmagára alapozott entitásként a tárgy. Eredeti, önmagának elégséges adattá váltan a tárgy tudattalan bálvánnyá lesz: valójában szubtilis hit szerint elfogadva. A tudattalan hit a fenomenológiához való viszonyban alakul tovább, mely belőle következik: valójában a bálványimádás támad fel tudományos-technológiai formában.
A rá következő induktív-deduktív eljárás a dogmatikus épület: logikus, dialektikus, szigorú, de misztikus alapra épült. Az előfeltétel, mint benső aktus - amit, ha birtokunkban lenne, a realitás szerint garantálhatná a megismerő folyamat alakulását - elkerüli a tudatos gondolat figyelmét: ezért a tárgy a maga másságában kirekeszti az embert. A kultúra dehumanizációjának nincs más magyarázata.
A Tudomány és a Dialektika adata univerzális értékre azon a gondolaton kívül tesz szert, mely hitelesítette azt: a részlet illegitim módon ölti fel az univerzálisnak a szerepét. A Dogmatizmus ma az, ami véleményt véleménnyel, embert emberrel, dialektikát dialektikával, áramlatot áramlattal, népet néppel állít szembe egy kommunikálhatatlanság szerint, melyben logikus-dialektikus viszony helyettesíti a kiküszöbölt eredeti viszonyt. Mindazonáltal a Dialektika tökéletes mechanizmusának köszönhetően nem észrevett a gondolat tompa állapota, mely mozgatja és azt az illúziót adja neki, hogy önmagától mozog: ezért az a realitásból semmit se ragad meg, csak ami súly szerint vagy másként mérhető: annak legsivárabb aspektusát, amit a teljes realitásként állít oda.
Ilyen szituáció számára - mely alapja ma a többség által ugyan észre nem vett kollektív mentális elváltozásnak, de amely általános emberi neurózisként, a dialektikus gondolat számára valóban áthatolhatatlan problémák dialektikus megoldhatóságáról való misztikus meggyőződésként, és individuum és individiuum, frakció és frakció között orvosolhatatlan vitaként merül fel -, ilyen szituáció számára a gyógymód a gondolat dinamikus elemének tudatos helyreállítása: a modern út a meditációhoz. Ennek a kézikönyvnek ez az értelme, melynek gyakorlati tartalma a nyugati Szellemtudományból származik, mely a keleti módszerek végső lényegét is magába foglalja.
Az olvasót, ki a kézikönyvben ellentmondást vél felfedezni a meditáció tudatos tapasztalatának feladata és az ezoterikus vonatkozások között, amiket az megfogalmazásához felhasznál, a módszer pozitivitásából magából nyugtathatjuk meg, mely kizárólag a tapasztalatok által fokozatosan igényelt logikus közvetítések alapján halad egész a gondolat azon eredeti közvetlenségéig, mely egyedülálló abban, hogy nem igényel közvetítést: az igazi logika, a Logosz logikája. Csak ebből jöhet az emberi lélek felszabadulása.
Nem a technológiai kultúra kondicionálja az embert, ahogyan elkésetten következtette ki könnyed plauzibilitással néhány újhegeliánus: ellenkezőleg, az ember az, kinek nem sikerül megragadni a gondolatot, melyből az ilyen kultúra születik.
Nem az emberen kívül van kondicionálás a kultúrában vagy a társadalomban, vagy a technológia szerkezetében, hanem őbenne, gondolatában, melyből hiányzik a belső dimenzió, ami számára lehetővé teszi, hogy gondolatként születhessen: ezért tévesen ilyen dimenzió nélkülinek gondolja a világot és ilyennek állítja, isteníti: a logikus, dialektikus legitim formában teszi uralkodóvá.
M. S.


AZ EMBER OKKULT FELÉPÍTÉSE. -
Az ember a természeti birodalmak szintézisének fogható fel, melyet e birodalmak eredeténél intuícióval megérthető ugyanaz a Princípium ural. Az egységes, a természet alapjaiban intuícióval logikusan felismerhető Princípium az emberben részlegesen inkarnálódik és mint Én lép fel.
Az ember alkatában gyakorlatilag az ásványvilág, mely látható fizikai testét alakítja, a hindu világban sthula sharira-nak mondják, a növényvilág strukturáló ereje, mely élet vagy étertestét formálja, linga sharira, s az állatvilág lelki élete, mely benne érzeti testként vagy asztráltestként működik, kama rupa, amelynek révén az embernek a fizikai élettel szenzorikus és érzéki kapcsolata van, nem eltérően az állatétól, ismerhetők fel.
A hármas alkathoz, melyben a természet hármas birodalmával való strukturális azonosság ismerhető fel, az emberben még egy Princípium járul, amivel a természet más világaiban nem találkozni, mert azokat magasabb szintről uralja: az individuális tudat Princípiuma, az atma, vagy az Én, esszenciálisan érzékfeletti, mely a hármas rendszer viszonyát alakítja, egészen a maga testi megjelenésére: megkülönböztetvén éppen az embervilágot az egyéb birodalmaktól. Az Én, akiről - rendesen önmagára utalva - szól az ember, ugyan az atma, de ez asztrális-éteri-fizikai szervezetében épphogy csak felbukkan: a vitális-állati elemet csak parciálisan uralja a mentális-spirituális elem.
Az ember négy alkotóprincípiuma közül csak az ásványi látható: a többi nem-észlelhetően működik. Az étertest téren kívüli, az asztráltest téren kívüli és időn kívüli, az Én-t, mint magától az asztráltesttől való ürességet foghatjuk fel. Mondhatjuk azt is, hogy a fizikai test térből szőtt test, az étertest időből szőtt test, az asztráltest téren túli és időn túli Fény-test, az Én a Fény esszenciája, amennyiben önmagában a Fény Princípiumával azonos. Úgy lehet mondani, hogy az Én-asztrál-éteri-fizikai vagy Szellem-lélek-test-viszony önmagában egy hierarchiát alkot.
Mindaz, amit az ember a fizikai síkon fejez ki, a három nem-észlelhető princípium tevékenységét tételezi fel. Működésük a testi alakban észlelhető, amelyet az Én jelenléte olyan finomulásig vitt, mely nincs meg az állatban: mindazonáltal ez a gondolat, az öntudat, a lélek nyilvánvaló tevékenységeiből vezethető le. A pszichikai és a fizikai élet megromlása, mely az embert beteggé teszi, az öregedésbe és a halálba viszi, princípiumai hierarchikus viszonyának érzékfeletti esszenciájukhoz viszonyított megmásulásban gyökerezik. Úgy mondhatjuk, hogy az emberi élet értelme ilyen viszonynak a helyreállítása: a romlás gyógyítása.
A fizikai világgal közösen, látható ásványi teste van az embernek: a növényvilággal közösen, nem látható éterteste, az állattal közösen a szintén nem látható asztrálteste: ezek révén azonban szellemi lényként működik, önmagáról egy sajátos belső aktivitása által szerezve tudatot, mely aktivitás az érzékszervek segítségével a fizikai világig jut. A három előbbi aspektus vonatkozásában az ember az állattal affin, melyet az érzékeken át ösztönök és emóciós impulzusok mozgatnak, s ezektől az autonómia lehetősége nélkül függ. Testi szervezetéhez tartozó érzeteit azonban ő gondolatokba alakítja át: megvan a lehetősége, hogy azt, ami az állati síkon rendesen a szellemit a Szellemmel szembeni oppozíció szerint használja, a szellemi Princípiummal kapcsolja össze: az ösztönökön és szenvedélyeken uralkodni tud.
A Szellem, mely az ásványban anyagi merevségként, a növényben formaként és az állatban pszichéként nyilatkozik meg, az emberben gondolatként születik: a gondolat szintjén mindazonáltal nincs meg az a hatóképessége, amit lenyomatként a kristályban, formaként a növényben, ösztöni pszichéként az állatban fej ez ki, hanem az önmagával való identitáshoz jut, legyen az bár kezdetben tükrözött, melyben önmaga közvetlenül mint Én kezdi kifejezni magát. A gondolat feladata, hogy saját szintjén valósítsa meg az önmagával való identitást, melyről a Szellem a Természet szintjein lemond, hogy pszichikai, vitális és ásványi struktúraként fejeződjék ki.
Az ember belső opus-a a - számára kezdetben gondolatként adódó - közvetítés megvalósítása: ennek köszönhetően képes azoknak a princípiumoknak, amiknek hordozója, helyreállítani hierarchiáját: az Én-nek, mint atma-nak odáig kell eljutnia, hogy az asztráltestet és ezen át az étertestet és fizikai testet uralja. Azon a napon, amikor az asztrálist átszellemítette és az étertestnek eredeti hatóerejét visszaadta, a fizikai testet a Szellem egy tagjává alakította majd át, aminek ásványisága kreatív átlátszósággal rendelkezik majd, amit egyelőre kivételesen a tiszta gondolatban tapasztalhat.
Egyelőre csak a gondolatban kezd fellobbanni az Én fénye: amikor ez a fény fellobban, az érzés élete és az akarati áram minimális mértékben újratalálják az eredeti korrelációt. Ilyen lehetőség azonban, mint a helyes iskolázás következménye, az emberben ritkán valósul meg. Rendszerint az asztráltest lenn a fizikai természethez köti, úgy, ahogyan az állatot köti, míg a magasban az értelem révén az Én fénye hatja át. Ezért az asztráltest természete kettősséget mutat: állatit és szellemit. A közönséges emberben ez a két jelleg nincs elválasztva, sőt, elkevertek és ez a keverék szüli a lélek életének állandó ellentmondását. Az állati természet tudattalan túlsúlya szüli az efemer kultúrát, a hamis ideológiákat, a tudomány téves tájolódásait, a mindig kielégítetlen vágyakat, az egoizmust, a neurózist, a betegségek sorát.
Az alsóbb természetnek az értelem feletti túlsúlya az asztráltest mélységes természeti funkciókhoz való kötöttségéből származik. Ilyen kötelék az élet vágyásaként, rendszerint idealizálva és kodifikálva, emelkedik fel. A vágy az Én alsóbb életét hozza létre, vagyis az egoizmust: az egoizmus averziót, az individuumnak a többi individuummal való szokásos szembenállását: a mindennapos emberi tévedés, mely, ha nem a tudati lélekben felszínre jutó szellemi Princípiummal nézünk vele szembe, mely Princípium az értelem segítségével képes uralmát fenntartani az alacsonyabb természeten, úgy a fájdalom, a betegség és a halál révén szenvedi el szükségszerű korrekcióját.
Az asztráltest, a maga állati-szellemi kettős jellege miatt egyidejűleg hordja magában a szimpátia és antipátia, a vonzás és visszataszítás, az élvezet és a fájdalom impulzusait, amikre vonatkozó disztinkció, kontroll és tudatos választás lehetősége az Én-ként felmerülő Princípiumhoz tartozik. Az asztráltestben az állati természet és a szellemi természet impulzusai elkeverten vannak meg: ezért a lélek konfúzus módon oszcillál az élvezet és fájdalom, a vonzás és eltaszítás között, amíg a disztinkció és felelősség princípiumaként az Én nem szerez érvényt magának.
A két szembenálló közötti oszcillálásban és keverékükben az Én a lélek rezultáns caos-át illetően folyton tehetetlen hozzájárulásra kényszerül. Ez a caos lényegileg az említett Szellem-lélek-test hierarchia inverziója. A test funkciói magukkal rántják a lelket, a lélek a gondolkodás, az érzés és az akarás révén kondicionálja az Ént. Az ember így igaznak és helyesnek hajlamos találni azt, ami az ösztönökkel van összhangban és ami valójában az akarás és az érzés segítségével a testi életből emelkedve, parancsolólag lép fel. Azt hiszi, hogy logikus gondolat útján választ, a szabad Én szerint: valójában az állati természet impulzusai szerinti választásának ad logikus formát.
A Szellem-lélek-test viszonya ilyen inverziójának, amiből az emberi bajok sora - egyet se kivéve - származik, egyetlen tudatos gyógyeszköze van: a koncentrációs gyakorlat. A jelen értekezésben tanácsolt, a direkt érzékfeletti tapasztalatból, azaz az új idők Beavatása előkészítő aszkézis-típusból merített szabályok szerinti egyszerű koncentrációs gyakorlat és nem a tradicionális Bölcsesség által előírt szövegekből merített, amik módszer szempontjából idegenek az ember jelenlegi szituációját tekintve, állítja újra helyre, akárcsak rövid pillanatokra is a Szellem-lélek-test hierarchiát. Ez a pillanat azonban az iskolázásban kifejtett állhatatosságnak köszönhetően idővel meghosszabbítható és megismételhetővé lesz.
A gyakorlatnak - a módszer miatt, mellyel konform és magának a végrehajtásának érdekében - végtelenül egyszerűnek kell lennie: amint majd látni fogjuk, az a gondolatnak különleges jelentőség nélkül való tárgyra történő koncentrálásából áll. A felidézett és tudatos figyelem középpontjába helyezett fizikai tárgy az Én-nek módot ad, hogy a gondolat segítségével dolgozzék az asztráltest erőin és ezek révén az éteri-fizikai testen.
Az egyszerű koncentrációs gyakorlatban a közönségesen mindig elváltoztatott Szellem-lélek-test hierarchia időlegesen helyreáll: ezért az ösztöni természet számára kevésbé kedvelt gyakorlat, egyszerűsége dacára a fáradságosabb, a kevésbé vonzó, s meggyőzőbbeknek tűnnek az érdekfeszítő jógikus vagy misztikus gyakorlatok, amik az ember szentimentális vagy ösztöni vagy állati természetére számítanak.
Ahol az intuícióval megértett hierarchia helyreállítása érdekében való koncentráció megfontolt használatát megragadják, lassan egyéb típusú gyakorlatok válnak szükségessé, hogy a feltámadó Szellem-lélek-test korrelációnak az emberi Archetípus szándékaival történő összekapcsolódásra adjanak módot: úgy, hogy ne az alsóbb természet fogja be szubtilis módon a korrelációt, szellemi ruházatot törekedvén ölteni és a Szellem kezdeti hatóerőit a születő öntudatot elkerülő célokra használni. Ez az Érzékfelettihez vezető szabálytalan utak veszélye a mai korban.
Minden út, annál fogva, hogy létezik, a lélek fejlődésfokával áll megfelelési kapcsolatban, azonban a kor fejlődésimpulzusát tekintve szabálytalan minősítésű, abban a mértékben, amennyiben ignorálja a gondolati folyamatot, melynek révén a Szellem közvetlenül támad fel a lélekben: egy, a ,,tradicionálissal" szembeni inverz mozgással, mivel amazzal a lélek a gondolatot elkerülte, hogy a Szellemmel kapcsolódhasson, lényegében elszökvén az emberiből.

A SZABADSÁG,
amire az ember aspirál és a maga fejlődési foka szerint adva különböző értelmet neki, valójában csak a gondolat eseménye. Aki mások szabadságát veszi el, lényegileg azzal a hatóerővel rendelkezik, hogy a maga nem szabad gondolatának ad testet: ezzel a gondolattal úgy tesz, mintha szabad lenne - ideológiailag és etikailag meggyőződve e jogáról.
A szabadság az a gondolat, amely - közönségesen a dialektikus folyamatban megmásuló - igazi természetét valósítja meg. A dialektikus gondolat csak a dialektikus síkon lehet szabad, de ilyen szabadság: szellemileg semmi. A gondolat akkor szabad, amikor újratalálja az Én-nel való kapcsolatát. Ez a kapcsolat sose adódik reálisan, mert a dialektikus gondolat tükrözött és tükrözött voltában nincs összekapcsolódása az Én-nel, csak pszichikai vetületével, a racionális - érzeti Én-nel, az egó-val, az Én tükrözöttjével.
Azért, hogy a maga igazi természetét valósítsa meg, a gondolatnak saját szabad létét kell tapasztalnia: a lélek legmagasabb tapasztalata. A gondolat ugyanis közönségesen minden érzéki vagy érzéken túli megismerés közvetítőjeként adja magát, sohase önmagáénak. Csak akkor képes észlelni magát, ha a koncentráció segítségével akárcsak rövid időre, a pszichétől, az ösztönöktől, az érzésektől, az érzéki tartalmaktól, saját intellektuális kifejezésétől és minden olyan tartalomtól izolálja magát, ami nem saját tiszta léte. Ebben a tiszta létben valósítja meg a maga valódi természetét: élővé válik, a maga esszenciális erejét fejezi ki tartalomként: a dialektikus intelligencia mechanikusságától függetlenül. Ilyen tartalommal képes reálisan találkozni az érzéki világgal, odanyújtva neki a benső létet, ami annak megjelenésében hiányzik: ugyanakkor, az esszencia hordozójaként a lélekbe képes hatolni.
Akarat és szabadság az iskolázásban lépést tartva haladnak előre. Az érzés magassá válása és kreatív intenzitása a gondolatnak az akarattal való összhangjából ered. Az akarat nevelése a gondolat megszabadításának megfelelője. A három erő konszonanciája a lélek Élet-Fénye reintegrációjának útja, mely a fizikai testiség alakítására képes: az ember földi tapasztalatának végső értelme.
A szabadság problémája csak a gondolatot illeti, amennyiben ez saját valódi természetét elveszíti az érzetek és a psziché szférájától való függésében, az agyi szervtől való függéssel, aminek révén válik mindazonáltal tudatossá az érzéki szinten. Ez a függés a gondolat egy elidegenedési állapota: ebből születik a dialektika, a világ logikus-kvantitatív interpretációja és az ideológiák sora, amik a realitást tükrözötten, a fundamentumon kívülinek fogják fel.
A gondolatnak az agyi szervtől való függése kontingens és provizórikus, s csak arra szolgál, hogy az emberi fejlődés egy meghatározott fázisában a gondolatot az antik szellemi autoritástól tegye függetlenné, hogy az, a maga autonóm mozgásának intimitásában valósítson meg fokozatosan ilyen autoritást. Ez az az eszközi függés, mely helyt adott a realitás quantitatív megismerésének, túl a qualitatívon - mely az éteri, asztrális és szellemi szférának felel meg -, hogy így az érzéki-quantitatív világot a maga metafizikai fundanemtumától elszigetelje. A modern ember tévedése, hogy normálisnak fogadja el a gondolat elidegenedését és reálisnak tekinti a belőle származó quantitatív látásmódot, pedig a ,,quantitás" kizárólagos tapasztalatának korszaka kimerült: ugyanis megadta a gondolatnak azt, amit az elvárt tőle, a szabadság logikai lehetőségét. Korunk gondolatának baja, hogy hiányzik az arról való tudata, amit a tudomány és a technika tapasztalatai révén valójában akart.
A gondolat az agyi szervtől, s ezért az érzéki szférától való függésében az érzéseket, az akarati impulzusokat és a lélek aspirációit a maga elidegenedése szerinti rezonálásra kötelezi. A kodifikált vágy, az állatiság kultusza, a Szellem tagadása, a kapcsolatos ösztönök és szenvedélyek a gondolati funkció megromlási állapotának abszolúttá tételéből születnek: az ember valódi elidegenedése.
A szabadság tárgyköre épp a belső elemre vonatkozik, mellyel a lélek az agyi szervhez kötődik, hogy az érzéki világ logikus megismerésére jusson. A bilincs az érzéki dimenzió irreverzibilitásában áll: illegitim irreverzibilitás, mert a gondolatnak a saját mozgása újraátfutására való képtelenségéből következik, pedig valódi feladata éppen annak újraátfutása lenne. A szabadság témája éppen ezért kizárólag a gondolkodást illető: nem az érzést, nem az akarást. A gondolat nemszabad voltának függvénye az érzés és akarás elváltozott funkciója, s ezért a pszichikai élet ellentmondásainak sora.
A gondolat felszabadításától függ az ember felszabadulása: nem létezik más felszabadulás. A koncentráció diszciplínájával az érzéki elemtől szabadul meg a gondolat, lelki rezonálásától és éteri rezonálásától: megszabadul a logikai struktúrák mechanizmusától, amennyiben a maga tiszta logikája szerint mozog: az emberiben az Én eszköze lesz. Az ember feltámad elidegenedéséből. A szabad gondolat akciója felszabadítóvá lesz, amidőn az emberit fenntartó kozmikus Hatalmakkal való konszonancia révén egész az étertestig jut el tevékenységével.
Az étertesten az akarat útján tevékenykedik a tanítvány, azaz a felszabadított gondolat által munkálkodik rajta. A felszabadított gondolat étertesten való közvetlen akciója csak ösztönző jellegű: az átalakító akciót azonban csak a felszabadított gondolat rítusa által előhívott kozmikus-transzcendens Hatalmak képesek végrehajtani: a koncentráció gondolata, a meditálás, a tiszta idea, valójában az Én aktusa: aki ezekre a Hatalmakra apellál, mégha létüket nem is feltételezi.
Eljutni oda, hogy rituálisan dolgozzunk az étertesten, azt jelenti, hogy a felszabadulás végső értelme, a Beavatás felé haladunk: legyőzni a természetet, a faj kötelékeit, a családét, a kollektív állati entitásét: belső realitás szerint kezdjük szőni a valódi relációt a lényekkel: az effektív testvériséget. S ez nem lehet a pszichofiziológiai szükségesség alapján meghatározott viszony: a reális testvériség önmagában elégséges hozzá, hogy az ilyen szükségességgel járó problémákat is megoldja.
Az alsóbb természet az étertest állati és ösztöni memóriáján keresztül - mely, mint az állatnál, asszociációs - tartja kézben az embert: az asszociáció kivonja magát az Én fénye alól, automatizmusként működik, közönségesen elnyerve az Én tehetetlen hozzájárulását. Az Én elől elvont éteri asszociáció alapja a psziché betegségeinek: ezt a jelenséget kultiválják ma a psziché analitikus tudományai, valamint a Spiritizmus és a világban elterjesztett könnyű jóga rendszerek médiánikus jellegű koncentrációs technikái.
A szabadság, mint a gondolat eredeti természetének helyreállítása, a magasabb vagy szellemi memória megszabadítása az alsóbb vagy állati memóriától, a fajta, a család, a vér stb. impulzusainak maradékától. Közönségesen az alsóbb memória uralja az embert, kisajátítván a gondolatot és asszociatív kapacitását. A valódi memória viszont történetének egészen a megelőző inkarnációkig menő - emlékét foglalja magába: ilyen memória az elidegenedett embernél alvó állapotban van: ösztöni memóriaként bukkan fel depotenciáltan a pszichében, mely az agyi szerv segítségével fejeződik ki: ennek a szintjén a racionális tudás rendszerének megfelelően alakul.
Az ember állati memóriája a szellemi memória erőit használja a gondolatnak az agyiságtól való járulékos függőségén keresztül. A Szellemtudomány mutatja meg, hogy az ember agya az a szerv, amit távoli időkben a Szellem formált, hogy általa, mint Én tudjon hatást kifejteni a fizikai természetre. A gondolat először az antik metafizikai természettől függetlenedik, fokozatosan, az agyi szervhez kötődése révén: abból a szükségből, hogy ennek a segítségével kell meghatározódni - meríti szabadságigényét.
Az, ami állati az emberben, az agyiságon át érvényesül: annak a szervnek a révén, amellyel gondolkodik. A szoláris aszkézis ezt a folyamatot fordítja meg: a gondolatnak az agyiságtól függetlenné tételét valósítja meg és az ösztöni elemmel kapcsolatbani rektifikáló viszonyt hoz létre: reintegráló, olykor drámaian ellenzett művelet, mellyel az Én a maga fizikaisághoz kötött eredeti erőit szerzi vissza. Ez a küzdelem a tudatban fokozatosan felszabadított gondolat- és ezért memóriaerőknek köszönhetően egy olyan zónában zajlik, ahol az alsóbb természet a magasabb természettel találkozik. A memória nincs az agyisághoz kötve: lényegileg érzékfeletti erőit mindazonáltal a mentálisba felemelkedő ösztöni áramlat veszi közönségesen igénybe az elidegenedett, azaz az agyiságtól kondicionált gondolat révén: így a memória reális funkciójának inverziója jön létre, mely alkativá válása felé halad.
Hogy az újabb kísérletek eredményeként a memória serkentése érhető el az agyba vezetett tű segítségével, nem jelenti, hogy az agy tartalmazza a memóriát, hanem, hogy az agy étertestét mechanikusan ingerelték úgy, amint az érzékszervek útján történő észlelés ingerli. A tű révén az éteri észlelete direkt, de az Én-en kívül álló, mivel az érzékszervek közvetítése nélkül előhívott: tartalma rendszerint, amikor az Én nincs jelen, az agyi pályákon keresztül az érzeti memóriához kapcsolódik, asszociációt keltve, ami az ösztönös válasznak ad helyt (egész a ,,feltételes reflexek" ismert jelenségköréig), amiben az Én jóváhagyása passzív: az Én nem az észlelet konkrét tartalmát, hanem azt ragadja meg, amit az asszociatív memória sugall: ez az emlékek asszociációja az asztrális-éteri síkon, egy, az állati természetre jellemző mechanikusság szerint. Ilyen esetben az étertest összekötő jellege - bár érzékeken túli folyamat - kivonja magát az Én alól, automatizmusként fungál.
Ezen a módon zavarják még rendesen az emlékek a gondolat terén gyenge embert, vagy a megszállottságig rátörnek: az érzőtest kivonja magát az Én alól, mindazonáltal annak erejét - mely a tudatban rendesen centripetális hatóerőként dolgozik - használja. Ez a centripetális hatóerő lényegét érintő megfordulást szenved, ezért saját princípiumával szemben tevékenykedik. Minden drog, minden hallucináció, minden alkoholos részegség, az összes médiánikus elengedés, minden könnyű jóga emfatikus mantram alkalmazásával az Én-nel ellenséges automatikus koncentráció hatóerejének kedvez, s a lélek és a test károsodását készíti elő. Ebben a helyzetben a gyógymód mindenekelőtt akarati-fizikai gyógymód: az okok eltávolítása és a detoxikáló kúrára állítás. A radikális gyógymód azonban az Én-nek az a képessége, hogy a helyes koncentráció segítségével, azaz a centripetális erő legitim használatával állítsa helyre az erő áramlását. Ennek végső értelme a gondolat felszabadítása, aminek révén képes csak dolgozni az Én a pszichoszomatikus állatiságon, megtalálva a mélységben a Hatalmakat, amiknek az degradálódása.
A diszciplínák végső értelme a szabadság. A valódi felszabadulás nem a magunk elszabadulása, ami mindig a fizikai természet explóziója - ideológiai kodifikációival -, hanem önmagunk megkötése. Szigorú program szerinti kényszerítése magunknak, amikor ez a szabad gondolat, azaz az emberi céloktól, s ezért vágyaktól szabad aktusa - ez állítja csak vissza az étertest eredeti fényét.
A gondolat önmagában szabad, de az állati természethez kötött étertest nem engedelmeskedik neki: ezért a gondolat közönségesen élettelen. Mennél inkább kényszeríti szigorú diszciplína az étertestet, hogy a maga természeti funkciókkal együttjáró vággyal való összhangja alól kivonja magát, annál inkább válik a Szellem végtagjává, a felszabadulás eszközévé. Kényszeríteni, parancsolni magának, a nehezebb utat követni, pozitívan vállalva el mindannak elviselését, ami nehéz és kondicionáló - ez a szabadulás útja: mennél inkább kényszerül engedelmeskedni az állati természet és megfelelni egy azt domináló ritmusnak, annál inkább tér vissza az Én magasabb Princípiumának hatóképességévé, s ezért az ember reintegrálásának közreműködőjévé.
Ha helyesen értelmezzük azt, amit itt kényszerítésnek hívunk, mint az étertest aszkézisét, nem lesz nehéz megérteni, hogy ilyen kényszerítés nem erőltetés vagy erőszakolás, hanem abszolút szabad belső közvetítés, vagyis tudatos képzetek útján hatni az akarat áramára, olyan feladatokat adván neki, amiket az étertest az állati természettel való konszonanciája miatt kerülni igyekszik.
Nincsen teremtés vagy emberi felemelkedés, mely ne követelné a pszichofiziológiai természet inerciájából való felszabadulás hosszú, áldozatos erőfeszítését. Ebben az irányban felismerhető a gondolat missziója. Valójában a tudatos ember az étertest legnemesebb erőitől ragadja el a fogalom alakító erényét, amidőn a fizikai szférában kelti visszhangját - a megismerés struktúrájaként - metafizikai szintézisbeli hatóerejüknek.

A FOGALOM FORMÁLÓ HATÓEREJE.
Az, aminek a diszciplínák révén reális tapasztalatára törekszik a tanítvány: az erő, aminek köszönhetően képezi a tudatban a fogalmat. Ilyen formáló hatóerő nélkül fogalom nem adódik, ez azonban közönségesen ignorált marad, mert a közönséges racionalistát csak a fogalmi forma dialektikus használata érdekli. Ezzel szemben a tanítvány a fogalmat a gondolati hatóerő hordozójának tekinti: a fogalom formáló hatóerejéhez emelkedik fel, függetlenül annak speciális jelentésétől. Minden fogalom ilyen hatóerőt előfeltételez, amennyiben egy reális lénynek, mint érzékeken túli eredeti ,,típusnak" megfelelő sokféleség szintézise.
Korunk dialektikusa rendszerint ignorálja a szintézis pillanatát: miközben reálisnak fogadja el annak hatóerejét, ténylegesen nem is hisz létezésében: nem veszi észre, hogy a ,,ló" fogalmával egyetlen lényre hivatkozik, mely valamennyi lóban él és amit, mint valami konkrétat lát maga előtt. Az ilyen nem tudja, mégis teszi: reálisnak vesz egy ,,univerzálisat", melynek létezését dialektikusan tagadja vagy ignorálja: anélkül, hogy ismerné, merít a fogalom formáló erejéből vagy életerejéből. A koncentráció révén éppen ezt az életelemet tapasztalja a tanítvány, melytől közönségesen az élő gondolatot megfosztják. Tényleg nincs a modern dialektikának olyan fogalma, mely életként hordozná magában saját tartalmát: egy ideológia fogalomsora szabályosan a benső élet nemismerésének rendszere, melyre ennek ellenére hivatkozik: lásd a testvériség, moralitás, érték, univerzalitás fogalmait stb. A testvériség egyetlen hitvallója se hiszi, hogy testvériségként létezne egy egyértelmű nem-fizikai erő, mely éppen nem-fizikai létének köszönhetően működik konkrétan.
A koncentrációs gyakorlat a fogalomnak visszaadja realizmusát. Amikor fogalmat idézünk fel, valóban egy erőt keltünk fel, mely felbukkanásában segíti, de azonnal a tudat ismeretlenjébe húzódik vissza: az emlékezés ereje ez, mely a gondolkodó mozgásban lép színre és azonnal a dialektikus formának enged, aminek szintjén válik tudatossá. Egy emlékezett fogalom mindig új teremtő aktus, de a dialektikus tudat elől, mivel az agyisághoz kötött, a mnemonikus aktus élő momentuma mindig elrejtőzik. A fogalom vagy emlékezetének élő momentuma ezzel szemben - tudatelőtti lévén nincs az agyisághoz kötve. A koncentráció erre az élő momentumra támaszkodik: neki köszönhetően ér a gondolat saját fundamentumához, mely nem az agyi szerv. A lélek egy őseredeti ereje ez az alap, mely igyekszik tudatosként feltámadni. Azok, akik egy napon a realitás alapján, azaz meditatív átjárásukkal, sokkal inkább, semmint ideológia szerint küzdenek majd meg az emberi problémákkal, fel kell, hogy tudják kelteni ezt az erőt.
Az az erő, mely a lélekben felszínre segíti a fogalmat, amidőn felidézik, ugyanaz, mint amely a fogalom eredeti alakulásában működik. Az egyik, mint a másik esetben hatóerőként fakad egy benső, a tudat elől elrejtőző zónában. A koncentrációban a tudat törekszik magáévá tenni ezt a hatóerőt, melyet mozgása állandóan előfeltételez.
Fel lehet tehát idézni egy fogalmat, mivel lényege szerint már birtokoljuk. Dolgok és lények fogalmainak meghatározatlan sorát birtokoljuk, de ha megfigyeljük, alakulásukban nem a tudat szándékos erőivel működtünk közre. Egy magasabb erő, mint valami felsőbb spontánság működött közre a tárggyal való gondolati viszonyban.
Egy lényről tudatosan csak a képzetei vannak meg: azzal fejeződik be, hogy megvan a fogalmunk róla, mely önmagában egy szintetikus hatóerő, azonban ebben a szintézisben nem közvetlenül egy határozott tudati aktussal működtünk közre. Ennek ellenére a fogalmat közönségesen úgy alkalmazzuk, mintha birtokolnánk ezt a szintézist: mint hogyha ,,lovat" mondván, észlelnénk a lényt, mely minden egyes lóban, mint ősképe van meg. A koncentráció az ősképi folyamat dinamikájának tudatos meghódításában áll, mely a lélek mélységeiből a tudatos mentálisban kerül felszínre.
Ha a fogalom szintetikus hatalmát tapasztalni tudjuk, egy közönségesen észlelhetetlen - mert a tudatos mentális számára tág és hatalmas - realitásszférához hatolunk: érzékfeletti Hatalmak egy szférájához járulunk, amit az érzéki szféra abszolút fundamentumának ismerünk fel. A szabad embernek ma megvan a képessége, hogy maga mutassa meg önmagának az Érzékfeletti realitását.
A tudatelőtti aktivitás, mellyel a fogalmat alkotjuk, az őseredeti belső áramlatként - mely az organizmusban az anyagot szellemi energiává és a szellemi energiát élő természetbe alakítja át - tapasztalható. A jelenkori aszkétának ebben a tevékenységében van meg a lehetősége megragadni, amit a tantrikus Jóga shakti-nak hív, különösen a kundalini áramlatát: hatóerő, mely ezzel a Jógával ma valóban megvalósíthatatlan, mivel módszere aktualitását vesztette.
Egy felidézett tárgyra való koncentráció lényegében fogalmából mozgat, azaz abból az ismeretéből, ami a tudat bensejében egy működő - nem birtokolt - szintetikus hatóerő. Ezt a hatóerőt objektiváljuk: az Én a maga erőáramlatával él a lélekben, annak a ténynek köszönhetően, hogy a tárgyat a képzetek egy sora révén fogalomként, azaz eredeti szintetikus hatóerőként rekonstruálja.
Ez a hatóerő lényegében akarati szövedék, s hogy észlelhető legyen, az akaratnak a gondolatban való állhatatosságát követeli: annyira kell akarni a gondolatot, hogy meghatározása és akarati tartalma végül is egybeesnek. Az ilyen intenzitással akart akarat, mely megszűnik erőltetést igényelni, egy, a tudatot a maga erejének forrásával újra összekapcsoló életárammá lesz.

A KONCENTRÁCIÓ
az iskolázás kulcsgyakorlata, s ezért a megvilágosodás és a felszabadulás hordozója. Abból áll, hogy egy téma révén egyetlen pontba gyűjti a gondolat folyását, hogy így dinamikus szintézisre jusson: ez a szintézis objektíven valósítja meg azt, ami eredetekor a gondolat.
Eredetileg szintézis-hatóerő a gondolat, de ezen a szinten a maga tartalmát nem ismeri, mert nincs a maga tudatában: közönségesen az érzéki felé fordulásában jut önmaga tudatára: saját tartalomnak véve az érzékit vagy spekulatív visszhangját. Az érzéki felé fordult tudatban azonnal analitikussá és dialektikussá lesz, saját eredeti természetével mindenképp ellentétben. A koncentráció a gondolatnak ezt az eredeti természetét adja vissza: ezt a természetet a tanítvány a maga létezését fenntartó univerzális erőkkel egynek ismeri fel.
A művelet a gondolati szintézisnek egy tárgyból vagy egy témából való rekonstruálásából áll - mely szintézis annak alapján van - újra átfutván a dialektikus-analitikus kifejtést, amíg annak tiszta kezdeti fogalmát újratalálja. A fogalmi meghatározás azonban teljesen megragadható, mivel az ember által készített tárgy felidézése: ilyen objektumból a tanítvány újra kiszedheti a teljes analitikus gondolatot, amellyel konstruálták, addig menve vissza, amíg az inuitív gondolatot, mely kieszelte, újratalálja: fogalomként.
A tárgyat egyszerűen - nem észlelve egyidejűleg - fel kell idézni: hiba lenne a gyakorlat során észlelni, amennyiben a gondolat érzéki hordozóktól mentes tapasztalása a feladat: valójában az embercsinálta tárgy ideája nem a tárgyban van, hanem az ember mentális részében, míg az élő természethez tartozó tárgy (kristály, növény állat stb.) immanensen hordja magában saját ideáját: az idea itt mint a saját formájának hatóereje van jelen. Egy kristály részeinek korrelációja kristályosodási rendszerének forma-típusával velejáró, míg egy gép részeinek korrelációja szerveződési szempontból értelmetlen, mivel az ember mentális absztrakciójának felel meg, mely az egyik ,,darab"-nak a többi ,,darab"-bal való ásványi szubsztancialitásbeli reális viszonyát tekintve, idegen.
A gyakorlat képzetről képzetre haladva mnemonikusan rekonstruálja az eredeti szintetikus gondolatot. Ezért a tárgy nem lehet egy nem az ember által konstruált valami: se kristály, se növény, se az ég stb.: az ezekre a tárgyakra alkalmazott koncentráció nem valósítja meg a gyakorlat bölcsességét, mely az egész azt gondoló gondolatnak a tárgyból történő kinyerésében áll, úgyhogy az érzéki támasz kiküszöbölhető és az idea-szintézis elénk állítható legyen. A kristályban, a növényben, az ég stb. esetén a tanítvány egy olyan gondolatot inkarnáló tárggyal kerül szembe, mely nem az ő gondolata és amelyet ezért csak spekulatívan képes fogalmi meghatározásként megragadni. A koncentrációs gyakorlatnak azonban spekulációs eljárásokhoz semmi köze: a meditációs gyakorlat azonban olykor tudatos adagolásban igénybe veheti közreműködésüket.
Az élő természetként működő kozmikus gondolatot kifejező tárgyakkal ugyan a gondolata útján, de másfajta gyakorlat segítségével kapcsolódik össze a tanítvány, mely a tárgy észlelését igényli. A tárgy észlelve kontempálása és a benne inkarnálódó nem emberi gondolaté a lélek egyazon mozgását alkotják: azonban az iskolázás más fejezetébe tartoznak: nem a koncentráció jellegzetes gyakorlatai, a gondolkodás - amivel az ember köznapilag gondolkodik - felszabadításának kulcsa és mellyel a jelen paragrafus foglalkozik.
A tanítványnak abból a gondolatból kell kiindulnia, mellyel közönségesen gondol: ezt a gondolatot kell felszabadítania. Ezért olyan tárgyakból kell kiindulnia, amik jellemzően fejezik ki aktuális gondolatát: racionális, dialektikus gondolatát. Ebből a tárgytól független saját gondolati aktivitásához juthat el és ez a felszabadított aktivitás számára a Szellem első tudatos tapasztalásaként adódik.
Ha a tanítvány olyan tárgyakra kezdené koncentrálni magát, amikben az univerzális gondolat közvetlenül fejeződik ki, nem jutna soha el hozzá, mert mindig, mindenképpen a saját érzékihez között képzetalkotása révén mozogna: az univerzálisat absztrakt módon közvetítené, olyan gondolattal, mely mindenképpen az Univerzálissal való oppozíciót hordja magában. Ez a megjegyzés minden olyan gyakorlatra kiterjeszthető, mely az Érzékfelettire vonatkozó közvetlen szabályszerűségének köszönhetően tartja érvényesnek magát, azonban lényegileg akadályozza a közvetlen gondolat, azaz a felszabadító közvetítés megszerzését.
A koncentrációs gyakorlat egy, az ember által alkotott tárgy felidézésében áll: ajánlatos, hogy a képzetek minimális sorával legyen kimeríthető, amik által a gondolat-erő maximumát lehessen kifejteni: legyen ezért a legegyszerűbb tárgy.
Mivel a koncentrációnak a gondolat - az analitikus-racionális folyamatban közönségesen elidegenedő - szintetikus elemének tapasztalása a célja, legyen olyan a tárgy, hogy jelentése a műveletre semmilyen befolyást se gyakoroljon, mivel az csak a gondolat akaratlagos száraz és apszichikus meghatározását követeli. Ebben az akaratlagos meghatározásban van a gondolat eredeti ereje: újra kell csak találni. Az újratalálására irányuló aktivitásban ez az erő maga lendül mozgásba. Ilyen mozgás a lélek egész életére és a léleknek a Szellemmel és a testtel való viszonyára nézve alapvető, mert az első alkalom, hogy megvalósul az Én-lélek-test sajátos rendje, melynek a mindennapi tapasztalás közönségesen ellentmond. Ezért ez az elemi gyakorlat a testi és lelki egyensúlynak és egészségnek a kulcsa. Az a tény, hogy elemi volta ellenére mindig nehezen valósítható meg, ténylegesen kivételes feladatával magyarázható: hogy az ember alkotóprincípiumainak eredeti egyensúlya újjáalakításának mintaművelete legyen.
A gyakorlat bölcsessége egyszerűségében áll: felidézzük a tárgyat - gombostű vagy ceruza vagy gomb stb. -, precízen leírjuk, rövid történetét vesszük, körülírjuk a funkcióját. Ez a lényegi művelet, amit minimális számú nélkülözhetetlen képzettel hajtunk végre, végül szintézis-képnek vagy fogalomnak ad helyt, melyet a tudat előtt kell tartani, objektíven, mint a tárgy kezdeti képét. Minél inkább kontemplálható objektíven ez a szintézis-kép, annál inkább válik a koncentráció a Szellemi tapasztalásává. A gyakorlat során fontos, hogy semmilyen más gondolattól ne hagyjuk eltéríteni magunkat: ha ez az eset, az idegen képzet mentén vissza kell menni addig a pontig, melynél illegálisan közbelépett.

A MEDITÁCIÓ
abban különbözik a koncentrációtól, hogy míg emez egy tárgyat vagy egy témát - annak jelentőségétől függetlenül - vesz fel a gondolat dinamikus szintézise eszközeként, a meditálás egy gondolat, mely közvetlenül egy tárgy vagy egy téma szellemi jelentősége szerint mozog. A koncentrációnál a gondolat tartalmának nincs fontossága, sőt gondoskodunk, hogy szellemi érdekességtől mentes legyen: a meditációnál ellenben a tartalom az, amennyiben szellemi, ami a maga tiszta közvetlenségében kelti fel a gondolat mozgását: az imaginálást. Ez szimultán egyesíti a gondolattal az érzést és az akarást.
Olyan tartalom felé fordulunk, amit közvetlenül kép módjára kaphatunk. Kell, hogy az ilyen kép objektív belső tapasztalásnak feleljen meg: ezért a Szellemtudomány egy szövegéből vagy a Tradicionális Bölcsességből merített szöveg vagy szellemi tanító által javasolt legyen. Például: ,,A földi arany a Nap ásványi jegye". Nem az ,,arany" vagy a ,,Nap" fogalmainak vizsgálatáról van szó, sem a köztük fennálló viszony racionális vizsgálatáról, hanem a szavakban közvetlenként adódó kép átvételéről: befogadni ezek lélekbeli közvetlen visszhangzását. A lélek három ereje, gondolkodás, érzés, akarás tiszta állapotukban egyszerre kapnak felhívást erre a közvetlen visszhangzásra.
Meditálni annyi, mint kontemplatíve táplálni azt az életelemet, mellyel a tudatban a kép kezdetben felmerül. A meditáció semmilyen utángondolást nem igényel. A koncentrációhoz hasonlóan rendkívül egyszerű művelet: nem érvelés, nem gondolatok útján történő vizsgálat vagy rejtett jellegek megtalálására szolgáló kutatás, hanem a felvett tartalom imaginálva kontemplálása vagy kontemplálva imaginálása, egészen a szintézis-kép vagy a neki megfelelő érzés nyugodt észleléséig: semmi egyéb. Miután a szintézis-kép és a vele kölcsönös vonatkozásban álló érzés rendszerint közvetlenül ébrednek, nincs is egyéb feladat, mint őket élni hagyni a lélekben: amikor elgyengülnek, a tanítvány művészete az, hogy néhány meghatározott percre visszatér születési pillanatuk felújításához: hogy így a lelket vele átitassa. Ez a módszer szolgál olyan meditációkra is, amik különböző képek rendszereinek összekapcsolását igénylik, mint pl. a Rózsakeresztes gyakorlat és amik oly képzetek segítségével valósulnak meg, melyek az érzéki realitástól - mint szándékosan önkényes konstrukciók - eltekintenek, belül azonban precíz érzékfeletti tartalom egyesíti őket. (Ld. AZ IMAGINÁCIÓ HATÓEREJE.)
A meditálás lényegében nem a Szellem témáinak intuitíve történő feldolgozása: ez, ha valamikor, úgy későbbi időben lehetséges megismerési művelet, azoknak az erőknek segítségével, amiket a meditálásból nyerünk. Még kevésbé dialektikus vagy logikai vizsgálat. Az intellektus dialektikus-logikus gyakorlása a legjobb esetben előzetes edzés a koncentrációs gyakorlathoz.
Ezzel szemben a meditálás a lélek erőinek szellemi tartalom révén történő közvetlen felkeltése: azt, ami ennek elfogadásából spontán ébred, fogadjuk be és tápláljuk. Mivel a belső erő a fontos, s nem a dialektikája, a meditáló tanítvány feladata végül is, hogy folytonossá és objektívvé tegye a belső erőknek néhány percen át a Szellem meghatározott témája szerinti felgyulladása kezdeti pillanatát: egy kép, egy mondat, egy szimbólum, mely a lélekben saját erő alapján képes visszhangzani.

MÉLYKONCENTRÁCIÓ.
A tárgy, a téma, a fogalom, vagy a kép vagy a fény jele, vagy a szimbólum, amit a tanítvány a koncentráció végső szintéziseként ér el, objektíven kell, hogy előtte álljon: nem fontos, milyen formát ölt, vagy hogy semminemű formája sincs. Ne legyen gondja arra, hogy valamit meghatározott formával lát, de hogy egy quid-et lásson maga előtt, mely formával vagy formátlanul szimbolizálja a gondolatszintézist. Ez a quid egy nulla is lehet és mégis észlelhetetlen akartként itt lehet.
Ezt a quid-et nyugalommal, elhatározottan kell kontemplálni a maximális figyelemmel, az akarat szubtilis folyamatosságával: egyidejűleg egy spontán önmagában nyugvásról gondoskodni: egy kontemplatív elszakadásról, mely a mély inercia hatóerejét, vagy ATARAXIÁ-t (ld. címszót) valósítja meg a koncentrációnak köszönhetően objektivált intenzív testetlen aktivitás mellett. Ez az intenzív testetlen aktivitás lényegében az Én-nek a dolgokkal való eredeti, - ha csak rövid időre is ébredő - identitása.
A tanítvány megérti a szimbólum-jel hallgatag tisztaságban való kontemplálásának fontosságát. Ilyen tisztaság lényegileg az Én-nek a lélektől való függetlensége: ugyanis a koncentráció abban a mértékben valósul meg, amennyiben érzések, emlékek, tendenciák, pszichizmusok, pszichoszomatikus állapotok nem másítják meg. Mint valami matematikai képlet, száraz és objektív, pszichétől tiszta, s ezért extraszubjektív, a szimbólum-jelnek a tapasztaló előtt a maga láthatatlan fényével, mindennemű személyes lelki elemet kizárva kell állania.
A valódi erő: magán kívül megtartani a maga érintetlen gyémántiságában, vagy abszolút személytelenségében a fényjelet. Ő az Én lélekben való felszabadulásának szimbóluma: az asztráltesttől, azaz a pszichikus körlettől - melyben az ösztönök és emótív állapotok folytonos körforgásban vannak - való autonómiájának kezdete.
A koncentrációt azon túl, amik alkatilag vagyunk, attól a mentális és fizikai állapottól való függetlenséggel, amivel azonosultunk, valósítjuk meg. Nem azokkal az erőkkel kell dolgoznia, amik egzisztenciális értelemben vagyunk, hanem a legmegszabadultabb gondolattal: lényegileg ahhoz adódjon, amik vagyunk. A pszichofizikai lény, amik vagyunk, egyáltalán ne lépjen közbe: időlegesen ignorálni kell: ezzel szemben a jógikus és tradicionális módszerek bevonják részvételre, a benső opus-ba, sőt támaszkodnak rá. Ez lényeges megkülönböztetés.
A gondolkodó figyelem áramát, mint testetlen, a testen túli, tehát a testen működésre képes erőt, a maximálisra kell azon az organizmuson kívül kifejleszteni, amellyel lelkileg azonosulva vagyunk: önmagunkon kívül kell aktivizálni, a normál salakon kívül, amit pszichoszomatikus életként viszünk magunkkal, akárminő is legyen a fáradtság, a baj, a depresszió, az egzaltáció, vagy az egzisztenciális ellehetetlenülés, vagy traumatikus esemény. Sőt, épp a pszichoszomatikus akadály kedvezhet az őt túlhaladó aktivitásnak a tőle való megkülönböztetésében.
A koncentráció tárgyát egész tiszta fényéig egyszerűen csak észlelni kell, túl a test, vagy a psziché érzésén. Az érzés a tudatot a testtel rendesen újra összekapcsolja és az erőt megbénítja. A tárgy tisztult fényét vagy érzékeken túli jelét megvalósítani - mely fizikai tárgyként valójában kioltódott azon túl, amik vagyunk, azt jelenti, hogy legyőzzük a psziché szubjektív-ösztöni elemét, mely közönségesen minden benső műveletet - legyen az a Jóga, vagy a Mágizmus, vagy a Miszticizmus művelete - a szubtilis, testiséghez kötött érzéssel igyekszik magáévá tenni. Önmaga testi lényhez kötött érzésében az embert közönségesen a felszabadulását ellenző érzékin túli Erők manőverezik: a koncentráció, működővé válásakor ezért az érzés aszkézisét posztulálja.

AZ ÉRZÉS ASZKÉZISÉT
mindazok a gyakorlatok megvalósítják, amik a gondolatot az akarattal hozzák összhangba. A tudaton kívüli erő, mely esszencia szerint fűzi össze a gondolatot az akarattal, az érzés. A közönséges érzés nem az érzés valódi élete, de elváltozása. Ilyen elváltozást az akaratnak a megszabadított gondolattal való összhangba hozatal gyakorlata gyógyít meg.
Az érzés a lélek tiszta erejeként ott ébredhet, ahol a normális érzést elhallgattatják, mely mindenképp az ember állati természetének hordozója. A meditáció következményeként az érzés a lélek ritmuserejeként törekszik ébredni, ilyen értelemben a gondolatot az akarattal való minden megfontolt összekapcsolás már közvetetten serkenti. Azért, hogy a lélek ritmusának hatóereje közvetlenül nyilatkozzon meg, szükséges, hogy gyakorlatilag hozzuk létre a közönséges érzés távollétét: mint az elszemélytelenített érzés felé nyitott ajtót, mely érzés a mások és a világ érdekébe ugyanazzal a spontánsággal képes elmerülni, mint közönségesen a személyes érdekek által felkeltett.
Nevelni kell magunkat rá, hogy olykor megtiltsuk magunknak az érzés normális reakcióját. A ,,nem érezni" gyakorlata a feltétele a tiszta koncentrációnak és ezt követően az érzés feltámadásának, azaz a tiszta érzés felmerülésének, mely a mentálist a testiségtől szabadítja meg: de ez egyszersmind a tiszta gondolat, mely a kaput a ,,nem érezni" előtt feltárja és a mentális zónát az érzeti-racionális szubjektivitás alól felszabadítja.
A tárgy felé forduló figyelem hatóereje felfüggeszti a belső aktivitás idegrendszert kondicionálását, de az idegrendszernek ez az időleges immobilitása felel meg éppen az egoikus érzés ,,űr"-jének: a szokásos idegi reakció megszűnik uralni a lélek életét. Az asztrális tenzió elmaradása, mely ebből következik, azzá a körletté válik, melyben a tiszta erő-gondolat áramlása lehetővé válik. De meg kell egyszersmind mondani, hogy a tiszta erő-gondolat felébredése teszi lehetővé az asztrális űrt: a gondolat kozmikus Princípiumának felmerüléséhez megkívánt környezetet.
A szubjektív érzés időszakos távolléte valósítja meg a tudatnak az idegrendszertől való elszakadását, azaz a magasabb asztrális - amiben az Én él - függetlenségét az alsóbb asztrálistól, amiben az Én tompán manövrírozott. Az elszakadás az idegrendszerbe izolálja és legitim szerepére redukálja a belső entitást, mely ilyen rendszeren keresztül manőverezi az ösztönéletet.
A tanítvány valójában a ,,nem érezni"-nek köszönhetően függetlenedik időszakosan a kollektív lénytől, aki a vért uralja: azaz megállítja az emóciók, a szenvedélyek, a lelkiállapotok, a lélek esszenciájának ellentmondó gondolatok inspirátora, a ,,Lucifer"-lény tevékenységét. De a vérben tevékeny Ellenfél befolyásának akár csak rövid időre történő felfüggesztése is automatikusan izolálja a másik, az idegrendszeren át tevékeny Ellenfelet, függetleníti a lelket az ,,arimáni" lénytől, aki az idegrendszert manőverezve teljesen az ösztönemberben fejeződik ki. Az idegrendszer ilyen pillanatokban arra korlátozódik, hogy tiszta átvivő, vagy semleges közvetítő legyen ugyanolyan folyamat szerint, mint amellyel az érzékszervekben működik. Az érzékszervek ugyanis objektív közvetítőkként működnek, mert belőlük az emotív lény és az ösztöni lény tevékenysége ki van rekesztve: eredetileg az Én építőerői küszöbölték ki. Az érzékek valóban nem csalnak: a gondolat az, amely nem képes az ő vonatkozásukban tudatosan élővé válni úgy, mint amikor tartalmukon az idegi elem semleges közvetítésének köszönhetően gyullad fel.
A mentálisnak az idegrendszertől való akárcsak időszakos függetlensége a Szellem-lélek-test hierarchikus viszonyát állítja helyre a Szellemnek egy a maga asztrális-éteri-fizikai lényéhez való viszonybeli eredeti hatóerejét ébresztvén fel.
Alkatilag az Én fizikai hordozója a vér, az asztrálisnak az idegrendszer, az étertest hordozóeszköze a mirigyrendszer. Az alacsonyabb érzés felfüggesztésének pillanataiban, mely érzés az említett hierarchikus viszony elváltozását fejezi ki, az Én a vérben átváltoztató fénye szerint áramlik: ezért egyszersmind az immobillé tett idegrendszer számára törekszik visszaszolgáltatni eredeti metafizikai életét. Az eredeti metafizikai élet idegrendszerből való elvesztése következtében ugyanis az arimáni lény ellenállás nélkül uralhatja akkor is, ha az érzékszervekben ennek az uralomnak a már említett határai vannak. Valóságban az arimáni lény az idegi hordozó révén nemcsak megakadályozza, hogy a világot mindenütt fenntartó Érzékfeletti észlelete az emberhez eljusson, de ezenkívül sikerül saját befolyását a véráramra is érvényesíteni: a fejhez emelkedik fel és a mentális szférát romboló impulzusokkal hatja át. Az érzés felfüggesztésének aszkézise a szellemi és a testi közötti viszony újraaktiválására szolgáló szünetet vezet be, mint az alvás során meglévő, s így a légzés fajtája és annak a vér ritmusával való kapcsolatában időleges változást hozva.

LÉGZÉS.
A tudat légzéssel való viszonyát a koncentráció valósítja meg. A légzés közönségesen az alsóbb asztrális uralmának ritmikai kifejezése az organizmusban. Az idegrendszer kondicionálásának felfüggesztésével és az érzés ,,űr"-jének megvalósításával a légzés megszűnik az alsóbb asztrális szerint mozogni: fokozatosan kiszabadul az idegrendszerből. De ezt ne vegyük észre vagy kövessük akkor se, ha tudjuk, hogy történőben van.
Ahol fokozatosan autonómiához juttatják, a légzés visszaszerzi a magasabb asztrálisnak ritmusát, mely alapjában az övé, de amelytől közönségesen elidegenedett. Mindazonáltal nem szándékos légzési diszciplína, mely vissza tudja a légzésnek adni titkos fényét, hanem a racionális-érzeti asztrális ,,ataraxiá"-ja: valami, amit a pszichikai élet nullá-jának hívhatunk, metafizikai üresség, melyben az alap erői merülnek fel. Csak ebben a stádiumban végezhető az adekvát légzési gyakorlat. Más művekben a krisztusi ataraxia állapotáról, mint az új típusú légzés előfeltételéről szólhattunk.
A légzést a funkcionális nyugalom állapotába lehet átvezetni, - melyből valójában születik - és ezt a nyugalmat az idegrendszertől való abszolút függetlenség állapotának észlelni: az állapot más irányból érhető el, mint az idegi, az említett ,,nem érezni" diszciplínájának köszönhetően: ez a mélykoncentrációnak felel meg, azaz az élő gondolat észleletének, azon túl, amik mint tudatukat az idegrendszerből merítő individuumok vagyunk.
A légzés a tiszta testen kívüli erő hordozójává válhat, nem amennyiben a pranayama módszerekkel dolgozunk rajta - ma ezek elkerülhetetlenül a testi természet mechanizmusát felszítók, amiben a Szellem elidegenedett -, de amennyiben test-előtti, a racionális-érzeti asztrálistól megszabadított lényét tapasztaljuk és a kozmikus ritmusból való előjövetelét: nem az érzéshez, hanem az akarathoz, azaz tulajdonképp az eredeti érzéshez kötve, a testi lény konstitucionális tisztaságához, az idegrendszertől függetlenül. Amint látni, egy légzés, melynek ugyancsak kevés a köze a Jóga-módszerűekéhez.
Normálisan a légzés az érzés hordóeszköze: mivel azonban ez az érzés a szubjektivitás pszichikai mozzanata, a Szelleminek a testiség alá vetettségét, azaz az egó, a betegség, a test destruálása vitális táplását fejezi ki ez a légzés. Ezzel a légzéssel nem lehet aszkétikusan dolgozni: a légzés egyetlen egyet igényel, azt, hogy magára hagyjuk.
Az idegrendszertől való megszabadulás a légzést a Fény metafizikai vitalitásának hordozójává teszi: ez a lehetőség az érzés felszabadításának, vagy a szubjektív érzés kioltásának - mely illegitim módon szövődött össze az idegrendszerrel felel meg. A felszabadított légzés az akarat ritmusaként alakul: a Földön a levegőt hordozójaként igénybe vevő kozmikus Entitás hatóerejével való mélységes viszonnyá válik. A levegő a Fény érzéki hordeszköze.
Ugyanúgy, ahogy a belső ember fizikai hordozója az ásványi test a Földön, vannak olyan érzékfeletti Entitások, akik földi hordozója a megfelelő elemekből, mint a tűz, a levegő, a víz stb. áll: amidőn a tanítvány a légzést kiszabadítja az idegrendszerből a gondolat agyiságból való kiszabadítása és az érzés nyugalmának következtében, a légzés metafizikai elemét észleli. A Levegő Arkangyalának tapasztalata kezdődik számára: akinek tevékenységét néhány tanítványának az új idők Mestere fedte fel.
A Bölcsek Kövének (Pietra Filosofale) titka ennek a légzésnek a megismeréséhez - s ezt a Szellemi Világ annak a tanítványnak a részére engedélyezi, aki eléri, hogy már képtelen személyes használatra igénybe venni az Erőt - van kötve. A tanítvány, aki ezt a légzést ismeri, valójában érzi, hogy csak minimálisan fordulhat hozzá és hogy csak ritka pillanatokban érdemelheti ki, hogy segítségét vegye igénybe, mivel az általa hozott szent tartalom szükségszerűen a lélek jelenlegi egoikus állapotában annak mélységesen inadekvát voltával találkozik.
A tanítvány közvetlen módon értesül a pillanatról, amikor tudomást szerezhet a metafizikai légzésről és a radikális ritmusról, amit az igényel, hogy az újra a Fény hordozójává térjen vissza.

MENTÁLIS CSEND.
A koncentráció gondolata, ha már a mienk, az abszolút nyugalomba vezethető át: nem kiküszöbölésre, de az esszenciájával való egyesítésre kerül. Ezzel az esszenciával kapcsolódunk össze, köréje gyűjtve a lélek hatóerőit: csendben, elkerülve, hogy a lélek ehhez bárminő formát szolgáltasson. A Gondolat-Erő immobillé, önmagával egységessé, azonossá válik: saját eredeti csendjével azonosul: létrehozza a mentális csendet.
A diszciplínában továbbhaladva, a tanítványnak, aki érettnek tartja magát, hogy a tapasztalat magasabb fokára lépjen, akaratlagosan ki kell küszöbölnie a mentális csend során befogadott érzékfeletti tartalmakat, míg a csend egy radikálisabb fajtájához nem jut. Ez a radikálisabb csend az, amit az okkult irodalom üresség-nek szokott hívni. Világos, hogy a tanítvány már fordulhat ehhez, mivel a koncentrációnak köszönhető kezdeti mentális csend-ben gyakorlottá vált.
Minden magasabb tapasztalatot a mentális csend közvetít: a tudat bármilyen további felemelkedése annak a foknak birtoklását előfeltételezi, melyből kiindul és amelyből okkult módon minden más alacsonyabb vagy magasabb fokkal kapcsolatban áll. Bármilyen felemelkedés megköveteli azoknak az érzékfeletti tartalmaknak az üresség révén történő kiküszöbölése lehetőségét, amiket azon a fokon szereztünk, melyből indulunk. A mentális csend lényegében az üresség tapasztalatát készíti elő: de minden egyes alkalommal egy magasabb tudat fokára való felemelkedés megköveteli, hogy a birtokolt érzékfeletti tartalomból való üresség közvetítse.
A mentális csend a tapasztaló pozitív térnyerését képezi: nemcsak a psziché és az idegrendszer megbékéltetője, hanem mindenekelőtt az Én magasabb erői felé megnyitott kapu.

A MEDITÁCIÓT KÖVETŐEN
az előhívott érzékfeletti erő életté igyekszik válni: hogy inkarnálódjék, mégis a közönséges éberállapotot, azaz a tevékenykedőtől a maga lelki-fizikai organizmusa közönséges aktivitásához tartozó pozitív tudattalansági állapotot igényli: megköveteli, hogy elvégzett tevékenységét felejtse el és odaadással merüljön a napi életbe. A felidézett erők a tevékenység spontánságában, ha nem látják őket, kezdhetnek áramlásba. Látni, vagy észrevenni őket, a megbénulásukat jelenti. Ez a pozitív felejtés mégsem jelenti, hogy a közönséges élet vonatkozásában a tapasztalónak a felelősséget, amit a meditációból merít, el kellene felejtenie.
Ugyanúgy, ahogyan az éterikus-fizikai vitalitás restauráló kozmikus erői az alvásnak köszönhetően működhetnek, úgy a koncentrációban és a meditációban előhívott erőknek is a lelki-fizikai organizmusnak arra a pozitív alvásállapotára van szükségük, mely annak ébrenlét alatti normális spontánsága. Hangsúlyoznunk kell, hogy az alvás jelensége csak az emberi fejre vonatkozik, ahol a tudat poláris változása megy végbe, míg az éteri-fizikai organizmus többi része az asztrálissal és az Én-nel ugyanolyan viszonyban marad, mint éber állapotban.
A különbség abban áll, hogy az ébrenlét során az Én és az asztrális - mivel kozmikus kapcsolatuk és ezért igazi bölcsességük hiányzik - az ösztönök és szenvedélyek normális folyamata miatt az éteri-fizikai organizmusra rombolóan hatnak. Az alvás alatt viszont az Én és az asztrális eredeti állapotukkal egy éber állapotban számukra - a tapasztalásnak tudattartalommá való azon átalakítója miatt, ami az agyi szerv - nem megengedett teljesség szerint vannak kommúnióban. A fejben az ember közönségesen tényleg az ösztönök és a szenvedélyek kényétől függ.
Az Én-nek és az asztrálisnak az alvás során kozmikus honukba történő felemelkedése lényegében azonos az Én-nek a középső székhely vagy mellkas erőinek transzcendens rendszerébe való alászállásával és még mélyebbre, az akaratéba, mely egyszerre székhelye az anyagcsere-folyamatoknak és az ösztöniség dinamizmusainak: ezektől a székhelyektől az Énnek a magasabb asztrálissal együtt időlegesen külön kell válniok, hogy alvás révén váljon lehetővé számukra transzcendens erőrendszereik tapasztalata. Az alsóbb asztrálisnak a magasabb elleni minden felkelése az utóbbi kiválását akadályozza, ezért ellehetetleníti vagy nehézzé teszi az alvási folyamatot.
Az Én-nek a szoláris aszkézisnek köszönhető behatolása az Érzékfelettibe, lényegét véve a testi szervezet titkaiba történő alászállás. Nem a racionális vagy mentális Én-nek, hanem a tiszta Én-nek az alászállása: a meditáció befejeztével ezért az aszkéta a közönséges életnek adja át magát, spontán módon merül ténykedésbe: hogy a tiszta Én előhívott és a testi szervezetig hatolni törekvő erői a maguk szoláris kvalitásának, azaz a Logoszból való áramlásuknak megfelelően szálljanak alá: ehhez a nem-tudat, azaz a ritmikus és az akarat-ösztöni élet napközbeni alvásállapotára van szükség.
A belső műveletek a mentális tudat színpadán zajlanak, de ez nem szabad, hogy őket azokba az organikus mélységekbe kövesse, ahova azok eljutnak. Nem-látottan követelik megvalósulásukat. A tanítványnak a testtől független tiszta gondolattal és imaginatív dynamis-szal való munkálkodásra kell szorítkozni. Csak a fejlődés előbbrejutott fázisában tevékenykedhet majd közvetlenül az asztrális-éteri áramlatokon, azonban mindig imaginatív elhatározás által. Az aszkézis a testiség alapvető erőrendszereibe való szabadító alászállássá válik.
A direkt akció abban a mértékben válik egy napon lehetővé, ahogyan a Szellem természetté vagy ösztönné vált. A tanítvány ma készíti elő a jövőnek ezt a lehetőségét: egy-egy pillanatban észreveszi az Én-nek a lényekkel, a dolgokkal, a világgal való alapvető identitását, mintha egy egyetlen Én lenne középpontjukban, mint a testvériség reális forrása és észreveszi, hogy az emberi e magasabb egységével az emberi az etikai, a haladás, a szocialitás ideológiai hazugságainak sorozatával lényegileg szembehelyezkedik.
A maga belső fejlődésének felelősségét elvállalni képes aszkéta számára az Én-nek a dolgokkal és a lényekkel való eredeti identitásának pillanatai meghosszabbíthatók és a nap során megismételhetők. Haladást akkor érhet el, ha megérti, nincs értelme egy önmagáért végbemenő fejlődésnek, azaz földi célokhoz vagy a Földön végzendő szellemi akció preventív képzeteihez kondicionált fejlődésnek.
Csak az elért érzékfeletti szint világíthatja meg az akció mineműségét: de magát a tiszta akciót, a diszciplínát és az aszkétikus opus-t a tanítvány annak ismerheti fel, ami saját erényéből kreatív értelemben dolgozik a Föld érzékfeletti térségében. Az ember gondolkodásának, érzésének és akarásának következményeit kozmikus Entitások fogadják, kik azokat a sors áramává alakítják.
A belső individuális akció eljuthat addig a személytelenségig, hogy az emberi közösségért dolgozzon. Van a karmának egy olyan árama, mely századokra és ezredévekig megy vissza, de ez abban a formában fejeződik ki, amit a szellemi kommunitások, azaz ideológiáktól immun élit-ek lehető rituális akciója határoz meg.
A koncentráció diszciplínája megszűnik szubjektív technika maradni, amikor a tanítvány a felszabadított gondolatból a személytelenség erényét fogadja be. A mélykoncentráció felé haladva megérti az individuális intelligenciának a kozmikus intelligenciával - melynek amaz degradációja - való újraösszekapcsolás fontosságát. A gondolat megerősítése nem elégséges: kell, hogy az elért szint által igényelt morális tartásnak is tudatára ébredjen.
Az individuális - koncentráció által megerősített - intelligencia tudattalanul erősítheti az alacsonyabb szubjektív határt, mely azt a kozmikus intelligenciával szembeállítja. A tanítvány csak akkor éri el az élő szoláris gondolatot, amikor megnyílik az előtt az Entitásnak a megismerése előtt, aki a kozmikus intelligenciát uralja, a Gondolat Arkangyala előtt: gondolata a mentális-agyi jellegtől megszabadul, ami annyi, mint az ego - áramlattól: a tanítvány akkor mindent meg képes ismerni könyvek és doktrínák közvetítése nélkül, mivel önmagában, a maga lelkében látja lejátszódni az élet titkát. A tanítvány ezzel a titokkal való kapcsolata a Szent Grál útja. Annak szükségessége miatt, hogy a meditatív áramlatot a Gondolat Arkangyalának vezetésével kösse össze, a Rózsakeresztes út, mivel ,,direkt" út, a jelenkor minden egyéb útjától különbözik.

TISZTA ÉSZLELÉS.
Az a módszer ez, mellyel a tanítvány a szenzorikus észlelés belső folyamatának tapasztalatához jut. Meghatározott észleletből indul ki és olyan figyelemmel fordul felé, ami fokozatosan módot nyújt számára, hogy a szubjektív formától - amibe közönségesen öltözik - független tartalom álljon előtte: lényegében erről a tartalomról leválasztja a képzetet és az érzetet.
Az észleletben egy belső élet jelenlétét - mely abban a közvetlen formában, amiben közönségesen mutatkozik, nem tudatos - ragadja meg. A forma és az élet-tartalom azonosak, ezért a forma maga az a tartalom, amit a tanítvány kontemplál, de amennyiben egyszersmind elválasztja az érzéki vonásoktól: az említett gyakorlat útján kezdi a vitális, vagy éteri elemet észlelni.
Az észlelet felé szándékosan fordított figyelemnek köszönhetően - ahogy a koncentrációnál azt megtanulta egy gondolat felé fordítani - a tanítvány az észlelet érzékfeletti tartalmának izolálásában gyakorolja magát. A koncentrációnál rendesen a saját gondoltjának kontemplálásához jut: a tiszta észlelés gyakorlatánál egy jóval hatalmasabb gondoltat kontemplál: a teremtő természetéét. Ez a gondolat benne úgy születhet meg, hogy a hallgatag tudattal járul elébe. Olyan gondolat ez, amit nem gondolnia kell, egyszerűen csak működni hagyni a lélekben.
Nincs értelme ember által konstruált tárgyat kontemplálni: ilyen tárgyat a koncentrációs gyakorlat érdekében csak felidézni lehet, de nem kontemplálni a tiszta észlelés gyakorlatához, mely olyan tárgyakat igényel, amikben immanens a teremtő gondolat. Csak az élettelen emberi és a természet élő produktumai közötti különbségtétel használható fel előkészítésként a kétféle észlelet összehasonlítása céljából. Az aszkézis előrehaladottabb fázisában a tanítvány belső észlelés útján tapasztalhatja, milyen ,,szellem" lakja az embercsinálta élettelen tárgyat.
A természet élő részének észleletét mindenképp az ásványi elem közvetíti, amiben megmutatkozik és ami által: érzéki. Az észleléshez tartozó közvetlenség tisztaságán át a tanítvány a földi ásványiságban valósítja meg a hordozót, amiben az Én fejezi ki magát közvetlenül a maga identitás-hatóerejével. Ezt az identitáshatóerőt képes tudatosan megvalósítani a tanítvány.
A közönséges észlelés során az Én - a földi ásványisággal találkozván - belőle a tudat életeként támasztja fel az invertált és alvó szellemi hatalmakat: azonban közönségesen a tudat elzárult az ásványiság transzcendens realitásának az észleletből való ezen intim feltámadása elől, mert a formák szubjektív megjelenése köti le, amik élők ugyan, de egy halálfolyamat formáiként születnek: ez a folyamat az emberből indul, amidőn ezen a szinten a természet halál-fokával azonosul. Az észlelet közvetítette megjelenésben mindazonáltal éppen feltámadóban van az a realitás. De előle tompaságában menekül az ember vágy útján láncolván magát a realitás közvetlen érzéki képéhez, azaz az érzőlélek által megragadott formához: s ez az ásványiság halál-állapotának öltözéke. Az ásványiság azonban a szín, a hang, az íz, az illat, stb. révén készen áll a feltámadásra: a nem mérhető kvalitatív, mely az észleletben bukkan fel.
Valójában az észlelet nem azért adódik, hogy érzetként élvezzék, hanem hogy az Én-nek a fizikai ásványisággal való találkozásából származó hatóerejeként tapasztalják. Az Én tényleg azon a ponton áll, hogy a fizikai ásványiság metafizikai realitását felélessze, amidőn megtöri a varázslat hatóerejét, ami miatt az ásványiság megjelenése - a maga bélyegét vésve az érzésre és az érzeti akaratra - fizikai realitássá emelkedik: egy hatalmas hallucinációtól nem eltérően. Ezt a hallucinációt a vágy táplálja.
A közönséges észleletben egy átváltoztató mágikus aktust kell megragadni, amit a megjelenő szenzorikus tartalom vágyásának javára folytonosan elmulaszt az ember: az Én direkt viszonyát, egy hatóképességét, amit illetően az éber tudat inadekvát, mint egy kataleptikus tudatállapot az éberállapothoz viszonyítva. Úgy mondhatjuk, hogy a Szoláris Mágia annak - éber tudat hatóerejéül való - meghódításában áll, amit az Én már azzal valósít meg, hogy a világ - érzékek segítségével - észleletekbeli felmerülését létrehozza.
Az érzéki tapasztalat tudata az Én Tudományát vagy egy Szabadságfilozófiát posztulál. A szoláris aszkézis a tanítványt az észleleti tartalomnak attól az érzékszervi aktivitástól amin keresztül megnyilatkozik - idegennek való tapasztalására vezeti. Ami az észlelet során az érzékszervben lejátszódik, az Én jelenlétéből kap csak magyarázatot: az észleleti folyamat, mint a fizikai szerv folyamata a reális tartalmon éppúgy kívül áll, mint egy telefonkészüléknek sem a beszélgetés tartalmával, sem a hozzátartozó hangokkal sincs dolga.
Az érzékszerv nem arra van, hogy érzéki tartalmakat közvetítsen az érzőlélekkel megáldott emberi testnek, hanem hogy az Én-nek módot adjon ilyen tartalmak - az érző testiség és a világ közt már fennálló relációkként való - megragadására: olyan relációk, amik az Én jelenléte nélkül is - amint az állatnál történik - fennállanak.
Az észleletben az Én a maga világbeli jelenlétét ragadja meg: a tudat radikálisabb vagy individuálisabb aktivitásának hiánya, mely módot adna számára a maga világbeli jelenlétének - vagy hatóerejének - erre a megragadására az észlelet révén, ez a hiány az érzékek életét leigázó jelleggel - mint egy közvetlen sokféleség uralmát - ruházza fel, amit a gyenge numerikus és logikus összekötő szembeállás nem képes legyőzni.
A világ érzéki képe az észlelés érzékfeletti hatóereje által születik meg: nem mintha a világtartalom illuzórikus volna, vagy szubjektíven létező, de amennyiben az észlelés révén ölti azt a formát, mely realitásnak jelenik meg. A tiszta észlelés az aszkétát az Én küszöbéhez - aki észlel - viszi: az Én-hez, a mindig feltételezetthez, sosem meglátotthoz: az erő, melyet feltételezünk és sosem vagyunk. Az aszkéta a tiszta észleléssel egy mélykoncentrációs folyamatba illeszkedik, melyben a Magasabb Én ereje árad. Ezt az erőt az ember közönségesen az egyik észleletről a másikra áttéréssel kerüli, s az érzetek vágyása által folyton vonzottan, áthatolásukat mindig kijátssza. Az aszkéta különválasztja az észlelést az érzettől, azonban a koncentrációs gyakorlat által már elégségesen ki kellett nevelnie a tudatos figyelmet.
A látási benyomások a tiszta észlelés gyakorlására sajátosan alkalmasak: ennek folyamatát, ha már birtokunkban van, később valamennyi érzetre ki lehet terjeszteni, olyan fokozatossággal, mely a legtudatosabb érzetektől a kevésbé tudatosak felé halad, így a szaglás, az ízlés, a tapintás, stb.
Előkészítésként segítség olyan tárgyak felé fordulni, amik természete alkalmasabb a belső tartalomnak az érzettől való könnyű leválasztására: pl. az ásványok, a fémek, a növények, a virágok, a víz, az ég, egy növény és az ég mint háttere közti fénybeli viszony stb. A művelet abból áll, hogy a legnagyobb figyelemmel, s egyidejűleg a gondolat teljes hallgatása mellett kontemplálni a tárgyat, amíg irányában az abszolút immobilitást el nem érjük: érzetnek és képzetnek hallgatniok kell. A természet teremtménye előtti immobilitás spontán módon megy át a mély nyugalomba: az univerzális gondolat Hatalmának nyugalma ez, mely az éteri-fizikai formákban manifesztálódik.
A tárgy a természet specifikus teremtő áramának imaginatív szimbólumává lesz: a kontemplatív kontinuitásban a tanítvány azokra az érzékfeletti struktúrákra talál, amik formatív hatóerejének a tárgy a jele. Ilyen struktúrák lelkében erő-képekként merülnek fel. Lassan tisztává és behatóvá válik a művelet, amint az Én-nek az érzékivel való viszonya dinamikájával való koincidencia felé halad, melyből a világ fizikai megjelenése születik.
Amint láttuk, az Én viszonya direkt: ezért a tiszta észlelésben a tanítvány megtanulja a lelki élet mozzanatai megragadásának művészetét - mielőtt még azok formát öltenének, vagy érzetté válnának: lényegében legyőzi a gondolkodás, az érzés és az akarás tartalmainak vonatkozásában a cerebrális közvetítést: képes ilyen tartalmak uralása és integrálása akcióját megindítani úgy, hogy tiszta állapotban, a szubjektív elem által meg nem másultan ragadja meg őket.
Az Én asztráltesttől független tiszta viszonyának ez a megvalósítása sok dologra tanítja a munkálkodót: a maga és a mások karmájától való elszakadást a szabadság szférájába történő felemelkedésnek köszönhetően, amelyről kontemplálni lehet a karma áramát és pozitív végbemenetelében közreműködni: s ez a valódi etika, a Szellem emberi akcióbeli autonómiája az emberiben lezajló alapvető akcióért: lehetőség a gondolkodás, az érzés és az akarás eredeti elemének megragadására mozgás közben, még mielőtt a dialektikus tudatban kioltódna: lehetőség a bennük való munkálkodásra még mielőtt a pszichén belül és az emberi viszonylatban rombolókká válnának.
Az észlelés belső folyamatát, ahogyan említettük, fokozatosan valamennyi észleletre ki lehet terjeszteni, egész a benső, szubjektív vagy pszichikaiakig: egész az ösztöni impulzusokig és utoljára a szekszusig. Okos dolog azonban az észleleti típusok áthatásának fokozatos rendszeréhez tartani magunkat, a függetlenebbekkel kezdve, aztán a fizikai testiséghez jobban kötöttek felé haladni.
Megértjük majd, hogy a lélek legmagasztosabb erőinek a szekszusban való tapasztalása, s ezért a reális tisztulás az észleletnek az érzettől történő elkülönítésében áll. Az igazi spagíria ilyen elkülönítésben áll: szubtilisebb művészet, mint az, amit a formák, színek, hangok stb. egyszerű észleleteitől igénylünk, mert benső tartalma az erotikus érzetével közvetlenül azonosként adódik. Az ebben a kézikönyvben vázolt út módot ad a tiszta észlelés ilyen értelmű megvalósítására úgy, hogy az akarat tiszta hőjét ragadjuk meg (ld. AZ EROSZ EREJE).

AZ IMAGINÁCIÓ HATÓEREJE.
A tanítvány objektív erővé teszi az imaginációt, közvetlen formájához tartozó spontaneitásának hatóerejét használván fel: közönségesen ez szubjektív hatóerő, amennyiben nem saját benső princípiuma, hanem attól eltérülve, az érzőlélek, vagy a pszichofiziológiai természet igényei szerint mozog.
Az imagináció egy erő, mely a maga megvalósulására olyan impulzus szerint törekszik, ami a bensőből ténylegesen mozgatja. Ilyen impulzus kreatív vagy romboló lehet: közönségesen romboló, mert az érzőlélekből emelkedik fel, azaz a saját érzékfeletti forrásával ösztönösen szembenálló lélekből. Nincs imaginálás, mely ne a megvalósulása felé haladó realitás csírája ne lenne: egy majdnem mindig a gondolat eredeti természetével polárisan ellentett impulzusból mozgatott csíra. A közönséges imaginálás ilyen impulzus közvetlen gondolkodásként való kifejeződése: a képzetalkotás. Ez a képzetalkotás azonban akarat által vezérelt és nemszubjektív tartalmakért meghatványozottá lehet. Az aszkéta megérti majd, hogy nincs olyan alkotás, mely ne rendelkezne kezdeti csíraként a gondolat imaginatív hatóerejével, amennyiben a szubjektivitástól megszabadulóban van.
Szokásosan az imaginálás a spontán vagy ösztönös akarati elemnek köszönhetően - mely hozzátartozik - dinamikus, mivel a pszichofiziológiai természethez van kötve, s ezért szubjektív. Amikor a tanítvány az imaginálás akarati elemét a természettől megszabadítani törekszik, hogy belőle objektív erőt képezzen, épp ezzel a nehézséggel találkozik, hogy ui. az imaginálás folyamata elveszti a spontánság hatóerejét, amidőn formáját a tudat határozza meg: elhatározottan akarva, elveszti az erőt, amit természettől hord magában. Az aszkéta művészete abban áll, hogy az akarattal éleszti újra az imaginatív impulzust: áramlatának az eredeti erővel való újraösszekapcsolásával a spontánságból akarati áramot képezve, mint amilyen ténylegesen, eredetileg.
Az imagináció diszciplínáját a figyelemnek meghatározott képzetekre történő odaadása útján kultiválja, amíg ezek egy sajátos érzést nem keltenek. A képzetalkotás kezdeti imaginálás, rendszerint az érzőlélek használja, vagy az értelmi- és kedélylélek: mindenesetre az imaginatív gondolat kezdeti mozzanata. Az érzelem szubtilis módon kondicionálja, a diszciplínával meg kell szabadulnia ettől, hogy az a felkeltett imaginálásnak megfelelő érzésnek adjon helyt.
Az imaginatív képesség nevelésére szolgálnak: a) kontemplatív mozdulatlansági állapot alapján engedni át magát az ember kozmikus története Szellemtudomány által leírt képei hatásának; b) az ásványi vagy a növényi természet kontemplációja (ld. TISZTA ÉSZLELÉS); c) egy meghatározott szellemi tartalom szerint képet felépítve és azt kontemplálni: mozgását táplálva; d) egy színt érzéki hordozójától absztrahálva, mely által rendesen megnyilvánul, imaginálni úgy, hogy nem-érzéki tartalmát kontempláljuk: utóbb két szín egymás mellett imaginálható, pl. a piros és a kék és szubtilis viszonyukat - aminek elevennek kell születnie - észlelni. Fontos gondoskodni arról, hogy minden képnek a lélekben egy meghatározott érzelemmel rezonálva legyen meg a kiteljesedése. Ez az érzés a Szellemnek, mely a fizikaiig hatol, nyit kaput.
Az imaginatív diszciplína a képek legtágabb megválasztási és független használata képességét hozza magával egy erő szigorú ellenőrzéséhez fordulva, aminek számára mindazonáltal a megnyilatkozásbeli maximális autonómiát kell egyszersmind biztosítani. Ezen a ponton tudatos önkényről kell szólni: az imaginatív dynamis kifejeződése lényegében a magasabb belső élet áramlásának felkínált közvetítés, amelynek a személytelensége számára a lélekben a határtalan mobilitás által biztosított az adekvát kapu.
Ilyen erő áramlásával a tanítvány a teremtő természetével azonos belső életelemet tesz magáévá: a belső Mágia első formájával rendelkezik. Úgy mondhatjuk, hogy az új idők Mágiája, mert a lélek belső logikájára épül: az emberi tudatos megváltásának, s az etikai-szociális folyamatok reális fejlődésének csírája, amennyiben a tudatban a fogalom ősképi hatóerejének, azaz a közönséges gondolat eredeti szintézise princípiumának felel meg. Az az imaginálás ez, amit az antik aszkétának nem kellett megszabadítania, mivel nem kötődött idegrendszeréhez, hanem magából a pszichoszomatikai kondícióból adományként áramlott hozzá: az ő művészete a neki odaadás, vagy a benne elmerülés, vagy az általa való kitörés volt.
A modern tanítvány előtt ellentétes feladat áll: az imagináció megszabadítása a pszichoszomatikus kondíciótól. Ezzel kozmikus folyamatot tapasztal saját magában. Elmondható, hogy ami emberileg és egyetemesen létezik, hatalmas kozmikus emberfeletti imaginációk archetípusok szerinti ásványiságig való lesűrűsödése. Ilyen imaginációk természetesen még alapvetőbb kreatív hatalmakat tudhatnak maguk mögött: kozmikus Entitások Inspirációját és Intuícióját. Épp hogy elkezdünk megérteni egy növényt, ha benne egy emberfeletti gondolat megvalósult imaginációját ismerjük fel: az ember ugyanis legfeljebb egy gépbe képes csak lefordítani a maga objektív kép-hatóerejét, ami élet nélküli tárgy, ahogy élet nélkül való a közönséges imaginatív gondolata, mivel nem tapasztalja az agyiságon túl.
Így a betegség egy inkarnált tudaton kívüli imagináció. Egy a testi állapothoz kapcsolódó erőteljes imagináció képezi alapját, melyen át a Szellem egy meghatározott következményre törekszik. Ilyen imagináció birtoklása a gyógyulás princípiuma. A maga megvalósult gyógyulását imaginálni képes tapasztaló már mozgásba hozza a gyógyítóerőt: természetesen önismerete, s ezért betegségének karmikus okai kell hogy vezessék. Ha eljut baja metafizikai okainak felismeréséhez, tevékenykedhet saját magán: a pszichikai analízisétől azonban merőben eltérő felismerésről van szó. Egy ilyen kutatás során is abból áll a módszer, hogy ismétlések és ritmus útján meghatározott kulcs-képeket hívunk életre.
A tapasztalónak, aki autonómiát szándékszik adni a teremtő imaginációnak, mindenekelőtt a koncentráció és meditáció művészetét kell ismernie. Az imaginációt az asztráltesttől, a kama rupa-tól úgy szabadítja meg, hogy maximális ellenőri hatóerővel irányítsa: ilyen kontroll azonban, amint jeleztük, az, amely rendesen letompítja spontánságának hatóerejét: de épp ezt a spontánságot törekszik az asztráltest újraélesztése hordozóeszközeként alkalmazni a tapasztaló: úgyhogy ez a maga részéről a magasabb imaginatív képességet fejezze ki.
Az akart imaginálásban intim, magánál az imaginálásnál hatalmasabb valami tevékenykedik. A szabad imaginálás akarat révén aktiválódik, sokkal inkább, semmint akarati erőfeszítésből: ez megbénítja erejét. Egy kép akkor lesz dinamikussá, amikor érdekmentesen kontemplálhatjuk, mint egy már elkészült festményt. A maximális erővel, de az elhatározás abszolút hiányával, egy taoista típusú nem akarással kell akarni: ami természetesen nem jelent taoista diszciplína szerint akarni, hanem a gondolat testetlen mozgása erényének alapján oly intenzíven, mintha csak testi volna: azaz a gondolat rózsakeresztes diszciplínája szerint.
Az imaginációt a koncentráció és a meditáció által gyakoroljuk. Ha megfigyeljük, a koncentráció lényegében imaginációs gyakorlat: ugyanúgy a meditáció olyan imaginálás, mely eredeti összhang szerint fűzi össze a gondolatot az érzés és az akarás szubtilis erőivel.
Az az aszkéta, aki az imagináció birtokában van, az Isteni Mágia princípiumával rendelkezik. A maga bárminemű megvalósítása a ritmikus és ismételt imaginatív gyakorlat útján válik lehetővé számára. Az az aszkéta, aki a devóció erőinek hiányát érzi, imaginálhatja a devóciót, annak hatóerejét, tartalmát és saját benső életének annak köszönhető átalakulását. A Szellemi Világnak való szentelésünk mindig beható imaginációként indul. Nincsen valóban benső megvalósulás, mely mindenekelőtt imaginatív opus ne lenne.
A döntő benső műveletekhez az imaginálásnak a maga kozmikus eredetéből kell merítenie: így válik csak tisztává, szabadul csak meg a szubtilis egóikus impulzusoktól, amiket szükségszerűen magában hordoz. Ha nem küszöbölné őket ki, démoni imaginatív mágiának adnának helyt. Az aszkétának rendelkeznie kell a tiszta gondolattal és jártassággal a megismerési úton, nehogy az egoikus imaginálás mediánikus ösvényeire keveredjen.
Végül is mindenki azt valósítja meg, amit igazából imaginál: mindenki arra talál önmagán kívül, amit imaginatíve táplál a maga bensőjében. A tisztátalan ember, nem lehet, hogy ne tisztátalanságot találjon magán kívül. A tiszta mindig azzal találkozik, ami tiszta.
Az a gondolat, amit igazából gondol az ember, nem a racionális, hanem az a gondolat, mely az élet töltetét hozza magával: az imaginálást. Közönségesen azonban az érzőlélek vagy asztráltest imaginálása, azaz a testiség szerinti visszhangzásra kötelezett léleké. A racionális gondolat mindig annak kodifikátora, amit valójában az ösztöni élet töltése szerint gondolunk. Rendszerint a szubjektív érzésből, a pszichéből, a testi természetből jön ez az élet-töltés. A tanítvány feladata, hogy az élet forrásából magából való kiáramlását tegye lehetővé; az imaginálásnak neki kell helyreállítania objektív élethatalmát.
Nem a külső szituáció, mely pszichikai állapotot szít, hanem a pszichikai állapot az, mely a külső szituációba vetül. Az imagináció ebben az értelemben a teremtő erő. A rosszat, a tévedést, az aggódást, a vágyat teremtheti, annak ajándékozván hatóerőt, ami a lelket, a testet szétrombolja. A fizikai baj, amint említettük, megvalósult tudattalan imagináció. Azonban mialatt a destruktív imaginálásnak van egy közvetlen ereje, mely a természetből, azaz a természettel egy egóból jön, a teremtő vagyis felemelő vagy gyógyító imagináció az akarat tudatos elhatározását követeli meg. Eleinte erőfeszítéssel jár ez az elhatározás, mivel a képzetalkotásnak a pszichofizikai határtól való megszabadítása: az erőfeszítés azonban lassan, amint a tiszta imaginálás a maga határtalan spontánságbeli hatóerejével megszabadul a szubjektív természettől, kiküszöbölődik.
Azt mondhatjuk, hogy a Szellemi Világ hatalmas imaginációk révén táplálja az élőt. Az emberi imaginálás nem egyéb, mint ilyen imaginálás alacsonyabb vetülete. A modern ember egoizálja és szubjektívvé teszi az imaginációt, képzelődhet, de a gyakorlati síkon csak gépeket kreál, de esztétikai területen se produkál már csak élőelem nélküli, azaz a reális imaginálás nélküli, cerebrális művészetet.
Ahogy említettük, a koncentrációs és meditációs gyakorlatok az imaginálás felszabadításán munkálkodnak. Amint ilyen felszabadulást elér, a tapasztaló felelőssége önmaga és mások irányában komollyá válik annál a ténynél fogva, hogy kezdeti mágikus erőként az imagináció rombolhat, ha tévesen használják, vagy ha az egoikus természet által újra megragadva kikerül a tevékeny személy uralma alól. Az aszkéta önmagát és másokat súlyosan károsíthat, ha elégtelen jelenléte pillanataiban a felébresztett imaginatív erő feletti uralmát elveszti.
Az ok, amiért a Szellemi Világ bizonyos erőket nem engedélyez a tanítvány részére, a használatukkal általa okozható kár veszélye, mivel az egoikus természettől való igazi függetlenséget nem ért még el. Amikor az imaginatív hatóerő felébredt, a tanítvány élete a maga spontánságának folyamatos uralásában kell hogy álljon, egészen a legapróbb részletekig, - hogy ez a hatóerő ne az emberi fejlődéssel ellenséges erővé váljon.

A RÓZSAKERESZTES GYAKORLAT,
amit először Rudolf Steiner közölt (ld. Geheimwissenschaft, IV. fej.) röviden egy növény születésének és alakulásának imaginálásából és ennek az ember képével való összehasonlításában áll: utóbbinak nincsen meg a növény tisztasága és személytelensége, amennyiben tudattal és cselekvésbeli autonómiával megajándékozott lény, de ezzel másrészt az ösztönöknek és szenvedélyeknek való alávetettsége is együttjár, mintegy ellentételként. Az ember azonban aszkézis útján a lélekben és ezért a testben is ugyanazt a tisztaságot érheti el, mely a növényt jellemzi: a vérben, melynek heve az ösztönök és szenvedélyek hordozója, ugyanazt a tisztaságot valósíthatja meg, mint amely a növény zöld nedvében kering. A gyakorlat e pontján a vörös rózsa ölti fel az aszkéta metafizikai átalakulása szimbólumának szerepét: e virágban a zöld nedv a szirmok vörösévé válik. Ezt a képet intenzíven kell érezni (ld. A MEDITÁCIÓ c. részt). Majd rögtön fekete keresztet képzelünk el a megtisztított szenvedélyek és ösztönök szimbólumaként, középütt körben hét lángvörös rózsával. Ezt a végső képet kell kontemplálni, hogy a hozzátartozó érzést ajándékozhassa.
A gyakorlat - jól megfigyelve - gondolatot, érzést és akaratot mozgósít: a koncentráció, a meditáció és az imagináció műveleteit foglalja magába: a metafizikái tartalmak alapján, amikre imaginatív értelemben támaszkodik, a tanítványt igen messze vezetheti, bármilyen fokon álljon is, ha a nap során a koncentráció típusgyakorlatával és esetleg személyes fejlődése által igényelt párhuzamos diszciplínákkal kíséri. Egy bizonyos szinten a gyakorlat - az alsóbb asztrális áthatolására és a lélek életének orientálására képessé tevő nyugodt intenzitásra emelve - a tanítványt az emberiség láthatatlan vezetői Rózsakeresztesek Testvériségének nevezett Rendjével való kapcsolódáshoz vezetheti.

A FIGYELEMELTERELÉS HATÓEREJE.
Az a képesség ez, mely a mentális szférának egy alkalmatlankodó gondolat vagy lelkiállapot alóli kivonásában áll. Ez a képesség úgy érlelhető, hogy olyan gondolatmenetről, mely különösen magával ragadott, hirtelen egy számunkra érdektelen másikra váltunk át, s benne akartan elmerülünk, amígcsak magával nem ragadott: majd egy további gondolatmenettel ismételt elterelést végzünk. Ugyanígy járunk el egy érzéssel vagy lelkiállapottal is. Megvalósításakor a gyakorlat abban áll, hogy egy vonzó gondolatnak vagy érzésnek adjuk át magunkat egészen az ellenőrizhető alávetettségünk fázisáig: majd hirtelen otthagyjuk, hogy más, nem vonzó gondolatnak vagy érzésnek adjuk át magunkat, s ebbe ugyanazzal az odaadásunkkal merülünk el.
Mindaz, ami úgy foglal le, hogy képtelenek vagyunk lemondani róla, ez a baj, akkor is, ha látszatra szellemi impulzusokról legyen is szó. A jóság vagy moralitás impulzusa, ha autentikus, nem uralja az Én-t, mert kifejezése az Én-nek. A szellemi impulzusoknak is a tudatos elhatározás rostáján kell áthaladniok.
A jóság és nemeslelkűség impulzusait akkor vehetjük autentikusaknak, ha azok az asztráltest alacsonyabb impulzusainak átalakításai: a lélek pregnáns életét alkotják, melyben lényegében az igazi Én fejeződik ki. Az igazi Én-nek a világbeli jelenléte már átalakító művelet: e művelet bármiféle formája az Én relációja, mely nem kerekedhet az Én fölé. A reláció erénye a Szellemtől ered, s nem jöhet moralista rajongásból: ez majdnem mindig a Szellem tettetése, szavalása.
Az akart figyelemelterelés gyakorlatának feladata, hogy a lelket ne csak a Szellemmel ellenséges erőktől (Ariman); de a szellemi szavalásáétól (Lucifer) is megszabadítsa.
Egy morális impulzus használata is jogosulatlanná válhat, ha nem az Én, hanem az asztráltest vágyásának elhatározásáé. A moralitás tudománya mindenekelőtt a Szabadság Tudománya, azaz az Én Tudománya. A világ igazi bajai egy nem az Én, hanem az ellenlábasától használt moralitás termékei: egy moralitás, aminek dialektikusan semmi se vethető ellen, de lényegében megtévesztője az embernek, s az emberinek szisztematikus elidegenítője, mivel csak formális: szisztematikus tartalma nem a testvériség szelleméből, hanem az averzióéból ered.
A figyelemelterelés gyakorlata a koncentráció által termelődő erők katarzisa. A koncentráció eredményeként létrejövő hatóerőt az Én személytelen irányításával kell összekapcsolni. Ezen az úton érti meg a tanítvány a szubjektív vagy mentális koncentrációtól a Magasabb Én személytelenségét hordozó mélykoncentrációba történő átmenethez szükséges sarkalatos átváltás igényét.
Amikor elég erősek vagyunk, a gyakorlat elkötelezettebb formáját kísérelhetjük meg egy gyötrelmes gondolatba való akaratlagos elmerüléssel, amígcsak az illuzórikus gyötrelmes tartalmat nem észleljük. Ha ebben az értelemben egy telítésre jutunk, egycsapásra elvonjuk belőle magunkat, hogy egy vele ellentétes tartalmú gondolatba merüljünk: majd azonos műveletet végzünk vele: a formális struktúra hatványozását, egészen a tartalom átjárásáig. A gyakorlatot a két tartalom belső párhuzamba állításával zárjuk, aminek előállítására azonos erőt mozgósítunk.
Ugyanebben az irányban egy további gyakorlat a következő. Elképzelünk egy szituációt, mely közönségesen egy meghatározott érzésre kényszerít, mint ellenállhatatlan megfelelőjére és ilyen érzés eltiltásában gyakoroljuk magunkat: a szituációt imaginatíve az abszolút megingathatatlanság állapotával fogadjuk.
Ez a gyakorlat, mely látszólag egoisztikus érzéketlenség egy fajtájának kultiválása, mégis érzékenységet segít ébreszteni oly szituációk irányába, amik rendesen azért hagynak közömbösen, mivel az egónak nem ellentmondók. Vannak a léleknek semleges vagy homályos zónái, amikben a Szellem elleni legmélyebb oppozíciók gyökereznek: hozzájuk azáltal jutunk el, hogy azt az érzékenységet uraljuk, amin keresztül azok közönségesen az egót manőverezik.
A léleknek az a része, mely azért marad kizökkenthetetlen, mert sötét, közönségesen annak a résznek a révén tartja fenn hatalmát, mely az emóciók és a szenvedélyek formájában reagál. Ezzel kapcsolatban érthető, hogy mennyire fontos abban gyakorolnunk magunkat, hogy mások szituációit úgy tekintsük, mintha a sajátunké lennének és a mienket, mintha másokat illetnének. Egy ilyen gyakorlatnak nem annyira a morális tartalom az értéke, mint amennyire dynamisának módszere.
Az erő világossága a lélek mozgásainak olyan szigorú logikáját igényli, mint egy matematikai tételéé. A spontánság a kreatív hatóerő, végtelenséggel megajándékozott, mely a determinált legyőzését hozza magával, de épp ezért mindenekelőtt a szigorú meghatározottság birtoklását.

AZ ÖSZTÖNÖK.
Az ösztön a psziché alapimpulzusa, mely az Én ellenére parancsolólag nyilatkozik meg, sőt, eljut oda, hogy az Én-t használja fel. Az akarati szférából vagy a mély asztrálisból uraló ösztönök csoportja az, ami igazán erőként nyilatkozik meg az emberben: a legnagyobb erő, amivel csak rendelkezik. A gondolat az értelem fényét hordja magában, az ösztön átalakítása ideáját, de hiányzik belőle az ösztön ereje. A koncentráció és a meditáció művészete a gondolat megerősítésében áll úgy, hogy azt egy ösztön hatóerejéhez juttassák. Ez a gondolat az érzés és az akarat dinamikus szintézisévé lesz: ezek lényegében az iskolázás következtében kerülnek ki az ösztönök dinamikája alól.
Az Én ösztönök vonatkozásabeli autonómiájának problémája az Én-nek a valódi emberi állapot potenciális erőivel való viszonyának problémája: egy lehengerlő ösztön rombolóerő ennek az állapotnak a számára, egy uralt ösztön építőerővé lesz, sőt, a döntő erő. Könnyen megérthető, hogy az ösztönök irányában való autonómiát nem rögtönzi az ember: a koncentrációnak és a meditációnak köszönhetően kezdhet biztos alapokon kialakulni.
Amikor egy minimális belső függetlenséghez jutunk, abban gyakorolhatjuk magunkat, hogy az ösztönökön keresztül, azok hatóerejét felhasználva működjünk: arról van szó, hogy ebbe a hatóerőbe, mint valami akartba illeszkedjünk. Az imaginatív módszerrel készülünk elő, meghatározott ösztönt idézve fel: intuitív gyorsaság és imaginatív hatóerő kellenek a felidézett ösztöni áramlat észrevételéhez és abba belevetjük magunkat, de az ne rántson magával, hanem fölébe keveredve menni túl rajta úgy, hogy a már meglévő áramhoz az irányító akarat elemét fűzzük. A dinamikus imagináció és a szubtilis észlelet kineveléséről van szó, hogy megragadjuk az ösztöni áramot és azt önmagán túlra vezessük. Az ösztön sérelmes, mivel az Én-t fenyegeti és elnyomja: a művészet abban áll, hogy egy hatalmasabb Én-t bocsátunk az ösztöni áramba: az Én ,,többletét" helyezzük az alacsonyabb impulzusba úgy, hogy irányát átfordítsuk. Egyfajta belső judóról van szó, ami nem csak az Én ösztönök feletti uralmát, hanem a Szellem közvetlen hatóerőiként való újjászületésüket készíti elő. Az ösztönök hatalma újra az Én eszközévé válik.
Ezt a lehetőséget egyidejűleg az akarat gyakorlataival készítjük elő. Az akarat a koncentrációs és meditációs gyakorlatokon át erősödik, de a tiszta cselekvés gyakorlatával közvetlenül egy erőszintre lehet emelni; e gyakorlat abban áll, hogy a mindennap rutinjától nem igényelt kötelességeket írunk elő magunknak: egész egyszerű és jelentéktelen cselekvéseket, amiket az előre elhatározás és a kivitelezés pontos megfeleltetésével kell megvalósítani: még eredményesebbek, ha az előre elhatározás és a kivitelezés között jócskán van idő, pl. 24 óra is eltelik. Az akaratában gyenge személy határozottan megerősödik, ha önmagukért való cselekedeteket hajt végre egy sor saját parancsa szerint, akár a nap egyik órájáról egy másikra ívelve, hogy a tunyaság köztes szakaszait vagy az erők abúliás szétszórtságát elkerülje.
Az új idők Mestere speciális előkészítő gyakorlatokat ad az ösztönökön átalakító módon működni képes hatóerőre. Idézzük például fel egy a vágytól megragadott emberről kapott impressziókat: képzeljük úgy el, hogy valamivel többet észleljünk annál, amit az alkalommal átéltünk; hogy megfigyeljük, hogyan fejti ki a vágy a hatását magatartására, fiziognómiájára: hogy érezzük a vágyat, de őbenne. Ezen a módon a tanítvány felidézi azt a vágyat magában, és ugyanakkor uralja is, mert elszemélyteleníti és objektívnek érzi. E gyakorlat kiegészítése, hogy felidézzük az egyént, aki elérte, hogy vágya kielégült és ezért derűs és oldott. Érezvén ezt a kielégülést, függetlennek maradva sérelmes aspektusától, ez az ösztönök szférájába történő további aktív behatolás.

AZ EMLÉKEZÉS GYAKORLATA.
A múlt meghatározott benyomásainak és belső szituációinak tudatos felidézése olyan erők folyamatának kontemplációjává lehet, amik annak idején elborították a lelket és amik azonban most objektív tartalmuk megjelenítőiként merülhetnek fel. A mnemonikus kontempláció egyúttal a ritmikus székhely (mellkas) érzékfeletti erőivel való összekapcsolássá lesz és a légzésnek az idegrendszertől való kezdeti autonómiájává válhat. A gyakorlat lényegileg a magasabb Én étertest ritmusában való jelenlétének teremt helyet, s ezért az idő szubtilis tapasztalatának felel meg, amennyiben a térbeli-érzéki formától - amiben megnyilatkozik - független éteri áramlás.
A gyakorlat a múlt egy eseményének vagy szituációjának felidézésében áll, hogy belőle kinyerjük a lelkiállapotot, amivel ott kapcsolódott; majd a lelkiállapot hozzákapcsolódó érzéki jelenséghalmaztól való elszigetelésével folytatódik, s ezt objektíven kontempláljuk, úgy ahogy - a gyakorlat befejezésekor - a koncentráció végső tartalmát kontempláljuk. Egy belső tartalom szándékos reprodukálása az akarat alapvető elemének felélesztésére irányul, mely az átélt tapasztalás során ugyan jelen volt, de tudattalanul, ezért nem asszimilálható módon. A tudatos felidézés során ezt az alapvető akarati elemet észleljük, ösztöni hatóerőként, amit a tudat magasabb erői megújítanak.
A lezajlott tapasztalatok emlékezésének gyakorlata a tapasztalónak módot ad, hogy az idő szövedékét az étertest ritmusaként észlelje, egészen a ,,zeneiség" szférájáig, ahol a magasabb asztrálisból fakad. Ez a zeneiség varázsolja el az ösztönök kígyó-elemét: valójában a tapasztaló az emlékezett esemény tiszta belső tartalmában lép közbe, mely állandóan tudat alatt jelen van és azt tudattartalommá alakítja, így az ösztönszféra alapvető megváltásának műveletét valósítja meg. Ezen az úton egyébként a közönséges memóriát is erősíti.

A NYUGALOM
a lényekkel s az eseményekkel való békeállapot - bármilyenek is legyenek -, ami a lélek igazi természetét jeleníti meg: hiteles a békeállapot, ha mindenekelőtt ott valósul meg, ahol a kontrasztok motívumai vagy a megrovás okai etikailag igazoltak. Lényegében: az egó etikai kifejeződésétől is elválaszthatatlan averzió szelleme kiküszöbölésének a lehetősége. Az averzió szellemének leküzdése nélkül sem valódi nyugalom, sem pedig szellemi útjárás nem létezik. Hangsúlyozni kell, hogy tényleg egy ilyen békeállapot - a kontrasztok ellenére - a lényekkel az, ami a szituációkat fejlődésre bírja és az emberi magatartásokat átalakítja.
Könnyű annak a nyugalma, aki azért nem reagál a világ rosszaságára és tévedésére, mivel megvan a vele való kiegyezés vagy pozitív együttélés képessége. Ez a nyugalom azonban nem a lélek ereje, hanem a természet uralta léleké: a lélek erejét színlelő tompultsági állapot.
A legjobban felkészült tanítványokat is méltatlankodás marcangolhatja s veszthetik el pillanatokra nyugalmukat, amikor a becstelenség, vagy a gonoszság, vagy az immoralitás megnyilatkozásaival találkoznak. Ezek korrekciója és a hozzátartozó szigor jogos, de a kísérő averziós szellem mindig megrontja őket. Le kell választani róluk az averzió szellemét, azt a jelenség megismerő átjárásának erejévé alakítva át. A leválasztás a spagíra egyik, az emberi küzdés hátterébe tekintés és az egészséges belső fejlődés számára esszenciális formája. A zűrzavaron belüli nyugalom nélkül nem adódhat érzékfeletti tapasztalás, sem pedig arra lehetőség, hogy embertársaink irányában akár igazságosak, akár segítőkészek legyünk.
Az averzió szellemével akkor lehet igazából szembeszállni, amikor legitim módon közösen nyilatkozik meg annak a jogos korholása érzelmével, ami igaztalan és gonosz. Ha ügyelünk magunkra és ezektől az érzésektől a gyűlölet impulzusát elvonjuk, úgy helyes lefolyásukat biztosítjuk: gyógyító rektifikálás eszközévé tesszük őket. A Szellemtudomány egyik technikája annak gyakorlásában áll, hogy a gyűlöletimpulzust a tévedés és a hazugság szelleme felé fordítjuk, leválasztva azt arról a személyről, aki hordozóeszköze. Módszertanilag fontos abban gyakorolnunk magunkat, hogy figyelembe vegyük a másik szempontját és ilyen értelemben igazoljuk is őt.
Amikor uraljuk a gyűlöletimpulzust - mely a legitim méltatlankodásban törekszik felmerülni -, megértéssel szemlélhetjük az eseményeket vagy a megvetést ébresztő személyeket. Ez a megértés adja a nyugalmat a léleknek és ilyen nyugalom a viszony, mely - ahogyan említettük - okkult értelemben fejlődésre bírja az eseményt vagy mások magatartását.
A nyugalom a lélek valódi természetét valósítja meg: nincs a léleknek mozgása, amely autentikus lenne, ha esszenciális kvalitása - a nyugalom - nincsen meg. Ez azzal ébred, hogy az elvetendő cselekedetek végrehajtóiban olyan Entitások által birtokba vett individuumokat vagyunk képesek meglátni, akiktől való megszabadulásra utóbbiaknak a meditációs diszciplína ad módot: a tapasztaló felfedezi, hogy azért képes megszabadulni tőlük, mert mások szenvedik el az alávetettséget. Ennek végső értelme, hogy felelősséget érez megérteni és segíteni azokat, akik alávetettség áldozatát viselik el, aminek legyőzésére szolgáló belső módszer birtoklására neki van meg a privilégiuma.
A megértésnek és megbocsátásnak mindenki felé, senkit se kivéve, az igazságtalan szituációk elfogadásának és elviselésének a megismerésből kell fakadniok: mint attitűdök vagy szentimentális hozzáállások nem tartósak, mégha nem is tettetések. Az átható gondolat eredményeiként azonban a valódi nyugalom, azaz annak a belső állapotnak hordozói, amiből egyedül fakadhatnak a tévedést kiküszöbölő helyrehozó akció energiái.
A tudatos békét mindenekfelett azoknak az eseményeknek vagy lényeknek megismerő áthatása révén érjük el, akik legszigorúbb ítéletünket, s ezért averziónkat keltik. Ahogyan nem lehetünk averzióval egy természeti jelenség felé, nem érezhetünk averziót a karma eseménye miatt sem. Az, ami másoktól kiindulva szemrehányást és méltatlankodást kelthet, mindig a karma terméke, azaz az ösztönös impulzusoké és temperamentumé, amik miatt az emberek bizonyos cselekvésekre vagy egy bizonyos magatartásra vezettetnek: nem a Szabad Szellemükből jön. Mindenkit a dharma törvénye szerint igazolni, mely őket a karma révén uralja és a hozzátartozó meggyőződés, hogy az igazságban vannak, ez a lényekkel való megenyhülést és békét építi ki, ami a lélek autonómiájának a princípiuma. Ennek egyedül van meg a hatóereje, hogy részrehajlás és pártosság nélkül gyógyítsa az igazságtalanságot és az emberi tévedéseket. Egy helyénvaló szigorúság nem mondhat le a belső háttér észleletéről: csak a megismerés nyugalmából és az emberi alanyok igazi mozgatóinak megértéséből jöhet.
A kellemetlen esemény megértő kontemplációjával egyesített nyugalom okkult értelemben korrigálja a tévedést: a testvériség erőit a nézeteltérések és a harc kifejezésre juttatásán túl fejleszti. Mindenkivel békében kell lenni, hogy a lélek életének Küszöbe ismertté váljon. ,,Minden úgy történik, ahogy mennie kell" - a bölcsesség, amiből alapvető nyugalmát meríti a tanítvány: a művészet nem meggondolatlanul szembehelyezkedni azzal, ami történik, vagy célul tűzni ki, hogy megakadályozzuk, ami történik, ehelyett az okok eltávolításában közreműködni, amik miatt a kellemetlen dolgok megtörténnek. Ezek az okok mindazonáltal mindig szellemiek és szellemi akció útján ott kell eltávolítani őket, ahol erednek. A jelenkor igazi baja az eredeti cselekvők hiánya, azaz olyan akció hiánya, mely az okok síkján mozgat: ez tényleg jóval nehezebb feladat. Aki valóban ennek az akciónak szenteli magát, magasabbrendű nyugalmat szerez, melyre a rituálisan munkálkodók feladatainak inspirációjaként van szüksége.
Gyakorlatilag a nyugalom a lélek spontán állapota, mikor valódi - a testiségtől független - természetét valósítja meg. Ha ilyen módon objektív entitásként észlelhető, a nyugalmat mint természetes állapotot kell működésében meghagyni, amivel előzőleg tudattalanul szembehelyezkedtünk: most olyan mértékig intenzifikálható, hogy a világon semmi se képes kimozdítani többé. A valódi érzékfeletti tapasztalás előfeltételének kell felismerni ezt a megváltoztathatatlan nyugalmat.
Bizonyos pillanatokban a belső hallgatásban kell összeszedni magunkat és engedni alászállani annak nyugalmát, amik eredetileg, emberi attitűdök nélkül vagyunk: annak lenni, amilyenek vagyunk, egész a tenziók kimerüléséig, amik valójában nem az Én, csak annak számára léteznek, ami nem az Én. A nyugalom az az alap, amiből - anélkül, hogy tudnók - mindig kiindulunk. Lenni már azt jelenti, hogy nyugodtnak lenni: arról van szó, hogy tudjuk is. Arról van szó, hogy az legyünk, amik alapunk szerint vagyunk.

RÓZSAKERESZTES METÓDUS.
A nyugalomnak bármely pillanatban lehetségesnek kell lennie, bármilyen körülmények közepette is. Elő kell tudni - önmagunknak intézett parancs szerint - idézni, amire aprólékosan kellett felkészülni. Az autonómia és az elszakadás állapotát, ami az intenzív koncentrációra következik, már birtokolnunk kell. A felidézett autonómia és elválasztás ezen állapotának mindenkor elégségesnek kellene lennie a nyugalom helyreállításához.
Ha a szituáció annyira túlerő-állapotot mutat, hogy ilyen önmagának adott parancs csak részlegesen, vagy csak felületileg érvényesülhet, úgy az asztráltest esszenciájába való hátrálás rózsakeresztes metódusa tanácsolható. Egyszerűsített kifejezéssel, a művészet ,,állani", ,,engedni", mindent hagyni, nem ellenállni. Az ellenállás: a tévedés.
Visszautalunk a belső júdó fogalmára. Nem eszközi képről van szó, hanem precíz módszerről, mely az asztráltestnek az Én-nel való kapcsolatában ma jelenlévő erőket hívja fel, ezért semmi közük a voltaképpen júdónak mondotthoz. A nyugtalanság minden formája lényegében csak asztrális impulzusoknak az Én-feletti illegitim túlsúlya: ezek az impulzusok, ha nem uralnák az Én-t, erőiként lépnének fel.
Az, amit alkalmasan belső júdónak hívunk, a szoláris aszkézis által számításba vett módszer, amennyiben az asztrális eredeti mozgásának helyreállító diszciplínája, mint a megmásulás erőinek magában a megmásulásban történő hasznosítása. Ez a módszer a nyugtalanságba való még alaposabb elengedésben áll, túl azon, ami annak lelket-megragadása, egészen addig a lehetőségig, hogy az impulzív áramhoz egy akaratlagos erőt csatlakoztassunk.
Ne felejtsük el, hogy akarat és impulzivitás a lélek ugyanazon erői, különböző fennhatóság alatt. Az első mozgás elfutni a megragadás elől: engedni, magán a megmásult nyugalom határán túlra: itt beilleszkedni, vagy beilleszteni a gyakorlatok által már kinevelt imaginatív-akarati áramlást, úgy, hogy önmagunknak abba a mély zónájába ereszkedjünk alá, ahol az erők eredeti kohója található.
Az önmagunk hagyása, a szubtilis engedés, a megszabadulás és egyidejűleg júdószerűen tevékenykedni, okkult szempontból a Buddha permanens erőivel való munkálkodás; ezek ma az emberi bensőben az érzékitől való megszabadulás képességét kozmikusan élesztik az érzéki tapasztalaton belül. A Buddha eredeti hozzájárulása, mely az antik világban az aszkétának az érzéki tapasztalat feltételeinek elkerülésére irányult, ma az érzéki által megragadott lélek pozitív impulzusává válik. A buddhai folyamatok ilyen értelemben a lélekben ma valódi funkciójukat fejtik ki: együttműködnek a Logoszesszencia Én-beli akciójával: a Krisztushoz nyitnak utat.
A megmásult nyugalom határa az Én-nek a szükség állapotától, azaz a nyugtalanság által előhívott mélyebb erői révén érhető el: ezek rendszerint a nyugalom tudattalan újrahelyreállításán dolgoznak - az éteri-fizikai szervezet kárára: ilyen nyugalom fiktív, mert nem az Én asztrálisbeli akaratlagos akciójából ered, hanem az Én ilyen akció tekintetében való elégtelenségéből, s ezért megerősíti az asztrálisnak az alsóbb természettől való azt a függését, mely a nyugtalanságot újratermeli.
A belső júdó a megmásult nyugalomba történő akart alámerülés révén - azaz ugyanazokkal az Én-t automatikusan magukkal rántó nyugtalanság-erők által - jut el az Én még alapvetőbb erőinek felszabadításához. Ezen az automatizmuson kell úrrá lenni: ez az ösztöniségből az imaginatív akaratba való funkció-áthelyezés, mely a júdó-típusú engedés módján lehetséges: ez felel meg a ,,Legyen meg Isten akarata" módszere - végső értelméig vezetett attitűdjének.
Ez az attitűd rendszerint az inercia passzivitása: lényegéből kell ezen túlra segíteni, az iners passzivitás hatóerejéig. A passzivitásnak ez az önmagán túlra vitele, a mélységbe, egészen a fizikai testiséget szervezetileg uraló lét érintetlen gyökerének az eléréséig történő alászállás. Az Én-nek ez egy igen fennkölt magasságából merített - alapvető jelenléte.
Az igazi nyugalmat érj ük el, amikor a lélek aranyzónájává lesz, hová a tapasztaló mint varázsos tájba vonulhat el, hogy a körülményektől, ha azok már nyomasztókká válnak, függetlenedjék: mint egy színész, ki elhagyja a színt, hol nehéz szerepet alakít, mellyel azonosul, majd magára talál, a világ funkcionális irrealitását valósítván meg, melyet éppen elhagyott: az irrealitást, aminek a fájdalom és a halál az emberi mértékei. Az élő nyugalom valóban ezeknek metafizikai tartalmát - a mélységes békét - valósítja meg.
Ilyen lehetőség híján a nyugalom problémája mindazonáltal megmarad, amíg az ok fennáll, ami miatt a nyugalom elveszett: amikor a nyugtalanság egy konkrét szituációból ered, mely nem változik, vagy súlyosbodik, vagy határidőre vár bennünket. Ennél a szituációnál arra utalunk, amit a KARMA és a FIGYELEMELTERELÉS HATÓEREJE és az ÖSZTÖNÖK megváltására vonatkozó fejezetekben mondunk.

A LELKI ATARAXIA
az abszolút nyugalom tapasztalatát követi: annak lehetősége, hogy a világ rosszaságát elítélő és averziós maradékérzések nélkül kontempláljuk, hogy a megismerés tiszta relációjával és odaadásunkkal válaszoljunk: ez premisszája a Beavatásnak. A metafizikai mozdulatlanság ez, amiből az asztráltest erejének maximuma származik.
Lényegileg, a magasabb Én radikális jelenléte ez, mely a testi szférában az idegrendszernek az asztrálisra - mely általa a tudattal való viszonya révén mozgat - vonatkozó immobilitásában valósul meg (ld. AZ ÉRZÉS ASZKÉZISE): mennél jobban különül el az idegrendszer az asztrális mozgástól, annál inkább fakad ebből a maga eredeti ereje.
A metafizikai immobilitás az Én műve, de az idegrendszer immobilitásaként ugyanaz az asztráltest közvetíti ott, ahol ez az agyi mentálisban közvetlenül ragadja meg az idegrendszert a gondolat útján. A gondolatok folyásának feltartóztatása, mentális csend ezért az elindulás. Célszerű emlékeztetni arra, hogy nincs olyan tapasztalata a magasabb asztrálisnak, mely ne az Én tapasztalata lenne.
Az asztrális autentikus tapasztalata mindig az Én tapasztalata: mindenképp az Én az Alany, az asztrális nem látott tapasztalója. Ahogy a ponty nem téved el, sem az átlátszó, sem a sötétes vízben, sőt mindenképp uralójaként mozog saját elemében, úgy az Én se téved el sem a felsőbb, sem az alsóbb asztrális világban, sőt, biztosan mozog bennük: mennél jobban merül bele, annál inkább uralja.
Az asztrálisnak az ataraxiája az Én-nek az a tapasztalata a lélek életének központjában, amit más fejezetben az immobil erőhatalom örvényének, vagy az örvényszerű immobilitásnak hívunk. Ez az asztráltestnek az érzékivel való kötelék nulláját valósítja meg: ténylegesen az asztráltestben annak eredeti természetét kelti fel. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a köteléke az, mely a fizikai és étertest és az Én magasabb áramlatai vonatkozásában rombolóvá teszi, érthető, hogy a köteléknek a mentális csend által közvetített megsemmisítése a Szoláris Mágia princípiuma. A Rózsakeresztes meditáció értelme úgy fogható fel, mint a növény tiszta asztralitásának kontemplációja: ez tiszta és őseredeti, mert nem inkarnálódott a növényben: amilyennek az aszkétáénak kellene lennie, ám inkarnálódottan.
Ami az embernek igazán hiányzik, nem az Én-erő, melynek az egó formáiban bővében van: az Én-nek az asztráltesttel vagy az eredeti lélekkel való viszonya hiányzik valójában, mely utóbbiba vakon merült bele, hogy a vágy testeként használja, azonban mindig az sodorja magával: melyet mint Én-t valójában az asztráltest használ: melynek valódi természete isteni.
A teremtő lemondás az asztrálisnak akaratlagosan megvalósított ataraxiája: a látszatértékektől való elszakadás, aminek semmi köze a kvietizmushoz vagy a tamas-i inerciához, amennyiben a mélységes nyugalomteremtő erő: elsöprő fergeteg mindarra, ami érzéki és tehetetlen, azaz rajas-i és tamas-i.
A gyökeres megnyugvás a megjelenéstől való abszolút függetlenség: a határtalan önmagábamerülés mint egy szakadékba zuhanásra hagyni magát, aminek a testtel vagy a pszichével való semmilyen kötődés nem képes szembehelyezkedni. Abszolút alászállás ez, mely mindennemű akadályt ignorál, minden tisztátalanságtól eloldódik, mindennemű szenvedéstől megszabadítja magát egy eredeti ,,nem lenni" erőhatalom szerint, mely az igazi lét. Valójában a fizikai testen belül tevékenykedik az ember, kimerítvén a fizikai hordozói szükségességet egészen egy azt illető radikális idegenségig, amik konstitucionálisan vagyunk. Ebbe az idegenségbe fogadjuk be az Erőt, mely a pszichét és a testet uralja.
A művelet a lélek konstitucionális bajának, ami lényegében a vágy, mozgásképessége megszüntetésében áll. Az alapba alászállás az asztráltest alsóbb kötelékeitől történő egyre szubtilisebb felszabadulás: kötelékek, amik folyton újratermelik a saját eredeti erőik inverzióját, ezért a szereteterő gyűlöletté, az odaadás képessége vágyássá lesz. Van lehetőség a pszichofizikai regenerálásra, de azzal a feltétellel azonban, hogy legyen meg a bátorság helyreállítani az asztrális számára annak eredeti tisztaságát: ami épp egy alászállás üres mélységébe, minden támasztól, ami nem az Én tiszta ereje, mentesen.
A szakadékba alászállás bátorsága, aminek alján támasz nélkül találja meg az abszolút stabilitást. Mindazonáltal olyan bátorságról van szó, mely az aszkézis kvalitatív elemének előkészítéséből jöhet: a moralitást, hűséget, folytonosságot magába foglaló Műnek-szentelés.
A Rózsakeresztes-utat a lélek, vagy az igazi asztráltest az Én axiális hatalma általi mélységi tapasztalata jellemzi (Ld. A KERESZT HATÓEREJE). A Rózsakeresztes gyakorlat elsősorban utat nyit az isteni asztrális vagy a lélek intim szövedéke normális tudat számára ismeretlen tapasztalatához. Az ember valóban magában hordja a Mennyek Országát, de ignorálja: nem az Én centrális impulzusa hiányzik neki, hanem az Én kereszti tapasztalása a lélekben: a ,,Szűz", vagy Ízisz-Szófia tapasztalata hiányzik, s ezért a lélek androgínikus igazi természetéé. Az Én tiszta hordozóeszközi ereje közönségesen dialektikus tudatként korrumpálódik.

IMA.
Ahogyan a meditáció a lélek Istenihez történő felemelkedésének procedúrája magának az Isteni céljára, úgy az imádság hasonló felemelkedés, de az emberi kívánság szerint. Ez az igény azonban tiszta ideális elhatározás: ahol a psziché vagy az egoikus mentálisé - nincs értelme.
Az ideális elhatározás az Istenihez fordul, akciója számára egyidejűleg ajánlatként és támaszaként. Az elhatározás ideális ereje a szubjektív vagy egoikus határ legyőzésének mértéke, hogy az ima objektiválási hatóerőhöz jusson. Az egó-hoz kötött imának semmi ereje sincs: ha egoikus kötése dacára célhoz jut, ez érzékalatti Hatalmak engedménye, akik azzal a feltétellel segítenek, hogy uralkodnak a kérő lelkén, egy alacsony - a Szoláris Mágiával sarkalatosan ellentett - mágia szerint. Ily módon ,,paktum"-ot kötnek, amelynek következményei alól a szerződő emberi fél csak nehezen vonhatja ki magát.
Lehet hagyományos imákkal imádkozni, vagy még hatásosabban egyszerű mély szándékkal. Ezt a mély szándékot, ami szavak nélküli imádkozás, nehezebb megvalósítani, mert dialektikus támasz hiányában könnyen gondolatok és érzések szubjektív határ túlhaladására képtelen zavaros keverékévé válhat. A szándékot valóban a lendület, a világosság és a folyamatosság tisztaságára kell emelni, hogy az a kommúnió valósuljon meg, amitől az Isteni válaszának biztossága elválaszthatatlan.
A szavak nélküli, mély szándék szerinti imádkozásban gondolat, érzés és akarat egy egyetlen idea szerint emelkednek fel, melynek a koncentráció intenzitását kell elérnie, hogy megtartsa az erő objektiválásához szükséges tisztaságot és kontinuitást. Egy meghatározott pillanatban az aszkéta felemelkedési erejében a felidézett Istenié mozgat.
Meg kell az Isteninek hagyni az ima közvetítésének használatát, hogy ő legyen az, aki meghatározza annak formáját. Annak formáját, amit az imában kér, ne az imádkozó aszkéta határozza meg, hanem azok az Erők, akikhez fordul. Fontos, hogy semmit ne kérjen magának, amit nem maguk az Erők sugallanak számára. Kezdheti az imával, azért, hogy sugallják, mit kérjen, ha közvetlenül nincs meg az intuíciója. Azonban a tárgy nélkül való ima a leghatásosabb, mely a valóságban az Isteniért, s következésképpen az emberi közösségért tevékenykedik.
Az ima a kollektív karma változásai érdekét szolgáló emberi közvetítés: végső tartalmának ezért az akarat gyökérzeti erőivel van dolga, aminek révén nyilvánul meg az egyéni karma. Az ima misztikus hatóereje ugyanis a személytelenné tett akarat hatóereje. Mint a Szoláris Mágia magasabb formája, mely a karma evolutív változásait serkenteni képes, az ima belevonja a Szoláris Princípiummal, vagyis a Krisztussal, a rózsakeresztes nyelvhasználatban a ,,karma Urával" való kapcsolatot. Ezért az intenzív, tárgy nélkül való ima az ima leghathatósabb formája.
Az ima és az aszkétikus opus közötti kapcsolat úgy létesíthető, ha megértjük, hogy a meditáció az ima legmagasabb foka és hogy ami a meditációban Élet Fényeként gyullad fel, ugyan az Én iniciatívája kelti fel, de azáltal lehetséges, amennyiben a Szellemi Világ elhatározása válaszol rá.
Az aszkétikus-mágikus opus-szal való kapcsolat megvalósítható, ha észrevesszük, hogy az ima erői a karokon és kezeken haladnak keresztül és hogy az imára kulcsolt kezek az ima hatóerőinek vezetékei. A kezek az individuális gondolkodásnál és érzésnél sokkal több alázattal gondolnak és éreznek, mert az Individuálisfeletti bennük közvetlenül, az agyi közvetítéstől függetlenül fejeződik ki: egy felidéző bölcsesség halad rajtuk át, mely a közönséges gondolatnak nem sajátja még. A kezek egy erőkört nyitnak és zárnak, melyben a Kozmosz végtelen Hatalma van jelen: áldani és gyógyítani képesek, mivel a lélek az úgynevezett mágneses erőnél - mely a Szellemivel néhány kivételtől eltekintve szembenálló, alsóbbrendű dinamizmusa a természetnek - jobban közvetíti általuk a kozmikus lelket.
Amikor egész élete állandó mély imádság és az összekulcsolt kezeken át a világ bajától való gyógyuláson közreműködő Erők áramlását érzi, az aszkéta már megtalálta a reintegráció útját. Az ima feladata, hogy az emberit a süketség, prózaiság és állatiságból felemelje, hogy a lélek ismerje meg a maga fizikai testbe merülő, s ezért ignorált részét: az isteni lelket, a szeretet bölcsességét, vagy Szűz Szófiát, mely a testtel való azonosulás miatt folytonosan elsikkad számára.
A Szűz képe az ima mély szándékának szimbóluma: az egész élet odaadása az Erőnek, mely a lelkek egyetlen esszenciájából lobbantja fel az emberi testvériséget.

AZ OPUS SOLARE
akkor veszi kezdetét, amikor azok a változások, amiket az Én az asztráltestben elér a meditáció útján, eljutnak az étertestbe vésődéshez: ez a memória, a szokások, a temperamentum, az ösztöni üledékképződés teste. Valamennyi belső változás mindig a régi természet visszatérése miatti szétporlással és utánengedéssel végződik, ha nincs az étertestbe vésve. Egy ösztön az asztráltesttel jut hatóerőhöz és invadenciához, amennyiben az éteri-fizikaiban megvannak a gyökerei.
Az ösztöni üledékképződést és sarjadzást folyvást az érzékek impressziói táplálják, mivel tudatalatti mozgásuk az érzeti szférából kondicionálja a képzetalkotás tartalmát. Így fordul meg folyton a képzetalkotás szerepe, annak az aktivitásé, aminek az Én autonómiáját kellene közvetítenie a tudatba. Annak lehetősége, hogy a benső szerzemények az étertestbe vésődjenek, az Énhez tartozik, aki a lélekben a benne honoló és eredetbeli Logosz szerint képes mozgatni.
Transzcendens és mindemellett az Én-nek immanens Princípium lévén, az Erő-Logosz adja az Én-nek a hatóerőt, hogy az asztráltest szerzeményeit az étertestbe véshesse. Mondhatjuk, hogy a tanítvány a tiszta tudat csúcsaira ér, amidőn az Erő-Logoszban sikerül intuícióval valamennyivel többre jutni, mint az Én és ami mindazonáltal az Én-ben jelen van: határtalan hatóerő, de az Én számára saját termékeként felfoghatatlan. Az Én egy esszenciájáról beszélhetünk, mely az Én-t túlhaladni és általa Logoszként képes tevékenykedni: annál inkább, mennél inkább önmaga a szabad Én. Az Én állítja a Logoszt, de állításakor azt a gondolatot fogadja be, mely a Vele való azonosságból származik.
Némely impresszió, különösen az erotikusak, elözönlik az étertest szubtilis zónáját, melynek lelkileg az érzékfeletti intuíció, vagy a belső átalakulás tiszta hatóereje felel meg: előbbiek a Logosz látásának és a Vele való identitás minden lehetőségét megbénítják. Ezt a zónát az imaginatív eros állandó folyamata korrumpálja: a teremtő imagináció, ezért az Én centrális vagy ,,szoláris" impulzusának ellentettje. A tudatalatti, legkisebb erotikus impresszió, a legártatlanabb, ami a férfi számára pl. a női alak csodálata és a nő számára szívesen venni, hogy vágyódva nézik, vagy ilyen értelemben hódolatot fogadni el, mely nem attól való, akinek életét szentelte, azt a szubtilis zónát traumatizálja, mely egyszersmind a tiszta intuíciónak és a Grál erényének, vagy a Sacro Amore tapasztalatának hordozója. Ritkák azok, akik tudatalatti szennyeződésnek alávetettség nélkül képesek nézni, vagy így szemlélhetők. Ezek ismerik az Én, amennyiben az intim Logosszal azonos, függetlenségét - amellyel az asztráltest vonatkozásában rendelkezik.
Amikor a Küszöb élményéről szólunk, az eléje tornyosuló leghatalmasabb gátnak azt a belső zónát kell tekinteni, mely megszokta, hogy a minden individuumba a ,,hasonmásként" beiktatott akadályozó Entitás impulzusaival alkatilag összhangozzon, s mellyel minden individuum születésétől fogva azonosítja magát. Ez az ,,arimáni hasonmás" ugyan azzal a feladattal rendelkezik, hogy az embert a világ érzéki észleletéhez segítse, azonban ugyanakkor az idegrendszer révén azon dolgozik, hogy a lélekbe az érzékit a realitás egyetlen dimenziójaként vésse. Ez a testi fizikaiság és a személyes magnetizmus érzéki eufóriájának zónája, de egyszersmind a vágy, az averzió és a félelem szubtilis táplálékáé: az a szféra, melyben az akarat a Szellemi szempontból nemlétező és mindazonáltal az emberi tapasztalat ösztönzését képező célokra van mozgósítva.
A gondolat felszabadítása ennek az arimáni hasonmásnak a zónájától való kezdeti mentális függetlenség, mely zóna közönségesen megkülönböztethetlen, a neuropszichikai élethez való tökéletes tartozása miatt: ma az analízis jellemző formáiban a tudattalan legitim látszatát ölti. A mélykoncentrációt mindig a belső felszabadulással ellenkező hatóerő akadályozza, mely ebből a zónából száll fel. Szokásosan ez a hatóerő használja fel a mentálist. Ezért a mentálisban zajlik az első szabadítóművelet, egyszersmind azonban kezdetét veszi az arimáni természetnek a kezdeti szubtilis eredmények bekebelezésére irányuló folyamatainak türelmes átdolgozása.
Túllépni a Küszöbön azt jelenti, hogy megszabadítani az alapvető éterit és ebbe annak aranypecsétjét vésni, aminek a lélek aszkézis révén nyitott ösvényt. Alkímiai szimbolizmus szerint az Opus Solare valósul meg Aurea Operatio Lunae módjára, amennyiben az Én-nek mélységi hatóerőt ajándékozó Logosz a szoláris Princípium, a Bölcsek Aranyának (Oro Filosofale) elhozója, ki az alsóbb asztrálisat, vagy a ,,lunáris testet" áthatolja: a lunáris test útján ugyanis az arimáni hasonmás uralja közönségesen a lélek életét.
A szabadító arany-fénynek (luce aurea) a szeretet devóciójáig, vagy ,,Mihály-i" bhakti-ig emelkedett érzés a hordozója, melyben fellobban, ami a rózsakeresztes aszkézis ideálja. Ilyen átalakító devócióra van lehetőség, ha szigorú gondolati diszciplínából ered, azaz a gondolat és az akarat aszkéziséből, mely rituálisan tart ki a légzés székhelyének ritmushatóereje szerint, egész az alapvető éter megtisztításáig. A megkívánt aszkézis itt a maximális intenzitására felfokozott és egyidejűleg az éteri-fizikai testtel való abszolút össze-nem-tartozásához vezetett koncentráció: ebből támad a megszabadított érzés, az igazi misztikus erő, mely az alapvető éteribe való vésésre képes.
Ez a bevésés az étertestnek a fizikai organizmus kalodájából egy elveszett zenei hatóerő szerinti szubtilis kiemelése: autonómia szolgáltatása az éterinek, hogy a fizikai ásványiság hatalmainak ellenálljon, s ezért vivőeszközt adni a lélek tiszta impulzusainak: ez az igazi devóció állapota. Ezt megelőzően a devóció nem lehet egyéb, mint a lélek alakító gyakorlata.
Ennek az átalakító bevésésnek a módszere az Én számára a benne lakó Logosz erénye által lehetséges határtalan autonómia animadverziója; hűség a gondolati úthoz, azaz a dialektikától immun megismeréshez, mely nem hagyja becsapni magát a földi hatalmak délibábjaitól, mégha ,,spiritualisták" is, se a könnyű misztikától, melyből a lélek testi természettől való függősége táplálkozik. Ténylegesen kell szeretni a devóciót, hogy sokkal inkább hordozót alakítsunk belőle a maga érzékfeletti formája számára, semmint az érzeti szükségesség szerinti köteléket. Létezik egy elragadó, bensőséges gyengédség, aminek művészetéből a macska, vagy a medve, vagy a kígyó leckéket adhatnak az embernek, de mindig a fizikai természethez kötött asztrális mozzanatról van szó; olyan mozzanatról, amit nem kiküszöbölni, de meg kell tisztítani, mert a Szellem ellen fordul, ha nem a természettől függetlenül élik át, a tiszta ideához tartozó fény szerint. Az emberi szeretet egészen a fizikai érzékekig érhet, ha a maga forrásából belső szabad aktusként tevékeny.

MAGASABB ÉN.
A diszciplínáknak, a belső akciónak és a mindennapi küzdelmeknek végső értelme az Én felébredése. A modern emberben a Szellem individuális Én-ként jelentkezik: ennek az egóként kifejeződő Én-nek bensőjében a Magasabb Én, a Szellem, az Atma-Purusha van.
Bármennyire is jelen van az egó magvában a Szellem teljes hatóereje, a normális egoikus tudat a magasabb tudatállapotokhoz viszonyítva álomszintű, s egyéb aspektusait tekintve mélyalvási. Valójában az ember fennlétekor nincsen ébren, hanem minden alkalommal, amikor olyan tudatfokra lép, melyben a maga tényleges éberállapotát kellene megvalósítania, álom- vagy alvóállapotba süllyed.
A diszciplínák, a belső akció és küzdelmek az Én műveletei, de a tudat magasabb fokaival - amikre vonatkozólag alvásállapotot tanúsít - szembenálló ideiglenes éberállapotbeli határa szerintiek, ezért a saját erejével való ellentmondásban lévők, ami igazi akcióját akadályozza, s épp azért, hogy felkeltse.
Módszertanilag a meditációs tevékenység testetlen és apszichikus volta alapvetőek, melyeket a legmagasabb metafizikai szintig kell emelni. Meg kell akadályozni, hogy az épp felkeltett Én-áramlatot a pszichofizikai természet ragadja meg, ahogyan az valamennyi jógikus jellegű műveletnél történik, és szándékos patologikussággal a médiumos mesterkedéseknél. Ne feledjük, hogy a jógikus-médiumos jelleg minden olyan belső praktikánál elkerülhetetlen, mely ignorálja a tudatos utat, melyre munkánk vonatkozik, tehát az Én reális éberállapotának útjára, mely a gondolat, azaz a tudat egyetlen olyan tevékenységének megszabadítása révén tapasztalható, amely a fizikaiságtól való függetlenséget potenciálisan magában hordozza. Közönségesen az érzést és az akarást akkor tapasztalni, amikor azok a fizikai organizmusba már behatoltak. Csak a gondolkodás tapasztalható a fizikaiba való behatolás előtt - normális mozgására való egyszerű koncentráció útján. - Egy-egy pillanatban az Én-ben lehetünk, vagy inkább az Én küszöbén. Nem meditáció, sem koncentráció, sem kontempláció ez, hanem az, ami utolsóként virágzik ezekből: az Én intuícióval történő megragadása a diszciplínáktól független magasságában és e magasságából a teljes mélység birtokosaként.
Tudjuk ekkor, hogy a Magasabb Én csak akkor tevékenykedhet, amikor az emberi tenzió abbamarad, mely mindenképp, még a koncentráció és a meditáció erőfeszítéseiben is ellenszegül. Az Én eljövetele akkor lehetséges, amikor az egoikus velleitások világa elhallgat. Az egó kioltása az Én maximális hatóerejét igényli az egó-ban. Azonban - még ha saját kioltásán dolgozik is - nem az egó határozza el az Én eljövetelét.
Az egó-ban a Magasabb Én működik olyan identitás szerint, amit közönségesen az egó - az Én reális akcióját akadályozva - önmagára redukál. A szabadság képessége révén, mely a Magasabb Én-től ereszkedik alá, de az individuális tudatban valósul meg, az ember választhat az arimáni, vagy materialista, a Magasabb Én-ével ellentétes irány szerint: de éppen ezért választhatja szabadon a Magasabb Én, vagy a Logosz-Princípium útját. Az individuális elemnek és a Logosz-Princípiumnak kell egybeesniök.
Az, ami igazából a Magasabb Én, mint a Krisztus által az emberhez elvitt kozmikus lény, vagy Logosz Princípium, annyira különbözik az Én-től és transzcendens, elképzelhetetlen, hogy az Én, aki bensőjében hordozza, a maga földi hordozójával való azonosulása során irányában a maximális szembenállást fejti ki. Az Én a maga bensőjében honos Krisztus-Erőt a saját hordozóján kívüli Erőnek látja, olyannak, ami nem ő maga, ami előtte és utána van és megértésének lehetőségén túli: és ezzel abszolút értelemben valósítja meg a maga individuális lényét, az Erővel való gyökeres azonosságát.
Egy meghatározott pillanatban tudja az ember, hogy az erőfeszítés, a diszciplínák, az aszkézis szigora a maga kioltásának megvalósítására még képtelen egó eszközei: a kioltás végrehajtása nyit utat a Magasabb Én-nek. Ez az Én-ben minden pillanatban jelen van, az egó-ban, mely vele szembehelyezkedik, s ezért a koncentrációval, a meditáció, aszkézis révén erőlteti a saját túlélését. Kell, hogy az egó minden felemelkedésbeli velleitását kimerítse, hogy ez a felemelkedés halálaként, feltámadásaként valósuljon meg. Mindennapi Keresztrefeszítésének nincs értelme, ha nem ismeri a Halált és a Feltámadást.
A diszciplína révén az egó kitolja a maga életét és ezért nem-önkéntes Keresztrefeszítését, ellenállva saját Halálának és a Feltámadásnak. A Keresztrefeszítésnek az akarat aktusává kell válni, hogy a Halálnak és a Feltámadásnak adjon helyt.
Az aszkézis révén valójában az egó túlélésre törekszik, mert nincs még meg félreállásának ereje, elijed felhagyni a túlélés erőltetésével, el akarja kerülni, hogy a végső aktus, amire valójában aszkézisével törekszik, végbemenjen. Az egó haladása, aki meditál és koncentrálja magát és megkísérli az Érzékfeletti útjait, ez vágyakozó haladása az időben, leállásra képtelensége miatt, amire az időfolyamaton kívüli Hatalom törne be az emberibe. Az Emberfelettinek az emberibe való ez a betörése az egó minden tervét szétkergeti, s ez ezért intim módon arra ösztönzi, hogy azt a diszciplínák kontinuitásával egyre halogassa: az egó ereje szempontjából kétségkívül hasznosak, de annak az erőnek, amely mindenkor eltérül; s nem annak az autentikus erőnek, mely annak az irányításnak megfordítására képes, melynek alá volt vetve: azaz az Én individuális vezetésére képes, aki először csak az egó Én-nel ellentétes vezetése révén mozog.
Létezik egy olyan pillanat, amelyben valamennyi szellemi velleitás leállása a Szellemi ébredése lesz: az Én maga-félreállítása; az eltűnése: igazi megszületése. Nem-léte az ő igazi léte, mert az individuálisnak csúcsa: az önmaga tagadásának abszolút állítása. Az egoizmus mindenképp önmagát akarja, még a magát elpusztításon keresztül is. Itt meg kell érteni, hogy nem elpusztítani, csak nem-létéhez, a maga igazi individuális lényéhez kell vezetni.
A meditálást mindenkor a hála érzésével és a léleknek a Magasabb Én-nel, a Logosz-szal történő összekapcsolásával kellene lezárni. Ellenőrizni kellene ezenkívül, az érzőlélek és az értelmi lélek impulzusait abban a tendenciájukban, hogy sajátjukká tegyék az aszkézis végső tartalmát: csak a Krisztus Ereje a lélekben nyújt e tartalom érintetlen őrzésére módot.

A KERESZT HATÓEREJE.
Individuális akarati elhatározás és önmaga odaszentelése, pozitívan ellentétes polaritás alkotja azoknak az erőknek az egyensúlyát, amik a mellkasban, másként ,,a ritmus" vagy ,,középső székhelyben" kereszteződnek. Az erők szintézise a gerincoszlop mentén alászálló fénytengelynek a lapockák magasságában jellegzetesen megragadható vízszintes áramlattal való keresztezésében észlelhető. A két erő keresztezéspontja annak felel meg, amiben - mert a róla való tudata hiányzott - Siegfried sebezhető volt.
Úgy mondható, hogy az erők e keresztezéspontjában potenciálisan van jelen az ember Magasabb Én-je: megvalósítására neki van meg a hatóereje. Az a keresztezés ez, mely az organizmus minden pontján, ahol egyensúlyt állítanak helyre, vagy gyógyulás veszi kezdetét, létrejön: ahol egy lelki lunáris áramlat a megfelelő szoláris áramlattal találkozik. Akárhol is valósul meg a két erőáram találkozása, él a Magasabb Én, s a Szoláris Ember vállalja el az emberi uralását.
A keresztnek ez a tanítvány által felidézett képe, benne első megvalósulása az annak megfelelő erők összhangjának: a gerincoszlop mentén érzi megállapodását és megszabadító disztenzióként való munkálkodását. Valamennyi diszciplína végül is ilyen keresztezési összhang felé konvergál, mely jellegzetes módon a két lapocka között mutatott pontban valósul meg, de minden egyéb tájékban is, akárhol találkozzon is az Én vertikális áramlata a lélek asztrális erőivel. A nem-találkozás vagy szembeállás az ember baja, a kereszteződési találkozás a gyógyulása.
A hátgerinc kontemplációja a kereszt észlelete. Az ember igazi ereje ott kezdődik, amikor a vállak elengedik magukat és a hátgerinc a középső székhelybeli szabadító funkciójának felel meg: amennyiben befogadja a Fény tengelyének erényét, mely a lélek asztrális erőivel találkozik. A legnagyobb nyugalom, hatóerő és a maga önkéntes odaajándékozása a középső székhelyből születnek, amidőn a gerinc a kereszteződési séma szerint válik a megváltás hordozójává. A leghatalmasabb életerők sémája, amik az emberibe ereszkednek alá, amikor benne aszkézis révén vagy próbák kiállásakor preagónikus jellegű állapot alakul ki. A Magasabb Én az átlátszó akarat és a bátorságnak ezen az útján veszi kézbe az emberi vezetését.
Az emberi megváltásának hatóereje, aminek a fénytengely a közvetítője, a ritmikus székhelyhez (mellkas) tartozó kozmikus korrelációból ered. Ennek a korrelációnak az agyisághoz kötött mentális szféra mond ellent nem tudatosan, mely az erőtengelyt az ego hordozójává, a ritmikus egyensúly akadályozójává, a psziché és a test károsítójává teszi. A gerinc tengelye mentén az egó uralkodik az Én egy alacsonyabb értelme szerint, az ellenszenv szellemeként. A Szellemmel szembeni, a legkitartóbb tanítványban is szívós, mély oppozíció illegitim áramlásként fut a hátgerinc fénypályája mentén, annak lefutásává téve azt, ami lealacsonyítja és megöli az embert. Az Élet Fényének legitim áramlata akkor folyik, amikor a tanítvány a Halál erőit, az említett preagónikus állapotot intenzív belső élettel és az emberi csalóka támaszainak kiküszöbölése révén állja ki: az Én ekkor fogadja be a bensőjében honoló Logosz-Erőt, aki felé azonban általában nem tudatosan zárt és szembenálló.
A mentális szféra megszabadítását az Én-nek a gondolatban tudatosan megvalósított közvetlensége útján és a diszciplínáknak köszönhetően a preagónikus állapot kiállásának megfelelő intenzitásra emelve - ez nyitja meg az utat a Fény gerinctengely menti aláereszkedő áramlata előtt. A Fény az emberi maximális túlhaladására képes akarás hordozójában száll alá és ezért magasszintű felszabadulásba oldja a preagónikus állapotot: a Ritmus Székhelyével történő találkozása a Kereszt-tapasztalat: mely a testi természet légzését oldja, amennyiben az antik ember számára legitim módszer szerinti, a légzést ilyen természethez kötöző pranayama-éval ellentett mozdulatot valósít meg.
A gerincben az intenzitás és bátorság momentumát követően a kereszteződési séma szerint megteremtődő békét inkább kontemplálni, mintsem fizikailag kell érezni: tiszta belső állapot ez, mely az elkerülhetetlenül vele járó jóleső érzeten túli fogadását igényli: a béke a testet igazából testen kívülről kell, hogy uralja. Nem szabad a testiséget a tapasztalatba bevezetni: minél kevésbé vesz benne részt, annál inkább járja át az eredetileg is sajátját képező Fény. Valójában az ego önmaga érzetére alapozza erejét: a maga érzéséből él, ami az érzésben állandóan kiküszöböli a szellemet. A fizikai testiséghez kötött ez az érzés kondicionálja rendesen a lélek életét.
A kereszteződési tapasztalatban a testi természetből kiszabadított érzés újra megtalálja szuperindividuális kapcsolatát: a Fény Életeként válik észlelhetővé. Ez a Fény Élete nem akar fizikai légzést: csak a légzés metafizikai mozdulatát igényli (Ld. LÉGZÉS), aminek technikájára, mint az alkímia végső eredményének magának a titkára lehet utalni, a Bölcsek Kövére. A középső székhelybeli mélységes nyugalom azzá a hellyé lesz, melyben a szoláris áramlatnak a lunáris áramlattal való kereszteződése egy elveszett eredeti emberikozmikus egyensúlyt állít helyre, mely magára hagyja az állati légzést, hogy másfajta légzést, a Fény Életéét valósítsa meg. Titkos, abszolút testetlen légzés, minden feltámadásnak, mely egyidejűleg gyógyulása az emberinek és az Istenivel való kommúnió, a kezdete, mivel egyik folyamat a másiktól elválaszthatatlan.
A legmélyebb emberi fájdalom változatlanul a kereszteződési ritmus - az Én lényegi igénye szerinti - helyreállításának igénye, mely - mivel a tudat mint olyat, nem fogadja be -, az erők viszályát kelti. A viszály az ego alkatához tartozik: el kell viselni, mivel a lényeg szerint igényelt helyreállításnak ellenszegül. Az alkati viszálynak a közönséges légzés a hordozója. A kereszteződés tapasztalata ettől a légzéstől való teljes függetlenséget követel: a jóga-jellegű légzéstechnikák pedig éppen erőltetik. A kereszteződési állapotot, amiből az új légzés születhet, azzal az állapottal kell kapcsolatba hozni, amit más szakaszban ASZTRÁLIS ATARAXIÁNAK hívunk.
Nehéz szituációk alkalmával, vagy súlyos próbák pillanatában, amelyekben fokozódik a belső ritmust érő támadások egymásutánja, a művészet a gerinc sajátosságát jelentő elviselés hatóerejének működtetésében áll, melyben az asztrális ataraxia a gerincoszlop fénytengelyének, s éppen ezért a Kereszt egyensúlyának nyit utat. Valójában az erő visszatérése a Kereszt-hordozás művészetét jelenti. A tanítvány a próbát elfogadja, s azt a fény szoláris tengelye és annak a lunáris áramlattal való kereszteződésének tapasztalatához vezető útként viseli el. Ez a kereszteződés a lélek őseredeti struktúrájának megfelelő androgín szintézis kezdete.
Elsőnek az akadályozó erővel való nem-szembenállással szedi össze energiáit a tanítvány: ezen a módon oldja a vállak és a hátgerinc tenzióját és ezeket az Erő helyévé teszi, amennyiben a középső, vagy ritmikus székhelynek ebben a zónájában, mint mondottuk, a Logosz uralma szerint törekszenek találkozni a vertikális szoláris áramlás és a horizontális lunáris áramlás. Mennél inkább engedi működni az immobilitás és mély odaadás segítségével a ,,ritmikus székhely" kereszteződő áramlatait a gerinc bölcsességén keresztül, annál inkább fogadja be a gyógyító erőt, válik a nyugalom elhozójává, a kereszteződési nyugalom őrzőjévé, ami a Föld belső állapota számára szükséges.
A Logosz axiális Erejének a lélek alapvető életével való találkozása a Kereszt Hatóereje, mely akkor valósítható meg, amikor a lélek az állati természettel való konszonanciát, mely megakadályozza, hogy a maga eredeti természetét valósítsa meg, legyőzi. Ilyen eredeti természet ,,csillagi" struktúra, a Kozmosz Erőinek egybeáradása, amit a lélek szintézisként hord magában az Én, vagyis a Logosz egyesítő Erejének erénye alapján, de ellentmond neki, amennyiben dualizálódik, - a testtel azonosítván magát. Ennek az azonosulásnak a révén a lélek csak a természet és a Kozmosz ásványi látszatát, a materialitást ismeri meg: nem képes meglátni saját kozmikus struktúráját.
A Logosz-lélek találkozás az édeni természet helyreállításának princípiuma, amit a lélek nem tudatosan, titkos androgínikus struktúraként hord magában, belőle rendszerint romboló dualitást csinálva a maga - mentálistól a szexusig menő - természettel való azonosulása révén. A hindu Tradíció Shiva-Shakti ellentét-dualitást, mely a teremtést uralja, s ami miatt a kundalini egyesítő árama számára, aminek alakjában a Shabda-Brahman fejeződik ki, közönségesen akadályára talál az átalakító keringőáramlás, a modern embernél a léleknek a Logosz-szal való kereszteződési összekapcsolódása győzi le.
A Shiva-Shakti egybekelést, mely a fenti Tradíció szerint a szexuális hatóerőt emberi természet újrateremtésére képes szellemi hatóerővé alakítja át, lényegében a lélek valósítja meg, mely a gondolat felszabadítása és a hozzá tartozó megtisztítás útján a Logosz-szal, vagyis az Én esszenciális erejével egyesül. Benne ez az egyesülés kelti fel az eredeti androgínikus hatóerőt.
Valójában az, amit a kettős áram átalakításaként dolgozunk ki fokozatosan a szekszus szférájában (ld. AZ EROS EREJE), a Kereszt erénye szerint a középső székhelyen kerül előkészítésre: ilyen erény által felkeltve, az eros alsóbb centrumaiból emelkedik fel, hogy a maga elfelejtett eredetével, a szív centrumával kapcsolódjék újra össze.

AZ EROS EREJE
a Szellem őseredeti hatóképessége, annak egyesítő vagy a kozmikus szoláris-lunáris áramok vonatkozásában szintézis-erénye nélkül, amiknek az Androgín szimbolika, vagy a Shiva-Shakti egybekelés szerint, az eredeténél archetipikusan ott áll (Logosz és a Hang teremtő Erőhatalma).
Az Erő esszenciája a szívben van: van azonban egy éteri központja a szívnek, még bensőbben egy asztrális központ és még esszenciálisabban egy szellemi központ, aminek köszönhetően a szívben a Magasabb Én, mely egy a kozmikus Én-nel, van jelen. A szívben az ember az Univerzum erőit egyértelműen egybegyűjtve, ezek középpontjában az őket uraló Princípiumot hordozza, azonban mint közönséges Én az Erőhatalmaknak ezen világán kívül áll: saját bensősége titkát ignorálja.
Nem létezik olyan szívre történő koncentráció, aminek révén a tanítvány, akárcsak kevéssel is közelebb léphetne az Erőhatalmak világához a szívben: már rendkívüli eredménynek számít eljutnia az éteri szív észleletéhez, amennyiben az élő gondolat által sikerül mozgást létrehozni az éteri áramlatban, mely az agyiságtól megszabadulva a fejet a szívvel kapcsolja újra össze.
Az ember az agyi szervhez kötődő gondolkodás által a fejben közönségesen el van vágva ettől az éteri áramtól. Hogy tudatossá és dialektikussá válhasson, a gondolat saját éteri áramától elkülönül és egy a testi érzetek által, s nem az éteri organizmus által fenntartott tudatot valósít meg. Ilyen tudatnak szívre történő koncentrálása kelthet ugyan normálison kívüli, vagy érzéken kívüli - mivel érzékalatti - érzeteket, a szív éteri területére vonatkozólag azonban idegen művelet marad.
A gondolat predialektikus észlelete, amit a koncentráció és a meditáció diszciplínájának köszönhetően a gondolat megerősítésével ért el a tanítvány, számára módot ad, hogy tapasztalja a szívtől a fejig felszálló éteri áramlást, mint a Fény Élete őseredeti hatóerejét. Ez az áramlás a dialektikus gondolat áramlata által tudattalanul folyton kontrasztált irányban mozog. Valamennyi jóga-rendszerű koncentráció, amennyiben nem ismeri a gondolatnak a fejben végbemenő éterikus felszabadulását, a szívtől felszálló éteri áramlatnak, mely mint a Kozmikus Én, vagy a Logosz iránya az ember szellemi hatóerejének maximumát hordozza, ellenszegül.
Amint ezt az áramot észleli és felszállását megengedi, egy igen precíz érzékfeletti akciót igénylő inspiratív princípiumot fogad tőle be, aminek a Grál a szimbóluma: a tanítvány a szív asztrális-éteri áramával kezdeti kontaktusra lép. Ennek a birodalomnak a kulcsát azonban csak a mentális szférának az agyrendszerből való kiszabadításában veheti kézbe: ez számára az annak a zónának az uralma alóli maga kivonását jelenti, melyből az eros mozgat, a szexus mély centrumából. Az eros az agyi szerv segítségével uralja az asztráltestet, s ezért az individuális tudatból az igazi Én akcióját kizárja.
A tanítvány intakt autonómiával dolgozhat a szexus központján, mégpedig a szív éteri áramlatával való egyezésnek köszönhetően ébredt imaginatív-akarati áramlatbeli hordozóban: ilyen a szívvel egyeztetett imaginatív - akarati áramlat, még ha egyelőre képtelen is a maga transzcendens centrumával való identitásra, a mélységbe szállás hatóerejét szerzi meg. Ténylegesen, a homlokon belüli centrumból mozgat, egy, a tarkóhoz vezető egyenes úton halad, mely a hátgerinc tengelyének mentén süllyed alá, erejének egy másik irányával a szolárplexus magasságában kapcsolódva össze. Akciója az eros központjának arra a feloldására törekszik, ami később a tanítványnak módot ad, hogy a szív szellemi esszenciájával kapcsolódjék össze.
A hátgerinc szolárplexusnak megfelelő pontjában találkozik a tanítvány a testenkívüli jellegű légzéssel, az imaginatívakarati mozzanat e provizórikus hordozójával, - mivel a gondolattól függetlenített légzés. A kezdetben ezt a légzést hordozóként használó áramlat a gondolkodásnak és az akarásnak, e két megszabadított erőnek dinamikus szintézise, semmi közük a tantrikus okkult fiziológia ida és pingala áramlataihoz, amik dinamikája egy, a modern emberétől alkatilag különböző embertípusáé. A Shabda-Brahman felölti ugyan a Kundalini formát, de a fizikai formán keresztüli megnyilatkozása, sthula, a szubtilis vagy éteri formája, suksma által kondícionált, amit az ember a felszabadított gondolat útján tapasztal.
A cintamani kő egyidejűleg akadály és út a szoláris-mágikus hatóerő felé: az agyi szervet szimbolizálja, vagyis a székhelyet, melyben a Grál igazi tartalmát tapasztalhatja a tanítvány, abban a mértékben, ahogyan azt az okkult székhelyet ismeri fel benne, ahol az Isteni Szeretet és a Halál erői találkoznak. A tudati lélek alapvető erői révén, a Golgotán végbement áldozati ajándéknak és a Logosz sötétség feletti győzelmének köszönhetően e székhelyen a Fény Életének az ásványiságból történő folytonos feltámadásának műve megy teljesedésbe. A feltámadás azonban az emberi lélek számára potenciális, amennyiben szabadság aktusához kapcsolódik, azaz, hogy milyen használatra fordítja korunkban az Öntudat erőit.
Ez az Isteni Szeretet, Halál legyőzője, emberi szeretetként, vagy Sacro Amore-ként kelhet fel, ha a Grál opus-át a tudati lélek aktuális - rendesen azonban a dialektikus folyamatban elidegenülő - erőivel valósítják meg. Ennek az opus-nak transzcendens és ezért abszolút személytelen formájának köszönhetően - a szellemi-testi bölcsesség Hatalmaitól vezetve - a napi táplálék tiszta ásványi esszenciája minden alkalommal az érzéki tartalmak tiszta szubsztanciájával az agyi szervnek egy a ,,bűnbeesés" rontásától érintetlenül maradt királyi zónájában egyesül, mely azonban ismeretlen az ember előtt, még India nagy Jógi-jai se ismerték soha: ma azonban a Logosz Öntudatbeli jelenlétének köszönhetően megismerhető. Egy regeneráló éteri áram viszi véghez az ásványvilág tiszta esszenciáinak szintézisét - kivételes módon a Szellem által megújított ásványként támadván fel: olyan hatóerő, mely megszűnik az ásványszférából vágy útján ragadni meg az emberi lelket: többé nem a halál hatóerejeként fejt hatást a lélekre, amennyiben az testben inkarnálódott. A halál egy hatóereje ugyanis rendesen eltorlaszolja a Sacro Amore-hez vezető ösvényt és minden emberi szeretetet a Szellem elárulásának útjává tesz.
A Fény Életének árama, mely az agyi szerv királyi zónájában tevékenykedik, a légzés noétikus felszabadításával áll kapcsolatban: e szabadításnak köszönhetően a lándzsa nem sebzi többé Amfortast: a fej székhelyében a gondolat aszkézise Parsifal varázsfegyverévé teszi a Sacra Lancia-t, mely Amfortasnak visszaadja a Grál erényét. A Sacro Amore útja a gondolat megszabadításán át vezet. A légzés Fényárama ennek a megszabadításnak köszönhetően a légzés középső székhelyétől függetlenedik, sőt, a légzésben közönségesen érdekelt pszichofizikai apparátust a metafizikai mozdulatlanság állapotában érintetlenül hagyja.
A műveletet végrehajtó megérti, hogyan keljen át a nem- légzésen: a negatív légzés áramában találva meg támaszát, átjárja az ösvényt, mely a Bölcsek Kövének megvalósítására vezet. Újfajta légzést kap ajándékba. A Rózsakereszt Mesterei őrzik, hogy ennek a légzésnek a titkát ne ismerje meg olyan, aki az okkult képességek kifejlődésének ellenére azt rendellenesen használhatná.
Éveken át kísérelhetjük az egoikus légzés határának túlhaladását és tarthatunk ki amellett, hogy a negatív légzést a mágikus akarat szférájával kapcsoljuk össze - a Bölcsek Köve titkának akárcsak halvány érintése nélkül: olyan megismerés ez, mely nem az emberi eszességtől függ, hanem az érdemessé válástól, amit a Mesterek hitelesíthetnek a tanítványban.
Egy adott percben mindenesetre döntő annak az éteri áramnak az aktívvá válása, mely a hátgerinc közepének egy pontjából a szolárplexus magasságában indul és alászállva a szexus központján halad át, hogy a hasnál újra emelkedjék, ismét a szolárplexustól a hátgerinchez folyva. A tanítvány ezt illetően működni engedi az akarat áramát, mely a végtagokban egy tiszta autonómia szerint áramlik - ez az áram a szexus mágikus-akarati analóg áramának felkeltője, melyet közönségesen az eredeti vágy ural.
Az akarat, mely a lábakban egész a talpakig fut végig, a maga testetlenségében imaginative egy tiszta autonómia hordozójának ismerhető meg, mely éteri indukció által képes hatni az akarati áramra, mely közönségesen vággyá lesz a szexusban: a legmélyebb. Ha erre az áramlatra vonatkozólag induktív módon valósulhat meg a megszabadító autonómia analógiája, az, a szexus megszabadulásának dinamikus-fényes folyamává tér vissza, olyan összekapcsolódás hordozóeszközévé, melyben a reintegráció hatóereje elér oda, ahol közönségesen gyönyörteli ájulásban veszti el magát az ember. Lehetőség van a testiség esszenciális áramainak megszabadítására, amin át a Föld Szoláris Rendjének legmagasabb Hierarchiái működnek az emberben: ezeknek az emberi felé a Rózsakeresztes Testvérek a közvetítői.
A művelet abban a mértékben lehetséges a tanítványnak, amennyiben fenti áramban meg tudta valósítani a kétfajta erő szintézisét: a képzetalkotásét és az akarásét, amik a tudatban, mivel dialektikus tudat, közönségesen elkülönültek. Egyikük a női princípiumot, másikuk a férfi princípiumot fejezi ki. Elválasztottságuk, mely a modern emberben az idegrendszer és vérrendszer közötti alkati disszonanciának felel meg, s egyre inkább arra rendeltetik, hogy általános neurózisként nyilvánuljon meg, ez az, ami normálisan a lélek androgín erényét megbénítja.
A gondolat aszkézise a képzetalkotás és az akarás erőinek az eredeti konszonanciájához vezet a Fénynek a Fény Életével való titkos koincidenciája szerint, aminek végső értelme az Androgín fennkölt Misztériumának évezredes alvásából való ébredése. Ez az ébredés a Grál, vagyis a Sacro Amore tapasztalatával azonosítható be, mert a Logosz Erejét hordozza, melynek köszönhetően a Feltámadás az ember tudatos akaratának kezdő aktusaként valósítható meg.
A két - a férfi és női - princípiumnak ez a szintézisárama az ember gondolati aszkézis útján csírájában rekonstruálható őseredeti ereje, amikor a gondolat, a dialektikus önhittségtől megszabadulva az akarati árammal eggyé lesz. Az, ami hosszú időn át szétválasztott volt, egy belső aktus ereje által, mely a fejrendszert a metabólikus rendszerrel hangolja össze, újra összekapcsolódik: ez az aktus a Mű ,,alapanyaga", az, amit a tapasztalónak kell előkészítenie. Nem támaszthatja fel az eros mélyén alvó androgín elemet, ha a szintézis csíráját nem készíti elő, mely a mentális síkon csak tőle függ, mint a gondolat erőinek az akaratéival való találkozása: a pszichétől való gondolkodó függetlenségre képes modern ember lehetősége.
A tudat binomiális polaritása áramainak köszönhetően élő gondolat magvaként újjáalkotott androgín erény feltámadásszerűen tevékenykedik az őseredeti, elfelejtett androgín áramban. Ha ez felébredt, hatóereje - melyet igazából a Szellemi Világ engedélyez - a szív kozmikus-mágikus erőinek titka felé fordul. Egy ilyen lehetőség előkészítése már maga felszabadító bevezetés, mely a művelet végső értelmét sejteti: s ez felfoghatatlan a dialektikus tudat számára.
A megkívánás egész árama felhívást kap, hogy rontson be a maga domináns tendenciájával: azon a ponton, ahol beront, a tudatos androgínikus áram találkozik vele, mely nem engedi felszállni, hanem erejét megragadja és folytatja, arra véve igénybe mobilitását, hogy az eros centrumába jusson. Ezt a sémát előzőleg hosszú időn át imaginatívan kell előkészítenie a tanítványnak, addig a fázisig, amíg számára lehetővé válik az érzéki impressziók és a kapcsolódó imaginációk folyton szította erotikus vágy felszálló hevével szembeni abszolút hidegség. Egy alsóbb rész tudatosan nyitott ilyen impressziók felé, egy felsőbb rész abszolút független tőlük, s ezért elébük mehet.
Amíg a tanítvány az erotikus benyomások és imaginációk feletti, mindenekfelett a tudatalattira kiterjesztett abszolút uralmat nem szerezte meg, addig a gondolkodás Szoláris tapasztalata nem lehet osztályrésze, s az imaginatív tudat kezdeti formáján túlra sem juthat. A leghosszabb és legtürelmesebb munkát annak az imaginálásnak az átalakítása jelenti, melynek segítségével az eros az agyi szerv szubtilis csatornáin át uralja az ember mentális szféráját. A gondolat, mint az Élet Fényének mozgása, önmagában független ettől a szervtől, de közönséges racionális gondolatként az agyi ritmikus-metabolikus folyamatok - amik révén száll fel a vágyó eros a mentális szférába - kondicionálják.
Lényeges, hogy a tanítvány a psziché vonatkozásában ismerje a tisztán logikus-racionális gondolat apszichikus funkcióját, mint önmagában kozmikus funkciót és mint olyat is valósítsa meg úgy, hogy az ilyen gondolatot a modern kutatóra jellemző belső meghatározási technika segítségével intenzíven akarja: azért, hogy az aggyal annak vitális folyamataitól független viszonyra léphessen.
A tiszta gondolat, az eredeti szintézis kezdeti mozgásaként, az eros imaginatív impulzusaitól való függetlenséget valósítja meg: ezen a ponton az erosból felszállóéval inverz igazi imaginatív mozgásnak adhat helyet. Ez az akaratlagos imaginálás az, mely a vágy áramával annak székhelyében találkozni képes kezdeti androgín reintegráció hatóerejeként tud a mélyben tevékenykedni. Amíg ez az áram a mentális szféra elözönlésére képes, lehetetlen az imaginatív felszabadulás opus-a: valahányszor újból megkísérelhető, sőt el is kezdhető, azonban az eros eróziós áramai mindig megsemmisítik. Az emberi legmagasabb hatóereje, invertáltan, folyton önmagát semmisíti meg: csak egy másik lény nemzéséhez szükséges aktus végzésével fejezi ki egy - mindenképpen az állatiság felé eltérített - autonómia momentumát: de ennek az autonóm momentumából az ember hatályosan ki van zárva, mivel az erővel csak a vágybeli duális viszonya van: az állati viszony.
Az androgin szintézist, mely a szoláris gondolat életeként indul, szembesítik az inverz, azaz az Én-nel ellentétes szintézist, a Tantrizmus Shiva-Shakti szembenállást kifejező imaginálással, amely inverz szintézist az Én degradált hatóerejét hasznosító akadályozó Hatalmak hoznak működésbe. Ilyen hatóerő tiszta állapotában az Én kezdeti élete, mely az Én közönséges tudata számára valóban ismeretlen szembenállás legyőzésére képes.
Az androgín imaginálás előkészítésekor nem arról van szó, hogy az erotikus impressziókat ne érezzük, hanem azzal találkozni, amik a valóságban, a velük való vágyteli azonosuláson kívül. Az aszkéta a független imaginatív áram révén abban a székhelyben találkozik velük, melyben a szembeállásos szintézis hatóereje szerint alakulnak ki. A közönséges ember sose találkozik velük, mert az ő vonatkozásukban nem rendelkezik független, vagy tiszta észlelettel: elviseli, azaz érzi őket, amikor már megragadták. Nem tud találkozni, mert azonosul velük.
A rózsakeresztes tapasztaló, ki a tiszta észlelés művészetét ismeri, ilyen észleléssel fogadja őket: olyan imaginatív árammal találkozik velük, mely önmagában a diászt feloldotta, azaz megvalósította a connubio sacro-t, a Nap-Hold, Shiva-Shakti kapcsolatot, legyőzte magában a dualitást, amelyből a vágy táplálkozik. Ilyen androgín hatóerővel találkozik az ennek az erőnek a maximális kifejtését igénylő dualitás legmélyebb hatóerejével. A tudati lélekben megvalósult Shiva-Shakti-összhang itt a leghatalmasabb ellenállás feloldó szintézise, mert az eros belőle szerzi az ellenállhatatlanság leggyökeresebb hatóerejét.
Azt a tapasztalót, ki a mélységbe képes elvinni az eros-t megváltó erőket, a Rózsakeresztes Testvérek az Aurea Operatio Lunae-ra jelöltek közé fogadják, ami a Grál tapasztalata: az őseredeti androgin erő imaginációiba támasztja fel azt az áramot, mely az embertől folytonosan elvonja az Életet és őt a vágy és a Halál áramainak igájába hajtja.
Az eros útjai a Szellem elárulásának útjai, az Élet Fényének árama előtti, azaz az Amore valódi árama előtti leghatalmasabb gátak, bármilyen alakot is öltsenek: az érzékitől a szenvedélyesig és affektív, vagy szentimentálisig, de mindenképpen a másik állati megjelenése által és nem a lélek szoláris titkával történő találkozásból indíttattak. A lélek szoláris Logosz titka szerint szeretni az édeni Őskép újraéledésének művészete, amit Sacro Amore-nak hívnak.
A leesés és az ,,árulás" útjai az Aurea operatio Lunae-nak köszönhetően az újra-felemelkedés és a reintegráció útjaivá lehetnek. Az Emberi Őskép a lélek élete formáinak végtelen számú sorában fejeződik ki, a nemek kettéválásával, egészen az individuális formáig, mely fizikailag hordja magán a különbözővé válás bélyegét: a beavatási emberpár tagja azonban, újraátfutván a különbözővé válás és az eredeti forma elfelejtésének ösvényét, a hűséget valósítja meg, mert a másikban valamennyi forma szintézisét újra találja, egészen az Őskép meglátásáig, mely örökké emanálja azokat.

A SACRO AMORE.
Az emberpár áhított és folyton szétrombolt viszonya: a lélek rejtekéből történő kölcsönös önmaguk eredeti szintóniát helyreállító erény szerinti odaadása ritka pillanataiban beálló viszony: melyről nem tételezik fel, elvesztették és hogy újratalálása pontján állanak.
Minden a közvetlen affektív impulzus által mozgatott emberpár hordoz magában homályosan ilyen restaurációra elhivatást és azt mégis, a tudatnak az eredeti elem irányában melyből amaz mozgat - való elégtelen felnyílása miatt mindig újra elárulja; ez az elem, mely a maga abszolút odaadása impulzusaként törekszik felmerülni, belőle mindketten csak homályosan veszik ki az örökkévalóság hatóerejét. A lélek életének elégtelensége mindig paródiává fordítja a maga odaadását: az érzékfeletti előfeltétel elvesztéséhez vezeti, mely ezen a ponton az öröklét és a tudatos maga odaszentelése rítusának aszkézisét követeli. Tradicionális diszciplínáktól nem jöhet ez a rítus, csak az új idők aszkéziséből, a Szoláris Aszkézistől, amit a tanítvány egyszersmind a Grál útjának ismerhet fel. Amint rámutattunk, a tradicionális diszciplínák ignorálják az Én és a gondolat, valamint a gondolat és az agyi szerv közötti, a modern ember belső alkatára jellemző viszonyt, következésképpen nem ismerik azt az érzésbeli tapasztalatfajtát, mely a gondolat megszabadításából fakadhat.
Szerelmi tapasztalatában ma az emberi pár rendelkezik a Sacro tudatos feltámadása lehetőségének pillanatával, ritkán ismeri azonban fel. Mivel az érzés idegrendszernek, a gondolat agyiságnak való szabálytalan alávetettségeit nem ismeri, ignorálja, hogy hol kell észlelnie azt, ami általa lobbant lángra: akkor is, ha ez valódi ideálja. Engedi kihunyni a felkeltett tüzet, mivel lényegi szakralitásának technikáját ignorálja. Ennek tartalma mindenképp az elmúlt földi életekből származó összhang öröksége, mely folytatására törekszik: mindketten anélkül, hogy transzcendenciájának tudatában lennének, szedik gyümölcseit; nem tudják, hogy az a tudat aktuális - dialektikus tudat mögött jelenlévő - erői általi folytatását követeli. Egyre inkább vesztik el a boldogságot, mely örök szerelemre eskette őket, az emlék és a látás zónája mellett: az idő során vágyról vágyhoz, kiábrándulásból kiábránduláshoz, hiába keresik majd más tapasztalatokban a tiszavirág-életű intuícióval felfogott eredeti állapot szurrogátumát.
A párt, ki a Sacro Amore-t ismeri, valóban ,,a Sárkány marta meg", mert a lélek régi bajának, az érzőlélek határának tudatára jut. Egyébként úgy mondják, hogy ,,a Sárkány marása nem heged". Amfortas sebe gyógyíthatatlan, de a Parsifal által újra konszekrált Lándzsa meggyógyítja. Meg kell ezt a szimbolikát érteni: a Sárkány marása régi, mivel az Öntudat korszaka előtti: sőt, ez születik amannak következtében. A Sárkány marását igazában tudattalan mély fájdalomként hordja magában az ember, melyet a fellépő amore képes gyógyítani, mert benne a Megváltó ajándéka áramlik. A modern dialektikus ember azonban ezt a Misztériumot nem ismerheti: sőt tudattalanul ellene van. Csak akkor juthat tudatára, ha magában a dialektikus - racionalista vagy tradicionalista - határt legyőzi. A szoláris aszkézis ösvénye a Szellemi Világ Küszöbéhez vezetheti, hol a döntő - ezoterikusan ,,A három szörny próbája"-nak nevezett - próba várja.
A beavatási pár a lélek benső folyamataként ismeri meg azt, amit az okkult irodalom ,,a Sárkány marásá"-nak nevez: felfedezi, amint szintónikusan követi a szoláris ösvényt és kezdi megérteni a régi sebtől történő meggyógyításban hatékony erőt. A Sacro Amore mneme-je akkor döntően kiállja az eros felvillanyozó elemének próbáját, melyen a Fény tündöklő elemét juttathatja érvényre. Hasonlóan állja meg a mondénság és a ,,túlságosan emberi" próbáját: az eros tapasztalatát a degradáció útjaként, egyidejűleg azonban a vágy alá vetettség feletti győzelmes erőnek ismeri meg.
A Sárkány marása nem heged": a beavatási pár számára nem állhat fenn a létezés olyan értelme, mely ne a Sacro Amore feladata iránti hűség tudatos helyreállítása lenne. Akkor is, ha ilyen feladatra elhivatott, a lélek el is vesztheti a kezdeti ,,Fény Életét" és tudattalanul újra a múlandó fogsága szerint haladhat: külsőnek tűnő fogság, melyből azonban valóságban nincs, csak belső felszabadulás: a metafizikai Tűz tudatos újragyújtása, a földibe gyógyító erényként alászállni képes legmagasabb hatóerő Misztériumának újrahódítása.
Az Élet Fényének magas Misztériuma az eredeti Amore akarat révén - a közönséges tudat fogságán túl - felébresztett erénye: fogság, mely a saját életkörnyezettől való legitim függőségbe, a karma kötelékeibe, az emberi kapcsolatok kényszereibe vetül. Ez a Sacro Amore metafizikai feladatával szembeni ,,konvencionális" legitimitásának próbájaként lép fel.
A Sacro Amore az efemer kapcsolat feletti győzelem; utóbbi az eros erejének maximumát tartja kézben, ezért az embert úgy magasban, mint a mélyben manőverezi, idealizáltatván vele a vágyat, mely valójában az állati természetből emelkedik fel. Ezt az állati természetet azonban a vágy által uralt mentális szféra megrontja. A Sacro Amore impulzusa nem az eros, hanem a Logosz hatóereje, mely a lélekben a maga hordozójává teszi az eros-t, egészen odáig, hogy mozdulni lesz képessé az állati természetben, hogy átalakítsa azt. Az, ki tényleg legyőzi az eros-t, az Én őskezdeti akaratát, vagy szoláris akaratot valósítja meg: elkerülhetetlen, hogy a Sacro Amore-val találkozzon, azonban ez, ha ilyen győzelem előtt fogadják, aszkézissel és önmagunk odaadásával táplálva, az eros feletti győzelemre vezet: azaz átalakításához.
Az aszkéta, ki az eros-t legyőzi, beavatási értelemben szoláris hős: nem győzheti le, hacsak nem egy magasabb és szabadabb amore által, annál, mint amelyik mindenképp az emberi alak állati megjelenéséhez kötött. Egy ilyen amore elindító ereje a Megváltó áldozatából fakadó Élet-Fénye: ennek az áldozatnak a lépéseit annak az Amore-nak felkeltő képeiként kell felismerni, mely felszabadítja a lélekben a Logoszt.
Végzetszerű, hogy a Sárkány marása nem heged, míg az aszkéta fel nem ébreszti magában az eros-t legyőzni képes erőt: az eros-t, mely közönségesen megöli az emberi Amore-t, még ha ez a megváltó szintónia szerint is ébred. Az aszkétának meg kell ismernie az eros végső értelmét, még az előtt, hogy hatóerejét tapasztalná: meg kell ismernie a Feltámadásnak a Megváltó által a Földön alapított titkát.
Nincs olyan Amore, amit ne a Halálból történő feltámadásként kellene tapasztalni a lélekben, hogy sacro-vá és igazivá váljon: hogy a gyógyító összhangot a Földön helyreállítsa, amit radikális óhajként hordoz - közönségesen mindannyiszor árulójaként - önmagában. Ez az óhaj a Feltámadás óhajtása, de: hogy megvalósuljon, a lélekben azzá az Amore-vá kell lennie, mely a Halált legyőzi, mert az eros-t legyőzi és visszaszerzi tőle a Fény Életét, melynek megrontott erejével hajtja igába az emberit. Ez az az óhaj, mely az aszkétának módot ad a Sárkány legyőzésére, amidőn marása elszenvedéséből szerzi lendületét a küzdelemhez és a győzelemhez. Minden olyan lényben, aki az öröklétre való elhivatást és a kapcsolat szakralitását ismeri, ez az óhaj spontán módon gyullad fel, de, hogy az akarat radikális aktusa útján élő hatóerővé legyen, a Halál és Feltámadás tapasztalatán kell átmennie, amelynek végbemenetele elé az Ember Fiának rítusa nyitotta meg az ösvényt.
Az, amit az aszkéta, amennyiben a lélek intimitásában legyőzője a Halálnak, elér, az az édeni korreláció és az eredendő rossztól való gyógyítás erénye helyreállításaként elérhető legmagasabb hatóerő titka. A szoláris aszkézis ilyen lehetőségre vezet: a megismerés az átváltoztató Amore észleletévé lesz, a korreláció eredeti feladata szerint: s ez, a másik ,,végtelenül szeretett", de rendszerint nem a végtelenség titka hordozójaként ismert másik lénynek szenteli magát. Egyedül ez a megismerés teheti realitássá a maga odaadásának vallomását

KARMA.
Ezzel a szanszkrit kifejezéssel egyebek közt azt a transzcendens törvényt illetik, aminek következtében mindaz, ami a jelenlegi életben ,,sors"-ként lép fel, előző életek során elhelyezett okokkal magyarázható. Ezért a reinkarnáció tanát tételezik fel, amivel ebben a kézikönyvben nem foglalkozunk, mivel az utóbbinak a feladata azoknak a diszciplínáknak a megtárgyalása, amik a Szellemtudományban jelzett igazságok közvetlen tapasztalására vezetnek. Bennünket inkább a karmá-nak az ember mindennapi életében való jelenléte értelmének jellemzése érdekel.
Minden, ami a mindennap élménysorában egész a fizikai tényben való jelentkezésig, azaz az érzéki színtéren lezajlani képes eseményként valósul meg, karmikus eredetet mutat: nem véletlen, vagy improvizált, elvárhatatlan, még ha ilyennek tűnik is.
A karma tanítása szerint, az esemény, mely fizikai észlelhetőségéig valósul meg, már eleve, néha századok óta, előkészített: a múlt folyamataiból jön, önmagában ezért már befejezett. Benne természetesen újabb keletű elemek is összefolynak: de mindenképp különböző szellemi összetevők közreműködésével van előkészítve, egy korábbi, logikájában abszolút pontos impulzus szerint. Az esemény, a ,,tény", mint ezeknek az elemeknek utolsó eredője, mindig szükségszerűség: karma.
A ,,tény" megvalósulásának formáját illetően a jelen lévő szellemi erő, azaz a belső szabadság, vagyis a karmá-tól való függetlenség erői a döntőek. A forma pozitív, egyenesen az átalakulás értelmében szenvedhet módosulást, vagy pedig rosszabbodó értelemben az Én autonómiájának jelenléte esetleg hiánya - szerint: lényegi tartalma azonban akárhogy is, egy már kész realitáshoz tartozik, mely a felelős alanyra vár.
Ilyen szemlélet, ha a köznapi események kulcsaként a meditáció szintjére emelik, a maga bölcsességtartalmát szolgáltathatja. Az esemény nem azért áll ott, hogy személyes örömet, vagy kelletlenséget provokáljon, rajongást, vagy utálatot, aggódást avagy optimizmust: ezek igazán mayak. Az érzeti reakció minden esetben egy latens tartalom nem ismerésének kifejeződése, mely azonban a lélektől - fejlődésében előrelátott - magasabb észlelet aktivitását igényli: s el is juthat ehhez, a tény egy belső mozzanat szerinti felfogásában - ami nem lehet tetszése, vagy nemtetszése - való gyakorlatozásával. A tetszést és a nemtetszést érzékszervekké kell átalakítani. Meg kell érteni, hogy valójában mit is akar a ,,sors", meghatározott események által: kiváltképp azokkal, amikre érzékenyebbek vagyunk.
Az esemény - mint szimbólum - szólni kíván hozzánk, vagy tanítani valamire: a szükségesség világa, mely a szabadságot, azaz a belső szabad aktust igényli, a tárggyal esszenciális azonosságra képes gondolatért folyamodik. Az esemény az, mely kezdettől fogva tényként elkerülhetetlennek mutatkozik, amennyiben hiányzik a belső cselekvés vagy tartalom. Ennek a belső tartalomnak az eseményhez való kontemplatív viszonyból kell fakadni: az az erő, mely kifejlésére hajtja. Nincs olyan esemény, melynek végső értelme ne egy tudatos aktus, azaz elolvasásának igénye lenne: itt olyan nyelvezet szimbolikájával kerülünk szembe, mely az embertől nem szentimentális vagy ösztönös reakciókat, hanem a megismerést igényli.
Ennek a magatartásnak a kifejlesztése nem halványítja el a részvét általi érzés, szeretés vagy megértés képességét, sőt azt legmagasabb formájára emeli: a cselekvés hatványa ez, mint az önmegtagadás kifejeződése, mivel a cselekedet nem az egoikus reakcióból, hanem a tény objektív tartalmából fakad.
Megtaláljuk, hogy mit kér a lélektől a kellemetlen esemény, s az kezd kimerülni. A karma olyan könyv, aminek nyelvezete a tapasztaló számára a létezés személyes formájának titkát fedi fel. A karmá-tól szabadnak lenni azt jelenti, hogy birtokosává válni annak a tanításának, melyet a mindennapi körülmények és események, mindenekelőtt a kellemetleneken keresztül nyújt. Szubjektív szempontból ezek a legkülönbözőbb módon interpretálhatók, egészen racionális és pszichologikus kodifikációjukig: ilyen álláspont azonban a realitásból semmit se ragad meg, s az embert a történések állandó csihésének hagyja meg, amikkel a tükrözött gondolat és az érzeti reakciók az egyedüli viszonya: a legtompább viszony.
A karmá-tól függetlennek lenni azt jelenti, hogy az antik Törvény világán túl, a Szabadság szférájában mozogni: ez azonban magában foglalja a karma kulisszáiba hatolást. Szabadnak lenni azt jelenti, hogy nem a múlt impulzusai alapján, hanem az ok és okozat vaskapcsolata legyőzésének erejéből cselekedni s ez: szeretetből, a szükségesség véget nem érő spiráljának - s ezért az emberi gyűlölet - megszakításával cselekedni. Egy példa: olyasvalaki, aki megöli a másikat, ki őt ölte meg egy előző életben, világos, hogy nem fejlesztette ki eléggé a szabadság és szeretet erőit, amik lehetővé teszik a metafizikai kauzalitás kiegyenlítést követelő törvénye alól kivonnia magát: a rákövetkező létben őt öli meg a másik, ha abban nem születik meg eközben a karmikus szükségesség legyőzésére és ezért saját vétkének lelki úton történő kiengesztelésére módot adni képes szabad Én: úgy, hogy legközelebb őt segíti ahhoz, hogy megtalálja magában a szabad lényt. A világ küzdelmei és háborúi nem szűnnek meg, amíg a karma törvénye teljesen uralja a Szabadság belső Princípiumával magát meghatározni, s ezért a ,,szemet szemért, fogat fogért" érc-mechanizmusát legyőzni képtelen embert.
Semmi sem vonja ki magát a karma vastörvénye alól: a sorscsapások, gyászos tények, a betegségek, a kollektív szenvedések, az egész népességeket sújtó katasztrófák soha sem a véletlen művei: egy abszolút matematikaiság belső korrelációja szerint strukturált események.
Mindenki az előző létek során felhalmozott adósságokat fizeti ténylegesen, naponta: az élet konkrét értelme eltörölni a saját adósságot, hogy megvalósítsuk a szabadságot: a rossz az, hogy nem sikerül megérteni ezt, és hogy másokat vádolunk olyan szituációk miatt, amik csak bennünket illetnek. A rossz másrészt az, hogy a nem-megismerést olyan harc eszközeként használják fel, mely harc egyes kollektivitások helyzetének mások kárára történő meggyógyíthatóságát képzeli be magának. Ha ignorálják a karma és annak a belső princípiumnak a törvényét, mely túlhaladhatja azt, lehetetlen nem embertársainkra hárítani a saját nehézségeink miatti felelősséget. Csak kivételes moralitással megáldott lények képesek nem másokat, hanem önmagukat vádolni. A leigázások sora, mely zsarnokságban kulminál, a szocialitás és a népmegváltás dialektikájának minden kenetével együtt, természetesen karmikus adósság, amit a leigázottak törlesztenek, de egyszersmind a karma törvényének - mely lehetővé teszi - nem ismerése, az adósságot azáltal téve eltörölhetetlenné, hogy a látszólagos felelősök felé fordított vád azt újra megerősíti. Az igaztalan az igazak tudatlanságából veszi erejét: a karma törvény ismeretét a modern világban nemcsak a Materializmus, hanem a Szellem hamis áramlatai is akadályozták. Az antik jogi-szakrális világ ma politikai-szakrálissá válik: az antik, a Törvényre és nem a Szabadságra alapított ,,rendszer" uralja illegitim módon a mai Világot, a szociális fejlődés látszatait öltve ugyan magára, aminek valójában az akadályozás, mindenekelőtt a szociális probléma karmikus háttere megismerésének megakadályozása a feladata.
Ha a szabadító megismerés a lélek radikális megváltozásai és az igazi testvériség impulzusainak születésével az adósság törlesztésére nem ad módot, matematikai szigorával a karma lép előtérbe. Nem büntetés, hanem az Én-nek az a mély akarata, hogy az alsóbb természet által felhalmozott adósságokat feloldván valósítsa meg a maga magasabb természetét. Így a kollektivitás által absztrakt politikai rendelkezések következményeként elszenvedett nélkülözés adósság-eltörlése ugyan, egyszersmind azonban annak adósságának a megalapítása, aki ezért a nélkülözésért felelős. Analóg módon, egy gazdaságilag nem igazolható és a saját terhüket már sok fáradsággal elviselő kategóriákat károsító sztrájk által provokált nehézségekért mindazok felelősek, akik, ha kismértékben is, akár meggyőződés nélkül, de hozzájárultak, s ezért azokhoz a szenvedésekhez is, amik belőle következtek: akkor is, ha maguk ezek a nehézségek és szenvedések normális karmikus adósságok. Így nincs olyan pénz, amit meg nem engedett módon vontak el az emberi közösségtől, s azt ne kellene visszaszolgáltatni, nincs olyan jogtalan profit, hűtlen kezelés, közpénzek sikkasztása stb., amiért ne kellene felelni: se zaklatás, se túlkapás, se morális vagy fizikai lincselés, se igaztalan ítélet, se rágalmazás: minden egy olyan Igazságosságnak megfelelő Törvény könyvébe íratik, amit senki sem kerülhet el: kivéve, hacsak nem ismeri az új utat, a Szabadságét és a Szeretetét, ami oda vezeti, hogy a saját adósság törlését és mások adósságának törlésében való közreműködést kívánja.
Az élet színpada nap mint nap a karma megnyilatkozásainak megfigyelőivé avat, azaz annak a Törvénynek érvényesülését látni, melynek az évezredes szünet után ma a szabad megismerőre, más szóval az antik szükségességtől való függetlenség, azaz a Szeretet szerinti felelősre kellene találnia az emberben. Naponként látunk olyanokat, kik az antik jogi szellemtől hajtva feltételezik, hogy ideológiák és külső rendelkezésekkel változtathatják meg a mások sorsát, holott mindenekelőtt nekik kellene sürgősen megismerni saját magukat és így a maguk karmikus adósságát, hogy másokat segíthessenek saját karmikus adósságra vonatkozó tudatuk és annak tartalmát illető mindennapi felelősségük megszerzésében. Felelősség, mely nem változik azáltal, hogy nem tud magáról. Így például egy könyvért, mely valakinek rágalmazása és morális lerombolása, vagy történelmi tartalomhamisítás, nemcsak szerzője, hanem mindazok is felelősek, kik kiadásában, egészen a terjesztőkig, részt vesznek. Ugyanígy egy pornográf könyv még azoknak is megalapozza adósságát, akik ártatlanul a csomagolásában vesznek részt. A tények polémia-motívumok érdekében való szokásos deformálása, a hitelrontó propaganda, a felbujtások, amik pártok összeütközésére és erőszakosságra vezetnek, az ideológiai célú perindítások, a tényleges bűnösség alapját nélkülöző, de speciális stratégiákhoz szükséges megvádolás, és minden, a társadalom jogi organizmusa autonómiája elleni merénylet, mint pedig a kulturális és a gazdasági organizmus elleniek, nagyobb karmikus súlyt nehezítenek azok erkölcsi felelőseire, mint azokra, akik azt kivitelezőkként hajtják végre. Az aki dolgokat, vagy tárgyakat nihilista szellemből rombol, amik emberi áldozat és munka eredményei voltak, olyan sorssal tér vissza, mely darabról darabra újraépítésére kötelezi mindannak, amit szétrombolt, akkor is, ha az idők megváltoztak és az adósság megfizetésének más alakot kell öltenie. A fizikai és pszichikai rokkantak, a bénák, az elmebetegek, a skizofrének nagy tömege egyébként egy a Tudomány tautológikus magyarázatainál, vagy a nyilvánvaló emberi részvétnél ténylegesen gyökeresebb valami felé forduló kérdőjelként áll előttünk.
Nincs olyan emberi előrelátás, mely a karma következményeit elkerültethetné annál, aki a saját pszicho-fizikai szervezetét fenntartó erőkben hordja annak impulzusait. Az univerzális Rend struktúrájába, mely olyan Igazságosság erőit hordozza, amit senki, se materialista, se spiritualista el nem kerülhet, minden beírattatik, addig a napig, míg csak fel nem ébred szabad lényként az emberben a karmán túl, a természeti szükségességen túl, azaz szeretetből és önmaga feláldozásának erénye alapján dönteni képes Én: ami a Krisztus üzenete. Azok, akiknek szívügyük a testvériség és a szocialitás témája, amikor olyan mértékben szeretik majd, hogy az életüket szentelik neki, nem tehetnek másként és felfedezik, hogy a szociális kérdés a karma problémájától nem választható el és a karma törvényeinek megismerése a jövő társadalmának átalakító ereje.

TESTVÉRISÉG ÉS SZOCIALITÁS.
Bármennyire is egybeesőnek tűnik korunkban a testvériség és szocialitás témája, azonosságukban nem vonják ki magukat a tükrözött gondolat törvénye alól, mely a dialektikus síkon minden benső tartalomból annak inverzét képzi.
Láttuk, hogy a modern ember dialektikussá lett gondolata, mivel az agyi szerv tükrözi, a testiséghez kötött psziché közvetítőjévé lesz, ha nem végzi el az ebben a kézikönyvben foglalt diszciplínák szerinti, a saját mozgása sajátos aszkézise általi önmaga konverzióját. A tükrözött dialektikában, melyből az eredeti belső elem hiányzik, a tükrözöttnek - melyben az alsóbb psziché impulzusai tevékenyek - az agyi hordozóval való átmeneti azonossága miatt elkerülhetetlenül a tükrözöttnek a fénnyel szembeni oppozíció szelleme fejeződik ki.
Jellemző módon a testvériség a jele a Szellem jelenlétének az emberben: épp ezért dialektikája lényegileg fejezheti ki az eredeti tartalommal szembeni oppozícóját. Ma az egész világon a lények sokaságánál nem az autonóm tudat az eldöntője a testvériségi viszonynak, hanem egy transzcendens hatalom, mely a szükséges információs rendszert és annak szabályozását tartja kézben: a csoportszellem, mely őket összetartja, dönt: az egyház, vagy a párt, vagy a faj előírása, mely egyesíti őket. Az ideológia lényegében a testvéri impulzus határait rögzíti: pedig az csak ezeken a határokon túl működhetne a világban.
Ilyen inkorporált, vagy meggyőzött, vagy katekizált lények részéről a testvériség az olyanokra vonatkozó politikai információ alapján kerül meghatározásra, akik felé fordulni szándékszik: a testvériség körébe azokat foglalják be, akiket illetően ez az információ az előírások szerinti, a többieket, mint ellenfeleket kizárva: egy valóban kondicionált testvériség, mely a világban lévő gyűlöletet és meg nem szűnő háborúságot megmagyarázza. Az informáltak egyikének se jut eszébe ellenőrizni az információt.
A testvériség - melyet egyébként a csoportbeli kapcsolat és előírásai révén képzelnek megalapítani - ténylegesen ott veszi csak kezdetét, ahol ezeket az előírásokat meghaladják, vagyis ahol szabad tettre mutatkozik képesség, aminek alapján a másikat a divergencia normatív jelölésein túl, szellemileg azonosnak ismerjük fel. A csoport körzetére behatárolt testvériség nem igazi: elkerülhetetlenül - legyen akárcsak tudattalanul is - tettetés: igazzá akkor kezd csak válni, amikor a csoportlélek körletét képes meghaladni, hogy azok felé nyilatkozzék meg, akik ezen a körleten kívülinek tűnnek. Csak ezen kívül kezd igazivá lenni a testvériség. Semmi érdem nincsen ott, ahol azokat szeretjük, akikkel összhangban állunk: de autentikus ez az összhang se lehet, ha az ellenszenv érdekében születik.
Aki a közösségben, mint a faji, kultúrabeli, pártbeli, vagy egyházi különbözőségeken túli igazi viszonyként hisz, a testvéri viszony tekintetében a saját tudatának mozzanata alapján dönt: inkább saját belső felelősségéből, semmint a tudat, vagy a csoportszervezet irányítójának előírásából merít. A ,,csoport" alapvető szolidaritása nem létezhet, csak az ellenszenv szolgálatában. A testvériség akkor kezd testet ölteni, amikor a csoport által használt politikai színek informatív szótárának verdiktjétől függetlenül funkcionál.
Olyan kollektívum, vagy csoport, melynek testvérisége a hozzá tartozó ideológia határán belül megáll, amin kívül olyanokat lát, kikkel lehetetlen az egyetértés, nem ismeri még az Újtestamentumot. Anélkül, hogy tudatában volna, az ilyen kollektívum - a szociális elhivatás látszatának ellenére - az antik antiszociális impulzusok birodalmában él, ezért a Törvény, vagy a Nyáj birodalmában - amelyen túl nyílik csak lehetőség a testvériség tapasztalatára.
A szocialitás nevet csak olyan világnézet számára lehetne jogosan adni, amely mindenkit befogad, nem zár ki egy népet, egy áramlatot, vagy egy kategóriát, vagy egy fajt sem: sőt, valamennyiüket szükségesnek és nélkülözhetetlennek tekint. Ez olyan beszéd, mely megbukik, vagy naivvá lesz a politika és stratégiáinak körletében, amik egyik pillanatról a másikra az egyetértésből a nézeteltérésbe történő átváltást és viszont követelnek: sőt, a világban ma az ellenkezője történik: a politika tartja ürügyként maga elé a szocialitást: s ez azoknak a retorikája, kik az ember szükségleteiről - ignorálva az ember érzéken kívüli struktúráját - való gondoskodás címkéjét öltik magukra.
Az, aki képtelen a másik, mint emberi individualitás elé járulni és nem ismeri fel benne azt a lényt, akivel egy, a faj, egyház vagy párt által nem kondicionálható viszonya lehetséges, nem mondhatja szabadnak magát. Szüksége van a tudat politikai, vagy vallási irányítójára, mint a nyájbeli állatnak van szüksége a pásztorra. A modern látszat ellenére még az antik csoportlélekhez tartozik: tudattalanul fajvédő, mivel azonos szellem, a testi természethez kötött psziché szerint bilincseli csoportszerűen a többiekhez.
A kereszténység előtti világban a testvériség mint szocialitás csak amennyiben a Törvénnyel, s nem a Szabadsággal állott konformitásban, volt lehetséges. A transzcendens szabályozásból csak Igazság és Igazságosság, de se Szabadság, se Szeretet nem származhatott. A modern világban a kereszténység előtti szellem fennmaradása a csoportlélek jelenlegi, ideológiai és politikai szabályozásában a Szellem halott impulzusainak túlélése a Föld valamennyi táján: pacifizmusba és szocialitásba öltözésük ellenére antiszociális impulzusok. Valójában épp a szocialitás jelenlegi hirdetőinek gyökerében antiszociális impulzusai állanak a gyógyíthatatlan szociális igazságtalanságok, az osztályharc és a háború kiküszöbölhetetlensége forrásainál.
A szociális gondolat még nem képes - plauzibilis közhelyeinek absztrakt dialektikáján túlra lépve - élővé válni. Ténylegesen szociális az a gondolat kezd lenni, mely átalakítja az embert: a meditálás. Csakis az idea mozgásának az ideológiából történő felszabadítása adhat módot az embernek, hogy tudatában a csoportlélektől való kiszabadulást megvalósítsa (Ld. A SZABADSÁG) és következményeként a szabad Szellem kifejeződéseként a testvériséget.
A testvériség hiánya az inkább megtanult, semmint elgondolt szocialitásról meggyőződöttek részéről attól van, hogy magatartásukban, ahelyett, hogy az ideák, inkább az ideológiák síkján mozognak. A szocialitás mai teoretikusa csak bajosan tudná az ideát az ideológiától megkülönböztetni. Nem hisz az idea realitásában, mely élő csíraként princípiuma a testvériségnek és a szocialitásnak, elfogadja azonban dialektikai produktumát, az ideológiát, mert ez már interpretálta számára a világot - elkerültetve vele a gondolkodás erőfeszítését. Nem tudja, hogy az ideológiából semmi, sőt, csak az idea ellenkezője jöhet, lévén a tükrözött: élet nélkül való, érvei formális plauzibilitásának hatóerejével rendelkezik, ezek az egónak szükségesek, aki visszariad, hogy magával számot vessen, s hogy ideákkal hassa át az érveket.
Amikor nem vagyunk képesek az ideák síkján azonosítani a tévedést, hajlunk reá, hogy a tévedést a fizikai személyekben küzdjük le, akikhez egy kategóriát rendelünk, nem másként, miként egy fajhoz: egy előzetesen kialakított kategória ellen harcolunk, de nem vesszük észre, hogy valójában szubtilis fajelméletet alkalmazunk.
A tervszerű testvériség rendszerében egy ellenfelet vesznek figyelembe, akiben a legnagyobb veszélyességet ismerik fel, s ezért a leggyűlöltebb kategóriát alkotja, akire valamennyi baj okát visszavezetik, sőt még mágikus tabuként hangzó - a neki tulajdonított pokoli hatalom szerinti - nevet is applikálnak rá. A gyakorlati síkon azonban gyakran úgy történik, hogy nem azért válik ellenséggé, mert valóban ahhoz a kategóriához tartozik, hanem azért jelenik meg e kategóriához tartozóként, mivel így ellenségként lehet lecsapni rá.
A hiányzó szocialitás akadályozza meg a testvériség teoretikusait felismerni, - amint erre más lapon utaltunk -, hogy az igazi Ellenzőt, valamennyien arimáni hasonmásként magunkban hordjuk: de éppen ez a ,,hasonmás", akivel öntudatlanul azonosulunk, állandóan önmagunkon kívül láttatja meg az ellenzőt, hogy legitim módon aggassa rá újra meg újra a felelősséget.
Az Inkvizíció Szelleme, mely egykor meghatározta, hogy mi esik az Egyház csalhatatlan igazságán kívülre és mi belülre, ma az ideológiai szocialitás dogmatizmusában, melyből tényleg hiányzik a gondolat élő mozgása, vagy az idea, újraszületését éli: az ideáé, melynek magában az emberi lélekben van meg az a hajtóereje, hogy a szociálisat az antiszociálistól megkülönböztesse.
Valójában az általában a ,,rendszer", a ,,társadalom", az osztály" stb. ellen fordított vád egyedül úgy lenne életrevaló, ha az ilyen antiszociális, dogmatikusan szociális és - progresszivizmusa ellenére - retrográd gondolattal fordulna szembe; retrográd, mint valamennyi dialektikus intuíció, amikben a Szellem képtelen rá, hogy felismerje önmagát. A Szellemnek a maga közvetlensége valamennyi formájában történő ez az önmaga felismerése becsületbeli, azon felül, hogy az intuícióalkotás tisztasága kötelességéből - ez éppen az értelme a javallt aszkézisnek.

ASZKÉZIS.
Ha a Beavatásra előkészítő belső tevékenységek sorának értelmét egyszerű szavakkal akarnók elmondani, a tévedés veszélye nélkül azt mondhatnánk, hogy az magas moralitás megszerzésében áll. Az ezeken a lapokon bemutatott meditatív diszciplínának ez a végső tartalma. Talán mondhatjuk úgy, hogy egy ilyen ideál felé a moralitásnak tulajdonképpen a szentség fokára kell emelkednie. Természetesen nem arról a moralitásról van itt szó, amellyel mint a jó lelkiismeret hagyományos normáinak sorával konformmá lesz az ember, hanem a szabad belső aktus által produkált moralitással: mint egy quid, amit a Szellem - szinte mindig a hagyományos normák által nem előrelátott alakban - teremt.
A Beavatás jelöltje számára a szentség színvonala nem cél, hanem eszköz: az önmegismeréshez és felszabaduláshoz, azaz az érzőtest, kama rupa, vagy asztráltest megtisztításához szükséges. Ugyanakkor az önmegismerés a mutatója a szentségi színvonalnak és annak a megfontoltságnak, hogy ne ilyennek jelenjen meg: hogy ne attitűd legyen.
Könnyű jónak lenni, ha gyenge, könnyű erősnek, ha elvetemült az ember. Nehéz és hősi szabadnak lenni mint pedig jónak lenni a túláradó erő alapján. De ez a túláradás a gonoszságra képesség birtoklásaként és uralmaként születik. Ugyanis a gonosz természet tapasztalatán és tudatán nyugszik az emberi szabadság. Vannak olyan spiritualisták, kik jóságuk érdekében a legnagyobb gonoszságokat követik el: ,,jókká" a gonoszságuk vonatkozásában kifejtendő erélyre való képtelenségük avatja őket.
Az erő túlsága lényegében az embertársak felé irányuló szeretet: elérése a legnehezebb, mivel az önmegismerést és az asztráltest megtisztítását megelőzően az embertársi szeretet majd' mindig tettetés, akkor is, amikor kétségtelenül dicséretreméltó cselekedetekben fejeződik ki: szavalat ez, ami mögött ott lappang a szellemiségre - amit valójában nem birtokol az illető - vágyás: amire vonatkozólag bizonyos határon belül igazuk van azoknak a technikáknak, amik a moralizmust becsmérlik és a szabályokon túli meghatározódást tartják szem előtt: a közvetlen szabadság útját.
De maga a közvetlen szabadság megtévesztéssé lesz, amikor a nem teljesen ismert asztráltest - az okkult irodalomban a ,,vágy teste" a neve - impulzusaiból származik, mely az Én helyét foglalja el. A beavatás előtti fázis egyik legnagyobb csapdája, s mint az Én valódi iniciatívájának próbája, elkerülhetetlen. Minden olyan választás, mely nem az Én választása, nem szabad, mert az asztrálishoz tartozik: melynek a számára valamennyi misztikus és beavatási attitűd lehetséges, - a gnosztikustól a jógikusig. Az aszkézis problémája valóban az Én keresésének problémája.
Az asztráltesttől független Én-ben ott a Szellem: az Én azonban képes az emberiben tevékenykedni, azzal a feltétellel, hogy belemerül az asztráltestbe, hogy az asztráltest képességeivel azonosul: s ezek a gondolkodás, érzés, akarás. Egy ilyen azonosulás az Én elkerülhetetlen depotenciálására vezet, még azelőtt, hogy ezen a szinten ismerné az önmagával való azonosságát: ez az ő olyan funkcióknak alávetettsége, amiket az asztráltest vállal fel a gondolkodás, érzés és akarás útján az éteri-fizikai testiség viszonylatában, azaz az állati természet viszonylatában: ezeket a funkciókat az emberi mentális szféra az állat számára lehetetlen degenerációra juttatja. Ettől van az Én alkati szempontból ellentmondásos és kétértelmű szituációja, aki az asztráltest révén egy vele való azonosulás szerint működik, mely helyette cselekszik és melyre, mint határozott eszközére rábízza magát: ez a testi természettel való tudattalan azonosság. Emiatt az Én, aki a centrum, nem a centrumban áll, nem a Szellemet fejezi ki, amelyből kiindulva mozgat, hanem a természet, a faj, a temperamentum, az érzőlélek és az értelmi lélek kifejezésévé válik: az emberrel ellenséges, az emberit birtokba venni törekvő Entitások által uralt asztráltesté. De éppen ezen a szinten Énként való megvalósulása követeli tőle azoknak az erőknek a fejlesztését, amiket sohasem fakasztana magától.
Csak az asztráltesttel való jogtalan azonosságból való kiszabadulása adhat módot az Én-nek, hogy önmagával azonosuljon és, hogy rektifikálással az asztrális szféra magasabb természetét valósítsa meg: azaz a gondolkodást, még mielőtt az asztrális tükrözöttjévé válna, az érzést és az akarást, mielőtt az érzékek életébe keveredett asztrálisnak kifejezőivé lennének, ami azt jelenti, hogy a gondolkodást, az érzést és az akarást eredeti és mint ilyenek, kozmikus erőáramokként.
Az aszkézis az Én, s nem az asztráltest vállalt feladata. Az ösztönök és szenvedélyek világa, mely az emberen felülkerekedik és a halhatatlan elemet megbénítja benne: az asztráltest ez, mely az Én helyettesítőjeként lép fel, amikor az Én autoritásával tevékenykedik. Mindez annak az eredeti hierarchiának, aminek köszönhetően a caos minden látszatán túl, a Szellem mindenképp lényeg szerint uralja az Anyagot, tehát az eredeti hierarchiának a folytonos inverziója: inverzió, ami szabadságnak látszik, de ezzel szemben az Én örökprincípiumának paralízise, mely egyedül képes az asztráltest titkosan örök esszenciáját felkelteni: az aszkézis igazi értelme ez.
Az asztráltestnek az Én elől elvont hatóereje az ösztöni áram formájában tevékenykedik az Én ellen. A hamis lázongások, minden kétértelmű megváltás, az összes látszólagos elégtétel, az autoritás elleni valamennyi könnyű harc tévesztései - mindezek a ,,vágy testének", vagyis az asztráltest Én-nel szembeni lázongásaként ismerhetők fel.
A lázongás, mely a saját rendszerének adhat helyt, nem az ember műve: az ember elleni Entitások okkult módon manőverezik. Amidőn az asztrális szféra nem az Én szerint rezonál és mégis az Én autoritásával tevékeny az Én-hez tartozó szabadságot követelve magának, úgy az élet szétrombolója. A létezés akkor lélek nélküli, de túláradó dialektika szerinti absztrakt viszonyok szerint szerveződik meg. Ezt a folyamatot mindamellett rendkívüli intelligencia- és akaraterők, amiknek az említett Entitások a beszerzői, tartják fenn: Ők igyekszenek az embert birtokolni, hogy egy számukra kozmikusan tiltott síkon kifejezhessék magukat, de amelyen az ember által negatív értelemben használt, ezért előle elvont szabadság-hatóerő segítségével képesek megvetni a lábukat.

PEDAGÓGIA.
Az Én-nel szembenálló asztrális általános lelkesedése, mely akár szellemi formákat is ölthet, az ember jelenlegi fejlődésének legnagyobb akadálya: az úgynevezett Ellen-Beavatás princípiuma. A közönséges emberi síkon ezt mindenekfelett olyan pedagógiával készítik ma elő, mely a gyermek asztráltestében még az előtt a kor előtt ébreszt szabadságimpulzusokat, hogy benne egy kozmikus okkult törvény ritmusa szerint az Én princípiuma felszínre kerülne, amelynek számára egyedül létezhet csak a szabadság elvállalása. Egy ilyen törvény értelmében fogható fel az Én szabadságának problémája - az asztráltest szükségszerűségével ellentétben.
A Szellemtudomány, melyből az új idők generációi felé forduló pedagógia származik, azt tanítja, hogy az első hét évben az említett transzcendens - az Én-ben immanens törvény ritmusa szerint a gyermek tisztán fizikai lényként alakul ki, a második hét évben éteri lényként, a harmadikban asztrális lényként: a huszonegyedik év felé az Én, aki kezdettől fogva metafizikai princípiumként a testen kívülről tevékenykedett az alakulás három periódusán át, maga illeszkedik az asztrális-éteri-fizikai szervezetbe. E perctől kezdve az Én szabadsága szerint tapasztalhat az ember: a szabadság annak lehetőségében áll, hogy az Én, anélkül, hogy a hármas asztrális-éteri-fizikai struktúrától - amikbe öltözik - kondicionált legyen, fejeződjék ki, és hogy vele engedelmes eszközeként rendelkezzék.
Ha az első háromszor hét év során az ifjú lelkébe egy csak az Én-hez tartozó autonómia impulzusait ültették, ezek elkerülhetetlenül az asztráltestből az Én ellen tevékenykednek majd, s az Ént a velük való korai azonosuláshoz vezetik, jogtalan ösztöni impulzusok lévén: a harmadik hét esztendőt követően, hirtelen utolérve az Ént, lényegileg szembeszállnak vele, az elnyomás és kényszer érzését ébresztve az Én-ből induló bármiféle autoritás vonatkozásában: holott minden igazi autoritás és felelősség csak belőle születhet.
Az ifjúnak, aki nem részesült az asztráltest számára szükséges engedelmesség és devóció diszciplínájában, nincs módja saját központi lénye, az Én - a felelősség és szabadság hordozója - iránti engedelmességre: nyitott az útja a neurózishoz, de még könnyebben a kriminalitás felé, mivel az asztráltestet a háromszor hét év alatti fejlődés során meg nem engedett módon ösztönözték a szabadság impulzusaival, az Én-nel most kontrasztba kerül és azt helyettesíteni törekszik.
Az ifjú belső alakulása, s ezért erőssé és kiválóvá fejlődésének képessége a családi környezet neki juttatott morális klímájától függ. A legelső években a gyerek, kinek Én-je még a Szellemi Világból vezérli, valójában mint egy templomban él, a maga szakrális atmoszférájába merülten, melyből táplálkozik és nem szeretné, ha megfosztanák tőle. A gyerek természetes lényének megfontolt kontemplációjából szülei felfoghatnák a szakralitási értelmet: sajnos azonban ők mondanak ellent neki, s rombolják szét léhaságukkal, legyen bár az szándékában szeretetteljes. A gyereksírás legtöbbször azt jelenti, hogy a ,,nagyok" felületessége vonta el az angyali világból, melybe természetességgel merül el és az ezért ébredő fájdalmát fejezi ki sírásával: a hozzá közeledők nívót-vesztett belső állapota közvetlenül, negatív értelemben fejti ki reá hatását.
A gyermek tényleges szellemi nívója a meditációénak felel meg. A szülők, ha igazán szeretik szülöttjüket, harmóniájukból alkotott belső bölcsőt kellene, hogy építsenek neki és, ha nem is precízen meditatív gondolatból, de legalább a tudatos vallásosság értelmében. A gyermek szakrális eleme az, mely benne később akarati hatóerőként jelenik meg: a mai korban ezt az elemet a szó szoros értelmében éppen azok kaotizálják és hatástalanítják, akik úgy tartják, hogy szeretik és nevelik a gyereket.
Egy, az ifjú belső alakulása hátterének ismeretéből kiinduló igazi pedagógia gondoskodik róla, hogy úgy nőjön fel, hogy lelki-fizikai erői fokozatosan készüljenek elő az Én, azaz a valóban szabad lény befogadására: s ez az engedelmesség, a devóció és a csodálat diszciplínája, mely minden olyan felé fordul, ami a teremtett világ színpadán a magasztos, az önfeláldozó, a hősi jellegét hordozza. Ily módon az ifjú spontánságát - potenciális szabadsága formájaként - műveljük.
A pedagógia és annak a kultusznak a tévessége problémájának belső hátterét, mely utóbbi az ifjú lelkébe a szabadság impulzusait ülteti, még mielőtt maga ez a lélek kialakulttá és az Én befogadására lenne kész, meg lehet érteni, ha figyelembe vesszük, hogy az emberrel szembenálló említett Entitások az ő asztrálisa révén tudnak tevékenyedni: az Én-re vonatkozólag semmire se képesek. Az Én befogadását a harmadik hét-év befejeztekor, az ifjúban spontánságként tevékenykedő érzékfeletti diszpozíció készíti elő: az első hét-év során gépiesen ismételni kész mindazt, amit környezetében felvesz, a második hét-évben az ismétlés fejlődése során utánzássá alakul, a harmadik hét-év alatt az utánzásból egy magasabb emberi ideál szerinti önalakításra való hajlam alakul ki. Amint látjuk, az ifjú huszonegyedik évéig tartó alakulása azt igényli, hogy az Én befogadására szolgáló megfontolt előkészítés legyen. Ezt az előkészítést azok a pedagógiák veszélyeztetik, amiken keresztül az ember Szellemi Én-jének megszületésétől félő Entitások tevékenykednek: ezek tudják, hogy ennek a születésnek a révén megszűnik a leigázás, amivel az embert szolgaságba hajtják: ezért megelőzik az Én születését, idő előtt gyakorolván hatást az asztráltestre, benne olyan indítékokat keltve, amiket később saját szabad impulzusainak tart az ember.
Fegyelem, devóció, magasabb életstílus csodálata egyaránt olyan erők, amik a serdülő lelki-fizikai lényét az erők Princípiumának - az Én - befogadása felé orientálják, akiben a Szellem jelenik meg és ezért az ember valódi ereje, azaz a bátorság forrása, a hűségé, a teremtő imaginációé, a merészségé, a kimeríthetetlen akaraté, az egyensúlyé.
Az Én-nek ezt a hozzájárulását az a pedagógia veszélyezteti, mely a gyermekben az idő előtti autonómiát impulzusok válogatás nélküli kifejezésének engedélyezésével kultiválja, s ezért azokét is, amik az állati természetből felemelkedve közvetlenül a többi fölé kerekednek. A jelenlegi kevéssé okos pedagógia ez, melynek a világban lévő neurózist és bűnözés növekedését és a zavaros szellemek kiterjedt faunáját köszönhetjük, akiknek csak arra való energiájuk van, hogy mindazt megvalósítsák, ami bennük ösztönként jelentkezik. Az a pedagógia ez, mely az ifjúból boldogtalan, állhatatlan, az életből való elmenekülést kereső lényt farag, ki hajlamos, hogy a belső rend hiányát bármilyen segítséggel, a kábítószertől egészen a világi hatalom stratégáinak passzív sakkfigurájává való válásig, kompenzálja.

A BEAVATÁS ÖSVÉNYE.
Csak a Szellem, mivel a lélektől különböző princípium, képes az emberben szabadságként kifejeződni anélkül, hogy az Univerzum törvényeinek ellentmondana. Arra az ellenvetésre, mely némely - a Beavatottnak az Univerzum törvényei feletti magasabbrendűségét valló - ezoterikus rendszertől jöhet, az a válasz, hogy az ember túlhaladhatja a törvényeket, de nem úgy, hogy áthágja őket, mert képtelen velük konformmá lenni, de amennyiben - mindenekelőtt - ismeri őket: csak ismerve őket, képes saját magában megvalósítani Princípiumukat, saját belső struktúrájának tudatából emelkedvén fel hozzájuk. Az áthágás mindig a szabadság hisztérikus bizonyítása, aminek korrekciójáról, ha a tudat adekvát diszciplínája közbe nem lép, vasszigorával a karma gondoskodik.
Amikor a Szellemet az asztráltest impulzusai uralják és ezért az Én az ego-formát szenvedi el, a szabadság bárminő kifejeződése a nem-ismerés, mely uralja az embert és rajta keresztül találja meg a saját kifejeződéséhez szükséges ideológiai és jogszerű alibiket: ezért az egyik hamis egyéni szabadsága nem tud nem ütközni a másik ember hamis szabadságával. A mai ember normál szituációja, aki lehetővé teszi a szellemileg fejletlenebb hatóerő számára az annak előre elkészített joghelyzete alapján történő visszaélést.
Csak amikor a szabadság az asztrális szférát uraló Szellem kifejezője, s ezért nincs szüksége rá, hogy annak törvényeit áthágj a, mivel az esszenciából, azaz a saját törvényéből mozgatván birtokolja azokat, a szabad cselekedet a morális cselekedettel esik egybe: azonban nem amennyiben a Szellem a moralitáshoz konformálódik, mivel az éppen szabadságának és nem szabályok terméke. A szabályok ott kellenek, ahol a Szellem direkt akciója nem lehetséges még.
A Beavatás a Szellem - emberi inkarnálódása ellenére eredeti állapotának helyreállítása: közönségesen a Szellem ezt az állapotot a lélekkel történő azonosulásakor veszti el azzal, hogy a lelket a fizikai testiséggel való korreláció eszközeként fogadja fel. A fizikai testiség lenyomatot helyez a lélekre és a lélek belevonja az Én-t. Van egy előkészítő fázis, mely a Szellemnek a lélekkel, vagy az asztráltesttel való eredeti relációja helyreállításaként zajlik: ez a reláció volt mindig az aszkétikus utak és a miszteriozófiák problémája, mivel a lélekben az ember individuális lényként történő felszabadulását ellenző Istenségek tevékenykednek: emiatt az antik világban a Beavatási eljárás a tanítványtól az Én-nek az individuális elemtől való abszolút elszakadását követelte meg: az Én-t és a magasabb asztrálist a testiségtől és az alacsonyabb asztrálistól elválasztották és a Szellemi Világba merítették, hogy ott az aureo-szoláris elemnek az éteri-fizikai testbe való bevésése képességét szerezzék meg.
A modern világban a Beavatás az emberi közönséges állapotának túlhaladásaként akkor lehetséges, ha az aszkézist nem olyan utak segítségével, melyek az extázisra, vagy a samadhi-ra törekszenek, hanem az Én - a közönséges asztrálisénál magasabb - szintjén megvalósított éber állapot segítségével gyakorolják: az érzéki észleletben felgyúló tudat megvalósításával egyenértékű eredmény. Az éber állapot, de olymódon intenzifikálva, hogy az Én lélekbeli jelenlétét valósítsa meg egy, az antik aszkéta számára értelem nélkül való feltétel szerint. A modern emberben ugyanis nem a testi struktúra köti meg a lelket, de a lélek az, amely a vágy útján köti magát hozzá, saját szellemi természetéről ezen a szinten meglévő elégtelen tudata következtében: amihez szellemi elemként immár csak amennyiben individuális tudat, juthat el.
Az éber állapot, amit teljességre kell vinnie, az, amihez az ember a racionális öntudat révén jutott, a fizikai síkon tapasztalván az individuális Én-t, ahogyan ez az antik ember számára nem volt lehetséges. Közönségesen a gondolat a maga maximális intenzitását az érzeti észleletben történő kifejeződésre juttatásával éri el: kívül ezen nincs intenzitása: az észleleti hordozón kívül gyöngévé, absztrakttá lesz: az aszkézis feladata, hogy a tudatos gondolatot ugyanazzal az intenzitással valósítsa meg, mint amikor az érzeti hordozóba illeszkedik.
A testiségnek önmagában tiszta struktúrája van, mely számára a Szellemmel közvetlen relációt tesz lehetővé, s melyről az asztrálisba merült embernek nincs tudata. Ez a tisztaság az érzéki észleletben ismerhető fel, mely abszolút objektív folyamatként azért lehetséges, mivel a Szellemnek a testiséggel az érzékszervekben való közvetlen relációja. Az ösztönök és szenvedélyek, amik rendszerint objektivitását megmásítva befolyásolják az ember ítéletét, az érzékszervek objektív funkciójára semminemű hatást sem képesek gyakorolni.
Az a tény, hogy érzékszerveivel az ember nem észleli, csak az érzékit, mivel az Érzékfelettitől megfosztatott, ezeknek a szerveknek a struktúrájától függ, amik az idők során olymódon változtak, hogy egyre kevésbé maradtak meg az érzéki formától elválaszthatatlan érzékfeletti elem hordozóeszközeinek, eladdig, amíg az ember kezdte ezzel a formával azonosítani a tartalmat. De pontosan ezért, hogy ugyanis a látszatot realitásnak vette, volt képes eljutni a szabadság lehetőségéhez. Ugyanis csak realitás, de nem a látszat képes a gondolatot kényszeríteni. A gondolat, mely csak a reális numerikus és logikai látszatának van birtokában, potenciálisan szabad: a reális számíthatósága ugyan kondicionálja, de ennek révén van az az illúziója, hogy teljesen uralja azt.
Akárhogyan is, az észlelés mozdulatát magát, az érzéki formájává válása ellenére, önmagában érzékfelettinek kell felismerni: mint ilyent mindazonáltal nem észleljük, mivel a tudat jelenleg a megjelenés szintjén gyullad fel. Az érzékszerveket úgy alkották meg, hogy az érzékfeletti elem ne zavarja meg az ember fizikai szemléletét: ez a maga kizárólagosságában az ő egoikus-individuális tapasztalásának korszakára szükséges: hogy benne, azt követően, a maga belső eszközeivel találhassa meg újra az Érzékfelettit.
Az Érzékfeletti modern kutatója meg kell, hogy tudja magyarázni magának, vajon miért épp az érzéki tapasztalás vezet ahhoz, amit keres. A maga tiszta objektivitásában a pszichikai befolyásoktól független észlelés a Szellemnek a testiséggel való közvetlen relációja: a viszony azonban, mint olyan, a mély alvási tudatszinten zajlik. Amint láttuk (ld.: TISZTA ÉSZLELÉS), a szoláris aszkézis egy alapvető módszere, az Én-nek az érzékivel az észleletben való tudaton kívüli relációjának kontempláció révén tudatba emelésében áll. Az érzéki folyamatnak a fizikai természet bizonyos elemei észlelése révén zajló kontemplatív tapasztalása éppen egyike az asztráltest megtisztítására, azaz az asztráltestnek az Én-nel való Beavatást előkészítő viszonyára irányuló műveleteknek és amire az esszenciális moralitás megszerzéseként utaltunk: a lélek és test terápiája.
A tiszta észlelés csak a modern ember számára lehetséges belső tapasztalás: ismeretlen az antik vagy tradicionális aszkétának, akinek érzéki észlelése ui. alkatilag volt saját belső tartalmának hordozója. A belső tartalom az érzéki észleléssel egytermészetű volt: a modern aszkétának akarattal kell megszereznie. A pratyahara, mint Jóga-módszer az a diszciplína volt, aminek célja a korrelatív belső tevékenységnek az érzékszervektől való megszabadítása volt, úgy, hogy azt az érzékfeletti tevékenység számára hasznosítsa: míg a mai idő aszkétája számára lehetséges tiszta észlelés a korrelációnak az észleletben magában történő megragadása, hogy közvetlen tapasztalás tárgyává legyenek azok a metafizikai erők, amiket az Én az érzékek révén, a fizikai realitásban juttat kifejezésre.
Az érzékileg adottnak a korrumpálódása nem az érzéki észlelethez, hanem ahhoz a módhoz tartozik, ahogyan az asztráltest, mint a ,,vágy teste", felhasználja. Abban a mértékben, ahogyan a gondolat szorosan kapcsolódik az érzéki tartalomhoz, ez a tartalom megmásulva lép fel számára: még a tapasztaló se tudja megragadni az Én érzékivel való közvetlen relációját. Az érzőlélek és a hozzá szorosan kapcsolódó gondolat mindig megmásítja az észleleti tartalmat. Az embert ezért a gondolatban -, mellyel rendesen gondolkodik, autonómnak tartva magát -, lényegében a fizikai természet impulzusai uralják s ezért passzívan vezeti útján a karma. Ily módon, nem lévén szabad, elszenvedi a saját karmaját: nem ismerheti fel olyan erőnek, aminek egész a fizikaiig hatoló tevékenységre van meg az ereje.
Az aszkézis a gondolatnak az érzékek tartalmától történő megszabadításában áll. Az így felszabadított gondolat oly tartalmát fedi fel, amely közönségesen ismeretlennek maradó esszencia-ként sajátja, mivel azt sohasem nyilatkoztatja meg. Ilyen magasabb esszenciát a nem korrumpált asztrális őseredeti áramaként és ezért mint magának az asztráltest megtisztításának forrását tapasztaljuk. Az aszkézis további lépéseként egy transzcendens esemény válik lehetővé: ebben az áramban az aszkéta a Logosz jelenlétével találkozhat. A Logoszt, akit az antik utak az extázis és a samadhi ösvényein keresztül és a pranayama sajátos módszerével kerestek, a mi időnk aszkétája a gondolat intim életében találhatja meg: az intim életében, mely tiszta formájában az asztrális alacsonyabb elemeire, vagyis a közönséges pszichére vonatkozó abszolút autonómia hatóerejeként lép fel. Nem a Logosz még, de Küszöbe: a tapasztalón áll, hogy átlépje a Küszöböt.
Az a fajta gondolat, mely számára potenciálisan fennáll a Logosz tapasztalásának lehetősége, a modern ember sajátját képező racionális gondolat, mint a pszichétől idegen tevékenység: az absztrakt, az érzéki unilaterálisan kvantitatív, logikus-matematikai tapasztalása során kialakult gondolat. A ,,leesés" gondolata a tudomány gondolata, melynek az érzékekhez fűzve magát, ignorálnia kell - amint rámutattunk - a világ érzékfeletti tartalmát, hogy az antik szellemi autoritástól megszabaduljon - a világot kvantitásnak ismervén meg -, mely gondolat azonban az érzékektől, annak az önálló mozgásának köszönhetően, mely ezen a szinten lehetséges a számára, felszabadulva, sajátmagában, autonóm esszenciaként találhatja meg ismét az elveszett őseredeti érzékfelettit.
Az asztráltest tisztátalansága, mely közönségesen az eredeti erő korrumpálásának, azaz megmásulásának előidézője, a gondolat intim életterében jelen lévő ilyen eredeti erő által gyógyul meg. Az erő racionális fogalmak alkotása képességeként fejeződik ki, ami a modern, s nem az antik ember képessége, ki önmagán kívüli élő entitásokként tapasztalta az univerzáliákat. A modern ember mindazonáltal a fogalmakat anélkül használja, hogy a képzésükhöz állandóan működtetett erőt ismerné: az ő számára az aszkézis: tapasztalni ezt az erőt. Láthatjuk, hogy megismerési erőkről van szó. Erről a megismerésről mondtuk, hogy a moralitás hatóerejévé lesz, amennyiben az asztráltest eredeti tisztaságának elhozója.
Az érzékek tapasztalata a Szellem direkt tapasztalatává válhat abban a mértékben, ahogyan a felszabadított gondolat az asztráltestet annak igazi szintjére emeli. A gondolat felszabadulásával együtt jár, hogy sajátos módszer alapján a tanítványnak módja nyílik fokozatosan tapasztalni az érzéki észleletben az Én-nek a fizikai világgal való közvetlen relációját. Ez a reláció önmagában az abszolút transzcendenciának az aktusa az immanenciában, mely az észlelő ember által állandóan tapasztalható és számára mégis tudattalan. Ez az az aktus, aminek révén az Én a fizikai szinten találkozik az anyag érzékfeletti életével, vagyis a Princípiummal, mely az anyagot uralja: az érzéki észleletben ilyenként soha észre nem vett érzékfeletti élet. Ebben az észleletben a tanítványnak lehetősége van a Szellemi Világ Küszöbével való találkozásra: megvan azoknak az erőknek a kulcsa, amik az Érzékfelettiből áramlanak a teremtő természetbe, egyidejűleg - a fizikai életet fenntartó szerepükön túl - a lélek folyamatai által az érzeti szféra irányába kényszerülnek eltérni: ösztöni hatalmakká válván.
A tiszta észleléssel, ahogy a tiszta gondolkodással, a tanítványnak - a lélek eredeti Erőiként tapasztalható - érzés és akarás aszkézisének kulcsa van meg. Szolárisnak nevezik ezt az aszkézist, mivel a gondolkodás, az érzés és az akarás intim ereje a Szoláris Logoszból, vagyis a Nap szellemi Princípiumából - ami az Én esszenciája, de egyidejűleg a Föld érzékfeletti Esszenciája - árad. Az Univerzum belső struktúrájának központjában a Szoláris Logosz áll és ez van az Én-ben esszenciaként jelen.
A mai kor Beavatásának előfeltételét a gondolat aszkézise alkotja, mert a gondolatban gyullad fel az Én-tudat és az ő érzékivel való relációjáé. Ahogy láttuk, az Én ereje, tiszta állapotban és ezért nem tudatosan, az érzéki észleletben a Szellemnek a fizikai világgal való kezdeti identitásaként van jelen. A diszciplínáknak módot kell adniok arra, hogy az érzéki észleletben ugyanazt az erőt tapasztalja, amelynek segítségével alkotja a fogalmat a modern racionalista, derengésszerűen törekedvén rekonstruálni a mentális síkon a gondolat szoláris magvát.
A Beavatás tartalma változhatatlan, formája azonban egy a tanítvány tudatának aktuális feltételeinek megfelelő meditatív előkészítést igényel. A mai kor számára az előkészítés, amint megfigyelhettük, lényegében a tiszta gondolat, azaz magának annak a funkciónak az aszkézise, amiért a gondolatot a koncentrációs és meditációs gyakorlatokbeli tevékenységre szólították. Az ilyen gondolat, a maga tiszta formájában, a diszciplínák előfeltétele.

A SZELLEMI GYÓGYÍTÁS
olyan szolgálat, amit az aszkéta, ahol az számára megengedett, tehet embertársainak karmájuk meghatározott feltételeinek - az abban kifejeződő erőkkel való intuitív kapcsolatnak köszönhető - közvetítésével. Ezért a betegség gyógyítása csak, ha mások számára kért, s nem magunkért, lehetséges: a személyes egészség a helyes aszkézisnek kell, hogy eredménye legyen.
A szoláris aszkézis naponta gyógyítja bajából az aszkétát: ezért személyes terapeutikus céloknak nem rendeli azt alá: ilyen alárendelés alapján nem lennének gyógyíthatók a bajok. Léteznek másrészt olyan betegségek, amiket olykor az aszkéta vagy olyan segítségként hordoz magán, ami megengedi, hogy egy bizonyos szinten ne ismerjen fegyverszünetet az élet állati vágyásával szemben, vagy segítségként a mások bajának gyógyításához. A tanítvány lehet terapeuta, de nem, mert proponálja magának, hanem mert a szoláris aszkézist folytatja, s ezért olykor mások karmájának közvetítőjévé válik: az átváltoztató variánsokat közvetíti, annak a szempontja szerint, ami a karmá-tól szabad és ezért a Logosz metafizikai erejét hordozza.
Szellemi gyógyítóvá lesz, amennyiben nem tartja úgy, hogy az, sőt gondosan rejti közvetítőképességét, mindig másoknak tulajdonítva a gyógyulás érdemét. Valójában semmi érdem sincs: az aszkéta kedvezhet a gyógyulásnak, amennyiben a karmá-t uraló transzcendens beavatkozás koldulójaként működik. Gyógyító lehet az ember; amennyiben a világ nem tudja. Ha valamilyen gyógyítói minősítést tulajdonítanak az aszkétának, erejét az megbénítja: bármilyen gyógyítói cliché, amivel azonosul, megakadályozza számára a világos karmikus relációt, a közvetítői szerepet.
Az a gyógyító, aki nem a karmá-t uraló Hatalommal - melynek logikája kibújik mindennemű földi logika alól - való kapcsolatra képes aszkéta, nem igazi gyógyító, hanem testi hordozója az éterikusan megmutatkozni és a paciensre pillanatnyi megkönnyebbülést nyújtva bajára - mechanikusan hatni képes erőknek. Ezek a gyógyítók bizonyos határon belül és abban a mértékben hasznosak, ahogyan egy szigorú etikával és az abszolút személytelenség stílusával konformak - valóban ritka eset - közbelépésük azonban csak provizórikusan hasznos: és ők maguk kényszerülnek erejük sokszori megfeszítésére, amidőn ez - mivel a fizikai testiséghez kötődött - nem funkcionál, vagy a test elöregedéséből kifolyólag kimerül: ott, ahol az igazi aszkétának a közvetítőerők még alapvetőbb felszabadítására van alkalma.
Az aszkéta lehet terapeuta, amennyiben nem tartja is azt magáról és gondja van rá, hogy ne ilyennek tűnjön. Módszere mindenekelőtt abban áll, hogy a pácienst saját élete morális vizsgálata felé vezeti, hogy megértse, mit kell magában gyökeresen megváltoztatnia és, hogy ilyen értelemben kötelezze el magát önmagával: oda vezeti, hogy az maga apelláljon a szükséges Én-erőkre, hogy felszítsa és táplálja azokat, hogy maga kezdhessen el önmaga gyógyítójává lenni.
Amikor igazi és tényleges betegségekről van szó, azaz szervi bajokról, a gyógyulás csak a karma-beli döntő változás feltétele alapján valósulhat meg: a Szellemi Világ által jóváhagyott változás, azzal a feltétellel, hogy a páciens asztrális szférájában rendkívüli változás valósuljon meg, mint a belső okok eltávolítása: azonban az előfeltétel ilyen esetben is az Én-nek az eredeti intim Erőhöz - azaz ahhoz az Erőhöz, mely nem lehet a közönséges Én-é - történő apellálása. Az, hogy a fordulat, vagy gyógyulás, vagy megújulás Princípiuma az Én-ben honos, Feléje a legnagyobb akadályt jelentheti, amennyiben az Én magát saját emberi határaival annyira azonosítja, hogy képtelen egy, az ezeken a határokon túli intim Erőt elgondolni. A Logosz és épp ezért mindenfajta gyógyulás titka éppen az, hogy Ő az ilyen határokon túli, abszolút módon működő Princípium.
A gyógyító aszkéta közreműködhet a páciens asztrális szférájától igényelt változásnál, mindenekelőtt abban, hogy őt segíteni tudatossá válni abban, mi az, amit meg kell változtatnia magánál és egyidejűleg a mély imádság segítségével: melyre megjön a Szellemi Princípium válasza, amennyiben nem magáért, hanem másokért szóló kérés. Az ima hatóereje abból a tényből ered, hogy az az aszkéta lelkéből a maga odaszentelésével összekapcsolt maximális személytelenség kulminációjaként fakad. Az ima egy végtelenségi dimenziójáról van szó, mely követi a szoláris aszkézist, de amennyiben azt magát a Szellemi Princípium lényegében lehetővé teszi.
Néha a beteg csodaszerűen gyógyulhat, de amennyiben az érzékfeletti Erők rendszere azt annak köszönhetően engedi meg, hogy egy emberi közvetítő - egy tudatos aszkéta, nem médium, sőt, a médium ellentéte - az Erők közvetítőjeként tevékenykedik. Mindenesetre alapvető szem előtt tartani, hogy nem a gyógyítónak az erénye, vagy az ő extranormális erőket használó képessége, mely gyógyulást tud előidézni, ha ez a karma variánsainak - akármilyen széles - körébe nem fér bele.
A Kegyelem egy erejének közbelépése, amint jeleztük, azzal kapcsolatban lehetséges, amit a páciens, akár csak emberi-érzékfeletti szituációjának intuitív érzéseként, képes volt megérlelni. Ez az igazi érzés, mely valójában a szenvedésből eredő belső tapasztalás, lehet épp a Kegyelem felé nyitott ösvény. Azonban attól a perctől kezdve, hogy ez működésbe lép és a gyógyulás végbemegy, azért, hogy ajándéka az időben érintetlenül védve legyen, szükséges, hogy annak az érzésnek a felgyújtása mindennapos rítussá váljon a lélek számára, mint életeleme: mindenkor újra elérhető élő emlék legyen, ugyanúgy szükséges ez számára, mint a fizikai légzésnek az oxigén. Az ajándék felejtése és a hála abbamaradása egy - a veszély pillanatában a reintegráló Erők által kivételesen uralt - rombolóerők előtt határozottan újranyitott rés.

A SZENVEDÉS FUNKCIÓJA,
hogy minden alkalommal elvonja a lelket a vágytól. Azért, hogy a vágy az Én áramává térjen vissza, amire az Én-nek van szüksége, hogy a lélek mélyen, egész az éteriig és a fizikaiig menően tevékenykedhessen, jelentkezik a fájdalom. Ez bármilyen - azt előidézni látszó - esemény formáját felveheti. Lényegében, a lélek szellemi mélységei által követelt fájdalom használja eszközeként ezt az eseményt. Ne vezessük félre magunkat a gondolattal, hogy ha az a bizonyos esemény nem lenne, a fájdalom se jelentkezne.
A fájdalom az, amit a mélyben kívánunk, amikor képtelenek vagyunk a tudat, vagy az aszkézis szerinti alapvető mozdulatra: amikor az aszkézis elgyengült és formává, rutin-ná, belső élet nélküli szokássá lett.
Amikor a szenvedés megszűnik, a léleknek rendesen nincs más viszonya, hacsak nem a vágy, a világgal. Ez a további fájdalmakat készíti elő: kivéve, ha követi a vágy hatóerejét az Én hatóerejévé átalakítani képes aszkézist. Az aszkéta számára a szenvedés - a megismerés támogatása mellett - mindenképp, a funkciójával való megváltozott viszonya szerint, folytatódik. Az, ki az individuális adósságát kiegyenlíti, kiérdemli elfogadni a másokét.
Egy szenvedés gyötrő állandósága lényegileg az Én eltérített hatóereje: az aszkéta a közvetítés változtatása nélkül vállalhatja fel: ha a tartalmat az Én-re vonatkoztatja, egészen az érzéki kifejeződéséig.
Amikor a vágyat, mely az embert közönségesen a fizikaiig uralja, csak az asztrális szférából távolítjuk el, úgy, hogy impulzusként az éteri-fizikaiban megmarad, elhelyeztük a betegség premisszáit: a neuropszichikaiét, fokozatainak sorával és, ha az impulzus ebben a formájában nem emésztődik fel, az igazi, tényleges betegségéit.
A betegség ebben az értelemben a vágy organikus mélységekből való eltávolításának a formája, amire az Én aszkézis vagy katarzis révén nem képes. Az asztrális szféra radikális követelése, melyre a tudat életeként tevékeny Én áramlata csak parciálisan válaszol, amiért is az Én a karma körletén belül a maga éteri-fizikaival való eredeti viszonya szerinti közvetlen tevékenységre kap indítást. Ennek a körletnek a határait az Én távolíthatja el abban az esetben, ha erői a betegség impulzusa keretében sajátos metafizikai akcióra képesek. Ezt a sajátos akciót tudatosan végre lehet hajtani: az aszkézisnek köszönhetően ez az éteri-fizikai organizmus történéseit a karma útján uraló Hierarchiák Entitásaival egy kommúniót képes létrehozni.
Az Én-nek a fizikai felé irányuló tevékenységét mindenképpen a Hierarchiák közvetítik. Az embernek valójában nincs más közvetlen hatóereje, mint a gondolaté: ez a gondolati hatóerő az, amit Hierarchiák fogadnak és emberi sorssá alakítanak.
A szenvedés a gondolatnak a Hierarchiák tevékenységével való állandó tudattalan kooperációja. A szenvedés gyógyítása a gondolatnak arra a szintre emelésében áll, melyen autonóm módon együttműködik a Hierarchiákkal. Amidőn a gondolat a diszciplínák révén megvalósítja a maga tiszta imaginatív mozgását, az ehhez a szinthez tartozó lehetőségeket valóra váltja.

BELSŐ KRÍZIS.
A lelkierők tisztulása, eloldódása és új kombinációra lépésének fokozatos munkája során a tanítvány a feszültség, küzdelem, vagy levertség pillanatain mehet át, amik valójában belső feladatok, vagy próbák jelzői: a tapasztalat előre látott pillanatai.
Ha ezeknek a pillanatoknak az értelmére nem emlékszik és nem merít az Én centrális princípiumából, akinek fellépése éppen az ,,emberi" formáival való radikális megmérkőzését követeli, akkor a szituáció igen súlyossá és, ha adekvát kontrollt nem alkalmaznak, patologikussá válhat. A tanítvány számára, kit ilyen szituáció sújt, belőle értesülhet arról, hogy módszerében valami elhibázott van: vissza kell fordulnia és mindent elölről kezdeni. Körültekintése abban az alázatban áll, hogy elölről kezdi. Ezzel újra az igazi erőből merít, talán olyan közvetlenséggel és tisztasággal, amik számára előzőleg ismeretlenek voltak.
A krízis pillanatában mindazonáltal a tanítvány aktív lehet egészen odáig, hogy a jelenséget uralja s belőle további önmegismerést szerez: ez az erőpótlék, amire valójában szüksége van. A nehézség pillanatai számára egy régi határ újrajelentkezései, egy azonos határénak, mely legyőzését várja tőle, mert belül tényleg elhatározta, hogy legyőzi azt.
A krízis pillanatában a művészet abban áll, hogy nem ellenállni: a tudat egy minimális aktusának köszönhetően szabad mozgást engedni a lélek felbomlott áramainak, hogy így kontemplálására jussunk. Ez az, amit belső judo-nak hívunk. Ebben az iniciatívában, mely a harcról való lemondásnak látszik, pedig csak az autonómia kezdeti mozdulatának keresése, az Én megismeri a pillanatot, amin átmegy és ennek a megismerésnek a révén kezdi kézbevenni a folyamat kormányzását. A lélek kicsi caos-a olyan erőknek az akadályozó Entitások részéről történő illegitim felhasználása révén állhat be, amik a lélekhez tartoznak és amik rekuperációja az Én feladatát képezi. A nem-ellenállásban, a nem-szembehelyezkedésben, a kontemplálni akarásban kezdi meg a lélek a maga erőinek begyűjtését.
A lélek erői az Én jelenlététől nyerik tiszta körforgásukat. Az Én kezd jelen lenni, amikor autonóm módon fog munkához: ez kezdetként a kontemplálás. A kontemplálásban független kezd lenni az Én és függetlenségében maga köré gyűjti a lélek erőit: azaz a kaotikus krízisbe vont gondolkodást, érzést és akarást. Az Én-nek el kell kezdeni munkáját a lélekben: ezzel azonban a lélek kaotikus mozgékonyságára - ami nem a lélek - vonatkozólag saját megismerő mozdulatlanságát valósítja meg.
A lélek ismeretlen még az ember számára, mivel az Én abba még nem hatol éber állapotban. Van a léleknek egy mély, az Én előtt ismeretlen zónája, azért ismeretlen, mert az akadályozó Entitások - amik lélekbeli akcióit a lélek tévesen saját akciójának veszi - foglalják el. A lélek felszabadulásának kezdeti mozzanata a szenvedés, de az akadályozó Entitások erre is ráteszik kezüket - az averziót és a félelmet ékelvén abba.
Az Én lélekbeli első pozitív mozzanata valóban saját tehetetlenségének tapasztalata: ez ad számára módot a ,,nulla" megvalósítására, amire szüksége van, hogy magából, ex se induljon. Az elengedés, a nem ellenállás, a tehetetlenség állapotának ismerete segíti az Én-t ahhoz az alapjához, melyből kiindulni, azaz a maga metafizikai mozdulatlansága hatóerejét a lélek kaotikus mozgásai vonatkozásában érvényre képes juttatni.
Az Én mozdulata, hogy a lélek kaotikus mozdulataitól idegennek érzi magát, hogy azokat mint valami külsőt tekinti. Ebben a kontemplálásban az Én ereje árad a lélekbe: ezt az erőt a kaotikus áramoktól vonja el. Az Én ereje a maga sebezhetetlen és ezért elmozdíthatatlan centralitása hatóerejeként működik, amennyiben képesek vagyunk előhívni. Az arra való intenzív emlékezés, hogy az Én-ben az abszolút elmozdíthatatlan hatóerő van, már az Én jelenlétének felszínre törése. A krízis rendesen az Én-re emlékezés hiányában kerekedik fölénk.
Az Én emlékezete egy transzcendens Hatóerő jelenlétét valósítja meg, mely ha nem is látható, abszolút ura a lélek erőinek. Emlékezni kell rá, hogy valóban a mozgások Alanya vagyunk: a tapasztaló, s nem a - lélek mozzanataira vonatkozólag - tapasztalt. Akkor a lélek feléled.
A módszert illetően az a feladat, hogy mint Én, izolálódjunk a lélek szituációjától, hogy az igazán objektíven álljon előttünk. A nem ellenállás és a kaotikus áramlást lefolyni hagyni, ez lényegében az Én első mozdulata: ezt követően az Én bele- vagy alámerül a lélek caos-ába; ez azonban nem önmaga elvesztése, hanem feloldó erejével az Akarat szférájába történő alászállása, ahol valójában küzdelem folyik. A maga elengedése, az akaratlagos átengedés, a belső állapotba való merülés lényegében az Én-nek az újrarendező erővel a lélek mélységeibe történő belépése. Világos azonban, hogy az Én ilyen alászállását az imagináció és az akarat sajátos aszkézisével kell előkészíteni.
A művészet itt: nem harcolni, hogy az Én-t hagyjuk harcolni. A lélek minden próbájában ez a győzelem titka. A nem-harcolás, kétségtelenül a tao-ista nem-cselekvéshez hasonlóan lényegében a belerántott lélek nem-cselekvésre bírásának művészete, azaz megtiltani önmagunknak, hogy a lélek tenziójával és gyengeségével reagáljunk. A problémának az Én-nel való összekapcsolásán való munkálkodásról van szó: a kaotikus mozzanatokat az Én-nel, a gyengeségeket az Én-nel, a lelket az Én-nel: mindent az Én-re terhelni, azaz arra a Princípiumra, mely valóban mindent el képes viselni. Mennél nagyobb súlyt visel, annál inkább erősödik a lélekben.
Itt érthető meg a fájdalmas próbák valódi jelentősége: mindig az Én jelenlétének igénylései: az ösztönzés, hogy az ember vegye észre, hogy magában hordozza az Erőt, mely mindent tud. Ő azonban tompa módon arra hajlik, hogy mint az antik időkben- a lélekre támaszkodjék, aminek révén egy időben legitim módon kapcsolódott össze az Atman-nal, vagy a Tao-val, vagy a Buddhával.
A mi időnk aszkétájának el kell érnie a találékonysághoz, hogy az Én útján járjon. A tradicionális módszerek nem az Én-hez, hanem a lélekhez és a testhez vezetik: még jobban a pszichoszomatikus természethez, azaz gyengeségéhez kötözik.
Csak az Én képes a lélekbe és a testbe alászállni és a lélek szövevényes erőit megismerni és rektifikáló módon haladni keresztül - anélkül, hogy azok érintsék - rajtuk. Ez az alászállása lényegében egy felemelkedés: az eredeti erők észlelése. Az Én esszenciája a sebezhetetlenség és a világ teremtő Entitásaival való abszolút azonosság Princípiuma: a Princípium, mely nem ismer kontrasztokat, csak egyezőséget. A Logosz jelenléte - mint intim esszenciája - az Én-ben nem csupán a lélek erőinek mindenfajta rongálódása számára a gyógyítási lehetőség, s a dolgokkal, az embertársakkal, a világgal történő kibékülés útja, hanem mindenekfelett a feltámadás kezdete a próbákon keresztül, annak - ami eredeti és kozmikus a lélek struktúrájában: valójában a próbák a halál rövid pillanatai.

A SZORONGÁS
egy elváltozott fizikai állapot pszichés visszhangja, szinte mindig ideges depresszió, mely nem képes igazi és valódi betegségbe torkollani. Ebben az értelemben terápiailag a fizikai síkon kell szembenézni vele: belső értelemben elhárítani, s épp ezért mielőbb felismerni az okokat. Okkult szempontból nézve egy ,,vámpírszerű" erő áll előttünk, mely el tudott jutni a fizikai szervezetig, ahonnét úgy az éterire, mint pedig az asztrálisra fejti ki hatóerejét.
A belső terápiára szolgáló kulcs-kép: a szorongás, mint mocsár, amibe egy erősebb áramlatot kell bejuttatni, ami megmozgatja és lefolyásra készteti. A szorongást egy hatalmasabb folyam hordozójaként kell felhasználni s utat nyitni neki. A legyőzött szorongás mindig a lélek szilárdabb egyensúlyának kezdete.
Egy módszer, felfedezni magunkban a pszichofizikai kontrakciót, mely a szorongás elleni védelemként akar szerepet játszani és feloldani azt. A szorongásnak nem ellenállni, de létezni engedni, kifejeződésének maximumáig, vele kapcsolatban a nyugodt tehetetlenség irányzatát érvényesíteni. Támaszként - amire rábízzuk magunkat - élni vele addig is, amíg világossá válik valamennyi ellenző erőfeszítés hiábavalósága: valójában ezek részt vesznek benne. A tehetetlenség és hiábavalóság értelmét maximálisra kell fokozni, addig, hogy teljes létünket adjuk neki, minden erőt ráállítva erre: ráhagyatkozni, egész a megsemmisülés állapotáig: a nulla, a nyugalom kezdete, egyszersmind azonban a Magasabb Én számára szükséges állapot, hogy ő vegye kézbe a kezdeményezést és autoritásával tevékenykedjék.
A nulla az élet vágyásának akart megsemmisítése. A szorongás ugyanis nem más, mint a csalódott élet-vágyás jele: aminek delúziója a fizikumig mardos. A nulla felé, mint egy tiszta nulla, egy funkcionális ataraxia felé kell törekedni: benne mint egy szakadékba alámerülni, holtként leesni hagyni magát. Meg kell halni annak számára, ami ilyen pillanatokban magunk ellenére, élni akar: a szorongás állapota az, mely megsemmisítésünkre törekszik. Hasznosítani kell megsemmisítő erejét, egészen az akart megsemmisülésig. A maximális mélységre kell vezetni ezt a folyamatot egészen velleitása kimerüléséig. A velleitások ilyen kimerülése, ha megfigyeljük, a szellemi Princípiumnak történő önmagunk felajánlásának felel meg. Ezen a ponton ugyanis az Én-nek szabad az útja: magára tudja vállalni, hogy kiküszöböli a lélek sötétségét és beiktatja a maga erejét és a maga biztosságát.
A szorongás átalakítása - meditációvá válva - az Én küszöbéhez vezet. A szorongás valójában az Én-igénye: sötéten és feszültséget keltő módon követeli az Én felébredését. Egy természeti erő állhatatos megrögzöttségével lép fel, mellyel a tudatos állhatatosság ugyanolyan mérvű hatóerejét kell szembehelyezni: s ez a mélykoncentráció, mely a szabadító Erő akcióját teszi lehetővé. Ilyen koncentráció közvetlenül az alap-inercia hatóerejére támaszkodhat (ld. BELSŐ KRÍZIS), mely a legmélyebb akarat testi facies-e.

A FÁRADTSÁG
majdnem mindig csalóka, bármilyen alakot is öltsön: a pihenés, ami kiküszöböli, mindig belső, a testiségtől független folyamat és emiatt radikális módon képes rajta tevékenykedni.
Az izomrendszer fáradtságában a tanítvány módot talál a fizikai szervezetnek abba a pozitív magát-elengedésére, ami kedvez a testiségtől független gondolat tevékenységének és épp ezért egyszersmind a testiség maximális pihenése. A fizikai fáradtságállapotot a testi nyugalom hordozóeszközeként használhatja - mely lényegében belső nyugalom -, mivel ilyen állapotban az étertest spontán módon igyekszik megszabadulni a fizikai szervezethez kötött tudattól. Lényegében a tanítvány rendelkezik a koncentráció és a meditáció által követelt fizikai disztenzió állapotával.
A fáradtság belső hasznosítása előtti egyetlen akadály az álmosság könnyű beállása a hozzá tartozó - éppen a belső attitűdnek köszönhetően újraszerzett - odaadás impulzusa szerint. A tanítványon múlik, hogy az álmosság ilyen közbelépésének ellenálljon, vagy a fáradtságtól való megszabadulásához éljen vele. Meg kell azonban figyelni, hogy a nyugalomnak való ilyen eltökélt átengedésünkön kívül, az álmosság akadály a meditáció számára: az az eszköz, amit az alsóbb természet alkalmaz, hogy a koncentráció és a meditáció által létrehozott változást megsemmisítve vesse meg lábát. Ennek a dolognak természetesen semmi köze a normális éjszakai alvásigényhez.
A fáradtság egyedül az idegrendszerre vonatkozik. Vizsgáljuk a jelenséget az alábbi elv megvilágításában: ténylegesen csak a fizikai agy fárad el, s nem az éteráram, mely általa jelentkezik gondolatként, s ezért nem is az étertest. Az éteráram, melyből a gondolat születik, - a tudat dialektikus küszöbén túl - saját természete folytán kimeríthetetlen: sőt, annál inkább erősödik meg, mennél inkább késztetik aktivitásának ajándékozására.
Az agyi szervtől függetlenül a gondolat a végtelenségig gondolkodhatna, s egyre inkább erősödhetne. A gondolat fizikai szerve, az agy fárad el, nem a gondolat. Éppen ezért, mert a gondolat kötődik saját fizikai szervéhez és épp ezáltal az érzéki impressziókhoz és az érzésekhez, valamint kapcsolatos impulzusokhoz, fizikai szerve fárad, rongálódik el, a pszichikai élet zavarainak székhelyévé, az idegbajok, a depressziók, a szorongások és a betegségek hozzá kapcsolódó sorának forrásává lesz.
A fáradtság, mint pedig az idegrendszer minden zavaráénak igazi gyógyítója a gondolat, mely megvalósítja a maga idegrendszertől való függetlenségét és épp ezért az éteri szférában a lelkit az Én-nel összekapcsolja. A gondolat adhat módot az étertestnek, hogy a fizikumon úgy tevékenykedjék, mint alvás idején. Valójában a koncentráció alatt a gondolat, mely egyetlen pontra koncentrál, a maradéktudatban az Én és az asztrálisnak az éteri-fizikaitól való kiszabadulás állapotát hozza létre, azzal analóg módon, ahogyan ez az alváskor játszódik le: egy alvásállapot a maximális éberállapot mellett, melyben lehetőség van az Én építőtevékenységére.
Közönségesen az érzékek életével kell kapcsolódnia a gondolatnak, hogy éber és tudatos legyen, képtelen lévén még saját extrakorporális princípiuma alapjára épülő, azaz érzéki hordozó nélküli, tehát az agyrendszer közvetítése nélküli éberállapotra és öntudatra. Ez az a közvetítés, mely a szükségesnél jobban köti a lélek életét az idegrendszerhez, ezért ott áll nemcsak a fáradtság és az érzelmi-ösztöni élet kirobbanásai különböző formáinak, hanem valamennyi fizikai baj eredeténél.
A fáradtság, minden fizikai és lelki baj legyőzése is mindig az Élet Fénye, azaz az étertest dynamisának helyreállított keringési áramából származik. Érthető, hogy ebben a tekintetben mi az igényelt módszer, ha szem előtt tartjuk, hogy a gondolat dinamikus szférája formatív, vagy predialektikus momentumában éppen az étertest. A gondolat formáló ereje étererő. A koncentráció és meditáció, ha a mai ember sajátos, kánonának megfelelők - ,,szoláris" kánonnak mondtuk amennyiben a léleknek a szoláris Logosszal való kapcsolatának megfelelő -, arra az éteráramra építenek, melynek metafizikai forrása a Nap, de melynek esszenciális centruma az emberi szív, persze nem a fizikai szív. A koncentrációt és a meditációt elsajátító tanítvány a szoláris kánon szerint képes irányítani az étertest áramlatait: amik ilyen módon kapcsolják újra egybe emberi lényét azzal a Princípiummal, amely az Istenit hozza az emberibe. (Ld. BEAVATÁSI SZABÁLYOK).

A LÉTÖRÖM
mindig a testi életre, s nem magára az életre vágyódó lélek tévedése. A levés öröme a valódi: az, amelyet akkor ismer meg a lélek, amidőn az érzeteket testiben testetlen tartalomként tapasztalja; olyan tartalom, aminek semmi köze a testi eszközhöz, melyen át megnyilatkozik, mivel valójában az Én lelki tapasztalata: rendesen ignoráltan.
Nem az érzetek csalókák, hanem a lélek ájultsága bennük: az ájulás öröme, a kibúvás gyönyöre, vagy az alvásé, vagy a harc elkerüléséé, a felelősség előli elfutásé, a belső diszciplína kijátszásáé. Az ájulás örömét tartják közönségesen a létezés örömének. Ez az öröm szabályszerűen készíti elő a fájdalmat: csalóka, mert ignorálja saját, az érzékektől független valódi tartalmát: ennek a tartalomnak az igazi funkciója, hogy a lelket, nem pedig annak érzékektől függését táplálja.
Csak ritkán tiszta az öröm: ennek ellenére mindenkor tisztává tehető, ha lélekbeli visszhangját önmagában nem érzéki folyamatnak ismerik fel: ekkor a lélek és az élet táplálékává lesz. Még a belsőnek tartott öröm is az érzékekhez kötött, annál fogva, hogy a modern embernek az idegrendszerre alapozott, s emiatt a gondolat metafizikai eleméről való tudat nélküli mentális élete van: ez az elem dialektikusan ideg-agyi folyamatok révén fejeződik ki, bár önmagában független tőlük.
Mivel rendesen az érzékektől függő az öröm, ezért legtöbbször a fájdalom előfeltétele. Nem tévedés az öröm, amennyiben érzet, csak amennyiben a lelket alárendelő érzet: kikerülhetetlenül a fájdalmat készíti elő, amennyiben olyan rezgések felé nyitja meg a lelket, amik nem állnak összhangban természetének lényegével, hanem az ellen működnek. A történéseket, amik külső tényekként fájdalmasan lépnek fel, mindig az a fájdalom szítja, amire a léleknek, mint az érzéki öröm efemer kondíciója korrekciójára van szüksége: belőle az autentikus öröm, mint a lélek eseménye, ki van rekesztve. Valójában az Én van kirekesztve.
A levés öröme és az Isteni szolgálatának öröme, vagy a lélek bensőjében honos Isteni kifejezéséé - egybeesnek. Amikor az öröm nem azonos az Isteni szolgálatának örömével, akkor az a fájdalom előkészítője. A létöröm a benne rejlő ellentmondás miatt folytonos előkészítője a fájdalomnak, melyre a léleknek van szüksége, hogy felfedezze az érzékfeletti tartalmat, melytől az érzéki síkon folytonosan megfosztódik.
A folyton keresett fizikai örömöt igazából sohasem birtokoljuk: végső értelme, hogy metafizikailag birtokoljuk. Ennek az örömnek a vágyása sohasem kerül kielégítésre, mert a lélek a maga tartalmát olyan érzetben keresi, mely folyvást kiküszöböli azt, úgyhogy egy további érzetben keresi, melyben aztán ismét elveszti: arra vitetik, hogy újabb és újabb érzetekben egy magát fokozatosan erősítő vágy révén ragadja meg.
Az aszkéta a tiszta örömet tapasztalja, mert a lelket abban gyakoroltatja, hogy minden élvezetet ne a saját elájulásának érezzen, hanem saját, az érzéki formától leválasztható tartalmának. A lélek más zónájában érzi felkelni a boldogságot, mely előzőleg az érzékekből látszott születni. Valójában az az érzékek útján kel fel, azonban a magasabb lélekhez tartozik, fennkölt kozmikus Entitások akciójával lévén összekapcsolódva: mivel egy szeretet-mozgás, melynek végső, vagy reális értelme egyedül, hogy a Szellemi Világnak áldozzák. Nincs a fizikai világnak olyan öröme, aminek lényegi célja ne ez az odaáldozás lenne; mindaz az öröm, mely ezt az odaszentelést elkerüli, az Érzékfelettivel szemben elkövetett lopás: ezért rejtetten a fájdalmat készíti elő.
Valójában a lélek érzéki örömbe való alélása, kirekesztése a lélek azon zónájának, melyben az Én van jelen, a lélek önmagában isteni eleme: nincs szó, hogy eltiltsuk a normális érzéki örömöktől magunkat és a spontán belemerülést azokba, hanem, hogy azokat mindenkor - s erre esetenként utóbb is van mód - az igazi tapasztalóra, az Én-re vonatkoztassuk: a lelki kontemplációja és átjárása az Én felkeltője. Az Én bensőjében az Isteni van.
Az élvezet, mely közönségesen az ember elállatiasodásának az útja, a Szellem hordozóeszközévé lehet: mágikus hordozóeszköz. Az aszkéta meghatározott örömérzetekkel gyakorolja magát, hogy belőlük kivonja a lélek tiszta mozgását: az Élet Fényének dynamisát, a reális spagiria szerint. Megtanulja az érzetek Fény-tartalmának az érzéki elaléltságtól való elkülönítése művészetét, mely utóbbi az ilyen tartalom folyamatos szétrombolása. Erre a módszerre vonatkozólag lásd a TISZTA ÉSZLELÉS c. szakaszt.

A DIÉTA
nem döntő tényezője a szellemi útnak: a fejlődés egy bizonyos szakaszán azonban a szubsztanciáknak a finomabb testiségekre gyakorolt hatásai ismeretével konform táplálkozásnak megvan a maga jelentősége.
A húsdiéta, ennek a tápláléknak alkati sajátosságai következtében néhány alapvető, asztrális-éteri asszimiláló erőt tétlenül hagy, amiket ellenben a növényi táplálékok működésre késztetnek, mivel ezek szubsztanciáját az állati szervezetiség szintjére kell emelniök. Még mélyebb akarati erőket hív fel működésre az ásványi elem: ez az eset lényegében a jelenlegi orvosságoknál. Így a tea akadályozza, míg a kávé kedvez a koncentrációnak. A hüvelyesek a nehézkesség ,,tamas"-i elemét tartalmazzák, mivel híjával vannak a szoláris elemnek, mely a szervezet szoláris éteri eleme aktivitásának felkeltésére lenne képes, míg a gabonafélék nehézkesség keltése nélkül táplálnak. A gumósok általában és közelebbről a burgonya a központi idegrendszer sajátos aktivitását igénybevevő emésztést követelnek azoknak a belső képességeknek rovására, amik ettől a rendszertől való függetlenségnek köszönhetően kelthetők fel.
A Szellem igazi fizikai ellensége a szervezetben az alkohol. Rudolf Steiner szerint ,,az ember alkoholhoz való viszonya átalakulást szenved, amikor éterikusan is áthatja magát az érzékfeletti megismeréssel. Ugyanis az alkohol még valami abszolút sajátságos a Természet birodalmaiban: az emberi szervezetben nemcsak mint valami súlyosnak a keltője, de mindenekfelett közvetlenül mint az Én belső impulzusával ellentétes erőként nyilvánul meg. Ha a növényt általában vizsgáljuk, látható, hogy rendesen egy erőt fejt ki szervezetének alakításában, de egy meghatározott pontig; egyetlen kivétel a szőlőtő, mely az említett ponton túlra viszi. Azt, amit a növények egyedül és csakis az új mag számára tesznek félre, a teljes vegetatív erőt, melyet egyébként csak az új mag számára tartalékolnak és ami a növény más részébe nem árad szét, ez az erő a szőlőfürtnél meghatározott módon átáramlik a gyümölcs húsába, úgy, hogy az ún. alkoholos erjedés révén, annak átalakulása révén, ami a szőlőben keletkezik és benne maximális koncentrációjára vitetik, létrejön valami, aminek ténylegesen olyan ereje van, ami csak ahhoz hasonlítható, amellyel az ember Én-je rendelkezik a vér felett. Az tehát, ami a szőlőléből alkoholként fejlődik, valami, ami a Természet más szférájában teremtetik, mivel ahhoz hasonló, amit az embernek kell létrehoznia, amikor Én-jéből kiindulóan fejti ki akcióját a vérre."
,,Ismerjük - folytatja Rudolf Steiner - az Én-nek a vérrel való belső kapcsolatát. Külsődlegesen már az a tény jellemezheti, hogy amikor az Én szégyent érez, pirulás ül az ember arcára; amikor az Én félelemmel telik el, ijedtséggel, az ember elsápad. Az Én-nek ez a vérre gyakorolt hatása, mely mindenképpen jelen van benne, okkult értelemben teljesen azzal analóg, ami akkor valósul meg, amikor a növényi folyamatot visszafelé haladóvá teszik, úgy, hogy ami ott van például a szőlő húsában, vagy általában, ami növényiségből származik, azt alkohollá alakítják át. Amint mondtuk, az Én-nek rendesen a vérben egy folyamatot kell létrehoznia okkult és nem kémiai értelemben szólva - amely teljesen analóg azzal, amit akkor idéznek elő, amikor - hogy úgy mondjuk - visszafele újra végrehajtják a szőlő húsának szerveződésfolyamatát, s belőle egy kémiai terméket, az alkoholt nyerik. Következik ebből, hogy az alkohollal az organizmusba vezetünk valamit, ami benne úgy dolgozik, mint az Én a vérben. Azaz az alkohollal egy a Szellemi Én-nel totálisan szembenálló ellen-Én-t fogadunk be. Igazi belső háborút robbant ki az ember, vagy mindent egybevéve tehetetlenségre kárhoztat mindent, ami az Én-ből sugárzik ki, amikor alkohol-ellenlábasként szembehelyezkedik vele. Ez az okkult tényállás. Aki nem fogyaszt alkoholt, annak teljes lehetőségét biztosítja magának, hogy Én-jével vérére hatást fejtsen ki; aki alkoholt iszik, egyszerűen úgy tesz, mint aki falat akarna dönteni és mialatt egyik oldalról taszítja, odahív valakit, hogy a másik oldalról döntse a falat. Pontosan ilyen módon, az alkohollal élve akadályozza meg az Én véren való tevékenységét. Ezért, aki a Szellemtudományt élete napi táplálékává teszi, az alkoholnak a vérre gyakorolt hatását úgy érzi, mint az Én-je ellen irányuló küzdelmet és tudja, hogy az igazi szellemi fejlődés nagy akadályára talál, ha ezt az ellenzéket veszi maga mellé." (A ,,Hüllenzyklus"-ból.)
Ugyanebben a témában Steiner később így nyilatkozik: ,,Abszolúte mellőzni kell az alkoholt. A vegetárius diéta nem elengedhetetlen, csak kedvező." (Az Anweisungen für eine esoterische Schulung-ból) ,,Természetesen, amikor az asztráltest átdolgozásán szándékozik munkálkodni, a legfontosabb tevékenységek a meditáció és a koncentráció. Különösen fontos az alkoholt minden formájában elkerülni, még az alkohollal töltött édességeknek is káros a hatásuk. Alkohol és szellemi gyakorlatok veszélyes területre visznek..." (Egy 1904-ben a temperamentumokról tartott előadásból).
Továbbá: ,,Egy nap megkérdezték Rudolf Steinert, vajon milyen hatást gyakorolhat az alkohol egy, a sajátos okkult utat követő tanítványra. Azt felelte: Erre a kérdésre nincs válasz: ugyanis, ha okkult tanítvány, nem ihat alkoholt" (Kleeberg: Wege und Worte).
,,Társaságának egy tagja azt kérdezte egyszer R. Steinertől, hogy milyen belső következményekre kell számítania az ezoterikus ,,Klasse" tagjának, ha alkoholt inna. A válasz ez volt: ,,Akkor nem Klasse-tag" (Simonis).
,,Aki meg kívánja érteni a reinkarnáció tanát és a múló személyiségen túlra akar emelkedni, tartóztassa magát a bor ivásától. Aki bort iszik, soha nem ér el annak a meglátásához, ami személytelen az emberben" (egy 1905. 03. 17-i előadásból).
,,Volt az emberiség története során olyan idő, amikor nem ismerték még a bort. Azokban az időkben, amikre a Védák utalnak, épp, hogy ismerték. Azokban az időkben, amikor az emberek nem ismerték az alkoholos italokat, az előző létek és az életek pluralitásának eszméje az egész Földön széltében ismert volt és senki sem kételkedett benne. Amióta az emberiség alkoholt kezdett fogyasztani, a reinkarnáció ideája nagy sebességgel sötétült el és azzal ért véget, hogy eltűnt a kollektív tudatból: csak a Beavatottaknál maradt meg érintetlenül, akik fogyasztását elkerülték, mivel az alkohol az emlékezetet elfátyolozza, intim alapjaiban sötétíti el. Úgy mondják, hogy a bor felejtést hoz. Nemcsak pszichológiai, pillanatnyi felejtésről, de egy organikus, tartós felejtésről van szó, az étertest emlékezőerejének elsötétüléséről. Emiatt, amikor fogyasztani kezdték az alkoholt, az emberek a reinkarnáció spontán érzését lassanként elvesztették." (Eduard Schuré: L'Esoterisme Chrétien címen R. Steiner által 1906. májusában tartott előadások átdolgozásából).

BEAVATÁSI SZABÁLYOK,
amiket 1912-ben Rudolf Steiner adott az Ezoterikus Iskola tanítványainak.
A következőkben leírjuk azokat a feltételeket, amik korunkban a beavatásra előkészülés alapját képezik. Ebben az irányban a külső, vagy a belső élet rendszabályai révén, de ilyen feltételek teljesítése nélkül fejlődés nem érhető el. Minden meditáció, koncentráció és más gyakorlat értéktelenné, sőt bizonyos szempontból károssá is válik, ha az életet nem a jelzett feltételek szerint rendezzük. Nem arról van szó, erőket adni az embernek: a benne már meglévők fejleszthetők csak ki. Maguktól ezek nem fejlődnek, mivel külső és belső akadályok állják útjukat. A külső akadályokat az itt következő életszabályok küszöbölik ki. A belsőket a meditációra és a koncentrációra vonatkozó sajátos útmutatások.

1. Az első feltétel abban áll, hogy tökéletesen világos gondolatot valósítunk meg. Evégből, ha a napnak csak rövid idejében is, legalább öt percre (ha több, annál jobb) szabaduljunk meg a gondolatok lidércfényszerű rendnélküli fellobbanásától. Gondolatvilágunk uraivá kell válnunk. Nem vagyunk urai, ha külső helyzetek, foglalkozás, vagy bármilyen tradíció, társadalmi kapcsolatok, sőt, akár egy meghatározott néphez tartozás, vagy a nap különleges pillanatainak igényei, egy meghatározott feladaton kell túljutni stb., hozzák magukkal egy bizonyos fajtájú gondolat szükségességét és kifejtésének módját. A fenti rövid idő során tehát szabad akaratból vessük ki a lélekből a gondolatok közönségesen megszokott menetét és saját iniciatívából egy egyetlen gondolatot helyezzünk középpontjába. Ne higgyük, hogy ennek fennkölt és érdekes gondolatnak kell lennie. Az, amit belső vonatkozásban el kell érni, még inkább sikerül, ha kezdettől fogva súlyt helyezünk rá, hogy valamilyen lehető legkevésbé érdekes témát válasszunk. Ily módon inkább ösztönözzük a gondolkozás autonóm erejét, - s ez az, ami fontos -, míg egy érdekes téma maga az, ami magával rántja a gondolkozást. Jobb, ha a gondolkozás feletti uralomnak ezt a gyakorlatát inkább ,,a gombostű" témájával, mintsem a ,,Nagy Napóleon"-éval végezzük.
Azt mondjuk magunknak: ,,Ebből a gondolatból indulok, s tisztán belső iniciatívából fűzöm hozzá mindazt, ami alkalmasan összeköthető vele." A gyakorlat idejének végére a gondolatnak ugyanolyan színesen és élénken kell a lélek előtt állni, mint kezdetben. Ezt a gyakorlatot napról napra, legalább egy hónapig vesszük: naponta is választhatunk új gyakorlatot, ugyanazt a gondolatot azonban jó néhány napon át is meg lehet tartani. A gyakorlat végén (II. rész) törekedjünk teljes tudatosságra emelni a benső szilárdság és biztonság érzését, amit finomabb megfigyeléssel hamar észreveszünk lelkünkben: ezt a homloktól kissé befelé eső, a szemöldökök közötti pontba koncentráljuk. Azzal zárjuk (III. rész), hogy egy ettől a ponttól egyenesen a tarkó felé és a hátgerinc középső barázdája mentén (az agytól a gerincoszlop felé) leereszkedő vonalat kell elképzelnünk, mintha csak azt az érzést a testnek ebbe a részébe akarnánk önteni.

2. Amidőn egy hónapig gyakoroltunk így, az előzőhöz további követelményt társítunk. Olyan - egyébként bármiféle - cselekvést igyekezzünk előírni magunknak, amit az élet szokásos menete szerint biztosan nem hajtanánk végre. Ezt a cselekvést tegyük napi kötelességünkké. Jó ezért, ha olyan cselekvést választunk, amit hosszabb időn keresztül mindennap el tudunk végezni. És még jobb, ha jelentőség nélküli cselekvéssel kezdünk, melyre, hogy úgymond rá kell szorítani magunkat. Például azt tűzzük ki, hogy mindennap, meghatározott órában egy növényt öntözünk meg, melyet erre a célra szereztünk. Idővel az elsőhöz további, majd harmadik és így tovább újabb cselekvések kapcsolódnak, amíg mindez nem akadályozza a nap egyéb kötelességeit.
Ez a gyakorlat is legalább 1 hónapig tartson. De amennyire lehetséges, ez alatt a második hónap alatt is folytassuk az első gyakorlatot, ha nem is, mint az első hónapban, kizárólagos kötelességként végezvén azt: ne hagyjuk el, mert másként igen hamar észrevehetjük, hogy az első hónap gyümölcsei elvesznek és az ellenőrizetlen gondolatok szokásos áradata újrakezdődik. Gondoskodni kell róla, hogy az egyszer elért eredmények ne vesszenek el. Amikor a második gyakorlat révén kellően birtokában vagyunk a saját iniciatívából végrehajtott ilyen cselekvésnek, finom megfigyeléssel tudatossá válik a lélekben felébredt belső tevékenység-impulzus (II. rész). Ilyen érzést ezért, hogy úgy mondjuk a testünkbe öntünk, úgy, hogy a fejből a szívhez folyjon (III. rész).

3. A harmadik hónap során a lelki egyensúly gyakorlatát kell az élet központjába helyezni, azaz a lélek élvezet és szenvedés, öröm és fájdalom közötti oszcillációt illető egyenletességre nevelését: az ,,egetverő lelkesedést és a halálos levertség"-et tudatosan stabil lelki diszpozícióval kell felváltani. Gondoskodjunk róla, hogy semmilyen öröm se ragadjon magával, semmilyen fájdalom se terítsen le, semmilyen tapasztalat se taszítson haragba, vagy mértéktelen nyugtalanságba, semmilyen várakozás se töltsön el szorongással, vagy félelemmel, semmilyen szituáció se billentsen ki normális egyensúlyunkból, stb.
Ne féljünk, hogy ilyen gyakorlat szárazzá, vagy közönyössé tesz. Inkább azt venni észre, hogy annak a helyébe, ami ilyen gyakorlattal elvész, a lélek fényteli kvalitásai lépnek fel és finom figyelemnek köszönhetően, egy nap a testben belső nyugalmat észlelhetünk (II. rész). Úgy, mint a két megelőző esetben, ezt az érzést hasonlóképp a testbe öntjük, úgy, hogy a szívből a kezekbe sugároztatjuk, aztán a lábakba és végül a fej felé (III. rész). Nem kell azonban minden egyes gyakorlat után megkövetelni ezt a műveletet, mivel valójában nem egyetlen gyakorlatról, hanem a lélek élete felé irányuló folytonos figyelemről van szó. Napjában legalább egyszer fel kell idézni a lélek színe előtt ezt a benső nyugalmat, s utána nekifogni a gyakorlatnak, hogy a szívből kiindulóan áramoltatjuk. Az első és második hónap gyakorlataival úgy járunk el, mint az elsőével a második hónapban.

4. A negyedik hónapban új gyakorlatként az úgynevezett pozitivitást kell venni. Ez abban áll, hogy minden tapasztalatban, lényben, dologban megkeressük, hogy bennük milyen jó, kiváló, szép stb. található. A léleknek ezt a kvalitását legjobban a Krisztus Jézusról szóló perzsa legenda jellemzi. Mikor Ő tanítványaival az úton ment, ennek szélén egy már rothadó kutyát pillantottak meg: valamennyien undorral fordultak el a látványtól: csak a Krisztus állt meg, s elgondolkozva szemlélvén az állatot így szólt: ,,Milyen csodásan szép fogai voltak ennek az állatnak!" Ott, ahol a többiek csak a visszataszítót, az antipatikusat látták, Ő a szépet találta meg. Az ezoterikus tanítványnak minden egyes megnyilatkozásban és bármely lényben így kell törekednie keresni a pozitívat. Igen hamar megfigyelheti, hogy a visszataszító burok alatt, még egy gonosztevő ábrázata alatt is, valamilyen jó, az őrült látszata mögött mindenképp az isteni lélek rejtőzik.
Ez a gyakorlat valami módon azzal függ össze, amit a kritikától való tartózkodásnak hívunk. A dolgot nem úgy kell érteni, hogy a feketére fehéret és fehérre feketét kellene mondanunk. Különbség van azonban egy a múlandó személyiségből eredő ítélet - mely szimpátia és antipátia szerint dönt - és olyan álláspont között, melynek alapján a külső megnyilatkozásban, vagy egy másik lényben szeretettel eltelten helyezkedünk el, felvetve minden esetben a kérdést: Hogy van az, hogy ilyen és így cselekszik?" Az ilyen magatartás azonnal segíteni szándékozik azon, ami tökéletlen, ahelyett, hogy korholására, vagy kritizálására korlátozódna. Az az ellenvetés itt nem vethető fel, hogy sok ember életkörülményei követelik meg, hogy korholjanak és ítélkezzenek, miután ezek a feltételek az érdekeltet megfelelő okkult nevelésében akadályozzák. Tényleg léteznek olyan életkörülmények, amik nagy részben ellehetetlenítenek ilyen nevelést. Ezért a tanítványnak nem kellene türelmetlenül - ennek ellenére - követelni, hogy a csak meghatározott körülmények mellett elérhető előrehaladást megvalósítsa. Ha egy hónapig megszakítás nélkül tudatosan a pozitív nézőpont szerint szab irányt magának tapasztalatai során, fokozatosan megfigyeli majd (II. rész), hogy bensejében egy érzés merül fel, mintha áthatolhatóvá válna bőre minden részében és mintha lelke szélesre tárulna környezete minden szubtilis és rejtett folyamata tekintetében, amik előzőleg figyelmét teljesen elkerülték. Valóban arról a figyelemhiánynak leküzdéséről van szó, mely minden emberben - ilyen szubtilis dolgokkal kapcsolatban - fennáll.
Amikor észrevette, hogy a leírt érzés a lélekben egyfajta boldogságként nyilatkozik meg, akkor törekedjék (III. rész) gondolatban a szív felé irányítani ezt az érzést, hogy innét a szemekbe és ezekből a maga körüli térbe öntse. Észreveszi majd, hogy ezáltal benső kapcsolatot nyer ehhez a térhez. Hogy úgy mondjuk, önmagán kívülre nő. Azonkívül környezetének egy részét megtanulja olyannak venni, mint ami hozzánk tartozik. Erre a gyakorlatra sok koncentrációt kell fordítani és mindenekelőtt felismerni, hogy minden viharos, szenvedélyes, emócióval telített elem, az említett szellemi diszpozícióra rombolóan hat. Az első hónapok gyakorlatainak ismétlése mellett, az előző hónapoknál kifejtett megjegyzésekhez hasonlóan, megmaradunk.

5. Az ötödik hónapban azt az érzést törekszik kinevelni magában, hogy minden új tapasztalatát előítéletmentességgel fogadja. A tanítványnak határozottan meg kell szabadulnia attól a magatartástól, mely szerint egy éppen meghallott, vagy meglátott dologra rendszerint kijelenti: ,,Ezt sose hallottam, sose láttam, nem hiszem el, illúzió". Minden pillanatban készen kell rá állnia, hogy új tapasztalattal találja szemben magát. Az, amit eddig szabályosnak, szokásosnak tartott, ne kötelezze el, hogy új igazságot ne fogadjon be. Ha radikális formában fejezzük is ki, abszolúte helyes, hogy, ha valaki a tanítványhoz lép és azt mondja: ,,Képzeld, X. templom tornya ma éjjel teljesen elhajlott", az mindennek dacára kiskaput hagy nyitva ilyen újdonság számára, azaz a lehetőségére, hogy eddigi, a természeti törvényekre vonatkozó ismeretei, ilyen látszólag hallatlan ténynek köszönhetően bővülést szenvedhetnek. Aki az ötödik hónapban figyelmét ennek a diszpozíciónak megszerzésére fordítja, egy érzést vesz észre (II. rész), mely lelkében merül fel, mintha abban a térben, melyről a negyedik hónap gyakorlatát illetően szóltunk, valami megelevenedne: mintha abban ébredne valami. Ez az érzés rendkívüli mértékben delikát és szubtilis. Figyelmesen kell törekedni megragadni (III. rész) ezt a szubtilis vibrálást a környezetben és törekedni szétárasztani azt, hogy úgy mondjuk mind az öt érzéken át, azaz a szemeken, füleken és a bőrön keresztül - amennyiben ez a hőérzéket foglalja magában.
Ezen a fokon a tanítvány belső figyelmét ne fordítsa az alsó érzékeken, mint az ízlés, szaglás és tapintás, érkező impressziókra: lehetetlen még számára a számtalan negatív befolyás megkülönböztetése, amik elkeverednek ezen a fokon a meglévő jókkal. Üdvös ezért, ha a tanítvány ezeknek az érzeteknek az iskolázását a következő fokra halasztja.

Az öt gyakorlat konklúziójaként a hatodik hónapban végül meg kell kísérelni rendszerezetten újra venni valamennyit, szabályos váltakozásban ismételve őket. Ennek hatására fokozatosan a lélek harmonikus egyensúlya alakul ki: azaz észreveszi majd, hogyan tűnik el tökéletesen a világ látszata és realitása közötti ellentétből fakadó fájdalom. A lélekben az összes tapasztalat felé megbékélt diszpozíció uralkodik el, ami nem közömbösség, hanem ellenkezőleg, a világ jobbátételében való munkálkodásra mozgósít. Egy nyugodt megértés veszi kezdetét olyan dolgok irányában, amik azelőtt a lélek számára teljesen közömbösek voltak. Ilyen gyakorlatok hatásaként még a járás és a taglejtés is megváltoznak, s egy napon a tanítvány még azt is megfigyelheti majd, hogy kézírása más arculatot öltött: a szellemi felemelkedés első fokán állónak tekintheti magát.
Ahogyan láttuk, a beavatási diszciplína három részből áll: az első az alapgyakorlat, ami az étertestnek a fizikaihoz való kötöttségén dolgozik: a második az ilyen kötöttség feloldásának néhány aspektusa felé fordított kontemplatív figyelem: a harmadik az éteráramlatok irányítása, amik így határozódnak meg: I. a fejtől a gerincoszlophoz, II. a fejtől, a szíven át, a testbe, III. a szívtől az egész személybe, IV. a szívtől, a szemeken át, a környezetbe, V. egy visszatérő mozgás, az életrekelt környezetből, lényünk felé.
A harmadik gyakorlat III. része szintézis-értékkel bírhat, ha mozgásaival a pentagramot rajzoljuk ki az önmagáról vízszintesen széttárt karokkal formált kép révén: oly vonal szerint, mely a szívtől a jobb karon át a kézig megy és lefelé fordulva a bal lábfejig tér vissza, ezt követően felfelé a szemöldökök közötti pontig haladva, s egy analóg egyenes vonalban tér vissza le a jobb lábfejhez, végül a bal karhoz, a kézig emelkedik vissza, innen a szívhez tér vissza, hogy a mozgást megismételje.
Ismételten két intelmet kell hangsúlyozni: az első, hogy az öt alapgyakorlat erejét veszi a más okkult gyakorlatok által előidézett káros hatásnak úgy, hogy belőlük csak jótékony elemük marad vissza. A második az, hogy a szó igaz értelmében és egyedül biztosítják a meditációs és koncentrációs munka pozitív kimenetelét. Az ezoterista számára egyáltalán nem elég a közönséges morál tiszta és egyszerű, sőt lelkiismeretes szem előtt tartása, mivel ez a morál szubtilis módon lehet egoista is, ha a tanítvány például becsületesen dolgozik, hogy becsületesnek lássék, vagy ilyennek tekinthesse magát. Az ezoterista nem azért teszi a jót, hogy jónak tekintsék, vagy tekinthesse magát, hanem mert tudja, hogy csak a jó viszi fokról-fokra előre a fejlődést, míg a gonosz, a butaság, a rút erre az útra akadályokat helyeznek.



Massimo Scaligero művei magyar fordításban

Értekezés az Élő Gondolatról
A Meditáció Gyakorlati Kézikönyve
A Gondolat mint Anti-matéria
Grál - Tanulmány a Sacro Amore Misztériumáról
Gyógyulás a Gondolattal
A Fény - Bevezetés a teremtő imaginációba
Beavatás és Tradíció

* * *

JÁSPIS Szellemtudományi folyóirat egyes számaiban
megjelent M.SCaligero írások és előadások:

Beavatás és Tradíció ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... .......... (1., 2., 3., 4.)
Dell' Amore Immortale (részlet) ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ (2., 4.)
Meditáció ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ........... .......... (3.)
Jegyzetek és gondolatok a Szellemtudomány köréből ...... ........... ....... (5., 6., 11., 12.)
A Grál ,,kérdés" ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ........... (8.)
Kommúnió az Érzékfelettivel ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ (9.)
Fénylő Karácsony ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ...... (10.)
Mi által élő egy szellemi társulás? ...... ........... ........... ........... ........... ........... .............. (10.)
A koncentráció technikája (La Logica contro l'uomo) ...... ........... ........... .............. (13.)
Karácsony, 1969 ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ........ (14.)
A meditáció technikája (La Logica contro l'uomo) ...... ........... ........... ........... ........ (15.)
Colazza (Dallo Yoga alla Rosacroce) ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........ (16.)
Antropozófia (Dallo Yoga alla Rosacroce) ...... ........... ........... ........... ........... .......... (17.)
Senki nem tudja, mire vár ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... (18.)
Válaszúton az ember: civilizáció vagy barbárság ...... ........... ........... ........... ............ (19.)
A tudattalan problémája (Pszichoterápia) ...... ........... ........... ........... ........... ............. (20.)
A tudat küszöbén túl. Az alap helyreállítása. A gondolat. (Pszichoterápia) ........ (21.)


SZELLEMTUDOMÁNYI KIADVÁNYOK

Rudolf Steiner:
Rózsakeresztes Szellemtudomány...... ........... ........... ........... ........... 600,-
Az új Ízisz, az isteni Szófia keresése...... ........... ........... ........... ........ 400,-
Egy út az ember önmegismeréséhez ...... ........... ........... ........... ....... 350,-
Filozófia és Antropozófia ...... ........... ........... ........... ........... ............. 300,-
A gyermek nevelése - szellemtudományi szempontból ...... ......... 450,-
Hogyan jutunk a Magasabb Világok megismeréséhez? ...... .......... 700,-
Érzéki világ és Szellemi Világ ...... ........... ........... ........... ........... ....... 500,-
A Földfejlődés Szellemi-Valós Háttere ...... ........... ........... .............. 350,-
A Magasabb Megismerés Fokai ...... ........... ........... ........... ........... ..... 300,-
Az emberi Temperamentumok Titka ...... ........... ........... ........... ....... 300,-
A János-Evangélium ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 600,-
,,A színek a fény tettei..." - egy szellemi színtan felé ...... ........... .....
A Napkelet és a Kereszténység Misztériumai ...... ........... ........... ...... 350,-
A Szellemi Világ Küszöbe ...... ........... ........... ........... ........... ............. 400,-
Nevelőművészet ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........ 500,-

Massimo Scaligero:
Értekezés az Élő Gondolatról - Szerző életrajzával bővítve ...... ..... 350,-
A Meditáció Gyakorlati Kézikönyve ...... ........... ........... ........... ......... 800,-
A Gondolat mint Anti-matéria ...... ........... ........... ........... ........... ........ 300,-
Grál - Tanulmány a Sacro Amore Misztériumáról ...... ........... ....... 500,-
Gyógyulás a Gondolattal ...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 400,-
A Fény - bevezetés a teremtő imaginációba ...... ........... ........... ....... 550,-
Beavatás és Tradíció ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 300,-

Giovanni Colazza:
A bevatásról ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ..... 500,-

J.V.Andreae - R.Steiner:
Christian Rosenkreutz Kémiai Menyegzője ...... ........... ........... .......... 600,-

Megrendelés: Biczó Giovanni; 1162 BUDAPEST, Rákosi út 151/B Tel.: 405-4932


MASSIMO SCALIGERO (1906 Veroli-1980 Róma) író, újságíró, az ISMEO-intézet, az ,,East and West" folyóirat munkatársa, az ,,Értekezés az Élő Gondolatról" c. nemrég megjelent műve révén nálunk sem ismeretlen szerző.

,,...Az, aminek a diszciplínák révén reális tapasztalatára törekszik a tanítvány: az erő, aminek köszönhetően képezi a tudatban a fogalmat..."

Pio Filippani Ronconi, prof.: (szanszkrit nyelv és keleti kultúrák): ,,...¶akti témája Öröklétünk minden pillanatában az Ízisz-Szófia érintetlen jelenlétének felfedezésévé válik. E témára szövődött Massimo teljes gondolati élete, tevékenysége, még materiális jelenléte is (mert életben maradása hosszú időn át csodának tűnt és számunkra valóban az is volt). A Sakti megvalósítása volt a feladat, mely szenvedélyes fiatalságát inspirálta és vezette hosszú érett korában is, hiszen öregséget sohasem ismert: Ízisz-Szófiának szenteli utolsó művét, a megadás és amore himnuszát. Ily módon ismerhetjük fel, hogy a Tantra lényege Massimó-ban talált utolsó, valódi adeptusára. Hogy a Földön valójában ki is volt, száz év múlva talán el lehet majd mondani."

Piero Graziosi, lakatos: ,,... Vezető a megismerésben, szellemi apa és testvér, a szeretet mestere. Ezt és sokkal többet jelentett és jelent számunkra Massimo Scaligero. - Ő irányított és vezetett az érzékektől független gondolathoz vivő nehéz úton, mely a tudati lélek fejlődésének alapvető előfeltétele, s a Rudolf Steiner által ajándékozott Szellemtudomány lényeges momentuma..."

Enzo Erra, újságíró: ,,... Massimo ötvenes éveinek küszöbéig nem csak azon meditált, amit el kellett mondania, de a ,,hogyan"-ján is és azt határozta el, hogy csak akkor ír, amikor biztos volt benne, hogy azzal nem válna ,,árulóvá": ezért akkor vetett csak papírra tanítását, amikor megbizonyosodott róla, hogy intuíciói így sem esnének le a ,,gondolt" gondolatok sorába, hogy az élő gondolat - eddig a hang és a beszéd folyékony hatóereje által közvetített - villáma nem dermedne meg a nyomtatott sorokban, hogy végül egy a többivel szembeállítható filozófiai elmélettel lehetne összetéveszteni..."
 
 
0 komment , kategória:  Villás Béla  
Brain gym - agytorna
  2008-12-26 21:43:49, péntek
 
  Brain gym - agytorna

Az amerikai tudós házaspár, dr. Paul E. Dennison és Gail E. Dennison által kifejlesztett Brain-Gym, vagyis az agygimnasztika kiegyensúlyozza és ezáltal serkenti az agy működését. Mégsem fejtörőkről és logikai feladatokról van szó. Az irodában is elvégezhető, egyszerű, egy-két hajlítást igénylő gyakorlatok könnyítik a tanulást és a gondolkodást, fejlesztik az emlékezőtehetséget, a kifejezőkészséget, vagyis növelik az egyén teljesítőképességét.

Az emberi agyat lokalizálható funkciókra lehet bontani, vagyis agyunkban meghatározott területek felelősek bizonyos tevékenyéségekért. Így például zenehallgatás közben csak az agyunk egy része aktiválódik, akárcsak beszéd közben. Az agy kiegyensúlyozott működéséhez több billiónyi agysejtünk kegyensúlyozott kapcsolata szükséges.

A Brain-Gym mozgássorok az agy laterális (oldalirányú), vertikális (függőleges), valamint frontális és hátsó részeit összekötő kapcsolatokra hat. A két agyfélteke harmonizálásáért felelős laterális képességek alapvető fontosságúak az írás-, az olvasás-, a hallás-, valamint a beszédtevékenységek folytatásához. Ezek teszik lehetővé az emberek számára az azonos idejű mozgást és gondolkodást is. A vertikális dimenzió, az agy felső és alsó részeinek együttes működése, teszi lehetővé érzelmeink és a racionális gondolkodás összehangolását. A frontális és hátsó agyterületek diemenziója a felfogogóképességünkért, az értelem kiszűréséért felelős. Míg a stressz a különböző részek közötti együttmüködést gátolja, az amerikai tudósházaspár által kidolgozott gyakorlatok serkentik az információk áramlását az egyes területek között.

A Dennison házaspár arra a megfigyelésre alapozva kezdett el a Brain-Gym technikával foglalkozni, hogy az érzelemgazdag helyzetekben bizonyos izmaink felfokozott működésre váltanak, míg más izmaink elernyednek. A központi idegrendszerben a megfeszült izmok zavart okoznak, ezáltal pedig zavar keletkezik az úgynevezett szenzorikus információk - írás, olvasás, érintések, mozgások - feldolgozásában. A mozgássorok az izomfeszültségeket hivatottak oldani, s ennek hatására érzelmeink is feloldódnak.

Dennisonék speciális mozdulatokat vizsgáltak, illetve azok hatását a tanulásra. Kísérleteik végeredményeként végül 26 olyan gyakorlatot állítottak össze, amely szerintük fejlesztik a tanulási és gondolkodási képességet. Íme néhány, amit az irodában is elvégezhet:

• Keresztezés
Emelje fel egyik térdét, és érintse meg az ellentétes karjának könyökével, vagyis a bal térdét és a jobb könyökét érintse össze, majd fordítva. Igyekezzen a gyakorlatot tudatosan és odafigyelve végrehajtani. Ezzel aktivizálja az agyat és a homloklebenyt.
• Gravitáció
Széken ülve nyújtsa előre kényelmesen mindkét lábát. Az egyik bokáját tegye rá a másikra, a felülső lábát kicsit hajlítsa be, az alsó maradjon nyújtva. Miközben kifújja a levegőt, hajoljon rá a lábára, amennyire tud, de a pozíció még legyen kényelmes. A karja legyen nyújtva és párhuzamosan a lábával. Belélegzéskor üljön fel az eredeti pozícióba. A gyakorlatot annyiszor végezze el, ahányszor jólesik, de legalább háromszor. A mozgássor ellazítja az izmokat, megszabadít a stressztől, javítja a felfogóképességet.

• Elefánt
Az alaphelyzet laza, kényelmes állás. Érintse meg a bal fülével a bal vállát olyan szorosan, hogy akár egy papírlapot is meg tudna tartani két testrésze között. A karja maradjon nyújtva. Majd kinyújtott mutatóujjával rajzoljon maga mellé egy nagy fekvő nyolcast úgy, hogy a nyolcast a bal felső sarkából kezdi el írni. A karja mozgását felsőteste is kövesse, valamint folyamatosan nézze az ujjhegyét. A gyakorlatot háromszor végezze el.


• Ábécé-nyolcas
Vegyen egy üres papírt, melynek közepére rajzoljon egymásra az egyik kezével három darab fekvő nyolcast anélkül, hogy felemelné a tollat. Majd a másik kezével is rajzoljon ugyanígy három fekvő nyolcast. Ezután mindkét kezével fogja a tollat, és rajzoljon egymásra további három nyolcast. A szemével mindvégig kövesse a toll hegyét. Most pedig rajzoljon azzal a kezével három nyolcast, amelyikkel írni szokott, és anélkül, hogy felemelné a tollát, írjon a nyolcas bal sarkában egy ,,a" betűt. Még mindig ne emelje fel a tollát, rajzoljon további három nyolcast, és végül írjon egy ,,b" betűt a jobb sarokba. Újabb három nyolcas következik, aminek a jobb sarkába írjon egy ,,c"betűt, majd csak két nyolcast rajzoljon egymásra, bal sarkába pedig írjon egy ,,d" betűt. Végül három nyolcas rajzolásával fejezze be a gyakorlatot. A tollat egyszer se emelje fel közben. A gyakorlat a két agyfélteke működését hangolja össze, és ezáltal kreatívvá tesz.

• Double-Doodle
Egy nagyobb papír és két toll szükséges hozzá. Mindkét kezével kezdjen el rajzolni tükörképszerűen különböző ábrákat, figurákat a papírra. A két kéz ilyen összehangolása nem egyszerű, ezért érdemes egyszerű formákkal kezdeni, mint például körrel, négyzettel. A gyakorlat összehangolja a kéz és a szem működését, fejleszti az íráskészséget.


 
 
0 komment , kategória:  Villás Béla  
Élet vonal
  2008-12-26 21:32:26, péntek
 
 
Alfában az ,,életed vonala" megjeleníthető. Lazíts, és képzelj el egy fonalat vagy zsinórt a látóteredben balról jobbra. Ez lesz az életed. Lásd most ezt az életedet. Lassan emelkedj följebb, vagy távolodj, ahogy jólesik. Valószínűleg érzékelsz majd egy jelzést, amiről tudni fogod, hogy hol van a MOST. Figyelj, és lassan megjelenik a múltad (ez nálam balra van, tapasztaljátok ki, nálatok merre). Valószínűleg érzékelsz majd apró ,,elválasztókat" a fonálon, hiszen ez az egész létezésedet jelenti, a mostani életedet megelőzőeket is. Gondolj arra, hogy most megjelenik a fonálon a bűntudatod oka vagy eredete. (Ez lehet sötét színű göb, csomó, gubanc, bármi, amit a zsinóron elváltozásként érzékelsz, lehet több is.) Érintsd meg a fonalat, érzékeld, milyen fényes, sima és örömteli, ilyen az életed általában. Most keress egy göböt. Tapintsd meg ezt is. Érzékeld a csomó méretét, tapintását, színét. Számold meg a göböket vagy a szemeddel, vagy tapintással. (Lehet, hogy siklani kezdesz majd balra, a múltba.)
Képzelj el egy gyógyító fényt, amely rávilágít ezekre a csomókra, és a csomók elolvadnak, kifehérednek, és az életvonalad újra ragyogó és sima tapintású lesz. Érezd át a szeretetet és a megbocsátást, amit sugárzol magadból, és amelyet mások sugároznak feléd. (Ezzel maga a bűntudat gyógyul, és nem feszegettük az okát ténylegesen.)
Elképzelhető, hogy képeket is látsz közben, de lehet, hogy nem. Ha a konkrét történet is érdekel, egyenként olvaszd el a göböket, és tegyél egy kis képernyőt a zsinór mögé.
Van, akinek a csomóolvasztáskor segítségképpen megjelenik Jézus, Buddha, a mestere, vagy az Univerzális Intelligencia jelenléte érezhető, mindenkinek hite és ízlése szerint.
Amikor úgy érzed, készen vagy, simítsd végig újra az életvonaladat, érezd, hogy fényes, ragyogó és örömteli. Ha gondolod, pozitív megerősítések is mondhatsz, pld. elmúlt a bűntudatom, megoldottam a problémámat, újra tökéletesen érzem magam.
A technika szükség esetén bármilyen problémára igénybe vehető, bűntudat, karmikus problémák, betegség, a jövővel kapcsolatos félelmek - és ismételhető is.
 
 
0 komment , kategória:  Villás Béla  
A csakrák
  2008-12-26 21:29:43, péntek
 
  C. W. LEADBEATER
A CSAKRÁK
TANULMÁNY
MAGYAR TEOZÓFIAI TÁRSULAT

A mű eredeti címe:
C.W. Leadbeater: The Chakras
The Theosophical Publishing House,
Adyar, 1969
Fordította: Reicher László, 1995
Életrajz és lektori munkák: Nagyiday Adrienne Grafikák: Illés Irén
© Magyar Teozófiai Társulat, 2006
Második, javított kiadás
Minden jog fenntartva.
ISBN 963 85807 3 9
Felelős szerkesztő: Martinovich Tamás
Felelős kiadó: a Magyar Teozófiai Társulat elnöke
Nyom dai mun kák: BVG Print Kft.
Felelős vezető: Nyírő András

TARTALOMJEGYZÉK
ILLUSZTRÁCIÓK JEGYZÉKE 3
ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ 4
ELŐSZÓ AZ ELSŐ ANGOL KIADÁSHOZ 4
I. AZ ERŐ-KÖZPONTOK 6
A csakra szó értelme. Előzetes magyarázatok. Az éte-rikus testmás. A központok. Az örvények alakja. Az ábrák. A gyökér-csakra. A lép-csakra. A köldök-csakra. A szív-csakra. A torok-csakra. A szemöldök-csakra. A korona-csakra. A központok más leírásai.
II. AZ ERŐK 15
Az elsődleges- vagy életerő. A kígyótűz. A három gerinccsatorna. Az erők házassága. A szimpa-tikus idegrendszer. A gerincben lévő központok. A vitalitás. A vitalitás gömböcske. A gömböcskék pótlása. Pszichikai erők.
III. A VITALITÁS ABSZORBEÁLÁSA 28
A gömböcske. A lila-kék sugár. A sárga sugár. A zöld sugár. A rózsaszín sugár. A narancs-vörös sugár. Az öt váju. Vitalitás és egészség. Az üres atomok sorsa. A vitalitás és a magnetizmus.
IV. A CSAKRÁK FEJLŐDÉSE 35
A felébresztett központok működése. Az asztrális központok. Az asztrális érzékek. A kundalini felkeltése. Az éterikus csakrák felébresztése. Alkalmi tisztánlátás. A túl korai felébresztés veszélye. A kundalini spontán felébredése. Személyes tapasztalat. Az éterikus szövedék. Az alkohol és kábí-tószerek hatása. A dohány hatása. A kapuk megnyitása.
V. A LAJA JÓGA 44
A hindu könyvek. A csakrák hindu felsorolása. A csakrákon lévő ábrák. A szív-csakra. A szir-mok és betűk. A mandalák. A jantrák. Az állatok. Az istenségek. Meditáció a testen. A csomók. A másodlagos szív-lótusz. A szívben meditálás hatása. Kundalini. Kundalini felébresztése. Kundalini felemelkedése. A kundalini célja. Következtetés.
CHARLES WEBSTER LEADBEATER 56

ILLUSZTRÁCIÓK JEGYZÉKE

SZÍNES KÉPEK
I. A gyökér-csakra
II. A lép-csakra
III. A köldök-csakra
IV. A szív-csakra
V. A torok-csakra
VI. A szemöldök-csakra
VII. A korona-csakra
VIII. Gichtel szerinti csakrák
IX. A vitalitás áramlatai
X. A csakrák és az idegrendszer
ÁBRÁK
1. A csakrák 8
2. A korona-csakra ábrázolásai 12
3. A három kiáradás 16
4. A gerinci csatornák 18
5. Az erőformák 20
6. Az erők összetett formája 21
7. A végső fizikai atom 23
8. Az agyalapi és a tobozmirigy 35
9. A szív-csakra hindu ábrázolása 45



TÁBLÁZATOK

1. A csakrák 8
2. A csakrák és plexusok (idegfonatok) 22
3. A prána és a princípiumok (tudathordozó eszközök) 30
4. Az öt prána-váju 31
5. A lótusz szirmok színei 45
6. A szanszkrit ábécé 47
7. Az elemek szimbolikus formái 48

ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ
E könyv magyar kiadása sok helyes ismeret hiányát igyekszik pótolni azok számára, akik ko-moly, őszinte és tiszta szándékkal akarják a teljesebb emberi természetet elmélyülten tanulmányoz-ni, hogy az egész emberiség tagja ként, a földi természet és a kozmosz szerves részeként alkotóan segítsenek a fejlődés és szellemi kibontakozás irányába.
A mű a szerző közvetlen tapasztalatait és meglátásait tartalmazza, és bár sohasem igyekezett azokat valamilyen tekintély alapján elfogadtatni, mégis igen hasznosak lehetnek a különféle forrá-sokból származó esetleges tévedések helyesbítésében.
Ez a magyar kiadás az eredeti mű nyolcadik, 1969-es Adyar-i reprintje alapján készült, amelyhez akkor néhány magyarázó lábjegyzetet csatoltak, és néhány olyan mondatot hagytak ki, amelynek csak az eredeti kiadás idején volt jelentősége.
A kiadó kötelességének érzi, hogy a könyv olvasóit és tanulmányozóit figyelmeztesse a tapasz-talt és avatott vezető nélküli kísérletezés súlyos veszélyeire. Különösen figyelem be ajánlja e könyv IV. fejezetének ,,A túl korai felébresztés veszélye" című szakaszát.
Végül köszönettel tartozunk mindazoknak, akik e könyv elkészítésében és kiadásában segítettek.
A KIADÓ

ELŐSZÓ
AZ ELSŐ ANGOL KIADÁSHOZ
Amikor az ember úgy kezdi érzékeit fejleszteni, hogy egy kissé többet lásson, mint a többi em-ber, akkor új, lenyűgöző világ tárul fel előtte, és azon világ tárgyai között a csakrák az elsőkként vonják magukra figyelmét. Embertársai is új megvilágításban tűnnek fel előtte. Velük kapcsolatban sok mindent észrevesz, ami addig rejtve volt előtte, és ezért meg tudja érteni és méltányolni őket, vagy (amikor szükséges) segíteni is sokkal jobban tud, mint előzőleg. Gondolataik és érzelmeik a szeme előtt öltenek színt és formát, fejlődési fokuk és egészségi állapotuk világos ténnyé válik puszta következtetés helyett. A csakrák ragyogó színe és gyors, szüntelen mozgása azonnal felkeltik figyelmét. Természetesen tudni akarja, hogy azok micsodák, és hogy mit jelentenek. E könyv célja, hogy ezekre a kérdésekre feleljen, és hogy valamilyen fogalmat adjon azoknak, akik még nem kísé-relték meg, hogy szunnyadó képességeiket legalább erre a kis részletre vonatkozóan - amit a náluk szerencsésebb testvéreik láthatnak - kibontakoztassák.
Az eleinte elkerülhetetlen téves fogalmak tisztázásához határozottan meg kell érteni, hogy nincs semmi furcsa, sem természetellenes az olyan meglátásban, amely némely embert képessé tesz az átlagembernél többet észlelni. Ez egyszerűen azon képességek kibővítése, amelyeket mindnyájan ismerünk. Ahhoz, hogy ezeket megszerezhessük, érzékenyebbé kell tennünk magunkat azon rezgé-sek iránt, amelyek gyorsabbak, mint amelyekre a mi fizikai érzékeink rendes körülmények között válaszolni képesek. Ezeket a képességeket a fejlődés folyamán mindenki eléri, de néhányan közü-lünk külön fáradságot vettek maguknak, hogy a többinél előbb fejlesszék ki. Ez sok-sok év kemény munkája árán történik, amelyre a legtöbb ember aligha vállalkozna.
Tudom, hogy sok olyan elmaradott ember van, aki az ilyen erők létezését tagadja, mint ahogyan még léteznek olyan vidékek, ahol soha sem láttak vasutat, vagy más technikai csodát (a könyv 1927-ben jelent meg! - a ford.). Arra most sem időm, sem helyem nincs, hogy ilyen meg győzhetet-len tudatlansággal szemben érveljek. Csak a Clairvoyance (Tisztánlátás) című könyvemre, vagy egy sor más író ezzel a témával foglalkozó művére utalhatok. Az egész dolgot már számtalanszor bebi-zonyították, és senkinek nem lehet tovább kétsége, aki a bizonyosság súlyát értékelni tudja.
Sokat írtak a csakrákról, de főként szanszkritül vagy valamely indiai tájnyelven. Erről csak nem-régen jelent meg egy angol nyelvű könyv. A csakrákat magam is megemlítettem a kb. 1910-ben megjelent The Inner Life (A belső élet) c. könyvemben. Azóta Sir John Woodroffe nagyszerű műve, a The Serpent Power (A kígyóerő) is megjelent, és néhány indiai könyvet is lefordítottak. A csakrák jelképes rajzai, amelyeket az indiai jógik használnak, a The Serpent Power (A kígyóerő) című könyvben láthatók, de amennyire én tudok róla, az ábrák, amelyeket ebben a könyvben bocsátok közre, az első kísérlet, hogy úgy mutassák be a csakrákat, ahogyan valójában mutatkoznak azok előtt, akik látni képesek. Tulajdonképpen főként azért írom ezt a könyvet, hogy barátom, Edward Warner tiszteletes nagyszerű rajzait a nyilvánosság elé tárjam, és egyben mély hálámat fejezzem ki mindazon időért és fáradságért, amit e munkának szentelt. Köszönettel tartozom még fáradhatatlan társamnak, Ernest Wood professzornak a témánkkal kapcsolatos indiai szempontok összegyűjtéséért és rendezéséért, amelyeket az V. fejezet tartalmaz.

Miután más munkákkal is nagyon el vagyok foglalva, csupán az volt a szándékom, hogy az áb-rákhoz összegyűjtsem, és mint kísérő szöveget újból nyomtassam a különféle cikkeket, amelyeket a tárgyra vonatkozóan már régebben írtam. Azok átnézésekor azonban bizonyos kérdések merültek fel bennem, és egy kevés kutatás olyan tényekhez juttatott, amelyeket kötelességemnek tartottam pótolni. Érdekes, hogy mind a vitalitás-gömböket, mind a kundalini-gyűrűt Dr. Annie Besant figyel-te meg, és még 1895-ben, mint hyper-meta-proto elemeket jegyezte fel, bár akkor nem követtük azokat annyira, hogy egyiknek a másikhoz való viszonyát, és azt a fontos szerepet, amelyet az em-beri élet háztartásában játszanak, felfedeztük volna.
1927. C.W.L.



I. FEJEZET
AZ ERŐKÖZPONTOK
A CSAKRA SZÓ ÉRTELME
A csakra szó szanszkrit kifejezés, és kereket jelent. Használják még különféle másodlagos, szár-maztatott és jelképes értelemben is, éppen úgy, mint az annak megfelelő szót az európai nyelvek-ben.
Ahogy mi a sors kerekéről beszélünk, úgy mond a buddhista élet- és halálkereket, és leírja, hogy Buddha az első nagy prédikációjában, mint a Dhammachakkappa-vattana Szutta ismertette a tanát (chakka a páli nyelvben a szanszkrit csakra megfelelője), amelynek értelmét Rhys Davis professzor költőien így adta meg: ,,Forgásba hozni az igazság és igazságosság egyetemes birodalma királyi hintójának kerekét". A buddhista hívő számára pontosan ez a kifejezés jelentőségének lényege. Bár ha pusztán a szavakat fordítjuk le, akkor az ,,a törvény kerekének forgatása." A csakra szó - amely bennünket a jelen esetben érdekel - speciális használata szerint az ember éterikus másának felszí-nén lévő kerékszerű örvényléseket jelenti.
ELŐZETES MAGYARÁZATOK
Minthogy ez a könyv valószínűleg olyanok kezébe is kerülhet, akik a teozófiai kifejezéseket nem ismerik, bevezető magyarázatként érdemes néhány szót ide illeszteni.
A mindennapi felületes beszélgetésben az ember néha megemlíti a lelkét, és ezen azt érti, hogy a test, amelyen át beszél, a valódi ember, és az a valami, amit léleknek neveznek, a tulajdona, vagyis ennek a testnek járuléka, egy bizonyos fajta megkötött léggömb, amely felette lebeg, és valamilyen bizonytalan úton-módon van hozzá erősítve. Ez laza, pontatlan és félrevezető megállapítás, és ép-pen az ellenkezője igaz. Az ember a lélek, akinek teste, valójában több teste van, mert a látható esz-köz mellett, amely által az alacsonyabb világban működik, más, a közönséges látással nem észlelhe-tő eszközei is vannak, amelyek által az érzelmi és mentális világokkal érintkezik. Ezekkel azonban jelenleg nem foglalkozunk.
A fizikai test apró részleteinek megismerésében a múlt század folyamán óriási előrehaladás tör-tént. Az orvostudomány tanulmányozói most már ismerik e test elképesztő összetettségét, és leg-alább általános elgondolásuk van arról, hogy ez a bámulatosan bonyolult szervezet hogyan műkö-dik.
AZ ÉTERIKUS TESTMÁS
A figyelmüket természetesen a test azon részeire kellett korlátozniuk, amelyek elég sűrűk ahhoz, hogy szemmel láthatók legyenek. Közülük a legtöbben nem is tudnak olyan anyag létezéséről, amely, bár még fizikai, azonban a közönséges látás számára láthatatlan, és amit a teozófiában éterikusnak nevezünk. (Amikor ezt a szót használjuk, nem arra gondolunk, amit korábban a tér ,,aether"-ének neveztek.) A fizikai testnek ez a láthatatlan része nagyon fontos számunkra, mert ez az az eszköz, amelyen keresztül a testet életben tartó életerők áramlanak. Ha ez nem szolgálna híd gyanánt, hogy a gondolati és érzelmi rezgéseket az asztrális világból a látható, sűrűbb fizikai anyagba továbbítsa, akkor az Ego (az egyéniség) nem tudná az agy sejtjeit használni. A tisztánlátó (clairvoyant) számára ez, mint halványan világító lilásszürke ködtömeg, jól látható. Áthatja a test sűrűbb részeit, és azon egy egész kissé túl is terjed.
A fizikai test élete folytonos változás, és hogy élhessen, arra van szüksége, hogy három különbö-ző forrás állandóan ellássa. Az emésztéshez táplálékra és vízre, a légzéshez pedig levegőre van szüksége, valamint a vitalitás három formájára, hogy azokat magába vonja. Ez a vitalitás lényegé-ben erő, de amikor az anyagba burkolózik, azt a benyomást kelti, mintha nagyon kifinomult vegyi elem lenne. Valamennyi síkon vagy szinten létezik, de most a fizikai világbeli megnyilvánulásával foglalkozunk.
Ennek megértéséhez tudnunk kell valamit testünk ezen éterikus részének felépítéséről, szerveze-téről és elrendezéséről. Erről évekkel ezelőtt több könyvben már írtam. Az erről eddig megjelent minden adatot A.E. Powell gyűjtötte össze, és a The Etheric Double (Az éterikus testmás) című könyvben adta ki.
A KÖZPONTOK
A csakrák vagy erőközpontok olyan összekötő/érintke-zési/kapcsolódási pontok, amelyeken át energia árad az ember egyik testéből vagy tudathordozó eszközéből a másikba. Bárki, aki a tisztán-látás (clairvoyance) legcsekélyebb fokával rendelkezik, könnyen láthatja azokat, mint csészealjak-hoz hasonló mélyedéseket vagy örvényeket az éterikus testmás felületén. Amikor még egészen fej-letlenek, kétujjnyi átmérőjű kis köröknek mutatkoznak, amelyek az átlagos embernél homályosan fénylenek, azonban amikor felébresztik, életre keltik azokat, méreteikben erősen megnövekedett, sziporkázó, ragyogó körökként láthatók, amelyek apró napokra hasonlítanak. A csakrákat néha bi-zonyos fizikai szervekkel összefüggőnek említjük. Valójában a szilárd test körvonalain kissé túlter-jedő éterikus test felületén mutatkoznak. Ha elképzeljük, hogy közvetlenül belenézünk egy tölcsér-alakú virág kelyhébe, némi elképzelésünk lehet a csakra általános megjelenési formájáról. A virág szára mindegyik csakra esetében a gerinc egy-egy pontjából indul ki, így tehát a gerincet a másik oldalról nézve, mint egy központi szárat látjuk (lásd a IX. képet), amelyből virágok hajtanak ki, és kelyheik bizonyos távolságra, az éterikus test felületén nyílnak ki. A hét központ, amellyel jelenleg foglalkozunk, az 1. ábrán látható és az 1. táblázatban (l. a 16. oldalon) olvasható a magyar és a szanszkrit elnevezés.
Az 1-es ábrán a csakrák felnagyított vázlatos ábráival körülvett emberi alak látható.
Valamennyi kerék szüntelenül forog, és mindegyikük középpontjába vagy nyitott szájába folya-matosan áramlik erő a magasabb világokból. Ez annak az életfolyamnak a megnyilvánulása, amely a Nap Logosz második aspektusából ered, és amit mi elsődleges erőnek nevezünk. Ez az erő hétféle természetű és minden formája e központok mindegyikében működik, bár közülük egy rendszerint túlsúlyban van a többivel szemben. Ezen energia-beáramlás nélkül a fizikai test nem létezhet ne. Ezért tehát a központok mindenkiben működnek, bár a fejletlen emberben általában lassan mozog-nak, éppen csak a szükséges örvénylést idézve elő. A fejlettebb embernél azonban ragyognak és eleven fénnyel lüktetnek, mivel sokkal nagyobb mennyiségű energia áramlik át rajtuk. Ennek ered-ményeként további képességek és lehetőségek nyílnak meg az illető számára.


MAGYAR
ELNEVEZÉS SZANSZKRIT
ELNEVEZÉS HELYE
A TESTEN
Gyökér- v. alap-csakra Múládhára A gerinc tövénél
Lép-csakra * 1 A lép felett
Köldök-csakra Manipúra A köldöknél, a nap-fonat fölött
Szív-csakra Anáhata A szívnél
Torok- vagy gége-csakra Vishuddha A torok elülső ré-szén
Szemöldök- vagy homlok-csakra Ádzsnyá A két szemöldök között
Korona-csakra Szahaszrára A fejtetőn









1. táblázat


AZ ÖRVÉNYEK ALAKJA
Ez a kívülről minden központba áradó isteni energia a saját irányára merőlegesen (vagyis az éterikus testmás felületén) másodlagos erőket indít el hullámzó körforgásban, mint ahogy az induk-ciós tekercsbe tolt mágnesrúd elektromos áramot indít, amely a tekercsben a tengelyre, vagyis a mágnesrúd irányára merőlegesen áramlik. Maga az elsődleges erő, miután behatolt az örvénybe, úgyszintén merőlegesen sugárzik ki belőle, de egyenes vonalakban, mintha az örvények középpont-ja kerékagy lenne, az elsődleges erő sugárzása pedig a küllői. Úgy látszik, hogy e küllők segítségé-vel mintegy horgas kampókkal köti össze ez az erő az asztrális és az éterikus testet. A küllők száma különböző az egyes erőközpontokban, és ez határozza meg a minden központban látható hullámok vagy szirmok számát is. Az ilyen hullámok miatt írták le a keleti könyvek a központokat gyakran nagyon költőien virághoz hasonlónak.
A csészealjszerű mélyedés körül forgó másodlagos erők mindegyikének megvan a saját jellemző hullámhossza, akárcsak egy bizonyos színű fénynek, de ahelyett, hogy mint a fény, egyenes irány-ban haladnának, ezek a másodlagos erők viszonylag nagy, különböző hosszúságú hullámok mentén mozognak. A hullámhosszak mindegyike az erőkben lévő kisebb hullámhosszak többszöröse. A hullámok száma a kerékben lévő küllők számától függ, és a másodlagos erő az elsődleges erő su-gárzó áramai fölé és alá, a kocsikerék küllői közé befont vessző módjára szövődik be. A hullám-hosszak végtelenül kicsik, és valószínűleg ezer és ezer van egy hullámzáson belül. Amint az erők az örvényben körülfutnak, ezek az egymást kosárfonás módjára keresztező különböző nagyságú rezgé-sek idézik elő azt a virágformát, amelyre hivatkoztam. Még inkább bizonyos csészealjakra vagy olyan szivárványos hullámos üvegre, vázára hasonlítanak, mint amiket Velencében készítenek. Mindezen hullámoknak vagy szirmoknak megvan az a pávafarokhoz hasonló csillogó hatása, mint a gyöngyháznak, ennek ellenére rendszerint mindegyiknek saját uralkodó színe van, amint a képeken is látható. Ezt a gyöngyház-szerű, ezüstös fényt a szanszkrit művekben a vízen csillogó holdfényhez hasonlítják.
A KÉPEK
A könyvben lévő képek a csakrákat úgy mutatják be, ahogy azok tisztánlátással valamely eléggé fejlett és intelligens embernél láthatók, olyannál, aki már bizonyos fokig működésbe hozta azokat. A mi színeink természetesen nem eléggé ragyogóak, mert egyik földi szín sem lehet az; de a rajzok legalább valamilyen fogalmat adnak e fénykerekek valódi megjelenéséről. Már az eddig mondot-takból is kitűnik, hogy a központok nagysága és fénye az egyes embereknél különbözik, sőt még ugyanannál a személynél is az egyik központ sokkal fejlettebb lehet, mint a másik. A csakrák képei körülbelül a valóságos méretüknek megfelelőek.
Olyan valakinél, aki egy bizonyos központon át kifejeződő egyes tulajdonságokban nagyon kivá-ló, az annak megfelelő központ nemcsak sokkal nagyobb lesz, hanem különlegesen fényes is, és ragyogó arany sugarakat bocsát ki. Példa erre, ahogyan Madame Blavatsky Mr. Moses Stainton auráját kivetítette. Annak az ábrának eredetijét Adyarban, a Teozófiai Társulat székházában lévő archívumban őrzik. Másolata - bár nagyon tökéletlenül - H.S. Olcott Old Diary Leaves (Régi nap-lójegyzetek) című könyve I. kötetének 364. oldalán található.
A csakrák természetszerűen három csoportra oszlanak, az alsó-, a közép- és a felsőre; ennek megfelelően nevezhetjük azokat fiziológiai, személyi, illetve szellemi csakráknak.
Az első és a második csakrának kevés küllője vagy szirma van, és főképpen az a rendeltetésük, hogy a testbe ezen a fizikai szinten beáradó két erőt fogadják. Az egyik a földből jövő kígyótűz, a másik pedig a Napból jövő vitalitás. A középső csoport központjai a 3-as, 4-es és 5-ös számú csakrák. Ezek az embert a személyiségén át elérő erőkkel függenek össze: a 3-as központ esetében az alsóbb asztráli-son (érzelmi szinten), a 4-esben a felsőbb érzelmi szinten, az 5-ös ben pedig az alsóbb mentálison át. Úgy látszik, hogy ezek a központok a test bizonyos idegközpontjait táplálják. A 6. és 7. központok a többitől elkülönülnek, miután az agyalapi miriggyel és a tobozmiriggyel vannak kapcsolatban, de csak akkor kezdenek működni, amikor valaki már elért egy bizonyos fokú szellemi fejlettséget.
Azt is hallottam, hogy ezen erőközpontok különböző szirmai valamely erkölcsi tulajdonságot képviselnek, és hogy annak a tulajdonságnak a kifejlesztése hozza működésbe a központot. Pl. a Dhjánabindu Upanishad-ban a szív-csakra szirmait az odaadás, a lustaság, a harag, a könyörület és hasonló tulajdonságokkal hozzák kapcsolatba. Eddig még nem találkoztam olyan ténnyel, amely ezt határozottan megerősítette volna, és nem könnyű ennek lehetőségét felfogni, mert a megjelenésüket könnyen felismerhető erők idézik elő. Valamely központban a szirmok attól függően működnek, hogy ezeket az erőket felkeltették-e vagy sem, de ezek kifejlesztése nem látszik szorosabban össze-függeni az erkölcsiséggel, mint akár a karizmok kifejlesztése. Az bizonyos, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikben egyes központok teljes működésben voltak, bár az erkölcsi előmenetelük semmiképpen nem volt kivételesen magas szintű, míg más, nagy szellemiségű és a lehető legneme-sebb erkölcsű egyénekben a központok még alig voltak vitalizálva. Tehát a két fejlődés között nem látszik szükségszerű összefüggés.
Vannak azonban bizonyos figyelembe veendő tények, amelyek alapot adhattak erre a különös el-gondolásra. Bár a szirmokhoz való hasonlatosságot ugyanazok az erők idézik elő, amelyek a köz-pont körül váltakozva áramlanak a különféle küllők alatt és felett, jellegzetességeikben ezek a kül-lők mégis különbözőek, mert a beáramló erő alkotórészeire vagy jellemzőire bomlik szét, és ezért mindegyik küllő sajátságos, specializált befolyást sugároz, bár a különbség csekély. Amikor a má-sodlagos erő mindegyik küllőn áthalad, annak befolyása által bizonyos fokig módosul, és ezért kissé megváltoztatja az árnyalatát. E színárnyalaok mindegyike olyan erőformára utalhat, amely segít valamely erkölcsi tulajdonság kifejlesztésében, és amikor ez a tulajdonság megerősödik, a vele ösz-szefüggő rezgés is kifejezettebbé válik. Ilyenképpen a színárnyalat elmélyülése vagy gyengülése útmutatás lehet arra, hogy valakinek több vagy kevesebb van az adott tulajdonságból.
A GYÖKÉR-CSAKRA
A gerincoszlop alsó végén lévő első központnak, az alap-csakrának (I. kép) elsődleges ereje van, amely négy küllőn sugárzik szét. Ezért hullámzásai olyanformán rendeződnek, hogy a köztük lévő résekkel piros és narancsszínben váltakozó négyfelé osztódás hatását keltik. Ez olybá tünteti fel, mintha a kereszt jelét mutatná. Ezért jelképezik gyakran kereszttel ezt a központot, néha pedig lán-goló kereszttel jelölik meg a kígyótüzet, amely benne lakozik. Amikor ez a csakra működik, tüzes narancsvörös színű, amely szorosan összefügg azzal az életerő-típussal, amelyet a lép-központ küld bele. Valóban megfigyelhető, hogy minden egyes csakra esetében hasonló összefüggés tapasztalha-tó vitalitásának színével.
A LÉP-CSAKRA
A második központ, a lép-csakra (II. kép) a lépnél van, és feladata, hogy a Napból hozzánk jövő életerőt szétválassza, felossza és szétárassza. Ez az életerő azután hat vízszintes áramlaton át sugár-zik szét belőle, a hetedik változatot pedig a kerékagy szívja magába. Ennek a központnak így hat szirma vagy hullámzása van, és mindegyik más színű, különlegesen ragyogó, izzó és napszerű. A kerék hat részének mindegyike az életerő formáinak valamely túlsúlyban lévő színét, a piros, na-rancs, sárga, zöld és violaszínt mutatja.
A KÖLDÖK-CSAKRA
A harmadik központ vagy köldök-csakra (III. kép) a köldöknél, vagy a napfonatnál (soláris plexus-nál) van, amely tízfelé sugárzó elsődleges erőt kap, és oly módon rezeg, hogy tíz hullámra, vagyis sziromra oszlik. Ez nagyon szoros kapcsolatban van az érzésekkel és az érzelmek különféle fajtáival. Uralkodó színe a piros árnyalatainak különös vegyüléke, bár van benne sok zöld is. A ré-szek felváltva főként pirosak és főként zöldek.
A SZÍV-CSAKRA
A negyedik központ a szívnél van (IV. kép) és ragyogó aranyszínű. Minden egyes körnegyede három részre oszlik, ami azután előidézi a tizenkét hullámot, mert a benne lévő elsődleges erő ti-zenkét küllőt hoz létre.
A TOROK-CSAKRA
A toroknál lévő ötödik központnak (V. kép) tizenhat küllője, és így tizenhat látható osztása van. Színében sok a kék, de általános hatása ezüstös, csillogó és a fodrozódó víz felszínén ragyogó hold-fényre emlékeztet. Részeiben váltakozva a kék és a zöld szín érvényesül.
A HOMLOK-CSAKRA
A hatodik, a homlok-központ (VI. kép) a két szemöldök között, úgy tűnik, mintha ketté lenne osztva. Az egyik fele főként rózsaszínű, benne sok sárgával, a másik fele pedig túlnyomórészt lilás-kék, ugyancsak szorosan megegyezően az azokat éltető vitalitás különleges fajtáinak színeivel. Ta-lán ez az oka, hogy a hinduk ezt a központot kétszirmúként említik, pedig ha az előző központokhoz hasonlóan számlálnánk meg a hasonló tulajdonságú hullámzásokat, azt látnánk, hogy egy-egy fele negyven nyolc, összesen 96 ilyen hullámzásra van felosztva, mert az elsődleges erőnek ennyi számú kisugárzása van.
A küllőknek 16-ról 96-ra és aztán még meglepőbb változással 96-ról 972-re változása ezen és a következő csakra között arra utal, hogy most egészen más, az addig tárgyaltaktól teljesen eltérő központokkal van dolgunk. Még nem ismerünk minden tényezőt, amely egy csakra küllőinek szá-mát meghatározza, de az már nyilvánvaló, hogy azok az elsődleges erő árnyalatainak változását jelentik. Mielőtt erről sokkal többet mondhatnánk, sok száz megfigyelésre és összehasonlításra van szükség, amit újból és újból ismételni és ellenőrizni kell. Addig is annyi világos, hogy a személyi-ség szükségleteit korlátozott számú erőtípus is kielégíti, de amikor az ember magasabb és állandóbb princípiumaihoz érünk, olyan összetettséggel és sokrétűséggel találkozunk, amely a kifejezésre jutá-sához az energia módosulásának sokkal nagyobb választékát igényli.
A KORONA-CSAKRA
A hetedik központ, a korona-csakra (VII. kép) a fejtetőn van, és mind között a legpompásabb. Amikor teljes működésben van, leírhatatlan színhatásokat mutat, és szinte felfoghatatlanul nagy a rezgésszáma. Tartalmazni látszik a színkép valamennyi színárnyalatát, de uralkodó színe alapjában véve a lila. A hindu könyvek ezer szirmúnak írják le, és ez nincs is nagyon messze a valóságtól, mivel a külső kör elsődleges erőkisugárzásainak száma 960. Ennek minden sugárvonala pontosan látható az ábrán, bár szinte alig lehetséges a különálló szirmok hatását vázolni. Ehhez járul, hogy jellegében a többi csakra mindegyikétől különbözik, és a közepében arannyal áthatott fehér fényben csillogó másodlagos központi örvénye van, ami ennek a csakrának kisebbik tevékenysége, és amelynek tizenkét saját hullámzása van.
Ez a csakra rendszerint az utolsó, amely felébred. Kezdetben akkora, mint a többi, de amint az ember a szellemi előmenetel ösvényén halad, állandóan növekszik, amíg majdnem az egész fejtetőt beborítja. Kifejlődésének másik jellegzetessége is van. Ez a csakra az étertestben eleinte mélyedés-ként van jelen, mint ahogyan a többi is, mert mind ezen, mind a többin át az isteni erő áramlik kí-vülről befelé. Azonban amikor az ember ráeszmél helyzetére, hogy az isteni fény királya, és nagy-lelkűen szétosztja azt egész környezetének, akkor az egész csakra kifordul, mintha a belseje kifelé fordulna, és többé már nem a befogadás, hanem a kisugárzás vezetékévé válik. Ekkor már nem be-mélyedés, hanem kiemelkedés, amely a fejből kupolaszerűen a dicsőség valóságos koronájaként emelkedik ki.
Az istenségek és nagy emberek keleti képein és szobrain gyakori ez a kidudorodás. A 2. ábrán a Jáva-szigeti Borobudurban, a Buddha-szobor fején láthatót rajzolták meg. Ez az elfogadott mód ennek ábrázolására, és ebben a formában található az egész keleti világban az Úr Buddha ezer és ezer képmásának fején. Sok esetben látható, hogy a szahaszrára csakra két rétegét másolták le: elő-ször a 960 sziromból álló nagyobb kupolát, azután az ebből kiemelkedő kisebb 12-es kupolát. A jobboldalt lévő fej Brahmáé, a Japánban lévő Narában található Hokké-do Tódai-ji-ban (amely i.u. 749-bó1 származik). Ezen láthatjuk, hogy a szobor a csakrát jelképező hajviseletet hord, bár a má-sik oldalon lévőtől kissé különbözik, mivel abból lángkorona lövell ki.
Megvan ez a keresztény jelképrendszerben is a ,,huszonnégy vén" fején lévő koronában, amelyet azok örökösen Isten trónja elé vetnek. A magas fejlődési szintre emelkedett emberben ez a korona-csakra fényt és dicsőséget áraszt, amely számára valóságos koronát képez. A Szentírás fentebb em-lített része azt jelenti, hogy mindent, amit elnyert, minden nagyszerű karmát, amit előidézett, mind-azt a csodás szellemi erőt, amelyet létrehozott, szüntelenül mintegy a Logosz lábai elé helyezi, hogy Ő azt munkájában felhasználhassa. Így az arany koronát folytonosan újból és újból leteszik, mert amint az erő felbuzog benne, az állandóan újból kialakul.

A KÖZPONTOK MÁS LEÍRÁSAI
E hét erőközpont leírásával gyakran találkozunk a szanszkrit irodalomban, a kisebb Upanishádok némelyikében, a Puránákban és a tantrikus művekben. Ma is sok hindu jógi használja azokat. Egy barátom, aki ismeri India belső életét, kijelentette, hogy ismer Indiában egy iskolát, ahol szabadon használják a csakrákat, és azon iskolának kb. 16 ezer tanítványa van szétszórtan egy nagyobb terü-leten. Erre a tárgyra vonatkozó hindu forrásból sok érdekes felvilágosítás áll rendelkezésünkre, amit majd egy későbbi fejezetben megkísérelünk magyarázatokkal együtt összefoglalni.
Úgy látszik, egyes európai misztikusok is ismerték a csakrákat. Ez nyilvánvalóvá válik a Theosophia Practica című könyvből, amelyet egy jól ismert német misztikus, Johann Georg Gichtel, Jakob Boehme tanítványa írt, és aki valószínűleg a Rózsakeresztesek titkos társaságához tartozott. Gichtel ezen művéből - a kiadók szíves engedelmével - másoltuk a VIII. képet. Ezt a könyvet eredetileg 1696-ban adták ki, bár az 1736-os kiadásban írják , hogy a képeket csak a szerző halála után 10 évvel, 1710-ben nyomtatták ki. A könyv pedig főként ezen ábrák leírása. A művet meg kell különböztetni az összegyűjtött Gichtel levelezéstől, amelyet ugyancsak Theosophia Practica cím alatt adtak ki. Az említett kötet nem levélformában van, hanem hat fejezetből áll. Az-zal a misztikus újjászületéssel foglalkozik, amely olyan fontos tan volt a rózsakereszteseknél.
Az e könyvben látható képeket a Theosophia Practica francia fordításából fényképezték ki, ame-lyet 1897-ben adott ki a Bibliotheque Rosicrucienne (4. szám) a párizsi Bibliotheque Chacornac segítségével.
Gichtel Bajorországban, Ratisbon-ban született 1638-ban, teológiát és jogot tanult, és ügyvédi gyakorlatot folytatott. Miután a belső szellemi világ tudatára ébredt, feladott minden világi érdeket, és egy misztikus keresztény mozgalmat alapított. Mivel ellenszegült az akkori tudatlan ortodoxiá-nak, magára vonta azok gyűlöletét, akiket megtámadott, és emiatt kb. 1670-ben száműzték, vagyo-nát pedig elkobozták. Végül Hollandiában talált menedéket, ahol élete hátralevő 40 esztendejét töl-tötte.
A Theosophia Practica-ban kinyomtatott képeket nyilván titkos természetűnek tekintette, és fel-tehetően csak tanítványainak kis körében tartotta évekig. Kijelentése szerint ezek az ábrák belső megvilágosodás eredményei voltak, feltehetően olyané, amit modern időnkben tisztánlátó képes-ségnek neveznénk. Könyvének címlapján azt írja, hogy ez ,,az emberben lévő három világ három princípiumának rövid, érthető képekkel való bemutatása, feltárva azt, mi módon és hol vannak a központok a belső emberben: a szerint, amint a könyv szerzője azt önmagában, az isteni szemlélő-dés közben felfedezte, és amit érzett, ízlelt és észlelt".
Azonban Gichtel-nél is, mint a legtöbb korabeli misztikusnál, hiányzik az a pontosság, ami az igazi okkultizmust és miszticizmust jellemzi. A képek leírásánál a szellemi élet nehézségeire és problémáira vonatkozó hosszadalmas, bár sokszor egészen érdekes elkalandozásokat enged meg magának. Ábrái bemutatása szempontjából a könyv nem éppen sikeres. Valószínűleg nem mert túl sokat mondani, vagy azt akarta, hogy az olvasók saját maguk jöjjenek rá arra, amiről írt. Valószínű-nek látszik, hogy az általa folytatott tiszta szellemi életmód eléggé tisztánlátóvá tette, hogy láthassa a csakrákat, de nem tudott eleget a valódi tulajdonságaikról és használatukról. Amikor megkísérelte az értelmüket magyarázni, olyan jelképekhez kapcsolta azokat, amelyeket abban a misztikus iskolá-ban használtak, ahová tartozott.
Amint majd látjuk, ebben a könyvben a még sötétség állapotában lévő természetes emberrel fog-lalkozik, ezért némileg mentségére szolgál, hogy a csakrákat illetően egy kissé pesszimista. Az első és a második csakrát kommentár nélkül hagyja (valószínűleg tudott arról, hogy ezek főként fizioló-giai folyamatokkal vannak kapcsolatban). A solar plexus-t a harag otthonának jelöli meg - mint-hogy valóban az is. A szív-központot az önszeretettel, a torokét az irigységgel és kapzsisággal teli-nek látta, a fej magasabb központjaiból pedig a büszkeségnél jobbat nem látott kisugározni.
A csakrákhoz megfelelő bolygókat is jelölt. A Holdhoz a gyökér-, a Merkurhoz a lép-, a Vénusz-hoz a köldök-, a Naphoz a szív-csakrát (bár láttuk, hogy az utóbbi köré kígyó tekeredik), továbbá a Marshoz a torok-, a Jupiterhez a homlok- és a Szaturnuszhoz a korona-csakrát kapcsolja. Még arról is felvilágosít bennünket, hogy a tűz a szívben, a víz a májban, a föld a tüdőben és a levegő a hó-lyagban lakozik.
Érdemes megjegyezni, hogy olyan spirált rajzol, amely a szív körül lévő kígyónál kezdődik, és minden központon keresztülmegy, de a sorrendnek, ahogyan a vonal azokat érinti, látszólag nincs határozott oka. Miután a futó kutya jelképéhez nem fűzött magyarázatot, azt tetszésünk szerint fog-hatjuk fel.
A szerző a továbbiakban a Krisztus által újjászületett embert ábrázolja, aki teljesen eltaposta a kígyót, de a Nap helyébe a szörnyű kiontott vértől csepegő Szent Szívet helyezte.
Mindazonáltal a kép érdekessége számunkra nem a szerző értelmezésében van, hanem magában a tényben, hogy minden tévedés lehetőségének kizárásával, a XVII. század legalább egyes miszti-kusai tudtak az emberi test hét központjának létezéséről és helyéről.
További bizonyíték arra, hogy már korábban ismerték ezeket az erőközpontokat, hogy a szabad-kőművesség szertartásaiban is láthatóak, és ezek szembetűnő részletei beláthatatlan időkből szár-maznak hozzánk. Az emlékműveken is látható, hogy ezeket ismerték és használták a régi Egyip-tomban, és hűségesen adták kézről-kézre mindmáig. A csakrák a szabadkőműves titkok között is szerepelnek, és azáltal, hogy a munkájuknak és az alkalomnak megfelelően használják azokat, rend-szerint ösztönöznek is egyes központokat, bár általában keveset, vagy semmit sem tudnak arról, hogy mi történik a látható világon túl. Világos, hogy lehetetlen további magyarázatot adni, de a do-logról The Hidden Life of Freemasonry (A szabadkőművesség rejtett élete) című könyvemben any-nyit említettem meg, amennyi erről ott megengedhető volt.



II. FEJEZET
AZ ERŐK
AZ ELSŐDLEGES, VAGY ÉLETERŐ
Az Istenség különböző energiafajtákat áraszt ki magából. Lehet, hogy sok százféle van még, amelyekről semmit sem tudunk, de ezekből egynéhányat már megfigyeltek. A látottak mindegyiké-nek minden szinten saját megnyilvánulása van, pillanatnyilag azonban úgy gondoljunk azokra, aho-gyan a fizikai világban mutatkoznak. Az egyik elektromosságként, a másik kígyótűzként, megint másik vitalitásként, és ismét másik életerőként mutatkozik, ami a vitalitástól teljesen különbözik, amint azt a következőkben majd látni fogjuk.
Türelem és hosszantartó erőfeszítés szükséges azon kutató részéről, aki ezeket az erőket az ere-detükhöz visszafelé akarja követni, hogy egyiket a másikhoz viszonyítsa. Amikor a The Hidden Side of Things (A dolgok rejtett oldala) című könyvben összegyűjtöttem az előző években Adyarban, a tetőteraszon tartott összejöveteleken feltett kérdésekre adott válaszokat, már tudtam az életerőnek, a kundalininek és a vitalitásnak a fizikai síkon való megnyilvánulásáról, de még nem tudtam a három nagy kiáradáshoz való kapcsolatukról. Így ezeket, mint tőlük teljesen különbözőket és különállókat írtam le. További kutatások tettek képessé arra, hogy ezt a hiányt pótoljam, és most boldog vagyok, hogy az akkori téves megállapításomat alkalmam van helyreigazítani.
Három fő erő árad a csakrákon át, és azokat úgy tekinthetjük, mint a Logosz három aspektusának megnyilvánulását. Az az energia, amely a csakra harangszerű kelyhébe hatol, és amely önmagához viszonyítva másodlagos körben keringő erőt indít el, egyike a második kiáramlás megnyilvánulása-inak, amely a Logosz második aspektusából ered. Ez az az életáram, amelyet a Logosz áraszt ki magából abba az anyagba, amelyet a Logosz harmadik aspektusából eredő első kiáradás működése már megelevenített. Ezt jelképezi a keresztény tanítás, amely szerint Krisztus a Szentlélektől (Szel-lemtől) és Szűz Máriától született (vagyis formát öltött).
Ez a második kiáradás már nagyon régen majdnem határtalan mértékben tovább osztódott, de nemcsak tovább osztódott, hanem - legalábbis látszólag - differenciálódott. Valójában majdnem bizonyos, hogy mi csak Máyá-n, vagyis a káprázaton át láthatjuk tevékenykedni. Megszámlálhatat-lan millió vezetéken át mutatkozik meg rendszerünk minden síkján és alsíkján, és mégis, alapjában véve egy és ugyanazon erő. Semmiképpen sem szabad ezt egy pillanatra sem összetéveszteni azzal az első kiáradással, amely jóval régebben létrehozta a vegyi elemeket, amelyekből azután a második kiáradás veszi az anyagot minden szinten, tudathordozó eszközei felépítésére. Úgy tűnik, mintha egyes megnyilvánulásai alacsonyabb szintűek, vagyis tömörebbek lennének, mert alacsonyabb szin-tű és sűrűbb anyagot használ. A buddhi szinten krisztusi princípiumként mutatkozik, fokozatosan terjedve és önmagát észrevétlenül kibontakoztatva az ember lelkében. Az asztrális és mentális tes-tekben láthatjuk, hogy különféle anyagrétegeket elevenít meg oly módon, hogy különböző megjele-néseit az asztrális sík magasabb részén nemes érzelem alakjaként, és ugyanezen eszköz alacsonyabb szintű részében a test anyagát életerővel ellátó puszta behatolásként észleljük.
Legalsó szintű megtestesülésében azt látjuk, hogy az éterikus anyagból fátyolt von maga köré, és az asztráltestből hatol be a fizikai test éterikus részének felületén lévő csakrák virágszerű kelyhébe. Ott egy másik erővel találkozik, amely az emberi test belsejéből buzog elő - azzal a misztikus erő-vel, amelyet kundalininek vagy kígyótűznek neveznek.

A KÍGYÓTŰZ
Ez az erő egy másik fizikai szintű megnyilvánulása a Logosz sokféle erő-aspektusának, amely a harmadik aspektusból eredő első kiáradáshoz tartozik. Az általunk ismert minden síkon létezik, de abban az éterikus anyagban, amelyről éppen szó van, ezzel fejezi ki magát. Nem lehet átváltoztatni sem a már említett elsődleges erővé, sem azzá a vitális erővé, amely a Napból jön, és úgy látszik, hogy a fizikai energia semmiféle más fajtája semmilyen módon nincs rá hatással. Láttam egy és egynegyed millió voltos elektromos feszültséget emberi testbe vezetni úgy, hogy amikor az illető a fal felé nyújtotta a kezét, hatalmas lángok törtek elő az ujjaiból, mégsem érzett semmi szokatlant, és ilyen körülmények között a legcsekélyebb égési sebet sem szenvedte, ha csak akkor meg nem érin-tett valamilyen külső tárgyat. De még ennek a hatalmas erőmegnyilvánulásnak sem volt semmilyen hatása a kígyótűzre.
Sok éve tudjuk, hogy mélyen lenn a Földben van valami, amit a Harmadik Logosz laboratóriu-mának nevezhetünk. Amikor megkíséreljük kikutatni a Föld középpontjának körülményeit, ott rop-pant erő hatalmas gömbjét találjuk, amit meg sem tudunk közelíteni. Csak a külső rétegeit érinthet-jük, de amikor ezt tesszük, még akkor is nyilvánvaló, hogy azok közeli kapcsolatban vannak az em-beri testben lévő kundalini rétegeivel. A Harmadik Logosz ereje abba a központba bizonyára kor-szakokkal korábban áradt be, de még most is ott működik. Ott az új vegyi elemek fokozatos fejlesz-tésével van elfoglalva, amelyek azután növekvő forma-összetettséget, és mind több és több energiát, erőteljesebb belső életet vagy tevékenységet fejeznek ki.

A vegyészet tanulmányozói ismerik az orosz vegyésztől, Mengyelejevtől a múlt század második feléből származó periodikus rendszert, amelyben az ismert vegyi elemek atomsúlyuk szerint vannak elrendezve, a legkönnyebbel, a hidrogénnel kezdve, amelynek atomsúlya egy, és a mostanáig (a húszas évekig! A ford.) legnehezebbként ismert urániummal végezve, amelynek atomsúlya 238,5. Erre vonatkozó saját kutatásainkban azt találtuk, hogy ezek az atomsúlyok majdnem egészen ponto-san arányosak a minden elemben lévő fizikai ősatomok számával. Ezeket a számokat, valamint minden elem alakját és összetételét is az Occult Chemistry (Okkult kémia) című könyvünkben je-gyeztük fel.
Amikor az elemeket éterikus látással vizsgáltuk, az általunk látott forma a legtöbb esetben arra utalt - miként a periodikus rendszer is -, hogy az elemek ciklikus rendben fejlődtek ki, és nem egyenes vonalon helyezkednek el, hanem felfelé haladó spirálon. Úgy mondták nekünk, hogy a hid-rogén, az oxigén és a nitrogén (amelyek Földünk kérgének körülbelül a felét és majdnem az egész légkörét alkotják) egyúttal egy másik és nagyobb naprendszerhez is tartoznak. De úgy tudjuk, hogy a többi elemet Naprendszerünk Logosza fejlesztette ki. Spirálját számunkra felfoghatatlan hőmér-séklet- és nyomásviszonyok mellett az urániumon túl viszi. (A könyv megírása óta váltak ismertté a transzurán elemek. A ford.) Amint azután fokozatosan új elemek alakulnak, azok kifelé és felfelé nyomódnak a Föld felszíne felé.
Kundalininek testünkben lévő ereje a Szentléleknek ebből a mélyen a földben lévő laboratóriu-mából származik. Ez az alvilág félelmetesen izzó tüzéhez tartozik. Ez a tűz feltűnő ellentéte a Nap-ból jövő vitalitás tüzének, amelyet a következőkben magyarázunk meg. Az utóbbi a levegő, a fény és a nagy nyílt térségek jelensége. Azonban ez a lentről jövő tűz sokkal anyagibb, olyan, mint a vörösen izzó vas, az izzó fém. Ennek a roppant nagy erőnek van egy rettenetes oldala. Azt a be-nyomást kelti, hogy könyörtelen bizonyossággal tovább nyomulva, lassan, de ellenállhatatlanul ereszkedik mind mélyebbre és mélyebbre az anyagba.
A kígyótűz a Harmadik Logosz energiájának nem az a része, amelynek segítségével mind sűrűbb és sűrűbb vegyi elemeket épít. Sokkal inkább olyan természetű, mint annak az erőnek a továbbfej-lődése, amely a rádiumhoz hasonló elemek élő központjában van. Ez az energia a Harmadik Logosz élettevékenységének része. Miután már elérte a legalsóbb merülését, újból felfelé indul a magassá-gok felé, ahonnan jött. Már régebben megértettük, hogy a második élethullám a Második Logoszból, az anyagba az első, a második és a harmadik elementál-világon át ereszkedik le az ás-ványvilágig, és újból felemelkedik a növény-és állatvilágon át az emberi létezés birodalmáig, ahol az Első Logosz lefelé irányuló erejével találkozik. Ez a 3. ábrán látható, amelyen az ovális rész áb-rázolja, hogy a második kiáradás a bal oldalon száll le, eléri a vázlat alján jelzett legsűrűbb pontot, azután a vázlat jobb oldalán látható módon emelkedik fel.
Most már láthatjuk, hogy a Harmadik Logosz ereje is felemelkedik, miután a legalacsonyabb pontját érintette. Képzeljük el, hogy a függőleges vonal az ábra közepén a saját útvonalán tér vissza. Kundalini e kiáradás ereje a visszatérése útján, és ez a fejlődő teremtmények testében, belsőséges kapcsolatban működik a már említett elsődleges erővel. A kettő együttműködik abban, hogy a te-remtményt arra a pontra emelje, ahol az Első Logosz kiáradását befogadhatja és Én-né, emberi lény-nyé válik, és még azután is továbbfejleszti a tudathordozó eszközöket.
Ilyenképpen Isten hatalmas erejét éppen úgy vonjuk magunkba lentről, a Földből, mint fentről, a mennyből. Éppen így vagyunk mind a Föld, mind a Nap gyermekei. A kettő bennünk találkozik és működik együtt fejlődésünk érdekében. Nem lehetünk meg csak az egyikkel a másik nélkül, de ha valamelyik túlsúlyban van, komoly veszedelem fenyeget bennünket. Ezért veszélyes a kígyótűz mélyebb rétegei valamelyikének kifejlesztése, mielőtt az ember élete tisztává és kifinomulttá válna.
Sokat hallunk erről a különös tűzről, és az idő előtti felkeltésével járó veszélyről, és ebből két-ségtelenül sok minden igaz. Valóban nagyon komoly veszély rejlik abban, ha az ember felébreszti ezen vad energia magasabb aspektusait, mielőtt megszerezte volna az erőt, amellyel azon uralkodni tud, és mielőtt szert tett volna az élet és gondolat azon tisztaságára, amely számára az egyedüli biz-tonság az ilyen óriási lehetőségek felszabadítása folyamán. Kundalini azonban sokkal nagyobb sze-repet játszik mindennapi életünkben, mint eddig legtöbben hittük volna. Van egy sokkal enyhébb és szelídebb megnyilvánulása, amely már felébredt bennünk, és nemcsak ártalmatlan, hanem jótékony is, ami éjjel és nappal végzi kijelölt feladatát, miközben jelenlétének és ténykedésének egyáltalán nem vagyunk tudatában. Természetesen már korábban észrevettük ezt az erőt, amint az idegek men-tén áramlik, és egyszerűen ideg-fluidumnak (idegáramlatnak) neveztük el, mivel nem ismertük fel, hogy tulajdonképpen mi is az. Igyekezetünkben, hogy ezt az erőt elemezzük és visszavezessük az eredetéig, rájöttünk, hogy az emberi testbe ez az erő a gyökér-csakrán át áramlik.
Mint minden erő, a kundalini önmaga láthatatlan, az ember testében azonban asztrális és éterikus anyagból készült, egymásba helyezett üreges gömbök különös fészkébe burkolódzik. Ezek olyanok, mint a kínai ,,ördöggolyó"-ban lévő gömbök.
Úgy látszik, hogy a gyökér-csakrában hét ilyen közös központú gömb van, a gerincoszlop legal-sóbb csigolyája, a farcsont közelében lévő utolsó igazi sejtben vagy üregben és körülötte. Az átlag-embernél azonban csak a legkülső gömbben lévő erő működik. A további gömbökben, amint azt egyes keleti könyvekben is írják, ez az energia ,,alszik", és csak akkor mutatkoznak a tűz veszedel-mes jelenségei, amikor az ember megkísérli a belső rétegekben szunnyadó energiákat is felébresz-teni. A gömb külső héjának ártalmatlan tüze felfelé áramlik, és a gerincoszlopon (az eddig végzett kutatások szerint) egyidejűleg használja a szushumná, idá és pingalá hármas vonalát.
A HÁROM GERINC-CSATORNA
Erről a három áramlásról - amelyek minden emberi lényben a gerincoszlopban és körülötte áramlanak - H.P. Blavatsky A Titkos Tanítás című könyvében a következőket írja:
A Himaláján túli iskola... szushumnát, e három nádi főhelyét a gerincoszlop központi veze-tékébe helyezi... idá és pingalá pedig egyszerűen az emberi természet ,,F" hangjának fél hanggal magasított, illetve mélyített rezgésű húrja... amely megfelelő módon megszólaltatva mindkét oldalon felébreszti az őrtállókat, a szellemi manaszt és a fizikai kámát, és az alacso-nyabbat a magasabb alá rendeli.
A szushumnán felfelé tiszta akásha halad, két aspektusa idában és pingalában áramlik. Ez a Brahman-i fonállal jelképezett három éltető lehelet, amelyek az akarat irányítása alatt vannak. Az akarat és a vágy egy és ugyanazon dolog magasabb és alacsonyabb aspektusa.

Azért fontos a vezetékek tisztasága... Ez a három keringést hoz létre, amely a központi ve-zetékből átterjed az egész testre. Idá és pingalá annak a vezetéknek görbült fala mentén áramlik, amelyben szushumná van. Ezek fél-anyagiak, pozitívak és negatívak, Nap és Hold, és ezek indítják ténykedésre szushumná szabad és szellemi áramlatát. Ezeknek saját külön ösvé-nyük van, különben besugároznák az egész testet.
A The Hidden Life in Freemasonry (A szabadkőművesség rejtett élete) című könyvben az alábbi módon utaltam ezen erők szabadkőműves felhasználására:
A szabadkőművesség módszerének része az emberi testben lévő ezen erők működésének a fejlődés gyorsítása érdekében történő serkentése. Ezt a serkentést abban a pillanatban alkal-mazzák, amikor az R.W.M. tisztségviselő kreál, felvesz és beiktat. Az első fokon az idát, vagyis az erő feminin aspektusát befolyásolja, így könnyítve meg az újoncnak, hogy a szenvedélyeken és az érzelmeken uralkodjon. A második fokon a pingalát, vagyis a maszkulin aspektusát erő-síti, hogy jobban uralkodjon az elmén, de a harmadik fokon magát a központi energiát, a szushumnát kelti fel, ez által nyitva utat a magasból jövő tiszta szellemi befolyásnak. A jógi szushumna e vezetékén haladva képes a testét tetszés szerint oly módon elhagyni, hogy a ma-gasabb szinteken is meg tudja tartani teljes tudatosságát, és tapasztalatai teljes emlékét tudja visszaidézni a fizikai agytudatában. A 4. ábra kis képei hozzávetőleges útmutatást adnak a módról, ahogyan ezek az erők az emberi testen átáramlanak. A gerinc tövében idá a férfiaknál a szushumnától közvetlenül balra indul ki, pingalá pedig jobbra. (A bal és jobb oldal az ábrá-zolt alakra és nem a nézőre értendő.) Az erővonalak a medula oblongata-ban, vagyis a nyúlt-agyban végződnek.
A gerincet Indiában Brahmadandá-nak, vagyis Brahma botjának nevezik; és a 4.d. ábrán látható, hogy Mercurius kaduceusának eredetije is a kundalini-t jelképező két kígyó, amelyet e két csatorna mentén kell mozgásba hozni. A szárnyak pedig a magasabb szinteken való tudatos szárnyalás ké-pességét jelenítik meg, amit ennek a tűznek a kifejlesztése tesz lehetővé. A 4.a. ábra a már feléb-resztett idá-t ábrázolja az első fokú beavatás után. Ennek színe bíborvörös. Ehhez adódik a ,,halál" fokozatában pingalá sárga vonala, ahogyan azt a 4.b. ábrázolja; míg a ,,feltámadás" (felemelés) fo-kozatán a sorozatot szushumná mélykék áramlata egészíti ki, ahogyan az a 4.c. ábrán látható.
Amint kundalini normál módon áramlik ezeken felfelé, e felmenő útja közben kétféleképpen is specializálódik. Különös módon keverednek benne a pozitív és negatív tulajdonságok, amelyeket majdnem hím- és nőneműnek lehetne nevezni. Alapjában véve túlnyomó benne a nőnemű aspektus. Talán ezért említik a hindu könyvek ezt az erőt mindig nőnemben, és ez lehet az oka, hogy ,,a szív bizonyos kamrá"-ját, ahol a jóga egyes formáiban kundalinit összpontosítják, A csend hangja című könyvben a Világ Anyja otthonaként írják le. Azonban amikor ez a kígyótűz a gyökér-csakrában lévő otthonából kimozdul és a három említett vezetéken felfelé halad, akkor figyelemre méltó, hogy a pingalán haladó része majdnem egészen hímnemű, az idán haladó pedig majdnem egészen nőne-mű. A nagyobb, a szushumnán felfelé haladó áramlat az eredeti arányát látszik megtartani.
A gerincoszlopban való felfelé haladás közben a második differenciálódás azt jelenti, hogy az ember személyisége erősen rányomja a bélyegét. Amikor lent belép, egészen általános erőnek lát-szik, de amikor fent távozik, határozottan az adott ember idegárama, amely magával viszi az illető egyedi tulajdonságainak és beállítottságainak bélyegét, amelyek a gerinc-központok rezgéseiben nyilvánulnak meg, és amelyeket a test felületén lévő csakrák szárai eredő gyökereinek tekinthetünk.
AZ ERŐK EGYESÜLÉSE
Bár a csakra virágszerű kelyhének szája az éterikus test felületén van, a tölcsérszerű virág szára mindig a gerincoszlopban lévő valamelyik központból ered. A hindu könyvek majdnem minden esetben ezekre a gerinc-központokra utalnak, amikor a csakrákat említik, és nem ezeknek a felszí-nen lévő megnyilvánulásaira. A rendszerint lefelé hajló éterikus szár a gerincben lévő gyökeret minden esetben összeköti a külső csakrával (lásd a X. képet).
Minthogy így minden csakra szára a gerincoszlopból indul ki, ez az erő természetesen árad lefelé azokon a szárakon a virág kelyhébe, ahol a beáradó isteni élettel találkozik, és ebből a találkozásból eredő feszültség okozza a csakra küllői mentén az összevegyített erők vízszintes kisugárzását.
Az elsődleges erő áramlásainak felszíne és kundalini áramlatainak felszíne ezen a helyen súrló-dik össze, és mivel ellenkező irányba forognak, jelentős nyomás jön létre. Ezt szimbolizálták, mint az élénken maszkulin isteni élet ,,házasság"-át a mindig kifejezetten femininként felfogott kundalinivel. Az ebből származó összetett energiát pedig általában az ember személyes magnetizmusának szokták nevezni. Ez élteti azokat az idegközpontokat, amelyek több csakra köze-lében láthatók. Ez áramlik végig a test összes idegein és főként ettől függ a test hőmérsékletének fenntartása. Ez az összetett áramlat sodorja magával a lép-csakra által felvett és szétválasztott vitali-tást.
Amikor a két erő a fent említett módon kombinálódik, a megfelelő molekulák között bizonyos-fajta kapcsolódás jön létre. Úgy látszik, hogy az elsődleges erő több különféle éterikus formát képes alkotni.

Legtöbbször négyszögben elhelyezkedő négy atomból áll, és oktaéder formát vesz fel, a négy-szög közepén arra merőlegesen le- és felfelé rezgő egy központi atommal. (Az itt és az egész könyvben alkalmazott ,,atom" kifejezés nem a kémiai atomra vonatkozik, hanem a természet min-den síkjának legfelső alsíkján létező anyag alaptípusára. Ugyanígy a ,,molekula" kifejezés is az ilyen ,,atomok" hasonló csoportosulására vonatkozik, mint ahogyan a vegyi atomok vegyi moleku-lákat alkotnak. - A kiadó.) Néha három atomból álló, rendkívül mozgékony kis molekulát is alkal-maz. Kundalini rendszerint hét atom ból álló lapos gyűrűbe burkolódzik, míg a vitalitás-gömböcske, amely szintén hét atomból áll, az elsődleges erőhöz hasonlóan helyezkedik el, azonban négyszög helyett hatszöget alkot. Az 5. ábra segíteni fogja az olvasót ezen elhelyezkedések elképzelésében.
Az A és B jelű rajz az elsődleges erő által felvett formákat ábrázolja, C a vitalitás-gömböcskét, D pedig a kunda-liniét. Az E jelű rajz az A és a D kombinációja; F pedig a B és a D kombinálása. Az A, B és C jelű rajzban a központi atom állandó gyors rezgésben van az ábra síkjára merőlegesen és a kör átmérőjénél magasabbra szökken fel, hogy azután hasonló távolságra süllyedjen az ábra síkja alá. Ezt az ide-oda cikázó mozgást másodpercenként sokszor ismétli. (Ezt természetesen nem szó szerint értem, hanem csak viszonylagosan. A valóságban a kör által jelképezett gömb olyan parányi, hogy a legerősebb mikroszkóppal sem lenne látható; de nagyságához viszonyítva olyan a rezgés, amint azt fentebb leírtam.) A D jelű elrendezésben az egyedüli mozgás egy állandó keringés, amely azonnal megnyilvánul, amikor létrejön az a kombináció, amelyet az E és az F rajzon igyekeztünk bemutatni. Amikor az A és a B rajz szerinti elrendeződés kombinálódik, a bennük lévő két pozitív atom folytatja előbbi heves mozgását, sőt élénkségük még intenzívebbé válik. A D jelű rajzban lévő atomok - bár még mindig ugyanazon körpálya mentén mozognak - annyira felgyorsulnak, hogy mint külön atomok nem láthatók többé, csak ragyogó gyűrűnek tűnnek.
A fentebb vázolt első négy molekula ahhoz a fajtához tartozik, amelyet Annie Besant az Occult Chemistry (Okkult kémia) c. könyvben hiper-meta-proto-elemi anyagnak nevez. Valójában lehet, hogy ezekből néhány azonos azokkal, amelyeket ő az említett könyv számára rajzolt, de az E és F-fel jelölt molekulákat, lévén összetettek, a következő alsíkon működőknek kell tekinteni, azon, ame-lyet Annie Besant szuper-éternek nevez, és ennek megfelelően meta-proto anyagnak osztályozha-tók. A B típus sokkal általánosabb, mint az A típus, aminek természetes következménye, hogy az egyesülés végső eredményeként létrejövő ideg-áramlatban sokkal több F és E szerinti példány van. Ezért ez az idegfluidum a különféle elemek áramlása, amely az 5. ábrán látható minden típusból tartalmaz egy-egy példányt, egyszerűt és összetettet, egyesültet és egyedülállót, vagy úgy is mond-hatnánk, hogy agglegényt és vénlányt, valamint házastársakat, akik azután együttesen rohannak tovább.
Az E és F jelű kombinációkban lévő központi atomok bámulatosan energikus le- és felemelkedé-se egész szokatlan alakot eredményez a mágneses terükön belül, amint az a 6. ábrán látható.
Ennek felső része feltűnően hasonlít a lingához, amely gyakran látható Indiában a Shiva-templomok előtt. Úgy tájékoztattak, hogy a linga a teremtő-erő jelképe, és a hindu hívők azt tartják, hogy éppen annyira terjed a föld alá, mint a föld fölé. Vajon a régi hinduk tudtak-e erről a különö-sen mozgékony molekuláról, és arról a roppant fontosságáról, amelyet ez az emberi és állati élet fenntartásában játszik? Lehet, hogy jelképeiket azért vésték kőbe, hogy okkult ismereteiket meg-örökítsék.

A SZIMPATIKUS IDEGRENDSZER
Az anatómusok két idegrendszert írnak le az emberi testben: a gerincagyi idegrendszert (cerebro-spinális) és a szimpatikus idegrendszert. Az előbbi az aggyal kezdődik, a gerincoszlopon keresztül folytatódik lefelé, és a test minden részébe szétágazik azokon a gócokon át, amelyekből idegek in-dulnak ki minden második csigolya között. A szimpatikus idegrendszer két idegfonatból áll, ame-lyek majdnem az egész gerincen végig futnak, és kissé a gerinc tengelye előtt jobbról és balról he-lyezkednek el. E két húr dúcaiból, amelyek száma kevesebb, mint a gerincoszlopé, szimpatikus ide-gek ágaznak szét. Ezek a plexusoknak nevezett hálózatrendszert alkotják, amelyekből azután, mint átalakító állomásokból, kisebb végidegdúcok és idegek lépnek ki. Ez a két idegrendszer azonban olyan sokféleképpen, annyi egymással összefüggő ideggel kapcsolódik össze, hogy nem tekinthet-jük azokat két különböző idegrendszernek. Ráadásul van még egy harmadik, a bolygóidegnek (vágusz) nevezett csoport is, amely a nyúltagyból (medulla oblongata) kiindulva a többitől függet-lenül, mélyen lenyúlik a testbe, és a másik két rendszer idegeivel és idegdúcaival állandóan össze-keveredik.
A gerincoszlop, a bal szimpatikus húr és a bal bolygóideg a X. képen látható. Ezen a képen látha-tók a gerinc és a szimpatikus gócok közötti idegkapcsolatok, és azok a vezetékek, amelyek által a szimpatikus gócokból idegek indulnak ki, és amelyekből a szimpatikus rendszer fő plexusai formá-lódnak. Megjegyzendő, hogy a plexusoknak az a hajlama, hogy lefelé tartanak azokból a dúcokból, amelyekből származnak, úgy, hogy például a napfonat (coelia vagy solar plexus) nagyrészt a nagy bélidegtől függ. A X. képen látható, amint az ötödik mellkasi (thoracikus) szimpatikus dúcból indul ki, ami viszont kapcsolatban van a negyedik mellkasi gerincdúccal. Ez utóbbi vízszintesen majdnem egyvonalban van a szívvel, de az ideg lebocsátkozik és összekapcsolódik a kisebb és legkisebb bél-idegekkel, amelyek az alsóbb mellkasi dúcokból indulnak ki. Ezek a rekeszizmon mennek át a nap-fonatba (solar plexus). Más összefüggések is vannak e plexus és a fonatok között, ami bizonyos mértékig a képen látható, de amit túl bonyolult lenne leírni. Hasonló módon lefelé hajlanak a szív-plexushoz vezető fő idegek is. A garat-plexus csupán kissé hajlik lefelé, a fejütőér plexus pedig még kissé felfelé is emelkedik a belső fejütőér idegből, ami a felső agyi szimpatikus dúcból indul ki.
A GERINCBEN LÉVŐ KÖZPONTOK
Valamelyest hasonló lefelé hajlás van az éterikus szárban is. Ez az éterikus testmás felületén lévő csakrákat vagy virágokat köti össze a gerincben lévő megfelelő központokkal, amelyek a X. képen nagyjából a pirossal jelölt helyzetben láthatók, és amit a 2. táblázat részletez (lásd a túloldalon). A csakrák ragyogó küllői energiát szolgáltatnak a szimpatikus plexusoknak, segítve azok átalakító munkáját. Tudásunk jelenlegi fokán azonban elhamarkodottnak tartanám a csakrákat a plexusokkal azonosítani, amint azt egyes írók tették.
A gyomor alatti (hipogasztrikus) vagy medence (pelvi-cus) plexusok kétségkívül összefüggésben vannak valamilyen módon a hindu könyvekben említett, és a nemző szervek közelében lévő szvádhiszthána csakrával, de ezek nem használatosak a mi fejlődési tervünkben. Az ezen a részen összecsoportosított plexusok minden tudatos tevékenységnél feltehetően nagyrészt a napfonatnak (soláris plexus) vannak alárendelve, miután mind a fent említett két plexus, mind a lép-plexus szá-mos idegen át szoros kapcsolatban van a napfonattal.


CSAKRA NEVE TESTFELÜLETEN LÉVŐ HELYE A GERINC CSAKRA KÖZELÍTŐ HELYE SZIMPATIKUS
PLEXUS FONTOSABB MELLÉK PLEXUSOK
Gyökér gerincoszlop vége 4. farkcsonti farkcsonthoz tartozó •••
Lép lép felett 1. lumbális deréktáji •••
Köldök köldök felett 8. torakális háti, mellkasi máj, gyomori, bélfodrok stb.
Szív szív felett 8. cervicus nyaki tüdő szívkoszorú stb.
Torok toroknál 3. cervicus toroki •••
Homlok szemöldökök között 1. cervicus fejütőér agyüregi és fej idegek általában
2. táblázat
A korona-csakra a fizikai test semmilyen szimpatikus plexusával nincs kapcsolatban, hanem - amint azt a IV. fejezetben fogjuk látni - a tobozmiriggyel és a hipofizissel van összeköttetésben. A korona-csakra összefüggésben van az agy és a gerincrendszer idegeinek fejlődésével is.
A szimpatikus és a központi idegrendszer eredetéről és összefüggéseiről Dr. Annie Besant a Study in Consciousness (Tanulmány a tudatról) című könyvében a következőket írja:
Figyeljük meg, hogy miképpen kezdődik az idegrendszer felépítése az asztrális világból ér-kező rezgések impulzusaival, és hogyan folytatódik. Parányi idegsejt-csoportot és azokat ösz-szekötő apró folyamatokat látunk. Ezt a korábban az asztrális testben megjelenő központ mű-ködése alakítja ki. Ez az asztrális központ az asztrális anyag csoportosulása és felhalmozódá-sa a kívülről jövő impulzusok felfogására és az azokra való válaszolásra. Ebből az asztrális központból rezgések hatolnak át az éterikus testbe és ott kis éterikus örvényeket hoznak létre, amelyek azután sűrűbb fizikai anyagrészecskéket vonzanak magukba, hogy végül idegsejtekké és idegsejt-csoportokká alakuljanak. Miután ezek a fizikai központok rezgéseket kapnak a kül-ső világból, rezgéseket küldenek visszafelé az asztrális központokba, így fokozva azok rezgése-it. Ennek következtében a fizikai és az asztrális központok hatnak és visszahatnak egymásra, és ezáltal mindegyik összetettebbé és hatásosabbá válik. Amint a fejlődés szempontjából felfe-lé haladunk az állatvilágon, azt látjuk, hogy a fizikai idegrendszer állandóan tökéletesedik, a test egyre uralkodóbb tényezőjévé válik, és a gerinces lényeknél ez az elsőként kialakult rend-szer lesz a szimpatikus rendszer, amely az életfontosságú szerveket - a szívet, a tüdőt és az emésztési folyamatokat - vezérli és energetizálja, miközben lassan kifejleszti az agy-gerinc rendszert, amely alacsonyabbrendű működéseiben szorosan összefügg a szimpatikus rend-szerrel. Azután ez az agy-gerinc, vagyis központi idegrendszer fokozatosan egyre uralkodóbbá válik és legfontosabb kifejlődésében az ,,éber tudat" természetes kifejező szerve lesz. Ez az agy-gerinc rendszer a mentális szintről, nem pedig az asztrális szintről származó ösztönzések-re épül, és a szimpatikus rendszer által csak közvetve van összeköttetésben az asztrális szint-tel, amelyből a szimpatikus idegrendszer felépült.
A VITALITÁS
Mindannyian ismerjük azt a derűt, jó kedélyt és jó közérzetet, amit a napfény vált ki belőlünk, azonban csak az okkultizmus tanulmányozói vannak ezen érzések okainak teljes tudatában. Ugyan-úgy, ahogyan rendszerét fénnyel és hővel árasztja el a Nap, úgy áraszt a rendszerbe a modern tudo-mány által még csak nem is sejtett másik erőt, amely a ,,vitalitás" nevet kapta. Ez minden szinten kisugárzik, és mindegyik világban megnyilvánul - a fizikaiban, érzelmiben, mentálisban és a többi-ben is. Mi azonban jelenleg a legalsóban való megjelenésével foglalkozunk, ahol bizonyos fizikai atomokba hatolva roppant mértékben fokozza azok működését, elevenné és izzóvá téve azokat.
Bár bizonyos módon hasonlít hozzá, nem szabad összetévesztenünk az elektromossággal, mivel működésében sokféle módon különbözik mind az elektromosságtól, mind a fénytől vagy a hőtől. Ezen utóbbi erők bármely változata az atomnak, mint egésznek a rezgését idézi elő, és az atom mé-retéhez viszonyítva e rezgés roppant nagy, azonban a vitalitás nem kívülről érkezik az atomhoz, hanem belülről.

7. ábra
A VITALITÁS-GÖMBÖCSKE
Az atom nem más, mint egy erő megnyilvánulása. A Nap Istensége egy bizonyos formát vagy alakzatot akar, amit mi a végső fizikai atomnak nevezünk (7. ábra), és azzal az erőfeszítéssel körül-belül tizennégy milliárd un. ,,koilon buborékot" tart abban a bizonyos formában. Hangsúlyozni kell, hogy a buborékok kohéziója abban a formában teljesen azon akarat erőfeszítésétől függ, annyira, hogy ha azt akár egyetlen pillanatra is visszavonná, a buborékok ismét szétesnének, és az egész fizikai világ egy villanásnál kevesebb idő alatt megszűnne létezni. Ennyire igaz az, hogy a világ még ebből a szempontból sem más, mint csak káprázat, illúzió, nem is szólva arról a tényről, hogy maguk az atomot felépítő buborékok is csupán lyukak a koilonban, ami a tér igazi étere.
Így a Nap Istensége állandó akaraterőt fejt ki, ami az atomot, mint egészet tartja össze. Amikor azon erő működését megkíséreljük vizsgálni, azt látjuk, hogy nem kívülről hatol be az atomba, ha-nem belülről buzog fel, ami azt jelenti, hogy magasabb dimenzióból hatol belé. Ugyanez igaz erre a másik erőre, amit vitalitásnak nevezünk. Az atomot összetartó erővel együtt belülről hatol be az atomba ahelyett, hogy teljesen kívülről hatna rá, amint azt az erő más változatai teszik, amelyeket fénynek, hőnek vagy elektromosságnak nevezünk.
Amikor a vitalitás valamely atomban így felbuzog, további élettel ruházza azt fel és vonzó erőt ad annak, ami után az atom azonnal hat további ilyen atomot vonz maga köré, és azokat meghatáro-zott formában rendezi el. Így hozza létre a már említett szub-atomikus vagyis hiper-meta-proto-elemet. Ez az elem azonban különbözik az összes eddig megfigyeltektől, mivel az azt teremtő és összetartó erő a Nap Istenségének harmadik aspektusa helyett az első aspektusból jön.
Ezek a gömböcskék az összes többi közül kitűnnek, mivel ragyogásuk, rendkívül erős aktivitá-suk, valamint a részükről tapasztalható erőteljesen élénk élettevékenység miatt láthatók, amint a légkörben lebegnek. Valószínűleg ezek a H.P. Blavatsky által sokszor említett tüzes életek.
Például a The Secret Doctrine (Titkos tanítás) I. kötet, 360. oldalán így ír róluk:
Azt tanítják nekünk, hogy minden fiziológiai változást,... sőt mi több, magát az életet, vagy inkább a test szöveteiben bizonyos feltételek és változások által létrehozott objektív életjelen-ségeket, amelyek abban a testben lehetővé teszik és működésre kényszerítik az életet, hogy mindez azoknak a láthatatlan ,,teremtőknek" és ,,pusztítóknak" köszönhető, amelyeket ilyen laza és általános módon mikrobáknak neveznek. Ennek alapján fel lehetne tételezni, hogy ezek a ,,tüzes életek" és a tudomány mikrobái azonosak. Ez nem igaz. A ,,tüzes életek" az anyagi szint hetedik és legmagasabb al-csoportja, és - bár csak az anyagnak azon a szintjén - az egyénben a világegyetem Egy Életének felelnek meg.
Miközben az ezeket a gömböcskéket éltető erő egészen más, mint a fény, megnyilvánulási ener-giája miatt a fénytől látszik függeni. Ragyogó napfényben állandóan frissen buzog fel ez a vitalitás, és a gömböcskék nagy sebességgel és hihetetlen mennyiségben jönnek létre, de felhős időben a lét-rejövő gömböcskék száma nagymértékben csökken, és amennyire láthattuk, az éjszaka folyamán ez a tevékenység teljesen fel van függesztve. Ezért azt mondhatjuk, hogy az éjszaka folyamán az előző napon létrehozott készleten élünk, és annak ellenére, hogy gyakorlatilag lehetetlennek látszik, hogy valaha is teljesen kimerüljön, több egymást követő felhős nap után nyilvánvalóan csökken a készlet. Az egyszer feltöltött gömböcske szub-atomikus elemként marad meg, és semmilyen erőváltozás vagy veszteség nem éri mindaddig, amíg egy élőlény magába nem vonja (abszorbeálja).
A GÖMBÖCSKÉK PÓTLÁSA
A vitalitás a fényhez és a hőhöz hasonlóan áramlik folyamatosan a Napból, azonban abban, hogy a teljes készlet elérje a földet, gyakran akadályok merülnek fel. A téli - és tévesen mérsékeltnek nevezett - borús klímák idején megtörténik, hogy az eget napokra szürke halotti lepelhez hasonló felhőzet borítja, és ez éppen annyira befolyásolja a vitalitást, mint a fényt. Az áthatolást nem akadá-lyozza meg teljesen, azonban a mennyiségét érzékelhetően csökkenti. Ezért alacsony szintű a vitali-tás a borús és sötét időjárás idején, és az élőlények ösztönösen vágyakoznak a napfényre.
Amikor a vitalizált atomok így ritkábban szóródnak, a természetes egészségű ember fokozza az abszorbeáló képességét, és nagyobb területet merít ki, így tartva normál szinten az erejét. Azonban a sérültek és gyenge idegerejű emberek, akik ezt nem képesek megtenni, sok esetben nagyon szen-vednek, és anélkül, hogy tudnák miért, egyre gyengébbnek és ingerlékenyebbnek érzik magukat. Hasonló okokból van a nyárinál alacsonyabb szinten a vitalitás télen, mert még ha a rövid téli nap-pal napfényes is, ami ritka, még ott van előttünk a hosszú és barátságtalan téli éjszaka, amikor abból a vitalitásból kell élnünk, ami nappal tárolódott a légkörünkben. Másrészt viszont a fényes és felhőt-len, hosszú nyári nappal annyira alaposan tölti fel vitalitással a légkört, hogy a rövid éjszaka szinte semmi különbséget nem jelent.
A vitalitás kérdésének tanulmányozásából az okkultista kénytelen felismerni, hogy a hőmérsék-lettől teljesen függetlenül, a tökéletes egészség elérésében és fenntartásában a napfény az egyik leg-fontosabb tényező. Mivel a vitalitás nem csak a fizikai világra árad ki, ha nem ugyanúgy az összes többire is, nyilvánvaló, hogy ha más vonatkozásokban kielégítő feltételek vannak jelen, akkor az érzelmek, az intellektus és a szellemiség derült ég alatt és a napfény felbecsülhetetlen segítségével van a legjobb állapotban.

PSZICHIKAI ERŐK
A már említett három erő - az elsődleges, a vitalitás és a kundalini - nem az ember mentális és érzelmi életével vannak közvetlen kapcsolatban, hanem csak a testi jólétével. Azonban pszichikai-ként és szellemiként leírható erők is belépnek a csakrákba. Az első két központ ezek egyikét sem mutatja, azonban a köldök-csakra, és a testben feljebb lévő többi csakra is az emberi tudatot befo-lyásoló erők belépési kapuja.
A belső élet (The Inner Life) című könyv egyik fejezetében magyaráztam el, hogy a gondolatok tömegei határozott dolgokat alkotnak, amelyek a térben helyezkednek el. Ugyanolyan témájú és ugyanolyan jellegű gondolatok hajlamosak az összegyülekezésre, összecsoportosulásra. Ezért sok témára vagy tárgyra vonatkozóan létezik valamilyen gondolatközpont, ami bizonyos teret foglal el a légkörben, és a többi ugyanerre a témára vonatkozó gondolat az ilyen központhoz vonzódik, és fo-kozza annak méretét és befolyását. Egy gondolkodó ily módon járulhat hozzá egy központhoz, azonban az ilyen központ őt is befolyásolhatja. Ez az egyik oka, amiért emberek néha birkanyáj módjára gondolkodnak. A lusta mentalitású ember számára sokkal könnyebb valamely kész gondo-latot elfogadni, mint az elme munkájával végigmenni a tárgy különféle aspektusainak megfontolá-sán és saját döntésre jutni.
Ez igaz a gondolatra vonatkozóan a mentális szinten, és megfelelő módosításokkal igaz az ér-zelmekre vonatkozóan az asztrális szinten is. A mentális szint finom anyagában a gondolat villám-szerűén repül át, és így valamely tárgyra vonatkozóan az egész világ gondolata könnyen összegyűl-het egy helyen, és mégis bármely gondolkodó számára hozzáférhető és vonzó lehet. Az asztrális anyag, bár sokkal finomabb, mint a fizikai, mégis sűrűbb, mint a mentális. Ezért az asztrális világ-ban az erős érzelmek és indulatok által gerjesztett ,,érzelmi formák" hatalmas felhői nem mind re-pülnek egy világközpontba, hanem a szomszédságukban lévő hasonló természetű más formákkal olvadnak egybe. Ezért azután roppant nagy és igen erőteljes érzelmi ,,blokkok" lebegnek majdnem mindenfelé, az ember könnyen kapcsolatba kerül velük, és azok befolyásolhatják.
Ennek a dolognak jelen tárgyunkkal az a kapcsolata, hogy amikor létrejön az ilyen befolyás, az valamely csakra közvetítésével történik. Hadd vegyek mondanivalóm illusztrálására példaként egy félelemmel eltelt embert. Akik A látható és láthatatlan ember (Man Visible and Invisible) című könyvet olvasták, egy ilyen ember asztráltestének állapotát láthatták abban a könyvben a XIV. ké-pen. Az ilyen állapotban lévő asztrális testből kisugárzó rezgések azonnal odavonzzák a közelben lévő bármilyen félelem-felhők tömegét. Ha az illető ember gyorsan összeszedi magát és legyőzi félelmét, akkor azok komoran visszagördülnek, de ha a félelem megmarad, vagy még fokozódik is, akkor azok a felhők a köldök-csakrán át fogják felgyülemlett energiájukat beléömleszteni, és annak az embernek a félelme őrült pánikba csap át, amelyben teljesen elveszíti önuralmát, és vakon bele-rohan bármilyen veszélybe. Ugyanígy, ha valaki elveszíti a türelmét, vagy ahogyan mondani szok-ták, kijön a sodrából, a harag felhőit vonja oda, és olyan érzelemhullám beáramlására teszi alkal-massá magát, amely felháborodását, ingerültségét mániákus dühhé változtatja. Ez olyan körülmé-nyeket hozhat létre, amelyben ellenállhatatlan impulzusnak engedve, szinte alig tudatosan, gyilkos-ságot követhet el. Ugyanígy egy másik ember, aki a depressziónak enged, az állandó melankólia szörnyű állapotába sodródhat, vagy ha valaki megengedi magának, hogy állati vágyak szállják meg, egy időre a szenvedély és érzékiség szörnyetegévé válhat, és ennek befolyása alatt olyan bűntetteket követhet el, amely elrémíti őt, amikor észhez tér.
Minden ilyen áramlat a köldök-csakrán át éri el az embert. Azonban szerencsére más és maga-sabb lehetőségek is vannak. Például a vonzalom és odaadás felhői, és aki ilyen nemes érzelmeket érez, a szív-csakrán át azok csodálatos megerősítésében részesülhet, ahogyan az A látható és látha-tatlan ember (Man Visible and Invisible) című könyv XI. és XII. képein látható.
Dr. Annie Besant a Tanulmány a tudatról (A Study in Consciousness) című könyvében utal azokra az érzelmekre, amelyek az előbb említett módon hatnak a köldök-csakrára. Könyvében Annie Besant két osztályra, a szeretetre és a gyűlöletre osztja az érzelmeket. Az összes, a gyűlölet oldalán lévő érzelmek a köldök-csakrában, míg a szeretet oldalán lévők a szív-csakrában működ-nek. Erről így ír:
Láthattuk, hogy a vágynak két fő kifejezési módja van: a vonzás vágya a birtoklás érdeké-ben, vagy hogy ismét kapcsolat jöjjön létre bármely tárggyal, amely korábban élvezetet oko-zott; és a taszítás vágya: eltaszítani, amilyen messzire csak lehet, vagy elkerülni a kapcsolatot bármilyen tárggyal, ami korábban kínt okozott.
Láthattuk, hogy az Énen uralmat gyakorló vágy két formája a vonzás és a taszítás.
Mivel az érzelem az intellektussal áthatott vágy, elkerülhetetlenül ugyanilyen kétfelé osz-tott. A vonzás természetét kimutató érzelmet, amely az élvezet által vonzza egymáshoz a tár-gyakat, és amely a világegyetem integráló energiája, szeretetnek nevezzük. A taszítás termé-szetét kimutató érzelmet, amely szenvedéssel vagy kínnal taszítja el egymástól a tárgyakat, és amely a világegyetem szétbontó energiája, gyűlöletnek nevezzük. A vágy gyökeréből ez a két szár sarjad, és az érzelmek minden ágát erre az ikerpárra lehet visszavezetni.
Ezért azonos a vágy és az érzelmek jellege. A szeretet magához igyekszik húzni a vonzó tár-gyat, azért, hogy egyesüljön vele, vagy annak érdekében, hogy birtokolja, vagy hogy az birto-kolja őt. A szeretet az élvezet, a boldogság által köt, mint a vágy. Kötelékei valóban tartósab-bak, összetettebbek, bonyolultabban összefont több és finomabb fonálból tevődnek össze; azonban a vágy és vonzódás lényege, két tárgy összekötése egyúttal az érzelem és vonzódás lényege is, vagyis a szereteté. Ugyan így van a gyűlölettel is, amely arra törekszik, hogy a visszataszító tárgyat elűzze magától, vagy attól elmeneküljön, hogy távol legyen attól, hogy el-taszítsa. Kínnal, szenvedéssel, boldogtalansággal különít el. Így azután a visszataszítás vágya, két tárgy szétzavarásának lényege egyúttal a visszataszítási érzelem lényege is, vagyis a gyű-löleté. A szeretet és a gyűlölet a birtoklás és az elkerülés egyszerű vágyának kialakított és gondolattal átitatott formái.
A továbbiakban Dr. Besant azt magyarázza el, hogy a két nagy érzelem további három részre oszlik, annak megfelelően, hogy az érzelem tulajdonosa erősnek vagy gyengének érzi magát.
A lefelé tekintő szeretet: jóakarat, jóindulat - a felfelé tekintő szeretet: tisztelet. Ez a fel-sőbbtől az alsóbb felé, valamint az alsóbbtól a felsőbb felé megnyilvánuló szeretet többféle közös, egyetemleges jellegzetessége. A férj és feleség, a fivérek és nővérek közötti normális kapcsolatokban tanulmányozhatjuk az egyenlők között megnyilvánuló szeretetet. Ezekben az esetekben a szeretetet, mint kölcsönös gyengédséget, őszinteséget, mint figyelmességet, tiszte-letet és a tetszeni akarás vágyát, mint nagylelkűséget és béketűrést látjuk megnyilvánulni. Megtalálhatók itt a felsőbbtől az alsóbb felé megnyilvánuló szeretet-érzelmek elemei, de mindezekre a kölcsönösség nyomja rá bélyegét. Így mondhatjuk azt, hogy az egyenlők közötti szeretet közös jellegzetessége a kölcsönös segítség vágya.
Tehát a szeretet-érzelem három fő megnyilvánulási módja a jóindulat, a vágy a kölcsönös segítésre és a tisztelet. Minden szeretet-érzelem ide sorolható. Minden emberi kapcsolatot és viszonyt ebben a három osztályban lehet összegezni: felettesektől a beosztottak felé, egyenlők-től az egyenlők felé és beosztottaktól a felettesek felé.
Annie Besant azután a gyűlölet-érzelmeket magyarázza el ugyanígy:
A lefelé néző gyűlölet a megvetés, a lenézés, a felfelé néző pedig a félelem. Ugyanígy az egyenlők közötti gyűlölet, mint düh, harciasság, tiszteletlenség, erőszak, agresszivitás, félté-kenység, szemtelenség, pökhendiség stb. nyilvánul meg, vagyis mindazok az érzelmek, amelyek az embereket eltaszítják egymástól, amikor riválisként szemtől szemben állnak egymással, nem kéz a kézben. A gyűlölet-érzelem fő jellegzetességei a megvetés, a kölcsönös ártani aka-rás és a félelem.
A szeretetre minden megnyilvánulásban a szimpátia, az önfeláldozás, az adni akarás a jel-lemző. Ezek a lényeges tényezői, akár mint jóakarat, jóindulat, a kölcsönös segítés vágya, akár mint tisztelet nyilvánul meg, mivel mindezek közvetlenül szolgálják a vonzódást, egységet hoznak létre, és ez magának a szeretetnek a természete. Ezért a szeretet a szellemtől való, mi-vel a szimpátia a másik iránti olyan érzés, mint amit önmaga iránt érezne. Az önfeláldozás a másik igényének olyan elismerése, mint a sajátjáé. Az adás a szellemi élet feltétele. Tehát a szeretetet a szellemhez, a világegyetem élet-oldalához tartozónak tekinthetjük.
Ezzel szemben a gyűlöletet minden megnyilvánulásában az ellenszenv, az ön-felmagasztalás, az elvenni vágyás jellemzi. Ezek a lényeges tényezői, akár mint megvetés, mint kölcsönös ártani akarás, akár mint félelem nyilvánul meg. Mindezek közvetlenül szolgálják a taszítást, az egymástól eltávolodást. Tehát a gyűlölet az anyagtól származik, a sokféleséget és különbségeket hangsúlyozza ki, lényegében elkülönülés, és a világegyetem forma-oldalához tartozik.


III. FEJEZET
A VITALITÁS ABSZORBEÁLÁSA
A GÖMBÖCSKE
Annak ellenére, hogy a vitalitás gömböcske felfoghatatlanul parányi, annyira ragyogó, hogy sok esetben azok is láthatják, akik általános értelemben véve nem tisztánlátók. Sok ember, amint a távo-li látóhatár felé tekint, különösen a tenger felett, az éggel a háttérben sok, elképesztő sebességgel minden irányba cikázó parányi fénypontot fog észrevenni. Ezek a vitalitás gömböcskék, és mind-egyikük, az 5c. jelű ábra szerinti elrendezésben, hét végső atomból áll. Ezek a ,,tüzes életek" a hin-duk által pránának nevezett erővel feltöltött részecskék. Rendkívül nehéz az ezekhez a szanszkrit kifejezésekhez tartozó értelmezés pontos árnyalatát megállapítani, mivel ezen tanulmányok hindu megközelítési módja annyira eltér a miénktől. Azonban azt hiszem, biztosnak vehetjük, hogy a prána azonos a mi vitalitásunkkal.
Amint ez a gömböcske ide-oda villan a légkörben, ragyogásában is majdnem színtelen és fehér vagy enyhén arany fényű. De amint a lépnél lévő erőközpont örvényébe vonzódik, ott különböző színű áramlatokra bomlik szét, amely színek nem követik pontosan a mi spektrum szerinti felosztá-sunkat. Amint összetevő atomjai az örvényben körbe sodródnak, a hat tengely mindegyike megra-gad egyet azok közül úgy, hogy mindegyik sárgával feltöltött atom az egyik mentén, minden zöld-del feltöltött atom a másik mentén áramlik, és így tovább, míg a hetedik az örvény középpontjában tűnik el, mintegy a kerék tengelyében. Ezek a sugarak azután minden irányban tovább haladnak, hogy mindegyik elvégezze különleges munkáját a test vitalizálásában. A IX. képen a szétoszló prána vázlatos ábrázolása látható.
Amint jeleztem, a prána felosztott színei nem pontosan a Nap színképében általában tapasztalt megoszlás szerintiek, hanem inkább a magasabb szinteken látott kauzális, mentális és asztrális tes-tek szín-elrendeződéseihez hasonlítanak. Amit mi indigónak nevezünk, a lila és a kék sugár között oszlik meg úgy, hogy három helyett csak két osztást találunk. Másrészt viszont, amit általában pi-rosnak nevezünk, kétfelé oszlik, rózsaszínűre és sötétpirosra. Tehát a hat kisugárzás: lila, kék, zöld, sárga, narancs és sötétpiros, míg a hetedik, vagyis rózsaszínű vagy rózsapiros atom (valójában az első, mivel ez az eredeti atom, amelyben az erő megjelent), az örvény közepén lefelé halad. Így a vitalitás nyilvánvalóan hétszeres szerkezetű, de amint azt néhány hindu könyvben megállapítják, öt fő áramlatban folyik át a testen, mivel a lépközpontból kilépve egy sugárban egyesül a kék és a lila, és ugyan így tesz a narancs és a sötét piros áramlat (IX. kép).
A LILA-KÉK SUGÁR
(1) A lila-kék sugár felfelé villan a torokhoz, ahol úgy tűnik, megoszlik. A világoskék ott marad, hogy körbe haladjon és serkentse a torok-központot, míg a sötétkék és a lila tovább halad az agyba. A sötétkék az agy alsó és középső részén terjed szét, míg a lila a felső részt árasztja el, és úgy tűnik, különösen a fejtetőn lévő erőközpontot energizálja olymódon, hogy főleg annak a központnak a kilencszázhatvan szirmán át oszlik szét.

A SÁRGA SUGÁR
(2) A sárga sugár a szívhez irányul, azonban ottani munkája elvégzése után az agyhoz halad to-vább és áthatja azt, miközben főleg a legfelül lévő erőközpont közepében lévő tizenkét-szirmú virág felé irányul.
A ZÖLD SUGÁR
(3) A zöld sugár az altestet árasztja el, és miközben különösen a napfonatra összpontosul, nyil-vánvalóan a májat, a veséket, a beleket és általában az emésztő szerveket élteti.
A RÓZSASZÍN SUGÁR
(4) A rózsaszínű sugár az egész testben az idegek mentén áramlik, és nyilvánvalóan az idegrend-szer élete. Ez az a specializált vitalitás, amelyet egyik ember a másik, abban hiányt szenvedőbe áramoltathat. Ha az idegek nincsenek teljes mértékben ellátva ezzel a rózsaszínű fénnyel, akkor túlérzékennyé és nagyon ingerlékennyé válnak, oly mértékben, hogy a beteg majdnem lehetetlennek érzi az egy helyzetben maradást, és csak kevéssé könnyebbül meg, amikor helyzetet változtat. A legkisebb zaj vagy érintés is kínt okoz neki, és rendkívül nyomorult állapotban van. Ha egy egész-séges ember ezzel a specializált pránával árasztja el az idegeit, azonnal megkönnyebbül, a gyógy-ulás és béke érzése tölti el. A jó egészségű ember rendszerint sokkal többet abszorbeál és specializál ebből a vitalitásból, mint amennyire saját testének ténylegesen szüksége van. Így állandóan rózsa-színű atomok özönét árasztja. Így tudattalanul is erőt áraszt gyengébb embertársaiba anélkül, hogy ő maga bármit is veszítene. De akarati erőfeszítéssel összegyűjtheti ezt a fölös energiát, és szándéko-san irányíthatja valakire, akin segíteni óhajt.
A fizikai test bizonyos saját ösztönös tudattal rendelkezik, és ezt fizikai elementálnak nevezzük. Ez az asztrális test vágy-elementáljának felel meg, és ez a saját tudat mindenkor igyekszik testét a veszélytől megvédeni, vagy megszerezni számára, amire szüksége lehet. Ez egészen más, mint ma-gának az embernek a tudata, és alvás közben, amikor az ego távol van a fizikai testtől, ugyanolyan jól működik. Minden ösztönös mozdulatunk ennek az elementál-tudatnak köszönhető, és tevékeny-ségének tulajdonítható, hogy a szimpatikus rendszer munkája odafigyelésünk nélkül is szüntelenül folytatódik.
Amikor az általunk ébrenlétnek nevezett állapotban vagyunk, ez a fizikai elementál állandóan az önvédelemmel van elfoglalva, állandó feszültségben tartja az idegeket és az izmokat. Az éjszaka folyamán, vagy bármikor, ha alszunk, ellazítja az idegeket, az izmokat, és különösen a vitalitás asz-szimilálásának, valamint a fizikai test helyreállításának szenteli magát. Ez az elementális tudat az éjszaka első felében dolgozik a legsikeresebben, mivel akkor bőven van vitalitás, míg közvetlenül hajnal előtt a napfény által hátrahagyott vitalitás majdnem teljesen kimerül. Ez az oka a kora reggeli órákkal járó ernyedtségnek és nehézkességnek. Ugyanez az ok, amiért beteg emberek olyan gyakran halnak meg azokban a korai órákban. Ugyanerre utal az a közmondás, amely szerint minden éjfél előtti óra alvás két óra éjfél utáni alvással ér fel. E fizikai elementál munkájának köszönhető az al-vás erősen regeneráló hatása, amely még pillanatnyi szundikálásnál is tapasztalható.
A vitalitás valóban az éterikus testmás tápláléka, éppen úgy, mint ahogyan a fizikai test sűrűbb részének fenntartása érdekében szüksége van anyagibb táplálékra. Ezért ha a lépközpont bármely okból képtelen a test sejtjeinek táplálására vitalitást előállítani (mint például betegség, fáradtság vagy nagyon öreg kor esetén), akkor a fizikai elementál a mások testében már elkészített vitalitást igyekszik a saját használatára elvonni. Így történik meg, ha egy ideig legyengült vitalitású személy mellett ülünk, utána gyengének és kimerültnek érezzük magunkat, mert még mielőtt kivonhattuk volna az energiát a rózsaszínű atomokból, ő elszívta azokat tőlünk.
Ezt a vitalitást a növényvilág is abszorbeálja, azonban a legtöbb esetben csak kis részét használja fel. Sok fa majdnem ugyanazokat az összetevőket vonja magába, mint az ember éterikus testének magasabb részei. Ennek eredményeként, amikor felhasználták azt, amire szükségük van, az általuk kivetett atomok pontosan azok a rózsaszín fényűek, amelyekre az ember fizikai testének van szük-sége. Különösen így van ez a fenyőfákkal és az eukaliptusszal, aminek következtében ezen fák kö-zelsége egészséget és erőt ad mindazoknak, akik az életelv ezen részének hiányában szenvednek, vagyis az ún. ideges embereknek. Ők azért idegesek, mert testük sejtjei éhesek, és az éhséget csakis azok táplálásával lehet enyhíteni. Ennek legjobb módja tehát, ha kívülről látjuk el őket azzal a kü-lönleges vitalitással, amire szükségük van.
A NARANCSVÖRÖS SUGÁR
(5) A narancsvörös sugár a gerinc alapjához áramlik és onnan a nemzőszervhez, amelynek mű-ködésével szoros kapcsolatban van. Úgy tűnik, ez a sugár nemcsak a narancsszínt és a sötét-pirosat foglalja magában, hanem bizonyos mértékű sötétbíbor színt is, mintha a spektrum körbe fordulna, és a színek egy alsóbb oktávon újra kezdődnének.
Ez a sugár az átlagemberben a hús vágyait energizálja, és úgy tűnik, behatol a vérbe, hogy fenn-tartsa a test melegét. Ha azonban egy ember kitartóan visszautasítja, hogy alsóbb természetének hódoljon, akkor ezt a sugarat hosszas és határozott erőfeszítéssel fel lehet irányítani az agyhoz, ahol alkotórészei figyelemreméltó módosuláson mennek át. A narancsszín tiszta sárgára változik, és az intellektus erőinek határozott fokozódását idézi elő; a sötétvörös karmazsin színűre változik, és nagymértékben fokozza az önzetlen szeretet és vonzalom képességét; míg a sötétbíbor kedves hal-ványlilává változik, és az ember szellemi oldalát serkenti. Az ember, aki ezt az átalakulást megvaló-sította, azt találja, hogy az érzéki vágyak már nem zavarják, és amikor szükségessé válik számára, hogy a kígyótűz magasabb szintjeit felébressze, már mentes lesz azon folyamat legkomolyabb ve-szélyeitől. Amikor ezt a változást valaki teljesen befejezte, ez a narancssárga sugár egyenesen a gerincalapban lévő központba megy, és onnan a gerincoszlopban lévő üreges járaton át felfelé fut az agyba.
Amint az a 3. táblázaton látható, bizonyos megfelelés tapasztalható a különböző csakrákhoz áramló prána színei, és H.P. Blavatsky ál tal A Titkos Tanítás (The Secret Doctrine, V. kötet 454 o. 5. adyari kiadás) utolsó kötetében adott vázlatában az ember alapelveivel (princípiumaival) kapcso-latban jelzett színek között.


A PRÁNÁK
SZÍNEI AZ ELÉRT CSAKRÁK A TITKOS
TANÍTÁSBAN JELZETT
SZÍNEK TUDAT¬HORDOZÓ ESZKÖZÖK
Világoskék Torok Kék Átmá (aurikus burok)
Sárga Szív Sárga Buddhi
Sötétkék Szemöldök köze Indigó vagy sötétkék Felső manasz
Zöld Köldök Zöld Káma manasz alsóbb elme
Rózsaszín Lép Piros Káma rúpa
Lila Korona Lila Éterikus test
Narancsvörös lilával Gyökér utána korona ••• •••
3. táblázat

AZ ÖT PRÁNA VÁJU
A hindu könyvek gyakran hivatkoznak az öt fő váju-ra vagy pránára. A Gheranda Számhitá cí-mű könyvben röviden az alábbiak szerint jelzik a helyüket:
A prána mindig a szívben mozog, az apána a végbélnyílás közelében, a szamána a köldök táján, az udána a torokban, és a vyána az egész testet áthatja.
Több más könyv ugyanezt írja le, és működésükről nem mondanak többet, azonban néhány helyen az alábbiak szerinti további információt adják hozzá:
A vyánának nevezett levegő a lényeges részt az idegekhez viszi. Az élelmet, amint megették, kétfelé hasítja a levegő. A végbélnyílás közelében behatolva szétválasztja a szilárdat a folyé-kony részektől; miután a vizet a tűz fölé helyezte, és a szilárdat a víz fölé, maga a prána, a tűz alatt lévén, lassan meggyújtja azt. A levegő által meggyújtott tűz szétválasztja a lényeget a hulladéktól. A vyána levegő készteti a lényeget mindenhová, a hulladék pedig a tizenkét kapun át kényszerítve kivetődik a testből.


PRÁNA VÁJU ÉS A TEST-TÁJÉK VITALITÁS SUGÁR A LEGINKÁBB ÉRINTETT CSAKRA
Prána; szív Sárga Szív
Apána; végbél Narancs-piros Gyökér
Szamána; köldök Zöld Köldök
Udána; torok Lila-kék Gége
Vyána; az egész test Rózsaszín Lép
4. táblázat
Az így leírt öt levegő szépen megegyezik a vitalitás azon ötszörös beosztásával, amit megfigyel-tünk és a 4. táblázatban bemutatunk.
VITALITÁS ÉS EGÉSZSÉG
E különféle áramlatokban haladó vitalitás szabályozza a velük kapcsolatos testrészeket. Gyenge emésztésű személy esetében, az éterikus látással rendelkező ember számára ez azonnal megmutat-kozik, mivel a zöld áramlat mozgása és működése renyhébb, vagy mennyiségileg kevesebb, mint amilyennek lennie kellene. Ha valakinél a sárga áramlás teljes és erős, az azt jelzi, vagy inkább elő-idézi, hogy a szív erős és szabályosan működik. Azon központ körül áramolva áthatja a szíven át-hajtott vért, amely azután szerte áramlik az egész testen. De a sárga áramlásból még elegendő ma-rad, hogy az agyba is eljusson, és a magasszintű filozófiai és metafizikai gondolkodás, és ennek megfelelően a fejtetőn lévő erőközpont közepén lévő tizenkét szirmú virág megfelelő felébresztése is nagymértékben a sárga áramlat mennyiségétől és aktivitásától függ.
Úgy tűnik, hogy az emelkedett szellemiségű gondolat és érzelem nagyrészt a lila sugártól függ, míg a közönséges gondolat erejét a részben sárgával kevert kék sugár működése serkenti. Az idio-tizmus bizonyos formái esetén az agyba áramló vitalitás, mind a sárga, mind a kék-lila sugár, majd-nem teljesen akadályozott. A torok-központhoz tartozó világoskék szokatlanul nagy tevékenysége vagy mennyisége a test azon részének fizikai szerveiben erőt és egészséget hoz létre. A hangszálak-nak erőt és rugalmasságot nyújt úgy, hogy nyilvános szónok vagy nagy énekes esetében különösen észrevehető a csakra ragyogása és tevékenysége. A test bármely részében tapasztalható gyengeséget vagy betegséget a vitalitás odaáramlásának hiányossága kíséri.
AZ ÜRES ATOMOK SORSA
Amint az áramló atomok a munkájukat végzik, úgy vo-nódik vissza belőlük a vitalitás-töltés, mintha elektromos töltés lenne. A rózsaszínű sugarat vivő atomok egyre sápadtabbakká válnak, amint az idegek mentén sodródnak, és a pórusokon át esetleg kilökődnek a testből. Így jön létre A látható és láthatatlan ember (Man Visible and Invisible) című könyvben is ábrázolt egészség aura. Mire a testet elhagyják, a legtöbbjük elveszíti a rózsaszínű fényét, és így az emanáció kékes-fehér színű. A sárga sugár azon része, amely a vérbe abszorbeálódott és részt vett a vérkeringésben, ugyanúgy elveszíti jellegzetes színét.
A vitalitás-töltésüktől így megszabadított atomok a testben állandóan készülő vegyületekbe lép-nek, vagy a pórusokon vagy más szokott csatornákon át elhagyják a testet. A főleg az emésztési folyamatokhoz kapcsolt zöld sugár kiürített atomjainál tűnik úgy, hogy a test közönséges salak-anyagának részévé válnak, és azzal együtt távoznak. Az átlagos ember esetében ugyanez a sorsa a vörös-narancs színű sugarat hordozó atomoknak is. A gége-központtal kapcsolatos kék sugarakhoz tartozó atomok általában a kilégzéssel hagyják el a testet. A sötétkék és lila sugarakhoz tartozó ato-mok rendszerint a fejtető-központon át távoznak.
Amikor a tanulmányozó megtanulta, hogy a narancs-sárga sugarakat úgy hajlítsa el, hogy azok is felfelé mozogjanak a gerincen, akkor mind ennek, mind a lila-kék sugárnak az üres atomjai tűzeső formájában áramlanak ki a fej tetején, amit, mint már a 2. ábrán láthattuk, az Úr Buddha és más nagy szentek régi szobrain gyakran lángként ábrázolnak. Így ezek az atomok ismét felhasználódnak a magas szinten fejlett emberek korona-csakrájából kisugárzó dicső és jótékony hatású erők kisu-gárzásának fizikai eszközeként.
Az életerőtől üresen ezek az atomok pontosan olyanokká válnak, mint a többi atom, kivéve azt, hogy felhasználásuk által kissé fejlődtek. A test beépíti azokat, amelyekre szüksége van, úgy, hogy a testben állandóan előállított vegyületek részévé válnak, míg azokat az atomokat, amelyekre ilyen célokra nincs szüksége, a megfelelő csatornán át eltávolítja.
A vitalitásnak bármely központba vagy azon át történő áramlását nem szabad összetéveszteni a központ egészen másfajta fejlődésével, amely az ember fejlődésének későbbi szakaszában a kígyó-tűz magasabb szintjeinek felébresztésével valósul meg. Ezzel a következő fejezetben fogunk foglal-kozni. Mindannyian vitalitást vonunk magunkba és azt szétválasztjuk, azonban közülünk sokan nem teljesen használják azt fel, mivel életünk sokféle módon nem olyan tiszta, egészséges és ésszerű, mint amilyennek lennie kellene. Aki a testét hús, alkohol vagy dohány használatával durvítja el, sohasem lesz képes vitalitását olyan teljes mértékben felhasználni, mint egy tisztább életet élő. Egy tisztátalanul élő egyén fizikai testében erősebb lehet, mint a tisztábban élő, és néha az is, - ez lehet a karmája eredménye is - azonban, ha egyéb dolgokban azonos, akkor a tiszta életű embernek rop-pant előnye van.
A vitalitás minden rendjének színei éterikusak, azonban látni fogjuk, hogy működésük bizonyos mértékben megfelel az e színeknek tulajdonított és az asztrális testben lévő színárnyalatok jelenté-sének. A helyes gondolatok és helyes érzelmek nyilvánvalóan visszahatnak a fizikai testre és fokoz-zák a jólétéhez szükséges vitalitás asszimilálási képességét. Úgy mondják, az Úr Buddha egyszer azt mondta, a nirvánához vezető úton az első lépés a tökéletes egészség, és biztos, hogy eléréséhez a Nemes Nyolcszoros Ösvényt kell követni. Vagy ahogy Jézus mondta: ,,Keressétek előbb Isten or-szágát és annak igazságát, és mindezeket megadják néktek" - igen, még a fizikai egészséget is.
A VITALITÁS ÉS A MAGNETIZMUS
Az idegek mentén haladó vitalitást nem szabad összetéveszteni azzal, amit általában az ember magnetizmusának nevezünk - ami a saját idegárama, és amely a gerincében specializált, és a kundalinivel kevert elsődleges életerőből tevődik össze. Ez az idegáram tartja az éterikus anyagot állandó áramlásban az idegek mentén. Ez az artériákon és vénákon keringő vérhez hasonlítható. Ahogyan a vér az oxigént a test minden részébe továbbítja, úgy továbbítja ez az éterikus áramlás a vitalitást az idegek mentén. Az ember testének éterikus részecskéi állandóan változnak, ugyanúgy, mint ahogy a sűrűbb test részecskéi is cserélődnek. Az elfogyasztott élelemmel és a belélegzett le-vegővel éterikus anyagot is veszünk magunkhoz, és azt a test éterikus része asszimilálja. A póruso-kon át állandóan kiválasztunk magunkból éterikus anyagot is, ugyan úgy, mint gáznemű anyagot, és így, amikor két személy közel van egymáshoz, mindkettő szükségszerűen sokat abszorbeál a másik személy fizikai emanációiból.
Amikor valaki egy másik személyt delej ez, akkor a delejező nagy akarati erőfeszítéssel a saját magnetizmusa nagy részét összegyűjtve azt a művelet alanyába vetíti, és ezzel áldozatának ideg-áramát visszaszorítva, annak helyét a sajátjával tölti meg. Mivel az agy ennek az idegáramlatnak a központja, az alany testének egy része a sajátja helyett a kezelő agyának befolyása alá kerül, és így az alany azt érzi, amit a delejező óhajt, hogy érezzen. Ha a befogadó agyából kiürítették a saját magnetizmusát, és a művelet végzőjével telítették, a befogadó alany csak azt gondolhatja és csele-kedheti, amit a delejező akar, hogy gondoljon és cselekedjen. Ezért egy időre teljesen az uralma alá kerül.
Amikor a delejező gyógyítani igyekszik, és erőt áraszt az alanyként jelenlevő emberbe, a vitali-tással együtt elkerülhetetlenül sok saját emanációt is továbbad. Ebből nyilvánvaló, hogy ha a dele-jezőnek bármilyen betegsége lenne, az a delejezés útján továbbadódik az alanyba. Azonban még inkább megfontolandó, hogy még ha a delejező egészsége orvosi szempontból tökéletes is, a fizikai mellett vannak erkölcsi és mentális betegségek is, és mivel a fizikai áramlással együtt asztrális és mentális anyag is átkerül a delejezőből az alanyba, gyakran azok a betegségek is átvivődnek.
Ennek ellenére, ha valaki tiszta gondolkodású és embertársai iránt komoly segítő szándékkel telí-tett, a delejezéssel sokszor nagy segítséget nyújthat a szenvedés enyhítésében, ha veszi magának a fáradságot és tanulmányozza a csakrákon át a testbe hatoló és az idegek mentén haladó áramlatokat. Mi az, amit a delejező az alanyba áraszt? Ez lehet az ún. ideg-éter, vagy a vitalitás, vagy mindkettő. Feltételezve, hogy a beteg annyira komolyan legyengült vagy kimerült, hogy elveszítette a képessé-gét, hogy saját magának specializáljon életáramlatot, a delejező úgy újíthatja meg a beteg energia-készletét, hogy a sajátjából áraszt a beteg remegő idegeibe, és így gyors felépülést idézhet elő. A folyamat analóg azzal, ami sok esetben az élelemmel és a táplálkozással történik. Amikor valaki a gyengeség bizonyos fokára jut, a gyomor elveszíti az emésztési képességét, és mivel így a test nem megfelelően táplált, a gyengeség csak fokozódik. Ilyen esetben azzal segítenek, hogy a gyomornak pepszinnel vagy más hasonló készítménnyel már részben emésztett ételt adnak. Ez valószínűleg asszimilálható, és így az erő visszanyerhető. Ugyanígy, ha valaki képtelen vitalitást önmaga számá-ra specializálni, még képes lehet a más által előkészítettet abszorbeálni, és így erőre tehet szert az éterikus szervek normális tevékenységének folytatására. Az erőtlenségek legtöbb esetében ez min-den, amire szükség van.
A tolulások más fajtáira is vannak példák, amikor a vitális áramlás nem kering megfelelően és az ideg-aura renyhe és egészségtelen. Ilyenkor az a nyilvánvaló eljárás, ha kívülről pótoljuk azt egész-séges ideg-éterrel. Ennek elvégzésére több mód is van.
Egyes magnetizálók egyszerűen nyers erőt alkalmaznak, és saját éterük ellenállhatatlan áramát zúdítják be kitartóan, annak reményében, hogy ezzel kimossák azt, amit el kell távolítani. Ezzel ugyan el lehet érni némi sikert, de a szükségesnél sokkal nagyobb energia-ráfordítással. A tudomá-nyosabb módszer, ami kevésbé feltűnő, előbb az összetolult vagy megbetegedett anyagot vonja ki, és utána egészségesebb ideg-éterrel helyettesíti, így fokozatosan működésre serkentve a legyengült áramlást. Ha a páciensnek például fejfájása van, akkor majdnem biztosan ártalmas és egészségtelen éterikus anyag gyülemlett fel az agy valamely részén, és az első lépés azt elvonni onnan.
De hogyan kell ezt elvégezni? Ugyanúgy, ahogyan az akarat gyakorlásával árasztottunk ki erőt. Nem szabad elfelejteni, hogy az anyag finomabb formái könnyen alakíthatók vagy befolyásolhatók az emberi akarattal. A delejező átadó mozdulatokat is tehet, de az nem egyéb, mint a puska vala-mely célra irányítása, miközben akarata a lőpor, amely a golyót a kívánt eredmény létrehozása felé löki, és a vitalitás-áramlat a kiküldött lövedék. Ismertem egy delejezőt, aki sohasem alkalmazott ilyen kézmozdulatokat, hanem egyszerűen ránézett az alanyára. A kéz használatának egyedüli célja az áramlat összpontosítása, és talán az is, hogy a kezelő képzeletét segítse, mert ahhoz, hogy erősen akarjon, szilárdan hinnie kell. A fizikai mozgás kétségtelenül megkönnyíti a számára, hogy realizál-ja azt, amit csinál.
Ahogy valaki akarat-erőfeszítéssel magnetizmust áraszthat ki, ugyanúgy akarata erőfeszítésével magnetiz-must vonhat is el. Segítésként sokszor ebben az esetben is alkalmazhat kézmozdulatokat. Fejfájással foglalkozva, valószínűleg a páciens homlokára helyezi a kezét, és úgy gondol rá, mintha szivacs lenne, amely folyamatosan kiszívja az ártalmas magnetizmust az agyból. Hamarosan fel fogja fedezni, hogy ténylegesen létrehozza a kívánt eredményt, mert ha csak nem tesz óvintézkedé-seket azzal, hogy az általa kiszívott rossz magnetizmust eldobja, akkor saját maga is fejfájást vagy fájdalmat fog érezni a kezében, amellyel a műveletet végezte. Valójában egészségtelen anyagot von magába, és saját egészsége miatt is meg kell szabadulnia attól az anyagtól, mielőtt az véglegesen elhelyezkedik a testében.
Ezért valamilyen határozott tervet kell készítenie, hogy attól megszabaduljon, és a legegysze-rűbb, ha eldobja, vagy mint a vizet, lerázza a kezéről. Annak ellenére, hogy nem látja, az elszívott anyag fizikai, és azzal fizikai módon bánhatunk. Ezért nagyon fontos, hogy ne hagyja figyelmen kívül ezeket az óvintézkedéseket, és hogy ne felejtsen el minden fejfájás vagy más ilyen természetű betegség gyógyítása után kezet mosni. A baj okának eltávolítása után azzal folytatja, hogy jó, erős és egészséges magnetizmust áraszt be, hogy az foglalja el az egészségtelen anyag helyét. Felismer-hető, hogy minden idegi befolyás esetén sokféle előnye van ennek a módszernek. A legtöbb ilyen esetben a hiba oka az idegek mentén áramló vitalitás-magnetizmus szabálytalansága. Tolulás lehet, vagy renyhe az áramlásuk, vagy éppen ellenkezőleg, túl sebesek, de elégtelen mennyiségűek, vagy gyenge minőségűek lehetnek. Ha gyógyszert adunk, akkor a legjobb esetben a fizikai idegekre ha-tunk, és ezáltal korlátozott mértékben az azt körülvevő áramlatokra. A delejezés (mesmerizmus) viszont közvetlenül az áramlatokra hat, így egyenesen a baj gyökeréhez hatol.


IV. FEJEZET
A CSAKRÁK FEJLŐDÉSE
A FELÉBRESZTETT KÖZPONTOK MŰKÖDÉSE
Az erőközpontoknak amellett, hogy a fizikai testet életben tartják, más szerepe is van, amely csak akkor kezd működni, amikor a központok tevékenysége már teljesen felébredt. Mindegyik éterikus központ egy-egy asztrális központnak felel meg, de mivel az asztrális örvény négy dimen-ziós, azért az éterikustól teljesen eltérő kiterjedése is van, és ennek következtében semmi esetre sem végződik együtt az éterikussal, bár bizonyos része mindig egybeesik azzal. Az éterikus örvény min-dig az éterikus test felszínén van, azonban az asztrális központ gyakran egészen bent van a tudat-hordozóban.
A teljesen felébresztett éterikus központok működése az, hogy a fizikai tudatba hozzon le bármi-lyen tulajdonságot, ami az éterikus központnak megfelelő asztrális központban rejlik. Így mielőtt felsorolnánk az éterikus központok felébresztésével elérendő eredményeket, jó lenne figyelembe venni, mit tesznek ezek az asztrális központok, bár ezek a későbbi emberfajtákhoz tartozó minden művelt emberben már teljes működésben vannak. Milyen hatásokat hoz létre az asztrális testben ezen asztrális központok mindegyikének serkentése?
AZ ASZTRÁLIS KÖZPONTOK
Amint már elmagyaráztuk, az első központ a kígyótűz otthona. Ez az erő minden szinten létezik, és a többi központot ennek működése ébreszti fel. Az asztráltestre úgy kell gondolnunk, mint ami eredetileg majdnem teljesen tehetetlen tömeg volt, és csupán a leghomályosabb tudattal rendelke-zett, semmilyen határozott képessége nem volt, bár mit is tett, és az őt körülvevő világról nem volt világos tudata. Az első, ami azután történt, az emberben lévő erő, vagyis a kígyótűz felébredése az asztrál szinten. Amint a kígyótűz ott felébredt, tovább haladt a második központhoz, amely a fizikai lépnek felel meg, és azon a központon át az egész asztráltestet vitalizálta. Ezzel tette képessé azt az embert az asztráltestben történő tudatos utazásra, bár eddig még csak homályos fogalommal arról, amivel utazásai közben találkozott.

A kígyótűz azután a köldöknek megfelelő harmadik központhoz haladt, és azt élesztette fel, ami által az asztrális testben az érzés képességét ébresztette fel - vagyis mindenféle befolyás iránti érzé-kenységet -, ami még nem hasonlít a látásból és hallásból származó határozott megértéshez.
Amikor a negyedik központ felébredt, az képessé tette az embert, hogy más asztrális lények rez-géseire reagáljon úgy, hogy ösztönösen megérthetett valamit azok érzéseiből.
A fizikai szinten a toroknak megfelelő ötödik központ felébredése az asztrális szinten hallás ké-pességével látta el. Ez azt jelenti, hogy annak az érzéknek a kifejlődését idézte elő, amelynek hatása az asztrális szinten lévő tudatunkra olyan, mint amit a fizikai szinten hallásnak nevezünk.
A szemöldökök közötti központnak megfelelő hatodik asztrális központ kifejlődése hasonló mó-don hozta létre az asztrális látást - a képességet, hogy a csak homályosan érzékelt jelenlétük helyett határozottan felismerje az asztrális tárgyak alakját és természetét.
A fejtetőnek megfelelő hetedik központ felébredése az ember számára kikerekítette és teljessé tette az asztrális életet, és tökéletesítette képességeit.
Attól függően, hogy valaki melyik embertípushoz tartozik, ennél az utóbbi központnál úgy tűnik, bizonyos eltérések vannak. Sokunknál a hatodik és a hetedik éterikus központnak megfelelő asztrális örvények az agyalapi mirigyen találkoznak, és azoknál az embereknél az agyalapi mirigy (8. ábra) gyakorlatilag az egyedüli kapcsolat a fizikai és a magasabb világok között. Azonban más ember típusoknál, miközben a hatodik központ továbbra is az agyalapi mirigyhez csatlakozik, a hetedik központnak megfelelő örvény addig hajlik el, amíg a tobozmirigynek elnevezett (8. ábra), elkorcsosult szervhez csatlakozik, amely ezen típusú embereknél életre kel, és közvetlenül az alsó mentális világhoz létesít kommunikációs kapcsolatot anélkül, hogy a szokott módon láthatóan át-menjen a közbenső asztrális világon. Erről az embertípusról írt H.P. Blavatsky, amikor olyan nagy hangsúlyt helyezett ennek a szervnek a felébresztésére. Dr. Besant is említi a tényt, hogy különböző embereknél különböző szinteken indul a fejlődés. A Tanulmány a tudatról (A Study in Consciousness) című könyvében így ír erről:
A központok építését és azok fokozatosan kerekekké szervezését bármely tudathordozó esz-közből el lehet kezdeni, és ez valamely egyénnél abból a tudathordozóból indul ki, amely azt a különleges típusú vérmérsékletet képviseli, amelyhez az illető tartozik. Aszerint, ahogyan va-laki az egyik vagy másik tipikus temperamentumhoz tartozik, ott és olyan lesz a tudathordozó eszközeinek felépítésében a legnagyobb tevékenység helye azért, hogy azokból a tudathordo-zókból fokozatosan a fizikai szinten kifejeződő tudat hatékony eszközöket készítsen. A tevé-kenység e központja lehet a fizikai, az asztrális, az alsó vagy felső mentális testben. Ezek közül bármelyikben, vagy temperamentumának megfelelően még magasabban, ez a központ abban a princípium lesz, amely azt a temperamentum-típust fejezi ki. Onnan dolgozik ,,felfelé" vagy ,,lefelé", úgy alakítva a tudathordozó eszközöket, hogy annak a temperamentumnak kifejezé-sére legyen alkalmas.
AZ ASZTRÁLIS ÉRZÉKEK
Tehát ezek a központok bizonyos mértékig az érzékszervek szerepét veszik át az asztráltest szá-mára. Ez a kifejezés azonban megfelelő képesség hiányában határozottan félrevezető lenne, mert nem szabad elfelejteni, hogy magunkat érthetővé tegyük, állandóan az asztrális látásról és asztrális hallásról kell beszélnünk. Valójában mindezen kifejezéseken azokra a rezgésekre való reagáló-képességet értjük, amely az asztráltestben működő ember tudata számára olyan jellegű információ-kat továbbít, mint amilyet a szem és a fül akkor továbbít a tudat felé, amikor az ember a fizikai tes-tében van.
Teljesen eltérő asztrális körülmények között ennek az eredménynek az eléréséhez nincs szükség specializált szervekre. Az asztrális test minden részében van olyan anyag, amely az ilyen reagálásra képes, és ennek következtében az ebben a tudathordozó eszközben működő ember egyaránt látja a mögötte, fölötte és alatta lévő tárgyakat anélkül, hogy meg kellene fordítani a fejét. Ezért ezeket a központokat nem lehet a szó közönséges értelmében szervekként leírni, mivel ott nem azok által lát vagy hall az ember, mint ahogyan itt teszi azt a szemével és a fülével. Mégis ezen központok életrekeltésétől függ az asztrális érzékek működtetésének képessége. Ezek a központok kifejlesztve az egész asztrális test számára valósítják meg egy újabb rezgéstartomány felfogásának képességét.
Mivel az asztrális test minden részecskéje a forrásban lévő vízhez hasonlóan állandóan áramlik és örvénylik, másrészt minden részecske áthalad mindegyik központon vagy örvényen úgy, hogy sorban mindegyik központ az asztrális test minden részecskéjében felébreszti a bizonyos rezgések iránti felfogóképességet, és így mindegyik asztrális érzék azonos módon aktív a test mindegyik ré-szében. De még ha az asztrális érzékek teljesen fel is vannak ébresztve, abból még nem következik, hogy az ember képes lesz működésük tudatából bármit is a fizikai testébe áthozni.
A KUNDALINI FELÉBRESZTÉSE
Miközben az asztrális felébresztés végbement, a fizikai tudatában lévő ember mit sem tudott er-ről. Az egyetlen mód, ahogyan a fizikai testet is részesíteni lehet mindezen előnyökben, az, hogy ezt a felébresztési folyamatot az éte-rikus központokkal is megismétli. Ez különféle módokon történhet, attól a jógaiskolától függően, amelyben a tanuló gyakorol.
Indiában hét jógaiskolát ismernek el: 1. rádzsa jóga, 2. kar ma jóga, 3. dzsnyána jóga, 4. hatha jóga, 5. laja jóga, 6. bhakti jóga, 7. mantra jóga. A Mesterek és az Ösvény (The Masters and the Path) című könyvem második kiadásában részben beszámoltam ezekről, és Wood professzor egé-szében leírta ezeket a Rádzsa jóga, a hinduk okkult gyakorlata (Rája Yoga, the Occult Training of the Hindus) című könyvében. Ezek a jógaiskolák mind elismerik a csakrák létezését, fontosságát, és mindegyiknek megvan a saját kifejlesztési módszere. A rádzsa jógi terve az, hogy sorban mind-egyiken meditál, és puszta akaraterővel hozza azokat működésbe - amely tervezet az óvatossági szabályok betartása mellett látszik jónak. Az iskola, amely a legtöbb figyelmet szenteli a csakráknak, a laja jóga. Módszere a kígyótűz magasabb lehetőségeinek felébresztése, és azok átve-zetése egyenként mindegyik központon.
Az ilyen ébresztés az akaraterő határozott és hosszantartó erőfeszítését igényli, mert az első csakra teljes aktivizálása éppen a kígyótűz belső rétegeinek felébresztése. Ha az egyszer felébredt, irtózatos erejével feléleszti a többi központot is. Ennek hatása a többi éterikus csakrára az, hogy behozza a fizikai tudatba a megfelelő asztrális csakrák által felkeltett képességeket.
AZ ÉTERIKUS CSAKRÁK FELÉBRESZTÉSE
Amikor a második éterikus központ a lépnél felébred, akkor az ember már képes homályosan emlékezni asztrális utazásaira, bár néha csak részlegesen. E központ enyhe vagy véletlen ösztönzése sok esetben a levegőben repülés boldogító érzésének fél-emlékezetét idézi elő.
Ami kor a köldöknél lévő harmadik központ kezd működni, akkor az ember a fizikai testében is tudatosan kezd érzékelni mindenféle asztrális befolyásokat, és nem tudja, hogy miért, de homályo-san érzi, hogy némelyek barátságosak, mások ellenségesek, egyes helyek kellemesek, mások vi-szont kellemetlenek.
A szívnél levő negyedik központ serkentése az embert ösztönösen részvevővé teszi mások örö-mében, bánatában, és néha még azt is előidézi, hogy a szimpátia által mások kínjait és fájdalmait önmagában reprodukálja.
Az ötödik, a toroknál lévő központ felébresztése hangok hallására teszi képessé, amelyek min-denféle dolgokat sugallnak neki. Néha zenét is hall, vagy éppen kevésbé kellemes hangokat. Ami-kor ez a központ teljesen működik, az éterikus és az asztrális szinteken az embert tisztánhallóvá teszi.
Amikor a szemöldök közötti hatodik központ kel életre, akkor az ember bizonyos dolgokat látni kezd, különféle éber látomásai lesznek, amelyek lehetnek néha helyek, máskor pedig emberek. Fej-lődése korai szakaszában, amikor éppen csak ébredezni kezd, ez sokszor nem jelent többet tájak, színes felhők látásánál. E központ teljes felébresztése hozza létre a tisztánlátást.
A szemöldök közti központ még más módon is kapcsolatban van a látással. A parányi fizikai tár-gyak felnagyítási képessége is e központ által lehetséges. Éterikus anyagból lévő vékony hajlékony cső nyúlik ki a közepéből, amely a végén lévő valamilyen szemmel ellátott mikroszkopikus kígyó-hoz hasonlít. Ez a tisztánlátásnak ebben a formájában használatos különleges szerv. A végén lévő szemet ki lehet tágítani és össze lehet húzni, aminek következtében a vizsgált tárgy méretének meg-felelően lehet a nagyítóképességet változtatni. Az ősi könyvekben erre utalnak, amikor az akarattal kicsivé vagy naggyá válás képességét említik. Például valamely atom vizsgálatához az atom mére-tének megfelelő szervet kell kialakítani. Ezt, a homlok közepéből kinyúló kis kígyót jelképezte az Egyiptom fáraóinak fejdíszén lévő kígyó-jelkép. A fáraóról, mint népe főpapjáról feltételezték, hogy sok más okkult képesség mellett ezzel a képességgel is rendelkezik.
Amikor a hetedik központ is életre kel, az ember képes testét azon át teljes tudatossággal elhagy-ni, és a szokásos törés nélkül visszatérni oda úgy, hogy tudata éjjel és nappal folyamatos lesz. Ami-kor a tűz mindezeken a központokon bizonyos sorrendben (amely a különféle típusú embereknél más és más) áthaladt, a tudat folyamatossá válik az asztrális szinten befejezett élet után a mennyei világba történő belépésig úgy, hogy nincs különbség a fizikai testtől alvás közbeni időleges elválás és a halál utáni állandó elválás között.
ALKALMI TISZTÁNLÁTÁS
Azonban mielőtt ez megtörténne, az embernek sokszor lehet bepillantása az asztrális világba, mivel különösen erős rezgések időlegesen bármikor beindíthatják az egyik vagy másik csakrát anél-kül, hogy a kígyótűz egyáltalán életre kelt volna. De az is előfordulhat, hogy a tűz részlegesen kelt életre, ami így egy időre szintén előidézhet hirtelen tisztánlátást. Amint már mondtuk, ez a tűz hét rétegben vagy az erő hét fokozatában létezik. Ha valaki a felkeltés erőfeszítésében alkalmazza aka-ratát, sok esetben előfordul, hogy csak egy réteg befolyásolása sikerül neki. Így amikor azt hiszi, hogy elvégezte a munkát, azt veszi észre, hogy az nem hatásos, és azt sokszor ismét el kell végez-nie, miközben fokozatosan egyre mélyebbre ás. Végül már nemcsak a felszínt mozdítja meg, hanem maga a tűz magja is teljesen aktívvá válik.
A TÚL KORAI FELÉBRESZTÉS VESZÉLYE
Ez a tüzes erő - amint azt A csend hangja című könyvben nevezik - az akarattal történt feléb-resztés esetén valóságosan folyékony tűz gyanánt rohan át a testen, és az a pálya, amelyen át kell mozognia, kígyóhoz hasonló spirál. Felébresztett állapotában a Világ Anyjának nevezik, bár más értelemben, mint ahogy korábban szóltunk róla, mivel általa kelnek életre a különböző tudathordozó eszközeink, és így egy más után nyílnak meg számunkra a magasabb világok.
Átlagos személynél a kígyótűz felébresztetlenül nyugszik a gerinc tövében, és egész életén át nem gyanítja annak létezését. Valójában sokkal jobb az alvó állapotában hagyni, amíg az ember határozott erkölcsi fejlődést nem tett, amíg akarata eléggé erőssé nem válik, hogy azt ellenőrizze, és gondolatai elegendően tiszták ahhoz, hogy károsodás és ártalom nélkül szembenézzen vele. Senki se kísérletezzen ezzel teljesen hozzáértő tanító határozott útbaigazításai nélkül, mert az ezzel kap-csolatos veszélyek igen valóságosak és borzalmasan komolyak. Ezek közül némelyik pusztán fizi-kai. A kígyótűz ellenőrizetlen mozgása sok esetben erős fizikai fájdalmat okoz, és szöveteket ron-csolhat, de a fizikai életet is elpusztíthatja. Azonban még ez a legkisebb rossz, amit tenni képes, mivel a fizikainál magasabb szintű tudathordozó eszközökben is okozhat maradandó károsodást.
Túl korai felébresztésének általános hatása, hogy lefelé rohan, ahelyett, hogy felfelé haladna, így a legkevésbé kívánatos szenvedélyeket szítja fel, és olyan fokúra erősíti hatásaikat, hogy az ember számára lehetetlen az ellenállás. Ugyanis olyan erő lép működésbe, amelynek jelenlétében épp olyan tehetetlen, mint az úszó a cápa kitátott szája előtt. Az ilyen emberek szatírokká, a romlottság szörnyetegeivé válnak, mivel a közönséges emberi ellenálló erőn messze túl lévő erő szorításába kerülnek. Lehet, hogy a normálistól eltérő erők birtokába jutnak, azonban azok az erők a fejlődés olyan alacsonyabb rendjeivel hozzák őket kapcsolatba, akikhez jobb, ha az emberiségnek semmi köze nincs. Viszont az ilyen szörnyű rabszolgaságtól való szabadulás több inkarnációt is igénybe vehet.
E dolog borzalmát egyáltalán nem túlzom el, mint ahogyan akaratlanul tenné olyan valaki, aki ezt az egészet csak hallomásból ismerné. Tanácsért fordultak hozzám olyanok, akiket már elért ez a szörnyű sors, és a saját szememmel láttam, ami velük történt. Létezik a fekete mágiának olyan isko-lája, amely szándékosan használja ezt az energiát ilyen célokra. Ezáltal olyan erőközpontot ébreszt fel, amelyet a Jó Törvény követői sohasem használnak ilyen módon. Egyes írók tagadják ilyen köz-pont létezését, azonban Dél-India brahminjai biztosítottak arról, hogy vannak olyan jógik, akik megtanítják tanítványaikat annak használatára - bár nem szükségszerűen rossz céllal. A vállalt koc-kázat még így is túl nagy, és ugyanazt az eredményt veszélytelenebb módon is el lehet érni.
Kundalini magasabb aspektusai korai kifejlesztésének - a veszélyek e legnagyobbikán kívül - még sok más kellemetlen lehetősége is van. Az ember természetében mindent erősít, és az alsóbb, rossz képességeket könnyebben éri el, mint a jót. Például a mentális testben igen gyorsan felkelti az ambíciót, és hamarosan hihetetlen fokúra dagasztja. Feltehetően az intellektus erejének erős felfo-kozását is magával hozhatja, de ugyanakkor olyan abnormális és sátáni gőgöt hozhat létre, ami tel-jesen elképzelhetetlen egy átlagos embernél. Nem bölcs dolog, ha valaki azt képzeli, hogy készen áll a testében keletkező bármilyen energiával elbánni. Ez nem közönséges energia, hanem valami ellenállhatatlan. A teljesen járatlan ember semmiképpen ne kísérelje meg felébreszteni a kundalinit, vagy ha valaki észreveszi, hogy véletlenül vagy baleset folytán nála felébredt, azonnal forduljon olyan személyhez, aki teljes mértékben értője ezeknek a dolgoknak.
Különös okom van, hogy tartózkodjak a felébresztés elvégzésére vonatkozó bármilyen magyará-zattól, és azt sem említem, hogy milyen sorrendben kell ezt az erőt - ha felébredt - a különféle köz-pontokon átvezetni. Ezt semmiképpen sem szabad megkísérelni, kivéve a Mester kifejezett javasla-tára, aki a kísérlet különböző fokozataiban őrködni fog tanítványai felett.
A legkomolyabban óvok minden tanulmányozót attól, hogy e roppant erő felébresztése céljából képzett oktató nélkül bármilyen erőfeszítést tegyen. Magam a borzasztó hatás számos esetét láttam, amelyek - tudatlanság és téves tanácsok alapján - az ezekbe az igen komoly dolgokba való beavat-kozást követték. Ez az erő roppant valóságos, a természet egyik nagy alap-ténye, és hangsúlyozom, nem játékszer, nem olyasmi, amivel könnyen lehet bánni, mert a hozzáértés nélküli kísérletezés sokkal veszélyesebb, mintha egy gyerek nitroglicerinnel játszana. Ahogyan a The Hathayoga Pradípiká (A pradípiká hathajóga) című műben olvashatjuk: ,,Felszabadulást ad a jógiknak, és megkötöttséget az ostobáknak." (III. 107.)
Vannak tanulmányozók, akik az ilyen dolgokról gyakran azt hiszik, hogy az ő esetükben valami-lyen különleges kivétel történik a természet törvényei alól, hogy a gondviselés valamilyen különle-ges közbenjárása meg fogja menteni őket ostobaságuk következményeitől. Az biztos, hogy semmi ilyen nem fog bekövetkezni, és az az ember, aki felelőtlenül robbanást okoz, a legnagyobb valószí-nűséggel maga lesz annak első áldozata. Sok bajt és kiábrándultságot lehetne megtakarítani, ha a tanulmányozókat rá lehetne vezetni annak megértésére, hogy az okkultizmussal kapcsolatos minden dologban pontosan és szó szerint azt értjük, amit mondunk, és ez kivétel nélkül minden esetre al-kalmazandó. A világegyetem nagy törvényeinek működésében nincs kivételezés.
Szinte mindenki minden lehetséges kísérletet ki szeretne próbálni, továbbá mindenki meg van győződve arról, hogy teljesen készen van a lehető legmagasabb tanításra és bármilyen fejlesztésre, de szinte senki sem hajlandó jelleme javításán türelmesen dolgozni, és idejét és energiáját a Társu-latért végzendő hasznos munkára fordítani. Mindezekkel a dolgokkal várni kell, amíg valamelyik Mester szól, hogy készen áll erre. Amint más összefüggésben az előbbi fejezetben már jeleztem, még érvényes a régi aforizma, hogy ,,Keressétek előbb Isten országát és igazságát, és mindezeket a dolgokat megadják nektek."
A KUNDALINI SPONTÁN FELÉBREDÉSE
Vannak esetek, amikor e tűz belső rétegei spontán módon ébrednek fel, és olyankor tompa izzás érezhető. Bár ritkán, de önmagától is elkezdhet mozogni. Amikor ez megtörténik, nagy fájdalmat okozhat, és mivel a járata erre nincs előkészítve, saját magának kell útját szabaddá tennie azzal, hogy sok éterikus salakot éget el, amely folyamat elkerülhetetlenül szenvedést okoz. Amikor így önmagától, vagy baleset által ébred fel, rendszerint a gerinc belsejében halad felfelé, azt az utat kö-vetve, amelyen legalsóbb és legenyhébb megnyilvánulásában haladt. Megállítására, ha lehetséges, hozzuk működésbe az akaratot, azonban, ha az lehetetlennek bizonyul (ami a legvalószínűbb), ak-kor sem kell riadalmat érezni. Ez a kígyótűz valószínűleg a fejen át fog kilövellni, és a környező atmoszférába jut. Egy kis enyhe gyengeségen kívül feltehetően nem fog semmilyen bajt okozni. Semmi rosszabb nem érzékelhető, mint az eszmélet időleges elvesztése. Az igazán megdöbbentő veszélyek nem a felfelé rohanásával, hanem a lefelé vagy befelé fordulás lehetőségével kapcsolato-sak.
Az okkult fejlődéssel kapcsolatos fő működése az, hogy az éterikus test erőközpontjain át küld-ve, amint azt már korábban leírtuk, serkenti azokat a csakrákat, és összekötő kapukként teszi azokat hozzáférhetőbbé a fizikai és az asztrális testek között. A csend hangja című könyvben olvasható, hogy amikor a kígyótűz eléri a szemöldök közötti központot és azt teljesen életre kelti, az meg adja a Mester hangja meghallásának képességét, ami ebben az esetben az Ego, vagyis a magasabb Én hangját jelenti. Ennek a megállapításnak az az oka, hogy amikor a hipofízis működésbe jön, az tö-kéletes kapcsolatot jelent az asztrális tudathordozóval. Így általa minden belülről jövő közlést fel lehet fogni.
Nem csak erről a csakráról van szó. Ilyenkor az összes magasabb erőközpontot fel kell ébreszte-ni, és mindegyiket a különféle asztrális alsíkok mindenféle befolyása számára felfogóképessé kell tenni. Ez a fejlemény kellő időben be fog következni, azonban, ha ez az első inkarnáció, amelyben e dolgokat komolyan megkezdték kézbe venni, a legtöbb ember nem képes ebben a testet-öltésben elérni a megvalósítást. Egyes hinduk esetleg sikerrel járnak az ilyen felébresztésben, mivel az örök-lődés folytán a testeik alkalmazkodóképesebbek, mint sok másé; ez azonban a többség számára va-lójában egy későbbi fejlődési kör munkája. A kígyótűz meghódítását minden testetöltésben meg kell ismételni, mivel a tudathordozó eszköz minden esetben új, de ha egyszer azt már elérte valaki, akkor az ismétlések már könnyűek lesznek. Azonban arra is gondolni kell, hogy a kígyótűz műkö-dése az emberek különféle típusa szerint változik. A magasabb Ént egyesek inkább látják, mint hang ját hallják.
Ennek a magasabbal való kapcsolatnak is sok fokozata van. A személyiség számára az Ego befo-lyását jelenti, de az Ego számára a monád erejét jelenti, viszont a monád számára a Logosz tudatos kifejeződésévé válását valósítja meg.
SZEMÉLYES TAPASZTALAT
Talán hasznos lehet, ha ebben a dologban megemlítem a saját tapasztalatomat. Indiai tartózkodá-som korábbi szakaszában, negyvenkét évvel ezelőtt (e könyv első kiadása 1927-ben volt), nem tet-tem semmilyen erőfeszítést a kígyótűz felkeltésére. Valójában nem is tudtam róla sokat, és az volt a véleményem, ahhoz, hogy bármit is tegyek vele, különös pszichikai képességekkel rendelkező test-ben kell születni, amellyel nem rendelkeztem. Azonban egyik napon a Mesterek egyike ezen erő felébresztéséhez szükséges bizonyos fajta meditációt javasolt. Azt a javaslatot természetesen azon-nal átvittem a gyakorlatba, és egy idő után sikeres voltam. Abban azonban nem kételkedem, hogy Ő figyelte a kísérletet, és veszély esetén azonnal megállított volna. Nekem úgy mondták, hogy vannak olyan hindu aszkéták, akik a tanítványaiknak ezt tanítják, és természetesen az egész folyamat alatt gondosan felügyelnek rájuk. Olyanokat azonban nem ismerek. Ha csak nem olyan valaki ajánlaná, akiről tudom, hogy igazi tudással rendelkezik, nem is lenne benne bizalmam.
Sokszor megkérdeznek, hogy mit tanácsolok, mit tegyenek ezen erő felkeltése érdekében. Azt tanácsolom, tegyék pontosan azt, amit magam is tettem. Ajánlom nekik, vessék bele magukat a teo-zófiai munkába, és várjanak, amíg határozott utasítást kapnak valamely Mestertől, aki viszont vál-lalja, hogy pszichikai fejlődésüket felügyeli. Eközben folytassák az általuk ismert általános meditá-ciós gyakorlatot. A legkevésbé se törődjenek azzal, hogy vajon ez a fejlődés ebben vagy a követke-ző inkarnációban valósul meg, viszont tekintsék a dolgot az Ego, és nem a személyiség szempontjá-ból. Legyenek teljesen biztosak, hogy a Mesterek mindig figyelnek azokra, akiken segíteni tudnak, az teljesen lehetetlen, hogy valakit ne vegyenek észre, és hogy amikor itt a megfelelő idő, kétségte-lenül megadják útmutatásaikat.
Sohasem hallottam, hogy e fejlődésre vonatkozóan bármilyen életkori határ lenne, de nem is lá-tom, hogy az életkor bármit is számítana, ameddig megvan a tökéletes egészség. Az egészségre viszont szükség van, mert csak egészséges test bírja ki azt az erőfeszítést, amely sokkal komolyabb, mint azt bárki is el tudná képzelni, aki nem tette meg ezt a kísérletet.
Amikor ez az erő felébredt, azt igen szigorú ellenőrzés alatt kell tartani, és különböző típusú em-bereknél más sorrendben kell azt a központokon átvinni. Ahhoz, hogy hatékony legyen, azt a moz-gást meghatározott módon kell végezni, amit majd, amikor eljön az ideje, a Mester el fog magya-rázni.
AZ ÉTERIKUS SZÖVEDÉK
Azt mondtam, hogy az asztrális és az éterikus köz pontok igen szoros megfelelésben vannak. Azonban közöttük - és azokat nem könnyen leírható módon áthatva - szorosan szőtt burok vagy szövedék van, amely burok erősen összenyomott fizikai atomok egyetlen rétegéből képződött, és amelyet az életerő bizonyos különleges formája hat át. Az asztrális testből a fizikai testbe normál módon leáramló isteni élet tökéletes könnyedséggel hatol át ezen a szövedéken, azonban minden más erő számára tökéletes gátat képez, tehát megakadályozza az olyan erők áthaladását, amelyek nem képesek mindkét sík atomikus anyagát használni. Ez a szövedék a természet gondoskodása, hogy megelőzze a tudatsíkok közötti túl korai kommunikáció megnyitását, amely fejlemény csak károsodáshoz vezethetne.
Ez a szövedék az, amely normál körülmények között megakadályozza az alvás közben történtek-re való visszaemlékezést, és ez okozza a halál alkalmával mindig bekövetkező pillanatnyi öntudat-lanságot. Azonban az átlagos ember, aki semmit sem tud ezekről a dolgokról és teljesen felkészület-len a velük való szembesülésre, e kegyes gondoskodás nélkül bármely pillanatban, bármely asztrális lény által olyan erők befolyása alá kerülhetne, amelyekkel való bánás teljesen meghaladná az erejét. Hajlamossá válna arra, hogy állandóan megszállva tartsa akármilyen asztrális lény, amelyik az em-ber tudathordozó eszközeit birtokba akarná venni.
Ezért könnyen érthető, hogy e szövedék bármilyen sérülése komoly baleset lehet. A sérülés sok-féle módon következhet be, és a mi dolgunk, hogy a sérülés ellen a legnagyobb erőfeszítéseket te-gyük. A sérülés bekövetkezhet baleset vagy folyamatos visszaélés miatt. Az asztrális test bármely nagy megrázkódtatása, mint például egy hirtelen jött borzalmas ijedtség szétszakíthatja ezt a finom szervezetet, és ahogyan általában mondani szokták, őrületbe kergetheti az embert. (Természetesen más okok is vannak, amelyek elmebajt okozhatnak, azonban ez az egyik ilyen ok.) A düh hirtelen kitörése ugyanazt a hatást válthatja ki. Valójában kiválthatja bármilyen szélsőségesen erős, rossz természetű érzelem, amely valamiféle robbanást idéz elő az asztrális testben.
AZ ALKOHOL ÉS A KÁBÍTÓSZEREK HATÁSA
Két osztálya van azoknak a visszaéléseknek, amelyek fokozatosabban károsítják ezt a védő szö-vedéket: az alkohol és kábítószerek használata, és a természet által zárva tartott kapuk felszakítására tett szándékos törekvés az olyan eljárások alkalmazásával, amiket a spiritiszta kifejezésmódban ,,fejlesztő ülések"-nek neveznek. Bizonyos gyógyszerek és italok - nevezetesen az alkohol és min-den kábítószer, beleértve a dohányt is - olyan anyagokat tartalmaznak, amelyek a felbomlásakor elillannak, és bizonyos részük átmegy a fizikai szintről az asztrálisra. (Még a tea és a kávé is tartal-mazza ezt az anyagot, azonban sokkal kisebb mennyiségben. Ezeknél rendszerint csak a hosszú és folyamatos visszaélés okozza a hatás megjelenését.)
Amikor az ember testében ez bekövetkezik, ezek az alkotóelemek az ellenkező irányban rohan-nak ki a csakrákon, mint amire azokat szánták. Amikor ezt ismételten teszik, komoly mértékben megsértik, és végül elpusztítják a finom szövedéket. Ez a károsodás vagy pusztulás két különböző módon jön létre, az illető személy típusa és az éterikus és az asztrális teste alkotórészeinek aránya szerint. Az első esetben az illó anyag rohama kiégeti a szövedéket, és ezért mindenféle szabálytalan erő és rossz befolyás számára nyitva hagyja az ajtót.
A másik eredmény az, hogy amint azok az illanó alkotóelemek átáramlanak, valahogyan megkeményítík az atomokat úgy, hogy pulzálásuk nagymértékben korlátozódik és megnyomorodik. Így már nem képesek arra, hogy az a különleges típusú erő vitalizálja, és szövedékké forrassza ösz-sze az atomokat. Ennek eredménye a szövedék bizonyos fajta csontosodása úgy, hogy ahelyett, hogy túl sok jönne át az egyik szintről a másikra, bármilyen hatásból csak igen kevés képes átjönni.
A rosszabbodás mindkét típusának hatását láthatjuk az iszákossá vált emberek esetén. Azok kö-zül némelyek, akik az előbbi módon kerülnek a szesz hatása alá, az ún. delírium tremens-be kerül-nek, amely egyfajta megszállottság vagy őrület; azonban az ilyenek viszonylag ritkák. Sokkal álta-lánosabb a második típusú rosszabbodás, amikor az ember képességeinek általános elhalása törté-nik, amely durva anyagiasságot, brutalitást és elállatiasodást, és minden finomabb érzés és az önura-lom képességének elvesztését eredményezi. Már nem érez semmilyen felelősséget. Amikor józan állapotban van, még szeretheti a feleségét és a gyermekeit, de amikor részegségi rohama van, saját állati szenvedélyének kielégítésére fogja felhasználni azt a pénzt, amit a családja táplálására kellett volna költenie. A vonzalom és a felelősség nyilvánvalóan teljesen eltűnnek.
A DOHÁNY HATÁSA
A második típusú hatást gyakran lehet a dohányzás szokásának rabjai között látni. Ennek hatásai nyilvánvalóak a fizikai, az asztrális és a mentális testben.
Az embert fizikailag is rendkívül tisztátalan részecskék hatják át, amelyek annyira erős anyagi emanációt okoznak, hogy az gyakran még szaglással is érezhető. Asztrálisan nem csak tisztátalan-ságot visznek be, hanem sokféle rezgést is tompítanak, és ezért vélik sokan úgy, hogy amint mond-ják ,,nyugtatja az idegeket". De az okkult haladás szempontjából természetesen nem óhajtjuk a rez-gések tompítását, sem az asztrális test elnehezítését mérgező részecskékkel. Nekünk minden lehet-séges hullámhosszon azonnali reagálási képességre van szükségünk. Ugyanakkor teljes ellenőrzést kell gyakorolnunk úgy, hogy a vágyaink az intelligens elme által irányított lovakként oda vigyenek, ahová mi akarjuk, és ne a dohányzási szokáshoz hasonlóan rohanjanak el velünk olyan helyzetekbe, ahol a magasabb természetünk tudása szerint sohasem szabadna lenniük. A dohányzás halál utáni hatása úgyszintén elszomorító. Az asztrális test egyfajta megkeményedését és bénulását idézi elő, annyira, hogy az elhalt ember hosszú ideig (amely hetekig vagy hónapokig tarthat) tehetetlen, egy-kedvű, alig tudatos, mintegy börtönbe zárva, a barátaival kommunikálásra képtelen, ez időben min-den magasabb befolyás felé halott. Megéri-e mindez a büntetés a kisszerű élvezetet? Ezért bárkinek, aki komolyan gondolja tudathordozó eszközeinek fejlesztését, csakráinak felébresztését, a szentség útján való haladást, a dohányzást kétségtelenül el kell kerülnie.
Az egyik tudatszintről a másikra átmenő minden benyomás, amint mondtam, csak az ún. atomikus alszinteken át kellene, hogy haladjon. Azonban ha ez a tompító folyamat bekövetkezik, az nemcsak más atomi anyagot fertőz meg, ha nem még a második és a harmadik alsík anyagát is úgy, hogy az asztrális és az éterikus világok közötti egyetlen kommunikáció csak akkor történik, amikor az alsóbb alsíkokon (ahol csak kellemetlen és rossz hatások vannak) működő valamely erő elég erős ahhoz, hogy rezgése hevességével kikényszerítse a reagálást.
A KAPUK MEGNYITÁSA
Mégis, bár a természet ennyire elővigyázatos e központok védelmében, semmiképpen sem szán-dékozik azokat mindig szigorúan zárva tartani. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy a szándék nem az, hogy a kapuk a jelenlegi állapotuknál tágabbra legyenek nyitva, de az ember úgy fejlessze magát, hogy a felismert csatornákon jóval többet legyen képes áthozni.
Az átlagos ember tudata még nem képes sem a fizikai, sem az asztrális testben tisztán atomi anyagot használni, és ezért normál körülmények között nincs lehetősége a tudatos kommunikációra a két tudatszint között. Ennek elnyeréséhez a megfelelő út mindkét tudathordozó eszköz olyan mér-tékű megtisztítása, hogy az atomikus anyag mindkettőben teljesen vitalizált állapotba kerüljön úgy, hogy a két világ közötti minden kommunikáció képes legyen ezen az úton haladni. Abban az eset-ben a szövedék teljes mértékben megtartja helyzetét és működését, és továbbra sem akadálya a tö-kéletes kommunikációnak, miközben teljesíti a célt, hogy megakadályozza az alsóbb alsíkok közötti szoros kapcsolatot, ami megengedné mindenféle nemkívánatos befolyás átjutását.
Ezért szólítanak fel bennünket mindig nagyon határozottan, hogy a pszichikus képességek kifej-lesztésével várjunk addig, amíg azok az események természetes folyamán a jellem fejlődésének következményeként biztosan megjönnek, amint azt ezen erőközpontok tanulmányozásából felis-merhetjük. Ez a természetes fejlődés, ez az egyetlen valóban biztos mód, mert ezen át a tanulmá-nyozó hozzájut minden előnyhöz, és elkerüli az összes veszélyt. Ezen az ösvényen jártak a múltban a Mestereink, ezért ma is ez a követendő ösvény számunkra.



V. FEJEZET
A LAJA JÓGA
A HINDU KÖNYVEK
Közel húsz éve, hogy a csakrákra vonatkozó, az előző oldalakon olvasható tájékoztatás nagyobb részét leírtam, és akkoriban csak kevéssé ismertem a tárgyra vonatkozó kiterjedt szanszkrit irodal-mat. Azóta azonban a csakrákra vonatkozó számos fontos mű jelent meg angol nyelven, közöttük a The Serpent Power (A kígyóerő), amely tulajdonképpen a The Shatchakra Nirupana Arthur Avalon általi fordítása, továbbá a K. Nárájanaszvámi Aijar által lefordított Thirty Minor Upanishads (Har-minc kis Upanisad), és végül Sris Chandra Vidjárnava fordításában a The Shiva Szamhitá. Ezek a művek széleskörűen foglalkoznak a csakrák különleges témájával, de rendszertelenebb módon sok más írásmű is érinti a központok tárgyát. Avalon könyve közli az összes csakra kiváló színes ábrá-zolását abban a szimbolikus formában, ahogyan azt a hindu jógik mindig is lerajzolták. A hindu tudománynak ez a része Nyugaton mindinkább ismertté válik. Az olvasók kedvéért itt megkísérlem, hogy röviden körvonalazzam.
A CSAKRÁK HINDU FELSOROLÁSA
A szanszkrit könyvekben említett csakrák ugyanazok, mint amelyeket manapság is látunk, kivé-ve azt, amelyet már említettem. A hinduk a szvádhisthána központjukat mindig a lépnél lévővel helyettesítik be. A csakrák egymás között a szirmok számában különböznek kissé, de nagyjából megegyeznek a mi észlelésünkkel. A fejtetőn lévő központot valamilyen okból nem veszik bele a felsorolásba, hanem hat csakrára korlátozódnak, és a korona-csakrát shaszrára padmának, az ezer-szirmú lótusznak nevezik. A korona-központban lévő kisebb, tizenkét szirmú csakrát is észlelték és megfelelően jelölték. A hatodik csakránál a kilencvenhat szirom helyett két sziromról beszélnek, azonban kétségtelenül annak a központnak az I. fejezetben említett két részéről van szó.
A szirmok számának eltérése nem fontos. Például a The Yoga Kundalini Upanishad a szív-csakrában lévő tizenkét szirom helyett tizenhat sziromról beszél, és mind a The Dhyánabindu Upanishad, mind a The Shándilya Upanishad a köldök-csakrával kapcsolatban tizenkét küllőt említ a tíz helyett. Számos mű a szív alatti másik csakrára is utal, és ugyanígy még számos központra a szemöldök-csakra és a korona-lótusz között, amelyek mind nagyon jelentősek. A The Dhyánabindu Upanishad-ban azt mondja, hogy a szív-csakrának nyolc szirma van, azonban a csakrának meditá-cióban való használatára vonatkozó leírás arra utal, hogy (amint később látni fogjuk) valószínűleg éppen az előbb említett másodlagos szív-csakráról van szó. A szirmok színeire vonatkozóan szintén vannak eltérések, amint az az 5. sz. táblázaton látható, amelyben néhány alapművet hasonlítunk össze a saját felsorolásunkkal.
Nem meglepő, hogy ehhez hasonló különbségek fordulhatnak elő, mert a különféle emberek és emberfajták csakrái, valamint a megfigyelők képességei között kétségtelen eltérés van. Az, amit az I. fejezetben leírtunk, több nyugati tanulmányozó gondos megfigyelésének eredménye, akik a fel-jegyzések összehasonlítására és a látottak igazolására minden óvintézkedést megtettek.
A hindu jógiknak a tanítványaik számára a csakrákról készült ábrái mindig szimbolikusak, és nincsenek kapcsolatban a csakrák tényleges alakjával, kivéve azt, hogy általában megkísérlik a szirmok számának és színének jelzését. Minden ilyen rajz középpontjában mértani forma, a szanszkrit ábécé egyik betűje, valamely állat, és két istenség - az egyik női, a másik férfi - találha-tó. A 9. ábrán a szív-csakra ábrája látható, amit Arthur Avalon The Serpent Power (A kígyóerő) című könyvéből kölcsönöztünk. Megkíséreljük a különféle szimbólumok értelmezését.

9. ábra



A LÓTUSZ SZIRMOK SZÍNEI
CSAKRA SAJÁT MEGFIGYE¬LÉSEK SHAT-CHAKRA NIRÚPANA SHIVÁ SZAMHITÁ GARUDA PURÁNA
1 Tüzes na-rancsvörös Piros Piros -
2 Izzó, napsze-rű Cinóber-vörös Cinóber-vörös Napszerű
3 Különféle piros és zöld árnyalatok Kék Arany Piros
4 Arany Cinóber-vörös Mélypiros Arany
5 Ezüstösen fénylő kék Ködös bíbor Ragyogó arany Holdszerű
6 Sárga és lila Fehér Fehér Piros
5. táblázat
A CSAKRÁK ÁBRÁI
A laja vagy kundalini jóga célja ugyanaz, mint a hindu jóga minden más formájáé, az, hogy a lé-lek Istennel egyesüljön. E célból minden esetben háromféle erőfeszítést kell tenni: a szeretet, a gon-dolat és a cselekvés erőfeszítéseit. Bár a jóga egyik iskolájában különösen az akaratot kell használni (mint például a Jóga szútrák tanításaiban), míg egy másikban főleg a szeretetet írják elő (mint pél-dául Shrí Krishna Ardzsunának adott utasításaiban a Bhagavad Gitá-ban), mégis mindig kijelentik, hogy mindhárom irányban kell eredményt elérni. Így tehát Patandzsali a jelöltnek kezdetben a ta-pasz gyakorlatot, vagyis megtisztító erőfeszítést, a szváhjája erőfeszítést, vagyis a szellemi dolgok tanulmányozását és az Íshvara pranindhána igyekezetet, vagyis az Isten iránti mindenkori odaadást javasolja. Ugyanígy Srí Krishna, miután elmagyarázta tanítványainak, hogy a bölcsesség a szolgálat legértékesebb eszköze, a legnagyobb felajánlás, amit valaki tehet, még hozzáteszi, hogy csak oda-adás, kutatás és szolgálat által lehet megtanulni a módját. Megállapítását a következő jelentős sza-vakkal zárja: ,,A bölcsek, az igazság látói fognak a bölcsességre tanítani." A Mester Lábainál című könyvben, amely a keleti tanítás legmodernebb bemutatása, ugyanez a hármasság jelenik meg, mi-vel a megszerzendő tulajdonságok magukba foglalják a megkülönböztető képességet, a jó magavi-selet gyakorlását, valamint Isten, a Guru vagy Tanító és az ember iránti szeretet kifejlesztését. A hindu jógik által használt csakra-ábrák megértéséhez figyelembe kell venni, hogy mindhárom hala-dási irányban igyekeznek a törekvőt segíteni. Miközben kundalini belső rétegeinek felébresztésére és annak a csakrákon átvezetésére törekszik, szükséges, hogy a világ és az ember szerkezetére vo-natkozó tudásra tegyen szert (amit manapság teozófiának nevezünk), és Isten imádata által fejlesz-szen ki mély és erős odaadást. (A hinduk kundaliniről mindig, mint istennőről beszélnek.)
Mivel mind a három feladat a szemünk előtt van, mindegyik csakrában olyan szimbólumokat ta-lálunk, amelyek a tanítással és az odaadással vannak kapcsolatban, és azokat nem kell szükségsze-rűen úgy venni, mint amelyek annak a csakrának lényeges vagy működésbeli részét képezik. A Ka-tolikus Szabadegyház istentiszteleteiben és szolgálataiban - vagyis kollektív jógagyakorlataiban - ugyanezen dolog nyugati példáját tapasztaljuk. Ott is egy időben igyekszünk az odaadást serkenteni és tudást adni, miközben a szertartásokkal járó mágiát gyakoroljuk. Arra is emlékezni kell, hogy a régi időkben a vándorló vagy az erdőkben lakó jógik nem fértek hozzá még az akkori idők pálmale-velekre írt könyveihez sem, és ezért olyan emlékezetfelidéző segédeszközre volt szükségük, mint amiket ezeknek a szimbólumoknak nagy része nyújtani képes. Időnként a guruik lábánál ültek, és képesek voltak a rajzok által nyújtott feljegyzések segítségével visszaemlékezni és elismételni azt a teozófiát, amit az ilyen alkalmakkor tanultak.
A SZÍV-CSAKRA
Aligha lehetséges minden csakra szimbolikájának teljes magyarázatát megkísérelni. Elegendő lesz arra utalni, amit a szív-, vagyis az anaháta-csakra ábrájának illusztrációi jelentenek. Az egyik legnagyobb nehézség az, hogy a legtöbb ilyen szimbólumnak többféle értelmezése létezik, és az indiai jógik a zárkózottság áthatolhatatlan frontját tartják fenn a kérdezősködő előtt, olyan kőfalat, amelyből hiányzik minden szándék, hogy tudásukat vagy gondolataikat bárki mással közöljék. Csak olyannal közlik, aki tanítványuk lesz azért, hogy teljesen a laja jóga munkájának szentelje magát, elszántan arra, hogy ha szükséges, egész életét a siker elérésének feladata töltse ki.
Ezt a csakrát a The Shatchakra Nirúpana című mű vv. 22-27-ben írják le, aminek összesített for-dítása Avalontól származik:
A szív-lótusz bandhuka virág színű (piros), és tizenkét szirmán a Ka-tól a Tha-ig terjedő betűk vannak, a felettük lévő binduval (ponttal). A szín cinóbervörös. Mag-burkában a füst-színű, hatágú váju-mandala van és felette a szúrja-mandala, benne tízmillió villámfényben ragyogó trikonával. E fölött a füstszínű, négykarú váju-bidzsa fekete antilopon tartja az ösztö-két (ankusha). Váju-bidzsa ölében van a háromszemű Ísha. Hamzához (Hamszá-bhához) ha-sonlóan, két karja adományosztó és félelem-eloszlató tartásban van kinyújtva. Ennek a lótusz-nak a burkában, piros lótuszon ül Shakti Kákiní, aki négykarú és a hurkos csapdát (pásha), valamint a koponyát (kapála) tartja, és az adományosztás (vara) és félelem-eloszlató (abhaja) jeleket adja. Shakti Kákiní arany árnyalatú, sárga öltözékű és ékszerek mindenféle változatát, és egy csontokból készült nyakláncot hordja. Szívét nektár lágyítja. A trikona közepén vána-linga formában látható Shiva, növekvő Holddal és binduval a fején. Ő aranyszínű. Vággyal elárasztva örömtelinek látszik. Alatta van a dzsívatma, mint Hamsa. Olyan, mint egy lámpa állandó és megnyúlt lángja. E lótusz burka alatt van a nyolcszirmú piros lótusz, felfelé fordí-tott fejjel. Ebben a (piros) lótuszban van a kalpa fa, a felékszerezett oltár, ami a mentális imádat helye, fölötte egy ponyvatető, lobogókkal és hasonlókkal díszítve.
SZIRMOK ÉS BETŰK
Amint láttuk, a lótuszok bármelyikének szirmait elsődleges erők hozzák létre, amelyek a kerék küllői mentén a testbe sugároznak ki. A küllők számát az adott csakrán át érkező erők hatásainak száma határozza meg. Ebben az esetben tizenkét szirmuk van, és az ezekhez adott betűk nyilvánva-lóan a testbe érkező kreatív energiák vagy életerők bizonyos részét szimbolizálják. A Ka-tól Tha-ig terjedően említett betűk a szanszkrit ábécé szabályos rendjében vannak felsorolva. Ez az ábécé ma-gas szintű tudományra utal - úgy tűnik, nincs ehhez hasonló a nyugati nyelvekben - és 49 betűje általában a VI. táblázat szerinti formában van elrendezve, amelyhez a ksha betűt tették hozzá, hogy elegendő betű legyen a hat csakra ötven szirmához.
Ezt az ábécét jóga-célokra szánták, hogy magába foglalja az összes emberi hangot, hogy a be-széd szempontjából az egy teremtő hang vagy szó anyagilag kiterjesztett kifejezése legyen.

6. táblázat
Hasonló ez az Aum szent szóhoz (amely hang az a hanggal a hátsó szájban kezdődik, az u hang-gal halad át a száj közepén, és az m hanggal végződik az ajkakon). Az Aum minden kreatív beszé-det, és ezért energiák sorát jelenti. Ezek az alábbiak szerint vannak kijelölve: tizenhat magánhangzó a torok-csakrára, Ka-tól Tha-ig a szív-csakrára, Da-tól Pha-ig a köldökhöz, Ba-tól La-ig a második, és Va-tól Sza-ig az első csakrához. A Ha és Ksha hangok az ádzsná csakrához tartoznak, végül a szahaszrára lótusz, vagy korona-csakra az ábécét hússzor ismételve tartalmazza.
Az említett egyes csakrák betűkkel való jelölésének nincs nyilvánvaló oka, azonban amint a csakrákon felfelé haladunk, egyre több erő van jelen. Lehet, hogy a laja-jóga rendszer alapítóinak részletes tudásuk volt ezekről az erőkről, és a betűket nagyrészt így használhatták, ahogyan mi használunk betűket, például a mértani szögek vagy a radioaktív sugárzások jelölésére.
Ezeken a betűkön való meditálásnak nyilvánvalóan valami köze van ahhoz, hogy elérjék ,,a belső hangot, amely megöli a külsőt", hogy A csend hangja című könyvből idézzek. A hinduk tudomá-nyos meditációja egy elképzelt, kivetített, ábrázolt tárgyon vagy hangon való összpontosítással kez-dődik, és csak amikor az elme arra tartósan rögzítetté válik, akkor igyekszik a jógi tovább menni, hogy annak magasabb jelentését felfogja. Így amikor egy Mesteren meditál, előbb a fizikai formáját képzeli el, azután igyekszik a Mester érzelmeit érezni, gondolatait megérteni, és így tovább.
A hangok tekintetében a jógi az általunk is ismert és kiejtett hangból halad befelé annak a hang-nak a belső minőségéhez és erejéhez, és így ez segítséget nyújt tudatának síkról síkra haladásában. Arra is lehet gondolni, hogy Isten a létsíkokat az ábécé kimondásával teremtette, és hogy a mi ki-mondott szavunk annak legalsó spirálja. A jógának ebben a formájában a törekvő belső abszorpció-val vagy laja segítségével igyekszik visszafelé haladni azon az úton, és így az istenihez közelebb kerülni. A Világosság az ösvényen című könyvben figyelmeztetnek bennünket, hogy hallgassunk, figyeljünk az élet dalára, és igyekezzünk felfogni rejtett, vagy magasabb hangjait.
A MANDALÁK
A lótusz magházát elfoglaló hatszögű mandalát vagy ,,kört" a levegő elem szimbólumának tekin-tik. Mindegyik csakrát valamely elemmel: a földdel, vízzel, tűzzel, levegővel, éterrel és elmével hozzák különleges kapcsolatba. Ezek az elemek anyagállapotokat jelentenek, de nem a modern ve-gyi elemek értelmezése szerint. Azonosak a szilárd, folyékony, tüzes vagy gázos, légi és éterikus kifejezésekkel, és analóg jelentésük van az alsíkjainkkal, illetve a fizikai, asztrális, mentális stb. síkjainkkal. Ezeket az elemeket bizonyos jantrák vagy szimbolikus jelentésű ábrák, diagramok kép-viselik - amelyek az alábbiak szerint találhatók a The Shatchakra Nirúpana című műben - és az ábrázolt lótuszok magházában lévőnek mutatják.
Az alábbi felsorolásban néha narancs-vöröset adnak meg a sárga helyett, kéket a füstös szín he-lyett, és feketét a fehér helyett az ötödik csakrában, bár a magyarázat szerint a fekete az indigó vagy a sötétkék helyett van.


CSAKRA ELEM FORMA SZÍN
1 föld négyszög sárga
2 víz növekvő hold fehér
3 tűz háromszög ragyogó piros
4 levegő két egymásba fonódó három-szög (hatszögű ábra) füstszínű
5 éter kör fehér
6 elme - fehér
7. táblázat
A nyugati olvasó számára furcsának tűnik, hogy az elmét az elemek közé teszik, azonban a hindu számára nem az, mivel az elmét ő csupán a tudat egyik eszközének tekinti. A hindunak meg van a módja, hogy igen magas szempontból tekintsen a dolgokra - sokszor úgy tűnik, hogy a Monád szempontjából. Például a Bhagavad Gita hetedik fejezetében Shrí Krishna így szól: ,,A föld, a víz, a tűz, a levegő, az éter, az elme, az értelem és az éntudat (ahamkára): ez nyolcas felosztása természe-temnek (prakriti)". Kissé később, Krishna úgy beszél erről a nyolcról, mint ,,alsóbb megnyilvánulá-som".
Ezek az elemek az előbb elmagyarázottak szerint kapcsolódnak a síkokról alkotott felfogások-hoz, azonban nem úgy tűnik, hogy a csakrák különösképpen kapcsolatban lennének azokkal. De amint a jógi ezeken az elemeken és mindegyik csakrában az azokkal társult szimbólumokon medi-tál, minden bizonnyal emlékezni fog a síkok elrendezésére. A jógi a meditáció e formáját tudatköz-pontja felemelésének eszközeként fogja fel azon sík szintjein át, amelyen éppen működik, a hete-dikre, vagyis a legmagasabbra, és azon át valami még magasabbra.
A magasabb szintre való tudatos eljutás lehetőségétől teljesen függetlenül van a tudat felemelé-sének egy olyan módja, hogy érezze a magasabb világ befolyásait, és onnan benyomásokat kapjon. Az így kapott és érzett erő és befolyás kétségtelenül az a ,,nektár", amelyről a könyvek beszélnek, és amiről a felébresztett kundalininek a legmagasabb központba emelése kapcsán fogunk többet mondani.
A JANTRÁK
Pandit Ráma Praszád Nature's Finer Forces (A természet finomabb erői) című könyvében gon-dosan elkészített tanulmányt ad ezen jantrák mértani formáinak okairól. Magyarázatai túl hosszúak az itteni bemutatásra, azonban fő gondolatait röviden összefoglaljuk. Azzal érvel, hogy éppen úgy, ahogyan létezik fényterjesztő közeg, amelyet jobb híján éternek nevezünk, és amely a fényt a sze-münkbe hozza, úgy van az érzékelés többi módjához - a szagláshoz, ízleléshez, tapintáshoz és hal-láshoz - is valamilyen más különleges éter. (Lehet, hogy csupán rezgésszám-tartományok. A pandit könyve jóval 1927 előtt íródott. A ford.) Ezek az érzékek a jantrák által ábrázolt elemekre vonatkoznak, így például a szaglás a szilárddal (négyszög), az ízlelés a folyékonnyal (növekvő hold), a látás a gázneművel (háromszög), a tapintás a légiessel (hatszög), és a hallás az éterikussal (kör). A pandit úgy érvel, hogy a hang körkörösen terjed, vagyis minden irányban sugárzik szét. Ezért van a kör az ötödik csakrában. Azt állítja, hogy a fény háromszög formájában terjed, mivel valamely pont a fényhullámban - miközben kissé előre mozdul - a haladási irányra merőlegesen is halad úgy, hogy amikor mozgása teljessé válik, háromszöget alkot. Ezért van a háromszög a harma-dik csakrában. A pandit azt is állítja, hogy a tapintás, az ízlelés és a szaglás esetében is van az éter-ben mozgás, és megokolja azokat a formákat, amelyeket ezekre vonatkoztatva a megfelelő csakrákban találunk.
AZ ÁLLATOK
Az antilop a lába fürgesége miatt vált a levegő elem szimbólumára alkalmassá, és erre jam a megadott bidzsa vagy mag-mantra (vagyis az a hang, amelyben az ezt az elemet vezérlő energia megnyilvánul). Ebben a szóban j hangot ejtünk, amelyet az a magánhangzó követ és végül a francia nyelvben használatos orrhanghoz hasonlóan ejtett m hanggal fejezzük be. A betű fölötti pont jelenti ezt a hangot, és abban a pontban van az ebben a központban lévő imádandó istenség - a háromsze-mű Ísha. Más állatok, pl. az elefánt a szilárdsága miatt a földet, teherbíró képessége miatt az étert szimbolizálja. A makara, vagyis a krokodil van a 2. csakra vizében. Végül a kos van a 3. csakrában (nyilvánvalóan tüzes vagy agresszív állatnak tekintik). Bizonyos célok érdekében a jógi képzeleté-ben ezeken az állatokon ülhet, miközben az általuk képviselt képességek erőit gyakorolja.
AZ ISTENSÉGEK
E mantrák némelyikében valamilyen szép eszme van, amit a jól ismert szent Om szóra hivatkoz-va lehet illusztrálni. Úgy mondják, hogy az Om szó négy részből áll, vagyis a, u, m és ardhamátrá-ból. A csend hangja című könyvben az alábbiak szerint hivatkoznak erre:
És akkor majd megpihenhetsz a Nagy Madár szárnyai között, amely sem nem született, sem meg nem hal, hanem AUM örökkévaló korszakokon át.


H.P. Blavatsky az ehhez tartozó lábjegyzetben így beszél a Nagy Madárról:
Kála Hamsza: a madár vagy hattyú. A Nádavindu Upanishád (Rig Véda)-ban ezt találjuk: ,,az A magánhangzó a Hamsza-madár jobb szárnyát, az U a bal szárnyát, az M a farkát jelen-ti, és azt mondják, Ardhamátra (fél ütem) a feje."
A jógi, miután meditációjában elérte a harmadik szótagot, tovább halad a negyedikhez, ami az ezt követő csend. A jógi a csendben lévő istenségre gondol.
A különféle könyvekben változnak a csakrákkal társított istenségek. Például a The Shatchakra Nirúpana című mű az első, második és harmadik csakrába helyezi Brahmát, Visnut és Shívát, és Shíva különféle formáit azokon túl. Azonban a The Shiva Samhitá és néhány más mű Ganeshát (Shiva elefántfejű fiát) az első csakrában, Bráhmát a másodikban, és Visnut a harmadikban említi. Nyilvánvaló eltérések vannak a szerint, hogy az imádkozó melyik szektához tartozik.
Jelen esetünkben Íshával együtt van Shakti Kákiní női istenség. Shakti hatalmat, energiát, erőt je-lent. A gondolaterőt az elme shaktijaként írják le. A hat csakra mindegyikében ott van ezen női is-tenségek egyike - Dákiní, Rákiní, Lákiní, Kákiní, Shákiní és Hákiní - akiket néhányan a különféle dhátukkal, vagy testi anyagokat vezérlő energiákkal azonosítanak. Ebben a szív-csakrában Kákiní piros lótuszon ül. Úgy beszélnek róla, mint akinek négy karja van (négyféle erő, vagy működés). Két kezével az adományosztás és a félelem-eloszlatás jelét mutatja, miként az Ísha esetében is lát-ható. A másik kétkezével egy hurkot (szimbólum, amelynek másik formája az ankh kereszt), illetve egy koponyát tart (amely kétséget kizáróan az alsóbb természet megölésének szimbóluma).
MEDITÁCIÓ A TESTEN
Az ezekre a csakrákra általában előírt meditációkat néha a testre, mint egészre vonatkoztatják, mint a The Yogatattva Upanishad-ból vett alábbi kivonatban is olvasható.
Öt elem van: föld, víz, tűz, levegő és éter. Az öt elemből álló test számára ötféle összponto-sítás van. Úgy mondják, hogy a lábfejtől a térdekig van a föld régiója; négyszögletes formájú, sárga színű és a La betű tartozik hozzá. A lélegzetet a La betűvel a föld azon régiója mentén vezetve (a lábfejektől a térdekig) és a négy-arcú, aranyszínű Brahmán kontemplálva, ott kell meditációt végezni...
A víz régiójáról azt jelentik ki, hogy a térdektől a végbélig terjed. A víz félhold formájú, fe-hér színű és a Va betű a bidzsája (magja). A lélegzetet a Va betűvel felfelé vezetve a víz régió-ján a jógi a négykarú, koronás fejű Nárájana istenen meditáljon, mint olyanon, aki tiszta kris-tályból van, narancsszínű ruhába van öltöztetve és romolhatatlan..
Úgy mondják, a végbéltől a szívig terjed a tűz régiója. A tűz háromszögletű, piros színű és bidzsája vagy magja a Ra betű. A Ra betű által ragyogóvá tett lélegzetet a tűz régióján felfelé emelve a jógi a háromszemű, a minden vágyat teljesítő, a déli Nap színű, a szent hamvakkal végig bekent, és a megelégedett arckifejezésű Rudrán meditáljon...
A szívtől a szemöldök-közig, úgymond a levegő régiója van. A levegő hatszögű formában van, fekete színű és a Ja betűvel ragyog. A lélegzetet a levegő régióján átvezetve a jógi a min-dentudó, a minden oldalon arccal rendelkező Íshvarán meditáljon...
A szemöldök középtől a fejtetőig terjedő részről azt jelentik ki, hogy az éter régiója; köralakú, füstszínű, és a Ha betűvel ragyog. A lélegzetet az éter régióján át felemelve a követ-kezőképpen meditáljon Szadáshiván: mint aki boldogságot hoz létre, aki bindu (csepp) formá-jú, aki Nagy Deva, aki éter formájú, aki tiszta kristályként ragyog, aki a felkelő, növekvő Hol-dat hordja a fején, akinek öt arca, tíz keze és három szeme van, aki kellemes tekintetű, aki minden fegyverrel fel van fegyverezve, aki minden dísszel el van látva, aki testének egyik felé-ben Umá istennő van, aki kész nagy kegyet adományozni, és aki minden oknak oka.
Ez részben megerősíti azt az elképzelésünket, hogy bizonyos esetekben azok az elvek, amelyek alapján meditálást ajánlanak, csupán emlékeztetés céljából vannak testrészekre alkalmazva, és nem az azon részekre való hatás közvetlen szándékából.
A CSOMÓK
A szív-lótusz központjában egy trikona, vagyis fordított háromszög van ábrázolva. Ez nem jel-lemző minden központra, csak a gyökér-, a szív- és a szemöldök-csakrára. Ezekben három különle-ges granthi, vagy csomó van, amelyeken át utazása közben a kundalininek át kell törnie. Az elsőt néha Brahmá csomójának nevezik, a másodikat Vishnuénak, a harmadikat Shiváénak. Ez a szimbo-likus kifejezésmód azt az elképzelést látszik hordozni, hogy az áthatolás ezeken a csakrákon külön-leges állapotváltozást von maga után, valószínűleg a személyiségtől a magasabb Énhez, és onnan a Monádhoz való eljutást, amely régiókról azt mondják, hogy ezek az aspektusok uralkodnak rajtuk. Ez azonban csak alárendelt vagy másodlagos módon lehet igaz, mivel azt figyeltük meg, hogy a szív-csakra a felsőbb asztrális szintről, a torok-csakra a mentális szintről kap benyomásokat, és így tovább. Az istenséget minden háromszögben, mint lingát ábrázolják, vagyis mint az egyesülés esz-közét. A ,,lámpa lángjaként" felfelé mutató Dzsívátmá (szó szerint ,,élő Én") az Ego, akit valószínű-leg azért ábrázolnak álló lángként, mert őt nem zaklatják az anyagi élet bajai, mint a személyiséget.
A MÁSODLAGOS SZÍV-LÓTUSZ
A második kis lótusz, amit pontosan a szív-csakra alatt ábrázolnak, szintén ennek a központnak egyik különleges jellegzetessége. Ezt az imádkozóra különleges hatással lévő, vagy a számára kije-lölt guru vagy isteni aspektus formáján való meditálás helyeként használják. Itt az odaadó drágakö-vek szigetét képzeli el, amelyen csodálatos fák vannak, és oltár az imádás számára, amit a The Gheranda Samhítá című műben az alábbiak szerint írnak le:
[A jógi] kontempláljon azon, hogy szívében nektár tengere van; hogy annak a tengernek a közepén van egy drágakövekből lévő sziget, amelynek még a homokja is gyémánt és rubin por. A sziget minden részén édes virágokkal megrakott kadamba-fák vannak; hogy közvetlenül e fák mellett - miként egy gát - egy sor virágzó fa van, mint például málati, malliká, dzsáti, keszara, csampaka, páridzsáta, és padma, és hogy azon virágok illata minden irányban, kör-ben szétterjedt. Ennek a kertnek a közepébe képzeljen a jógi egy szép kalpa fát, amelynek a négy Védát jelképező négy ága van, és tele van virágokkal és gyümölcsökkel. Rovarok züm-mögnek és a kakukkmadár szól. A fa alá képzeljen drágakövekből készült, gazdagon díszített emelvényt, arra ékszerekkel kirakott drága trónust, és azon a trónuson az ő különleges Istene ül, ahogyan azt a guruja tanította neki. Elmélkedjen azon a megfelelő formán, az Istenség dí-szein és eszközén .
Az imádó a képzeletét e szép jelenet létrehozására olyan élénken használja, hogy teljesen bur-kolózzon gondolatába, és arra az időre teljesen felejtse el a külső világot. Azonban ez a folyamat nem teljesen képzeletbeli, mivel ez a Mesterrel való állandó kapcsolat elérésének módja. Éppen úgy, mint amikor a halál után valaki számára a mennyei világban az emberekről előállított képeket azon emberek élettel töltik meg, úgy tölti meg a Mester a tanítványa által létrehozott gondolatfor-mát saját igazi jelenlétével. Ezen a formán át valóságos inspiráció és néha még oktatás is adható. Ennek érdekes példáját említette egy idős hindu úr, aki jógiként élt egy faluban Madras környékén, és aki elmondta, hogy ő Morya Mester tanítványa. Amikor az a Mester évekkel azelőtt Dél-Indiába utazott, meglátogatta a falut, ahol az említett ember élt. Ez az ember tanítványa lett a Mesternek, és azt állította, hogy nem veszítette el vele a kapcsolatot akkor sem, amikor az elment. Gyakran megje-lent neki, és egy benne lévő központon át oktatta őt.
A hinduk nagy hangsúlyt helyeznek a Guru vagy Mester szükségességére, és nagyon tisztelik őt, amikor megtalálják. Állandóan ismétlik azt a megállapítást, hogy a Mestert isteniként kell kezelni. A The Tejobindu Upanishad-ban ez olvasható: ,,Minden gondolat végső határa a guru". Fenntartják azon véleményüket, hogy még ha az Isteni Lény dicsőséges képességeire gondolnánk is, képzele-tünk még mindig a Mester tökéletessége alatt maradna. Mi, akik a Mestereket ismerjük, megértjük ennek igazságát. Tanítványaik a tudat minden várakozáson túl ragyogó és dicső magasságát találják bennük. Ez nem azt jelenti, hogy Istennel egyenlőnek veszik a Mestert, hanem azt, hogy az isten-ségnek az a része, amit a Mester megvalósított, túlragyog minden előzetes koncepciójukon.
A SZÍVBEN MEDITÁLÁS HATÁSA
A The Shiva Samhitá című mű a következőképpen írja le, hogy a szív-központon való meditálás milyen irányban fokozza a jógi eredményeit:
Mérhetetlen tudást szerez, ismeri a múltat, a jelent és a jövőt, tisztánhalló, tisztánlátó, és amikor csak akar, képes a levegőben járni.
Látja az adeptusokat, mint joginikat, ismeri az istennőket; megkapja a khecsarí-ként ismert hatalmat, legyőzi a levegőben mozgó teremtményeket.
Aki naponta meditál a rejtett Bánalingán, kétségtelenül elnyeri a khecsarí-nak nevezett pszichikai képességet (a levegőben mozgást), valamint a bhúcsari-t (szándéka szerint bejár-hatja az egész világot).
Nem szükséges a különféle képességek költői leírásait kommentálni, a tanulmányozó olvasni fog a sorok között. Azonban az ilyen kijelentésekben lehet valami szó szerinti jelentés is, mert Indiában sok csoda van, például a tűzön járók misztikus képessége, valamint egyes varázslók csodálatos hip-notikus adottsága, amint a híres kötéltrükköt és ehhez hasonlókat mutatják be.
KUNDALINI
A hindu jógikat, akik a ránk maradt könyveket írták, nem érdekelte különösebben a test fizioló-giai és anatómiai sajátossága, hanem meditálással és a kundalini felébresztésével voltak elfoglalva azért, hogy tudatukat magasabb szintekre emeljék. Ez lehet az oka, hogy a szanszkrit művekben keveset, vagy semmit sem mondanak a test felszínén lévő csakrákról, de annál többet említik a ge-rincben lévő központokat, és a kundalini azokon való áthaladását.
A kundalinit devinek vagy istennőnek írják le, aki a villámhoz hasonlóan fénylik, és aki a gyö-kér-csakrában alszik, kígyóként három és félszer rátekeredve az ott lévő szvajambhu lingára, mi-közben fejével elzárja a szushumna bejáratát. Semmit sem mondanak a mindenkiben működő erő külső rétegéről, azonban erre a tényre utal az a megállapítás, hogy még ha alszik is, ,,fenntart min-den lélegző teremtményt". (Arthur Avalon: The Serpent Power). Úgy is beszélnek róla, mint az emberi testekben lévő Shabda Brahman-ról. Shabda azt jelenti, szó vagy hang. Ezért itt a Logosz Harmadik aspektusára hivatkoznak. A világ teremtése folyamán ez a szó, úgymond négy fokozat-ban jelent meg. Feltehetően nem tévedünk nagyot, amikor ezeket a fokozatokat összefüggésbe hoz-zuk a mi nyugati felfogásunkkal a test, lélek és szellem három fokozatáról, valamint a negyedikről, ami az Istenivel vagy Össz-Szellemmel való egyesülés.
KUNDALINI FELÉBRESZTÉSE
A jógik célja a kundalini alvó részének felébresztése, és azt követően a szushumná csatornán va-ló fokozatos felemelkedésének előidézése. Erre a célra többféle módszert írtak elő, beleértve az aka-rat használatát, különleges légzési módszereket, mantrákat, különféle pózokat és mozdulatokat. A The Shiva Samhitá-ban erre a célra legjobbnak leírt tíz mudrá mindezen erőfeszítések egyidőben történő gyakorlását foglalja magában. Az egyik ilyen módszer leírásakor Avalon a kundalini belső rétegeinek felébredését a következőképpen írja le:
Akkor a test hőmérséklete nagyon intenzívvé válik, és kundalini azt megérezve, ugyanúgy ébred fel alvásából, mint a bottal megütött kígyó, amely olyankor sziszeg és kiegyenesedik. Azután belép a szushumnába. (The Serpent Power)
Azt is mondják, hogy egyes esetekben kundalinit nem csak az akarattal lehet felébreszteni, ha-nem baleset által is, például megütéssel vagy fizikai nyomással. Kanadából hallottam erre egy pél-dát. Egy hölgy, aki ilyen dolgokról semmit sem tudott, a házában leesett a pincelépcsőn. Egy ideig öntudatlanul feküdt, és amikor magához tért, azt vette észre, hogy tisztánlátó, mert képessé vált a mások elméjében lezajló gondolatokat leolvasni, és látta, hogy mi történik a ház minden helyiségé-ben. Ez a tisztánlátása állandóan megmaradt. Feltételezhető, hogy ebben az esetben a leesett hölgy a gerinc alapjára kapott ütést, pontosan olyan helyzetben és olyan természetűen, amely a kundalinit részleges működésbe hozta. De az is lehet, hogy más központot ösztönzött ilyen mesterséges mó-don.
A könyvek néha a csakrákon való meditálást ajánlják, a kundalini előzetes felébresztése nélkül. A The Garuda Purána-ból vett alábbi versek vélhetően erre utalnak:
Múladhárát, Szvádhisthánát, Manipúrakát, Anáha-tamot, Vishuddhit és Ádzsnát is úgy em-lítik, mint a hat csakrát. Rendben meditáljunk a csakrákban Ganeshán, Vidhin (Brahmán), Vishnun, Shiván, Dzsíván, a Gurun és a mindent átható Parabrahmanon.
Miután [a jógi] mentálisan az összes csakrában meditált, megingathatatlan elmével, a taní-tó útmutatásai szerint ismételje az Adzsapá-gájatrit.
Meditáljon a Randhrában, a megfordított ezerszirmú lótusszal, a Hamszában lévő áldott tanítón, akinek lótusz-keze megszabadít a félelemtől.
Úgy tekintsen testére, mint amelyet a Mester lábai-ból áramló nektárban mostak meg. Mi-után az ötféle módon imádkozott, boruljon le és énekeljen az Ő dícséretére.
Azután kundalinin úgy meditáljon, mint amely felfelé és lefelé mozog, mintha a három és fél tekeredésbe helyezett hat csakrát járná végig.
Azután a szushumnának nevezett helyen meditáljon, amely kimegy Randhrából. Így Vishnu legmagasabb állapotába megy.
A könyvek magyarázat helyett inkább csak utalnak rá, hogy mi történik, amikor a kundalini a szushumnán át felemelkedik a csatornán. A gerincre, mint Merudandára, Meru rúdjára hivatkoznak, ,,a teremtés központi tengelyére", ami feltehetően a testre értendő. A leírtak szerint abban van a szushumnának nevezett csatorna, azon belül egy másik vadzsriní, és azon is belül egy harmadik, amit csitrinínek hívnak, amely ,,vékony, mint a pókfonál". Arra vannak feltűzve, ,,mint bambusz-botra a csomók", a csakrák.
Amint a jógi meditáció közben az akaratát használja, a kundalini fokozatosan emelkedik fel a csitrinín. Egy erőfeszítésben nem fog nagyon messzire menni, azonban a következőben egy kissé tovább megy, és így tovább. Amikor a csakrák vagy lótuszok valamelyikéhez jut, átszúrja azt, és akkor az addig lefelé fordított virág felfelé fordul. A meditáció befejezésekor a jelölt a kundalinit ugyanazon az úton vezeti vissza múladhárába. Azonban néhány esetben csak a szív-csakráig hozza vissza, és ott kundalini belép abba, amit a csakra kamrájának neveznek. (Utalás A csend hangja I. töredékére.) Számos könyv hivatkozik arra, hogy a kundalini a köldök-csakrában honol. Átlagos embernél mi sohasem láttuk ott, azonban ez a megállapítás olyan emberekre vonatkozhat, akik már korábban felébresztették, és így valamiféle kígyótűz-raktáruk van a központban.
Elmagyarázzák, hogy amint a kundalini - a meditációk fentebb említett változatai során felfelé emelkedve - belép valamely csakrába, és azután elhagyja, látens állapotba vonja vissza (innen a laja kifejezés) annak a központnak a pszichológiai funkcióit. Mindegyik csakrában, amelybe belép, nagymértékben fokozódik az élet, azonban mivel a kundalini célja a legmagasabb elérése, tovább halad, amíg a legfelső központot, a szahaszrára lótuszt el nem éri. A szimbolika szerint ott urával, Paramashivával az egyesülés üdvösségét élvezi. Amint útján visszatér, mindegyik csak-rának visz-szaadja annak különleges képességeit, nagymértékben felfokozva azokat.
Mindez részleges transzfolyamatot ír le, amibe a mélyen meditáló szükségszerűen belemerül, mert ha minden figyelmünket valamely fennkölt tárgyra összpontosítjuk, arra az időre megszűnünk tudomást venni a körülöttünk lezajló hangokról és látványokról. Avalon megemlíti, hogy általában évekbe telik, amíg a gyakorlat megkezdése után sikerül kundalinit a szahaszrára központba vezetni, bár kivételes esetekben ezt rövid idő alatt is sikerül megtenni. Gyakorlattal könnyebben megy, ezért egy hozzáértő, amint mondják, egy órán belül fel tudja emelni, és le tudja szállítani a shaktit, bár teljesen szabadságában van akarata szerinti ideig a korona-központban maradni.
Egyes írók szerint, amint a kundalini a testben felemelkedik, az a rész, amelyen túlhaladt, lehűl. Ez kétségtelenül így van, amikor a jógi hosszú időre megy transzba, azonban nem így van ennek a képességnek a szokásos alkalmazásakor. H.P. Blavatsky A titkos tanítás című művében említi egy jógi esetét, akit Kalkutta közelében egy szigeten a végtagjai köré nőtt gyökerek között találtak meg. Hozzátette, hogy a gyökerek szétvágásával kellett őt kiszabadítani, és abban a túlzott igyekezetben, hogy felébresszék, annyira károsították a testét, hogy a jógi belehalt. Említ egy jógit Allahabad kö-zelében is - aki általa jól megértett okokból - ötvenhárom évig maradt ülve egy kövön. Cselái vagy tanítványai minden éjszaka megmosdatták a folyóban, és napközben a tudata néha visszatért a fizi-kai világba, ahol azután beszélt és tanított.
KUNDALINI CÉLJA
A Shatchakra Nirúpana befejező versei az alábbiak szerint szépen írják le kundalini útjának eredményét:
A Devi, aki Shuddha-szattva, áthatol a három lin-gán, és elérve mindhárom lótuszt, ame-lyeket a brahma-nádi lótuszokként ismernek, ott teljes fényében ragyog. Azt követően a fino-mabb állapotában villámkánt ragyogva és finoman, mint a lótusz rostja, az izzó lánghoz ha-sonló Shivához megy, aki a legfelső Üdvösség, és azonnal létrehozza a felszabadulás üdvös-ségét.
A szép kundalini a Para-Shivából kibocsátott tökéletes vörös nektárt issza, és a kula útján visszatér onnan, ahol az örök és transzcendens üdvösség teljes dicsőségében ragyog, és belép a múladhárába. Az elme állandóságát elért jógi felajánlást (tarpanát) tesz Ishtadevatának és a hat csakrában lévő Devatáknak, Dákinínek és másoknak az égi nektár azon folyamával, amely Bráhmánanda edényében van, és amelyről a guruk hagyományai közvetítésé vel nyert tudást.
Ha a jógi, aki guruja lótusz-lába iránt odaadással van, zavartalan szívvel és összpontosí-tott elmével olvassa el ezt a művet, amely a felszabadulás legfelsőbb forrása, hibátlan, tiszta és a legtitkosabb, akkor elméje biztonsággal fog Ishtadevatája lába előtt táncolni.

KÖVETKEZTETÉS
Hozzánk hasonlóan a hinduk azt tartják, hogy a laja jóga eredményeit minden jógarendszer mód-szerével el lehet érni. India hét (bölcseleti) iskolájában és a nyugati tanulmányozók között mind-azok, akik helyesen értenek, az emberi törekvések legmagasabb céljait igyekeznek elérni, azt a sza-badságot, amely magasabb, mint a felszabadulás. Magasabb, mert nemcsak az istennel való egyesü-lést foglalja magában a minden földi megnyilvánuláson túli birodalmakban, hanem a minden tudat és energiaszinten meglévő azon képességeket is, amely az embert Adhikári Purushává teszi. Ez azt jelenti, hogy az isteni szolgálatban válik tisztségviselővé vagy munkássá a küszködő embermilliók felemelésében, a mindannyiunkat váró dicsőség és boldogság felé.
OM, AIM, KLIM, STRÍM


Charles Webster Leadbeater
1847-1934


Leadbeater normann ősei a XIV. században költöztek Angliába, neve a francia Le Battre (építő) családnevet tükrözi. Tizenkét éves volt, amikor családjával Angliából Dél-Amerikába költözött, ahol apja egy vasúttársaság elnökeként dolgozott. Öccsét az indián bennszülöttek kegyetlen módon megölték. Londonba való visszatérésük után apja meghalt, és a család anyagi összeomlása után Leadbeater nem folytathatta tanulmányait az oxfordi egyetemen, hanem hajózási, vasúti és bank-tisztviselőként dolgozott.
1876-ban az anglikán egyház szolgálatába lépett. Okkult érdeklődését már gyermekként felkel-tették az apja által otthonukban megrendezett pszichikai bemutatók. A természetfölötti, a szellemvi-lág iránti érdeklődése és kíváncsisága továbbra is erősen arra késztette, hogy megválaszolatlan kér-déseire válaszokat keressen. Így ismerkedett meg a korszak jellegzetes irányzatával, a spiritizmussal is. 1883-ban kezébe került A.P. Sinnett: Az okkult világ c. könyve, azt elolvasva azonnal jelezte belépési szándékát a Teozófiai Társulatba, ahova 1884-ben vették fel.
Miközben maga is ismerkedett a teozófiával, számtalan érdeklődői levélre válaszolt, könnyed, közérthető stílusban kommunikálta a teozófia eszméit. Óriási lépést jelentett az életében, hogy ta-lálkozott Blavatskynéval, és hallgatva belső hangja iránymutatására, Leadbeater gyökeresen meg-változtatta egész addigi életét: mindent - vallást, egyházat, munkát odahagyva Indiába utazott, hogy tanítvány lehessen, és képességeit gyorsított ütemben fejleszthesse a Mesterek iránymutatásával. Később Olcottal, a Társulat társelnökével Burmába utazott, ahol előadásokat tartott a teozófiáról. Adyarba való visszatérte után a Társulat nemzetközi titkáraként a nemzetközi levelezést bonyolítot-ta, valamint a Társulat folyóiratát, a The Theosophist-et menedzselte. Ennél lényegesebb volt az a munka, azok az erőfeszítések, amelyeket pszichikai képességei felébresztése ill. kifejlesztése érde-kében tett napról napra, kitartó gyakorlással.
1886-89 között Ceylonban élt buddhista teozófusok között. Majd visszatért Angliába, ahol újság-írásból és leckeadásból élt, teozófiai előadásokat tartott, és megírta első könyvét az asztrálsíkról. Megismerkedett Annie Besant-tal, aki akkor csatlakozott a Társulathoz, és később annak elnöke is lett. Néhány év múlva közös teozófiai kutatásokat kezdtek a reinkarnáció konkrét eseteiről, teozófusok előző életeit tárták fel, vizsgálták a Föld okkult történelmét, a letűnt fajok és civilizációk történetét, az állatból az emberbe való felemelkedést, az egyéniesülést. Vizsgálták a Naprendszert, az atomokat, az elemek struktúráját - mikro- és makroszintű kutatásokat végeztek tisztánlátó mód-szerekkel, egymás megállapításait kontrollálva. Kutatták az emberi elme működését, a gondolat-formákat. Ez a közös munka évtizedeken át folytatódott.
1897-től Leadbeater cikksorozatban fejtette ki nézeteit a gyermekekről. Hitt abban, hogy a gyermekekre úgy kell odafigyelni, mint egyénekre, akiknek jogaik vannak; és nemcsak fizikai, ha-nem pszichikai formálásuk, belső fejlesztésük is fontos szülői-nevelői feladat. A gyerekekkel Leadbeater a teozófiai alapelvek alapján foglalkozott, és ifjúsági kört szervezett a számukra a Tár-sulaton belül. A viktoriánus Anglia légkörétől eltérő, modern szellemben nevelte őket, és ez komoly támadásokra szolgáltatott okot vele szemben.
1900-ban Leadbeater Amerikába utazott, előadókörútján végiglátogatta az USA nagyvárosait, ahová özönlöttek az emberek. Népszerűsége magasra szárnyalt, mindenki lenyűgözve állt mély tu-dása előtt. Nyugat-Európában hat hónapos előadókörúton járt, majd újabb előadássorozatra hívták meg Chicagóba, előadókörútja 2 és fél évig tartott Amerikában. A termek szinte túlcsordultak, ahol előadott, hatására sokan kérték felvételüket a Társulat soraiba. Közben fáradhatatlanul ontotta a publikációkat, volt olyan év, amikor öt-hat könyve is megjelent okkult kutatásaiból, előadásaiból. Írt többek közt a csakrákról, a halálról, a halál utáni életről, a természetszellemekről, a keresztény egyházi szertartások szellemi hátteréről, a dolgok rejtett oldaláról. Írásait sok nyelvre fordították le.
Előadókörútját Ausztráliában folytatta, ahova többször is visszatért, majd 1914-től állandó rezi-denciáját is Sydneybe tette át. 1916-tól aktívan bekapcsolódott a szabadkőműves mozgalomba, részletesen kutatta jelképeit, szertartásait és rejtett oldalát, kutatási eredményeit könyvben tette köz-zé. Hamarosan a szabadkőművességben elérhető legmagasabb beavatási szintre emelkedett. 1919-től figyelme a szabad katolikus egyház felé fordult, pappá szentelték, két év múlva püspökké, majd 1923-tól haláláig az egyház vezető püspöke volt. Az egyház megalapítójával, J.I. Wedgewood-dal együtt dolgozták ki az egyház szertartásrendjét, tanításait és himnuszait. Ebben az időszakban jelent meg több írása is, amelyek a kereszténység különböző aspektusait vizsgálták. 1924-ben Annie Besant-tal együtt Ausztráliában létrehozta a Teozófiai Társulat második spirituális központját.
1927-től a Világanya szerepét és az emberi fejlődésben betöltött helyét vizsgálta. Szakítva azzal a hagyománnyal, hogy korábban csak fiúkból álló tanulócsoportokat szervezett maga köré, utolsó csoportja hét jávai tizenéves lányból állt, akiket a Világanya munkájának segítésére, az anyaság szentségének propagálására készített fel.
1929-ben visszaköltözött Adyarba, majd 1930-ban utolsó európai körútján vett részt, ahol min-denütt tisztelettel fogadták. Utolsó éveiben visszatért az okkult kémia tanulmányozásához, és a szá-zad eleje óta felfedezett új elemeket vizsgálta. 1934 elején halálos betegen elindult vissza Ausztráliá-ba, sokak véleménye szerint ott akart meghalni. Megérkezése után néhány nappal, 87 évesen súlyos cukorbetegsége végzett vele.
A Nemzetközi Teozófiai Társulat vezető alakja volt. Sosem voltak szabvány-gondolatai, ezért működésének hatását is sokan sokféleképp ítélték meg: voltak, akikben kétkedést keltett, vagy aki-ket megosztott Leadbeater kétségkívül nagyon magas szintű, de többek számára szokatlan látás-módja, mások az egekig magasztalták, a világ legnagyobb tisztánlátójának tartották és okkult képes-ségei miatt szinte ,,élő Istenként" tisztelték.

 
 
0 komment , kategória:  Villás Béla  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2014.08 2014. Szeptember 2014.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 147 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 46
  • e Hét: 172
  • e Hónap: 2218
  • e Év: 24621
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Online Póker, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2010 TVN.HU Kft.