Regisztráció  Belépés
gyongy66.blog.xfree.hu
"Beszélj figyelmesen! Vetélytársaiddal óvatosságból, a többiekkel illemtudásból. Kimondani mindig ráérsz egy szót, de visszavonni nem. /Baltasar Gracian/ G-né Margit
1966.07.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 56 
Két utazó angyal megállt, hog
  2009-05-11 09:11:39, hétfő
 
  A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak


Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el.
A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jól aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.

A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta az idősebb angyal.

Amikor a nagyház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg.
Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a Halál angyala, hogy elvigye a feleségét. Helyette odaadtam a tehenet.

"A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."



 
 
5 komment , kategória:  Történetek  
Az Élet vize
  2009-05-11 08:34:19, hétfő
 
 
Az Élet vize

Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit.

Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:
- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...

Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.

- Mi történt? - kérdezte az apja.
- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...

- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett, gyermekem, az élet vize?

- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez végtelenségig, míg a kút ki majdnem száradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.

Az apa mosolygott:
- És hol van az a víz?

- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.

"Adj jót, ha adni tudsz - ha jót nem tudsz adni, ne adj semmit."

Angelisz Irini:



 
 
1 komment , kategória:  Történetek  
A virágok teremtésének kezde
  2009-04-28 16:30:14, kedd
 
 
Havasi gyopár


A virágok teremtésének kezdetén itt-ott már nyíltak a kertekben a nemes és egyszerűbb virágok. Az erdőkben, mezőkön, réteken pedig vadvirágokat ringatott a szél. De volt egy egyszerű sárgás-fehér kis virág, aki saját maga álmodta meg létének célját. Ezért ő társainál jóval később kereste fel a jó Istent, hogy jelölje ki élőhelyét.

Amikor odaért, tisztelettel meghajolt előtte és úgy szólt:

- Teremtőm! Nem tudom hova szántál engem? De te belelátsz a szívembe, és tudod, hogy én olyan helyen szeretnék élni, ahol közelebb lehetnék hozzád, mint virágtársaim.

A jó Isten meghatódott e szavakra és mosolyogva válaszolt:

- Legyen a szíved szerint... Mivel te kész vagy elhagyni a földet az égi dicsőségért, otthonod a magas hegyeken - a havasokon - lesz. S ezt a nemes, bájos kis virágot elnevezte havasi gyopárnak.

- Köszönöm Teremtőm, hogy meghallgattál - válaszolta a kis virág és elfoglalta helyét a szédítő magasságban.

A virágok tudnak egymásról. A havasi gyopár a magasból látja a földön nyíló társait. A játszi szellők pedig róla visznek hírt a lent élőknek.

A virágok azóta elszaporodtak a földön, és szemet, lelket gyönyörködtetnek.

A havasi gyopár pedig ma is fent nyílik a havasokon, ott, ahova vágyott réges-régen. Jól érzi magát Erdélyben is, fenn a Hargitán, ott távol él a világ zajától, és közel van - az égi magasságban - a jó Istenhez.



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Bátori Irén: Két pajtás
  2009-04-12 22:48:06, vasárnap
 
 



Bátori Irén: Két pajtás


Pisti és Misi szomszédok voltak, azonkívül egy osztályba is jártak. Egy reggel, aratás idején, mint a ketten kimentek édesapjukkal a szántóföldre, hogy az elhullott kalászokat összeszedjék. A nap most tűnt fel az ég peremén s harmat csillogott a fűszálakon. Pisti az édesapjával azonnal munkához látott. Misi édesapja is így tett. Az elemózsiás tarisznyát, meg a vizeskorsót rábízta kisfiára, hogy helyezze el jó hűs helyen. Ki is választott Misi egy nagy akácfát s annak a tövébe tette az ennivalót is, meg a vizeskorsót is. Kicsit elnézegette a madarakat, meg a lepkéket, megy ő is mindjárt az édesapja után.

Igen ám, de a pipiskék olyan érdekesen lépegettek s a lepkék olyan szépen cikáztak a levegőben, hogy közben mindenről megfeledkezett. A déli harangszó még ott találta a fa tövében. Mikor édesapja odajött hozzá, hogy kibontsa az elemózsiás tarisznyát, megkérdezte:
- Hát veled mi történt, hogy nem jöttél kalászt szedni?
Misi így válaszolt:
- Olyan nagy volt a harmat, vártam, hogy fölszáradjon.

Evés után azt mondta Misi édesapja:
- Rakd el az ennivalót s a korsót tedd megint a hűvösre. - Aztán elindult, hogy folytassa munkáját.

Misi is jól beebédelt s az egész délelőtti tétlenségtől, meg a napsütéstől úgy elálmosodott, hogy azonnyomban elaludt. Arra ébredt, hogy egy szúnyog az orrára szállt s úgy megcsípte, hogy ijedtében talpraugrott. Ekkor már alkonyodott s édesapja fáradtan ült le a fa alá.
- Teutánad ugyan sírhatnak a kalászok egész nap - mondta Misinek.
Misi még most is dörzsölgette viszketős orrahegyét s így beszélt:
- Reggel a harmat, délben a meleg, este a szúnyogok nem hagytak békében!

Ekkor ért oda Pisti és büszkén mesélte, hogy nem h iába fáradozott reggeltől estig, egyetlen elhullott kalászt sem talál senki emberfia a tarlón, ha még úgy keresi is.
- Hát te mennyit gyűjtöttél? - kérdezte Misit.

Most vette észre Misi, hogy négyük közül csak ő áll itt egyedül üres kézzel. Mert végig a szántóföldön búzakeresztek sorakoztak s Pistiék szekere tele volt a tarlón gyűjtött elhullott kalászokkal.

Most már sokért nem adta volna Misi, ha ő is megtette volna kötelességét - de az elmúlt napokat senki, de senki nem hozhatja vissza soha többé



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
A kenyéren járó leány
  2009-04-12 22:34:33, vasárnap
 
  A kenyéren járó leány


Bizonyára hallottátok már a leány történetét, aki kenyérre lépett, hogy be ne sározza a cipőjét. Nem baj, olvassátok el még egyszer, mert nagyon tanulságos.

Volt egyszer egy szegény leányka, a szegénysége ellenére is gőgös és fennhéjázó. Már egészen kicsi gyermekkorában megmutatkoztak a rossz tulajdonságai, mert az volt például a legnagyobb mulatsága, hogy legyeket fogott, kitépte a szárnyukat, aztán útnak eresztette őket. Ha cserebogár akadt a körmei közé, azt gombostűre tűzte, aztán falevelet vagy papírdarabkát tartott elébe, amelybe a szerencsétlen bogár görcsösen megfogózott és ide-oda forgott, hogy a tűről szabaduljon.
- Nézzétek csak, olvasni is tud a cserebogár -, mondta a kis Irma. - Látjátok most tovább lapoz.

Amint nagyobbra nőtt, akkor sem javult, sőt talán még rosszabb lett, mint kicsi korában. És ráadásul szép kisleány volt és ez volt a szerencsétlensége, mert különben szigorúbban bántak volna vele az emberek.

- Kíméletlen szigorúságot érdemelnél -, mondta az édesanyja. - Kicsi korodban, mikor az ölemben játszadoztál, sokszor fájdalmat okoztál nekem; attól tartok, hogy mire felnősz, a szívem fog fájni érted.

Fájdalom, az anyának lett igaza.
Irmának nemsokára szolgálat után kellett néznie. Gazdag emberekhez került, szép falusi birtokra, a gazdái úgy tartották, mint az édes gyermeküket, szép ruhában járatták, ami csak növelte büszkeségét.

Mikor már egy esztendeje szolgált, így szólt hozzá a gazdája:
- Ideje volna, hogy meglátogasd az édesanyádat, Irma.
Hazament tehát, de nem mintha nagyon vágyott volna az édesanyja látására, hanem hogy büszkélkedhessék, hogy lássák a szomszédok, milyen finom kisasszony lett belőle. Mikor azonban a falujába ért és látta a patak partján csevegő, mulatozó legényeket, leányokat és megpillantotta anyját, aki éppen akkor tartott hazafelé az erdőből, ahol gy nyaláb rőzsét szedett, hirtelen visszafordult; szégyellte, hogy ő úri kisasszony, az anyja pedig olyan koldus szegény, hogy rőzsét kell gyűjtenie az erdőben. Nem fájt neki, hogy visszafordul, csak bosszúságot érzett.





Eltelt megint egy fél esztendő.
- Hazanézhetnél kicsit megint, Irma -, mondta az úrnője; - nézd meg, hogy van öreg édesanyád. Itt ez a rozscsipó, vidd el neki, bizonyára örül majd, hogy viszontláthatja a gyermekét.

Irma felvette a legszebb ruháját, az új cipellőjét és óvatosan lépegetett, hogy be ne sározza a szép cipőt. Ez eddig rendjén is lett volna; hanem amikor a lápon átvezető gyalogösvényhez ért és látta, hogy a keskeny ösvényt egészen elborította a víz, széles tócsát képezve rajta, a rozscipót ledobta a sárba, hogy arra lépjen és száraz lábbal jusson keresztül a pocsolyán. Abban a pillanatban azonban, mikor féllábával már a kenyéren állott és a másikat is utána akarta emelni, a kenyér süllyedni kezdett vele, egyre mélyebbre merült és egyszerre csak eltűnt és nem maradt utána más, mint gyűrűző, buborékoló víz.

Eddig a történet.

Igen, de hová került a kis Irma?
Bizony, nem valami jó helyre, a láp boszorkányához, annak is a konyhájába, ahol hatalmas üstben éjjel-nappal fortyog a szurok, a fal mellett pedig hatalmas kádak állanak sorjában, amelyekből olyan orrfacsaró bűz árad, hogy elájul tőle az ember, ha pedig menekülni akar, undok, lompostestű varangyok és nagy, kövér csigák állják útját. ebbe a konyhába jutott Irma; a kenyértől pedig nem tudott szabadulni, az húzta lejjebb és lejjebb, mint ahogy a borostyán vonja magához a papírszeletkét.

A láp boszorkánya odahaza volt, sőt vendégei is voltak éppen: az ördög, meg a nagyanyja. Ez igen szorgalmas öreg asszonyság; a két keze egy pillanatra sem pihen tétlenül, még ha látogatóba megy, akkor is magával viszi a kötését és kötöget szüntelenül. Mindenféle kedves apróságot készít, amit aztán az emberek cipőjébe csúsztat és bajt, viszálykodást okoz vele.

Amint megpillantotta Irmát, az orrára tette hatalmas pápaszemét, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Ez a leány tetszik nekem -, mondta a boszorkánynak -, add nekem a mai látogatásom emlékéül. Igen jó helye volna az unokám előszobájában.
A boszorkány nem mondhatott nemet és így került Irma a pokolba, ott is az ördög előszobájába.

Végtelenül hosszú terem volt ez, szédült, aki előre nézett benne, szédült, aki hátra pillantott. A falai mentén rettenetesen kínlódó bűnösök sorakoztak és epedve várták, hogy megnyíléjék előttük a kegyelem ajtaja. No, hiszen várhatták! Hatalmas kövér pókok ezer és ezer éven keresztül sűrű, vastag szövedéket fontak a lábuk köré, amely erősebben fogta őket, mint a vaskapocs, vagy mint az acéllánc. Nem mozdulhattak a helyükről, a lelkükben azonban lázongott a nyugtalanság. Az uzsorás a pénzesládájának a kulcsáért jajgatott. Tudta, hogy benne feledte a zárban és nem mehetett el érte. Nem lehet elmondani mind a kínt, amivel a pokol előszobájának lakóit gyötörték. Irma rettenetesen érezte magát, hogy nem mozdulhatott a helyéről és hogy elválhatatlanul odanőtt a kenyérhez.





- Íme, ez a jutalmam, amiért vigyáztam, hogy be ne mocskolja az új cpipőmet - méltatlankodott magában. - Nini, hogy megbámulnak!
Csakugyan őt nézte mindenki; nem szóltak, de a tekintetükről lerítt a gonosz indulat. Rettenetes látvány volt.
- Úgy látszik, jól esik nekik, hogy megbámulhatnak - gondolta Irma. - Szép is vagyok, a ruhám is csinos.
És minthogy az egész testével együtt a nyaka is megmerevedett, csak a szemét tudta forgatni, hogy végignézze magát. Uramfia: mennyire bemocskolta magát a láp boszorkányának konyhájában! Erre nem is gondolt. Szép új ruháját belepte a nyálkás iszap, a hajába csiga kapaszkodott, amely minduntalan a nyakához ütődött, ruhájának minden hajtásából egy-egy varangy kandikált elő.
- Jó szerencse, hogy a többi sem különb - mondta a maga vigasztalására.

A legborzasztóbb volt azonban az éhség, amely szüntelenül kínozta; ha legalább lehajolhatott volna, hogy egy darab kenyeret törjön! De nem tudott lehajolni, mert merev volt a teste, merev a karja, csak a szeme mozgott. Aztán jöttek a legyek, és sétáltak a szemén és hasztalan hunyorgott, nem szálltak el, mert nem volt szárnyuk.
- Rettentő ez a kín, nem bírom sokáig! - mondta Irma.
Márpedig, ha akarta, ha nem, állnia kellett, és a kínok nem szűntek meg egy pillanatra sem.

Ekkor forró könnycsepp hullott a fejére, végigfolyott az arcán, a mellén, le egyenesen a kenyérre; aztán még egy könnycsepp, aztán sok-sok könny egymásután. Vajon ki sirathatja a kis Irmát? Igaz ám, hiszen az anyja van odafent és az anyai fájdalom könnyei elérik a gyermeket, bárhova jutott is, de nem tudják megváltani, csak a kínját növelik. Oh, az a mardosó éhség! Végül is úgy érezte, hogy a belsejében minden felemésztődött és ő olyan üres, mint a vékony nádszál. Hallott minden szót, amit odafent a földön róla mondanak, és bizony csak rosszat mondtak róla. Édesanyja őszinte fájdalommal siratta, de még ő is ezt mondta:
- Aki gőgös, annak el kell vesznie. Ez volt a te végzeted is, Irmám. Oh, milyen nagy bánatot szereztél szegény anyádnak!

Odafent mindenki tudta, mint járt a kis Irma, hogy a kenyérre lépett és a kenyér elsüllyedt vele együtt. A pásztor újságolta el a faluban, mert a domb tetején állott éppen és mindent látott.
- Milyen nagy bánatot okoztál anyádnak, Irmám -, siránkozott az anyja -, de hiszen megmondtam előre!
- Oh, bár inkább ne is születtem volna - gondolta Irma. - Most már az anyám könnyei sem tudnak megváltani.





Azt is hallotta, amint egykori gazdái róla beszélnek és azt mondják:
- Nagyot vétett! Nem becsülte meg az Isten adományát, hanem lábbal taposta. A kegyelem ajtaja aligha fog megnyílni előtte.
- Miért is nem bántak velem olyan szigorúan, amint megérdemeltem! - méltatlankodott Irma. - Miért nem verték ki belőlem a rosszra való hajlandóságot!

Hallotta, hogy nótába szedték a bűnét és a szörnyű bűnhődését. A nótának ezt a címet adták. "A gőgös leányról, aki kenyérre lépett, hogy ne piszkolja a cipőjét" és énekelték mindenütt, szerte az országban.
- Hát olyan nagy bűnt követtem el, hogy ennyire, ilyen súlyosan kell bűnhődnöm érte? - gondolta Irma. - A többiek is vétkeznek eleget, büntessék meg azokat is. Különben is jobb lenne, ha mindenki a maga bűneivel törődne és velem nem foglalkoznának annyit.

És ahelyett, hogy magába szállana, egyre jobban megfészkelődött lelkében a makacsság.
- Azt akarják, hogy ebben a társaságban javuljon meg az ember! Én nem akarok megjavulni. Ni, már megint mindnyájan engem bámulnak!
A szíve megtelt haraggal és elkeseredéssel az emberek ellen.
- No, most legalább van miről beszélniük. Oh, milyen rettenetes kínokat kell szenvednem!

Végül pedig hallania kellett, hogy a kisgyermekeknek mesélik az ő esetét és a gyermekek csak úgy beszéltek róla: "a gonoszlelkű Irma". - Nagyon rossz, nagyon csúnya leány volt -, mondták a kicsinyek -, megérdemli, hogy alaposan meggyötörjék a pokolban.

Megesett azonban az is, hogy mikor egyszer az istentelen Irma történetét beszélték el egy ártatlan kisleánynak, ez a gyermek a gőgös és páváskodó Irma történetének hallatára könnyezni kezdett.ű- Soha többé nem jöhet fel a pokolból? - kérdezte a kicsiket.
- Nem, nem jöhet fel soha - volt a felelet.
- Még akkor sem, ha bocsánatot kér és megígéri, hogy nem teszi többé?
- Csakhogy nem akar ám bocsánatot kérni.
- Oh, bárcsak megtenné! - mondta a kisleány, akit csak nagy üggyel-bajjal lehetett megvigasztalni. - A babaszobámat is szívesen odaadnám azért, hogy feljöhessen. Borzasztó sorsa lehet odalent szegény kis Irmának.





A kedves szavak Irmát a szíve mélyéig meghatották. A kisleány volt az első, aki "szegény Irmá"-nak nevezte és aki nem emlegette az ő rút vétkét. az ártatlan kisleány megsiratta és könyörgött érte; olyan különösen érezte magát. Sírni szeretett volna, de nem tudott sírni, ami csak növelte kínjait.

Odafent múltak az évek, lent azonban nem látszott semmi változás és mind ritkábban hallotta, mit beszélnek róla a földiek. Egyszer aztán sóhajtás, siránkozás ütötte meg a fülét:
- Irma, Irma, milyen nagy szomorúságot okoztál nekem! De megmondtam előre, úgy-e? - Haldokló anyjának ez volt az utolsó szava.

Az egykori gazdái is emlegették néha. Az asszony többször mondta:
- Vajon látlak-e még valaha, Irma? Ki tudja, hova kerülünk egyszer.
Irma azonban tudta, hogy az ő jóságos asszonya nem fog odajutni, ahová ő.

Megint hosszabb idő múlt el, kínban, szenvedésben.
Egyszer aztán újra a nevén szólította valaki, vagy talán csak úgy rémlett neki, mintha szólítanák. Fent a feje felett két fényes csillagot látott: két szem volt az, amely éppen akkor csukódott le a földön örökre. Annyi sok esztendő telt el, mióta az a jószívű kisleány megsajnálta Irmát, hogy a kisleányból öregasszony lett, akit most magához vett a jó Isten; és abban a pillanatban, mikor gondolatai búcsút mondtak a földi világnak, eszébe jutott, milyen keservesen sírt egykor régen, Irma szomorú történetének hallatára. Ez a pillanat és ennek a pillanatnak az emléke olyan élénken állott eléje most, az utolsó órán, hogy így fohászkodott.

- Bizony én is sokszor becsméreltem a Te ajándékodat, én is gőgös voltam néha, de Te mellettem voltál és mindig idejekorán a jó útra térítettél. Ne hagyj magamra most sem, az utolsó órában!
Ezzel hunyta le szemét, de ugyanakkor lelki szeme meglátta azt, ami rejtve van a halandók előtt és minthogy Irmára gondolt élete utolsó pillanatában, Irmát látta meg, látta, milyen mélyre süllyedt és ez a látvány könnyekre fakasztotta. Mint gyermek, állott a mennyországban és siratta a kis Irmát. Könnyei és imája visszhangot keltettek a meggyötört lélekben; ez a soha nem látott jóság erőt vett rajta: Isten angyala hullat könnyet érte!





Egyszerre megjelent előtte egész élete, életének minden cselekedete; bánatos szívvel, reszketve gondolt arra, hogy talán sohasem fog megnyílni előtte a kegyelem ajtaja...

De mikor kétségbeesetten gondolt erre, hirtelen fénysugár világított le hozzá a pokol tornácára. A sugár közelebb-közelebb jött hozzá, erősebb volt a melege, mint a napé, mikor megolvasztja a hóembert, melyet a gyerekek emelnek az udvaron és a sugár melegétől, gyorsabban, mint a hópehely, párává változott Irma kővé merevedett teste és félénk kis madár alakját ölte magára, villámsebesen repült fel a földre.

Itt reszketve, rémüldözve riadt vissza mindattól, amit látott, ami körülvette; szégyenkezett az élőlények előtt, szégyenkezett önmaga előtt és repedezett fal nyílásában keresett búvóhelyet. Itt gubbasztott sokáig, egész testében reszketve; hangot nem adott, nem tudott énekelni. Aztán, mikor nagysokára megnyugodott kissé és kiheverte az ijedelem fáradságát, akkor kezdett körülnézni, akkor kezdte szemügyre venni a sok-sok szépséget, amely körülvette.

Mert csakugyan csodaszép, ragyogó volt körülötte minden. Az üdítő éjszakában fényesen sütött a hold, édes illat szállott fáról, virágról. És a rejtekhelyével is meg lehetett elégedve, a tollazata pedig finom és csupa tisztaság. A kis madár szíve megtelt örömmel és boldogsággal és most már csak az fájt neki, hogy örömének nem tud hangot adni, nem tudja dalba foglalni boldogságát és háláját. Pedig milyen örömest utánozta volna a kakukkot vagy a pacsirtát! A jó Isten azonban, aki még a féreg néma imáját is megérti, jól hallotta, mi dobogtatja olyan hevesen a kis madár szívét.

És ezek a hangtalan dalok egyre hatalmasabban dagasztották a madárka szívét; majd ha elkövetkezik az első jó cselekedet, akkor megszólalhat az ének, addig nem.

Közeledett a karácsony ünnepe. A faluban az egyik parasztgazda nagy szálfát állított fel a háza előtt, arra telt zabkalászt kötözött, hogy a madarak is lakomával ünnepelhessék a karácsonyt.

Az ünnep reggelén a kalászra sütött a téli nap és a madarak boldogan repdestek a számukra terített asztal körül. Ekkor a régi fal repedéséből is felhangzott a "csirip-csirip"; a madárka tudta már, miként fog jót cselekedni és boldogan repült ki búvóhelyéből.

Hideg, szigorú volt a tél, a vizeket mindenütt vastag jégpáncél borította, az erdő madarai csak szűkösen találtak élelmet.

A madár elrepült az országútra és a szánok csapásában, vagy a házak előtt talált itt-ott magot vagy kenyérmorzsát. De csak keveset evett belőle, ehelyett a többi kiéhezett verebet hívta elő, hogy azok is csillapítsák éhüket. Berepült a falvakba, városokba és ahol szerető kéz magot vagy morzsát szórt az ablak elé a madarak számára, evett ő is pár szemet, de a többi a társainak adta.

A hosszú télen át annyi kenyérmorzsát szedett és osztogatott szét, hogy bőven kitelt volna belőle a kenyér, amelyre egykor a kis Irma hágott, hogy be ne sározza az új cipellőjét. És mikor az utolsó morzsát is odaadta, amely a kenyérből még hiányzott, akkor egyszerre fehérré változott a szárnya, ő pedig elindult, kiterjesztett szárnnyal.

- Nézzétek, tengeri fecske száll amott a víz felett! - mondták a gyermekek, mikor megpillantották a fehér madarat. Az pedig hol alámerült, hol meg felemelkedett a napsugarakba. Úgy ragyogott a nap, hogy nem tudta a madár útját követni senki. Senki nem látta, merre száll, de a gyermekek azt mondták, hogy egyenesen a napba repült.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Péczeli József: Kutya, árnyék
  2009-04-12 22:29:42, vasárnap
 
  Péczeli József: Kutya, árnyék


Egy vízben hogy vitte a kutya prédáját,

E síma tükörben meglátta formáját,

S azt vélvén, hogy más eb úszik ott húsával,

Azt is beharapni akarta szájával.

E végre elbukott, s száját eltátotta,

S a víz, fenekére húsát bocsátotta.

*

Amazt el nem kapta, s ezt is elvesztette,

Azonban életét kockára kitette.

E kutyát követik sokan e világon,

Minden kap, hol ezen, hol más bolondságon.

A kevély fut, fárad a hírért s a névért,

Más kockázza éltét egy kis nyereségért.



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
A virágkosárka
  2009-04-12 22:17:59, vasárnap
 
 
A virágkosárka


Szegváriné korán reggel szobájában ült és varrt. Hat virágzó gyermeke összegyűlt körötte. Két fiú olvasott, két leányka kötött, és a két legkisebb gyermek játszott egymással. Ekkor a kertész egy teli virágkosárkával jött be a szobába, az asztalra tette azt és mondá: ,,Nektek hoztam ajándékba, gyermekeim."

A gyermekek azonnal mind tapsolva fogták körül a kosárkát és nézegették a szép virágokat. Az anya mellettök állt, és inkább örvendett gyermekeinek vidám arcain, semmint a kedves virágokon. De lám - a virágok egyszerre csak mintegy magoktól mozogni kezdtek, és egy mér­ges, kurta kígyó emelé föl sziszegve fejét. A gyermekek iszonyodva futottak el mindenfelé.

A kertész agyonverte a kurta kígyót, mely egyike a legveszélyesebb kígyóknak és elmondá, hogy ő a kosárkát már tegnap este töltötte meg virágokkal; de minthogy az uraságot ott nem találta honn, a kertbe tette azt, hogy a virágok a harmattól megöntözve frissek maradjanak. Ekkor kellett a kígyónak, anélkül hogy észrevette volna, a kosárba becsúsznia.

Az anya megint összehívta megijedt gyermekeit és mondá nekik: ,,Lássátok gyermekeim, ez az ijedelem üdvös lehet rátok egész éltetek folytán. Nézzétek, így rejtőzik a föld ingerei és örömei között a csábítás. Legyetek azért óvatosak és sohase felejtsétek el anyátok szavait:

Mint a mérges kígyó
Bájos virág alatt
Rejlik az élvek közt
A bűn és gyalázat."

(Forrás: Schmid Kristóf: Tanulságos beszélykék kisebb gyermekek számára, 1891.)




 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
A bűntudat épp olyan káros leh
  2009-04-07 17:25:47, kedd
 
 



A bűntudat épp olyan káros lehet,mint a bűn...


Ismer engem a lelkiismeretnek nevezett érzék?

Tényleg ismer?

Ismeri igazi Önmagam is vagy csak az álarcokat amiket hordok?

Miért vádol és fur belém...újra és újra mély gödröt ásva.

Lentről,oly távoli,megfoghatatlan a fény,s a a remény lámpását is betakarja a feketére festett éj.

Ez a célja a kemény munkával kitanított hamis lelkiismeretnek,az ego-nak.

A roncsolt lelkiismeret,megbélyegzi az embert:BŰNÖS,s a bűnös bűntudat,bűnteti Önmagát.

Addig keresi a lehetőséget,amíg meg nem kapja Önmaga által kimért bűntetését.

Önmaga bírája,hóhérja lesz és saját sírját fogja kiásni.

A bűntudat épp oly káros lehet,mint a bűn.

Cipelheted untig megbánt bűneidet,óriási súlyként hordhatod mások által rádaggatott hibáidat,bűnnek vélt ezernyi gondoltod,szavad,cselekedeted,mulasztásod és mégis valahol érzed,hogy ezt nem így kéne csinálni,nem kéne Önmgadat széttépni,önsajnálatba temetkezni,megvonni magadtól a boldogságot,de mégsem megy,mert megkötözve érzed magad se jobbra,se balra,se fel kizárólag lent van a te helyed.

Ebből következik a szabadság hiánya,a reményvesztettség,a dühösség,a fájdalom,a szenvedés ,ami depresszióhoz vezet.
Untig elismételt mondások,bölcsességek,tanácsok:Mindig van kiút.Nem az a baj,ha hibázol,hanem az,ha nem állsz fel...stb.

Ezekkel magam is egyetértek,de ki szeretném egészíteni azzal,hogy ha már valaki megtapasztalta milyen a sötétség,akkor szerezzen be magának egy lámpást,sőt még jobb,ha azt magában fedezi fel,mert az bizony soha ki nem alszik.

Ahol fény van,ott sötétség,már csak árnyék vagy egyenesen megszűnik.

Tudom ez talán valkinek túl filózófikus,spirituális,de akinek kell,azt meg fogja érteni.

Ez már mindenkinek érthetőbb lesz,hogy :Fogadd el magad,olyannak,amilyen vagy,de ne árts magadnak,se másnak,mert ez a kettő szorosan összefügg.

Bocsáss meg másnak és maganak is,mert ez is egymáshoz tartozik.

A bűntudatot pedig vátsa fel a boldogsághoz vezető út keresésére.

Higyétek el,mindenki méltó a boldogságra,a szeretetre.

Ne engedjétek,hogy ennek ellenkezőjét elhitessék veletek hamis Istenképekkel,tévtanításokkal...mindenki a Boldogságra született,csak közben sokminden eltorzult ,erre jó példa Madách Imre :Az ember Tragédiája,ott kitűnően megfigyelhető,végig követhető,hogy a jónak és szépnek ígérkező eszmékkel,tervekkel mi lett.

,,Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" Nem pedig sajnálkozz és bűntetve bűntesd magad!



 
 
1 komment , kategória:  Történetek  
Az Isten jól megfigyelt téged.
  2009-03-22 16:46:06, vasárnap
 
  Mosoly

Egyszer, nagyon-nagyon régen,
amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot,
igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt.
És elmosolyodott.
Örült neked.

Az Isten, már akkor hallotta
az összes gyermekkori gügyögésedet;
látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben,
és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.
Isten tovább mosolygott,
és szívesen nézett téged.

Ő már akkor előre látta
a durcás sértődéseidet,
a toporzékolós kiabálásodat,
a barátaid melletti kiállásodat,
az első szerelmes pillantásodat...

Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és értette.
És minden perced szépségéért előre lelkesedett.

Az Isten jól megfigyelt téged.
Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat.
Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát,
csigolyáid alakját és erejét.

Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,
őszinte szeretetből teremtett neked
egy pont a hátadhoz illő keresztet.
Amilyet senki másnak nem adott

Rád nézett az Isten,
és tetszettél neki a kereszteddel.
Örömmel látta,
hogy mindaz amit alkotott jó.

Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád,
megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted.

Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz,
akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred.

Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban megszeretett
a kereszteddel együtt.

(Ismeretlen szerző)



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
A szerelem illata
  2009-03-22 00:13:10, vasárnap
 
 
ŐRI ISTVÁN:

A SZERELEM ILLATA


Egyik nap, amikor hazaérkeztél egy hosszú, fáradt nap után, egy pillanatra megálltál az ajtóban, mintha kint felejtettél volna valamit és haboznál, hogy visszamenjél-e érte. Hajadat meg-meg lebbentette az esti szél, mosolyod napfény volt nekem.

- Kerülj beljebb, kedves - mondtam, s te beléptél, táskádat letetted egy székre. Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva; hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam, megcsókoltalak. Éreztem bőröd illatát és azt, hogy a fáradtság kezd eltünedezni belőled. Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél, s én átvettem tőled minden terhet, minden bánatot és rosszat, amit a nap rád rakott. Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon az élet apró harmatcseppjei csillogtak, s megéreztem belső tüzed illatát.

A csók végtelen volt, nyelvünk bohón játszadozott egymással, mohón kóstolgattuk egymás nedveit, mert azok a nektárnál édesebbek voltak. Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni, de testünk azt mondta: "Még..."

S amikor már levegőt is alig kaptunk, amikor már a semmi nem volt elég, gyengéden kibontakoztál az ölelésből és azt suttogtad: "Hosszú volt a nap. Csak egy gyors zuhany. Mindjárt elkészülök, kedves."

Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti, s azt nem akartam. "Ne menj!" Elmosolyodtál és ott maradtál velem. Lerúgtad kis cipőidet, lábujjaidat tornáztattad. Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat, térdre estem és megcsókoltam őket. "Ne tedd ezt, kedves." mondtad. "Egész nap cipőben voltam..." De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget és egyre mohóbban szívtam illatukat, mert az a szerelem illata volt nekem: a Te illatod. Amikor ujjaidat harapdáltam, kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak én hallottam.

Felálltam, mert látni szerettem volna szemed, orrod, füled, hajad, mindened. Újra magamhoz öleltelek, hajadban bolyongtam, éreztem illatát: az is a szerelem illata volt. Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet. S te hagytad mindezt, mert jó volt neked. Közben egyre illatosabb lettél, tested harmatos gyöngy-ruhába öltözött, s a fénylő gyöngy-kórus azt énekelte: "Az italod vagyunk. Végy magadhoz, mert látjuk, szomjúhozol, és mi arra rendeltettünk, hogy oltsuk szomjadat." Elvettem ruháidat, bársony-halmaidról felittam az édes cseppeket, köszönetképpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük. Újra kisgyermek lettem, aki keresi és meg is találja az élet italának forrását. Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak, kínálták kelyhüket, s én ajkammal elfogadtam őket. Arcomat hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobogását.

Meglátogattam karjaid hajlatát is, ahol a pici barna selyem-erdők új és új felfedeznivalót tartogattak számomra. Játszottam a selyemszálakkal, bolyongtam a selyem-fák között. Selyem-ágak simogatták az arcomat, s csak rohantam, egyre beljebb az erdőben, mert a simogatás jó volt. Amikor megszomjaztam, ajkammal felittam a dúsan párálló szerelem-erdő italát.

Kedves halmaid között tiszta forrásból patakok csordogáltak arra, ahol a nagy titkok rejlenek. Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem, amely épp oly bársony-finom volt, mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.

Csókoltam a patak medrét, elkóboroltam a melegbarna bársony-erdődben, jártam a szélein, bementem a mélyére is, s talán el is tévedtem volna a sötétben, ha hó-szín combjaid fénye nem mutatja az utat. Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott és szerelmed illata soha nem érzett vágyakat keltett bennünk. Betelni nem tudtam velük, de tovább mentem ajkaid felé, melyek kaput nyitnak egy másik világba, s amelyeket éppen úgy lehet csókolni, mint amik kedves hangodat adják nekem.

Ajkaid szétnyíltak, forró-ölelőn, s éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet, csókjaim nyomán szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak, éreztem a szerelem illatát, éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni. Bejártam barlangod mélyét, megérintettem pici zászlócskádat, amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta: "Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!" S amikor már minden tűzpirosan izzott, amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam, azt suttogtad: "Ne várass soká!"

Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk. Szemünkben könnyek csillogtak, mosolyogtunk és pihentünk egymásban. Majd ölelésünk erősödött, csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié, de nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő. Bűvös barlangod szoros gyűrűbe vont, mozdulni sem tudtam, de nem is akartam mozdulni. Lábaid derekam körül tartottak fogva, de fogoly akartam lenni. Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett, ittuk egymás nektárját újra és újra, mert adni akartunk egymásnak valamit, mielőtt az illatok a semmibe vesznek és a szerelem patakjai elapadnak.

Testünk vad táncba kezdett. A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk, miket néha magunk sem értettünk. Amikor a varázsszavak elfogytak, ősi hangok szakadtak ki belőlünk, sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok. A gyönyör szelleme jól értette ezeket, és busásan jutalmazott minket. Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába, hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat, amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak. Vártunk erre a legszebbre mindketten, szinte mozdulatlanul, de a belső tűztől, erőtől korbácsolva.

Amikor éreztük, hogy itt az idő, vagy mert már nem bírtuk a várakozást, újra mozdultunk mindketten, s akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését és valami kis dombocskát ott belül, ahol minden meleg, szép és titokzatos. S ahogy táncunk újra kezdődött, a kis domb egyre nagyobb lett, és amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég, új forrás fakadt belőled, mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb. Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok, de most sokkal erőteljesebben, mint korábban. A sikolyok nem akartak véget érni, közben a szerelem nedvei és illatai kitöltöttek és betakartak minket. Úsztunk egymásban, ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.

Melegbarna selyem-erdőid édes vizei a beteljesült szerelem új illatát sugározták felém. A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk, csendes álomba merültünk, egymásban maradva, mert az nem lehet, hogy elváljunk.

Álmodtunk erdőkről, ahol hatalmas fák nőttek, selyem-szárnyú madarakról, és egy kristály-patakról, amelyek vize belőlünk fakadt. És láttuk, ahogy kiemelkedik a habokból egy gyönyörű gyermek, felénk nyújtja kis kezeit, s mi kézenfogva elindulunk a Gyermek felé.
 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 56 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2090 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 25
  • e Hét: 209
  • e Hónap: 1087
  • e Év: 39469
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.