Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
MÁV ügyfélszolgálatos szürke..
  2008-08-24 08:03:02, vasárnap
 
  MÁV ügyfélszolgálatos szürke hétköznapjai (megtörtént esetek!)

- A kiírásnál mit jelent a jobbra kifejezés?
- A 16.11- es vonat mikor indul?
- Milyen kapcsolatom van Nyíregyházán?
- Nem tudja véletlen melyik napon kell menni Kenesére a táborba?
Variációk "InterCity"-re: Mississippi, Sziszi, Intercici, Interspar, Intenzív, Interkitti, Arizona, Interpol, Centercity
- Van-e valamilyen áttétel Békéscsabára?
- Az 5.49-es vonathoz mikor kell kimenni?
- Harminc napos jegyünk van, nem kell csinálni vele semmit?
- Melyik vágásról megy a vonat?
- Négy óra tíz az hány óra?
- Szegedre hogy megy vonat, amiből nem lehet kiszállni?
- A kismarjai út hányas vágányon lesz?
- Ez a vonat nem ülőhelyes ugye?
- A Tisza nevű vonat hogy néz ki?
- A 6.40-es vonat Cegléden is lerak?
- A mentesítő vonat elfogyott?
- Az egész osztályú menetjegy mennyibe kerül?
- 9 és 10 óra között mikor megy a Keletiből vonat Győrbe? De nem Győrbe, csak hogy Győrbe lehessen eljutni.
- Van most valami eltérítés Pest felé?
- 12 óra után Hajdúszoboszló magasságában mikor közlekedik?
- Tavalyi menetjegyem van. Gyári. Érvényes még?
- A 15.22-es vonat megáll Hadházon az első kocsitól az utolsóig?
- Mekkora a jegy Püspökladányig?
- Melyik vágányra szálljak, ha jön a vonat?
- Biciklivel akarok Nyíregyházára menni. Kell nekem arra valami jegyet venni?
- 8.27-kor indul. Mit jelent ez?
- Mennyibe kerül Miskolcig 1 egész vonat?
- Szeretnék megszakadni. Igazolást hol kérhetek?
- Ragasztanak az IC- re kocsit?
- A püspökladányi vonat mikor alakít csatlakozást Biharkeresztesre?
- Nyíregyházának mikor tudok menni?
- Karcagra félgyorsított mikor indul?
- A Nyugatiból a 29.05-ös mikor indul?
- A pesti gyors itt ketté lesz szakítva?
- Ez állóhelyből indul?
- Mikor megy a keszthelyi fürdővonat?
- Ez a 17.12-es normál natúr gyors?

 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
Megtörtént Esetek....
  2008-08-20 21:15:35, szerda
 
  Megtörtént Esetek....

Pécs, Nagy Lajos Gimnázium. Buszos osztálykirándulás keretében viszik
a diákokat a kaposvári Csiky Gergely Színház, Dózsa György című
színdarabjának
előadására. Az út kb. 1.5 óra. Időben el is indulnak, ám a busz defektet
kap
és a szókimondó buszsofőrnek egy órájába telik kicserélni a kereket. Így
már nem
érnek oda időben, csak amikor már javában folyik az előadás. Nosza,
annyi baj
legyen, a jegyek ki vannak fizetve, a helyek fenntartva, mind a negyven
ember,
élén sofőrünkkel megpróbálja laposkúszásban elfoglalni a székeket. Az
előadásnak pont ebben a pillanatában ér a szövegkönyv ahhoz a részhez,
amikor a
jobbágysereget verbúváló Dózsa így kiált fel:
- Hol késtetek, Parasztok?
Mire hősünk magára véve a felszólítást, így vág vissza: - Hát b....m az
anyád, lerobbant a buszunk, te köcsög!!!

Réges-régen, a tv hőskorában esténként még a nők olvastak fel esti
mese gyanánt. Egy alkalommal, teljesen váratlanul az utolsó pillanatban a
bemondónő rosszul lett, és helyette az egyik férfi kollegát kérték fel a
mesemondásra.
- Szervusztok, gyerekek! - köszönt illendően az ötvenhárom
éves szakállas figura. - Fecske anyó vagyok... - folytatta, és a korabeli
felvételen látszik, hogy az operatőr megbillenti a statívot a röhögéstől.
A mesélő, nagydarab szakállas figura folytatta:
- ...és épp a tojásaimon
ülök... - a korabeli kollegák szerint ekkor a hangosító, valamint az
összes
díszletes és kellékes halkan kiosont a folyosóra, majd összeesett a
röhögéstől.
Utolsónak az operatőr maradt, aki a következő mondat után hagyta el a
stúdiót:
- ...és a fészekből kilóg a szép villás farkam...

Egy fiatalember lázasan tanulja a szóbeli érettségi tételeket. Egy nappal
az
érettségi vizsga előtt riadtan konstatálja, hogy a történelem tételekre
nem
maradt ideje. "Mentsük, ami menthető!"- alapon EGY tételt azért megtanul,
mégpedig a 13-as számút, ettől rögtön elmúlt a félelme. Másnap, amikor a
8-as számú történelem tételt húzta, egy hirtelen mozdulattal visszadugta
a többi
közé.
- Na-na fiatalember, mit művel? Hányas tételt húzta?
- A 13-ast, de szörnyen babonás vagyok, ezért ijedtemben visszadobtam.
- Ilyen nincs!!! Tessék, mondja csak el a 13-as tételt!
A fiatalember jelesre vizsgázott.

Beálltam egy zsúfolt parkolóba és leengedtem az ablakot, hogy a hátsó
ülésen nyújtózkodó kutyusom kapjon elég levegőt. Nem akartam, hogy utánam
induljon, megálltam hát a járdán és visszamutatva rá, határozottan azt
mondtam:
- Ott maradsz! Érted?? Maradsz! Maradsz!!
Egy közeli autó vezetője, látva, hogy szőke vagyok, csodálkozva
végigmért, majd megszólalt:
- Csak be kell húznia a kéziféket!


 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
Yari története (befejezetlen)
  2008-08-19 19:42:44, kedd
 
  Yari története (befejezetlen könyv)
A nevem Yari. Indiában élek, mióta eszemet tudom. Rövidke történetemet, mesélem el, pár oldalban.

1.

Akkor jöttem rá,hogy minnél idősebb leszek,annál jobban megszenvedem az életet,mikor tíz évesen eladtak a szüleim. Nem haragudtam rájuk,hisz majdnem mindenki ezt tette,abban az időben. tíz évesen már használható voltam munka téren.Egy gyárba küldtek,ahol ruhákat varrtam,amiket aztán Európába,és Amerikába szálítottak.olyan helyekre amikről én sose hallottam.Számomra ismeretlen,és messzi világ volt.Akárcsak a ruhák.Sose láttam őket,teljes egészében,mert rám mindig csak egy kis része volt bízva. Keserves munka volt,főleg egy 10 éves,keveset látott kislánynak.Az ujjaim folyton sebesek lettek a tűtől,s összevéreztem velük a ruhákat,míg végül egyik nap kiraktak.

-Ezekért mi pénzt kapnánk,ha nem mocskolnád be őket véreddel!-üvöltötte képembe a vezető.sose láttam még ilyen embert.hatalmas volt,és bőre sokkal világosabb volt mint az enyém.a haja,a szempillája,a szőre,és a szemöldöke úgyszintén.Most vörös volt a feje,és a szeme a dühtől.Még aznap kidobtak.Nem igazán értettem,miért baj ha vörös pöttyök díszelegnek a ruhán,hisz az enyémet mindig beborították azok,s senki nem szólt értük.Azt tanácsolták,menjek a Nagy Asszonyhoz. Nem tudtam,ki az,és hol keressem,így némi útbaigazítás segítségével,elindultam.

2.

A sok nyomornegyed után,azt hittem a mennyországot látom,mikor megpillantottam egy hatalmas és gyönyörü palotát.Félszegen beléptem a kapun,és szemem elkerekedett a látványtól.Körülöttem mindehol virágfüzérek borították a fákat,a kertben szebbnél szebb és illatosabb virágok,és gyümölcsök nőttek.a fákon madarak énekeltek,a füvön pávák tollászkodtak.a palota sok színü volt,rengeteg kép volt ráfestve.Szőkőkutak,és színes szobrok ékesíteték még a kertet.Köpni,nyelni nem tudtam ennyi szépség láttán.Egy pillanatra azt hittem álmodom,de ekkor megpillantottam a Nagy Asszonyt.Rögtön tudtam hogy ő az.Piros szárit viselt,arany hímzésekkel,egész testét ékszerek borították,arcán festék volt,kezein henna,minden lépésénél csilingeltek ékszerei.Derékig érő,fekete,selymes haja volt,amit befonva viselt.Azt is apró fehér virágok díszitették.Megszeppenve álltam ott,homokszínű,kenderből készült ruhácskámban.Piszkos ujjaimmal,elkeseredetten próbáltam rendbe hozni kócos,vállig érő hajamat.Szégyelltem hogy így nézek ki,nem is mertem a Nagy Asszonyra nézni.Mikor odaért,államat a kezébe fogta,és felemelte.Belenéztem a szemeibe.Fekete lélektükrei titokzatosságot suggaltak.Nem volt öreg,talán még a negyvenet se töltötte be.Felnevetett,csilingelő hangját visszaverték a palota üvegei.Pár percig vizsgálta arcomat,majd megnézte a körmeimet,a hajam és a fogam,aztán bólintott és elment.Én sietve egyenesbe vágtam magam,összetettem a két kezem,és meghajoltam hátának,ahogy másoktól láttam.Néhány fiatal lány odajött hozzám,s kezükkel intettek hogy kövessem őket.Én szótlanul mentem utánuk,s közben még mindig tátott szájjal csodáltam a kertet és a palotát.Színes,finom anyagba öltözött nők melett haladtunk el,kik korsót vittek fejükön,vagy épp egy tehenet hajtottak,vagy karjukról kosár csüngött benne,gyümölcsökkel.Senki se figyelt ránk,mindenki tette mindennapi teendőjét.Nem értettem miért hoztak ilyen csodás helyre.Megfordult a fejemben,hogy talán itt fogok lakni,és virágot fűzök majd,vagy korsót cipelek.Ma már csak keserűen mosolygok akkori naivitásomon.De ez a gondolatom hamar tovább szállt,mikor kiértünk a kertből,és egy föld úton haladtunk tovább.Kis idő múlva,ahogy hátrapillantottam,eltünt szemem elöl a kert és a palota.Zavartan néztem a lányokra,akik csak mentek tovább egy szót se szólva.Úgy gondoltam,jobban teszem ha én se szólok,így csak csöndben mentem utánuk,s figyeltem az utat.Lassan elérkeztünk egy erdőhöz.Hatalmas fái voltak,belülre nehezen hatolt be a napfény,így mindig sötétség uralkodott benne.Nem akartam bemenni,de a lányok rendületlenül haladtak tovább,be,a fák közé.Tanácstalanul álltam,majd inkább utánuk szaladtam,mert egyedül se akartam lenni.Beljebb érve,már nem találtam olyan félelmetesnek az erdőt.Egy kis agyag kunyhóhoz vezettek,rámutattak,majd sarkon fordultak és elindultak vissza felé.nyilván itt fogok lakni.gondoltam magamban,majd kis tétovázás után bemásztam.Egy egyszemélyes kunyhó volt,felállni nem tudtam benne,csak térdelni,és így is örültem hogy nem vertem be a fejem a tetejébe.egy pokróc volt leterítve a földre,melette egy tál.a fejem fölött három nagyobbacska szabályos lyukat vettem észre.ott jön be a levegő.okoskodtam magamban.miután feltérképeztem a kunyhót,leültem a pokrócra,és gondolkodni kezdtem azon,hogy kerültem ide,és miért,mit fogok majd csinálni ezentúl,és egyáltalán miért van ez az egész.ekkor egy fej zökkentett ki gondolataimból.Ijedtemben hátraugrottam,és beütöttem a fejem.felszisszentem és kezemmel odakaptam.

-Háháhá! Így jár aki nem akar dolgozni! Takarodjál kifele barátocskám,ha jót akarsz,különben...ne..ne is akard megtudni mi történik különben.a lényeg az hogy gyere ki de nagyon gyorsan te kis giliszta kinézetü valami!-üvöltötte a fej majd eltünt.én halálra váltan,ültem ott,a felét felsefogtam a fej hadarásából,de annyit megértettem hogy ki kell mennem.A kunyhótol nem messze,egy fa tövében,ült a fej és a tulajdonosa.egy szórakozott férfi volt,de látszott rajta,hogy erős ember,és nem érdemes vele packázni.végigmért,szemében megcsillant valami,miközben bajuszát simogatta.

-A teheneket kiviszed,a rétre,megfejed őket,ha itt az ideje,majd visszahozod őket.világos?-hadarta unottan.-Ha egy tehenet is elvesztesz,vagy megsérül,rajtad fogják leverni az árát.

-mondta és gonoszan elmosolyodott,s pár pillanatig méregetett.majd a mosoly eltünt az arcáról,és elkezdett üvölteni.

-Hát te még mindig itt vagy?! Nem megmondtam mit csinálj?!

Magából kikelve hadonászott,én meg a gyors váltástól,megijedtem és rögtön nekiiramodtam.a tehenek felé vettem az irányt.Békésen legelésztek,észre se vették hogy ott vagyok.Még soha nem láttam ilyen jószágot elötte.tágra nyílt szemekkel méregettem őket.csontsoványak voltak,és homokszínüek,egy foltot se láttam rajtuk.Bizonytalanul odasétáltam az egyikhez.attól féltem hogy rámugrik,vagy leharapja a kezem.De az észre se vett,csak tovább rágott.Picit megnyomtam az oldalát.

-Nem mész?-kérdeztem tőle barátságosan.nem értem miért hittem hogy majd megért.kiváncsian szemléltem,hogy mit reagál,és csalódottan láttam hogy semmit.

-Nem íííígy!-vonyította a férfi,elhúzva az utolsó szót.egy szinpadias sóhaj mellékletébe,feltápászkodott,és odajött mellém.

-Így.-mondta,majd felkapott egy ágat a földről és nagyot sózott az állatra.az felbődült,és megindult,utána a többi.a férfi eldobta az ágat,és visszatelepedett a fa tövébe.morgolódva letépett egy fűszálat és elkezdte rágni.elfordultam tőle és elindultam a tehenek után.kis idő mulva kiértünk egy tisztásra,ahol a tehenek,jól nevelten megálltak,és újra legelészni kezdtek.Én kiváncsian jártkáltam az állatok között és vizsgálgattam őket.mindegyik csontjuk kiállt,és olyan furcsa szemeik voltak...olyan száraz,vagy nem is tudom.emlékszem jó sokáig vizsgálgattam a szemüket.pár óra mulva a tehenek abbahagyták az evést,és bőgni kezdtek.eljött a fejés ideje.gondoltam izgatottan,és a magammal hozott vödörrel odamentem az egyikhez.először ügyetlenül ment,de végére már egész szépen megtudtam őket fejni.igen kevés tejet adtak.mikor végeztünk,visszamentünk az erdőbe,ahol a tehenek lefeküdtek és pihentek.így telt el az első napom.már jó pár napja csináltam ezt,mikor észrevettem egy rövidebb utat,a tisztás felé.elhajtottam hát arra a teheneket.ez egy békésebb része volt az erdőnek nem találtam benne se embert se állatot.csalódnom kellett.valamelyik nap ahogy így hajtottam a teheneket a rövidebb úton,felfedeztem egy apró nád kunyhót.megtorpantam.soha nem láttam ezt a kunyhót idáig.nem mertem se bemenni,se ott álldogálni tovább,nehogy kijöjjön valaki,így sietve tovább hajtottam a jószágokat,de nagyon foglalkoztatott a gondolat,hogy ki lakhat ott bennt.Pár napig mindig elhaladtam a kunyhó elött,és titokban reménykedtem benne hogy egyszer csak kijön valaki.úgy is lett.egyszer épp jöttem vissza a rétről,mikor láttam hogy a kunyhó elött,egy öregember ül.hosszú ősz haja,és szakálla volt.szintén vékony volt,akárcsak a tehenek,s csak egy ágyékkötőt viselt.a csodálkozástól leesett az állam,teljesen leblokkoltam,csak álltam ott,nagyra kerekedett szemekkel,és néztem az öregembert,aki csak mosolygott.a tehenek nem értették mért álltunk meg,de nem is nagyon gondolkodtak rajta,elkezdtek itt legelni.az öreg felemelte a kezét,amitől én ijedten hátráltam egy lépést.kiváncsian vártam mit tesz.végül intett kezével hogy menjek oda.lassan,nagyon lassan elindultam hol rá,hol a tehenekre nézve.évszázadoknak tünt,mire odaértem.

-Mi a neved?-kérdezte halkan,de jól hallottam,tiszta,mély hangján.nem szólaltam meg,mintha elvágták volna a nyelvem,csak álltam ott némán,és néztem az öreget.ő türelmesen várt,és mosolygott.

-Yari.-böktem ki végül,nagyon halkan,és nem voltam biztos benne hogy meghallotta.bólintott,majd ujra megszólalt.

-Akkor Yari,kérlek ülj le.-olyan kedvesen szólt hozzám,mint még senki soha,és továbbra is csak nézett,azzal a sokat látott,tapasztalt tekintetével.egyből tudtam hogy nem akárkivel ülök szemben.valami hatalmas ember lehet.gondoltam.leültem,vele szembe,törökülésben,ahogy illik,s kiváncsian vártam mondandóját.Kicsit felvont szemöldökkel néztem rá,nem teljesen bíztam meg benne,s kételkedtem tudásában.ekkor megszólalt.

-Kérsz teát?-a szemem elkerekedett,ő meg a válaszra se várva,kihozott két agyagcsészét,s egy teáskanna félét.kitötlötte nekem a teát,de mikor már betelt a csésze,akkor is töltötte tovább,már minden teában úszott,amikor nem birtam tovább és felkiáltottam.

-Nem fér bele több!!Tele van,nem látja?-ekkor abbahagyta s rámnézett.

-Ahogy ez a csésze tele van teával,úgy te is tele vagy előitéletekkel.addig nem tudom elkezdeni míg ki nem üríted csészéd.-kerek szemekkel néztem,rá de értettem a hasonlatot.kiittam a csésze tartalmát és éhesen ittam szavait.így keződött első tanításom.onnantól kezdve mindennap eljártam hozzá,s csak beszélt beszélt,nem érdekelte mennyit értek meg belőle és mennyit nem.őszintén bevallva,keveset értettem,de amint hazaértem,rögtön a mondandóján gondolkodtam.se a férfi aki első nap megmutatta hogyan kell a tehenekkel bánni,se a lányok,se N.A nem tudta hogy a bölcs tanításait hallgatom.örültem, s büszke voltam arra,hogy engem tüntetett ki figyelmével,s engem fogadott tanítványává.

3:

A születésnapokat akkoriban,nem tartottuk számon,de kezdtem érezni hogy lassan egy éve már hogy itt vagyok.Egyik nap újra beigazolódott,az hogy minnél idősebb vagyok annál rosszabb lesz.N.A. személyesen jött el kunyhómhoz,hogy bejelentse mától,a Palota szobáit is én takarítom.Évről évre nehezebb dolgom volt.11 éves voltam.hajnalban keltem,s 1 kilómétert gyalogoltam,hogy a szobákat kitakarítsam,aztán vissza,majd rohantam a tehenekhez,akiket ki kelett vinni,s megkelett fejni őket,majd gyalogoltam vissza újra takarítani.estére értem oda csak a bölcshöz,akit Lal-nak hívtak.gyakran elaludtam óráin,ő meg hagyta,hadd pihenjem ki magam,majd időben felébresztett,és hazaküldött,ahol aludtam tovább,s hajnalban keltem újra,hogy megint végigcsináljam.szemem folyton karikás volt,s lefogytam.ételt csak a saját magam gyűjtögette gyümölcsköből szereztem,vagy néha Lal adott,vagy amikor takarítottam,a maradékokat ettem meg.egy évig így ment minden áldott napom.ez az egy év úgy tünt,mint ha húsz lenne.lassan tizenkét éves lettem.egyik reggel arra ébredtem,hogy vérben úszok.iszonyatosan megijdetem,s kerestem magamon a sebet.majd rájöttem hogy nem seb,nővé érettem.eszembe ötlöttek,a lányok akiket elhurcoltak,mikor vérezni kezdtek,s késöbb megtörten,sírva jöttek vissza.megijedtem s próbáltam elállítani a vérzést,de nem ment.Indiában ha egy nő elkezd vérezni,gyereket csináltatnak vele,mondván hogy már nő.Aznap késve érkeztem a Palotámba,ruhámon látszódott a vér.Balszerencsémre,az egyik folyosón N.A. jött velem szembe.

-Mi van?megvágtad magad?-vetette oda durván.már korántsem volt oylan kedves,és szerény mint első alkalommal.majd a válaszomra nem várva,elkerekedett a szeme.odasietett hozzám,s szoknyám alá nyúlt.Megijedtem,nem tudtam hogy mit csinál,s nem tudtam ellene semmit tenni.felemelte kezét,melyen vér volt,majd azzal a mozdulattal pofán vágott.Én elkezdtem sírni,ő meg üvöltött.

-Miért nem szóltál?! Miért nem szóltál?! Déva,Rádi, vigyétek ahova kell!-intett két lánynak aki karon ragadtak s elhurcoltak.arcom,könnyes és véres volt,fejem tele kérdésekkel,félelemmel,nem tudtam hova visznek,féltem hogy Lal megharagszik,hogy nem megyek el hozzá,nem tudtam mi lesz a tehenekkel,s nem tudtam mi lesz velem.Egy szobába hurcoltak,amiben nem volt más csak egy rozoga fa ágy és egy mosdótál.Tiszta alsónemüt és vattát adtak.Elmagyarázták mit csináljak vele,majd utasítottak hogy ne menjek sehova egy hét múlva visszajönnek.Egy hét! Hisz az nagyon sok idő!gondoltam,s lehuppantam az ágyra.ránéztem a mosdótálra,majd lassan felálltam,s odamentem.a víz tükrében megláttam elgyötört arcomat.hátrahőköltem az ijedtésgtől,s belecsaptam a vízbe,hogy ne lássam többé.gyorsan megmostam arcom és kezem,majd visszaültem az ágyra,s többet nem mentem a víz közelébe.Mindennap kétszer beadtak az ajtón,egy banánt,és egy pohár tejet.így ment ez egy hétig.rettenetesen unatkoztam.többek közt,aludtam,s az apró abalknál állva,figyeltem a kertet.olyan elérhetetlennek tünt.Mikor letelt a hét,értem jöttek.Mostmár nem véreztem,s ennek nagyon örültem.a lányok intettek hogy menjek utánuk,én meg szó nélkül mentem.Lementünk a kertbe,majd ki a kapun,amin legelőször bejöttem.Kinnt,nagy forgalom volt.Sovány teheneket hajtottak,biciklivel vittek gyümölcsöket,s hatalmas kosarakat,gyerekek szaladgáltak egy labdát hajkurászva,vagy feketébe öltözött asszonnyok,kuporogtak a földön,kezüket kinyújtva.Volt aki hangosan kínálta portrékáját,volt akit épp az utca közepén borotváltak meg egy pengével.nem bírtam betelni a sok látnivalótól,szemem emberről emberre ugrált.rámkiáltottak a lányok,feleszméltem és utánuk szaladtam.utasítottak hogy ne maradjak le.elértünk a forgalmas utca közepére,ahol egy pirosra festett házba mentünk be.Nem tudtam mi az,lévén hogy nem tudtam olvasni.Egy bajuszos férfi várt minket.végigmért,majd ugyanugy megvizsgált ahogy N.A. tette egykor.

-Hm.szép,szép...N.A. mit üzent?

-Azt hogy harminc.

Nem értettem ezt az apró párbeszédet.A férfi bosszúsan megcsóválta a fejét,majd nadrágjából elkotort valamit.bizonyára pénz volt,majd odaadta a lányoknak,s újra rámnézett.

-Mennyi?

-Tizenkettő.

-Hogy hívják?-kérdezte,de a lányok szótlanul álltak,s értetlenül néztek egymásra,majd rám.nyilván nem tudták a nevem.

-Yari.-szólaltam meg,halk hangomon.Mindnyájan rámnéztek,mint akik csak most vettek volna észre.Én elpirultam,s elszégyelltem magam,nem is tudom miért.mert megmondtam a nevem?nevetségesnek találtam,pedig mégsem volt az.Majd a férfi felnevetett,meghajolt a lányoknak,s intett hogy elmehetnek.Ők elmentek,én meg kétségbeesetten néztem utánuk.Az egyik visszafordult,s sajnálkozó arccal,sok szerencsét kívánt.nem értettem mihez,s újra elkezdtem pityeregni.

-Ne sírj.Senki nem fog bántani.-Mondta a férfi,de nem úgy nézett ki,mint aki el is hiszi amit mond.intett hogy menjek utána.elindultam.körülöttünk csak szobák voltak,majd felmentünk egy emeltre ahol székek,asztalok és fotelek voltak.Lányok ültek benne,nagyjából annyi idősek mint én,volt aki idősebb volt.Az összes cigarettát szívott,rengeteg festék volt arcán,s hátrahőkölve néztem,hogy egy apró szoknya volt rajtuk,meg egy csík ami eltakarta mellüket,meg magas sarkú cipő,és harisnya.ijedten néztem,nem akartam ilyen lenni.tovább mentünk,ahol újabb szobák voltak.némelyikből nevetgélő férfi jött ki,mellette egy hasonló lánnyal,mint a társalgó beliek.felnézett rám,szemében mérhetetlen szomorúság volt.megcsóválta a fejét,majd tovább ment a férfivel együtt.Elértünk a folyosó végére,ahol a férfi bevezetett egy szobába.tele volt ruhákkal,tükrökkel és festékekkel.értetlenül néztem a férfire,aki leültetett egy székre,s ő is leült,majd megszólalt.

-Most már nagylány vagy.Tudsz gyereket szűlni,ami hasznos a társadalomnak,mert majd ők is munkába állhatnak.Azért jöttél ide,mert N.A. nem volt megelégedve munkáddal.-itt elkerekedett a szemem,s újra sírni kezdtem,ő meg csak folytatta tovább.-ezeket a ruhákat fogod felvenni,s ezekkel a festékekkel fogod kifesteni magad.Férfiak fognak idejönni,hogy gyereket csináljanak neked.-szörnyülködve hallgattam majd félbe szakítottam.

-És mi lesz a gyerekekkel?

-Egy néninél fognak nevelkedni amíg annyi idősek nem lesznek,hogy munkába állhassanak.Ezek a nénik és bácsik,olyan emberek akiknek nem lehet gyerekük.ezért örökbe fogadnak egy olyat,aki egy ilyen helyen született.Ma már Indiában kevesen vannak,akiknek saját gyerekük van.Yari...Te is egy ilyen helyen lettél...a te szüleid is olyan szülők voltak,akiknek nem lehetett gyerekük.-a szemöldököm a magasba csúszott,elkerekedett a szemem.ők nem a szüleim voltak?akik játszottak velem,akik szerettek,akik ennem adtak,azok nem a szüleim voltak?s akkor hol van a rendes anyukám,s apukám? Hol vannak? Tomboltam magamban,de fennhangon nem szólaltam meg,csak egyre sűrűbben potyogtak a könnyeim.a felismerés hogy az igazi szüleimet,sose fogom megismerni,szőrnyű volt.a férfi zökkentett ki gondolatmenetemből.

-Sírd ki magad.és pihenj.holnap munkába állsz.a 11-es szoba a lakóhelyed,és az 5-ös a munkahelyed.-felse fogtam,hogy mit mondott csak sírtam magamban.sírtam,amiért Lal ott ül az erdőben egyedül,és én nem vagyok vele,nem hallgathatom tovább tanításait,nem mehetek többet a tehenekkel ki a rétre.eddigi életemet pokolnak gondoltam,de rájöttem a menyország volt.az igazi szenvedések csak most kezdődtek.Pár óra múlva felálltam a székről,s megkerestem a 11-es szobát.lenyomtam a kilincset,s beléptem.ez a szoba kékre volt festve,egy ágy állt benne,egy mosdótál és egy szekrény.az ágyhoz botorkáltam,ledőltem rá,és mély álomba zuhantam.másnap a tegnapi férfihang ébresztett.tájékoztatott hogy menjek le a földszintre reggelizni,majd öltözek föl,lessem el a lányoktól hogy csinálják,és kérjem meg őket hogy segítsenek.kikászálódtam az ágyból,s megmostam az arcomat,majd a földszinten megkerestem az ebédlőt.Zabkása volt reggelire.mikor végeztünk elindultam a lányok után az öltözőbe.a tegnapitól még mindig nagyon kivoltam,így nem is figyeltem mit csinálok,és hol vagyok.

-Nézzétek,új lány! Mi a neved?-Kis időbe telt mire rájöttem,hogy hozzám beszélnek.

-Yari.-Feleltem halkan.

-Hm...akkor bízd csak ránk,az öltözködést és a festést.-mondták,majd rámnevettek.nem tudtam visszamosolyogni,nem is érdekelt hogy mit csinálnak velem.leültettek a székre,s végre a tükörbe néztem.nem ismertem magamra.egy teljesen más lány nézett vissza rám,hatalmas fekete szemekkel.mintha éveket öregedtem volna.az egyik lány felkapott valami pamacsot,s egy bőrszinü porba beletette,majd elkezdte az arcomat simogatni vele.

-Na ide sok púder kell ám,mert olyan karikásak a szemeid hogy én ilyet még nem láttam! Szerintem lilával fogom megcsinálni a szemed,meg majd választok neked egy lila ruhát,is és a szád...-csak fecsegett és fecsegett,de én nem figyeltem rá.végül 10 perc múlva kész volt az arcom.újra a tükörbe néztem,és majdnem elsírtam magam a látványtól.nem én voltam ott.egy idős,kimázol,lány volt ott.elszörnyedve néztem magam,míg az elöbbi lány elrángatott a tükörtől a ruhákhoz.kiválaszott nekem egy lila ruhát,ami nem takart semmit.hebegtem habogtam,próbáltam neki elmagyarázni hogy ebben kinn van mindenem,és hogy ilyet nem szabad felvenni,de elhallgatatott.

-Ha kérdezné bárki is,17 éves vagy.Most pedig próbálj mosolyogni,hamarosan jönnek a vendégek.-furcsán ejtetté ki az utolsó szót,s ajkát egy kicsit lebigyesztette,mintha nem örülne neki.

-Te ezt élvezed?-kérdeztem tőle halkan.Az elöbbi lelkesédéből minden szétfoszlott,s egy pillanat alatt megváltozott.leroskadt egy székre és szomoruan nézett rám.

-Nem..hogy is élvezhetném?De beletörődtem,feladtam.Rengeteg gyerekem van már,de egyiket se ismerem,s nem is ismertem soha.Mindennap rémálom bemenni egy szobába,s mindig sírva jövök ki.de jó képet kell hozzá vágnom,mert ezért kapok pénzt.-lemondóan sóhajtott egyet,majd felnézett rám.

-Majd meglátod,milyen.Most viszont menjünk.-felállt,és elindult a társalgó felé.utána mentem,habár a magas sakrú cipőben nem tudtam járni,folyton kiakart fordulni a bokám,s a térdeim összeütköztek.nagy nehezen eljutottam a társalgóig,ahol ismét cigarettáztak,és beszélgettek.leültem egy székre,és vártam mi lesz.ekkor belépett egy férfi.harminc éves lehetett,nem több.nem indiai volt,hanem fehér.elhallgattak a lányok,és kihívóan néztek a férfira.én lehajtottam a fejem,nem mertem rá nézni.

-Ő.-mondta a férfi,és bizonyára valakire rábökött az ujjával,amit én nem láttam,lévén hogy még mindig levolt hajtva a fejem.felpillantottam,s láttam ahogy egy lány már áll is fel,egy lemondó sóhaj keretében.majd nagyot mosolygott a férfira s elindultak.nagyot sóhajtottam.ezúttal megúsztam.de nem lesz ez mindig így.igazam volt.a férfi megtorpant,s rámmutatott.

-Nem is.Inkább ő.-Ijedten néztem rá,majd a lányokra,akik szintén ijedten,és sajnálkozva néztek rám.Nagyon lassan felálltam és elindultam az 5-ös szoba felé.még egyszer hátra néztem a lányokra akik csak bámultak rám.majd ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó,újra zsivaly támadt oda kint.remegve néztem a férfira.bizonyára látta hogy még soha nem csináltam ilyet.

-Nyugi.nem nagy ügy.pár perc alatt végzünk is.-remegve álltam továbbra is,majd ledöntött az ágyra,rámfeküdt és felhúzta a szoknyámat.lehunytam a szemem,és könnycseppem utat tört magának a 3 cm festékben.a fájdalomtól hatalmasat sikoltottam,majd a férfi leszállt rólam.

-Na látod.ennyi volt.-mondta,s mint aki jól végezte dolgát,felhúzta nadrágját,s kiment az ajtón.én csak feküdtem az ágyon teljesen megkövülten.ezt kell majd mindennap csinálnom?nem.én ezt nem csinálom!Tizenkét éves szívemben,tűz gyulladt,ahogy ott feküdtem,szétkent arcommal.nem tudom mennyi ideig feküdhettem ott.egyszercsak bejött az a lány aki kifestett,és mellém ült.

-Jól vagy? Tudom,az első mindig ilyen.de majd megszokod,idővel ne félj.-nem szóltam,de magamban hevesen ellenkeztem.a saját szobámba vonultam,lefeküdtem az ágyra,és hosszasan sírtam,míg végül álomba merültem.a következő napokban,egy férfi se bökött rám.pár hét múlva,ijedten vettem észre hogy nő a hasam.szaladtam a lányhoz,aki felvilágosított hogy terhes vagyok,és kilenc hónap múlva gyereket szülök,addig nem kell férfival lennem,mert nem hálnak várandós lányokkal.addig a kilenc hónapig,én takarítottam.de százszor jobb volt,mint a szobában lenni egy idegennel.mikor letelt a kilenc hónap,megszültem első gyermekem,tizenhárom évesen,iszonyú fájdalmak közt.egy pillantást vethettem rá,és kitépték karjaim közül,és elvittek egy olyan párnak,mint amilyenek az én szüleim.sírtam,üvöltöttem,bömböltem mint egy kisgyerek,szídtam Istent,az életet,a halált.estére kimerülten dőltem az ágyamba.Pár hét múlva ismét engem válaszottak.Egy negyven év körüli férfi volt.bementünk a szobába,én meg automatikusan ledőltem az ágyra,de felrántott.

-Ne!mit csinálsz?-értetlenkedve néztem rá.hogyhogy mit csinálok?majd suttogóra fogta,és folytatta tovább.

-Nézz rám! Nem ismersz meg? -Szemébe néztem,pár másodpercig,ő pedig várta a hatást.már épp bólintottam volna,hogy nem,mikor mint a villám eszembe jutott minden.képek,hangok,szagok,s a felismeréstől majdnem felkiáltottam.

-Apa!-hűledezve álltam ott,ennél többet mondani se tudtam.illetve nem apa.nevelőapa.az igazi apa valahol máshol van.talán nem is él.de ezt majd késöbb.ezt az apát szerettem,ő nevelt,ő játszott velem.ő adott el.elkomorodott a szemem.

-Jézusom,mit tettek szegény kicsit Yarimmal.-magához ölelt,én meg szinkronizáltam magamban.inkább: mit tettél szegény kicsi Yariddal.?.de most haragnak itt nem volt helye.hirtelen eszembe jutott hogy mit keres ő itt egy ilyen helyen.

-Mit csinálsz te itt?

-Hogyhogy mit csinálok? Három éve kutatunk utánad,s mikor megtudtam hogy itt vagy,rögtön eljöttem.amint beléptem,felismertelek.nagy hiba volt hogy...el...vittek...-mondta akadozva.nem bírta kimondani a szót,hogy eladtak,elküldtek,kidobtak.de nem fájdítottam tovább a szívét,csendben maradtam.

-Azért jöttem hogy elvigyelek innen.hozd a dolgaidat,és mehetünk.-megkövülten néztem rá.attól féltem hogy hirtelen valaki felráz,hogy ébredjek fel,vár a munka.szomoruan vártam az álom végét.de apám rázott meg.

-Yari!nem hallod? Pakolj,és menjünk.-rájöttem,hogy nem álom.Leírhatatlanul örültem,és izgultam.

-Nincs mit össze pakolnom,nincs semmim,a régi ruhámat kidobták,csak az egyszeri fizetésem,ami nálam van.-a fizetésem...mosolyogtam keserűen.fele annyit kaptam mint más lányok.itt gyerekenként fizettek.de az én kisbabám túl vékony volt,ráadásul ő volt az első,plusz fiatal voltam,és nem elég szép,ezért csak fele annyit kaptam.mikor próbáltam felhívni rá a vezető figyelmét,hogy ez igazságtalanság,pofán vágott.nem említettem többet a témát,de a pénzt magamnál tartottam.nem bíztam senkiben.

-Karolj belém,és vágj gondterhelt,és szomoru képet,mint általában,nehogy rájöjjenek valamire.-bólintottam,és úgy tettem ahogy mondta.kilptünk az ajtón,apám meg elindult a kijárat felé.nem néztem senkire.odaértünk a vezető férfihoz.

-Elviszem egy pici sétára a szép hölgyet.-mondta apám,és rákaccsintott a vezetőre.remekül csinálta a színészkedést.én csak néztem a földet,féltem hogy elrontok valamit.apám előhuzott a nadrágjából,pár darab ropogós bankót,s átnyujtotta a férfinak,aki bólintott.mocsok.gondoltam magamban.

-Pár óra múlva vissza hozom.-szólt apám,és már el is indultunk az ajtó felé,kiléptünk s addig sétálunk amíg látótávolságon kívülre nem értünk.nagyon boldog voltam,a nyakába ugrottam,és vísitottam örömömben,mint egy kislány.ő csak mosolygott,és vett nekem szép kis rongybabát,amolyan vigaszdíjul.megettünk egy fagyit.csodálatos nap volt.sose ettem elötte fagyit,nem is volt rá pénzem,apám nagyon kitett magáért.de ekkor rendőrök érkeztek.én végignéztem magamon,és nagyon megijedtem.hisz az egész amit csináltam,illegális volt.apámat és engem elfogtak,és a főnőkük beszélni kezdtett.az egész utca körénk csődült.

-Attik Dási,letartóztatom,kiskorú kurtizánokkal, való...

-De ő..-szakította félbe apám,de ekkor megütötték.a tömeg felhördült,s egy pillanatra nem figyeltek rám,enyhül a szorítás a csuklómon,apám ekkor rámnézett,s szemével intett hogy menjek.ne..nem..ne...suttogtam hangtalanul,de végülis kitéptem magam a férfi kezei közül,s futásnak eredtem.sose futottam még olyan gyorsan.az emberek nem akadályoztak meg,ijedten ugrottak félre utamból.majd végül elvesztem a tömegben,de én csak rohantam tovább,amerre láttam,sarokról sarokra futottam be,csak pár percig álltam meg pihenni.végül beesteledett,és elbújtam egy kapualjban.pár óráig vártam,nem jött utánam senki.sirattam,megtalált és újra elvesztett apámat.a rongybabát görcsösen szorongattam,és beletemettem könnyáztatta arcomat.éjjel a kapualjban maradtam.másnap reggel elindultam ezen a környének,ahol még sose jártam.a fizetésemből vettem magamnak egy egyszerü ruhát,és cipőt,mert abban amiben elindultam az emberek felhábordottan néztek rám.arcomon teljesen elvolt kenődve a festék,így az első kútnál lemostam.újra megváltoztam.nem maradt semmim,csak az a rongybaba ami már most koszos,és szomoru volt.nem mondta,de tudtam hogy szomoru.sokáig sétáltam teljesen letörten.valószínüleg már keres a rendőrség.megszaporáztam lépteimet,és ekkor jöttem rá,milyen éhes vagyok.az utcabéli standokon,csábítóan kínálták magukat,a szebbnél szebb cipók,és péksütemények.már szinte csorgott a nyálam,ahogy néztem őket.valószinüleg túl feltünően csináltam,mert a pultos megszólított.

-Vegye,vigye! Olcsó,friss,és finom!Én csináltam ám saját kezüleg,ilyet máshol nem talál! Nézze milyen nagy,még szinte gőzölög,vegye,vigye!-lassan felnéztem a nőre,az ájulás környékezett.

-Ha nincs pénze,takarodjék innen,feltartja a sort!-magam mögé néztem.senki nem állt ott.ez valószinüleg neki is feltünt,és morogva,letörte az egyik cipó felét.

-Jóvanna,jóvanna,nincs sor,mert maga itt áll,tessék vigye,csak menjen már,nem bírom már nézni se!-mondta morogva,s odanyújtotta a cipó felét.hálásan rámosolyogtam,s összetettem kéz kezemet,és meghajoltam.

-Köszönöm.-mondtam elhaló hangon,és továbbálltam.elkeseredetten szorongattam a cipót,nem tudtam hogy most egyem meg e vagy késöbb.hogy az egészet egyem e meg,vagy hagyjak belőle.végülis beleharaptam.nagyon finom volt,és laktató.megettem a felét,a maradékot elraktam az ingem zsebébe.szégyelltem magam,hogy így nézek,ki,hogy hajléktalan vagyok.gyorsabban mentem,s addig meg nem álltam amíg ki nem értem a városból.

4

Itt már senki nem nézett rám ferde szemmel.egy földúton vitt tovább a lábam,mellettem egy erdő terült el.Nem tudtam merre megyek,minden idegen volt számomra,a fák a madarak,az ég,a szellő.Hamarosan szállást kellene találnom,és munkát.Órákig mentem,nem gondolva semmire.hamarosan beesteledett.elöttem,mögöttem még mindig a föld út,mellettem viszont már eltünt az erdő,helyette,nagy,fakó dombok díszelegtek.elindultam irányukba,hátha a dombok mögött találok valamit.bármit.házakat,embereket,állatokat,akármit.az egyik domb lábánál lepihentem.elővettem cipóm másik felét,mely már kemény volt,de nem zavart,megettem.lehunytam a szemem hogy gondolkodjék de akaratlanul is elaludtam.másnap hajnalban keltem.szörnyű álmom volt.aprócska,barna bőrű gyermekem nevetését és sírását hallottam,hatalmas fekete szemeit láttam,de elérni nem tudtam.lehangolódva tápászkodtam fel.elindultam,s kis idő múlva a domb tetejére értem.reményem beigazolódott.három aprócska házat találtam,de embereket,és állatokat egyet sem.megszaporáztam lépteimet,és óvatosan belöktem az egyik ház ajtaját.az nagyot nyikordult,ahogy nagy nehezen utat engedett nekem.beléptem.elhagyatott,csöndes hely volt.akárcsak a másik kettő.próbáltam rájönni mi történhetett itt,de ekkor lövésekre lettem figyelmes.gondolkodás nélkül beugrottam a legközelebbi sarokba,és térdeimet felhúzva,ijedten pillantottam a bejáratra.hangos ugatást hallottam,majd kis idő múlva egy kisebb kutya ugrott be az ajtón.halálra váltan,tágra nyílt szemekkel figyeltem,levegőt se mertem venni.

-Na?Van ott valaki te?

Hallottam egy férfi hangját.a kutya rámnézett,odaugrott hozzám,és megszimatolt,majd hangos ugatásba kezdett.próbáltam csititgatni és könyörgő szemekkel nézni rá,de nem használt.ki be ugrált a házban miközben ugatott.

-Jól van már,jól van már,megyek.

Hallottam újra azt a hangot.pár perc múlva egy fiatal férfi állt meg az ajtóban összehúzott szemekkel méregetett.

-Hát te?

Kérdezte gorombán,de én nem tudtam válaszolni,ijedten néztem rá.

-Jó,állj föl.

Mondta,miközben elindult felém,és fél kézzel felrángatott.kezében a puska még mindig gőzölgött.kilökött az ajtón,majd elkiáltotta magát.

-őt találtam!

De válasz nem érkezett,s a férfi ijedten maga elött lökdösve futásnak eredt,elöttünk a kutyával.újra lövéseket hallottunk.

-Gyorsabban! Fuss!

Üvöltött rám,én meg ahogy bírtam szedtem a lábamat.pár perc múlva,kifulladva megpihentünk.én még mindig nem szólaltam meg.

-Na mivan? Nem tudsz beszélni?

Mordult rám a férfi.Majd megcsóválta a fejét és felállt.

-No mindegy,tovább megyünk,hátha jól jössz még,bár nem hiszem,kicsi vagy és lány ráadásul néma és csúnya,de azért valamit biztos lehet veled kezdeni.

Nem hangzott túl kedvesen,de nem bántam.Halkan megszólaltam.

-Yari vagyok.

-Mivan?-kérdezett vissza a férfi gorombán.Már hangosabban mondtam másodszorra.

-Yari vagyok,Prába faluból jöttem,és nem tudom hova tartok.

-Jólvan,értem már,nem kell üvölteni.No indulás.

Lassan,fülelve indultunk el


 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
Thomas Gabriel
  2008-08-14 18:35:47, csütörtök
 
  Egy hűvös téli reggelen találtak rám pójába bugyolálva a westsyrei árvaház kapuja előtt. A dadus aki rámtalált azonnal bevitt meleg szobájába és csitítgatni kezdett. Sírtam. Felöltöztetett, majd a konyháról hozott friss tejjel kínált, mely nyomban elűzte könnyeimet. Pár óra elteltével az intézet igazgatója engedélyezte elhelyezézemet a nevelőintézetben. Akkor még nem tudtam míly szomorú sors várhat egy anyátlan porontyra.

14 évvel később...

Ahogyan teltek az évek, úgy tanultam meg egyszerre tisztelni és gyűlőlni e szigorú nevelde falai között. Az a némi törődés, melyre úgy vágytam, dadusom halála ótavégleg eltűnt az életemből. De a remény örökké lángolt bennem. Minden reggel pontban hatkor keltünk, hogy hétre megmosakodva, tisztán űlhessünk asztalhoz. Sovány reggelink elköltése után megkezdődtek a tanórák. Mindenki a maga korosztályának megfelelően a kijelölt terembe ment. A késést és a lecke elmulasztását embertelen retorzió követte.Azok a lélektelen emberek, akik minket neveltek semmibe vették emberi mivoltunkat. Legutóbb, mikor heveny lázam miatt nem készültem, Chambler úr a többiek előtt Meztelenre vetkőztetett és addig vert, míg vonszolni bírtam erőtlen testemet.Amikor ránéztem könnyes szemem mögül elégedett vigyora végleg bevésődött az agyamba. Bill Chambler... Alig vártam, hogy bósszút állhassak a velem elkövetett gyalázatos tettéért.

Az eltelt egy-két év után is akadtak akik rólam sutyorogtak az udvaron. Chambler úr halála óta, ki rejtélyes körülmények között húnyt el a nyakán ejtett sebek miatt, színte rettegtek tőlem az ottaniak.Egy igaz barátom sem akadt. Aki szóbaállt velem, az is inkább csak a félelem miatt tette...

Egy évvel később...

Éreztem, ahogy testemben egyre inkább szétárad az erő. Éjszakánként titkon lakmároztam a megmaradt zsíroskenyerekből. Már képes voltam felhajíntani egy kavicsot a második emeletig és ki tudtam mosni egyedül a szennyeseimet. Különleges képességeimet az ágyam alatt rejtegetett vitaminos pezsgőtablettáknak köszönhettem. De egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy már képtelen vagyok uralkodni az erőm felett. Így az intézetben történt további húsz rejtélyes haláleset végett eltávolítottak az általam annyira gyűlőlt falak közül.

Ott álltam egyedül a kapuban. Kitaszítottnak éreztem magam. Pénzkeresés reményében kénytelen voltam felhasználni eddig rejtegetett képességeimet. Egy ideig egész jól ment, mígnem egyszer fogadtam egy gazdag emberrel, hogy a bal orrlyukamba dugott kaviccsal át tudom lőni a "The Times" második és harmadik lapját. Szerencsétlenségemre a mögötte ülő embert is sikerült eltalálnom, aki nem volt más, mint a helybéli serif. Nem volt más hátra, menekülnöm kellett.

Hosszú bújdosásom alatt sokat gondolkoztam azon, miért hagytak magamra a szüleim, s vajon most büszkék lennének-e rám. Ahogy ezen töprengtem, egy lágy érintést éreztem a vállamon. Felnéztem és úgy éreztem végre megint szeretnek. A lány, aki felkarolt, anyámként tőrődött velem. És most az ő bíztatására írom le történetemet. És óvva intek mindenkit: Ne egyetek szívbarát margarint...

Thomas Gabriel
 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
Panka:Kézen fogva
  2008-08-14 09:20:49, csütörtök
 
  avagy...


Két újdonsült középkorú barátnő kerekezik hazafelé. Egyszer csak az egyik elkiabálja magát: Ó éljen az ifjú pár! Látom, dúl a lamur! A másik elfordította fejét a kiáltásnak szánt irányba. S meglepetésére egy őszes hajú 50-es férfi és egy negyvenesnek tűnő festett szőke nőt lát bandukolni kézen fogva. Hogy hova azt nem tudta. Ám a látvány idillinek tűnik. Mivel, ritkán látni eme korosztályt, kézen fogva sétálni az utcán. Látja az arcukon, milyen kicsattanóan boldogok, s elképzeli, hogy milyen romantikusan szerelmesek lehetnek, még mindig egymásba. Kicsit irigykedik is, mert úgy érzi, neki ez már nem adatik meg, elvált nő létére. Igaz, pasi hiányban nem szenved. Ezért gondolja róluk, netán csak most kezdődhető szerelmi viszonyuk készteti e két különnemű embert, arra, hogy eme világnak megmutatják: igen ők még mindig éreznek szerelmet egymás iránt, amit ki is nyilvánítanak mindenki előtt. Holott e jelkép a fiatal szerelmesek kifejezője, hogy ők egymáshoz tartoznak testben és lélekben, habár nem mindig addig, míg a nagy harang el nem választja őket. Tűnődéséből kérdés formálódik agyában, ám, hogy melyik féltekéjéből pattan ki a kíváncsiság szikrája, nem tudja. Sejt valamit. Megkérte barátnőjét - akivel, mellesleg kertszomszédok- meséljen egy kicsit az általa ismert kézfogós párról. Érdekelné: mi lehet szeretet megnyilvánulásuk háttere.

A barátnő elkezd csevegni róluk. Tudod, ez a nő 16 éves volt, amikor megismerkedett ezzel a 26 éves érett férfinak mondható emberrel. A lány kezdett ki vele, vagy a férfi csábította a lányt? Ki tudja? A lényeg, hogy hamarosan gyermek is született. Ám úgy képzeld el, olyan hamar, hogy ismerkedésük után 9 hónappal érkezett is a baba. S ezért amilyen gyorsan csak lehetett, megrendezték az ilyenkor szokásos esküvőt, gondolván: nem kell apasági nyilatkozat. Mindenki ferde szemmel vette tudomásul, hogy a szépnek mondható, igaz már akkor teltkarcsú kamasz lány, hogyan is szerethetett bele, ebbe a nálánál 10 évvel idősebb férfiba, aki látásra nem mondható abszolúte sármosnak sem, mert olyan vastag diopriás szemüveget hordott a ferde orrán, mint a szódásüveg. Na de nem is ez a lényeg. Elfogadták az emberek, hogy ők egy pár. Otthon laktak a lány szüleinél, itt a városban. Aztán építkeztek egy közeli falúban. Had ne mondjam melyikben... A fészeképítés kettős volt, született még egy gyermek, és a ház is tető alatt állt, a falu utolsó utcájának végén, a nádastól nem messze. A fiatal asszonyka otthon végezte a házimunkát, az apuka dolgozott, éjjel, nappal, hogy tudják fizetni a hiteleket, és legyen mit enni. Na de egy 18 éves fiatal lányt hogyan is köthetné le a házimunka, meg a két gyermek. Főleg egész nap egyedül. Mit tehetett, ahogy ilyenkor szokás, szóba elegyedett a szomszéd kis asszonykával, aki csak pár évvel volt idősebb, de a gyermekeik egykorúak lévén jól eljátszadoztak egymással. Így jutott idő: kávézásra kártyázásra és egyebekre. A szomszédasszony férje éppen abban az időben lett munkanélküli, így sokat volt otthon és a kocsmában. Végül sokat settenkedett a fiatal szomszédasszonyka körül is. Lényeg a lényeg, egymásba habarodtak. Hogy hogyan azt csak ők tudják. Titkolták egymás iránti beteljesült vonzalmukat. Ám nem eléggé, mert az egész falu őket csámcsogta, persze ők, és az érintettek, mint mindig ilyenkor, semmit nem tudtak. Majd mindkét asszonyka áldott állapotba került. Volt is téma a faluban: majd olyan lesz a két gyermek, mint a ,,két Lotti". Mindkettőnek lánya született, egyformák voltak, nem tagadás. S ez az idilli szerelmi háromszög még egy évig működött, mint a motolla művelték a titoknak hitt erotikát. Itt is látták őket, meg a másik nádasban is. Igen ám, de az asszonykát figyelmeztette a sógornője, rossz, vagy jó indulatból, az most mellékes. Elmondta neki, hogy az egész falu nem a kukoricán, hanem rajtuk csemegézik, és mi lesz, ha kiderül, és megtudja a férje, vagy a szeretője neje, aki egyben a barátnője is. Az asszonyka tagadta a tagadnivalót, de motoszkált benne valami kis szégyenérzet is. Ezért visszaköltöztek, vagyis inkább menekültek a falu szája elöl, a városba, a mamához. A felépített családi házat kénytelen eladták. A költözés után még tartottak egy előre megbeszélt búcsú éjszakát a titkosnak már nem mondható szerelmespár, mely kéj látható nyomott hagyott a nő nyakán. Hogy milyen szándékkal nem tudni, gyógyszereket vett be a nő, hogy véget vessen nem csak a szerelmi románcnak, hanem az életének is. Ám annyi élni akarás még maradt benne, hogy időben jelezze a bajt és beszállítsák a kórházba, megelőzve a tragédiát. Egy gyomormosást kapott, és a férj hozzájárulása után már otthon is volt. Állítólag, a férj nem veszekedett. Megértette, és kényszeredetten vette tudomásul, hogy felszarvazták. Ennek ellenére a férj mosott, főzött, takarított. Az asszonykája meg leste a bugyuta szappanoperákat a tévében, azaz, csak terpesztette egész nap a valagát, legalábbis ezt hallani, meg azt, hogy az asszonyka ahhoz is értett, mi végre és hogyan, hogy férjét megszabadította még az ebéd után járó szokásos sörétől, és a cigaretta szenvedélyétől is. Hogyan csinálta, nem tudható, habár sejthető. Na ennyi az ő történetük. És... -mondta befejezésül.

Mindezt hallva az új barátnő ennyit mondott: most már értem miért mondtad: éljen az ifjú pár, látom, dúl a lamúr! Hiszen te voltál a festett szőkének a szomszédasszonya, abban a faluban. Azt hiszed, nem tudtam?

 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
Panka:Szomorú történet
  2008-08-14 09:18:02, csütörtök
 
  avagy bár csak ne történt volna

Hazafelé tartottam a munkából. Láttam a gyalogosúton három rendőrautó és egy halottas kocsi az egyik 10 emeletes ház előtt. El kellett haladnom mellette. Nem tudom talán kíváncsiság hajtott, egy pillantás vetettem az esetre. Sajnos szörnyű látvány volt. Egy fiatal nő feküdt vérbe fagyva. Akkor még nem tudtam mi történt. Egész úton még most is szomorúság hatalmába keríti a lelkem, ha rá gondolok. Mi történhetett? Gondoltam gyilkosságra és e fajtákra, remélve a nő nem halt meg, aki a földön feküdt. De tévedtem, sajnos a 26 éves kétcsaládos asszony az ablak puculáskor vesztette életét. Leesett a tizedik emeletről. Azt már sosem tudjuk meg, hogyan is történt a tragédia. Mélységesen sajnálom a családját. S belegondoltam mennyit ér egy emberi élet, s nap, mint nap történhet egy rossz pillanat, egy véletlen, s vagy mi halunk meg, vagy hozzánk tartozok és ismeretlenek. Értelmetlen halál, mikor valaki így kénytelen itt hagyni a családját. Ilyenkor mindenki egy kicsit elgondolkozik az életről. Bevallom nekem is volt olyan pillanatom, amikor úgy éreztem most kéne, hogy vége legyen, de sosem gondoltam öngyilkosságra, csak tele voltam mindennel, had ne soroljam. Két kisgyermeket és két nevelt tetvért hagyott itt a fiatalasszony e földi létben.

Elgondolkodtató, kapunk a sorstól, vagy nem is tudom kitől egy életet, amit mi játszunk le. Vannak mellettünk szülök, rokonok, ismerősök, munkatársak. Mind- mind a saját szívével és életével. Valami mégis azt akarja, velük kössön össze az élet. S aztán megöregszünk, és egyre több temetésre járunk. S felmerül a kérdés vajon magunknak még mennyit szán a sors. Nem tudom a halál után mi vár az emberre, de egy biztos érdemes élni, még azzal a tudattal is, hogy tudjuk, egyszer eljön a pillanat, amikor minket siratnak, s aztán ahogy múlik az idő eljön az is, hogy már senki nem jár ki a temetőbe, mert már senki nincs aki emlékezzen. Én sem tudom, az ükapám kivolt, pedig hozzá is tartozom. Szóval egyszerűen a felejtés homályába veszünk. Szomorú, de ezzel meg kell békülni, és el kell fogadni. Ki kell használni minden pillanatot, hogy örömet okozva másoknak, mi is örüljünk, elvégre egyszer élünk. A sors pedig kifürkészhetetlen. Van, amikor jót tesz velünk, van, amikor szenvedést okoz, de hiába ilyen az élet, egyszer fent, egyszer lent. Ettől olyan megfogalmazhatatlan miért érdemes élni, kinek így kinek úgy. Szerintem érdemes.

 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
Panka:ilyen is van...
  2008-08-14 09:13:31, csütörtök
 
  Balszerencse

Kint nagypelyhekben hull a hó. A háztetők ereszeit jégcsap virágok díszítik. A neoncsöves irodában a három kolléga csendben eszegeti a reggeljét. Anett a szokásos 25 Ft-os májkrémét kenegeti egy szelet kenyérre. Figyelve, hogy a konzervdoboz felét meghagyja délre. Beleharap a májkrémes kenyérbe. Forgatja a szájában. A már megszokott ízek nem akarnak lecsúszni a torkán. Nem csoda, hisz minden munkanap ez a reggelije. Míg kolleganője Mari megint kolát hozott, két jókora péksüteménnyel. Amiből az egyiket mindig haza viszi. Pali bácsi 5 zsemlét, sajtot és kb. 30 deka szalámit készít maga elé a hazai savanyúsággal. Majd nagy harapások következnek. Érdekes a férfiak mekkorát tudnak harapni. Anett számolásba kezd, ha ő is olyan kaját hozna, mint a többiek akkor nagyon is megterhelné a háztartási költségvetést. Persze a három kis lurkójának mindenben a legjobbat adja. De magának még a finomnak tűnő falatokat sem engedélyezi. Úgy tartja, hogy a hasán tud legjobban spórolni. Most inkább a csend zavarja. A karácsonyi két hét szünet után senkinek nincs mondandója. Vihar előtti csend. Vajon mi lehet a bajuk? Nem szól, csak nézi a jó falatokat nyelő kollégáit. Mintha várnának valamire. Anett megszakítja a nyomasztó csendet.

- kinek mit hozott a Jézuska?

Pali bácsiéknak plazma tévét. Kihangsúlyozva: cirka 200 ezerért. Marinak digitális fényképezőgépet. 6 megapixelest, a legjobbik márkából. -Mondja el két mondatban mindegyik. A fagyos hangulatot Pali bá kérdése forrósítja fel:

- és neked gazdag Jézuskád volt? Bizonyára jutott mindenre belőle...

Anett fúrcsálja a kérdést, de nem foglalkozik vele, nem szán neki jelentőséget. Belekezd beszámolójába:

- tudjátok tele volt a karácsonyfa alja csomagokkal. Tele sok-sok játékkal. Elemes hajó repülőgép barbibaba. Annyira boldogok voltak a gyerekek még a könnyem is kicsordult, ahogy bontogatták ujjongva a csomagokat.

A két kolléga egymásra néz. Nem akárhogyan, kérdőn pislantanak egymásra.

Az egész nap lassan telik. Anetthez a másik kettő egy szót sem szól. Mindenki végzi már- már halálos csendben a dolgát. Nincs jókedv, derű, nincs viccmesélés, és horoszkóp olvasás. Pedig Anett már nagyon várta, hogy megint dolgozhasson, hisz második családjának tekintette munkahelyét. Kollégáit különösen kedvelte. Úgy érezte, szeretik őt is. Annak ellenére, hogy mind kettő jómódú családban él, nem úgy, mint ő: nagyszülők segítsége nélkül, mindent a maga erejével megteremtve, a három gyermek felnevelését férje nélkül, aki öngyilkosságba menekült. Persze ez sosem volt köztük beszédtéma. Ők tudták, de a részleteket homály fedte, mert Anett sosem beszélt róla. De most valahogy érezi Anett, hogy valami nincs rendben, de kérdezni nem mer. Egész nap csak némaságban dolgoznak. Anett egyedül marad a nap vége felé az irodában. Elmegy a függöny mögé, gondolja, addig megszabadul az egyen ingjétől és kendőjétől, amit annyira utált. Közben a másik kettő bejön. Nem sejtve, hogy Anett az öltöző függöny mögött tartózkodik. Beszédbe elegyednek. Pali bácsi kezdi:

- nem gondoltam, hogy ekkorát fogok csalódni benne. Még csak nem is említi. Ekkora kétszínű embert, csak megjátssza a jót, valójában csak egy álszent. Most aztán kimutatta a foga fehérjét.

- igazad van Pali bá. Én sem gondoltam volna. Persze amilyen csóré nem csodálom hogy eltitkolta. De majd bevasaljuk rajta, nem ússza meg szárazon.

- Igen, Mari. Majd kérdőre fogjuk. Kíváncsi leszek mivel takarózik. Már biztos elköltötte. Azt hiszi, nem jövünk rá? Miből gondolta?

- Szerintem, azt hiszi hülyék vagyunk, és nem nézünk utána. Habár a jó múltkor sem titkolta el. Rendesen osztoztunk, talán csak elfelejtette mondani. De ilyet elfelejteni ezzel kellett volna kezdenie a napot. Sőt, van telefon is.

- Mindig is tudtam, hogy egy sunyi. Csak ne tudnám mennyire szegény. Akkor is, arról nem mi tehetünk, és ami jár, az jár. A kávépénz az közös, így ez is.

- Nem is tudom kivette-e rá a pénzt, már nem is emlékszem.

- Szerintem, kivette.

Anett ekkor előbújik. A két kollega a meglepettségtől belehuppan az asztaluknál lévő forgószékbe. Nagyon mélyen Anett szemébe néznek. Tekintettük ölni, gyilkolni tudott volna.

- miről van szó?

Kérdi Anett nem is sejtve, mi lehet az a nagy bűn, sőt még azt sem tudta, hogy róla van szó.

- a lottóról

- Lottóról?

- Igen négyesünk lett, te meg nem is említetted, arra vártunk mikor újságolod el.

- Lottó?

- Igen.

- Miért? Nyertünk???

- 550 ezret...

- Jézusom, hiszen fel sem adtam!

- De a pénzt kivetted? Nem de?

- Nem is tudom...

- Na erről ennyit...

Anettben meghűl a vér. Ugyan nem vörösödik el, csupán csak azért, mert tudja, ő igazat mond. A lottót valóban elfelejtette. Ennek ellenére nagyon pánikba esik. Csaknem remeg, pedig izzasztóan meleg van az irodában. Aztán magában oszt szoroz, de be kell látnia, sehogy sem tudja kivenni a nyeremény összegét a családi költségvetésből, hogy kárpótolja a kollégáit a saját pénzéből. Pedig azt is tudja, hogy csak így moshatja magát tisztára. De számára ez oly nagy összegnek bizonyul, hogy eme gondolatát le kellett vetnie. Majd csendesen megszólal:

- bocsánat, tényleg elfelejtettem, ne haragudjatok...

Szemében könnycseppek jelennek. De nem enged utat nekik. Hiszen a kollégák előtt mindig erős volt. Reszket a lelke legbelül. Sosem törődött azzal, mit gondolnak róla, de most a szúrós tekintetekből olvasva nagyon gyengének érezi magát, csak, azért mert nem tudja kifizetni a meg sem nyert nyeremény összegét. Az örök kétely is lelkében marad: elhiszi, vagy sem a két munkatárs, hogy valóban nem adta fel a szelvényt.

Hiába, szegény embert még az ág is húzza. S tisztában van vele, hogy eme szégyenfoltot is magán kell cipelnie, akárcsak a túrkálóból való télikabátot...

 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
Panka:Szenvedély
  2008-08-14 09:11:14, csütörtök
 
  majdnem igaz történet


A rozsdás, ezer éves kapu hangosan vágódik be utána. Csoszogva de sietősen szaporán lépeget, mint aki késésben van, és fél, hogy lemarad valamiről, mely életbevágóan fontos lehet. Zsebében ott lapul a pénz, melynek helye valójában a konyhakredenc egyik zugában volna, hogy majd karácsonykor ajándékká váljon belőle a család összes tagjának. Megtapintja a zsebét, mintha nem hinné el, hogy igenis, megint megtalálta az előle eldugott kis motyót, az asszonykája féltve őrzött vagyonát. Nem nagyon gondolkodik. Inkább fut, rohan, hogy mi hajtja ennyire azt leginkább csak ő tudhatja. A kocsmába tart, eszeveszetten, hogy üresen találja a játékgépet, ezért siet reggel hatkor, hogy nyitáskor ő legyen az első, ne kelljen másra várnia. Közben bosszankodik, mert előző este megint nem húzták ki a számait a lottón és a kaparós sorsjegy is elúszott a semmibe. A remény vitte egészen a kocsmáig, a remény, hogy ma talán nyer. Nem csak talán, hanem biztosan. Mindig ebben bízik, jobban talán, mint saját magában.

A kocsmáros kinyitja a bejárati ajtót. A játékautomata beüzemelve. Előveszi a pénzt és megnyugszik. Erre vágyott már előző este is. Pókerezik. Jönnek sorban a lapok, tétet, tétre halmoz. Már vagy egy órája bömböl a gép a keze alatt. Idegfeszültségben nyomkodja a gombokat. Jár a keze, mint a motolla. Most éppen egálba van. Amit eddig elveszített, arányban van a nyereménnyel. Ideges, rágyújt, majd megmarkolja a kulcscsomóját és mormolja: hozz szerencsét, hozz szerencsét. Ám épp az ellenkezője történik. Rosszra tesz, és már csak a bedobott pénz felével gazdálkodhat. Nem baj, gondolja, kevésből is sokat lehet nyerni. Volt rá példa nem is egyszer. Nem gondol semmire, még a szokásos sörét is kihagyja. Csak ő és a kattogva zenélő reményteli sok pénzt ígérő gép létezik. Meg áll körülötte a világ. Nem hallja a mellette levő enyhén spicces emberek alkohol bűzős hangos társalgását. Nem érdekli, hogy ki látja, vagy nem akarja látni. Csak ő, a gép, és a nyerés utáni vágy öleli körbe atmoszféráját. Aztán kb. háromnegyed óra múlva, alig van a gépben, amit feltehet. Eltökéli magában, hogy mindent vagy semmit elven játszik tovább. A maradék pénzét felrakja mindet egy tétre. Nem csak a keze, lába, de a szíve, lelke is beleremeg. Ezt senki nem látja, csak ő érzi. Ez az adneralin növelő pillanatok egyike, melyet oly sokszor átélt, sikerrel, kudarccal egyaránt. Nem sokáig tart. S kész, vége, elbukta mindet.

Nem vegyül alkohol a gyomrában sem az agyában. Egy kortyot nem ivott, mégis elalél. Aztán kezd észhez térni. Rádöbben, megint az otthon megspórolt pénzt vitte vásárra, tette bele a gépbe, mint annyiszor az évek folyamán.

Kirohan a kocsmából. Valamiféle erős szégyenérzet fogja el, amit eddig nem igen tapasztalt. Volt már emiatt bűntudata, akárhányszor vesztett. De ennyire kutyául nem érezte még magát soha. Gondolatai az őrület határát súrolta. Elege van a sok magyarázkodásból az éjjel nappal való dolgozásból, hogy e szenvedélyből adódó hibáit kijavítsa, helyrehozza. Ennyire még sosem utálta, gyűlölte magát. Rohan egyenest a metró aluljáróba. Majd egy önkívületlen pillanat és a metró elé veti magát.

 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
Panka:Igaz történet
  2008-08-14 09:08:52, csütörtök
 
  Tépett szárnyú kiskacsa

Egy tépett szárnyú kiskacsa totyog a belváros forgatagában. Vajon, hogy tévedhetett ide? Ki bánthatta? Ki tépte meg az életet jelentő szárnyait? Hisz oly messze a hűsítő Duna, az étket, és társakat adó vízpart, egy patak, egy folyó. Szegényke soványka, és nyúzott. Ki tudja hány napja kóborol, bolyong, egyedül, egymagában, étlen, szomjan, itt a belváros szívében? Keresve, kutatva megszokott helyét, és a társakat. Alig bírja csontos kis terhét. Ez itt nem az ő világa, De ha nehezen is, de lépked. Ám törött szárnyával próbálkozni sem mer, azt már régen feladta. Eltévedt. A buszmegállóban a parknál padok. Lassan odatotyog. Emberek ülnek várakozva, és élvezettel fagyit nyalva. A kicsi törékeny állat nehezen odaér hozzájuk, talán segítségre várva. Észreveszik. Hát ez meg mit keres itt? Majd sajnálatból odaszórnak neki egy- két falatot a tölcsérből. Aztán jól szemügyre veszik a madarat. Igen, enni adnak az árvátlan sovány kiskacsának. Akiben annyi életerő még maradt, hogy nyelvével bekanalazza az ,,ínyenc" falatot. Az emberek nézik, nézik, mustrálják. Talán sajnálják is. Ám ha a kacsa életerős, kövér lenne, akkor bíz másképp, gondolkodnának. Mondják is a sebzett kis állatkának,- miközben szórják neki a morzsát.- ,,Ó bár csak lennél kövérebb és húsos, ha tudnád, milyen jó pecsenye lenne belőled! Ha nem lennél ilyen nyiszlett ölbe kapnálak, és tollaidtól megfosztva tennélek azonnal a forró sütőbe. Ott aztán jó ropogósra sütnélek. S maradna belőled egy bögre kacsazsír". A kacsa, mintha értené az emberek szavát. Nehezen eltotyog az előző nap termelődött tócsához, és próbál inni, de az olyan sekély, hogy éppen csak nyalogatni tudja a vizet. Pedig szomjas, nagyon szomjas. Az emberek közben jönnek, mennek. Ám sokan észre sem veszik. Egyik belebotlik. Káromkodás. ,,Kotródj innen te szemtelen dög"! Majd belerúg egyet. A kacsa egy pillanatra elfekszik. Megadja magát. Kiterül. Várja sorsát. Egy kisfiú meglátja. Odaszalad hozzá. Simogatja, ölébe veszi. Becézgeti. S mondja neki: ébredj fel kicsi hápika! Az édesanya először riadtan kiállt fiára: ne bántsd azt az állatot! Ám a gyermek betakarja kicsi ingjével, és simogatva dédelgeti, az éhes, szomjas, fáradt vízbe vágyó madárkát. S énekel neki: ,,a kiskacsa mindig csak azt mondja, hogy háp, háp, háp, pedig tudjuk jól, hogy a kiskacsák, nem is olyan buták...". A gyermek anyukáját kérleli: vigyük haza! Nézd anya, nem is tud repülni! Az anyuka látja kisfia szeretetét a beteg kiskacsa iránt. Elérzékenyül. Fogja a kis állatot és berakja a kosarába. Mondja kisfiának, hogy elvisszük az állatorvoshoz, hogy meggyógyuljon, aztán szabadon engedjük. A gyermek arcán kicsattanó boldog öröm. Talán képzeletében már repül is a madár, egy csobogó patak partján, s talán hallja is hápogni a többiekkel, ahogy falatoznak a vízben lévő lakomával.... Majd sugárzó tekintettel felkiált: Jó anya! Az, nagyon jó lesz! Felszállnak a buszra és magukkal viszik a jószágot.


Ó bárcsak gyermekek maradnánk. Mindig. Ha csak a szívünkben is, ha már úgy is megöregszünk testben, de legalább tiszta lélekben maradjunk meg gyermeknek. Akkor szebb lenne a világ, s biztos boldogabb is. Ó bárcsak úgy lenne!
 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
3 rész
  2008-08-13 08:52:34, szerda
 
  Marianne már vagy egy órája ült mozdulatlanul a konyhaasztalnál. Mindig vidám, kissé dülledt kék szemei alá sötét árkokat vájt az előző éjszaka. Tekintetét a viaszosvászon asztalterítő ósdi körtemintázatára szegezte, mintha valami roppant különlegeset fedezett volna fel benne, ami egy percre sem engedi szabadulni ezen a békésnek ígérkező, hószagú reggelen.



Az asszony gondolatait azonban semmi nem tudta már más irányba terelni azóta a pillanat óta, mikor Ulla házikójának fullasztó nappalijában az utolsó cikk utolsó sorával végezve felnézett. Az apró szomszédasszony szemeiben gyúló szenvedély végképp meggyőzte arról, hogy életét nem e világi események sorozata keseríti meg az utóbbi időben. Ulla arckifejezésétől megriadva, tömény undorral hőkölt hátra a túlságosan is közel merészkedő arc elöl. Az ölében nyugvó újságlapról egy ijedt tekintetű latin-amerikai nő nézett fel rájuk:



- Miriam tisztára becsavarodott, tudja? - szólalt meg nagy sokára Ulla, majd a képre bökött turcsi ujjainak egyikével.



- Láttam, amikor a fiút elvitték. Szörnyű volt - mesélte tovább, de szavai egy csepp sajnálatról sem tanúskodtak. - Az a nő eszeveszetten visítozott, mint a lakodalmas malac. Ketten alig bírták lefogni, mikor a gyereket betolták a mentőautóba.



Marianne időközben megszabadította combjait az újságkötegtől és menekülési útvonalat keresve az ajtó felé kezdett pillantgatni. A rusnya macskák azonban éppen oda heveredtek le és most az összes sárga szempár őt figyelte fenyegetően. A másik nő közben egy pillanatra sem hagyta abba az élenybeszámolót:



- Minden hiába, a gyerek már halott volt, mondtam is nekik, de nem figyeltek rám. Szörnyű, szörnyű tragédia...



Frau Grünberg végre lehetőséget látott a menekülésre, mert Ulla - csak úgy udvariasságból - egy pillanatra lehajtotta a fejét a tragédia miatt érzett részvétét kifejezve.



Több sem kellett Mariannénak, gyorsan oldalra siklott a fotelben és már fel is pattant: - Igazán kedves volt öntől, hogy megosztotta ezt velem - dadogta miközben az ajtó felé kezdett hátrálni -, de nekem most már mennem kell. A családom vár rám...



- Siessen is Marianne - bólintott elkomorodva az apró nő -, siessen, ahogy csak tud. Miriam nem volt elég gyors...



Marianne nem bírta ezt tovább hallgatni; Ulla olyan kéjes élvezettel ejtette ki a szavakat, hogy felkavarodott a gyomra, és eszét vesztve menekülőre fogta. Mit sem törődve a macskák méltatlankodó fújtatásával, egyszerűen felrúgta azt a méretes dögöt, amelyik éppen a lába alá akart hemperedni, majd feltépte az ajtót. Aztán csak futott, futott a síkosra fagyott úttesten egyenesen a házukig.



Az átvirrasztott éjszaka után, az asszonynak igen csak nehezére esett nyitva tartania ólmos súlyú szemhéjait. A páni félelem, ami a sátáni szomszédasszony katlanszerű nappalijában hű társául szegődött, egy pillanatnyi nyugalmat sem engedélyezett a számára.



- Ő itt van, Marianne. E percben is - suttogta fülébe rettegésének vörös szemű démona.

- Ő itt van - motyogta utána engedelmesen a nő.



- Sietned kell - sziszegte a hang. - Karl kell neki!



- Karl...



Ebben a pillanatban valami nagyot koppant az emeleten. Az asszony felpattant, majd pillanatnyi habozás után felszalad a lépcsőn. Az árnyas emeleti folyosóra lépve azonban tétovázni kezdett, várta, hátha a zaj megismétlődik, de nem történt semmi. Úgy döntött az lesz a legjobb, ha óvatosan bekukkant minden szobába, bár rettegett attól, amit esetleg megláthat. Tudta jól, hogy ez az egész csak időhúzás, egyértelmű, hogy bármi is okozta a zajt, az Karl szobájában van. Nem tudhatta biztosan, de a folyosó végén álló ajtó kirívóan meredt rá. Végül odalopódzott és pillanatnyi hallgatózás után hirtelen berontott a szobába. A kisfiú világoskék, napfényben fürdő szobája teljesen kihalt volt, minden normálisnak tűnt, csupán egy kissé rendetlenebb volt a megszokottnál. Karl játékai szanaszét hevertek mindenfelé és a ruhásszekrény résre nyílt ajtaja mögül is kikandikált egy gyűrött piros kardigán ujja. Az élénk szín olyan fájdalmasan elütött a halovány bútoroktól és a faltól, hogy Marianne szíve nagyot ugrott, mikor megpillantotta, sőt, meg mert volna rá esküdni, hogy mikor belépett a ruhaujj meglibbent egy kissé.

Minden bátorságát összeszedve bemerészkedett a kisfiú birodalmába, és lassan szedegetni kezdte a földről a játékokat. Kinyitotta az ablakot, mert a szoba levegője egészen dohos volt, s mikor meghallotta a kis utca gyér forgalmának a zaját, a nő szívéről nagy kő gördült le. Mennyivel valószerűbbnek tűnt így a világ. Normális zajokkal, friss, hideg levegővel és napfénnyel. Csupán az rondított bele az idillbe, hogy nem tudott rájönni, mi eshetett le, ami ekkorát koppant.



Álmatag hangulatából a telefon éles csörgése rázta föl. Leszaladt a nappaliba a készülékhez és szinte boldogan szólt bele a kagylóba; lám, azért vannak még olyan normális dolgok is a világon, mint egy telefonhívás. Néhány perc múlva azonban már nem volt oka örülni, Karl iskolájából telefonáltak neki, hogy azonnal jöjjön el a gyerekért. Az igazgató nem fűzött hozzá részletes magyarázatot, de azért sietve megnyugtatta az aggódó anyát, hogy a kisfiúnak kutya baja - az ő megítélése szerint -, de a tanárnője, aki hisztérikus állapotban rohant ki a tanóráról ragaszkodik hozzá, hogy vigyék haza a gyereket.

Marianne nem értette, mi üthetett a pedagógusba, de nem sokáig habozott, azonnal beült a kocsijába és az iskolához hajtott.



Karl az igazgató irodája előtt ücsörgött egy széken, fáradtnak és dühösnek tűnt, nem akart az anyjára nézni.



- Mi történt? - kérdezte Marianne az elé siető igazgatótól.



- Magam sem tudom pontosan - felelte a férfi bosszankodva -, a tanárnő eddig nem volt hajlandó semmi ésszerű magyarázattal szolgálni. Már haza is kísérték, mert úgy tűnt, a mai napon már nem sok hasznát vesszük. Valami füstfelhőről magyarázott és a nyakában függő keresztet markolászat konokul. Ennél többet nem tudunk, az osztálytársak sem jelentettek semmi furcsát, ők is ugyanúgy meglepődtek, mint én.



- Értem - súgta elhalóan a nő és Karl vállára tette a kezét. Még így, a vastag pulóveren keresztül is érezte, hogy a gyerek tűzforró.

- Karl - szólította meg a férfi a kisfiút barátságosan -, azt hiszem jobb, ha most hazamész édesanyáddal és pihensz egy kicsit. Betegnek látszol. A tanár néni miatt ne aggódj, és ne okold magad semmiért, Hopke kisasszonynak minden bizonnyal magánéleti gondjai vannak. Holnapra ő is jobban lesz.



A gyerek nem felelet semmit, csak biccentette egyet és felállt. Marianne már alig várta, hogy végre otthon legyenek, és kifaggathassa.



Hazaérve azonban, mielőtt bármit is szólhatott volna, Karl kitépte magát a karjai közül és felszalad a szobájába. Marianne utána eredt, de a gyerek épp az orra előtt csapat be az ajtót, még a kulcsot is ráfordította.



Az anya csodálkozva hallotta ezt a kis kattanást. Karlnak nem volt kulcsa a szobához, a férje összegyűjtötte az összeset, mikor beköltöztek és az íróasztalfiókjába zárta, csupán a fürdőszoba kulcsa maradhatott a zárban. Az asszony dühösen dörömbölni kezdett. Sértve érezte magát, amiért az egyetlen fia ki akarja zárni a szobájából, megsebzett anyai szíve ezt úgy értelmezte: kizárlak az életemből, hagyj békén.



Vagy öt perces kitartó, ámde hiábavaló dörömbölés után hangtalanul zokogva a padlóra roskadt. Még soha nem érezte magát ennyire nyomorultul és tehetetlenül, mint most. Valami szörnyű veszély fenyegeti a gyermekét, és neki fogalma sincs, hogyan védhetné meg tőle, ráadásul Karl még el is fordul tőle ezekben a vészterhes időkben. Ez a korai kamaszos hóbort a lehető legrosszabbkor jött.



Úgy érezte, ezt már nem bírja tovább egyedül, legszívesebben azonnal felhívta volna a férjét a munkahelyén, valami mégis visszatartotta. Sejtette, hogy Franz nem sokat adna az ő földöntúli észleléseire és elintézné az egészet azzal, hogy a gyerek csak dacoskodik, ő pedig túlhajszolja magát, ezért ilyen nyugtalan. Valami mélyen a lelkében azt súgta neki, hogy téved, igen is beszélnie kéne a férfival, de nem, ezt a józan kis hangot elnyomta valami frissen kélt csökönyösség. Nem kell ide Franz, nem kellenek az úgynevezett ésszerű magyarázatok - ezt a játszmát ketten űzik, ő és az a valami, ami rátelepedett a fiára.



Meglepetten vette tudomásul, hogy most először gondol úgy az ijesztő jelenségek forrására, mit egy különálló, létező személyre. Hisztérikusan felnevetett. Hát jól van, te akármi, engem nem győzöl le! Ha a fiamat akarod, először velem kell számolnod!



Karl egészen estig nem is került elő, közben Marianne sorra vette a lehetőségeit. Végül arra jutott, hogy holnap nem engedi vissza a gyereket az iskolába, vele együtt beteget fog jelenteni és itthon maradnak, hogy jobban megfigyelhesse a kisfiú viselkedését, ahogy az Susanne is tanácsolta.



A vacsoránál Franz és Betti gondtalanul cseverésztek. A férfi jót nevetett a lány iskolai történetein a bolondul szerelmes osztálytársnőkről, akik csaholva szaladnak a fiúk után. Franz ennek örömére előhozakodott néhány anekdotával a fiatalságáról, mikor még őt is üldözték a kamaszlányok.



Marianne nem tudott velük nevetni, végig Karlt figyelte a szeme sarkából, aki unottan kotorászott a tányérján. Most vette csak észre, milyen soványnak tűnik a gyerek. Azon tűnődött, vajon mióta nem eszik rendesen, és ő miért nem vette ezt észre eddig. Vádló pillantásokat vetett Franzra, aki a jelek szerint teljesen vak a kisfiú problémáira. Soha nem gondolt még arra, hogy a férje, élete szerelme, vacak apa lenne, de most határozottan ez volt a véleménye, és ez mégjobban megszilárdította az elhatározását, hogy kihagyja a férfit ebből az egészből.



Éjszaka Marianne álmatlanul forgolódott az ágyban, miközben Franz békésen hortyogott mellette. Szerette volna egy párnával megfojtani a férfit, amiért a horkolásával őt is süketté teszi bármilyen neszre. Végül nem bírta tovább, kimászott az ágyból és a folyosóra osont. Karl szobájának ajtaja alatt egy keskeny kis fénysáv jelezte, hogy a kisfiúnak sem jön álom a szemére. Kíváncsian odalopódzott és az ajtóra tapasztotta a fülét. Odabentről játékautók fémes koppanását lehetett hallani, semmi mást. Karl tehát játszik. Tíz perc elteltével a nő már éppen sarkon fordult volna, amikor meghallotta Karl hangját.



- Igen, az jó móka lesz - kacagta halkan a gyerek.



Az asszony szíve nagyot ugrott, mikor a kisfiú szavaira halk suttogással felelt valaki. Nem értette mit mondott, abban sem volt biztos, hogy valóban hallotta azt a hangot. A rémülettől szinte kővé válva görnyedezett tovább az ajtónál, de ennyi volt. Semmi több.

Hamarosan halk kattanás és a fénysáv eltűnése jelezte, hogy Karl leoltotta a lámpát és végre nyugovóra tért.



Ő sem ácsoroghatott ott egész este, ráadásul a fény kihúnytával újra erőt vett rajta a rettegés. Szörnyen egyedül érezte magát, mint kislánykorában, amikor lábujjhegyen araszolt el a sötét folyosón a villanykapcsolóig, hogy ki tudjon menni a vécére.

Mint sok-sok évvel korábban, most is hátrapillantgatva, remegő lábakkal sietett vissza a hálószobába és éppen olyan gyorsan bújt be a paplan alá, mint amikor a sötétség nem létező rémeit a nyomában érezte. Reszketve húzta a fejére a takarót. Fáradt szemeit csípték a könnyek és a foga vacogásán kívül nem hallott semmi mást. Franz is abbahagyta a horkolást s ettől még erősebb lett benne a magányosság érzése. Összegömbölyödve, kicsit még viaskodva a közelgő rémálmok ígéretével, lassan lecsukódott a szeme és elaludt.



 
 
0 komment , kategória:  Igaz történet alapján…  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 544
  • e Hét: 30111
  • e Hónap: 75183
  • e Év: 2016463
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.