Regisztráció  Belépés
navaratna.blog.xfree.hu
Tárd ki a szived és a világ is kitárul előtted.-) Bodré Anikó
1967.08.16
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
Egy cherochi-indián nagypapa..
  2009-07-23 22:15:55, csütörtök
 
  Egy cherochi-indián nagypapa magyarázza unokáinak, hogy milyen is az élet.

- Viaskodás folyik bennem... Kegyetlen viaskodás, ahol két farkas veszekszik - mondta. Az egyik farkas a félelmet, a haragot, az irigykedést, a szomorúságot, a sajnálkozást, a kapzsiságot,a gőgöt, az önsajnálatot, a bűnt, haragot, az alacsonyabbrendűséget, a hazugságokat, a büszkélkedést és a felsőbbrendűséget testesíti meg.


A másik pedig az örömet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a testvéri osztozást, a szerénységet, az alázatot, a kedvességet, a jószívűséget, a barátságot, az együttérzést, a bőkezűséget, az igazságot, a könyörületességet és a hitet.


Ugyanilyen viaskodás folyik bennetek is, meg mindenki másban.


A gyerekek elgondolkoztak ezen egy kis ideig, majd az egyik megkérdezte:
- Nagypapa, melyik farkas fog győzni?


- Az, amelyiknek enni adsz - válaszolta az öreg csendesen.
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Ki vagy?
  2009-07-23 20:10:01, csütörtök
 
  Ki vagy?

Nem arra vagyok kíváncsi, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni a szíved vágyakozásával.

Nem az érdekel hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért, vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, megérintetted-e már szomorúságod középpontját,
és ejtett-e sebet rajtad árulás valaha az életben.

Azt akarom tudni, képes vagy-e együtt élni a fájdalommal,
az enyémmel vagy a tieddel,
és a további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.

Az érdekel, tudsz-e vadul táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
átjárjon tetőtől-talpig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
hogy legyünk realisták és emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, mersz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz légy önmagadhoz, és el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha éppen nehéz napod volt, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.

Azt akarom tudni, képes vagy-e együtt élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tieddel, mégis megállni a tó partján,
és azt kiáltani az ezüst holdnak: " Igen! "

Nem az érdekel, hol élsz, és mennyit keresel.
Azt akarom tudni, fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal, kétségbeeséssel teli éjszaka után,
és fáradtan, csontjaidig összetörten, ellátni a gyerekeket?

Nemcsak arra vagyok kíváncsi, ki vagy és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.

Nem az érdekel, hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, mi tart meg legbelül,
amikor minden egyéb már összeomlott.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban is...

Oriah Hegyi indián
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Az inkák földjén
  2009-07-05 19:45:57, vasárnap
 
  Magyar László nyomában I.
Az inkák földjén
Magyar Lászlónak, a XIX. század legnagyobb magyar Afrika-kutatójának
tudományos munkássága - korát messze megelőzve -
az afrikai történelem, társadalmi intézmények és kultúrák
olyan új összefüggéseit tárta fel, amelyek irányt jelölhettek volna ki a korabeli Afrikakutatásoknak, ha műve nem magyar nyelven jelenik meg.

A talján földről Szombathelyre származott Zanelli fűszeres házában 1818. november 13-án keresztelőre készülődtek. A szolgálóleány, Horváth Anna fiúgyermeket szült. A kis jövevény hajnalban érkezett, de olyan vézna csecsemő volt, hogy a vallásos fűszeres jónak látta mielőbb keresztvíz alá tartani. Mivel az apa ismeretlen volt, az újszülöttet anyja családi nevén anyakönyvezték: ,,Horváth László, törvénytelen".

A törvénytelen Horváth László
születési bejegyzése (13. számú)



Kegyelemkenyéren
Miközben mindenki a kisfiú életét féltette, az anya, a makkegészségesnek látszó parasztlány halt meg röviddel a szülés után. Valószínűleg gyermekágyi láz vitte el. Az árván maradt kisfiút anyai nagyanyja vette gondjaiba, de erejéből csak annyira tellett, hogy megossza unokájával az adakozásokból gyűjtött falatokat.
A legnagyobb szükség idején, mikor az idős asszony haldoklott, megjelent az apa. Nem valami vándorlegény vagy csavargó volt, mint sokan vélték, hanem igazi úriember, a Festetics grófok tiszttartója, az Európa-hírű keszthelyi főiskola tanára, Magyar Imre.
A gazdatiszt a gyermeket Dunaföldvárott élő özvegy édesanyjánál helyezte el, ő maga pedig a távoli Hont megyébe utazott, hogy a nagymányoki birtokot irányítsa. A kis Horváth László nyiladozó értelmét ismét egy idős asszony alakította. Nem csoda, hogy a gyermekből mindenkitől elzárkózó, félénk fiú lett. Magányát testi hibája, kancsalsága is növelte.
A fiú legszívesebben a földvári Várdombon töltötte napjait. A ,,török torony" tövében ábrándozott egy távoli világról - minthogy a közeli nem fogadta be. Apja családja, melyben egyre születtek a törvényes féltestvérek, idegenként kezelte Horváth Lászlót még akkor is, amikor már gimnazista volt a nagy hírű kalocsai intézetben. Családi helyzetét mindennél beszédesebben jellemzi az iskola anyakönyve, melyben az apa ,,tutor"-ként, vagyis gyámként szerepel.
Szombathely
régi látképe

Horváth Lászlónak édesapja talán akkor adta az egyetlen ajándékot, amikor a ,,zabigyereket" nevére íratta. A család azonban továbbra sem fogadta be. A mellőzött fiúnak egy diploma megszerezésére jó lehetőséget kínált az akkor létesített fiumei Tengerész Akadémia. 1842-től három éven át járta a világtengereket, majd 1845-ben váratlanul katonai karrier lehetősége bontakozott ki előtte. A La Plata köztársaság néven emlegetett Argentína államelnöke jól képzett tengerésztiszteket keresett Uruguayjal kirobbant háborújához. Magyar László egy Brazíliában élő honfitársa támogatásával elnyerte a flottahadnagyi rangot és az argentin állampolgárságot. ,,Édes Atyám! - írta e sikeréről Magyar László. - Soha nem éreztem nagyobb örömet, mint a midőn először látám ragyogni vállaimon a díszes arany vály rojtokat, de nem csoda, hiszen már gyermekkori álmaimat látám beteljesedni."
A dicsőség árát csaknem életével fizette meg. Az argentin flotta az egyesült uruguayi-angol-francia hajóhad fogságába esett, s Magyar Lászlót is halálra ítélték. Gyötrelmes napokat töltött el a siralomházban, míg végre egy francia hajóparancsnok vallomásából bebizonyosodott ártatlansága. A háború végéig Maldonado külvárosába internálták. E szegénynegyedben pénz, munka és remény nélkül napi megélhetési gondokkal küzdött.

A
dunaföldvári
,,török torony"

Hadihajó
a XIX.
századból

A tudós társaság közömbös maradt
A zsákutcából kínálkozott egy kiút: eljutni az inkák hajdani birodalmában, és annak tudományos feltárásával hírt és elismerést szerezni hazájának és önmagának. Ismerte a bennszülött nyelveket, ráadásul a spanyolt, a portugált és az angolt is, s a tengerésztisztnek a térképészeti, helymeghatározási műveletek sem okoztak gondot.
Egyetlen dolog hiányzott egy sikeres expedícióhoz: a pénz. Ennek elnyerését a Magyar Tudós Társaságtól remélte.
Magyar László egy esztendeig dolgozott a kutatóút tervének részletes leírásán, s 1846. június 2-án postára adta a Magyar Tudós Társaság címére. Tervezetéhez egy levelet is mellékelt Széchenyi István ,,Fő Méltóságú a Nagyon tisztelt Gróf Úr" részére. A levélben megemlékezett Széchenyinek a tudomány és a haza felvirágoztatásáért tett nagybecsű szolgálatairól, majd,
ismertetve tengerészpályájának főbb állomásait, két kérést terjesztett a gróf elé. Az első az volt, hogy beadványát ,,a szokott formalitással" maga terjessze az Akadémia testülete elé. E kifejezés mögött - kimondatlanul - tervének pártfogását kérte. Abban bízott, hogy aki az előterjesztést vállalja, ajánló véleménnyel szokta a tervet döntésre bocsátani.
Másik kérését is közvetett módon fogalmazta meg: ,,A pénzbeli subsidium a melyet a Főméltóságú Magyar Tudós Társaságtul vállalatom kivitelére kérek, az utazásra ugyan ezen tartományokon keresztül elég; de (a mi szinte kívánatos volna) a természeti ritkaságok példányai megszerzésére és azoknak által szállítására gyéren jut." Udvarias és tartózkodó kérelem volt ez, Széchenyi azonban Magyar tervezetét nem ,,a szokott formalitással", hanem minden személyes állásfoglalást mellőzve küldte tovább Szent Mihály napján az Akadémia titkárának.
A hivatali szempontból szabályos és korrekt kísérőlevél az ügy iránti teljes közömbösséget fejezte ki, a döntéshez semmi útbaigazítást nem nyújtott a testületnek.
,,Tekintetes Úr!
Magyar Lászlónak, ki ezelőtt, mint előadja, a dél-amerikai argentinai confoederationál mint flotta-hadnagy szolgált, a magyar tudós társasághoz intézett, s ide mellékelt kérelmét, melyben magának a dél-amerikai tartományokban teendő tudományos utazásra pénzbeli segedelmet nyújtani esedezik, Tekintetes Úrnak mint az említett társaság titoknokának tárgyaltatás végett ezennel áttévén, megkülönböztetett tisztelettel maradok Tekintetes Úr kész köteles szolgája
g. Széchenyi István
Pest, sept. 29. 1846." - szól a levél.

Az Akadémia titkári tisztét ekkor még néhány hétig Scheidel Ferenc töltötte be. A titkári hivatalhoz 1846. október 2-án érkezett meg Magyar László beadványa Széchenyi kísérőlevelével együtt. A folyamodványt az egy hónap múlva, november 4-én összeülő kisgyűlés tárgyalta. Ennyi idő igen kevés ahhoz, hogy a javaslat tudományos értékét komolyan mérlegeljék, és a javaslattevő személyéről bővebb adatokat szerezzenek be. Az akadémiai hivatalos iratanyagban semmi nyomát sem leljük annak, hogy az ügy referálására szakembert jelöltek volna ki. Így, ajánló- vagy szakvélemény hiányában látott hozzá az akadémiai testület - melyben egyébként egyetlen geográfus sem volt - egy leköszönő tisztviselő által előterjesztett ügy, a Dél-Amerika tudományos feltárására tett javaslat tárgyalásához. ,,Olvastatott Gróf Széchenyi István ő Excellentiájának levele, mely mellett Magyar Lászlónak, az argentinai confoederatiónál volt flotta-hadnagynak folyamodását tárgyaltatás végett által küldi; továbbá olvastatott maga a kérdéses folyamodás is, melyben Magyar László a dél-amerikai tartományokban tudományos utazást tenni ajánlkozik, bőven előadván azon indítóokokat, melyek e vállalkozásra bírják, úgy szinte a' teendő útnak két rendbeli tervezetét, ‘s e' célra az akadémiától három év lefolyása alatt fizetendő, mintegy tizenkét ezer pengő forintnyi segedelmet kér. Határozat: Az akadémiai pénztár állapota illy tetemes segedelmezést teljességgel nem engedvén, ez a' folyamodónak, hazája és a' tudomány iránt nyilvánított buzgalmának méltánylása mellett válaszképen megíratni rendeltetett."
Az elutasítás szinte törvényszerű volt, ráadásul felmerülhetett a gyanú Magyar László hazafiúi érzésének őszinteségével kapcsolatban is, arra gondolva, hogy szorult helyzetéből az Akadémia pénzével próbál kilábalni.

Irány Afrika!
Magyar László jól ismerte a dél-amerikai térségekben a XVIII. század folyamán kutató magyarok, elsősorban tudós szerzetesek eredményeit, és igyekezett ezeket expedíciója előkészítése során felhasználni. Ily módon nem első, úttörő vállalkozásnak tekintette tervezett útját, hanem a dél-amerikai magyar kutatóiskola folytatásának, amely megvalósulása esetén a magyar kutatási eredmények betetőzése lehetett volna. Dél-amerikai expedíciós tervébe ugyanis valamennyi olyan tudományos kérdés vizsgálata bekerült 1846-ban, melyeket csak fél évszázaddal később, elsősorban Karl Steinen expedíciói oldottak meg.
Magyar László két útvonalon tervezte végigjárni Dél-Amerika ismeretlen térségeit. A nyitott szárú ollóhoz hasonló utak közös pontja Peru fővárosa, Lima volt, s a megjelölt vonalon öt ország ismeretlen térségeit kívánta bejárni. Tervezetében kiemelten szerepel az Amazonas folyásának feltérképezése és az ősi indián kultúrák anyagi és szellemi emlékeinek összegyűjtése. Tervezetében fontos helyet foglaltak el a részletes föld- és néprajzi kutatások, ,,a föld abroszának elkészítése és az ott élő népek életének, szokásainak és múltbéli emlékeinek leírása és összegyűjtése a magyarhoni ritkaságtár (múzeum) számára".
Az expedíciós terv a benne közölt adatokkal bármely kétkedőt meggyőzhetett arról, hogy rendkívül gondos előkészítés után olyan hozzáértéssel készült, melyhez hasonlóval ekkoriban a döntéshozatalra jogosult, nagyobbrészt szépirodal-
mi alkotókból álló akadémiai testület ritkán találkozott. Így eshetett meg, hogy a Dél-Amerika tudományos megismerése szempontjából oly jelentős tanulmánynak még tudománytörténeti értékeit sem ismerték fel. A kéziratot irattárba helyezték, arra sem méltatva, hogy a Tudós Társaság folyóiratában, az Akadémiai Értesítőben közreadják; úgy legalább írásban értesült volna a tudományos világ arról a kísérletről, melynek megvalósítását a szegénység - vagy talán a bizalmatlanság - nem tette lehetővé.
A tudományos tervezet csak fél évszázad múltán került elő az akadémiai levéltár mélyéről. Akkor, midőn a világ lelkesen ünnepelte azokat a tudományos eredményeket, melyeket a század utolsó évtizedeiben Karl Steinen és kutatótársai elértek, a Budapesti Szemle egy 1895. évi számában Bárczay Oszkár gondozásában megjelent Magyar dél-amerikai útiterve. A közlemény ,,megmutatta a művelt világnak", hogy a századvég ünnepelt kutatói az ismeretlen földrész azon ösvényein szerezték új ismereteiket, melyeket fél évszázaddal korábban egy ,,pénz és taps nélkül" a világban kallódó magyar tengerésztiszt jelölt ki és járt végig gondolatban.
A Magyar Tudós Társaság elutasító végzésének kézhezvételét követően Magyar Lászlónak kenyérkereset után kellett néznie. A brazíliai kikötőkben megforduló hajósoktól hallotta, hogy az afrikai Kalabár állam ura európai tengerésztiszteket keres flottájához. Magyar László lemondott hát dédelgetett álmáról, Dél-Amerika tudományos feltárásáról, lemondott kéziratáról is, amely nemcsak első tudományos munkája volt, hanem egyben az első magyar nyelvű történeti forrás is Dél-Amerika ismeretlen térségeinek felkutatásáról, s az első hajóval elindult Fekete-Afrika partjai felé.

Dr. Krizsán László
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Hamvas Béla:Az indián mese
  2009-06-26 17:26:20, péntek
 
  Az indián mese

(részlet a Scientia Sacra című esszékötetből)



1.

Az indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed és fonni kezd. Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel, megáldja és így szól:

,,Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú életet kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe fog jutni, s azt fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben megvilágosodik. Úgy legyen!"

Amit az indián mese mond, s amit a szent könyvekben és az őskori mestereknél csaknem szó szerint mindenki megtalálhat, az olyan határtalanul egyszerű, hogy az embernek csodálkoznia kell, amiért akadt korszak és emberiség, amely már nem érti. Mit jelent az, hogy az indián asszony a kosarat ,,az indiánok nemzetségéért" fonta? Mit jelent az, hogy valahány asszony kosarat fon, annak az egy, ez az első eszébe fog jutni? Mit jelent az, hogy ,,csak az ügyesekért tette"? S végül mit jelent az, hogy ,,ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben meg fog világosodni"?

Az indián asszony a folyópartra ment és fűzfavesszőből kosarat font. Az első asszony, aki először szedett fűzfavesszőt és először fonta meg az első, a legeslegelső kosarat. Soha azelőtt a világon ilyesmi, mint fűzfavessző kosár, nem volt. Valami új keletkezett; mint kívánság és lehetőség régen lappanghatott: mert mibe tegyék a gyümölcsöt, mibe gyűjtsék a leveleket, miben hordozzák a csecsemőt, miben tartsák a kenyeret? A kosár megvolt valahol. Mint ahogy az élet segítségére való minden eszköz valahol megvan, és minden igazság és szépség valahol megvan, csak nincs megvalósítva: nincsen áthozva ide, az anyagi természetbe. A kosár kezdettől fogva megvolt, mint a gőzmozdony, a zsebóra, a repülőgép, a csizma, az étkezőkocsi, ahogy megvolt és megvan valahol a béke, a rend, az öröm, a szépség, a világosság, a türelem, a tudás. Van birodalom, ahol a tárgyak és a dolgok és a gondolatok megvannak. És a világra mindig döntő jelentősége van, ha abból a birodalomból sikerül valakinek valamit áthozni, akár gondolatot, akár eszmét, akár igazságot, akár tudást, akár gőzmozdonyt, akár fűzfa kosarat. Az első kosár megfonása az emberiség egyetemes ügye. ,,Az indiánok nemzetsége?" Igen. Ezenkívül a négereké, az eszkimóké, az araboké, a kínaiaké. S valahány kosár van a világon, mind emlékszik a legelsőre, arra, amit az indián asszony a folyó partján font. Ez az őskosár; az asszony megrendülve a földre teszi, eléje térdel és megáldja. Imádkozik hozzá, mint egy istenhez.

Még érzi rajta annak a birodalomnak a harmatát, amelyből leszállt. Ez az első kosár még valószínűtlen, csodálatos, mint az első gondolat, az első gőzgép, az első kőbalta.

,,Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben meg fog világosodni." Kitörölhetetlenül beleírta magát az emberi sorsba: ez az asszony, aki az első kosarat fonta, s ahogy millió kosár van a földön, mind neki tartozik. Azóta a kosarak elárasztották a földet, s alig van közönségesebb tárgy, mint a fűzfa kosár. De elárasztotta a földet a gőzgép, a zsebóra, a csizma, a gyapjúszövet, a kés, a tükör is. Minden tárgynak az a története, ami a kosáré. Valaki volt, aki abból a birodalomból, ahol minden megvan, áthozta. Mint mondják: megvalósította. Másképpen: feltalálta.

Itt kezdődik az, ami a mesében a legfontosabb. Minden tettnek egyetemes jelentősége és következménye van. Nemcsak a gőzgép feltalálása, nemcsak a nagy gondolatok feltalálása, nemcsak a kosár megfonása hoz át valamit a láthatatlan birodalomból. Ezek a feljegyzésre méltó döntő alkotások. Minden tett hoz át valamit a láthatatlan birodalomból, mert minden tett valaminek a megvalósítása, és minden tett realizálás és minden tett feltalálás rokonságot tart a gépek feltalálásával, az igazságok kimondásával és a kosár megfonásával. Nincsen olyan jelentéktelen mozdulat és gondolat, amelynek hatását a világegyetem legtávolabbi sarkában is ne éreznék. Minden tettnek egyetemes világjelentősége van. Egyetlen, a tengerbe dobott kavics a világ életének tökéletesen új irányt szab, és minden lélegzetvétel módosít a világ életén valamit, akármilyen keveset. Minden tett valamilyen szellemi valóság realizálása és olyat hoz, ami azelőtt nem volt, csak lappangott mint kívánság és lehetőség. Egyetlen gyufaszál elégetése is ,,az indiánok nemzetségéért" történik. A nagy tettek az egész emberiségért, s egyszer s mindenkorra tétettek meg; de minden tett, legyen az mégoly kicsiny, világjelentőségű.

2.

,,Teljesen elég - szól Clemens Alexandrinus -, hogy egyetlen ember hallotta volt a szirének énekét, és teljesen elég, hogy egyetlen ember volt, aki a Szfinxnek válaszolt." Vivekánanda azt mondja, ha valaki magányos hegységben, barlangba falazva nagy igazságot gondol el és a következő pillanatban meghal, az igazság kilép a halott fejéből, kilép a befalazott barlangból, elhagyja a magányos hegységet, és az egész világon elterjed.

Az indián mese ugyanazt mondja, amit a szent könyvek tanítanak és amit az archaikus mesterek tudnak. A primitív népek magas őskori szellemiségek maradványait őrzik, néha felismerhetetlen, elkorcsosult alakban, néha elég tisztán. A mese ezúttal kezdetlegesen, néhány szóban, anélkül, hogy szavainak jelentőségéről sejtelme is lenne, az emberi tevékenység metafizikáját elmondja. Elmondja, hogy minden tevékenység szellemi erőt realizál, s éppen ezért minden tevékenységnek világjelentősége van. Minden emberi tett értelme az, hogy az egész emberiség nevében és az egész emberiségért, minden korszakért, minden népért teszi visszavonhatatlanul. Minden tett olyan nyom és bélyeg, amely letörölhetetlen, s amelyet a tett elkövetése pillanatától a világ arca megőriz a dolgok örökkévalóságáig.

Vannak nagy tettek, mint a kőbalta, a gőzgép felfedezése, az első kosár megfonása. Vannak kis tettek, mint egy ház megépítése, egy síp megfaragása; vannak önkéntelen megnyilatkozások, mint a lélegzetvétel, s az, hogy az ember a szúnyogot éjszaka, ha a fülébe muzsikál, elhajtja. Van játékos és gondtalan tett, ha egy kavicsot a tengerbe hajít, vagy füttyent, vagy virágszálat tép le. De nincsen egyetlen kicsiny tett sem, amely ne az egész emberiség nevében, minden idő számára, egyszer s mindenkorra és az egész emberiségért történne meg. Minden tett visszhangot kelt a világban, s e visszhang a világegyetemben évezredekig szól és nem hal el soha.

A mese értelme a következő: az ember nem gondolhat álmában sem egyetlen képet, vágyat vagy célt, amelyre az egész világ meg ne zendülne; nem teheti karját keresztbe, s nem törhet le ágat a bokorról, hogy a világ alakulásába ne avatkozna bele. A tett minden esetben valami teljesen újat hoz, valami láthatatlant tesz láthatóvá, valami kiszámíthatatlant tesz érzékelhetővé. Minden tevékenység áttörés a szellemvilágba, s a szellemvilágból valamely valóságnak az anyagi természetbe való belehajítása. A tett ősképe és ősértelme Prométheusz tevékenysége, aki a tüzet az égből lehozta. Minden tevékenység legalább kicsiny szikrát hoz le az égi tűzből. A tevékenység metafizikai értelme az, hogy minden tett a szellemvilág és az anyagi természet között új viszonyt teremt, új kapcsolatot nyit meg, új lehetőséget nyújt és új összeköttetés alapját veti meg.

3.

A mese azonban itt nem áll meg. Tudja, hogy az első kosár megfonása olyan tett, amely számtalan kosár megfonásában elmúlhatatlanul él tovább számtalan asszony fejében, akinek ez az első kosár eszébe jut, amikor a hajnal földereng. A mese tudja, hogy minden tevékenység szellemi valóság realizálása, és minden tett emlékszik az elsőre, Prométheusz tettére, aki az égi tüzet lehozta. A világ azóta a tevékenység tüzében ég, mert a tevékenység nem egyéb, mint újra és újra utat nyitni a szellem tüzének, hogy a földre jöjjön és az anyagi természetet áthassa.

Van azonban a mesének egy különös mondata: ,,De ne higgye senki - szól -, hogy ezt mindenkiért tettem. Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak."

Az első pillanatra úgy tűnik, mintha ráolvasás lenne: az asszony a kosár előtt térdel és varázsigét mond. Kosarát csak az ügyes asszonyok számára fonta meg. Az ilyen szavak megtévesztőek. Mintha az asszony az emberiséget kettéválasztaná: azokra, akikre a kosarat bízza, s azokra, akiktől a kosarat megvonja. Jók és rosszak, ügyesek és ügyetlenek, szépek és csúnyák.

Lépésről lépésre a mondat így válik érthetővé: a világban az első szó a szellemé, mert a szellem a szóval teremtette a világot; az anyagi természetben azonban az első szó nem a szellemé, hanem a tevékenységé. ,,Az elanyagiasodott embernek először jót kell tennie és tennie kell a jót, csak aztán ébredhet benne a jó akarata; és csak a jó tettek által felébresztett jó akarata emelkedhet fel a szellembe és a tudásba." Ez a felfogás a racionalista emberiség meggyőződésével homlokegyenest ellenkezik. A történeti ember azt tartja, hogy először tudni kell és szellemben felkészülni; ezt követi a jóakarat, és a jóakaratból fakad a jó cselekedet. Ez a szókratészi tévedés, amely a dolgok rendjét megfordítja, és nem érti, hogy miért nem követi a jó ismeretét a jóakarat és a jóakaratot miért nem követi a jó tett. Egyszerűen azért nem követi, mert nem is követheti. Az anyagi természetben a tettel kell kezdeni. A tett fejleszti ki a jóakaratot és a jó ismeretét és a jó tudását. Soha senki sem gondolta el előbb a kosarat és a gőzgépet és az igazságot. Először megalkotta és megteremtette és megtalálta. És miután megalkotta és megtalálta, ismerte fel annak jelentőségét, amit tett.

A második lépés a következő: ,,Egy eset által az ítélet minden embernek kárhozatára eláradt; azonképpen az egy megigazulása által a jótétemény eláradott minden emberre, az élet igazulására. Mert miképpen, hogy egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek." Ez a Római levélből való Szent Pál-i vers is azt tanítja, hogy a tevékenységgel kell kezdeni. A tevékenység nem személyes magánügy, az elszigetelt Én dolga; letörölhetetlen s örök bélyeg ez a világ arcán: egy eset által áradt el a kárhozat és egyetlenegy eset által áradt el a megigazulás. Egyetlen tett szabadította fel a szellemi erőket, amelyek az emberiség egészét visszavonhatatlanul a kárhozatba sodorták, s egyetlen tett szabadította fel az erőket, amelyek a világ egészét a megigazulás felé vezették. Egyetlen tett volt, és az, ha mégoly rejtett lett volna is, mint a magányos hegységben befalazott barlangban a haldokló utolsó gondolata: ez az egyetlen tett volt a válságos és végzetes lépés a bűn vagy az igazság felé.

Az indián asszony szavaiban, amikor azt mondja, hogy: kosarát nem mindenkiért fonta, csak az ügyes asszonyokért, valamilyen megkülönböztetés rejtőzik. A megkülönböztetés nem arra vonatkozik, hogy a világot ügyes és ügyetlen asszonyokra osztja és kosarát csak az ügyesekre hagyja. A Római levél tanítása eléggé meggyőzhetett arról, hogy az archaikus ember a tevékenységnek milyen jelentőséget tulajdonít. ,,Nem a tett tárgyi tartalma, hanem a tevékenység megszentelt volta az, ami dönt." S ezzel az egész helyzet egyetlen pillanat alatt világossá vált. Nem a kosárról van szó, ahogy soha sincsen szó a kosárról, sem a gőzgépről, sem a csizmáról, sem az igazságról, sem a felfedezett gondolatokról. Amiről mindig és minden esetben szó van, az a tevékenység megszentelt volta. Nem értelmetlen produktivitás: tárgyakat halmozni fel, a világot találmányokkal elárasztani. A tevékenység tárgyi tartalma semmit sem jelent, ahogy az ember szempontjából semmit sem jelent a túlméretezett tárgyi kultúra, amilyen az újkori, ha a tevékenység, amely a tárgyakat alkotta, ugyanakkor megszenteletlen. A megalkotás lehet olyan ,,egy eset, amely által az ítélet minden embernek kárhozatára eláradt". És tényleg: a vak, ostoba tevékenység ösztöne az embert elragadta és megszenteletlenül olyan szellemi erőt szabadított fel, amely végzetes helyzetbe sodorta.

Az indián asszony, mikor kosarát megfonta, előtte letérdelt, mint egy istenhez imádkozott hozzá, és így szólt: ,,Nem minden asszonyért tettem, csak az ügyesekért." Nem az irigyekért, a sötétekért, a gonoszakért, a bosszúállókért, hanem a szelídekért, a mosolygókért, a melegszívűekért, a tisztákért tette. Az indián asszony tudta, hogy nem a tevékenység tárgyi tartalma, hanem annak megszentelt volta az, ami dönt. És mert tudja, hogy minden tett visszavonhatatlanul örök bélyeg, saját tette előtt leborul és azt mondja: amikor ezt az első kosarat fontam, kezemet szent erők vezették, ez a szent erő éljen az idők végéig minden kosárban; csak szent kézzel nyúljatok hozzá, asszonyok. Akinek pedig keze gonosz, azt most a kosár születése pillanatában elűzöm: ne merj hozzányúlni! ,,Ne higgye senki, hogy ezt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak."

4.

A kis mese értelmének tényezői most már együtt vannak. Az első, amit meg kell érteni: az archaikus ember önmaga, cselekvő személyét nem egyéni Énnek, hanem egyetemes embernek fogta fel és értette meg. A tevékenység alanya az univerzális ember. Minden tett az egész emberiség nevében, az egész emberiségért tétetik meg.

A második lépés: amikor az egyéni emberben az egyetemes ember cselekszik, ahogy Clemens Alexandrinus mondja: elég, ha egyetlen ember válaszolt a Szfinxnek, ahogy Vivekánanda: ha valaki az igazságot elgondolja, ha magányos hegységben, befalazott barlangban teszi is, az igazság elárad a földön, ahogy Pál apostol írja a Római levélben: egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek; ebben a cselekvő tevékenységben a döntő nem tárgyi tartalma, hanem annak megszentelt volta.

Ez a két elem együtt: a cselekvő ember tevékenységében azonosul az egyetemes emberiséggel -, és: a tevékenység jellegét nem a tárgyi tartalom, hanem a megszenteltség dönti el; ez a két elem együtt érteti meg, hogy mit tartott és mit érzett az archaikus ember kultusznak. Az őskori kultusz nem kiemelkedő ünnepi cselekmény, mint ami később lett, amikor a papság kivételesen, ritkán és jelképesen az anyagi természet és a szellemvilág között levő utat megnyitotta, s ezzel bizonyos tetteket megszentelt: aratást, háborút, esküvőt, koronázást. Az őskori kultusz az élet szövetébe szívódó egyetemes tudat volt, hogy minden ember minden ember nevében állandóan úgy cselekszik, hogy tetteivel szellemi erőt valósít meg, s ezért minden tettnek megszenteltnek kell lenni, mert ha nem az, a meg nem szentelt erő a világot elárasztja. Mint ahogy később, amikor a kultusznak ez a tudata elveszett, a meg nem szentelt sötét erők a földet tényleg el is árasztották.

A történeti ember azt, amikor az indián asszony kosara előtt letérdel és azt megáldja, fölösleges és ostoba babonának hajlandó tartani. A kosár imádása nem babona, hanem kultusz. A kultusz a szakrális tevékenység, amelynek csak végső következménye, hogy ezen az ember maga is megrendül, és saját műve (az egyetemes emberiség műve) előtt is leborul és azt imádja. A kultusz a szellemi és anyagi valóság között levő kapcsolat állandóságának fenntartása, az isteni erők közlése a természettel. Éppen ezért a kultusz az az emberi tevékenység, amelynek nyomán az emberben a jó akarata lassan felébred, s a jó akarata benne a jó ismeretét is felébreszti. Az ember tevékenységével tér vissza ősi szellemi helyére, amelyet elanyagiasodásával elvesztett; de nem az egyéni ember tér vissza, hanem az egyetemes emberiség. A kultusz nem az, amely mint később ritkán és esetlegesen a tevékenységet megszentelte; a kultusz ősi fokon annyi, mint: szakadatlan szakrális tevékenység. Az emberi életnek kivétel nélkül minden tevékenysége szakrális volt, mert az archaikus ember tudta, hogy a szellem égi tüze a természetbe a tetteken át sugárzott.

5.

Ahhoz, hogy valaki az őskori kultúrát meg tudja érteni, gondolatait tökéletesen át kell értékelnie. Átértékelni itt annyit jelent, mint a történeti ember gondolkozását megfordítani. A történeti ember a középpontba az anyagi természetet, a természetbe anyagi Énjét állítja, és az egész világot anyagi Énjének szolgálatára kívánja rendelni. Neki kell hogy szolgáljon a szellem, a lélek, az értelem, ahogy neki kell hogy teremjen a föld, neki kell hogy virágozzék a rét, s neki ragyogjanak a csillagok. A világegyetem a nagy zsákmány, azért van, hogy az ember belőle azt, amit akar, felfaljon és elemésszen. A történeti ember természetesnek találja, hogy a világ haszonbérlője.

Az archaikus emberiség egyetlen mondatból megismerhető. A kínai Ji king keletkezésére vonatkozó feljegyzés így hangzik: ,,Az ősidők szent bölcsei a Ji kinget a következőképpen készítették: hogy a világosság isteneinek rejtélyes módon segítsenek, kitalálták a cickafark-jóslatot." Más könyvek azt mondhatnák: hogy a világosság isteneinek segítsenek, kitalálták a számolást; hogy a világosság isteneinek segítsenek, megfonták a fűzfa kosarat.

A központban itt nem az anyagi természetben élő anyagi ember áll. A középpontban itt valami megnevezhetetlen szellem vagy isten, vagy gondolat él, amit a Ji king a világosság isteneinek hív, de amit más könyv esetleg szellemnek vagy ideának mond. Az emberi Én maga is a világosság isteneit szolgálja, és az emberi tevékenység az istenek hatalmát növeli. Ha az anyagi ember a világot zsákmánynak tekinti és tettével a világból kiemeli azt, amire szüksége van, ezt úgy hívják, hogy: haszon. Ha az archaikus ember tevékenységével a világosság isteneinek segít, ezt úgy hívják, hogy: kultusz. A haszon és az anyagi természetből kiszívott zsákmány: a történeti emberiség tevékenységének értelme és célja. A kultusz és a világosság isteneinek, vagyis a szellemnek, más szóval az égi valóságnak, ismét más szóval: az ideáknak nyújtott emberi segítség értelme az, hogy az ember a világosság isteneit, vagyis az ideákat, a szellemet szebbé, nagyobbá, gazdagabbá, virágzóbbá tegye. A különbség a történeti és az archaikus ember között a haszon és a kultusz különbségében van. A haszonból is fakadt kultúra, de merő tárgyi és külső anyagi; mert a tárgyak a történeti korszakban a megszenteletlen tevékenység gyümölcsei, amelyek a világot felszínén megszépíthetik ugyan, de a világosság isteneit nem szolgálják, a tárgyak szépsége az emberre nem hat vissza és az embert nem emeli, s így az ember megszenteletlen marad. Ez főként az újkori ember kultúrájának katasztrófája: mialatt magas tárgyi kultúrát alkotott, ő maga barbár életsorsban él. A nagy kultúra ,,csak szeretetből fakad, sohasem önző, rövidlátó, haszonleső tevékenységből". Mint ahogy amióta az emberiséget az önző haszonlesés vezeti, nem is alkotott semmiféle kultúrát, csak hasznos eszközöket, amelyekkel az anyagi Én a világot fosztogatja. A kultusz célja nem haszon; a kultusz a világosság szolgálata; az őskori ember szakrális tevékenységének célja a szellemi erők realizálása, s a realizált szellemi erők nem a személyes Énnek adtak hasznot, hanem az egész földnek és az egész emberiségnek megszentelt virágzást, bőséget, szépséget, nyugalmat, békét és ragyogást. Az archaikus ember szolgálata rejtélyes és megfoghatatlan. Senki se tudja megmondani, hogy a szakrális tevékenységnek mi a törvénye. Senki sem állíthatja fel a világosság szolgálatának szabályait. Az ember, ahogy a Ji king mondja: az isteneknek titokzatos módon segít. Nem önmagának: az isteneknek. S az isteni erők e segítséget nem tartják meg maguknak, hanem azt a földnek ajándékozzák: a termékenységet, a bőséget, a gazdagságot, a békét, s megajándékozzák a világot megszentelt léttel, az embert kenyérrel, ruhával, házzal, tűzhellyel, gondolattal, edénnyel, szépséggel és fűzfa kosárral.

6.

A kultusz a földi természetről való gondoskodás szakrális tevékenysége. S a földművelés eredete nem az, hogy az ember a búzaföldeket éhes vadállathoz hasonlóan kifosztja, hanem gabonát termel a halott ősök számára. Egyiptomban még világosan kitapintható, hogy ,,amikor az ember fia rozsot és búzát vet, azért teszi, hogy vele apját táplálja". Minden földművelés kultusz volt, szolgálat, szakrális tevékenység.

A búzaföldek a templomok és a sírok körül terültek el. Ott tette az ember kultuszának első mozdulatait, amikor ,,a magot betakarta földdel". Ez a gondoskodás első tette. S a búza, mikor megérett, nem a piacra került, nem nyerészkedés tárgya lett; a búza a halott ősöké volt. Az ember, amikor a gabonát megőrölte s belőle kenyeret sütött, a halottak ajándékából élt. Minden szem búzáért az ősöknek tartozott. S a halottaké, az isteneké, az ősöké volt a bor, a gyapjú, a fa, a gyümölcs, a hús. Az áldozat szokása, amely a történeti kor küszöbén még élt, az ősi életnek már csak sápadt emléke: amikor a föld termésének elsejét az isteneknek ajánlották, vagy amikor étkezés alkalmával az ételeket először az istenekkel kóstoltatták meg. Később, a történeti időben vagy még később, az újkorban semmi sem lett volna és nem lenne értelmetlenebb, mint az aratás vagy a szüret gabonáját vagy borát az isteneknek felajánlani. Az emberi tevékenység metafizikai értelme megváltozott és megfordult: az ember nem szolgál többé, hanem rabol. A középpontban nem a természet virágzása áll, hanem az anyagi Én haszna. A kultusz elveszett, és helyébe lépett a megszenteletlen tevékenység által teremtett tárgyak tömege, amit kultúrának neveznek, nem tudni, miért. A kultusz az anyagi természetről való gondoskodás szakrális tevékenysége; amit ma kultúrának neveznek, az az anyagi természet kizsákmányolása az Én hasznára.

A Brihada-áranjaka upanisád megőrizte azt az időt, amikor Dzsanasruti, a nagy brahman az utak szélén vendéglátó házakat épített, az arra járókat befogadta, hogy ,,az övéből minél többen egyenek". ,,Az étel minden bizonnyal Brahman maga", szól a Véda. S minden nép ismeri az isteni étel őrző istennőjét, Cerest, Démétért, Annapúrnát, vagy ahogy a mexikóiak mondják: Kenteotlt, ami annyit jelent: ,,A termő mag gazdag istennője".

El lehetne beszélni azt, hogy a pajzs, a kard, a dárda miképpen volt az archaikus emberiség szemében kultikus eszköz: a szellemi uralom, a férfias erő jelképe. El lehetne mondani, hogy az ember házi eszközei miként voltak eredetileg és ősi alakjukban kivétel nélkül mind kultikus tárgyak, az istenek ajándékai, jelképes eszközök, mint az indián asszony kosara, amit a kosárfonó asszony csak az ügyeseknek ajánlott, s amit az indiánok nemzetségéért font. El lehetne beszélni azt is, hogy az emberi tevékenységek, a papi, a harcos, a bírói, a földműves, a kereskedői, a művészi, a tanítói, de legelsősorban az uralkodó királyi tevékenység miként volt az őskorban kultusz, más szóval az egyetemes emberiség és a természet szolgálata, szakrális tevékenység. Miképpen volt szakrális tevékenység az öltözködés, a kertművelés, az állattenyésztés, a kenyérdagasztás, a fürdés, a vendéglátás, a gyógyítás, az írás, az edényégetés, a gyapjúszövés, a főzés mind kultusz, mert az ember minden tettében közvetlenül átélte a tetten át az anyagi természetbe sugárzott élő szellemet és isteni erőt. A tevékenység metafizikájának megértése után ezeknek a részleteknek magyarázata bizonyos tekintetben már fölösleges. A kultusz megszentelt tevékenység, amit az ember az egyetemes emberiség nevében folytat az egész természet üdvéért, mint a szellemi erők és istenek eszköze. A történeti ember önmagáért cselekszik és önző érdekű tevékenysége szakrális voltát elvesztette: a munka a sötét, megszenteletlen, keserű, nehéz, átokszerű tett. A munka az őskorban tilos volt, csak a tisztátalanok, a megszenteletlenek végezhették. Semmi sem volt szabad, amit az ember csakis önmagáért tett. ,,Aki önmagának főz - szól Manu -, tiltott tevékenységet űz." A munkában a tevékenység elveszti valódi értelmét, mert a munkában a szellem nem tud realizálódni. Az ember hasznot kíván, zsákmányt, megkapja, de amit érte fizetnie kell: tevékenységének szent világossága elvész.
Ez a kosárfonó indián asszonyról szóló mese értelme.
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Új világ Indiánok a megújhodás
  2009-06-26 17:20:55, péntek
 
  Új világ
Indiánok a megújhodás útján

Sok száz éves elnyomás és mellőzöttség után most új fejezet kezdődik az amerikai őslakók életében.

Fentről, a Cheyenne-folyó mentén élő sziúk földjén álló Coffee-hegy tetejéről akár 80 kilométerre is ellátni mindenfelé. Az alant elterülő tágas, füves síkságon apró fekete pöttyök látszanak. Bölények. Itt is egy csorda, ott egy másik, egy harmadik, amott még egy és még egy... Bölénycsapatok mindenütt - ez jó jel!
,,Nézze, ott a távolban!" - mutatta Dennis Rousseau, a törzs halászati, vadászati és természetvédelmi hivatalának embere. Tekintetét követve barna foltokat vettem észre egy gerincen, három kilométerrel keletre. ,,Vadlovak - mondta kísérőm. - Erre tartanak."

Néztem, ahogy a tucatnyi állat hömpölygő folyóként lefelé hullámzott a lejtőn. Már csak egy kilométernyire voltak. Egy csődör vezette őket, fejét fölszegve, éberen lesve, nem fenyeget-e valahonnan veszély. Bár messze voltunk tőle, mégis megszimatolt bennünket. Egy dombtetőn megtorpant, ránk bámult, aztán megfordult, s társait maga előtt hajtva szélsebesen tovatűnt.

A vadlovak 140 évi távollét után tértek vissza a rezervátumba. Teherautón hozták őket Nevadából, ahol néhány éve még orvvadászok lődözték halomra őket. Hazatérésük, akár a sok-sok bölény látványa, elegendő volt ahhoz, hogy megpezsdítse egy magamfajta keleti parti indián vérét. Emberöltők óta először él újra bölény, vapiti és musztáng is a rezervátumban, mondta távcsövét leeresztve Dennis. ,,Az egyik szent emberünk szerint ez azt jelenti, hogy valami igazán jó dolog van készülőben."

Amikor idejöttem a Cheyenne-folyóhoz, valami jót kerestem én is - a megújhodásnak és a reménynek azt a szellemét, amelyről oly sok helyütt hallottam már az Egyesült Államok indián közösségeiben, a rideg manhattani kő- és üvegkanyonoktól a délnyugati sivatagok csöndes indián kunyhóiig. Ezernyi apró részletből áll össze ez a kulturális, politikai, gazdasági és lelki megújhodás, s végül átalakíthatja 4,1 millió ame-rikai őslakos életét. Olyan emberekét, akiknek túlnyomó többsége a rezervátumokon kívül él.

Mégis, amikor Dél-Dakotán végigautózva errefelé tartottam, másra számítottam. Kevés olyan szikkadt, zord és szegény föld van Észak-Amerikában, mint a sziúk rezervátumai a Great Plainsen. A Cheyenne-folyótól délre fekvő Pine Ridge indián rezervátumban az amerikai átlag harmadából élnek az emberek, háromszor nagyobb az esélye annak, hogy nem kapnak munkát, s az öngyilkosság gyakorisága is duplája az országosnak. Amerikának e részén mintha még ma is a 19. század végi események fájdalmas emlékeit hordozná a táj. Itt vezette hadjáratait George A. Custer, itt született a szellemtánc mozgalom, itt álltak ellen a fehérek előrenyomulásának a lakota sziúk, utolsó szívdobbanásukig védelmezve szent földjüket. S híres vezetőjük, Sitting Bull is valahol itt nyugszik.
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Először avatott szentté a pápa
  2009-06-26 17:18:55, péntek
 
  Először avatott szentté a pápa indiánt

Juan Diego Cuauhtlatoatzin személyében először avatott szentté egy indiánt a római katolikus egyház feje. Az ünnepségen hagyományos mexikói népviseletbe öltözött férfiak kagylóból készült kürtöket fújtak meg, azték viseletben megjelenő emberek pedig táncoltak a bazilikához vezető úton, ahogy elvonult mellettük a Juan Diego képmását vivő csoport.
A hagyomány szerint Juan Diegónak, a XVI. században élt földművesnek 1531-ben jelent meg látomásban Szűz Mária. A mennyei jelenés helyén emelték később a szerdai szertartásnak otthont adó Gaudalupe bazilikát. A katolikusok hite szerint e jelenésnek nagy szerepe volt abban, hogy az indián őslakosság a spanyol hódítók megérkezése után - s kegyetlenkedéseik ellenére - a keresztény hitre tért. A szentté avatást azonban nagy vita előzte meg, mivel több egyházi személy állítja, hogy Juan Diegót a néphagyomány teremtette, valójában ilyen személy nem létezett. (mti)
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Miért boldogabbak az indiánok?
  2009-06-24 21:55:20, szerda
 
  Forradalmian ősi

avagy

Miért boldogabbak az indiánok?

Jean Liedloff: A kontinuitás-elmélet (The Continuum Concept)
A kontinuitás elméletéről szóló könyvet egy wales-i ismerősöm ajánlására vettem a kezembe, amikor az anyaságra készültem. Előzetesen csak annyit tudtam az írónőről, hogy azt javasolja, hogy a babát mindenhova vigyük magunkkal, ami nagyon megtetszett, mert nem tudtam elképzelni, hogy eddigi aktív életem helyett reggeltől estig otthon legyek. Ahogy olvastam a könyvet, rájöttem, hogy sokkal többről van szó, valóságos kulturális sokként értek a leírtak.
A könyv magyarul sajnos még nem olvasható, ezért ebben az írásban megpróbálom összefoglalni a kontinuitás-elmélet lényegét.


Előzmények
Az amerikai származású szerző a hetvenes évek elején több expedíción vett részt a venezuelai Caroni-folyó mentén élő, ma is kőkorszaki körülmények között élő yequana indiánok vidékén. Eleinte a kaland és a területen állítólag fellelhető gyémántok vonzották, később a könyvben is ismertetett elméletének alátámasztására utazott ismét a Dél-amerikai dzsungelbe. Az ott töltött hónapok során egyre inkább az kezdte őt érdekelni, hogy mi az oka annak, hogy az indiánok annyival boldogabbak nálunk, civilizált embereknél.
Az első meglepő megfigyelése az volt, hogy a yequenák nyelvéből hiányzik a munka kifejezés, és ezzel együtt mindaz, amit mi munka alatt értünk: muszájból, erőfeszítések árán végzett tevékenység, kevés élvezettel. Számukra minden tevékenység öröm, a megerőltető tennivalók közben vicceket mesélnek egymásnak, és jókat szórakoznak. Minden tevékenységük közben saját jóllétüket növelik. Ha szomszédos törzsekkel üzletelnek, a jó kapcsolat megőrzése mindig fontosabb számukra, mint a jó alku.
Liedloff számára lassan állt össze a kép, a negyedik expedíció során még mindig csak figyelte az indiánok viselkedését, szokásait, majd egy év kellett hozzá, hogy megalkossa a kontinuitás-elméletet, amelyet végül az ötödik expedíció során összevetett az indiánok életével.
A kontinuitás-elmélet
Liedloff Dél-amerikai tapasztalatai alapján arra jutott, hogy az indiánok magas ,,jólléti színvonalának" (well-being) egyik kulcsa a csecsemőkkel és gyermekekkel való bánásmód. Az ember két millió éves fejlődése során egyre inkább alkalmazkodott a környezet hatásaihoz, és csodával határos módon túlélt minden változást. Eközben kialakultak mindazon igényei és szükségletei, amelyek a túlélés feltételei voltak. Az utóbbi pár ezer, de leginkább az utóbbi pár száz évben azonban a civilizált ember inkább az eszére, mint az ösztöneire hallgat. Pedig a kisbabákkal való törődésben nincs helye az intellektusnak, állítja Liedloff.
A kontinuitás (folytonosság) ebben az értelemben tehát az evolúció évezredei alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti. A jóllét kulcsa pedig ezeknek az emberi szükségleteknek a megértése és messze menő figyelembe vétele. Hiszen hiába születik egy kisbaba egy civilizált kultúrába, az ő teste és lelke egész másra van felkészülve. A civilizációval való ismerkedésnek pedig nem a rácsos ágy a terepe.
Az élet kezdetei
Az anyaméhben minden úgy történik a kis jövevénnyel, ahogy az évmilliók alatt kialakult. A születés radikális változást hoz a babát körülvevő világban, és erre ő tökéletesen fel van készülve. Ahogy a méhben minden az elvártaknak megfelelően történt, a továbbiakban is számít rá, mondhatni biztos benne, hogy a történések megfelelnek majd elvárásainak. Ez sajnos a modern világban szinte soha nem következik be.
A gyerekek az örök jelenben élnek, nem ismerik még az idő fogalmát. A tudati működésüket kizárólag az érzékelés határozza meg, nem tudnak gondolkodni, összehasonlítani, nincsenek emlékeik. Nem tudnak reménykedni, hogy ha most nem is érzik jól magukat, nemsokára rendben lesz minden. Folyamatosan tudatában vannak azonban saját jóllétüknek vagy annak hiányának, akár ébren vannak, akár alszanak. Az újszülött elvárásai keverednek a valósággal, és az öröklött, ősi elvárásokat nem megváltoztatják vagy helyettesítik, hanem befedik saját tapasztalataikkal. Minél inkább eltér a bánásmód a kontinuitás követelményeitől, annál inkább csorbul a gyerek magával hozott képessége a jóllét megélésére.
Minek kell tehát történnie a születést követően? A kis embernek arra van szüksége, hogy folyamatosan karban tartsák, valamint arra, hogy ott legyen, ahol az élet zajlik. Az újszülött nincs arra felkészülve, hogy egyedül hagyják, akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan karban tartott csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hogy ő alapvetően jó és szívesen látott ,,vendég" a családban. Ez a meggyőződés minden korban alapja az önbizalomnak és az egészséges öntudatnak. Minden újszülött eredendően jó, de ők maguk ezt nem tudják, csak a velük való bánásmódból tudják érzékelni.
Nézzük, hogy mi történik azzal a babával, akivel a kontinuitás kívánalmai szerint bánnak, és mi történik a kisbabákkal általában a civilizált kultúrákban.
Az élet sodrában...
A kontinuitás elvei szerint nevelt babákat mindenhova magukkal viszik a szülők. Eleinte természetesen az anya, később az apa, más felnőttek vagy a nagyobb gyerekek. Mielőtt begyógyulna a köldöke, az újszülött élete máris cselekménnyel teli. Az idő nagy részében alszik, de még álmában is szokja a család hangjait, a különféle mozgásokat, ütődéseket, lökéseket, hirtelen megtorpanásokat, fel-le mozgásokat, megtapasztalja az éjszakák és nappalok váltakozását, a hordozó bőrének hőmérsékletváltozásait és azt a biztonságos érzést, hogy egy élő testhez simulhat. Ebben a helyzetben az újszülöttnek semmi más szükséglete nincs, mint szopni és üríteni, ezért ezek a babák nem is igen sírnak. Ebben a ,,karonülő" időszakban, amely mindaddig tart, amíg a gyerek nem kezd magától kúszni-mászni, a babák nagyon keveset mozognak, és általában egy ellazult, passzív állapotban vannak. Megtapasztalják azonban, hogy milyen érzés egy dolgozó ember ölében feküdni, aki például evez egy kenuban, varr vagy főz. Aztán a felnőtt hirtelen feláll, majd lehajol valamiért, ritmikusan jár, a gyermek pedig érzi ezt, érzi a nap sugarait a bőrén, a patak hideg vizét, egy másik ember ölelését, akinek más a szaga, más a hangja. Az élete akcióval teli, összhangban az ősök millióinak életével és saját természetes elvárásaival. Ezeknek a babáknak szinte sosem fáj a hasuk, és nem ,,buknak". A kontinuitás elve szerint nevelt baba tehát nagyon keveset cselekszik, mégis nagyon sok különböző tapasztalatot szerez egy aktív felnőtt karjaiban, miközben időtlen jóllétben tölti napjait.
Mint akit kínoznak...
A kontinuitástól való eltérés a civilizált kultúrákban általában már a születés pillanatában megtörténik, hiszen a kórházban használt fémeszközök, gumikesztyűk, fertőtlenítők, az erős fény, éles zajok, gépek hangjai nem felelnek meg az évezredes tapasztalatoknak. Az sem szerencsés, ha az anya a gyógyszerektől annyira kábult, hogy nem tud a babájával foglalkozni. A legfontosabb az volna, hogy az újszülöttet egy pillanatra se válasszák el az anyjától, hogy azonnal tudjon szopni, amikor erre készen áll, és hogy megvalósulhasson az imprintig a baba és édesanyja között. A modern szülészeti osztályokon az újszülöttet száraz, élettelen ruha veszi körül, ahelyett, hogy érezhetné anyja meleg, puha bőrét. Akármennyire is sír, beleteszik egy mozdulatlan, élettelen dobozba, amely egy nagyon más tapasztalatot jelent, mint az anya állandóan mozgásban lévő méhében lenni. Az egyetlen hang, amit hall, a többi kis ,,áldozat" jajveszékelése. Ezek a hangok semmit nem jelentenek a számára, csak sír és sír, mint akit kínoznak, a kis tüdeje, amely nemrég tapasztalta meg először a levegőt, keményen dolgozik. Senki nem jön. Hiszi, hogy az élet helyénvaló, ezért az egyetlen, amit tehet, hogy sír tovább. Végül, időtlen idők elteltével, a fáradságtól elalszik. Mikor felébred ijesztő csend és mozdulatlanság veszi körül. Bepisil, ám a langyos nedvesség okozta kellemes érzés hamar elillan, ahogy a pelenka kezd kihűlni. Rúg egyet a lábával, megfeszíti a testét. Elkeseredett, kielégítetlen, az élettelen világ nedves és kényelmetlen, kiabál nyomorúságában, amíg el nem alszik ismét. És ez így folytatódik tovább, a valóság rendre kielégítetlenül hagyja az újszülött ősi elvárásait, miközben ezekre a helyzetekre nincs felkészülve a kis jövevény.
Otthon valamivel jobb a helyzet, de ott is többnyire mozdulatlanság és csend veszi körül: sírására senki nem reagál. Hiába a gyönyörűen berendezett szoba, alvás idején egyedül marad mackójával. A babakocsi és a járóka hasonlóképpen kontinuitás-ellenes találmányok.
A folyamatos testi kapcsolattól megfosztott kisbabák kifejlesztenek bizonyos technikákat, hogy csillapítsák gyötrelmeiket. Rugdosnak, amilyen erősen csak tudnak, hogy enyhítsék a bőrkontaktus okozta hiányérzetüket. Hadonásznak a karjukkal, forgatják a fejüket jobbra-balra, hogy érzéki ingerekhez jussanak, megfeszítik a testüket minden erejükkel. Az ujjukat a szájukba veszik az üvöltő üresség és a végtelen magány ellenszereként, hogy csillapítsák azt az érzést, hogy a mindenség középpontja valahol máshol van.
Mióta az emberi intellektus - félretéve az évezredes tapasztalatokat - sorra vonultatja fel jobbnál jobb elméleteit azzal kapcsolatban, hogy hogyan bánjunk a kis újszülöttekkel, szerencsétleneknek válogatott viszontagságokon kell átesniük. Az ár, amit ezért fizetünk, nem kevés: elveszítjük képességünket a jóllétre, ahol a boldogság nem egy elérendő cél, hanem egy természetes állapot.
A cseperedő gyermek
Kés, villa, olló: gyerek kezébe nem való?
Ha a karonülő időszakban a csecsemő minden kontinuitás szerinti elvárása teljesült, készen áll, hogy további tapasztalatokat szerezzen. Ahogy megtanul kúszni és mászni, egyre távolabb és egyre hosszabb időre merészkedik el anyja közeléből. Az anyával való folyamatos kapcsolat igénye hamar megszűnik, és a gyerekek csak akkor fordulnak anyjukhoz, ha olyan stresszhatás éri őket, amellyel maguk még nem tudnak megbirkózni. Attól a pillanattól, hogy önállóan mozognak és fokozatosan fedezik fel a világot, a gyerekek magukra vigyáznak. Az embereknek - az állatokhoz hasonlóan - erős önvédelmi képességeik vannak, és pontosan tisztában vannak azok határaival. Ha a kis felfedezőt folyamatosan figyeljük és megóvjuk a veszélyektől, hamar megtanulja, hogy nem kell önmagáért felelősséget vállalnia. Az ember egyik legmélyebb késztetése az elvárásoknak való megfelelés vágya. Emiatt hamar önmagukat beteljesítő jóslatokká válnak a ,,Vigyázz, mert elesel!", a ,,Le ne ejtsd!" vagy az ,,Addig szaladgálsz, míg elüt az autó!" figyelmeztetések. A yequana anyák nem néznek hátra a dzsungelben az ösvényen haladva, hogy a kisgyerek követi-e őket, hiszen ilyen helyzetben egy önmagára vigyázni tudó totyogónak eszébe sem jut, hogy anyjától eltávolodjon, mivel az egyenlő lenne az öngyilkossággal.
Az indián gyerekek a kezdetektől fogva felügyelet nélkül játszanak, és sokkal kevesebb baleset éri őket, mint a modern országokban élőket. Hiszen egyetlen felnőtt sem tud jobban vigyázni egy gyerekre, mint ő saját magára. Fontos tehát, hogy teljes bizalommal legyünk afelől, hogy a gyerek képes megvédeni magát minden veszélytől. Ez lehet a legnagyobb kihívás a civilizált kultúrában élők számára.
Az indián anyák hozzáállása
A yequana anyák mindig nyugodtak, általában el vannak foglalva a maguk dolgával, de mindig a kisgyermek rendelkezésére állnak, ha annak szüksége van rájuk. Az anyák nem foglalkoznak aktívan a gyerekkel, nem kezdeményeznek kapcsolatot, és ha azok hozzájuk fordulnak, nem tesznek többet, mint amit a gyermek kíván. Mindig a gyerek az aktív és az anya passzív: a gyerek jön aludni, amikor álmos, enni, amikor éhes. Nem követeli és nem is kapja meg az anyja teljes figyelmét, mert nincs is erre szüksége. Egy még nem beszelő gyermek is pontosan ki tudja fejezni az igényeit, ezért felesleges és káros olyasmivel traktálni, amire nincs szüksége. A túl sok foglalkozás ugyanúgy aláássa a gyerek önbizalmát, mint a túl kevés.
A felnőttek és a gyerekek között minimális a szóbeli kommunikáció. Viszont a gyerekek folyamatosan jelen lehetnek a felnőttek beszélgetéseinél, soha nem küldik el őket. Elvárják viszont, hogy a gyerekek ne szóljanak bele a beszélgetésekbe, és általában egymás között sem beszélhetnek, amíg a felnőttek társaságában vannak. Így minden gyerek annyit ért meg a felnőttek beszédéből, amennyit az értelmi fejlettsége megenged, és így tanulja meg felnőtt korára, hogy melyik helyzetben hogyan kell viselkedni. Ezzel szemben a nyugati világban próbáljuk kitalálni, hogy éppen mit és mennyit tud a kis ember felfogni, aminek következtében az ismerete a világról töredékes és torz lesz.
Rosszak-e a gyerekek?
Az indiánok úgy tartják, hogy minden gyerek (és minden felnőtt) eredendően jó és eredendően szociális lény, akinek leghőbb vágya, hogy hasznos tagja legyen a közösségnek, amiben él. Ezzel szemben a civilizált világ nézete szerint a gyerekeket meg kell nevelni, mivel ők természettől fogva antiszociálisak és hajlanak mindenféle rosszasságra. Ebben az esetben is igaz, hogy a gyerekek azt teszik, amit elvárnak tőlük. Ezért képes egy hasznos tettet követő dicséret vagy egy meglepett felkiáltás hatalmas kárt tenni a gyerek önbizalmában, mivel azt sugallja, hogy a gyerek alapvetően antiszociális. Ugyanígy lesz katasztrofális hatása egy felhúzott szemöldöknek, amely azt sugallja, hogy a gyerek rosszalkodása nem volt meglepő. Ugye fiam, már megint. Pedig hányszor megmondtam..., de neked beszélhet az ember!
A meggyőzés hiánya
A yequanák egyetlen esetben sem próbálják rábeszéléssel meggyőzni egymást vagy ráerőltetni az akaratukat a másikra. Nem próbálják rávenni a gyerekeket sem, hogy azt tegyék, ami szerintük helyes, hanem azt szeretnék, hogy a gyerek maga jöjjön rá, hogy mi a helyes. Kezdetektől fogva tiszteletben tartják a gyerekek döntéseit. A kisgyerekek természetesen nem hoznak nagy döntéseket. Mivel itt is működik erős önvédelmi képességük, és tisztában vannak a határaikkal, ilyenkor az idősebbekre bízzák a döntéseket. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyerekek bármit csinálhatnak, hiszen igazodniuk, alkalmazkodniuk kell a szokásokhoz, csakhogy ezt nem neveléssel érik el, hanem azzal, hogy végtelenül bíznak a gyerekekben.
Az alapvető tapasztalatok hiányában...
A modern ember boldogtalanságának megértésében hasznunkra válik, ha figyelembe vesszük, hogy mindannyian nélkülözzük a karonülő időszak és a kisgyermekkor fontos tapasztalatait. Emiatt későbbi életünk során tudattalanul és szüntelenül keressük ennek a hiánynak az ellensúlyozását.
A legáltalánosabb kontinuitás-betegségünk az öngyűlölet és az önbizalomhiány. Mivel a karonülő időszakban a jóllét megélésének képességéhez szükséges feltételek hiányoztak számunkra, különböző módokon kénytelenek vagyunk pótolni a pótolhatatlant. A boldogság tehát számunkra már nem normális állapot, hanem elérendő cél.
Ez a hiány leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy nehezen tudjuk a jelenben, itt és most jól érezni magunkat. Úgy érezzük, hogy hiányzik valami: van egy határozatlan veszteség-érzésünk, vágyunk valamire, amit nem tudunk pontosan meghatározni. A vágy általában egy közepesen távoli dologra összpontosul, és úgy fogalmazódik meg, hogy minden rendben lenne, ha... és úgy folytatódik, hogy ...lenne egy új autóm, nagyobb fizetésem, más munkám, feleségem, gyerekem, ha elutazhatnék hosszabb időre vagy örökre. Ha ezt a célt elérjük feltűnik egy új ha... És így éljük az életünket egyik vágytól a másikig, a várt boldogság azonban sorra elmarad, és továbbra is úgy érezzük, hogy velünk valami nincs rendben. Habár legtöbbünk sosem élte meg ezt a tökéletes jóllétet, sokszor azt az illúziót tápláljuk, hogy a múltban ez megtörtént, vagy hogy a jövőben bizonyára meg fog történni.
Ez a hiány jelen van a kapcsolatainkban, kifejeződik abban, hogy versengeni és nyerni akarunk, hogy elfogadottnak és szerethetőnek érezzük magunkat, hogy állandóan változásokra vágyunk. Ez a kezdeti veszteség Liedloff szerint hatással van a homoszexualitás kialakulására, a bűnözésre, a függőségek és betegségek kialakulására.
A karonülő időszak hiánya olyannyira áthatja az életünket és deformálja az emberek személyiségét, hogy már-már úgy érezzük, ilyen az emberi természet. Az indiánok példáján azonban láthatjuk, hogy ez nem feltétlenül van így.
Visszatérés a kontinuitáshoz
A kontinuitás elveitől való eltávolodás tehát nagyban befolyásolja mind az egyének, mind a társadalom életét. Az áldozatok áldozataiként cipeljük magunkkal a jóllétünk elvesztésének terhét generációról generációra. A kontinuitás egy nagy erő, ezért egész életünkben keressük a hiányzó élményeket.
Mit tehetünk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot? Először is természetesen azt, hogy az újszülöttekkel és a kisgyermekekkel a kontinuitás elvei szerint bánunk. A szülőket is nagyon értékes kontinuitás-tapasztalatokhoz segítheti az, ha ők - ráérezve ősi ösztöneikre - megfelelően bánnak a gyerekekkel.
Azoknak a gyerekeknek is sokat segíthetünk, akik nem kapták meg a kellő bánásmódot kiskorukban. Lehetőséget kell teremteni, hogy a gyerekek a szülők ágyában alhassanak, és minden alkalmat ki kell használni, hogy testközelben legyenek, például gyakran ölbe venni őket. A felnőttek is sokat profitálhatnak abból, ha megtanulják a gyengédséget és a testi érintkezést függetleníteni a szexualitástól, ezáltal lehetőséget biztosítva maguknak arra, hogy a simogatások, ölelések, érintések által enyhüljön hiányérzetük.
El kell érni, hogy ne a gyerekek legyenek a figyelem középpontjában, de minél többször jelen lehessenek a felnőttek tevékenységei közben. Ha felnőttek és gyerekek együtt tevékenykednek, az a kívánatos, hogy a felnőttek végezzék a saját dolgukat (munka, művészeti tevékenység, barkácsolás, kertészkedés stb.) és a gyerekek kedvük szerint ezekbe bekapcsolódhassanak. Előnyös lenne mindenki számára a különböző generációk együttélése, de csak akkor, ha a család tagjai kiteljesedett személyiségek, és nem saját ,,lelki hiánybetegségeiket" próbálják egymás rovására orvosolni. Hasznos lehet továbbá, ha több család alakít ki szoros együttműködést. Segíthetnek egymásnak a mindennapi életben, megszüntethetik a gyerekekkel otthon lévő anyák elszigeteltségét, és megoldhatják, hogy a különböző korú gyerekek egy társaságban lehessenek.
***
A modern világban nagyon nehéz a kontinuitás elvei szerint cselekedni. Annak ellenére, hogy nagyon megérintettek a könyvben leírtak, nekem sem sikerült maradéktalanul megvalósítanom az elveket, habár törekszem rá. A kisfiam most múlt egy éves, nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek és nagyon tud örülni az életnek. Megpróbálom nem elrontani ezt a képességét. És remélem, hogy egyre több olyan ember nő fel, aki úgy érzi, hogy vele minden nagyon rendben van, akinek nem kell energiái nagy részét belső konfliktusainak megoldására fordítania, hanem erejét a külvilág problémáinak felszámolására tudja fordítani.
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Indián nő farkasokkal
  2009-06-24 21:25:06, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Nincs Cím
  2009-06-24 21:20:13, szerda
 
  AZ INDIÁN TIPI ILLEMKÓDEXE

A következőkben az indián sátorban tanúsítandó illemszabályokat ismertetem. Ez az én Pikuni Szikszika ( Déli Pígen-Feketeláb) népemre vonatkozik, de ugyanúgy érvényes a Síkság legtöbb törzsére.

Az indián sátor több mint otthon, templom is egyben

1. A padló a Földdel azonos.

2. A borító jelképezi az Eget.

3. A sátorrudak a Szellemvilágba vezető ösvényeket szimbolizálják.

A tűzhely mögött van az oltár

1. Az oltár kicsi, földből készült négyzetes halom, amit fűvel, lábbal és röggel simítanak el.

2. Az oltár területét porítják, és tisztára söprik; a négyzet Földanyát jelképezi.

3. A szellemeknek való áldozatul zsályát, harmatkásafüvet vagy cédrust égetnek az oltáron.

4. Étkezés előtt a házigazda rendszerint húsdarabot ajánl fel, amit általában tűzbe dobva, vagy az oltáron égeti el.
A beszédes sátorajtó

1. Ha a sátorajtó nyitva van, szívesen fogadnak látogatókat.

2. Ha viszont zárva van, a látogató nevén szólítja a benne tartózkodót, vagy megzörgeti az ajtót.

3. Ha pálcákat tesznek az ajtón keresztbe, azt jelzik, hogy ne zavarják a lakókat esetleg senki nincs otthon.

4. Ha az emberek távol vannak, rendszerint lefedik a füstlapokat, az ajtót lekötik és pálcákat tesznek rá keresztbe. Mi ezt tiszteletben tartjuk és nem háborgatjuk, mivel bezártnak tekintjük.
Az emberek elhelyezkedése a sátorban

1. A gyermekek rendszerint az ajtó közelében ülnek, úgyhogy ha valamelyiknek játszani támad kedve, a felnőttek zavarása nélkül távozhat.

2. A férfiak rendszerint a sátor északi oldalán, míg a nők a déli részén tartózkodnak. A tulajdonos fűzfa háttámasza hátul a déli oldalon áll.

3. Sátorba lépéskor körbejárnak, a férfiak jobbra, a nők balra.

4. A tipiben az emberek háta mögött kellett elhaladni, azonban a házigazda és a tűz közötti átjáráshoz engedélyt kell kérni.
Lakoma a sátorban

1. Először mindig a tipi urának szolgálnak fel, viszont nem ehet addig, míg fel nem tálalnak a vendégeknek.

2. A meghívottaktól elvárják, hogy megegyék az eléjük tálalt ételt, ha marad valami, azt sértésnek veszik.

3. Tőlük még azt is elvárják, hogy saját evőeszközeiket: kést, villát, tányért, stb. hozzák el.

4. Egy Társaság lakomája esetén, mint a Róka Harcosoknál, a fiatalok kötelessége az idősebb emberek kiszolgálása. (ugyanez igaz a női társaságokra)
A pipa elszívása a sátorban

1. A sátor tulajdonosa gyújtja meg a pipát.

2. Ezután balra, az ajtóig továbbítja a pipát szárral előre. (a Napot követve)

3. A pipa sosem halad el az ajtó előtt.

4. Az ajtótól visszafelé mindenki beleszív a pipába, és szárral előre továbbítja.

5. Mikor a pipa újra a házigazdához kerül, az továbbadja szárával előre a tőle jobbra ülőknek, egészen az ajtóig.

6. Ekkor mindenki beleszív, szárával előre adogatva egymásnak vissza a házigazdának.

7. Ha a pipa valakinél kialszik, visszaadogatják a házigazdának, aki újra meggyújtja és visszaküldeti oda, ahol kialudt.

8. Általában, ha társadalmi összejövetelről van szó, a pipa elszívása a nap utolsó eseménye; amint ez megtörtént, jelképesen is véget ért az összejövetel, s az emberek távozhattak.

9. A pipaszívás etikettje tanácskozásonként eltér.

10. Rossz jelnek tartjuk, ha kiszóródik a hamu, ezért azt kis halomban tesszük az oltárra.

Egy érdekes hozzáfűzés:

Mikor Custer két fehér fogoly elengedéséről tárgyalt egy Sájen táborban, pipát szívott a csoportfőnökkel és a Tanáccsal. Mikor befejezték, a főnök Custer csizmájára ürítette a hamut. Custer-nek azonban sejtelme sem volt arról, hogy ez mit jelent, kivéve a Sájeneket. A csizmájára borított hamu fohász volt a tulajdonos balszerencséjéért, ami aztán be is teljesedett a Little Big Horn-nál.

Fordította: Szanyi Ágnes
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
Cheyenne indiánok
  2009-06-24 21:18:42, szerda
 
  Cheyenne indiánok




"Semmi sem örök,
csak a föld, meg a hegyek"
-cheyenne dal-

A cheyennek a nyugati síkságon ( az Egyesült Államok középső területe )
élő három algonkin nyelvcsaládhoz tartozó nép egyike. Csupán a legutóbbi
időkben vándoroltak erre a területre. Black Mocassin állítása szerint - akit
a legkiválóbb emlékező tehetségű történelem ismerőnek tartottak - első
csapataik 1676 körül, mintegy 204 esztendeje érkeztek a Missouri folyóhoz.
Black Mocassin 1880-ban nyilatkozott. ) Ezelőtt a cheyennek hosszú ideig a
nevüket viselő folyó mellett éltek, mely nyugati irányból ömlik az Északi
Red Riverbe. E folyó mellett egyik régi falujuk nyomai a mai napig
fennmaradtak. A még korábbi időkben Minnesotában éltek, sot vannak olyan
hagyományaik, melyek a Minnesotába vezető hosszú útról szólnak.
A cheyennek a Missouri folyóhoz való megérkezésük után jó néhány esztendeig
a folyó partján laktak. Művelték a földet, és birtokukba kerítettek néhány
földből készült kunyhót. Fokozatosan a síkság felé nyomultak, feladták
helyhez kötött életmódjukat. Vándorolni kezdtek a prérin, borsátrakban éltek
és követték a vonuló bölényeket. 1850-ben bizonyos fokig még földművelok
voltak.

A nép, amelyet ma cheyenne-nek (ejtsd: sájen) nevezünk, két rokon törzsből
keletkezett, mégpedig a Tsis tsis tas-ból (ejtsd: Ciszcisztasz) és a
Suhtai-ból (ejtsd: Szuhtaj).
A cheyenne nevet a törzs nem használta, ok Tsis tsis tas-nak nevezték
magukat. E szót különböző képen fordították. R. Petter tiszteletes, a
cheyenne nyelv szakértője szerint "hasonlóan szaporodókat" jelent.Ha valóban
ez a jelentése, akkor igen hasonlít sok más indián törzsi névhez, melyek
jelentését különböző módon magyarázzák, de tartalma ugyanaz:"emberek","igazi
emberek" stb. Pontosabban talán a "nép", a "mi népünk", vagy egyszerűen "mi"
lehet az értelmük. A Tsis tsis tas szó ugyanakkor jelenthet vágó, vagy
szabdaló embereket is. A jelbeszédben a törzset a vágás, vagy metszés
mozdulatával ábrázolják.
A cheyenne szót legtöbben a francia chien - kutya szóból származtatják,
melyet a Dog Soldiersekre ( Kutya Katona Harci Társaság ) alkalmaztak. Tény
azonban, hogy a sziú Sha hi e la, vagy Sha hi e na szóból ered, melynek
jelentése "érthetetlen nyelven beszélő emberek". A sziúk "fehér
beszédűeknek" nevezték azokat az embereket, akiket megértettek, azokat
pedig, akik számukra érthetetlen nyelven beszéltek, "vörösen beszélőknek". A
sziúk által a cheyennekre alkalmazott Sha hi e la elnevezés szó szerinti
fordításban "vörös szavakat", vagy "vörös beszédet" jelent, azaz idegen
nyelven beszélő embereket.

Amikor először találkoztak a fehér emberekkel, a cheyennek félénkek és
ijedősek voltak. Igyekeztek elkerülni az új jövevényeket. Lewis és Clark
említést tett erről, az idős emberek pedig azt mondták, hogy főnökeik
tanácsolták, tartsák távol magukat a fehér idegenektől. Lehetséges, hogy ez
a viselkedésük összefüggött a cheyennek kultúrhősének tulajdonított
beszéddel, melyben megjósolta fehér bőrű emberekkel való találkozásukat.
Kijelentette, hogy balszerencse üldözi majd népüket a furcsa szokású
idegenek megismerése után. A cheyennek történelmi megismerését Lewis és
Clark beszámolói (1804-1806) nyitották meg, bár jó néhány évvel korábban
francia prémvadászok és kereskedők már benyomultak a cheyenne területekre,
melyek a Black Hillssel (South Dakota) szomszédos síkságokon feküdtek, a
hegyekből eredő vizek felső folyásai mentén. 1851-ben a nép néhány csoportja
délebbre vándorolt, az Arkansas folyó vidékére. Őket ezután mint
déli-cheyennek ismerték. 1868-ban a cheyennek részt vettek a nagy Síksági
Indián háborúban. E harcok során, 1868. november 27-én Kormos Üst fonök
kisszámú népével az oklahomai Washita folyó partján táborozott, mikor a
békés indiánokat meglepő támadás érte az amerikai hadsereg részérol. A
támadó egység a George Armstrong Custer vezette Hetedik Lovasezred volt. A
csatában Kormos Üst is életét vesztette, és hosszú ellenségeskedés kiváltója
lett az őslakosok és a fehérek között, 1875-ig.
Fenn északon, az északi cheyennek hosszú ideje békében éltek osi
riválisaikkal, a lakotákkal. Számtalan fehérek elleni támadásukhoz
csatlakoztak az északi síkságokon az 1860-as, 70-es években. 1876 nyarán az
amerikai hadsereg koncentrált , nagy támadást intézett az indiánokkal
szemben, meghátrálásra, és rezervátumokba kényszerítve őket. Az év június
havának végén nagy indián tábor állt a Little Big Horn folyó mellett, a mai
délkelet Montanában. A létszámuk több ezerre rúgott. Ez volt a valahai
legnagyobb indián tábor az ismert idők kezdete óta egész Észak-Amerikában.
Döntő tőtöbbségük sziú (lakota) volt, de nagyszámú északi cheyenne is
táborozott ott, Crazy Horse lakota főnök vendégeként. A Hetedik Lovasezred
egységei szintén a környéken voltak, és június 25-én reggel Custer ezredes
vezetése alatt megtámadták az óriási tábort. Custer azt remélte, hogy
megismételheti a Washita folyó melletti mészárlását. A támadás azonban
bebizonyította, hogy rosszul számított, s mivel minden támadó fehér katona
meghalt, az amerikai hadsereg az Indián Háborúk történetének legnagyobb
vereségét szenvedte el.
A Little Big Hornnál összegyűlt törzsi csoportok azonban kisebb táborokra
szakadva vándoroltak tovább, lehetőséget adva az újra megerosödő
katonaságnak, hogy 1877-ben apránként mégis rezervátumokba kényszerítsék
őket. Az északi cheyennek nem voltak hozzászokva a déli területek
klímájához, így sokan megbetegedtek. 1878 szeptemberében Kis Farkas és Tompa
Kés főnökök bejelentették, hogy 353 követőjükkel visszatérnek északra, és
elhagyták a rezervátumot.

"Idejöttünk, hogy megkérjük az ügynököt, engedjen haza minket saját hegyeink
közé. Népem ott nőtt fel a fenyvesek és a tiszta, hűs vizű folyók földjén.
Ott mindig egészségesek voltunk és mindannyiunk számára volt elegendő hús.
Boldogok voltunk, míg a Nagy Atya katonái ide nem hoztak minket. Most, az
itt töltött év után sokan meghaltak közülünk. Ez nem jó hely nekünk - túl
nagy a forróság és a por, és nincs elég ennivalónk. Szeretnénk visszatérni
otthonunkba a hegyek közé. Ha nem tud engedélyt adni, hogy visszamehessünk,
engedjen minket Washingtonba, hogy elmondjuk mindezt, vagy írjon
Washingtonba engedélyért, mellyel útra kelhetünk északra... Nem tudunk még
egy évig itt maradni, máris indulni akarunk. Egy év múlva talán már senki
sem lesz életben közülünk, hogy visszatérhessen északra."

Little Wolf (Kis Farkas) - 1878

Az úton (többszáz mérföld) sokukat elkapták, de néhányan mégis megérkeztek
északra, s később az amerikai kormány megengedte, hogy ottmaradjanak. Az
Északi Cheyenne Rezervátumot 1883-ban alapították meg a montanai Tongue
folyó mentén, ahol az északi cheyennek végleges otthonra leltek az oklahomai
Indián Területek helyett.

A cheyennek számára, maguk és családjuk fenntartása után, az volt a legfobb
kérdés, hogy miként védjék meg magukat az ellenséges támadásoktól, és hogyan
csökkentsék ezen ellenséges népek erejét az ellenük intézett támadásokkal. A
harcos szellemet magasra szították. A fiatal férfiak más módon nem tudtak
dicsoséget szerezni, csak bátorságuk fitogtatásával. A fiúkat és a
sihedereket úgy nevelték, hogy teljességgel átérezzék, a legfontosabb dolog
az életben a bátorság. A halált semmi képen nem lehet elkerülni, jobb egy
férfinak, ha élete teljében megölik, semmint kivárni tökéletességének
elmúlását, erői enyészetét, amikor már nem képes véghez vinni azokat a
hőstetteket, amelyeket mindenek fölött vágyott. Amikor egy férfi
megöregszik, nem tud könnyűszerrel talpra szökkenni, a vadászat és a
hadiösvény teendői meghaladják erejét, a tevékenyebb és erősebb elemek
félreállítják. Elveszti fogait, már nem képes élvezni táplálékát, a sátor
hidegebb részében kell ülnie. Úgy tűnik, az élet már semmi jót nem tartogat
számára. Mennyivel jobb küzdeni és csatázni! Bátornak lenni és nagy dolgokat
véghez vinni! Kivívni a tábor lakóinak tiszteletét és dicséretét, s végül
dicsőségesen meghalni az ellenség kezétől!
A cheyenneknél, ugyanúgy, mint más síksági törzseknél, ezek az érzelmek
nagyon erősek voltak. Nemcsak azért harcoltak, hogy elnyerjék törzstársaik
elismerését, hanem pusztán a küzdelem élvezetéért. A tábori szellem olyan
volt, hogy a fiatal férfiak azzal a gondolattal indultak csatába, végre itt
a jó élet kezdete! Számukra a harc valódi élvezetet jelentett. Talán olybá
tartották csatáikat, mint a modern idők vadászai a veszélyes ragadozók
üldözését. A személyes kockázat érzése még inkább serkentette a küzdelem
izgalmát és élvezetét.
Harcos és félelem nélküli nép ez, mely csaknem állandóan háborúban állott
szomszédaival, de 1856-ig barátsággal viseltetett a fehérekkel szemben. A
cheyennek kiválóan harcoltak, bár soha többé nem fognak hadi ösvényt járni.
Háborúik régen véget értek. Törzsi vándorlásaikat még 1880 előtt
abbahagyták.
Amikor a fehérekkel való viszályaik megkezdődtek, néhány idősebb és
bölcsebb emberük buzgón munkálkodott a béke fenntartásán, erőfeszítéseik
azonban hiábavalónak bizonyultak. Az indián táborban a személyes szabadság
törvény, a cheyenne pedig büszke, keményfejű és hajthatatlan nép volt.
Hosszú esztendőkön keresztül az Egyesült Államok kormánya vaktában és
gyakran tisztességtelen módszerekkel kezelte az indiánokat, olyan
tisztviselők révén , akik tudatlanok és gondatlanok voltak az őslakosok
szokásait és gondolkodás módját illetően. Ennek a sajnálatos tudatlanságnak
egyenes eredményeképpen következett be 1879 januárjában Fort Robinsonnál egy
csomó férfi, ártatlan no és gyermek legyilkolása.
Mivel az indiánok nem tudtak írni, háborúik történetét fehér ellenfelük
rögzítette, természetesen ellenkező nézőpontból. Az írók a fehérek
bátorságát hirdették, és az o sikereiket könyvelték el. Ha elkerülhetetlenné
vált vereségük beismerése, akkor azokat gyalázták, akik föléjük kerekedtek,
mint ahogy a vesztes fél mindig szidja a győztest.
A régi vágású cheyennek magas színvonalon birtokolták a "vad" erényeket, a
szavahihetőséget és a férfias bátorságot, a nők pedig a bátorságot, hűséget
és erkölcsösséget.

1885-ben az Északi Cheyenne Ügynökség és Rezervátum lakóinak száma
Montanában 3177 volt, 1970-ben csak 2100. A Cheyenne-Arapahó Rezervátum
lakóinak száma Oklahomában 1970-ben 6674, 1985-ban már csak 5220 volt.
Ma a cheyenne nemzet mindkét csoportjának tagjai részben a fehér
társadalomhoz, részben saját hagyományaikhoz kötődnek. Autót vezetnek,
hamburgert esznek, élvezik a népszerű könnyűzenét. De még őrzik hagyományos
táncaikat, ápolják osi szertartásaikat, dalaikat, játékaikat. Vannak
cheyennek, akiket bánt, hogy régi törzsi szokásaik, törvényeik
elhalványultak, s ezért a fehérek társadalmát hibáztatják. Mások magát a
törzset hibáztatják, és egy szélesebb értelemben vett kultúrát igényelnek.
Bármelyik okból is, a múlt és a jelen közötti választás egyikőjüknek sem
könnyű, hiszen idegenné váltak egy olyan földön, amit egykor a sajátjuknak
mondhattak.
Ma az Egyesült Államok Kongresszusának egyetlen bennszülött származású
tagja van, Ben Nighthorse Campbell szenátor, az Északi Cheyenne Nemzet
tagja.

"Sokszínű, tarka madarak vagyunk,
vörösek, kékek, zöldek, sárgák.
De ezek ma már mind EGY madár színei.

Sokszínű, tarka lovak vannak,
barnák, feketék, sárgák, fehérek.
De ezek ma már mind EGY ló, EGY szarvas,
minden élőlény EGY.

Állatok, virágok, fák.

Így az emberek is ezen a földön,
ahol régen csak indiánok jártak,
most sokszínűek.
Fehérek, feketék, sárgák, vörösek.

Mindannyian EGY nép vagyunk.

Bármi történt, a Nagy Szellem szívéből eredt.

Ezért minden jó,és
Mindenhol születhet béke.

( Chief Highchief - cheyenne )

Sólyomfi Nagy Zoltán
 
 
0 komment , kategória:  Indiánokról  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 5658 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 149
  • e Hét: 528
  • e Hónap: 4469
  • e Év: 91347
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.