Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Robin Hood legendája
  2008-08-14 13:10:34, csütörtök
 
  Robin Hood legendája


Neve összeforrt az egyszerű emberek szabadságért vívott harcával és a hatalmasok igazságtalansága elleni küzdelmével. Bár hírneve immár 600 éve fényesen ragyog, a tudomány máig nem bizonyította be, hogy Robin Hood valóban létezett...



Neve összeforrt az egyszerű emberek szabadságért vívott harcával és a hatalmasok igazságtalansága elleni küzdelmével.

Bár hírneve immár 600 éve fényesen ragyog, a tudomány máig nem bizonyította be, hogy Robin Hood valóban létezett.

"Robin, a büszke bandita" - így mutatja be hősét a Robin Hood kis krónikája című XV. századi ballada névtelen szerzője. “Vígan dalolva lépkedett, így mesélik az emberek."

Négy rokon történetben találkozik az olvasó annak a vidám erdei bandának rettenthetetlen vezérével, amely gazdagokat fosztogat, hogy szegényeknek adja a zsákmányt.

Az elsőben pénzét és fegyverhordozóját, Little Johnt egy elszegényedett lovagnak kölcsönzi, hogy az elégtételt vehessen egy kapzsi apáton.

A másodikban megvendégeli a gyűlölt nottinghami seriffet a saját sherwoodi erdejében orvul elejtett szarvas húsából rendezett lakomán, ahol levéteti vele pompás öltözékét, és a szegénylegények egyszerű zöld posztóruháját adja rá.

A harmadikban felismeri a törvényszegők után nyomozó, álruhás Edward királyt, és hűségét bizonyítva, uralkodója szolgálatába áll.

Az 1495 körül kinyomtatott ballada utolsó történetében a zsiványéletbe visszatért, sebesült Robin a Kirklees apátsági zárda főnökasszonyának a segítségét kéri, de az álnokul hagyja elvérezni.

Ezek csak az első, Robin Hoodról szóló dokumentált mesék, amelyek szájról szájra terjedtek a megjelenésüket megelőző másfél évszázadban, és a későbbi századokban tovább toldozgatták őket.

Sir Walter Scott még 1819-ben is Robin Hood alakját használja fel modellként Ivanhoe című regénye egyik szereplőjének megformálásához.

Ifjúsági könyvek, televíziós és mozifilmek hőseként Robin Hood azóta is él.

A mítosz mögött rejtőző ember

Robin Hood maradandó népszerűségét könnyű megmagyarázni. Büszke és szabad, szembeszegül azokkal a főképp rendőri és egyházi hatalmasságokkal, akik rangjukkal és gazdagságukkal visszaélve rászedik és elnyomják a népet. A királyhoz viszont hű maradt, a vallást elfogadta, a földhözragadt Tuck barátot befogadta a bandába. Nem a fennálló társadalmi rendet akarta megdönteni, csak aljas és fösvény képviselőinek túlkapásai ellen harcolt.

Annyira rokonszenves irodalmi figura, hogy a történészek a legenda mélyén sokáig húsvér embert kerestek.

Az 1377-ben megjelent Piers Plowman című remek költeményében William Langland említi a “Robin Hood rímei"-t.

Kortársa, Geoffrey Chaucer, Troilus és Cressida című művében a “mogyoróerdő"-ről beszél, “ahol a víg Robin működött".

Gamelyn meséje a Canterbury mesékből egy hős haramiáról szól.

Az irodalom detektívjei számára e nyomok azt jelentik, hogy Robin Hood balladái már a XIII. század közepén, első megjelenésük előtt 150 évvel közismertek voltak. Volt is néhány történelmi személy, akik szerintük a sherwoodi erdő haramiavezérének modelljéül szolgálhattak.

Az 1228-1230-as népszámlálás jegyzéke tartalmaz egy bizonyos Robert Hood nevű az igazságszolgáltatás elől bujdosó személyt, akinek gúnyneve Hobbehod volt.

Ez idő tájt működött a Sir Robert Thwing vezette mozgalom, amelynek résztvevői kolostorokat fosztogattak, s megszerezték azok gabonakészletét, hogy szétosszák a szegények között.

A “Robert Hood" azonban a későbbi birtokjegyzékek tanúsága szerint meglehetősen gyakori név volt, így e halvány nyomot általában nem fogadják el annak bizonyítására, hogy Robin Hood valóban élt.

Tovább tartotta magát az a nézet, hogy Robin neve mögött valójában az 1160 körül született és 1247 táján meghalt Robert Fitzooth, a huntingdoni grófság egyik igénylője rejtőzik. Némelyik szakmunka az ő adatait adja meg Robin születési és halálozási évszámaként, a szkeptikusok azonban rámutatnak, hogy a korabeli feljegyzések nem említenek Robert Fitzooth nevű lázadó nemest.

Ki volt Robin Hood királya ?

Az is megnehezíti a Robin Hood-mítosz eredetének időbeli elhelyezését, hogy a történetek különböző változatai más-más királyokról beszélnek.

Walter Bower, a kérdés egyik korai kutatója magabiztosan datálta a király sógora, Simon de Montfort által vezetett, III. Henrik elleni, 1265-ös felkelés idejére Robin Hood életét.

Montfort eveshami veresége után számos felkelő maradt fegyverben és élt a balladai Robin Hoodéhoz hasonló életet. “Ez idő tájt - írja Bower - emelkedett ki Robin Hood, a hírneves rabló azok közül az emberek közül, akiket a lázadásban való részvételük miatt kisemmiztek örökségükből és száműztek. Ezek az emberek ... szeretik románcokban, bohózatokban és rövid dalokban megénekelni tetteiket."

Bower elméletével kapcsolatban a fő problémát a hosszú íj okozza, ami oly jellegzetesen kapcsolódik a balladák Robin Hoodjának alakjához. De Simon de Montfort felkelésének idejéig ezt még nem találták fel.

Egy 1322-ben keletkezett dokumentum “Robin Hood kövé"-t említi Yorkshire-ben, ami feltételezni engedi, hogy a balladákat (vagy tán az élő embert) jól ismerték akkoriban.

Akik szerint ekkor élt a híres haramia, Robert Hood wakefieldi földbérlővel azonosítják, aki belekeveredett Lancaster grófjának ugyanazon évi felkelésébe. E nézet híveit igazolja, hogy II. Edward király a következő évben Nottinghambe látogatott, és udvari szolgálatra felfogadott egy Robert Hood nevű ember, aki tizenkét hónapon át fizetést is kapott, míg vissza nem vonult, “mert nem tudott tovább dolgozni".

Ez a bizonyíték jól összevág a Robin Hood kis krónikája harmadik történetével.

A II. Edwardra való utalás a XIV. század első negyedébe helyezi a törvényen kívüli hős életét.

Más verziók szerint viszont Robin Hood a XII. század utolsó évtizedében uralkodott. I. (Oroszlánszívű) Richárdnak híve, Richárd bátyjának és utódjának, Földnélküli Jánosnak pedig ellensége volt. (Ez utóbbi a Franciaországban általa elvesztett területek miatt kapta ragadványnevét.)

A mesék cifrázása

Annyi bizonyos, Robin Hood története egyre bonyolódik.

A korai balladákban szó sincs Marianáról, Robin szíve hölgyéről. Az ő alakja csak a késő XV. századi változatokban tűnik fel, amikor a népi színjátszás és a morris dances szokása elterjedt a majálisokon.

Az óriás Little John már az első balladák szerint is Robin bandájába tartozik, Tuck barát viszont csak az egyik későbbi mesében tűnik fel, ahol patakba buktatja a rablóvezért. Az eredeti Robin egyszerű szabad kisbirtokos, később földönfutóvá lett nemessé léptetik elő.

Robin Hood legendája annyi egymásnak ellentmondó mozzanattal bővült, hogy az eredeti hős azonosítása aligha sikerülhet.

A legtöbb tudós egyetért abban, hogy egy típust (a törvényen kívüli hőst) testesíti meg, amelyet nemzedékről nemzedékre öröklődő balladákban dicsőítettek már nagyjából az 1300-as évek eleje óta.

Ahogy a mesemondók az idők folyamán történeteiket alakították, szabadon iktatták be a korukbeli eseményeket és a valóban létező emberek tetteit egy valószínűleg sohasem élt hős legendájába.

Egy professzor így ír róla: “Robin Hoodot teljesen a ballada múzsája teremtette", névtelen regélők teremtménye ő, akinek személyében a hatalmasok elnyomása ellen, az igazságért harcoló egyszerű embert dicsőíthették. A régi regös áldó szövege sűríti mindazt, ami tartós és mély vonzerejét magyarázza:

Krisztus, könyörülj a lelkén,

Ki itt meghalt az út mentén.

Üldözte őt bár a törvény,

Segített a pór keservén.

 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
Női pápa?!
  2008-08-14 13:09:43, csütörtök
 
  Női pápa?!


A római katolikus egyház élén álló középkori pápák többnyire igencsak távol álltak a szent ember eszményétől. A hiszékeny emberek pedig bármilyen botrányos mesét hajlandók voltak elhinni róluk.



A történet

Heves földrengések rázzák meg egész Dél-Itáliát, azt beszélik, hogy Franciaországban véreső esett, a Róma fölött rajzó sáskák tengerbe hulló tetemeinek bűze úgy megmérgezte az Örök Város levegőjét, hogy ember s állat egyaránt összeesik tőle. A tömegeket pánik keríti hatalmába. Vajon az alig fél évszázaddal ezelőtt császárrá koronázott Nagy Károly uralkodása váltotta ki a világvégét ? Vagy talán Mohamed a rettegett Antikrisztus előfutára lett volna, és fanatikus követőinek szemmel láthatóan feltartóztathatatlan Nyugatra irányuló terjeszkedése a keresztény világ végét jelenti ?

857-hen vagyunk. Róma népe VIII. Jánostól, a pápától vár biztatást, akit nagyon megszerettek kétéves pásztorkodása alatt. Tömegek vonulnak az utcára hogy megéljenezzék, amint a Szent Péter-bazilikából a lateráni palotában levő rezidenciája felé tart egy menet élén, a Tiberis túlsó partján. Amint azonban a menet bekanyarodik a Colosseum és a Szent Kelemen-templom között húzódó keskeny sikátorba, a Szentatya megbotlik és összeesik. A döbbent bámészkodók szeme elé tárul, hogy János pápa vajúdó asszony. A pápa perceken belül megszüli csecsemőjét, az ájtatos tömeg pedig bőszült csőcselékké változik. A dühöngő nézők megragadják a szerencsétlen nőt és újszülött gyermekét, a város kapuin túlra vonszolják őket, és halálra kövezik mindkettőjüket.

Így hangzik az Európa-szerte már az 1200-as évek vége óta számtalanszor elbeszélt történet, amit széles körben elhittek századokon át.

Mindent a szerelem kedvéért

A Rajna melletti Mainzban élő angol hittérítőnek a IX. század elején, 818 körül kislánya született, aki a Johanna nevet kapta - így szól a mese. Szépségével és értelmével már gyermekként kitűnt. 12 éves korában beleszeretett egy szerzetesbe, elhagyta a szülői házat, fiú külsőt öltött, és belépett novíciusnak a kolostorba, csak hogy kedvesével lehessen. Angliai János (így nevezte magát) napjai imával és a könyvtárban tanulással teltek; éjszakáit pedig a szerelemnek szentelte.

Nem sok idő múltán fény derült a csalásra, és a párnak szöknie kellett. Dél-Európa felé menekültek az egyházi büntetés elől, a Szentföldre tartó zarándoknak adták ki magukat. Athénban Johanna társa eltűnt, de ő továbbment Rómába. Továbbra is férfinak maszkírozva jegyzőként, egy másik változat szerint tanárként dolgozni kezdett. Bármi is volt a foglalkozása, hamarosan híres ember lett belőle.

Diákok csodálták ékesszólását, filozófusok tisztelték bölcsességét, bíborosok figyeltek föl teológiai jártasságára és pápai udvaroncok szerették meg nagyvonalúsága miatt. Amikor 855-ben meghalt IV. Leó pápa, Johannát egyhangú szavazással választották meg utódjává, és VIII. János néven a pápai trónra lépett.

Johanna/János egy híján mindenki előtt megőrizte nemének titkát, és az az egy okozta vesztét.

A szenvedélyes, de magányos asszony szeretőjévé fogadta az inasát, és hamarosan teherbe is esett tőle. Nyilvános szülése és a csőcselék azonnali bosszúja után sebtiben beiktatták az új pápát, III. Benedeket. Az egyház történészei később 855-re tették vissza uralkodása kezdetét, hogy Johanna pápaságának még a nyomát is eltüntessék. Amikor a következő János nevű pápa 15 évvel később, 872-ben trónra lépett, nem IX., hanem VIII. János néven iktatták be méltóságába.

Bizonyíték a kételkedők számára

Johanna, a nőpápa története valószínűleg a X. században keletkezett, melynek során nem kevesebb, mint 23 pápa uralkodott, némelyik csak hónapokig. Uralkodásuk végének okait ijesztő felsorolásban lehet összefoglalni, bebörtönözték, meggyilkolták, letaszították a trónról, halálra éheztették, megvakították... E tehetetlen és kérészéletű pápák mögött gyakran a római nemesi családok asszonyai álltak. Ha nők bírhatnak ekkora hatalommal, kérdezte az egyszerű nép, miért ne lehetne nő a pápa ?

A történészek a nőpápára való első utalást egy XIII. századi francia dominikánus szerzetes, Etienne de Bourbon A Szentlélek hét ajándéka című művében találják. Az általa leírt történetet egy másik, XIII. századi dominikánus, a lengyel Troppaui Márton is beépítette Pápák és császárok krónikája című, széles körben olvasott művébe.

A nőpápa Johanna történetének hívői bizonyítékként említik a pápai menet drámai megtorpanásának helyén, a Colosseum és a Szent Kelemen-templom közti sikátorban található anya-gyermek szobrot.

A későbbi körmenetek elkerülték ezt a helyet, éppen a szégyen miatt, amit Johanna hozott a pápaság intézményére. A sienai katedrálisban, a pápai mellszobrok között több mint kétszáz évig látható volt egy szobor ezzel a felirattal: “VIII. János pápa, egy nő Angliából"; a XVI. századi VIII. Kelemen pápa rendeletére a szobrot “Zakariás pápa" névre keresztelték át.

A história talán legbizarrabb bizonyítéka azonban a lateráni Szent János-bazilikában látható Sella stercoraria, egy lyukas ülőkéjű furcsa márvány karosszék.

A XI. század végétől a XVI. századig állítólag ezt a trónt használták a pápai beiktatási szertartásokon. Hivatalba lépése előtt minden újdonsült pápát megkértek, hogy úgy üljön a székre, hogy egy orvosi vizsgálatnak módja legyen a jelölt nemét meghatározni.

Tudományos cáfolat

A női pápa történetét annyira komolyan vették, hogy az 1415-ös konstanzi zsinaton is hivatkoztak rá a pápai hatalomról folytatott vitában. A későbbi II. Pius, a leendő tudós pápa megpróbálta megdönteni a legendát - láthatóan kevés sikerrel.

A XVI. - XVII. század protestáns írói a pápaság elleni támadásaikhoz használták fel. Sajátos, hogy mégis egy kálvinista író, David Blondel intézte az első komoly támadást a meggyökeresedett, de valótlan mese ellen.

Az 1647-ben megjelent értekezésének hosszadalmas címe: Kötetlen elmélkedés arról a kérdésről: igaz-e, hogy egy nő ült a római pápai trónon.

A mai tudósok elvetik a nőpápa történetét. Álláspontjuk szerint nem megtörtént esemény, hanem a középkori pápaság öröksége - azé a zűrzavaros koré, melynek pápáiról sok minden elmondható, csak az nem, hogy szent életűek voltak, és nincs az a gonoszság, amit el ne hihetnénk róluk. Ami pedig a lyukas trónszéket illeti, valószínűleg ókori római emlék, a város valamelyik közfürdőjében állhatott.

 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
Tell Vilmos története
  2008-08-14 13:07:07, csütörtök
 
  Tell Vilmos története


A hírneves lövész kétszer célzott számszeríjával és nyila mindkétszer talált. Az egyik kilőtt nyíl megmentette az életét, a másik pedig kirobbantotta a svájci függetlenségi háborút legalábbis így mesélték és hitték el századokon át.



Csupán egy gyermek ártatlan kérdése és egy apa közönyös válasza volt az, ami mozgásba hozta a történelem kerekét: - Nézd, apám ! Egy kalap van az oszlop tetején ! - kiáltott fel a kisfiú. Apja megvonta a vállát: - Mi közünk hozzá ? Gyerünk tovább !

A jelenet a Svájc szívét alkotó három erdei kanton egyikében, az Uriban levő Altdorf piacán játszódott le.

Az 1300-as évek elején járunk, Uri, Schwyz és Unterwalden nemrég kötöttek szövetséget, hogy ellentéteiket ettől fogva ne háború, hanem választott bírák döntése alapján rendezzék, a külső ellenségek ellen pedig összefogjanak. A kantonokat már évszázadok óta a távoli német-római császárok kormányozzák, de a szinte megközelíthetetlen völgyekben robotoló konok parasztok a függetlenségről álmodoznak.

Tell Vilmos is a szabadság szerelmese. Ő az, aki ezen a napon megvetően szól a kalapról, amely Hermann Gessler, a Bécsből küldött svájci zsarnok helytartó parancsára díszeleg az oszlopon. Gessler elrendelte, hogy távollétében a kalap képviselje hatalmát, tehát ezért minden arra járónak köszöntenie kell. Tiszteletlenségének tanúja, egy Friesshart nevű zsoldos aki Tell mellének szegezi a dárdáját:

- Állj ! A császár nevében parancsolom !

Börtön fenyegeti, Tell habozva megáll. Fia, Walter segítségért szalad, és hamarosan egy nagyobb csapat paraszttal tér vissza, akik osztják apja felháborodását a helytartó gyalázatos rendelete miatt. Friesshart és Tell vitája már-már verekedéssé fajul, amikor egy lovas érkezik a helyszínre. Kiáltás harsan:

- Utat a kormányzónak !

Gesslert feldühíti Friesshart jelentése. Hallott már Tellről, a híres íjászról, akinek képességeivel Walter így kérkedik:

- Az én apám száz lépésről lelövi az almát a fáról !

Kegyetlen mosolyra húzódik a zsarnok ajka. A kalappal szembeni tiszteletlenség büntetéséül megparancsolja, hogy Tell mutassa be a tudását, csak éppen nem egy fáról, hanem Walter feje búbjáról kell az almát lelőnie. A sokaságra döbbent csend telepszik. Tell kegyelemért könyörög, de Gessler hajthatatlan.

- Lőj, vagy meghalsz, te is meg a fiad is ! - mennydörgi.

Tell lassanként visszanyeri lélekjelenlétét és felkészül a szörnyű istenítéletre. Walter, apja iránti tökéletes bizalmában visszautasítja, hogy bekössék a szemét. Tell hosszan céloz, aztán mégis leereszti a számszeríjat, tegzéből elővesz egy második nyílvesszőt és övébe tűzi. Ezután végrehajtja az iszonyatos feladatot: nyila éppen kettéhasítja az almát Walter fején. Walter odarohan az apjához, aki fölkapja és gyöngéden magához öleli. Gessler gratulál a mesterlövésznek és megkérdezi, miért készítette ki a második nyílvesszőt. Tell válasza igazolja a helytartó gyanúját:

- Ha az első nyilam kedves gyermekemet találta volna el, a másodikat neked szántam, helytartó, és hidd el, nem hibáztam volna !

Kirobban a felkelés

Pimaszságáért a kormányzó lefogatja Tell Vilmost. - Elvitetlek innen, mostantól rács mögé kerülsz, se napsugarat, se holdfényt nem látsz többé ! - ordítja. - és akkor nyugodtan alhatom, nem kell félnem a nyilaidtól.

Ám amikor a rabot csónakon szállítják a Luzerni-tavon, tomboló vihar korbácsolja örvénylő pokollá a tó vizét. Az evezősök tudják, hogy Tell messze földön híres csónakkormányos, és kérlelni kezdik Gesslert, oldoztassa fel a rab köteleit, hadd vegye át a kormányrudat, különben mindannyian odavesznek. Tell mesteri módon megmenti a csónakot, de amint elérik a partot, felugrik egy kiszögellő sziklára és kereket old.

Tell, immár szökevényként, bosszút forral, és megesküszik, hogy véget vet a helytartó szeszélyes és kegyetlen uralmának. Ismeri az utat Gessler vára felé, és lesbe áll a sűrűben, ahonnan belátja a meredélyek közé szoruló erdei utat.

- Másképp nem mehet Küssnacht felé, csak ezen a völgyszoroson át - dünnyögi magában. - Itt fogom megtenni.

Tell nyila ezúttal is célba talál, Gessler a földre zuhan. Halála előtt csak annyi ideje marad, hogy elhörögje gyilkosa nevét. - Ismered az íjászt, ne is kutass más után - kurjantja le Tell a szikla tetejéről. - Szabadok a tanyák, nem kell félnie az ártatlannak, nem sanyargathatod már többé az országot. - Ez a kilőtt nyíl adta meg a jelt a svájci függetlenségi háborúk kezdetére.

Színdarab vagy történelem ?

A fiú fejéről lelőtt alma, a rab szökése a viharos tavon, a zsarnok meggyilkolása - ezek az események Friedrich von Schiller verses drámája, a Tell Vilmos cselekményének fő mozzanatai. A darabot 1804-ben, a megjelenített események feltételezett időpontja után mintegy ötszáz esztendővel mutatták be.

A történetet azonban nem Schiller agyalta ki a nézők borzongatására, hanem az 1400-as évekből fennmaradt elbeszélésekre támaszkodott, amelyek valószínűleg még régebbi szóbeli hagyomány lejegyzései.

Tell Vilmos első említése nyomtatásban egy 1477-ben kiadott ballada, Az államszövetség történetének éneke. A svájci szabadság és egység XIV. századi létrejöttét dicsőítő huszonkilenc versszakból négy foglalkozik az íjász történetével, akit arra kényszerítenek, hogy a fia fejére helyezett almára nyilazzon. Gessler nevű helytartóról, oszlop tetejére tett kalapról, Tell szökéséről és a küssnachti gyilkosságról szó sem esik. Ezek a részletek egy másik, körülbelül ugyanakkor megjelent műben tűnnek fel.

Valamikor 1467 és 1474 között az Unterwalden kantonbeli Sarnen névtelen jegyzője közreadta a pergamenborítója után Fehér Könyvnek nevezett gyűjteményt, amely addig nyilvánvalóan szájról szájra terjedő történelmi históriákat tartalmazott. A történet itt található verziójában előfordul Gessler neve, bár csak tiszttartóként.

Ő az, aki tiszteletet követel kalapja iránt, rákényszerít egy íjászt, hogy a fia fejére tett almára nyilazzon, amiért megtagadta a hódolatot, ő tartóztatja le a fenyegetően kikészített második nyílvessző miatt, és a szökevény őt gyilkolja meg. A mesterlövésznek azonban, akit itt nem Tellnek, hanem Thallnak hívnak, semmi köze a Svájc függetlenségét kivívó felkeléshez.

Hosszú irodalmi tradíció

Svájc korai történelmének egyik vezető tudósa feltette a kérdést, hogyan jutott a Thall vagy Tell nevű hős ilyen kimagasló szerephez két olyan műben is, amelyek a svájci felkelés után több mint másfél évszázaddal jelentek meg. A felkelés régebbi krónikásai nem is említenek ilyen nevű hőst. A válasz Svájc határain kívül keresendő, sugallja.

A középkorban az istenítélet a bűnösség vagy ártatlanság bizonyításának Európa-szerte elfogadott módja volt. Aki bűnös, belepusztul, aki ártatlan, túléli a próbát. Az Isten akarja, hogy így történjék, az ember pedig nyugodjék bele Isten akaratába. Az íjász, akit arra ítélnek, hogy a saját fia fejére tett almára nyilazzon, megjelenik számos európai ország, így Németország, Dánia, Norvégia és Izland szájhagyományában. William of Cloudesly régi angol balladája figyelemre méltó hasonlóságot mutat az 1477-es Az államszövetség történetének énekével:

Van egyfiam, hétesztendős

A szívem kincse ő.

Egy karóhoz kikötöm,

Ott hagyom a cölöpön.

Fejére egy almát teszek,

Százhúsz lépés messze megyek,

S egy jó vesszővel én magam

Az almát kettéhasítom.

Cloudesly királya, akárcsak a helytartó Tell történetében, attól fél, hogy a mesterlövész egyszer majd ellene fordítja nyilát.

Az a mű azonban, amellyel a svájci Tell Vilmos története a legnagyobb hasonlóságot mutatja, a Gesta Danorum, egy XII. századi dán krónika, amelyet Saxo Grammaticus állított össze. Ennek hőse, Toko vagy Tiki, egy ivászaton íjásztudományával kérkedik, ezért Kékfogú Harald, a kegyetlen király azzal bünteti, hogy a fia fejére tett almán kell bizonyítania képességeit.

Akárcsak Tell, ó is félretesz egy második nyílvesszőt, amelyet a zsarnoknak szán, ha elhibázná az első lövést. A próba után kitörő lázadás során az íjász lesbe áll az erdőben, és meggyilkolja a királyt. Akárki is írta meg először Tell történetét, nyilván ismerte és modellül használta Toko alakját a kegyetlen elnyomóval szemben álló svájci mesterlövész történetéhez.

Szertefoszlik a legenda

Tell Vilmos története már a XVI. század során gyanakvást keltett. Sankt Gallen kanton egyik krónikása megjegyezte, hogy a három erdei kanton “furcsa történeteket terjeszt ősi voltát és eredetét illetően... Gyanítom, hogy ezeknek jó része mese, némelyiket egyenesen lehetetlen összeegyeztetni a valósággal". Tell történetét Francois Guilliman felvette De Rebus Helvetiorum című történeti munkájába, sót néhány részlettel maga is megtoldotta. Egy barátjához írt levelében azonban meglepő vallomást tett: érett megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy kiagyalt történetről van szó, amelyet az osztrákok elleni gyűlölet szítására találtak ki.

1700-ban egy svájci lelkész pamfletet adott ki, amelyben összekapcsolta Tell Vilmos és a dán mondai hős alakját, Uri kanton hatóságai nyilvános elégetésre ítélték a szentségtörő művet. Tell védelmében cáfolatot jelentetett meg egy luzerni író, a kor két neves történésze pedig hagyománytiszteletre szólító felhívást tett közzé - bár egyikük magánemberként hangot adott a népszerű mese hitelességével kapcsolatos fenntartásainak. Drámájáról szólva Schiller is az írói szabadságra hivatkozott, amikor Tell Vilmost tette a svájci függetlenségi harc központi alakjává. A végső csapást Joseph Eutych Kopp történész 1835 és 1853 között publikált három tudományos dolgozata mérte a Tell-mondára. A három erdei kanton levéltárainak alapos tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy Tell Vilmos soha nem is élt.

A közvélemény felhördült: mi lenne, ha egy amerikai történész megpróbálná bebizonyítani, hogy George Washington kitalált alak ? A legtöbb svájci idővel mégis elfogadta a tényt, hogy semmiféle Tell Vilmos nem létezett, és Svájc nem egy legendás hősnek köszönheti függetlenségét. Az ország legnépszerűbb mítoszának sajnálatos módon nem volt valóságos alapja.

Svájc kialakulása

Bár Svájcnak nincs emberfeletti hőse, függetlenségért való küzdelme nem nélkülözi a drámai elemeket. Uri, Schwyz és Unterwalden 1291-ben megkötött szerződése nem a függetlenség kinyilvánítása volt, bár a három erdei kanton igencsak nehezen kormányozható zuga volt a Német-római Császárságnak. Különösen azt vették zokon, hogy területüket a Habsburg-uralkodóház a saját családi birtokának tekintette.

1314 elején Habsburg Lipót herceg megszállta a kantonokat. Szilárdan elhatározta, hogy helyreállítja családja uralmát a rebellis hegylakók fölött. Schwyz lényegesen kisebb gyalogos hadereje, Úriból való szövetségesekkel egyesülve egy hegyi hágón csapdába csalta az osztrákokat. A svájciak hatalmas szikladarabokat görgettek le rájuk, és 1315. november 15-én a morgarteni csatában megsemmisítő vereséget mértek a betolakodókra. Az államszövetséget annak elismeréseképpen nevezik németül Schweiznek, franciául Suisse-nek, olaszul Svizzerának, angolul pedig Switzerlandnek, hogy Schwyz kanton milyen kimagasló szerepet játszott a morgarteni diadalban.

A győzelem után más környező tartományok is csatlakoztak a három kanton szövetségéhez, míg végül 1353-ra nyolc tagból állt a szövetség, köztük Luzern, Zürich és Bern városa. A Habsburgok újra közbeléptek, remélve, hogy megtörik a svájci függetlenség diadalát, de két döntő ütközetben megint vereséget szenvedtek.

Végül azután 1394-ben az osztrákok húsz évre szóló fegyverszünetet kötöttek az államszövetséggel, amivel már gyakorlatilag is elismerték Svájc függetlenségét.

A halhatatlan Tell

A svájciaknak, mint minden népnek, szükségük van hősökre, s a legendás Tell Vilmost számos emlékhely idézi országszerte. A látogatók megtekinthetik a meredek sziklaszirtet a Luzerni-tó partján, ahol a hős szökésekor partra ugrott, a Küssnachtba vezető dűlőutat, ahol megölte Gesslert, és természetesen a nevezetes altdorfi piacteret, ahol lelőtte az almát Walter fejéről. 1509-ben, két és fél évszázaddal az állítólagos istenítélet után egy hársfa állt az altdorfi vásártéren. A hagyomány szerint ennek ágai alatt állva nézett Walter farkasszemet apja számszeríjával. Valójában azt a helyet jelölte, ahol a bírói vizsgálatokat lefolytatták. Fennmaradtak jogi dokumentumok az alábbi keltezéssel: “Kelt az altdorfi hársfa alatt." Amikor a fa kiszáradt és kivágták, a helyén szökőkutat állítottak. Ami az oszlopra tett kalapot illeti, úgy tűnik, ez a mozzanat csak az istenítélet svájci verziójában fordul elő. Minthogy számos svájci család címerében is szerepel kalap, egy mai történész úgy véli, ez talán a hatalom jelképe lehetett.

Az oszlopra helyezett kalap esetleg nem egy ostoba zsarnok szeszélye lehetett csupán, hanem megszokott és természetes módja annak, hogy valamely tisztségviselő (például a polgármester) jelezze részvételét egy nyilvános gyűlésen.

 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
Atlantisz
  2008-08-14 13:05:56, csütörtök
 
  Atlantisz


Az Atlantisz nevű elsüllyedt kontinens még ma is a világ egyik legnagyobb rejtélye. Majd mindenki hallott már Atlantisz eltűnéséről, de vajon létezett-e egyáltalán ?



Az Atlantisz nevű elsüllyedt kontinens még ma is a világ egyik legnagyobb rejtélye. Majd mindenki hallott már Atlantisz eltűnéséről, de vajon létezett-e egyáltalán ? Az Atlanti-óceán vagy pedig a Földközi-tenger egyik szigete volt ? Afrikához, Amerikához vagy Európához tartozott ? Sok teória született erről, és sok helyen keresték nyomait.

Soha nem kezdődött volna el a kutatás, ha a görög filozófus, Platón (kb. Kr. e. 427-347) nem meséli el a történetét két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiaszban. Platón görög filozófus leírása Atlantisz tündökléséről és bukásáról közel 2000 könyvet ihletett és megszámlálhatatlan évnyi kutatást ösztönzött. És bár több mint 40 helyszín merült fel e legendás utópia kapcsán, még arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán létezett...

Platón szerint Atlantisz egy óriási sziget volt, nagyobb, mint KisÁzsia és Líbia együttvéve. Héraklész oszlopain (Gibraltári-szoros) túl feküdt, egy kisebb szigetekből álló szigetvilág alatt. Kb. 9000 évvel Szolón (Kr. e. kb. 640-559) előtt Atlantisz hatalmas királyság volt, fejlett civilizációval és ideális politikai berendezkedéssel. Amikor mohó és agresszív birodalommá vált, az istenek parancsára elöntötte a tenger...

Platón meséje Kritiasztól származik, aki tízéves korában a 90 éves nagyapjától hallotta, akinek szintén a nagyapja mesélte. Az ükapa Szolón elbeszéléséből ismerte a történetet, aki Egyiptomban Szaisz papjaitól hallotta. Platón azonban nem költő volt, hanem filozófus, aki a történetet morális mondanivalóval fejezte be. Mennyiben felel meg Atlantisz Platón leírásának, és milyen bizonyítékok maradtak fenn, amelyek a létezését alátámasztják ?

Ha eltekintünk Platón kiegészítéseitől, pl. Atlantisz politikai berendezkedéséről, amelyet perzsa mintára képzelt el, a következő kép tárul elénk, létezett valaha egy hatalmas, fejlett civilizációval rendelkező sziget, amely, eltekintve néhány betájolatlan zátonytól az Atlanti-óceán mélyén, nyomtalanul eltűnt. Valóban ez történt ? Platón előtt egyetlen történetíró sem említi Atlantiszt, még a görög Hérodotosz (Kr. e. kb. 484-420) sem, aki pedig megkérdezte Szaisz papjait. Ha a sziget a valóságban is létezett volna, a papok biztosan elmondták volna történetét Hérodotosznak...

A hajótörött

Atlantisz létezése nem tény, de nem is alaptalan mese. És nem Platón agyából pattant ki, ugyanis az egyiptomi Középbirodalom idejéből ránk maradt egy ugyanilyen mese. Egy papirusz, amely ma Szentpétervárott található, elbeszéli egy utazó történetét, aki a fáraó bányái felé tartott egy hajón, amikor a hatalmas hullámok ripityára törték a hajót, és rajta kívül mindenki vízbe fúlt. Ő egy gerendába kapaszkodva partra evickélt egy ismeretlen szigeten. Itt egy aranysárkány lakott, aki a barlangjába vitte a hajótöröttet, de egy ujjal sem bántotta. Elmesélte vendégének, hogy a sziget a gazdagság és boldogság földje, régen 75 elégedett sárkány népesítette be, akik közül csak ő egyedül maradt életben. Távollétében egyszer egy csillag pottyant a szigetre, és szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó hamarosan megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik"...

Amikor Paul Schliemann, a Tróját felfedező archeológus unokája 1912-ben bejelentette, hogy birtokában van néhány atlantiszi leletnek, úgy tűnt, ezzel bebizonyosodik a sziget valamikori létezése. A lelőhelyet ábrázoló, általa rajzolt térkép is nagyjából megfelelt a sziget elhelyezkedéséről és nagyságáról alkotott elképzeléseknek. A sötét ovális vonalak a fővárost jelzik, ahogy Platón is leírta... De Paul Schliemann felfedezéséről, melyet egy szenzációs cikk közölt a New York Americanben, kiderült, hogy hamis tényeken alapulnak, és más szerzők ötleteit vette át...

A tenger elárasztotta gazdag, boldog szigetről szóló mesét, jól ismerték az egyiptomiak, és megtalálható az indiai mondavilágban is, közelebbről a Mahábhárata című eposzban. Ez akár különböző népek közös alaplegendája is lehet. Ebből persze még nem következik, hogy Atlantisz sosem létezett... A legendák és mítoszok alapjai gyakran bizonyított tények. Sokan, akik Atlantisz után kutattak, ilyen ténynek tekintették a görög Thíra szigetét.

Egy elveszett kontinens eredete

1967-ben egy görögrégész, Sz. Marinatosz professzor ásni kezdett az Égei-tenger egy apró vulkáni szigetén, Szantorinon. Egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol még két-három emeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Bútor és cserépedény maradványokat talált, munkát végző és táplálékul szolgáló állatok csontjait, ám nyoma sem volt semmiféle emberi maradványnak vagy ékszernek...

Az archeológusok megállapították, hogy Thíra, melyet valaha Szantorinnak hívtak, a minószi civilizáció kereskedelmi központja volt. Eredetileg úgy gondolták, hogy Kréta gyarmata volt, de ez az elképzelés megdőlt. Sőt a kis sziget független hatalomként nagy befolyásra tett szert az Égei-tengeren Kr. e. 2500 körül. A virágzó kereskedelem fellendítette Thírát, s ezt a gazdagságot tükrözik a házakban talált freskók. Az ún. Tavasz Freskó a thíraiak életérzését fejezi ki: a kis helyiség három falát elfoglaló freskó egy tavaszi napot fest le, ahogy az erősen stilizált sziklákon a szélben ringatózó liliomok felett a levegőben fecskék "csókolóznak".

Aztán egyszer elérte a szigetet a végzet. A föld remegni kezdett a szigetlakók lába alatt, és azok sebtében elhagyták otthonukat, csak a legfőbb értékeiket (ékszer stb.) véve magukhoz. Úgy tűnik, arra számítottak, hogy hamarosan visszatérhetnek, mivel olívaolajjal és magokkal teli hatalmas korsókat (pittoi) tettek az ajtófélfák alá, ez volt ugyanis a házak legbiztonságosabb része. De mielőtt még visszamerészkedhettek volna, a földrengés a város jó részét lerombolta. A szigetet is el kellett hagyniuk a hajóikon, amikor a thírai vulkán kitört, és finom habkőréteggel fedte be az egész várost.

A vulkánkitörés robaja 3000 km-es körzetben is hallható volt olyan erősségű lehetett, mint a Krakataué (Jáva és Szumátra között) 1883-ban, melyet még Ausztráliában is észleltek az emberek. A thírai vulkán 30 m vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. Bár ez a kitörés Kr. e. 1520 körül történt, még ma is 4 m vastag hamuréteg fedi a szigetet. Kb. 40 évvel később a vulkán beomlott, és a helyére zúdult a tenger. Így alakult ki Thíra késhegy alakú íve. A nagy szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra elpusztította a krétai civilizációt...

Vajon ez volt az az esemény, amelyet Atlantisz pusztulásával azonosítottak ? Sokan úgy gondolják, igen. Az is lehetséges, hogy Kréta volt az eltűnt civilizáció helye. Ez az ötlet először 1909-ben merült fel. A Kréta és Egyiptom közötti kapcsolat pontosan abban az időben szakadt meg, amikor Thírát elöntötte a tenger. Az egyiptomiak a Thíra pusztulásáról szóló híreket esetleg Krétára vonatkoztatták, hogy így magyarázzák meg a krétai nagyhatalom eltűnését.

Platón megjelölése ("9000 évvel Szolón előtt") úgy lesz pontos, ha az időtartamot tízzel osztjuk, ahogyan azt A. G. Galanopoulosz görög szeizmográfus javasolta. Szerinte az eltérés abból származhatott, hogy az egyiptomiak a 100-as számokat saját ezres szimbolikájukkal helyettesítették, így lett 900-ból 9000. A másik hihető magyarázat Marinatosztól származik, aki szerint Szaisz papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy ezzel az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Sok későbbi mesélő törekvésére is jellemző, hogy kerek számokkal támasztja alá a "réges-régen" történt dolgokat...

Az elmúlt 2000 évben hat vulkánkitörés rengette meg Thíra szigetét. Az 1866-os kitörés vonzotta ide Ferdinand Fouqué vulkanológust, aki egy bronzkori települést fedezett fel Akrotíri közelében, melyet több mint 3000 éve borít vulkáni hamu, egy újabb lehetséges helyszín... ?

Héraklész oszlopain túl

Atlantisz elhelyezése az Atlanti óceánban, bár a nevük összecseng, sokkal nehezebb. Lehetséges, hogy amikor a főníciaiak körülhajózták Afrikát (kb. Kr.e. 600-ban) és megbizonyosodtak afelől, hogy milyen hatalmas kiterjedésű az Atlanti óceán, az Atlantiszról szóló legenda szerzői összekötötték a "régmúltat" a "messzi távollal"... Bármi volt is az ok, a kutatás mindenesetre tovább folyt. Héraklész oszlopain túl is.

A középkori írók, akikhez arab közvetítéssel jutott el Atlantisz története a széles körben elterjedt mítosz alapján, valaha létezett virágzó és gazdag szigetnek hitték. A Fortunate Islesnek (Szerencsés-szigeteknek) nevezett földdarabok, a Hét Város szigete és Szent Brendan szigete, minden 14. és 15. századi térképen szerepeltek, és felfedező utak célpontjai voltak.

Sok régi térkép őrzi a térképészek elképzeléseit és számításait távoli vidékekről. Így a tudósok kétkedve fogadták Charles Hapgood amerikai történész kővetkeztetéseit, aki az 1960-as években a közékori navigációs térképeket tanulmányozta. A Kongresszusi Könyvtárban rábukkant egy 1531-ból származó térképre, amely Antarktisz partjait jégmentes szárazföldként tünteti fel. Egészen addig úgy tudták, hogy az óceáni hajózás csak Kr. e. 2000 körül kezdődött, és a tudomány mai állása szerint Antarktiszt 6000 éve jég borítja. Vajon előfordulhatott-e, hogy még azelőtt térképet készítsenek róla ? Hapgood több középkori térképet, ún. portolanót tanulmányozott át, melyek szerint az egyiptomiak előtt több ezer évvel létezett egy nagy tengeri civilizáció. Erről azt írja Hapgood A tengerek királyai-nak ősrégi térképei című művében, olyan nyomtalanul semmisült meg, hogy a számtalan tengerészgeneráció semmiféle nyomot nem talált, aminek alapján a helyét azonosíthatták volna a térképeken. Annak ellenére, hogy Hapgood nem állítja, hogy ez a civilizáció azonos volt Atlantisszal, sok egybeesés támasztja ezt alá...

Atlantisz újjáéledése

Az amerikai médium és gyógyító, Edgar Cayce (1877-1945) megjósolta, hogy Atlantisz feltámad, és újból virágzásnak indul. 1940 júniusában így jövendölt, "Atlantisz részei közül Poszeidia lesz az első a felemelkedésben. Nem kell rá sokáig várnunk, 1968-69-ben fog bekövetkezni!" A helyet is pontosan meghatásozta, a Bahamákat ! Igazán csodálatos egybeesés, hogy 1968-ban repülőgépek pilótái a Bahamáknál, Észak-Bimininél arra lettek figyelmesek, hogy a partok mentén épületek emelkednek ki a vízből... A búvárexpedíciók kiderítették, hogy a mederben kőépítmények húzódnak, amelyek hatalmas utakat, falakat, piramisokat, köröket formáznak. Amennyire a beszámolók alapján lehetséges volt, archeológusok feltételezik, hogy a "Bimini utak" emberi alkotások.

Így magától kínálkozik a feltételezés, hogy Atlantiszt itt kell keresni. Sokáig a Bahamák másik oldalán lévő Sargasso-tengert gondolták az Atlantiszt rejtő tengerrésznek. De a víz alatti "utakat és falakat" évszázadokon keresztül bizonyítékként hozták fel az Európa atlanti vidékén "elsüllyedt város" létezésére. De ily módon minden, ami a tengerben emberkéz alkotta építményre emlékeztet, előbb vagy utóbb kapcsolatba kerül az "elsüllyedt város" elméletével. Platón Atlantiszról szóló meséje adta az első lökést, de a keresés az óta folyik és folytatódik...

 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
Trója?
  2008-08-14 13:04:44, csütörtök
 
  Trója?


A régi nagy legendák egyike-másika oly eleven tűzzel ragyog, hogy fényük évezredeken át sem homályosul el. Közéjük tartozik a Török ország északnyugati partján állt Trója kifosztásának története is. A tárgyi bizonyítékok hiányában, sőt a mind a mai napig ismeretlen helyszín ellenére is hiszünk a trójai háború meséjében.



A német utazó, Heinrich Schliemann konkrét valóságként fogadott el egy bronzkori történetet, mely témáit és szenvedélyeit illetően éppoly szövevényes és megindító, mint egy Shakespeare-dráma. A trójai háború esetében a legenda a valaha írt leghíresebb hősköltemények egyikének, az Iliásznak köszönheti nagyságát és maradandóságát.

Az ősi Trója története

A görögök és trójaiak hosszan tartó háborúját megéneklő történetet ma az esemény ihlette népköltészeti alkotások gyűjteményének tekintik. Homérosz, a költő - ha élt egyáltalán - feltehetően valamelyik ion szigeten, pl. Khioszon vagy Szmürnában született a Kr. e. 8. században. Kétségtelen hírnévre tehetett szert, mely elkísérte halála után is. A történet sokáig szájhagyomány útján terjedt, a mesélő mindig "ahogy Homérosz megénekelte" szavakkal fejezi be a maga részét.

A város bukását a trójai király, Priamosz fiának a választása okozta. Parisz azt a kétes és veszélyes megbízást kapta, hogy döntse el, ki a legszebb, Héra, Helené vagy Aphrodité. Az istennők lelkiismeretlenül megvesztegették Pariszt. A királyfi kényszerű választását nem egyszerűen a tetszés vagy a vesztesek bosszújától való félelem vezérelte, választania kellett a gazdagság és egész Ázsia trónja, a bölcsesség és legyőzhetetlenség, valamint a spártai király, Menelaosz feleségének, Helenének szerelme között, aki a világ legszebb asszonyának hírében állt. Választása Helenére esett, s ezzel tíz évig elhúzódó tragédiát indított el, mely elpusztította népe városát, s számtalan férfi, asszony és gyermek életébe került.

A trójai háború fordulópontja akkor következett be, amikor a görögök megépítették a hatalmas falovat. Belsejében harcosokat rejtettek el, s úgy tettek, mintha elvonulnának Trója alól. A falovat Panasz Athénének, a bölcsesség istennőjének tanácsára építették, aki ezen a görög vázán az állat fejét simogatja. Miután a trójaiak bevontatták városukba a falovat, s megünnepelték győzelmüket, álomba merültek. A görögök kibújtak a lóból, visszatérő seregük előtt kinyitották a város kapuját, s lemészárolták a trójaiakat

Hol állhatott Trója ?

Már az ókorban is kétséges volt és sok vitát szült Trója hollétének pontos meghatározása. Amikor a (mai) Törökország északnyugati részén található Ikon görög lakói az ő városukat tartották Trója igazi utódjának, Homérosz tanítványai hiúnak nevezték őket. Vagy a római földrajztudós, Sztrabón (kb. Kr. e. 60-Kr. e. 21) tévedett, amikor a valóságos helyszínt 5,6 km-rel közelebb tette a hegyekhez, a "trójaiak falujába" ?

Az Iliász a Szkamandrosz folyót tápláló két forrás mellé helyezi Tróját, az egyik forró és gőzölgő, a másik jeges és hideg. 1791-ben Le Chevalier francia utazó ennek alapján határozta meg a város helyét, szerinte Trója Bunarbashi falu területén állt, melynek neve forrást jelent. A falu fölött fellegvárhoz hasonló sziklaorom magasodott, ahol több forrás tört a felszínre.

Tudósok több mint két nemzedéke hagyta figyelmen kívül azt a tényt, hogy a források vize azonos hőmérsékletű... Ezért jött ide végül Heinrich Schliemann is, hogy Tróját felkutassa. Miután nyomát sem találta a keresett városnak, nagy reményű ásóját áthelyezte a hisszarliki földhalomhoz. Ez az alacsony fekvésű domb csaknem 4,8 km-re van a tengerparttól, a trójai síkság két fő folyója között, melyeket az Iliász Szimoeisz és Szkamandrosz néven ismer. Ikon polgárai mégsem bizonyultak hiúnak, mert városuk romjainak közelében fedezte fel Schliemann Tróját...

Kilenc Trója

Dr. Heinrich Schliemann, a régészet fenegyereke módfelett céltudatos ember volt. Gyerekkora óta álmodozott arról, hogy felkutatja Homérosz eltűnt városát, Tróját. A hisszarliki ásatások 1870-ben kezdődtek el, s 20 évig tartottak. Leginkább úgy, ahogy buldózerrel szokás... Schliemann lelkes, de felettébb rendszertelenül dolgozó amatőr régész volt. Ásatásai során akaratlanul megsemmisített olyan archeológiai bizonyítékokat, melyek gondos körültekintéssel megmenthetők lettek volna, az ásatási területről olykor anélkül vitt el leleteket, hogy lelőhelyüket pontosan dokumentálta volna. De több ősi erődítményt feltárt, számtalan fegyverre és használati tárgyra bukkant, s szentül hitte, hogy megtalálta Tróját. A korszakkal foglalkozó történészek kétségbe vonták állításait, támogatói közt volt azonban W E. Gladstone angol miniszterelnök, maga is kiváló klasszika-filológus.

Schliemann, óriási árkot vájt a hisszarliki dombba, és sajnos beleásott a lelőhelynek abba a rétegébe, amit a leginkább keresett, a homéroszi Trójába. Érthető módon zavarba ejtette a domb rétegezettsége. Ennek ellenére az ókori római település, llium alatt elkülönülten négy, egymásra épült várost sikerült felismernie, s eldöntötte, hogy a keresett Trója alulról a második. Ez a következtetés nem aratott általános tetszést a régészek körében, s ez felbőszítette Schliemannt. Ezért volt olyan mérhetetlenül büszke, amikor 1873-ban rábukkant "Priamosz kincsére" - ahogy ő nevezte.

Schliemann története a következőképpen hangzik, amint kiásta az arany ékszereket, odaadta fiatal és szép görög feleségének, Szophiának, aki a vállkendőjébe rejtette a török tisztviselők és munkások szeme elől. Van egy fénykép, melyen a hölgy "Helené ékszerei"-t viseli. A kincslelet mellett serlegeket, lándzsafejeket, fülbevalókat is találtak, valószínűleg valamennyi Trója II-ből vagy Trója III-ból (kb. Kr. e. 2200) származik. Csakhogy ez egyáltalán nem a homéroszi Trója (Trója VI) időszaka. Az ugyanis feltehetően Kr. e. 1260-ban pusztult el. Sajnos, 1945-ben egy kivételével valamennyi fülbevaló s egy-két kisebb tárgy eltűnt Berlinből.

Egy szakavatott régész, Wilhelm Dörpfeld segítségével aztán fokozatosan körvonalazódni kezdett Trója bonyolult története és felépítése. Schliemann és Dörpfeld 9 fő réteget ásott ki, ezek mindegyike egy-egy külön, az idők folyamán egymásra épült várost képviselt. A rétegeket megszámozták, a legkorábbi lett Trója I, a legkésőbbi, már a római korban épült város a Trója IX. A későbbi kutatások tovább finomították ezt a rendszerezést, számos másodlagos réteget regisztráltak, így ezek száma összesen 46-ra emelkedett. Bár Schliemann maga úgy vélte, a Trója II. a valódi Trója, azóta bebizonyosodott, hogy a mítoszok városa alighanem a VIIa számú. Ez a réteg tűzvész nyomait mutatja, az itt talált csontvázak állapota arra enged következtetni, hogy a város lakóit i. e. 1250 táján lemészárolták, márpedig a szakirodalom ekkorra teszi Trója pusztulását...

Trója kilenc városának legjobb állapotban megmaradt épülete egy amfiteátrum a munkaterület déli oldalán.

A Kr. e, 1. században Julius Caesar kezdeményezésére újjáépítési programot hirdettek meg. Ennek öröksége az utolsó és legnagyobb város, Trója IX, mely Kr. u. 350-ben néptelenedett el.

Mi maradt Trója városaiból ?

Sok utazó, túl kicsinek és unalmasnak tartva, elkerüli Tróját. S valóban, Priamosz erős fallal körülvett, mondabeli erődjéhez képest csakugyan kicsi. Alapterülete mindössze 137 x 183 m, néhány tucat lakóház számára elegendő hellyel, s talán ha ezer lakos élhetett itt. De többek között éppen a mérete az, ami különösen megindítóvá teszi, mert olyan sebezhetőnek tűnik.

A tengerpart, ahol a görög hajók horgonyoztak, ma 15 km-rel távolabb húzódik, mint abban az időben, amikor Akhilleusz haragjában végigvonszolta Hektór holttestét Trója körül. A város Homérosz által megénekelt jellegzetességei közül mára csak kettő maradt, a magasra nőtt fű közt szüntelenül fújó szél (ezen a környéken sehol másutt nincs légmozgás) és a kis törpetölgyek, melyek mintha csak ezen az egyetlen helyen élnének meg. Talán Rose Macaulay angol író ejtette az utolsó szavakat Trója varázsáról a Trebizond tornyai című könyvében. "Azon tűnődtem, elég város állt már a világon, s az elpusztultakat jobb békén hagyni, hadd pihenjenek a fű, az aszfodélosz és a tüskebokrok alatt, fölöttük a sóhajtozó széllel, és a távolban a tengerrel, ahol a görög hajók várakoztak tíz éven át..."

 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
Elsinore története
  2008-08-14 13:03:33, csütörtök
 
  Elsinore története


Koppenhágától északra, egy mélyen a tengerbe nyúló kiszögellésen áll Kronborg hatalmas vára. Kecses, aranyozott sisakban csúcsosodó tornyai éles ellentétet képeznek erős sáncaival. A vár múltja is ellentmondásokkal terhes. Évszázadok során szolgált erődként, királyi palotaként, volt kaszárnya, az utóbbi időben múzeum. Hírneve azonban főleg két nagy mondabeli alakkal való kapcsolatán nyugszik.



Egyikük Hamlet (Amled), a dán királyfi, William Shakespeare (1564-1616) tragédiájának címadó hőse. Kronborg volt a dráma helyszíne, de a drámaíró Elsinore-ra keresztelte Helsinger, a várfal lábánál fekvő város nevének angolos változata nyomán. A másik legendás hős Dán Holger, Nagy Károly (742-814), a "Nyugat császára" 12 előkelő lovagtársának egyike, és állítólag 100 évig élt Avalon-on a varázslónő Morgan le Fay-jel, mielőtt visszatért volna az udvarba. Ez lehet az alapja Andersen meséjének is.

A hagyomány szerint Holger is alszik, akárcsak Arthur, a brit király, addig az óráig, míg országának szüksége nem lesz rá. Akkor felkel, hogy megvédje hazáját...

Krogen erődítményét Pomerániai Erik, Dánia, Svédország és Norvégia királya építette Helsingor legkiugróbb pontján 1420 körül. Az erőd védte az Qtresund-szorost (amelynek 1660-ig mindkét partja dán terület volt), és érvényt szerzett a vámfizetési kötelezettségnek, amely a Balti-tengerre tartó valamennyi hajóra vonatkozott. (1670-1699) erős új sáncot építettek Kronborg várának állt szárazföld felőli oldalán, amint az a kb. 1696-ból származó metszeten látható. Dánia kisebb-nagyobb megszakításokkal ekkor már egy évszázada állt hadban Svédországgal.

II. Frigyes király 1574-ben, amikor országa hadat üzent a svédeknek, úgy döntött, hogy átépítteti az erődöt. A kor legdivatosabb stílusát, a holland reneszánszot választotta. A Kronborg névre keresztelt új vár 1585-re készült el, s négy évvel később VI. (skóciai) Jakab (később I. Jakab néven Anglia királya) mézesheteinek romantikus színteréül szolgált, aki Frigyes lányával, Dániai Annával kötött politikai szempontból előnyös házasságot. Mivel az angolok a várat általában Dánia legismertebb építményének tartották, nem meglepő, hogy Shakespeare ebbe a környezetbe helyezte 1600 és 1601 között írt Hamlet című tragédiáját.

Shakespeare, szokásához hűen, valóságos történetre alapozta tragédiáját. A XII. század végén Saxo Grammaticus dán történetíró latin nyelven megörökítette Dánia történelmét. Művében leírta Amled dán királyfi viharos életútját, akinek apját Amled nagybátyja gyilkolta meg. A nagybáty azután feleségül vette az özvegy Gerudát és elfoglalta a trónt. A történet helyszíne Grammaticusnál Jütland, de Shakespeare Kronborg várába helyezte át. Talán részletes leírást is kapott a várról azoktól a színészektől, akik itt léptek fel a dán udvar előtt...

Bár Frigyes király lenyűgöző építményt emeltetett, amely félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett a külhoni látogatókban, a várkastély sorsa az alapos újjáépítés után is viszontagságos maradt. 1629-ben, IV. Keresztély király uralkodása alatt egy tűzvészben súlyosan megrongálódott, de az eredeti stílust megtartva, aprólékos gondossággal helyreállították. (A kápolnában, amelyet elkerült a tűz, még ma is láthatók a korabeli aranyozott tölgyfa berendezési tárgyak.) 1658-1660 között Kronborgot a svédek foglalták el, s amikor végül távoztak, számos festményt és több szoboralakot is magukkal vittek a vár udvarának reneszánsz szökőkútjáról.

A XVIII. század végén a vár egy része Matilda, a fiatal angol hercegnő börtönévé vált, akit az őrült VII. Keresztély dán királyhoz kényszeríttetek feleségül. A hercegnőt - ártatlanul - hűtlenséggel vádolták, s rövid élete hátralévő részére bebörtönözték, először Kronborgban, majd Hannoverben, ahol 1785-ben, 23 éves korában meghalt. Ugyanebben az évben a várat katonai célokra használták, és egészen 1922-ig kaszárnya volt.

Kronborg rengeteg turistát vonzott az elmúlt 200 évben. A XVIII. század vége felé különös kertet hoztak itt létre, amelyben a látogatók elsétálhattak a Mennybéli királysághoz, útközben egy remetelak és egy törött oszloppal jelölt jelképes sír mellett haladva el. A kert Hamlet kertje, a sír pedig Hamlet sírja néven vált ismertté. 1857- ben egy vállalkozó szellemű helybéli férfiú engedélyt kapott arra, hogy "Hamlet sírját a legendának megfelelő környezetbe helyezze". Tette abból állt, hogy az oszlopot máshová helyezte, és 32 shillinget kért a megtekintéséért... Bár a kert ma már nincs nyitva a látogatók előtt, a legtöbb útikalauz továbbra is ajánlja a "Hamlet-sétát"...

A turisták változatlanul özönlenek a várhoz, amely most kereskedelmi és hajózási múzeumnak is otthont ad, hogy sétálgassanak a régi erődítményből maradt várfalon és kedvükre csatangoljanak Helsingor hangulatos tengeri kikötőjének macskaköves utcáin az ódon házak között. Stílusos főhajtás Shakespeare és Kronborg előtt), hogy a Hamletet, (folytatva a 280 éves hagyományt), mind a mai napig előadják a kastélyudvaron...

 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
Eldorádó- Az arany legendája
  2008-08-14 13:01:53, csütörtök
 
  Eldorádó- Az arany legendája


Mióta világ a világ, az embereknek természetes vágya, hogy gazdagok legyenek. A gazdagság és a jólét jelképe pedig nem is annyira a pénz, hanem egy annál sokkal misztikusabb dolog: az arany. De mi teszi ezt a nemesfémet olyan vonzóvá? Miért éppen az arany emelkedett ki a többi fém közül?



"Az arany Zeusz gyermeke, sem moly, sem rozsda nem emészti, de az ember elméje elemésztődik általa" - írta Pindarosz, a görög költő. Ősi hagyomány és egyáltalán nem újkeletű dolog, hogy az ember az arany bűvöletében él, és ha tehetné, halmozná otthonában ezt a páratlan kincset. Ám mitől értékesebb az emberi természet számára az arany a többi fémnél?

Első gondolatunk az lehetne, hogy nemesfém, tehát nagyon ritka, sokkal kisebb mennyiségben található meg a Földön, mint például a vas. És ami ritka, az sokkal értékesebb, drágább, mint ami úton-útfélen elérhető. Az aranyon nem képződik oxidréteg, azaz nem rozsdásodik, és ráadásul könnyen megmunkálható, jól kovácsolható is, ami ugyancsak nem minden fémről mondható el. Ezek azonban csak egyfajta okai az arany értékességének.



A platinán ugyanúgy nem képződik oxidréteg, az ezüst és a vörösréz éppúgy kovácsolható, a gyémánt pedig éppolyan ritka és becses kincs, az emberek mégis aranykorról, aranyszívről, arany középútról beszélnek.

Az aranyat a ritkaságán kívül a szépsége tette olyan mágikusan vonzóvá, hogy évszázadokon keresztül voltak, akik ölni tudtak érte. A színe és a csillogása volt az, ami annyi embert elbűvölt. Az ősi kultúrák ránézésre a Nappal hozták összefüggésbe, amit a fénye és az életet adó melege miatt a különböző vallások istenként tiszteltek. Az arany csillogása a Nap melegét és ragyogását juttatta eszükbe.

Ám míg az európai ember számára az arany a gazdagságot jelképezte, az indiánok egészen más kultúrában nőttek fel. Amikor az első hódítók megérkeztek Amerika földjére, a bennszülöttek egyszerűen nem értették, hogy miért okoz a tengerentúli idegenek számára örömet ennek a titokzatos fémnek a birtoklása: az arany - hiába van belőle sok - nem véd a hideg ellen, nem lehet vele jóllakni, és nem okoz örömmámort, mint az ital és a dohány.

Az európai hódítókat azonban nemcsak a felfedezetlen táj vonzotta Amerika partjaira: az arany legalább akkora vonzerőt jelentett. "Az arany a legnagyszerűbb minden dolgok között... - írta Kolumbusz -, akinek arany van a birtokában, az megszerezhet mindent, amit csak kíván. Őszintén szólva, aranyért a lelke is bebocsátást nyerhet a Paradicsomba." Ez az - egyébként nyilvánvalóan téves - szemlélet rengeteg ember halálát okozta, és ezreket ösztönzött arra, hogy az arany nyomába induljanak.



A kincskeresőket azonban még egy dolog buzdította: Eldorádó legendája, a mesés aranyvárosé, ahol a kincsek halomban állnak. Az El Dorado szó jelentése: "a bearanyozott ember". Egy fogságba került indián (valószínűleg a kínvallatást alkalmazó kincséhes spanyolok kedvét keresve) egy tóról számolt be, ahol áldozati szertartás keretében egy tutaj fedélzetén szolgái tetőtől-talpig arannyal kenik be a törzsfőnököt. Ezután arany- és egyéb drágakőből készült tárgyakat szórnak a tó közepébe, míg végül a törzsfőnök is beugrik a vízbe, hogy lemossa magáról az aranyport. Ez a titokzatos tó pedig a dél-amerikai Kolumbia fővárosától, Bogotától nem messze terül el, és a Guatavita nevet viseli.

Az elmúlt évszázadokban kincséhes emberek ezrei érkeztek Kolumbiába a rejtélyes arany felkutatására. Több próbálkozás is történt a tó lecsapolására (a legutolsó 1912-ben), amelyek során találtak is aranyból készült értéktárgyakat a tó mélyében, ám a kutatások költsége mindig jóval meghaladta a talált tárgyak értékét.

Hogy igaz volt-e, amit az öreg indián mesélt az "aranyemberről" és a földöntúli, mesés gazdagságról, nem tudjuk, Eldorádó mítosza azonban számos író, költő fantáziáját megmozgatta. A kolumbiai kormány azonban a Guatavita-tavat 1965-ben természetvédelmi területté nyilvánította, és azóta már csak azok a kincsvadászok látogatják, akiket a környék páratlan szépsége vonz oda.



 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
A vasálarcos
  2008-08-14 13:00:44, csütörtök
 
  Ki volt a rejtelmes vasálarcos fogoly, akit XIV. Lajos előbb Pignerolban, majd a Sainte Marguerite szigeteken és 1698-tól 1703-ig, haláláig, Marchiali név alatt, a Bastille-ban tartott?



Ezt a meddő kérdést másfél század óta a kuriózumkutatók seregestül bolygatják. Nem e könyvecskének egynéhány lapja, de egy egész ilyen kötet se volna elegendő e kérdés aprólékosabb ismertetésére. Én csak a legbohóbb furcsaságokat említem; de áldozok egy kis helyet a vasálarcosra vonatkozó mendemondák históriai fejlődésének is. 1688-ban SAINT-MARS, a Sainte Marguerite szigetek kormányzója, ezt írta egy levélben: "Az egész vidék azt beszéli, hogy foglyom Beaufort (IV. Henrik törvénytelen fiának fia) vagy Cromwell fia." 1745: a vasálarcos, egy VOLTAIRE-nek tulajdonított könyv szerint, Vermandois gróf volt, XIV. Lajos és Lavallière hercegnő második fia, akit azért zártak el, mert a trónörököst pofon ütötte. 1764: ismét Beaufort kísért az irodalomban. 1768: a vasálarcos Monmouth herceg volt. 1770: Mme CAMPAN szerint a rejtelmes fogoly Matthioli olasz gróf, a mantovai herceg minisztere, ki XIV. Lajos ellen akarta indítani az összes olasz fejedelmeket, míg végre Louvois elraboltatta őt Turinból, és először Pignerol várában, aztán a Sainte Marguerite szigeteken s végül a Bastille-ban őriztette titkon. (Ma ezt a vélést tartják legvalószínűbbnek; DUTENS is kardoskodott mellette 1789-ben.) 1771: a kutatók azt sütik ki, hogy a vasálarcos osztrák Anna fattyú gyermeke volt. 1773: Buckingham és osztrák Anna fia. 1789: Fouquet, XIV. Lajos tárnokmestere, vagy Mazarin és osztrák Anna fia. 1790: RICHELIEU tábornagy emlékiratai szerint: XIV. Lajos ikertestvére. Ugyanez évben: Avedik örmény pátriárka. 1795: a vasálarcos valami közönséges fogoly volt. 1816: Harmoises lovag, ki a király élete ellen 1673-ban összeesküvést forralt. 1892: BAZARIES százados XIV. Lajos és Louvois titkos jegyű irataiból kibetűzi, hogy a vasálarcos de Bulonde tábornok volt, kit az 1691-i piemonti hadjáratban árulással gyanúsítottak. E lajstromnak az a legfőbb hibája, hogy nincsen benne egyetlen néven nevezett ember sem, akiről ne lehetne bebizonyítani, hogy nem 1703-ban és nem a Bastille-ban halt meg.

Reánk nézve azonban érdekes, hogy a vasálarcos hírébe keveredett Avedik örmény pátriárkát némelyek magyarországi születésűnek mondják. Avedik szkizmatikus örmény pátriárka volt 1701 óta, és mint állítják, annyira üldözte a törökországi katolikusokat, hogy végre Ferriol francia követ számkivettette őt a szultánnal. Mikor Khiosz szigetére akarták vinni, a jezsuiták útközben elrabolták (!), és Messinába szállították, ahol még 1707-ben is élt a tömlöc fenekén. Konstantinápolyban és a velencei San Lazzaro szigeten nemegyszer hallottam örmény papoktól, hogy ez a híres Avedik armenopoliszi (szamosújvári) születés volt. Nemigen hihető a dolog, mert az örménység csak 1668 táján költözött be hozzánk, élén Verzár püspökkel. Tudós magyar örményeink, kik oly derekasan dolgoznak hazai történetök körül, könnyen kideríthetik e kérdést.

A vasálarcost illető találgatások között furcsaságában nem utolsó az, amely szerint ez a rejtelmes fogoly - nő volt. Egy provence-i nemesember Voltaire-hoz írott leveleiben emlegeti, hogy egy cannes-i úrnő, madame Cassis, Párizsban engedelmet kapott Saint Marstól, a Bastille kormányzójától, hogy a vasálarcost meglátogassa. Madame Cassis szerint a fogoly keze sima bőrű, gyenge női kéz volt. A provence-i nemes különben azt is írja, hogy az ő idejében a nép valami hercegnőnek tartotta a titkos rabot, (Vö. Intermédiaire XXXII. k. 439. l.)

De mégis legremekebb az a mendemonda, mely szerint a vasálarcos I. Napóleon őse volt. Ezt a bohóságot a Mémorial de Sainte-Hélène is említi. A császár 1816. július 12-én beszélgetett e dologról környezetével. Sorra vették, mit mond Voltaire, Dutens, Richelieu; és a társaság egy tagja elanekdotázta, hogy őelőtte egykor komolyan bizonyítgatták, hogy Napóleon IV. Henrik, XIII. Lajos és XIV. Lajos ivadéka, mert őse a vasálarcos volt. Akkor aztán apróra összeszedték az egész mesét. A Sainte Marguerite szigetek kormányzója, vagyis a vasálarcos őrizője, bizonyos de Bonpart volt. A fogoly beleszeretett a kormányzó leányába. Bonpart ezt a bajt bejelentette az udvarnak, ahol azt mondták: nem kell búsulni, ám keressen az a boldogtalan vigasztalást a szerelem gyönyörűségeiben. A kormányzó erre összeházasította leányát a fogollyal. A társaság egy tagja erősen bizonykodva állította, hogy a házasságlevél még most is megvan Marseille valamelyik plébániáján. A szomorú hitvestársak gyermekeit suttyomban Korzika szigetére szállították, ahol aztán nevök Bonaparte, Buonaparte formát öltött.

Még csak azt említem, hogy a híres "vas álarc" voltaképpen fekete bársony volt, s a rejtelmes fogoly csak akkor viselte, mikor a falakon sétált, s a többi rab is láthatta őt. A középkorban állítólag kínzó eszközül használtak bizonyos vasálarcokat. Ezt a borzadalmas dolgot használta DE MOUHY (Charles de Fieux) múltszázadbeli szenzációs regénygyártó a Bastille ismeretlen foglyáról szóló fércelményének címéül: Le masque de fer (Paris, 1748: 3 kötet). Tőle ered ez a kifejezés. Előtte nem hívták így a rejtelmes foglyot.


 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
Thébai mondakör
  2008-08-14 12:59:18, csütörtök
 
  A thébai mondakör nem csupán Laiosz és Iokaszté nászával kezdődik, szerteágazó gyökerei visszanyúlnak más mítoszokig. Ahhoz, hogy teljesen tisztában legyünk Labdakosz leszármazottjainak, a Labdakidáknak sorsával, meg kell ismernünk családjuk teljes történetét. Ez a történet pedig Agénór, türoszi király szépséges leányával, Européval kezdődik.




Egyik nap Europé és leánypajtásai kimentek a tenger partjára, a rétre virágot szedni. Meglátta őt Zeusz és rögtön belészeretett. Csakhogy a féltékeny Hérát nem könnyű kijátszani, így végül Zeusz bika alakjában próbált a királylány közelébe férkőzni. Europé fel is ült a hívogató bika hátára, aki mihelyst megtalálta azt, akit keresett, nekiiramodott egyenest a tengernek, s meg sem állt Kréta szigetéig. Ott aztán megülte a lakodalmat a türoszi királylánnyal, s nászukból nagy királyok születtek: Minósz, Szarpédón és Rhadamanthüsz.



Europé apja, Agénór király nem tudott belenyugodni lánya elvesztésébe és három fiát küldte annak keresésére. Ez a három királyfi volt Kadmosz, Phoinix és Kilix, valamint velük tartott anyjuk, Télephassza királyné is, aki úgy gondolta, ha már lányát elvesztette, legalább fiaival hadd maradjon együtt. Mivel a testvérek nem jutottak el Kréta szigetéig, így nem találták meg

Europét sem. De mert húguk nélkül nem térhettek haza, új hazát kellett keresniük. Phoinix Afrikában megalapította az első föníciai gyarmatot, Kilix Ázsiában a Püramosz folyó vidékén telepedett le, Kadmosz pedig anyjával együtt Thrákiában keresett menedéket. Itt halt meg az öreg királyné, Kadmosz pedig tovább folytatta bolyongását. Elért Delphoiba is, ahol Apollóntól kért jóslatot további sorsa felöl. Az isten megnyugtatta.



Azt tanácsolta neki, hogy menjen el a pásztorok közé, válassza ki a nyájból azt a tehenet, amelyiknek a hold jele van az oldalán, és azt fogadja vezetőjének. Ahol a tehén leheveredik, ott építsen magának várost. Így is tett Kadmosz, és elérkezett arra a helyre, ahol utóbb Thébai városa épült. Most, hogy végre abbamaradt Kadmosz bolyongása, hálából fel akarta áldozni a tehenet Pallasz Athénénak. Csakhogy az áldozáshoz tiszta vízre volt szükség, a vidéken lévő egyetlen forrást pedig Arész kegyetlen sárkánya őrizte. Kadmosz Athéné segítségével legyőzte a sárkányt, és annak fogait elvetette a földbe. A sárkányfogakból óriások nőttek ki teljes fegyverzetben, és közülük öten - Ekhion, a Kígyóember, Udaiosz, a Talajbólnőtt, Kithoniosz, a Földből-lett, Hüperénor, az Emberfeletti és Pelórosz, az Óriás - segítették felépíteni Kadmosznak Thébai városát. Thébai őslakóinak öt törzse is ezektől vette eredetét.



Tehát Kadmosz alapította Thébait, ő volt az első királya a városnak. Zeusz feleségül adta hozzá Arész és Aphrodité gyönyörű lányát Harmoniát, aki négy leányt és egy fiút szült Kadmosznak. (Ez volt az első, halandók által rendezett lakodalom, melyen a halhatatlanok is részt vettek. Minden istentől kapott ajándékot az ifjú pár. Aphroditétól azt a híres aranyláncot kapta Harmonia, melyet Héphaisztosz kovácsisten készített, s mely ellenállhatatlan szépséggel ruházta fel viselőjét. Ez a lánc később sok bonyodalmat okozott a mitológia történelmében.) A négy leány volt: Autonoé, Inó, Szemelé és Agaué; a fiú pedig: Polüdórosz. Szemelé volt a legszebb a lányok közül, s magát a főistent, Zeuszt babonázta meg szépségével.



Csakhogy a háttérben mos is ott állt a féltékeny Héra, aki Szemelé dajkájának képében rávette a királylányt, kérje meg Zeuszt arra, hogy teljes isteni pompájában látogassa meg őt. Amikor aztán Zeusz égi szekerén villámokat szórva megjelent Szemelé hálószobájában, a királylány, aki már 5 hónapja Zeusz magzatát viselte a szíve alatt, rémületében szörnyethalt. Az isten a tűzből ragadta ki a még fejletlen magzatot, és saját combjába varrta. Amikor az ideje letelt, felvágta a varratokat, s így született meg az isteni gyermek: Dionüszosz. Az újszülöttet Inó királyné, Szemelé nővére nagy szeretetben nevelte fel, s ezért Héra dühe őt is utolérte.

Őrületet bocsátott Athamasz királyra, aki szarvasnak nézte idősebb fiát, Learkhoszt és halálra sebezte, majd eszébe jutottak korábban elvesztett gyermekei, akiket Inó üldözött el a háztól, így dühe a királyné ellen fordult. (Athamasz királynak Nephelé, a Felhő asszony volt első felesége. A monda szerint Nephelé egy árnyalak volt, akit Zeusz teremtett Héra hasonlatosságára. Athamasz király sosem szerette Nephelét, dühítette, hogy az asszony mindig lenézi őt. Két gyermeke született ettől a nőtől. Phrixosz, a fiú, és Hellé, a kislány. Egyszer aztán Athamasz elűzte Felső asszonyt, és másodjára Inót, Kadmosz lányát vette feleségül.

De Inó gyűlölte mostoha gyermekeit, és mindenáron meg akart szabadulni tőlük. Nephelé azonban az égből éberen figyelte gyermekeit, s amikor megtudta, hogy Inó az ártatlanok halálát akarja, leküldött egy aranygyapjas kost a földre, hogy megmentse gyermekeit. Az állat a hátára vette őket, és a tengeren keresztül Ázsia felé indult velük. De az út nagyon hosszú volt, a kislány nem bírt tovább kapaszkodni, és tengerbe merült. Azt a helyet, ahol a kis Hellé meghalt, ma is Hellészpontosznak, azaz Hellé tengerének nevezik.



Phrixosz célhoz ért Kolkhiszban, ahol a király szívesen fogadta, s hozzá adta feleségül az idősebbik lányát. Egészen a tengerig hajszolta őket, ahol Inó magához ölelve kisfiát, Melikertészt, a mélységbe vetette magát. De Dionüszosz nem feledkezett meg nevelőanyjáról. Új, isteni életre támasztotta Inót, s azóta Leukotheaként, azaz fehér istennőként ő a hajótöröttek védőistennője. Kadmosz gyermeke volt Aktaión is, Autonoé és Arisztaiosz fia. Ennek a királyfinak semmi másra nem volt gondja, csak a vadászatra.



Egyszer a Kithairón hegyén vadászott, ahol betévedt Artemisz istennő szent helyére, a Gargaphia völgybe. Itt volt az istennő szent barlangja, ahová ember még sosem merészkedett. Aktaiont a végzete hozta ide, hiszen amint belépett a barlangba, s meglátta az éppen fürdő, meztelen Artemiszt, a szűzi istennő kegyetlen haragra gyulladt. Mivel nyilai nem voltak keze ügyében, vízzel hintette meg az ifjút, aki menten szarvassá változott. Alig hagyta el a barlangot, saját vadászkutyái és szolgái rontottak rá, s örülvén a vadászszerencsének lenyilazták a szerencsétlenül járt királyfit, akit nem ismertek fel a szarvasban.



Amikor Kadmosz megöregedett, unokája, Pentheusz vette át a hatalmat. A fiatal király Szemelé testvérének, Agauénak volt a fia, s végzetes kalandba keveredett Szemelé fiával, Dionüszosszal. Egyszer az isten szatűroszok és bakkhánsnők kíséretében újra megjelent szülővárosában, Thébaiban, de halandó embernek, Dionüszosz papjának adta ki magát. Rövid idő elteltével bortól mámorosodott meg az egész város, minden ember szarvasbőr kacagányt vett a vállára, és révületükben thürszoszt suhogtattak. Már jóformán csak Pentheusz volt józan Thébaiban, ekkor elhatározta, hogy helyreállítja a város rendjét. Elfogatta az ismeretlen ifjút, aki Dionüszosz papjának mondta magát, valamint börtönbe vetette az összes bakkhánsnőt. Hiába figyelmeztette a királyt, a már akkor is öreg és vak Teiresziasz, hogy nem szabad megvetni Dionüszosz ajándékát, Pentheusz hajthatatlan maradt. (Az egyik monda szerint úgy vakult meg Teiresziasz, hogy egyszer igazságszolgáltatásra kérte fel őt Zeusz és Héra. Mint tudjuk, Zeusz folyton hűtlen volt feleségéhez, s azzal védekezett a főisten, hogy amikor Hérával hál, úgyis Héra élvez jobban, mivel a természet rendje szerint a nők sokkal jobban élveznek szeretkezéskor, mint a férfiak.

Ebbe Héra nem volt hajlandó belenyugodni, így Teiresziaszt kérték meg, hogy személyes tapasztalatai révén döntse el a vitát. El tudjuk képzelni, kinek a javára döntött, mivel Héra úgy megdühödött rá, hogy elvette Teiresziasz szeme világát, Zeusz viszont jóstehetséggel és hét emberöltőnyi hosszú élettel ajándékozta meg.) Csakhogy a tömlöcbe zárt bakkhánsnők csodával határos módon kiszabadultak, és az ismeretlen is eltűnt a fogságból. Ekkor már Pentheusz saját maga indult a keresésére, de az isten elébe ment. Felfedte neki kilétét s a még ekkor is hajthatatlan királynak azt tanácsolta, álruhában lesse meg a Kithairón hegyén ünneplő bakkhánsnőket. Így is tett a király, csakhogy felismerték őt a megmámorosodott asszonyok, akik között ott volt Pentheusz anyja, Agaué is. Nekiestek a szerencsétlennek, és ízekre tépték.

Feje saját anyja kezébe került, aki révületében vadászzsákmánynak

nézte azt, és boldogan vitte haza a királyi palotába megmutatni az öreg Kadmosznak, hogy milyen nagyszerű tettet hajtott végre gyenge nő létére. Óriási lett a jajveszékelés, mikor kijózanodott Agaué, s kétségbeesésében elbujdosott hazájából. Pentheusz tragikus halála után Polüdórosz, Kadmosz fia lett az új király, majd őt követte a fia, Labdakosz, aki korán meghalt, s egyszülött fiának nevelését és a királyi hatalmat Lükosz, Nükteusz testvére vette kezébe. Nagyon kegyetlen és gonosz ember volt ez a Lükosz, feleségével, Dirkével együtt. Volt Nükteusznak egy gyönyörű lánya, Antiopé, akit maga Zeusz szeretett meg. Mikor Nükteusz erre rájött, elűzte lányát az otthonából. Szegény lány Sziküonba menekült, de Lükosz haddal támadt Sziküonra, és Antiopét megbilincselve hurcolta vissza Thébaiba.



A szerencsétlen fogoly útközben, a Kithairón hegyén szülte meg Zeusz két fiát: Zéthoszt és Amphiónt, de nem vihette őket magával, így otthagyta a hegyen a két csecsemőt. Később pásztorok találtak rájuk, és felnevelték Antiopé két fiát. Zéthosz minden munkára kész, bátor ifjúvá serdült, míg Amphión inkább csak Hermésztől kapott lantjával gyönyörködtette a pásztorokat. Telt-múlt az idő, s Zeusz nem feledkezett meg Antiopéról, bilincsei lehullottak tagjairól, s a szegény asszony kiszabadulva újra menekülni kezdett Lükosz és Dirké elől. Csakhogy a Kithairón hegyén utolérték, és egy elvadult bika szarvához kötötték, hogy az vonszolja halálra. Az utolsó pillanatban érkezett oda egy öreg pásztor, aki felismerte Antiopét, s szólt a fiúknak, hogy segítsenek az anyjuknak. Azok kiszabadították a sokat szenvedett asszonyt, és helyébe a gonosz királynét kötözték. Ezután bementek Thébaiba, és elfoglalták Kadmosz királyi székét.



A két testvér hatalmas fallal vette körül a várost, a falak építése közben bebizonyosodott a Hermésztől kapott héthúros lant bűvös ereje, a fal szinte magától felépült. Emlékezzünk csak vissza, hogy már a városalapító Kadmosz feleségét is Harmoniának hívták, az isteni összhangot most már a városfalak is tükrözték a hét kapuval, Amphión héthúros lantjának emlékével. A testvérek közül Amphión Tantalosznak a lányát, Niobét vette feleségül. Tantalosz volt az egyedüli halandó, aki részt vehetett az olimposzi istenek lakomáin. Arra vetemedett, hogy próbára tegye azok minden tudását, így amikor o látta vendégül a halhatatlanokat, Pelopszot, egyetlen fiát tálalta fel nekik. Az istenek elborzadtak e gaztett láttán, s megpróbálták összeilleszteni a fiú tagjait. Csakhogy Démétér istennő már lenyelt belőle egy darabot, a vállát, így elefántcsontot kellett a helyére illeszteni, végül életre kelt Pelopsz.



Ezért aztán Tantalosznak borzalmasan bűnhődnie kellett az Alvilágban. Kielégítetlen szomjúság és örökös éhség kínozta mindörökké. Hát ennek a Tantalosznak volt lánya Niobé. A királyné éppoly elbizakodott volt, akár az apja. Mindenki tudta, hogy neki vannak az egész földkerekségen a legszebb gyermekei a halandó asszonyok között. De Niobé Létó istennővel akarta felvenni a versenyt. Létó egy titánnak a lánya volt, akit Zeusz szeretett meg. Délosz szigetén szülte meg gyermekeit: az isteni Apollónt és Artemiszt. De megszületésükig sokat kellett szenvednie a féltékeny Héra haragja miatt. Azt állította az elvakult, gőgös királyné, hogy neki 14 gyönyörű gyermeke van, s külön-külön is mind szebbek, mint Létó két halhatatlan gyermeke.



Meg is haragudott erre Létó, és ment panaszkodni Déloszra Apollónhoz és Artemiszhez. A testvérek nem sokat tanakodtak. Kezükbe vették íjukat, és már indultak is Thébaiba. Először a hét fiúgyermeket nyilazták le a haragvó istenek, majd amikor Niobé azt találta mondani, hogy még így is több és szebb gyermeke maradt, mint a bosszúálló Létónak, az isteni ikerpár a megmaradt hét leányt is megölte. Ott maradt állva szerettei holtteste fölött, s lassan, mérhetetlen fájdalmában kővé dermedt a thébai királyné. Állítólag könnyei máig sem álltak el, üres szemgödréből egyre hull a könnye, mintha verejtéket gyöngyözne a márvány. Amphión nem tudott beletörődni családja pusztulásába. Katonáival Apollón templomára támadt, s akkor a kegyetlen isten őt is megölte. Térjünk vissza egy pillanatra Tantalosz fiúgyermekéhez, Pelopszhoz, akit az istenek élesztettek újra.

Ennek a Pelopsznak egy nimfától született egy Khrüszippon nevű fia, aki együtt nevelkedett Pelopsz többi gyermekével, illetve Labdakosz fiával, Laiosszal is - azzal a Laiosszal, aki később Oidipusz apja lett. Pelopsz Khrüszippont szerette a legjobban gyermekei közül, s azt beszélték, hogy Laiosz volt az, aki később visszaélve a vendégjoggal, Khrüszippon halálát okozta. Ezért Pelopsz borzalmas átkot mondott Laioszra és egész családjára. Zéthosz és Amphión halála után Laiosz vette át az uralmat Thébaiban. Így helyreállt a Labdakidáknak, a városalapító Kadmosz vér szerinti utódainak az uralma. Csakhogy Pelopsz átka fenyegető árnyékként borult az egész családra... S most érkeztünk el Laiosz és Iokaszté házasságához és a borzalmas jóslathoz, amely így szólt: Laioszt fia fogja megölni, majd saját édesanyját veszi feleségül. És bár ebből kifolyólag a királyi pár nagyon önmegtartóztató életmódot folytatott, egyszer mégis megtörtént a baleset, a királyné várandós lett.

Csakhogy amint a gyermek megszületett, szülei egy aranyperecet fűztek át bokáján, és odaadták egy pásztornak, aki továbbadta a gyermektelen Polübosz királynak és Meropé királynénak. Ok sajátjukként nevelték fel a talált kisfiút, mit sem sejtve annak származásáról. Szépen fel is nőtt Oidipusz, egyszer azonban valaki felhánytorgatta homályos származását, így a királyfi elhatározta, hogy magától Apollóntól kér választ kérdésére. Delphoiban viszont nem tudta meg sem apja, sem anyja nevét, de a papnő szájából újra elhangzott az a bizonyos szörnyu jóslat, miszerint megöli apját, és anyját veszi feleségül. Megrémült Oidipusz, és hogy elkerülje a végzetét, nem tért vissza Korinthoszba, hanem Thébai felé vette útját. Útközben összetalálkozott Laiosszal és annak fegyveres kíséretével, akik durva beszédjükkel megsértették Oidipuszt.



A királyfi ezért éktelen dühében megölte Laioszt, és kísérői közül is csak egyetlen egyet hagyott meg hírmondónak. Nem sokkal később elérkezett Thébai városába, ahol nagy szomorúságot talált. A Szphinx (Tüphón, Gaia fia és Ekhidna, Tartarosz kígyólánya leszármazottja) oroszlántestű, madárszárnyú, leányarcú szörnyeteg szedte áldozatait a városban; aki nem tudott megfelelni találós kérdésére - miszerint mi az: négy láb, két láb, háromláb? -, azt felfalta. Oidipusz azonban megfejtette a választ, ami nem volt más, mint maga az ember, így megmentette a várost, s elnyerte a jutalmat: átvette az uralkodást Kreóntól, és feleségül vette az özvegy királynét, Iokasztét. Ezáltal, igaz Oidipusz tudtán kívül, de beteljesedett a szörnyű jóslat.



Csakhogy itt nem áll meg a történet, sőt a vizsgált drámák szempontjából most kezdődik igazán. Oidipusz igazságos király volt, uralkodása alatt a város békében és jólétben élt. A királyi párnak négy gyermeke született, két fiú: Polüneikész és Eteoklész, valamint két lány: Antigoné és Iszméné. Az istenek azonban megelégelték az idillt, mely a förtelmes bűnök után virágzott ki, és büntető járványt bocsátottak Thébaira. A király Kreónt küldte Delphoiba jóslatért, a válasz pedig így hangzott: meg kell torolni az elkövetett bűnöket. Így aztán Oidipusz nyomozni kezdett - ezt vezeti végig Szophoklész az Oidipusz király című drámájában -, végül eljutott a szörnyű igazsághoz. Ekkor önkezével kiszúrta szemeit, hogy többé ne kelljen látnia az elviselhetetlen igazságot.



Mindezek után Oidipuszt megfosztották trónjától, és száműzték Thébaiból. Saját két fia sem állt melléje, sőt kigúnyolták a bujdosásra készülőt. Ezért Oidipusz megátkozta őket, hogy ne uralkodhassanak békében Thébaiban, hanem testvérharcban, egymás kezétől essenek el. Egyedül Antigoné kísérte el száműzött apját, s Iszméné kereste fel néha őket Thébaiból hozott hírekkel. A megöregedett Oidipusznak Athén határában, Kolónosz szent ligetében értek véget szenvedései. Thészeusz, Athén királya fogadta be a bujdosót, hiszen "isteni kijelentés ígérte, hogy ismeretlen sírhelye áldást fog árasztani Athénre. (Thészeusz, Posszeidon tengeristen és Aithra, troizéni királylány fia volt. Igazi hős volt, szörnyekkel hadakozott, és óriásokkal vívott meg. Ő volt az, aki megszabadította Athént a szörnyű és kegyetlen emberáldozatokat követelő sarctól.



A krétai Minósz király követelt kilencévenként hét ifjút és hét lányt fiának, a félig bika, félig ember alakú lénynek, aki a Daidalosz által épített labirintusban lakott. A hős Thészeusz azonban megölte a minotauruszt, és Ariadné segítségével épségben kijutott a labirintusból is. Ugyanennek a Thészeusznak lett később a felesége Phaidra, aki beleszeretett mostohafiába, Hippolütoszba. Ezt a történetet később sokan feldolgozták az irodalomban.) És hogy mi történt Oidipusz fiaival? Miután rájuk szállt a királyság, elhatározták, hogy békésen, felváltva fognak uralkodni, egyik évben az egyikük, rá következő évben a másikuk.



Csakhogy Eteoklész megszegte a megállapodást, és nem adta át ideje leteltével a trónt. Így Polüneikész segítséget gyűjtött, és hatalmas sereggel támadott Théba ellen. Teiresziasz a háború kimenetelével kapcsolatban azt jósolta a thébaiaknak, hogy csak akkor győznek, ha Kreon fiát, Megareuszt feláldozzák Árésznek, a háború telhetetlen istenének. Hiába tiltakozott Kreon, amikor Megareusz ezt meghallotta, önként vállalta a halált, megmentve ezzel a várost. Polüneikészen és Eteoklészen azonban beteljesült az apai átok, egymás kezétől estek el a harcban.



Minthogy Oidipusznak mindkét fia elesett, így a legközelebbi rokon jogán ismét Kreón lett a király. Az új király pedig úgy rendelkezett, hogy Eteoklészt, aki hazája védelmében halt meg, temessék el illő pompával, de Polüneikészt, aki hazája ellen támadt hagyják temetetlenül. Aki pedig parancsának nem engedelmeskedne, azt halállal fenyegette. Itt kezdődik az Antigoné című dráma története.

 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
Germán, kelta regék és mondák
  2008-08-14 12:57:35, csütörtök
 
  A NIBELUNGOK


1. Hogyan átkozták el a sárkány kincsét


Egyszer régen, mikor még az Áz istenek uralkodtak, útrakelt három isten; Odin, Loki és Hönir. Egy vízesésnél vidrát pillantottak meg, amint éppen lazacot fogott ki a vízből, és lassan eszegette. Hanem ez a vidra nem volt más, mint egy Otr nevű törpe. A bajkeverő Loki megdobta a vidrát egy kővel, és megölte. Az istenek lehúzták a vidra bőrét, és Loki, aki merő gonoszságból ölte meg az ártatlan állatot, büszkén kérkedett:
- Egyszerre fogtam vidrát és lazacot.
Ezzel vállára vette a kettős zsákmányt, és továbbindultak. Estefelé az istenek Hreidmárhoz, egy híres varázslóhoz értek, és Loki neki is elmesélte, hogy egy dobással vidrához és lazachoz jutott. Ekkor Hreidmár felismerte, hogy a megölt vidra saját fia, Otr. Előhívta hát két másik fiát: Fafnirt és Regin törpét, és hárman váltságdíjat követeltek a megölt Otrért.
Az istenek nem tehettek mást, Loki gonoszságáért fizetniük kellett. A varázsló Hreidmár azt kívánta, hogy töltsék meg a vidra bőrét belülről, és fedjék be kívülről is arannyal, különben a három isten örökre az ő foglya marad.
Elindult hát a ravasz Loki aranyat szerezni. Eljutott az andavari vízesésig, s ott a vízben egy csukát fogott. Csakhogy ez a csuka is elvarázsolt törpe volt, s rengeteg aranykincset őrzött a folyóban. A csuka életéért könyörgött, Loki viszont váltságdíjul az aranyat követelte. A csuka visszaváltozott törpévé, és előhordta az aranyat, csupán egyetlen gyűrűt akart megtartani magának, de Lokit nem tudta becsapni, az utolsó gyűrűt is elő kellett adnia. A törpe bosszúból megátkozta az aranyat: senkinek se használjon a kincs, minden birtokosa erőszakos halállal haljon meg. Miután elátkozta a kincset, eltűnt a sziklák között.
Így kezdődött az elátkozott kincs vándorútja.
Loki a kinccsel együtt visszatért Hreidmárhoz, ahol már türelmetlenül várták az Ázok. A törpe kincsével megtöltötték a vidrabőrt, és kívülről is aranyat raktak rá, amíg egészen befödte. A törpe varázsgyűrűjét azonban Odin magának akarta megtartani, mert jól tudta, hogy e varázserejű gyűrű újabb gyűrűket tud teremteni.
Közben Hreidmár gondosan megszemlélte a váltságdíjat, amit fiáért adtak, s meglátta, hogy a vidra egyik bajusza még nincs arannyal befedve. Követelte, hogy azt is födjék be. De nem volt már több arany, csak a törpe csodagyűrűje. Odin kénytelen-kelletlen elővette varázsgyűrűjét, s befödte vele az egy szál bajuszt. Loki pedig baljóslatúan nevetett, és így szólt:
- Fejedelmi módon megfizettük a váltságdíjat. Hanem nektek nem hoz szerencsét ez a sok arany, mert meg van átkozva.
Felelte Hreidmár:
- Ha tudtam volna, hogy elátkozott kincset adtok váltságdíjul, nem engedtelek volna titeket szabadon. Nem félek a fenyegetéstől, s élvezni akarom a rengeteg aranyat. Induljatok hát haza, ti baljóslatú vendégek!
Mikor az istenek eltávoztak, Hreidmár gyönyörködve nézegette a kincset. Hanem előjött ekkor két fia: a törpe Regin és Fafnir. Nézték, nézegették az aranyat, összesúgtak, majd odaálltak apjuk elé:
- Nekünk is jár ebből az aranyból - mondották - hiszen az, akiért váltságdíjul adták, neked fiad volt, nekünk pedig fivérünk.
A varázstudó apa csak nevetett fiai követelődzésén, örült a kincsnek, és nyugodtan aludni tért. Hanem a hirtelen természetű Fafnir haragra gerjedt, odalopódzott alvó apjához, s kardjával keresztülszúrta. Így halt meg a kincs első tulajdonosa.
Fivére, Regin, követelte, hogy Fafnir ossza meg vele az apai örökséget, a kincset, amelyen fogott az átok, hiszen első birtokosát hamar utolérte a halál. De Fafnir csak nevetett rajta, s azt mondta, hogy a kincs azé, aki megszerzi.
Fafnir tehát magához vette az egész kincset, egy barlangba rejtette el, ő maga sárkánykígyóvá változott, s a barlang előtt őrizte az aranyat.
Eközben Regin, a másik fivér útnak indult, hogy olyan vitézre találjon, aki elveszi Fafnirtól az aranyat. Így találkozott a legbátrabb királyfival, Siegfrieddel, aki éppen kalandot keresni járt mindenfelé, s már sok emberevő sárkány és más szörnyeteg halálát okozta.


2. Siegfried ifjúsága

Siegfried Németalföldön, a Rajna melletti Xanten városában született. Apja Siegmund király volt, anyja korán meghalt. Még kisgyermek volt Siegfried, mikor elhatározta, hogy dicsőséget, nevet szerez magának, megöli a pusztító szörnyeket, amelyek a békés embereket zaklatják.
Kora ifjúságában sok csodálatos kalandon ment keresztül. Kilencéves volt, mikor az erdőben egy kovácsmesterhez szegődött, hogy megtanulja mesterségét. A kovács a legnehezebb kalapácsot adta a kezébe, de a gyermek Siegfried olyan erővel ütötte a vasat, hogy az üllő is kettétört. Megijedt a kovács az ifjú hatalmas erejétől, s azon gondokozott, hogyan szabadulhatna meg tanítványától. Elküldte hát az erdőbe, a szénégetőkhöz, mert tudta, hogy az erdőben egy borzasztó sárkány lakik, s remélte, hogy az végez Siegfrieddel.
Ment, mendegélt Siegfried, és hamarosan szembetalálta magát a sárkánnyal. Minthogy fegyvere nem volt, felragadott egy fatörzset, és azt vágta a szörnyeteghez. A sárkány riadtan menekült vissza a barlangba. Siegfried hatalmas máglyát hordott össze faágakból, s meggyújtotta a barlang bejárata előtt. A borzasztó vadállat, amely az embereknek sok kárt okozott, a fojtó füst miatt elhagyta barlangját, de nem tudott menekülni a máglya elől. A tűz megolvasztotta a sárkány páncélját, s a sárkányzsír kis patakként csordogált a földön. Siegfried belemártotta az ujját, és csodálkozva látta, hogy a sárkányzsír kemény páncélként vonja be. Erre egész testét megfürösztötte a sárkányzsírban, s többé kard vagy lándzsa nem hatolhatott a bőrén át. Miközben azonban a sárkányzsírban fürdött, a vállára egy falevél hullott. Azon a helyen, ahol a hársfa levele takarta, nem érte a sárkányzsír, így hát ott sebezhető maradt.
Siegfried haragosan tért vissza a kovácshoz, s megfenyegette árulásáért. A kovács engesztelésül gyönyörű pajzsot és pompás lovat ajándékozott neki.
Új páncéljában a Gráni nevű lován ülve indult kalandra az ifjú vitéz. Amint lovagolt, egy hegy tövében két törpével találkozott: Siblunggal és Niblunggal. A két törpe az apai örökség, a Nibelung-kincs miatt civódott. A drágakövek garmadával hevertek a hegy belsejében, száz kocsi alig bírta volna elhordani. Megkérték hát Siegfridet, legyen döntőbíró, ossza ketté a kincset, s jutalmul egy csodakardot, a Balmungot ígérték neki.
Siegfried igazságosan elfelezte a kincset, de a két kapzsi törpekirály elégedetlen volt a döntéssel. Haragosan Siegfriedre támadtak, s meg akarták ölni. Siegfriednek mindjárt alkalma nyílott az új kard varázserejét kipróbálni. Legyőzte hát a két törpét s a szolgálatukban álló óriásokat is. Csal Alberich törpével nem bírt, mert ennek láthatatlanná tevő ködsisakja volt; aki ezt fölvette, azt emberi szem nem látta, fegyver nem sebezhette meg.
Hosszú ideig birkózott Siegfried Alberichhel, de győzött az ifjúi erő. A kincset visszavitette a hegy belsejébe az ifjú hős, és a törpét tette meg a kincs őrzőjének. A láthatatlanná tevő sisakot azonban elvette tőle, s így indult további kalandokra.
Így már volt Siegfriednek láthatatlanná tevő ködsisakja, s a testét olyan páncél fedte, amelyen kard nem hatolt át. Nem volt nála híresebb vitéz hetedhét országon. Ekkor akadt útjába Regin törpe, aki már régóta kereste Siegfriedet, mert tudta, hogy csak ő tudja elvenni Fafnirtól az aranykincset. Álnok szavakkal behálózta Siegfriedet, s olyan kardot készített neki, mely még a folyó habjait is ketté tudta szelni. Cserébe viszont azt kívánta, hogy Siegfried ölje meg Fafnirt, és szerezze meg számára az apai örökséget.
Siegfried és Regin mentek, mendegéltek, amíg elérkeztek Fafnir barlangjához. Megtalálták a sárkány lábnyomát a folyóhoz vezető úton. Siegfried nagy árkot ásott az ösvény alatt, belebújt, és gallyakkal befedte. Amikor Fafnir az árok felett haladt el, hogy a folyóhoz jusson, Siegfried kinyújtotta kardját, és alulról beledöfte a sárkánykígyóba. Megrázkódott a sárkány, fejével, farkával csapkodott. Siegfried kiugrott az árokból, Fafnir ekkor emberi hangon megszólította:
- Ki fia vagy? Ember szült-e téged, hogy szíven tudtad szúrni Fafnirt?
Siegfried titkolta nevét, mert tudta, hogy a haldokló megátkozhatja, ha megnevezi magát. Azt felelte tehát:
- Szép Szarvasnak hívnak, széltében kódorgok, sem anyám, sem apám.
Fafnir erre így felelt:
- Ha nincs anyád és apád, hogy kerültél ide, te csodagyermek?
A haldokló sárkány gúnyos szavára felbőszült Siegfried, és így felelt:
- Hát annyira ostoba vagy, hogy nem ismersz fel engem? Siegfried vagyok, apám Siegmund volt, az én kardom sebzett halálra.
Megkérdezte akkor a sárkány:
- Te fényes szemű ifjú, hős apa gyermeke, ki biztatott fel arra, hogy engem megölj? Lásd a ragyogó arany, a fényes gyűrűk romlást hoznak majd rád.
Dacosan felelt az ifjú:
- A gazdagság ugyan gondot okoz, s mégis mindenki kívánja. Ami pedig a jóslatot illeti, előbb-utóbb minden halandó meghal. De te, Fafnir, még a mai napon elhagyod a földi világot.
Fafnir erre így felelt:
- Apámtól örökölt kincsemet őriztem, mérges leheletet fújtam, mégis legyőztek. Fogadd meg tanácsomat, és menj haza, mert a kincs, amit őriztem, romlásodat fogja okozni.
Ezzel a kincset őrző szörnyű sárkánykígyó kiszenvedett. Ekkor előkerült Regin, s üdvözölte a győztes Siegfriedet. Hízelegve a legnagyobb vitéznek nevezte. Közben megemlítette, hogy Fafnir az ő fivére volt, s most tulajdonképpen bosszút kellene állnia Siegfrieden, de hát igaz, ami igaz, ő maga is részese a gyilkosságnak. Felbiztatta Siegfriedet, hogy süsse meg a sárkány szívét, egye meg, s akkor méreg nem árthat már neki.
Siegfried fanyársra húzta hát a szívet, és jó nagy tüzet gyújtott. Mikor már azt gondolta, hogy jól megsült, megfogta ujjaival, hogy megpróbálja, de a forró hús megperzselte ujját. Önkéntelenül az ajkához érintette ujját, s ím, ebben a pillanatban csoda történt: megértette a madarak beszédét. Egy közeli fán sasok beszélgettek.
Az egyik sas így szólt:
- Itt ül Siegfried, a hős, s amíg süti a sárkányszívet, a gonosz Regin azon tűnődik, hogyan szabadulhatna meg tőle, hogy övé legyen Fafnir aranya.
A második sas így felelt:
- Bizony, ha esze volna, a cselszövő Regint is megölné, s akkor övé lenne az arany.
Megfogadta Siegfried a sasok tanácsát, s az árulót leszúrta kardjával. Azután a sárkány barlangjában összeszedte a rengeteg aranyat, drágaságot, majd pedig lovára pattanva ellovagolt. Ezt az elátkozott kincset is átadta Alberich törpének, s ez is része lett a Nibelung-kincsnek.
Siegfried folytatta vándorútját, ment hegyen, völgyön át. Egy sziklán különös fény látott, mintha csak égig érő tűz világítaná meg. A lángon belül vár állott, mely csillogó pajzsokból volt felépítve, ormán pedig zászló lengett.
Siegfried lova átugrotta a várat körülvevő tűzfalat, s a hős bevágtatott a vár kapuján. Egyik teremben egy férfit pillantott meg teljes harci fegyverzeten, amint mélyen aludt egy heverőn. Lehúzta alvó fejéről a sisakot, s akkor látta, hogy nem is férfi, hanem gyönyörű szép leány van előtte. Siegfried varázskardjával szétvágta az alvó testét fedő páncélt. Felébredt erre a leány, és azt kérdezte:
- Ki ébresztett fel mély álmomból? Hosszú ideig aludtam, hosszú ideig tartott Odin büntetése. Ő varázsolt el engem, és ő helyezett ide, a lángokkal körülvett várba.
Siegfried a lány neve után tudakozódott, és részvevően kérdezte, hogy jutott ilyen sorsra. A lány megtöltött egy poharat az istenek italával, az emlékezés méhserével, s a következőket mondotta:
- Üdv a napnak és sok fényes fiának, üdv az égnek, az isteneknek és az istennőkne, a termőföldnek! Adjatok nekünk észt és ékesszólást, hogy elmeséljük történetünket!
Elmondotta, hogy valaha tündérlány, valkür volt, és Diadalra Törőnek, más néven Brünhildnak hívták. A valkürök Odin isten kíséretéhez tartoznak. Ők segítik győzelemre azt, akinek nevét Odin fülükbe súgja. Így élt Brünhild is a valkürök hadában, míg egyszer megszegte Odin parancsát, és győzelemre segített egy harcost, akinek Odin a hősi halált adta osztályrészül, s akit Brünhildának a Valhallába kellett volna vezetnie. Ezért az engedetlenségért Odin arra ítélte, hogy tündérből változzék földi halandóvá, s halandó legyen a férje is. Brünhild azonban könyörgött: ha már földi asszonnyá kell lennie, és férjhez kell mennie (a tündérek ugyanis sohasem mentek férjhez), legalább azt engedje meg az isten, hogy a legbátrabb, legvitézebb ember felesége legyen.
Erre Odin elvarázsolta a tündért, s a lánggal körülvett kastélyban rejtette el. Ide csak a legvitézebb, legbátrabb férfi tudott behatolni.
Miután Brünhild elmesélte, hogy mi történt vele, megtanította Siegfriedet számos bölcsességre, megtanította, hogyan kell elolvasni a rúnákat, vagyis a titkos jeleket. A fiatal hős álmélkodva hallotta a tündér tanítását, és százszorta bölcsebb lett. Végül így szólt:
- Nincs nálad okosabb asszony a világon, és esküszöm, hogy te leszel a feleségem!
Brünhild pedig így válaszolt:
- Te ébresztettél fel mély álmomból, te leszel aférjem.
Esküvel hűséget fogadtak egymásnak, és Siegfried az andavari törpe aranygyűrűjét ajándékozta Brünhildának, s azután új kalandra indult.
Hanem az arany, amit Fafnir sárkánytól szerzett, el volt átkozva. Így történt, hogy amikor Siegfried elhagyta a szép valkürt, akit esküvel eljegyzett, és visszatért a szülői házba, varázslat lepte meg, s ennek következtében elfelejtkezett a valkürről és a neki tett esküjéről.


3. Kriemhild

Meghallotta Brünhild hírét Gunther király is, és elhatározta, hogy vagy Brünhild lesz a felesége, vagy senki. Egyezséget kötött hát Siegfrieddel. Ha Siegfried megszerzi számára Brünhildet, akkor cserében elnyeri Kriemhild királykisasszony kezét.
Siegfried a varázslat következtében nem emlékezett rá, hogy valaha örök hűséget fogadott Brünhildnek. Megkötötték hát az alkut, hajóra szálltak, és elindultak leánykérőbe.

4. Siegfried halála


Tizenkét esztendő múlt el az esküvő óta, de Brünhild nem bocsátotta meg Siegfriednek, hogy egykor hűtlenül elhagyta. Ezért hamis szóval kérte férjét, hívja meg látogatóba húgát és sógorát, mert szeretné viszontlátni őket. Félt Gunther ettől a találkozástól.
Csakhogy Siegfriednek más ellensége is volt Wormsban, az öreg Hagen, aki egykor gazdájának elmesélte, hogy szerezte meg Siegfried a Nibelungok kincsét. Hagen úgy vélte, jobb helyen volna ez a kincs Wormsban, Gunther birtokában. Brünhild és Hagen addig-addig erősködött, amíg megtörtént a meghívás.
Siegfried és felesége, Kriemhild, elindult látogatóba. Két hét múlva díszes kísérettel megérkeztek a Rajna menti várba, s az ünnepségeknek, lovagjátékoknak se vége, se hossza nem volt.
Másnap reggel mindnyájan elindultak a székesegyházba. Brünhild és Kriemhild egyszerre érkeztek a kapuhoz, mindketten díszes kísérettel. Ekkor szörnyű viszály tört ki amiatt, hogy ki lépjen be először a templomba. A büszke Brünhild fennhéjázva mondta, hogy Gunther király előkelőbb, mint Siegfried, s az ő feleségét illeti az elsőbbség. Erre Kriemhildet is elfutotta a méreg, hiszen itt nőtt fel Wormsban, itt élte le a gyermekkorát, s most családja, gyermekkori barátai előtt szégyenítették meg. Haragjában megszegte férjének tett esküjét, s így szólt:
- Lehet, hogy a te férjed az előkelőbb, mint az enyém. Mégis Siegfried volt az ,aki téged legyőzött, s nem Gunther, mert Siegfried a legnagyobb hős ezen a földön.
S hogy szavának hitelt adjanak, előmutatta Brünhild gyűrűjét és övét, amelyet a láthatatlan Siegfried vett el tőle, az esküvő után.
Brünhild most már mindent tudott, s elnémult, csak könnyei ömlöttek. Ezek után szörnyű bosszút esküdött Siegfried ellen. Másnap elment férjéhez, s elmondotta, hogy mi történt a templom előtt. Gunther rendkívüli haragra gerjedt, hogy az igazság így napfényre került, hiszen saját csalárdságát, gyöngeségét is felfedték. De még nagyobb lett zavara, amikor Brünhild Siegfried életét követelte. A hála, a hűség és a harag küzdöttek Gunther szívében.
Összeültek a királyi testvérek, és tanakodtak, hogy mitévők legyenek. A kapzsi Hagen azonban ígéretes szavakat duruzsolt a fülükbe arról a mérhetetlen kincsről, amely Siegfried birtokában van, s amelyet Siegfried halála után a burgundi királyok örökölnének.
Végül is győzött a kapzsiság és a bosszúvágy, és Siegfried sorsa meg volt pecsételve.
Ekkor azonban Gunther, aki nem szívesen egyezett bele a gyilkosságba, így szólt:
- Hogyan ölhetnénk meg Siegfriedet, hiszen testét a sárkány zsírja páncélként borítja, s azon semmiféle kard nem hatol át.
Hanem a ravasz Hagen tudott arról is, hogy egy ponton sebezhető Siegfried, ott, ahol a hársfalevél hullott a vállára, amikor a sárkányzsírban megfürdött.
Cselt eszeltek hát ki, s azt hazudták, hogy ellenség tört a burgundi királyokra, és hadba kell vonulniuk. Hagen álnokul Kriemhildhez fordult, és azt mondta:
- Új csatába megyünk, s jól tudom, hogy férjed a vállán sebezhető. Kérlek, tégy oda titokban jelt, de úgy, hogy Siegfried se tudjon róla. Majd én vigyázok rá, hogy egészségesen térjen vissza hozzád a csatából.
Kriemhild hitt az áruló szavának, s a férje ruhájára sárga selyemfonállal egy kis keresztecskét varrt ott, ahol nem védte a páncél.
Alighogy ez megtörtént, elterjedt a hír, hogy az ellenség megfutamodott, s így a háborúból nem lesz semmi. A burgundi királyok ekkor azt mondották, hogy rendezzenek vadászatot, szarvast, vaddisznót úgyis sokat rejt az erdő, csatakürt helyett szóljon a vadászok kürtje. Elővezették a kutyákat, és tarka ruhába öltözve indult az egész udvar a hajtóvadászatra.
Csak Kriemhild lelke volt bánatos. Átöltelte férjét, és így suttogott a fülébe:
- Kedves férjem, ne menj a vadászatra! Szörnyű álmot láttam az éjjel, vaddisznó agyara megsebesített, két szikla hullott rád a magasból. Bizony szörnyű bajt jósol ez az álom.
De a gyanútlan Siegfried csak nevetett:
- A te fivéreid, kedves sógoraim hívtak vadászni, megbántanám őket, ha nem fogadnám el a meghívást.
Vidáman indult hát el reggel Siegfried a vadászatra. Kriemhild pedig szobájában zokogott. Hagen tanácsára a vadászok hamarosan szerteszéledtek az erdőben, s úgy határoztak, hogy csak Gunther kürtszavára gyűlnek ismét össze.
Megérkeztek a nehéz zsákmánnyal a vadászok. Siegfried egy hatalmas élő medvét fogott. Hamarosan nagy lakomát csaptak, nyárson sütötték a vaddisznósonkát és a medvehúst. Mikor már jóllaktak, akkor vették észre, hogy a hordó, teli borral, nem érkezett meg a vacsorához. Ezt Hagen eszelte ki.
Szomjas volt Siegfried is erősen, mire a csalfa Hagen így szólt:
- Ott a hársfa alatt friss forrás fakad, szomjadat hideg vízzel olthatod. Ha akarod, versenyfutást rendezünk mi hárman, Gunther király, te és én, s aki először ér a forráshoz, az iszik elsőnek tiszta vizéből.
Tetszett a játék Siegfriednek, és fölajánlotta, hogy ő még előnyt is ad a többieknek, teljes fegyverzetben fut a forráshoz, a többiek pedig fegyver nélkül fussanak. De a nehéz fegyverrel is oly gyorsan futott, mint a szél, s ő ért először a vízhez. Fegyverét, pajzsát és híres kardját egy fához támasztotta, amikor lehajolt inni a forráshoz.
Erre a percre várt Hagen, aki épp ekkor ért oda. Siegfried kardját teljes erővel bedöfte Siegfried vállába ott, ahol a ruháján az áruló jel volt. A haldokló kardja után kapott, de már elkésett, halálra sebezve hullt le a zöld fűre. Éppen akkor hanyatlott le a nap, és vörösre festette a forrás vizét, amikor a szép, fiatal hős az áruló kezétől elhullott.
- Mit tettetek?- mondta a haldokló. - Hűségemért hűtlenséggel fizettetek. Beteljesült az átok, amellyel a Nibelungok kincsét elátkozták. Vigyázzatok, mert jaj az árulóknak!
Majd sógorához, Gunther királyhoz fordult:
- Tudom, hogy te is oka vagy halálomnak. Arra kérlek mégis, hogy gyűlöleted ne érje Kriemhildet, hanem oltalmazd szegény özvegyemet!
E szavakkal kilehelte lelkét.
A gyilkosok elhatározták, hogy szörnyű tettüket leplezni próbálják. Az éjszaka sötétjében elvitték a halott hőst Wormsba, s letették felesége szobája előtt.
Itt találta meg másnap reggel Kriemhild, s tudta, hogy szörnyű álmai valóra váltak. Gunther és Hagen ugyan azt hazudták, hogy rablók támadtak Siegfriedre, de az asszony sejtette az igazságot.
Miközben férjét siratta, elhatározta, hogy bosszút áll azokon, akik Siegfried halálát okozták. Ezért nem is ment vissza apósához, hanem fivéreinél maradt.
Brünhild azonban nem élte túl Siegfried halálát, holtan hullott a máglyára, amelyen a hős ifjút elégették.


 
 
0 komment , kategória:  Legendák  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 995
  • e Hét: 30562
  • e Hónap: 75634
  • e Év: 2016914
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.