Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Az emberiség pusztulása
  2008-08-19 19:43:58, kedd
 
  Az emberiség pusztulása

Emlékszem...Igen,halványan,de emlékszem még az időre mikor az emberi faj jelen volt a Földön.Régen volt már...nagyon rég.Nem csupán emberek,de országok,kultúrák,nyelvek,vallások voltak.Az emberek,feketét,fehérek,sárgák,élték mindennapi problémáikkal teli életüket.Rettegve figyelték az idő múlását,mégis minden évben megünnepelték azt.Úgy érezték a saját életük a legfontosabb a Földön,így hát leölték barátaikat,testvéreiket,állatokat kínoztak meg húsukért,és bundájukért.Gondolkozó faj volt,mégsem használták ki elméjük legjavát.Sokan voltak,rengetegen....De a bölcsek látták a romlást.Látták a pusztulást amit az emberek okoztak csupán létükkel...Látták az égő erdőket,a vérben úszó,üvöltő állatokat,a háborúk utáni vérfürdőket.Elkezdtek hát gondolkodni.Tudták,valamin változtatni kell,hogy ne menjen ez így tovább.De azt is tudták,nem mindenki gondolja így,sőt nem mindenki gondolkodik.Mások szerint ez normális volt,de már akkor is voltak emberek kik életüket a világ építésére áldozták,több mint kevesebb sikerrel.Senki sem volt ugyanolyan.Egyben viszont egyeztek.Halandók voltak.És ebben rejlett a kulcs.A bölcsek tudták,legalábbis úgy hitték,hogy az egyetlen mód hogy véget vessenek a pusztulásnak,az az örök,mindent elsöprő Pusztulás volt.Egyszerűbben megfogalmazava,úgy hitték az emberi fajt ki kell írtani,hogy a többi faj zavartalanul élhessen. Az emberek számára,az élet volt maga a minden,úgy gondolták örökké élnek,nem sejtették hogy egy élet igazából csak egy szemrebbenés.Röpke,elvész,lényegtelen.Viszont voltak,akik ezt megértették.Így hát szavazást bocsájtottak ki.De nem,ez a szavazás nem arról szólt ki legyen az elnök,melyik politikus irányitson különböző országokat.Ez a szavazás teljesen másról szólt.Az emberi létről.Nagy felháborodást keltett."Hajlandó lenne e feláldozni saját életét,a többi faj zavartalan élete érdekében?".Így hangzott a kérdés.Voltak emberek,sőt egyházak,gyülekezetek kik rábólintottak.Kik megértették az ő életük nem fontos ezen a földön.Mások,kik elkeseredetten kapaszkodtak a földi életethez,kézzel-lábbal ellenkeztek.De hiába.A szavazás bárhogy is állt,a bölcsek összeültek,és terveztek.S bár az emberek véleménye megoszlott,és fele-fele arányban dőlt el a kérdés,a bölcsek már tudták mit kell tenniük.Nem fegyverekkel,vagy tűzzel,árvízzel kell a pusztulást okozni.Olyan kell,ami másodpercek alatt terjed,ami kikerülhetetlen,ami elől nem lehet elmenekülni,amit észre se vesznek.Egy vírus.És a tudósok dolgozni kezdtek,és megszületett.Fogták a törékeny kémcsövet,szemlélve az átlátszó kémiai anyagot,mely a vírus volt,és úgy érezték maga a Halál pislog rájuk vissza az üvegből.Hirtelen megrémültek.Nem fognak e a pokolra jutni a föld lakossága kiirtásáért? Bizonyára de. Újra összeültek. Áldozatot hozni kell,s talán Isten megkegyelmez nekik,hisz a cél szentesíti az eszközt.Az emberek tudta nélkül a vírus lábra kelt,és napról napra terjedt szét a világban. Csak emberre hatott. Állati és növényi faj nem érzékelte,nem pusztultak el a vizek,nem hervadtak el a virágok. És akkor rájöttek. Rájött a nép,hogy mit tettek velük. Volt ki boldogan adta át magát a halál kezének,volt ki menekült,bezárkózott.Egy darabig voltak túlélők.A föld lakossága megcsökkent, bőrszíntől,nemzettől,nyelvtől függetlenül összeáltak a túlélők,hogy harcoljanak az életükért. De minek? Mi értelme is lenne? Akik megmaradtak,továbbra is leölték az állatokat,nem fogva föl,hogy nem kerülheti el a halált ő sem. Végül a legtöbben megértették. Szempillantások alatt pusztult el egy nemzet. Alig pár hónap, s az emberi faj nyomtalanul megszűnt. A vadon élő állatok,a kihalt utcákon járkáltak,először egymásra támadtak,de a természet most is bebizonyította hogy rátermettebbek voltak az életre.Idővel megtanulták hogyan kell békében élni, egymással. A természet volt a parancsadójuk,és nem az emberi faj. Ki emlékszik már rájuk? Kevesen...Most itt vagyok.Egy másik testben,nem emberében. S talán azért emlékszem ilyen jól a történetre,mert én voltam az,ki életet adott a halált hozó vírusnak,s bebizonyította: az emberi faj szükségtelen.

 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
Lyraevi : Éjszaka - 1. fejezet
  2008-08-19 19:33:26, kedd
 
  Lyraevi : Éjszaka - 1. fejezet - A vámpír

Boldogan sétáltam a parkban, hazafelé igyekeztem. Péntek délután volt, s így volt időm egy kicsit kóborolni. Cirmi ugrándozva szaladt a lábam mellett. A kis fa felé tartottunk, amit még tavaly ültettünk Márkkal. Kicsit bűntudatom volt, mert megígértem neki, hogy mindennap megnézem a fát, tegnap mégsem mentem oda. De nem az én hibám! Olyan nagy viharban amilyen tegnap volt, nem mehettem oda. Nem baj, ma majd többet leszek ott, mint általában szoktam.
Mióta Márkék elköltöztek a városból, olyan magányosnak érzem magam. Ő volt az egyetlen barátom. Na persze Cirmit kivéve. Ő nem olyan, mint a többi cica. Cirmi különleges állat. Először is: születésem óta velem van, és olyan tempóban növekszik, mint én. Már tizennégy éves - akárcsak én- és öreg macskának kéne lennie. De ő olyan fiatal, mintha csak egy éves lenne. A második különbség az, hogy beszélni is tud. Persze ezt titkoljuk a többi ember előtt. Még a szüleimnek sem mondtuk el. Épp elég furcsa az, hogy ilyen lassan nő.
Elgondolkozva álltam meg egy pocsolya mellett. A szemem sarkából láttam, hogy Cirmi zavartalanul továbbment, de aztán gondolataim elkalandoztak. Egy kerek arcú, kék szemű, vállig érő, barna hajú lány nézett vissza rám. Elsőre vidámnak és egészségesnek nézett ki, de a szemében szomorúság csillogott. Ahogy így kívülről figyeltem magam ez jutott eszembe: ,,Mintha nem találná a helyét a világban..."
Cirmi hirtelen megtorpant. Mereven állt, és a fa felé nézett.
- Mi a baj? - kérdeztem, és közben én is arra fordítottam a tekintetem. A kis almafa félig ki volt fordulva a földből. Odasiettünk. Körülbelül a térdemig ért. Talán még vissza lehet ültetni. Biztos a tegnapi viharban dőlt ki.
- Szerintem is vissza lehet ültetni, ... - szólt Cirmi olvasva a gondolataimban - de ne ide, újból kidőlhet. Itt nem védi semmi.
- Akkor hova?
- Vigyük haza! Ültessük a fenyő közelébe. Ott védve van, és így biztos mindennap meg tudjuk nézni.
- Rendben! - egyeztem bele.
Óvatosan elkezdtem kiásni a még földben maradt részét. Vigyáztam, nehogy megsértsem a gyökerét. Cirmi is segített. Miután kiástuk, elindultunk vele haza.

- Már egy éve, hogy Márk elment. Ez a fa az egyetlen emlékem róla.
- Még most is olyan furcsa az egész. Miért ment el? - nézett rám kérdőn Cirmi - Át kéne gondolnunk ezt az egészet.
- Nem szeretnék rá gondolni! Becsapott minket, pedig én minden titkom elmondtam neki! És...
- És mégis szereted őt - fejezte be helyettem a mondatot Cirmi.
- Olyan kedves volt velünk. Ő mindig megértett minket, és nem csúfolt csak azért, mert te velem vagy. Ha nem mentünk volna el arra a randira, minden sokkal jobb lenne... A semmiből jött hirtelen, és így is ment el.
- Emlékszel arra, amikor először szólt hozzánk?
- Persze! Már indultunk haza, és ő csatlakozott hozzánk. Megkérdezte, nem baj-e, ha hazakísér minket. Azt mondta, ő is arrafelé lakik.
- És rögtön szóba hozta, hogy milyen édes kiscica vagyok!
Szeptember végére, már nagyon jó barátok lettünk. Szinte elválaszthatatlanok. Mindig együtt mentünk haza. Egyik szombaton átjött hozzánk, és megkérdezte, hogy van-e kedvem sétálni vele. Persze, hogy volt! Elmentünk a parkba. Elég fura srác volt. Hosszú körmei voltak, nem is volt túlzottan szép, és néha úgy viselkedett mintha felnőtt lenne. Nem volt nagyon jó tanuló sem. A tesi volt a kedvenc tantárgya. Iszonyú gyorsan futott, és nagyon erős volt. Külsőre középmagas, barna hajú, és kék szemű. Első ránézésre átlagosnak mondanám, mégis volt benne valami megnevezhetetlen furcsaság. Visszatérve a szombat délutánra, akkor ültettük a fát. Azt mondta emlék, hogy ne felejtsem el őt, ha már nem lesz itt. Én csak nevettem:
- Miért ne lennél itt? - majd kissé gyanakodva hozzátettem - El akartok utazni?
- Ha apa befejezte itt a munkáját, tovább kell mennünk.
Szomorúan néztem rá, így hát gyorsan másra terelte a témát.
- Amikor először megláttalak, furcsa volt, hogy állandóan veled van a cicád. De később, hogy jobban megismertelek, és gondolkoztam rólad, arra jutottam, hogy szerintem, ez így tök jó! Ő már hozzád tartozik, olyan mintha ő félig te lennél. Hallottam már ilyenről valahol. Ott úgy hívták, hogy daimón.
- Daimón?
- Aha. Állítólag minden embernek van daimónja, csak a legtöbbet nem lehet látni. A tiéd valami csoda folytán látható. Amúgy a görögök használták ezt a kifejezést. Úgy tartották, hogy egy szellem-féle kíséri az embert haláláig, jó, avagy rossz, és ennek megfelelően segít neki, vagy minden rosszba belerángatja. Szókratész például azt a belső hangot hívta daimónjának, ami isteni sugallatként a döntéseit irányította.
- Végülis akkor, ha jól értelmezem, valamiféle irányító szellemet értettek ez alatt a szó alatt.
- Ühüm... Valami olyasmit...
- Neked milyen állat lenne a daimónod, ha látni lehetne?
- Hmm... talán farkas.
Attól kezdve sokat beszélgettünk a daimónokról. Nagyon kedveltem Márkot. Végre lett egy barátom! Cirmivel gyakran elképzeltük, hogyan szaladgálna mellette a daimónja tesiórán, focizás közben, vagy hogyan heverészne az őszi napsütést élvezve a parkban.
A bajok október közepén kezdődtek. Egy borús délutánon, épp jöttünk ki a suliból Cirmivel, és Márk felé igyekeztünk. Amikor odaértünk hozzá, azt mondta, hogy ma menjünk egyedül haza. Bólintottam, és elindultunk.
- Láttad, hogy nézett Márkra az a srác? - kérdezte aggódva Cirmi - Még sosem láttam itt...
A fiú alacsony, de erőteljes volt, vöröses felzselézett hajjal. A szemében harcias tűz lobogott, és talán csak a képzelet játszott velem, de egészen vörösnek láttam. Benne is van valami furcsa, mint Márkban. Nem tudom megnevezni, mi az. Hátrapillantottam. Márk, és a srác elindultak az ellenkező irányba.
- Menjünk utánuk! - szóltam, és már indultam is. Halkan lopakodtunk, észre ne vegyenek. Egy bokor takarásában hallgatóztunk.
- Mondtam, hogy úgy is megtalállak - szólt az idegen fiú.
- Ki gondolta volna? - suttogta gúnyosan Márk.
- Megbánod, hogy beleszóltál a vadászatomba! - sziszegte az idegen - Küzdj meg velem, ha mersz!
- Majd máskor, Tomi.
- Félsz?
- Tőled? Soha.
- Csinos kis barátnőd van. Hogy is hívják?
- Mi közöd hozzá?! - mondta félig dühösen, félig ijedten Márk.
- Ó, költői kérdés volt... Nem kell megmondani, úgy is tudom - nevetett Tomi - Liza. Sok mindent tudok róla is.
- Ne merd bántani, mert megjárod!
- Hahaha... persze! - vigyorgott, majd elment. Márk ökölbe szorította a kezét.
- Gyere, induljunk haza! - hívott Cirmi.
- Ki lehet ez a fiú? - kérdeztem, mikor hallótávolságon kívül kerültünk.
- Fogalmam sincs, de itt valami nincs rendben. Muszáj megtudnunk mi folyik itt!
- Szerintem is - helyeseltem. Bár ne gondoltam volna így.
Kíváncsian vártam a folytatást. Nem kellett sokáig várnom. Egy héttel később, Márkkal mentünk haza, amikor hirtelen megszólalt mögöttünk egy gonosz hang.
- Meddig akarod még halogatni a harcot?
- Nem tudom, miről beszélsz - mondta Márk, és aggódó pillantást vetett felém.
- Nagyon is jól tudod - felelt Tomi gúnyos mosollyal - Most még hagylak elfutni benneteket, de legközelebb nem ússzátok meg. Sem te, sem a lány.
Ezután eltűnt a fák között. Kérdőn néztem Márkra. Talán most elmondja, mi volt ez.
- Tényleg nem tudom, miről beszél. Ez biztos valami rossz poén akart lenni - hazudta, egy cseppet sem meggyőzően. Ez annyiban maradt.
- Harc? Vadászat? - töprengtem magamban - Mi a csudáról lehet szó? Talán valami szektába tartoznak?!
Másnap az egyik szünetben megkérdezte, nincs-e kedvem délután egy kicsit sétálni vele a városban. Azt mondtam, van, de előbb haza kell mennem. Megbeszéltük, hogy a parkban találkozunk. Negyed négykor elindultam otthonról, nyomomban Cirmivel. Kicsit csöpörgött az eső. Hamarabb értünk oda, mint Márk. Megálltunk a fák előtt, és vártunk. Ekkor hirtelen valaki előugrott a fák közül, és ledöntött a lábamról. Olyan gyorsan történt az egész, hogy nem is tudtam, mit tegyek. Feltápászkodtam, és megláttam, hogy az a Tomi nevű fiú áll előttem.
- Ki vagy te? - kérdeztem remegve.
- Egy vámpír. Te pedig a vacsorám. - suttogta kegyetlenül. Hátraléptem egyet.
- Ne viccelj már! - mondtam, és megpróbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra - Vámpírok nem léteznek - érveltem, bár már nem voltam olyan biztos ebben.
- Nem?! - kérdezte - Majd meglátod, hogy léteznek! - kiáltotta, és felém ugrott. Leterített a földre, és felém hajolt, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy belém mélyeszti tűhegyes fogait, és kiszívja az összes vérem. Cirmi az ijedtségtől dermedten állt. Én is tehetetlen voltam. Ekkor éles füttyszó hallatszott, majd a vámpír felordított, és elugrott tőlem. Egy arany dobócsillag állt ki a kezéből. Felnéztem, és nagy meglepetésemre Márk állt a fiúval szemben, karddal a kezében. Tomi is előrántotta a kardját.
- Most meghalsz Márk! - üvöltötte, és felé rontott a karddal. Rövid csata után Márk földre kényszerítette ellenfelét.
- Ha most elkotródsz a városból, megkímélem az életed! - mondta leplezetlen gyűlölettel, és utat engedett a vámpírnak. A fiú gyorsan elfutott. Márk odajött hozzám.
- Jól vagy? - kérdezte. Bólintottam.
- Ne haragudj! Már régebben el kellett volna mondanom. Én vámpír vagyok.
- Te is embereket ölsz? - kérdeztem. Nem akartam elhinni, hogy Márk is az éjszaka gonosz teremtménye.
- Nem. Mi nem öljük meg az embereket, csak kis mennyiségű vért szívunk az áldozatukból. Attól még nem lesz semmi bajuk.
- De ő...
- Ő egy másik vámpírklánba tartozik, a Szellemhegyi klánhoz. Ők gyűlölik az embereket, és azt mondják, hogy az emberek csak táplálékok, semmi több. Mindig megölik, akiből táplálkoznak, sokkal több vért szívnak, mint mi, pedig kevés is elég lenne. Csakhogy ők élvezik ezt - magyarázta, majd hirtelen témát váltott - El kell mennem. Elvégeztem a feladatom, elüldöztem Tamást a városból. Ég veled! Hiányozni fogsz.
- Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Te vagy az egyetlen barátom!
- Téged nem zavar, hogy vámpír vagyok?
- Hát... Nem. Attól még, hogy ezt megtudtam, ugyanolyan kedves fiú maradtál... Kérlek, maradj!
- Nem tehetem - rázta meg szomorúan a fejét - Én nem vagyok idevaló... A vámpírok éjszaka élnek, és nem városokban. Egy egészen külön világ a miénk... Az emberek szeme elől rejtve.
- Akkor vigyél engem is magaddal!
- Liza... Ez veszélyes. Nagyon! És te ember vagy. Itt a helyed. Mindennek megvan a maga rendje.
- De itt egyetlen barátom sincs. Nem szeretem ezt az életet.
- Sajnálom... Akkor is jobb lesz itt neked, hidd el.
Nem akartam elhinni. Pedig később mennyire hiányzott ez a nyugodt élet! Mindenféleképpen valami kalandra vágytam. De Márk nem engedte, hogy vele menjek. Még pár békés évet ajándékozott ezzel nekem...
- Köszönöm, hogy megmentettél! - suttogtam könnyes szemmel, beletörődve a döntésébe. A nyakába borultam - Ugye még látlak?
- Nem tudom... Talán. Bár nem hiszem.
- Sosem felejtelek el... Ott az a kis fa... tudod. Minden nap el fogok látogatni oda.
- Én is minden nap gondolni fogok rád... Légy jó!
- Te is... Szia!
Nagyon nehéz volt az elválás.

- Végül is megmentett minket nem?
- De - adtam igazat Cirminek - És a végén elmondta az igazat.
Elültettük a kis fát a fenyő mellé. Itt biztonságban lesz, és az ablakomból pont rá lehet látni. Vajon most hol lehet Márk? Ő is szokott gondolni ránk? Vissza jön-e még hozzánk? Ezekre a kérdésekre egyikünk se tudott válaszolni.


 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
Lyraevi : Éjszaka - 2. fejezet
  2008-08-19 19:32:07, kedd
 
  Lyraevi : Éjszaka - 2. fejezet - A vámpírvadászok

Már estefelé járt. Kinyitottam az ablakot, és Cirmi már ugrott is a párkányra, onnan meg le a földre. Elgondolkodva néztem, ahogy játszik a lehullott falevelekkel. Aztán odament a fenyő melletti kis fához, és leült.
- Két év telt el azóta, hogy Tomi elmenekült a városból - mondta Cirmi.
Leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Cirmi bejött, látszott rajta, hogy még mondani akar valamit, nekem viszont semmi kedvem sem volt vámpírokról társalogni. Úgy tettem, mintha nagyon érdekelnének a hírek. Persze, a saját daimónomat nem lehet becsapni, hiszen látja a gondolataimat, és én is az övéit. A tévében pont a mi városunkat említették, így most már tényleg odafigyeltem.
- A holttestet a Kossuth-utcában találták meg, és ami a legfélelmetesebb az egészben, hogy az utolsó cseppig kiszívták a vérét. A rendőrök...
- De hiszen ez Kornéliáék utcája! - mondta Cirmi.
- És ilyet ember nem csinál. Mit gondolsz, Tamás jött vissza?
- Kizárt. Márk megfenyegette, hogy megöli, ha visszajön.

Másnap, a suliban hatalmas meglepetés ért. Kornélia arról szónokolt az osztálynak, hogy szerinte a gyilkosok biztos vámpírok, és hogy nekünk is szembe kell szállni velük. Mióta hisz Kornélia a vámpírokban?! Én egyetértettem vele, de nem mondtam ki. A fél osztály hülyének nézte. Hát ez nem vall rá! Máskor mindig engem piszkál a bandájával, és van, amikor nem is az ő véleményét mondja, hogy ő maradhasson a ,,főnök". Magas, karcsú, világosbarna hajú lány volt. Nagyon sokat adott a kinézetre, divatos ruhákban járt, imádta a magassarkú cipőket, és állandóan festette magát. Eddig úgy ismertem, hogy inkább kútba ugrana, minthogy lemond a jó hírnevéről. Eldobta az összes olyan barátnőjét, akiről túl sok volt a negatív pletyka, egyeseket, pedig külön szívatott, például engem. Nagyban hozzájárult, hogy az egész osztály gyűlöljön. Nem is értem teljesen miért. Sosem mondják, mi bajuk. Nem lehet csak simán Cirmi miatt. Kell lenni valaminek, amit nem akarnak, vagy nem mernek a szemembe mondani. Most meg hülyét csinál magából! Mi történt? Ennyire megrémítette őt ez az egész? Mintha kicserélték volna. Csak az a baj, hogy semmit sem ér el vele. De legalább most van saját véleménye is. Talán tíz év óta először. Általános első óta egy osztályba járunk, és nyolcadik után is egy gimibe kerültünk. Akkor úgy éreztem ez életem legnagyobb szerencsétlensége. Már nagyon szerettem volna megszabadulni Kornélia állandó piszkálódásától, és tiszta lappal kezdeni egy új suliban, de persze rá mindig számíthat az ember. Itt is hamar elintézte, hogy egy életre megutáljon az egész évfolyam, sőt az egész suli! Mit vétettem ellene?!
Estére elhatároztuk Cirmivel, hogy megkeressük és elkergetjük a városból a vámpírt. Úgy tudtam, hogy a napfény nem árt nekik, hiszen két éve Tomi is vígan sétált a napon.
- Talán a fokhagyma azért még jó - gondoltam, és telepakoltam vele a hátizsákom.
- Liza, ez is kelleni fog - gurított felém egy zseblámpát Cirmi. Felvettem a hátizsákot, aztán lábujjhegyen kisuhantam. Már sötét volt, és csak a csönd reszketett.
Nemsokára a Kossuth utcába értünk. Jól ismertük ezt a helyet, volt itt egy régi, elhagyatott ház, ez jó búvóhely lehet egy vámpírnak. Belopakodtunk. A legnagyobb szoba - olyan nappaliféle lehetett- ablakai le voltak takarva. Megzörrent a kilincs, és mi gyorsan behúzódtunk egy poros szekrény mögé. A szobába egy vörös, felzselézett hajú srác jött be, és egy lányt hurcolt magával. Ekkor ért a nap második (és egyben harmadik) meglepetése. A fiú, a vámpír Tomi volt, a lány pedig Kornélia.
- Annyira szeretem, amikor házhoz jön a vacsi - vihogott Tomi, aki háttal volt nekem.
- Képzeld, én nem azért jöttem, hogy önként felajánljam a vérem, hanem azért, hogy megöljelek!- sziszegte Kornélia. Szeme körül hamuszürke karikák voltak. Már-már kiugrottam volna a szerkény mögül, de Cirmi megrángatta a nadrágom.
- Várni, várni, várni kell! - suttogta.
- Hát akkor rajta! - válaszolt Tomi Kornéliának. A lány erre a vámpírra vetette magát, de a helyett, hogy Tomi esett volna el, ő került a földre.
- Nem vagyok én olyan türelmes - gondoltam, és Tomira támadtam. Neki fogalma sem volt arról, hogy itt vagyok, így hát elesett, és Kornélia gyorsan mellém ugrott. Nem igazán tudtam, mit teszek, de villámgyorsan előkaptam egy fokhagymát, és a vámpír felé hajítottam. Legnagyobb meglepetésemre az elkapta, és gúnyosan forgatva a kezében ezt mondta:
- Kösz, ez majd jó lesz hozzátok köretnek.
- Te nem félsz a hagymától? - kérdeztem.
- Te meg még hiszel az ilyen hülye mesékben?
- Ja, nem - mondtam, és Kornéliával együtt futottunk, ahogy bírtunk. Csak a helyismeretünk mentett meg minket. Lehet, hogy gyáva vagyok, de elég félelmetes volt az a vámpír, és hát... jobb félni, mint otthagyni a fogunk. Azt diktálta a józaneszem, hogy jobb lelépni, mert ha ott maradunk hősködni, biztos nem mi jövünk ki győztesen a harcból.

- Köszi!- mondta Kornélia - Nem gondoltam volna, hogy pont te mersz megkeresni egy vámpírt.
- Én is ugyanezt gondoltam rólad - mondtam.
- Hát ez kellemes csalódás - mosolygott, majd témát váltott - Meg akarom ölni! Különben ő írtja ki az egész várost. Segítesz? Kidolgozhatnánk valami haditervet.
Bólintottam. Megegyeztünk, hogy holnap, suli után még beszélünk. Holtfáradtan értünk haza, és úgy sejtettem, valószínűleg ez a közeljövőben is így lesz. De nem számít! Örültünk Cirmivel, hogy már nem vagyunk egyedül.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen létezhet - mondta Cirmi - Kornélia és mi a vámpírvadászok.


 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
Lyraevi : Éjszaka - 3. fejezet
  2008-08-19 19:31:04, kedd
 
  Lyraevi : Éjszaka - 3. fejezet - Küzdelem a vámpírok ellen

A toronyóra épp elütötte az éjfelet. Egy árnyék kúszott lassan a szemben lévő ház falán, és én akaratlanul is hátrébb húzódtam.
- Ha már tőlem is félsz, mi lesz, ha megtaláljuk őket? - kérdezte az árnyék gazdája.
- Jaj, csak te vagy az, Kornélia? Azt hittem, hogy egy vámpír.
- Mert te mindentől megijedsz, Liza - szólt közbe Cirmi, a daimónom.
- Nem is... - kezdtem volna, de Kornélia közbe szólt:
- Ráértek később is veszekedni, ha már végeztünk az összessel. Mehetünk?
Bólintottam, és elindultunk.
Már jó ideje kerestük a vámpírokat, de még nem találtuk meg az új szállásukat, és egyre több a rejtélyes haláleset. Bár ahhoz az éjszakához képest, amikor Kornéliával felcsaptunk vámpírvadásznak, már előrébb voltunk. Sejtettük ugyan, hogy nem maradnak a Kossuth utcai házban, de úgy gondoltuk ott érdemes kezdeni a keresést. Sok dolgot találtunk. Nagyon siethettek a költözködéssel, mert egy rakás fegyver, étel ott volt hagyva. Kiválasztottunk egy-egy viszonylag könnyű kardot, én elraktam egy tőrt és egy övet tele dobócsillagokkal, Kornélia pedig három dobókést. Elég nevetségesek lehettünk, hisz fogalmunk sem volt miként kell ezeket használni, és sok gondunk volt azzal is, hogyan rejtsük el otthon.
Miközben átkutattuk az egész házat, arra a következtetésre jutottunk, hogy itt kb. 3-4 vámpír tanyázhatott. Kicsit esélytelennek látszott a dolog: két ember, ráadásul, lányok, sőt még gyerekek is, négy vámpír ellen. Bár az egyik vámpír, Tomi velünk egy idős, de sokkal erősebb a képességei miatt. Mégis, kalandvágyunk és hitünk abban, hogy jó célért harcolunk belevitt bennünket ebbe a kilátástalan üldözésbe.
Egyik beszélgetésünk során Kornélia elmondta, hogy ő igazából mást is vár ettől az egésztől:
- Igaz, a fő célom az, hogy segítsek a városon, hogy véget vessek ennek a gyilkolásnak, de... Tudod, lehet, hogy önző dolog, de én szeretném, hogyha vége lenne ennek az egésznek, mindenki hősként nézne ránk. ,,Két gimnazista, akik életük kockáztatása árán legyőzték a gonosz és veszedelmes vámpírokat!" Hát nem hangzik jól? Biztos nagy sztárok lennénk utána a suliban, és rengeteg barátot szereznénk!
Jól hangzott, amit mondott, és bevallom, én is örültem volna neki, ha ez bekövetkezik. Végre felnéznének rám az emberek, és barátaim is lennének!

- Ez is olyan régi ház, nézzünk be ide is! - szólt Cirmi. Bementünk. A ház három helyiségből ált. Régi, kopott bútorok voltak benne, és mindent pókháló, és por fedett. A legnagyobb szoba közepén egy molyrágta szőnyeg volt.
- Hát itt nincs semmi - állapította meg szétnézve Kornélia.
- Tévedsz, mi itt vagyunk.
Hátrafordultunk. Az ajtóban Tomi és két felnőtt vámpír állt. Az egyik szőke volt, ami szerintem egyáltalán nem illett egy vérszívóhoz, dehát még nem voltam jártas a témában, és amiket eddig a filmek és könyvek alapján vártam, mind butaságnak bizonyultak.
- Régóta vártam ezt a pillanatot - folytatta Tamás - Lehet, hogy ti vadásztok ránk, de mi fogunk megölni titeket, nem pedig fordítva!
- Azt csak hiszed! - kiáltotta Kornélia és előrántotta a kardját.
- El se bírod! - nevetett gúnyosan a szőke. Cirmi vadul fújt rájuk.
- Cica-mica mindjárt megkarmol. Jujj, de félek - mondta gúnyosan a harmadik. Én is előkaptam a kardom. Válaszul a vámpírok is elővették a fegyvereik. Tominál is kard volt, de sokkal nagyobb, mint a miénk. A szőkénél fejsze, a magasabbnál pedig úgyszintén kard. Úgy éreztem magam, mint aki belecsöppent egy megelevenedett horrorfilmbe. Nagyon féltem, nem is tudtam rendesen harcolni, még rendetlenül se. Csodáltam Kornéliát. Ő már indult is ellenük, és nem félt, legalábbis nem mutatta. Én is elindultam Tomi ellen. Cirmi nem segíthetett, mert a daimón csak a saját emberéhez érhet hozzá. Ez amolyan ősi tabu lehetett, amit soha senki nem tanított nekünk, mégis éreztük. Egyszerűen már a gondolattól rosszul voltam, hogy bárki megérinti az én kicsi lelkemet. Óriási szerencsém volt. Nem is tudom hogyan, de sikerült kiütnöm Tomi kezéből a kardját, és földre kényszeríteni. De ekkor súlyos hibát követtem el: kinéztem oldalra, hogy mi van Kornéliával. Láttam, hogy a másik két vámpír épp sarokba szorította. Már csak azt éreztem, hogy egy kés szorul a nyakamhoz, majd meghallottam Tomi győzedelmes, öntelt hangját:
- Hülye! Gondoltam, hogy nem tudsz harcolni.
Amíg én Kornéliát figyeltem, ő felugrott, elővette a kését, és elkapott engem.
- Ez se nagyon tud - mondta a szőke Kornéliára célozva, akit a magas tartott fogva - Akkor kiszívjuk már a vérük?
- Naná! Enyém Liza, a másikon meg osztozhattok - felelte nagylelkűen.
Lejjebb eresztette a kést, és közelebb hajolt hozzám.
Ismerős füttyszó hallatszott, majd ordítás. Tomi kezéből egy arany dobócsillag ált ki, mint ahogy két éve is.
- Márk! - kiáltottam, majd kihasználva Tamás döbbenetét, kiszabadítottam magam, és a kardomért rohantam. Körbenéztem, kinek segíthetnék. Márk nem egyedül jött, három felnőtt, fiatal vámpír is volt vele. Ők a magas és a szőke vámpír ellen mentek. Kornélia is kiszabadult már. A szellemhegyi klánból való vámpírok is felmérték a helyzetet, és a menekülés mellett döntöttek. Tomi elkezdett az ajtó felé futni, én eléálltam kivont karddal. Ő egy mozdulattal kiütötte a kardot a kezemből, és elkapott.
- Engedjétek el a társaim, vagy megölöm a lányt!
Márkék összenéztek, majd utat engedtek nekik. Amint mindenki kiért Tomi elengedett engem. Cirmi odafutott hozzám és a karomba ugrott.
- Gyerünk utánuk! - szólt az egyik vámpír, és már indult is. Márk, és a másik kettő is futott utánuk. Nemsokára visszajöttek.
- Nem tudtuk elkapni őket, de nem hiszem, hogy elmentek a városból - mondta egy barna hajú vámpír, aki hasonlított Márkra, aztán rám rivallt - Neked meg mi a fenének kellett hősködnöd?!
- Ugyan, hagyd már! - vett védelmébe Márk - Csak segíteni akart.
Láttam a másikon, hogy ettől még haragszik rám, de megrántotta a vállát, ezzel lezárva a vitát.
- Akkor holnap este elkezdjük a keresést? - kérdezte egy kékszemű vámpír.
- Milyen keresést? Tomiék keresését? - kérdezte Márk.
- Nem, majd a boszorkányokét. Hát persze, hogy őket!
- Jól van na, nem kell rögtön idegeskedni!
- A gyerekekkel mi lesz? - kérdezte a barna hajú.
- Liza velünk jön! Tomi biztos el akarná kapni, hogy csapdába csalja Márkot. Vigyázunk rá - mondta ellentmondást nem tűrő magabiztossággal egy hosszú, vörös hajú vámpírlány.
- Én pedig segítek megkeresni a rossz vámpírokat - szólt Kornélia.
- Nem, te haza mész! - szólt Márk.
- Dehogy megyek haza! Veletek megyek! Egy hónapig üldöztük őket, most meg Liza tovább harcolhat, én meg legyek jó kislány és menjek szépen haza?!
- Siessünk, mindjárt hajnalodik! - szólt a kékszemű.
- Kornélia, hidd el jobb, ha hazamész. Mit fognak szólni a szüleid, hogy egyszercsak eltűntél? - győzködte a barna hajú.
- És Liza szülei mit fognak szólni?!- kérdezte Kornélia.
- Menjünk már! Nem akarok leégni! - morogta türelmetlenül a kékszemű.
- Na jó, gyere te is! - egyezett bele meggondolatlanul Márk.
- Remek! - mondta Kornélia, miközben a vámpírok szállása felé ballagtunk - Szerintem, abban a házban kéne kezdenünk a keresést, ahol az előbb voltunk.
- Kezdenünk?!- kérdezte a magas barna hajú - Nagy tévedésben vagy. Velünk jöhetsz a szállásra, de nem vadászhatsz a vámpírokra. Otthon maradsz Vikivel, és Lizával.
Az ő hangjából is lenézést éreztem, de nem azt a fajta rosszindulatút, amit Tomiékéban. Ez nem arra irányult, hogy emberek vagyunk, hanem arra, hogy semmi harctudásunk, mégis itt pattogunk. Elszégyelltem magam, hogy a hősködésemmel keresztbetettem nekik. Rájöttem, hogy csak akadályozom a munkájuk.
- Na, de...hát ez nem ér! - hülledezett Kornélia - Liza, mondj már valamit!
- Jobb lenne vadászni, mint egy házban kuksolni, de tényleg nem tudunk harcolni. Így csak útban lennénk.
- Akkor tanítsatok meg harcolni!
- Jaj Kornélia, az nem megy olyan gyorsan!- mondta Márk.
- Amíg otthon vagytok velem, megtaníthatom az alapokat - mondta kedvesen a vörös hajú Viki.
- Köszi! - mondtuk Cirmivel, és Kornéliával kórusban. Nem is reméltem, hogy ránk pazarolja az idejét. Annyira örültem, hogy eszembe sem jutott elgondolkozni azon, nincs-e a túlzott segítőkészség mögött valami mögöttes szándéka. Pedig az igazán feltűnhetett volna, hogy ez a lány azonnal úgy döntött, hogy nekem velük kell tartanom.
A házban viszont csalódnunk kellett. Valamilyen régi, romos, pókhálós kastélyra, vagy legalábbis házra számítottunk, ehelyett egy családi, kertes ház várt ránk. Csak annyiban különbözött a többitől, hogy az összes ablak redőnye le volt húzva. Mire beértünk már felkelt a nap, és a kék szemű vámpír már nagyon mogorva volt.
- Pont ettől féltem - morgolódott - Hajnali sétálgatás. Remek.
- Nyugi, - csitította Viki - már bent vagyunk a házban. Ettől a kis napfénytől még úgyse lehetne semmi bajod. Ja, és ha nem vennéd észre, bennünket is ugyanúgy zavar a fény, mint téged, mégis csak te panaszkodsz.
- Na, azt hiszem itt az idő, hogy bemutassam nektek a társaimat - szólt Márk - Ő Dani, -mutatott a szőke, kékszemű vámpírra - ő Viki, - itt a vörös hajú vámpírlányra mutatott - ő pedig a bátyám, Krisztián...- mondta a barna hajú vámpírra célozva.
- A bátyád?! - kérdeztem - Nem is mondtad, hogy van testvéred.
- Hát most mondom - vonta meg a vállát Márk. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyi mindent nem tudok még róla.
- Hogy-hogy ilyen sokan jöttetek? Két éve csak Márk volt. Tudtátok, hogy most Tomi nincs egyedül?
- Sejtettük - szólt Márk bátyja - Na meg nem akartuk megint egyedül hagyni Márkot. Biztos megint elengedte volna azokat a gyilkosokat.
- Nem engedtem volna el! Megöltem volna mindet! - mondta mérgesen Márk - De akkor még úgy voltam vele, hogy talán mégse annyira gonosz, nem érdemli meg, hogy meghaljon. Azt hittem cserébe az életéért, nem jön vissza, de nem tartotta meg az egyességünk.
- Mostanra már remélem megtanultad, hogy a szellemhegyiek hazudós népség.

- Ez a ház honnan van? - tereltem másra a témát - A tiétek?
- Nem, - felelt Viki - az egyik barátnőm nyaralója. Ő ember, de tud a vámpírokról. Két gyereke van, úgyhogy mi négyen pont elfértünk itt. Kölcsönadták nekünk.
- Ti majd egy-egy matracon fogtok aludni az egyik gyerekszobában - mondta Krisz.
- Ja, és ha már az alvásnál tartunk, én már megyek is, holnap hosszú éjszakánk lesz - szólt Dani.
- És te, Kornélia, hogy lettél vámpírvadász? - kérdezte Márk - Még az irodalomtanárból is jobban kinéztem volna, mint belőled!
- Sok vámpíros könyvet olvastam, persze aztán kiderült, hogy nem teljesen úgy vannak a dolgok, ahogy leírja, de arra elég volt, hogy elkezdjem őket üldözni - válaszolta Kornélia.
- Mert azok a hülye könyvek elhitetik az emberrel, hogy elég egy kis szenteltvizet rálocsolni és a vámpír máris hamuvá ég - csóválta a fejét Krisz.
- Hát először tényleg elhittem ezeket...- kezdte Kornélia, majd elmeséltük az egész vámpírüldözést.
- Miért kerültetek minket mindig? - kérdezte Kornéliától Cirmi, miután kibeszéltük a vámpírvadász témát - Még a vámpírvadászat előtt? Nem szép dolog csak azért bántani valakit, mert daimónja van.
- Hát, nem csak az volt a baj... Igaz gyerekesnek tartottuk, de mindenkinek vannak furcsa dolgai... Viszont... néha olyan furcsa dolgokat csináltál, amivel megijesztetted az osztályt.
- Például? - néztem rá csodálkozva.
- Hát, egyszer például leejtettem a tollam, te meg nyúltál érte, és valahogy... mintha felrepült volna a kezedbe...- mesélte Kornélia zavartan - Úgy tűnt, hogy te észre se vetted, mit csináltál...és még volt pár ilyen.
Márk, és Krisztián csodálkozva hallgatták Kornéliát, Vikin viszont nem látszott, hogy meglepné a dolog, csak egyszerű érdeklődéssel hallgatta. Mi Cirmivel meg... hát nem is értettük az egészet. Sosem vettük észre, hogy ilyet csináltunk volna.
- Na jó, most már tényleg takarodó van - szólt Viki - majd holnap mindent megbeszélünk, lányok.
Belebújtam a pizsamába, amit Viki adott, és leraktam a ruháim egy székre. Ekkor vettem észre, hogy van valami a kabátom zsebében:
- Jé! A naplóm - kiáltottam fel meglepetten - Jaj, de jó, hogy ez itt van! Azt hiszem, ideje leírni a mai nap eseményeit...
Neki is láttam.
- Nem is tudtam, hogy naplót írsz - jegyezte meg Kornélia.
- Pedig, már általános iskolás korom óta írok... Mivel sosem volt kivel megosztanom a gondolataim, na persze Cirmin kívül, elkezdtem naplót írni... Így kevésbé éreztem magam magányosnak... Most meg már csak megszokásból is írom. Na meg jó ötlet rendezni a gondolataim, és később visszaolvasgatni, mikre gondoltam régebben... Hm... Mindjárt betelik... Vennem kéne egy új füzetet...
Kornéliával még sokáig beszélgettünk a matracon feküdve. Nem bírtunk elaludni. Sok volt az új élmény, és a megbeszélnivaló.
- Hé Liza... - kezdte úgy, mint amikor valami borzasztó érdekeset akart mondani - Ez a Krisztián egészen helyes pasi, nem?
Kíváncsian könyököltem fel:
- Tetszik neked?
- Aha... Szerinted, lenne nála esélyem?
- Hát nem tudom... Nekem úgy tűnt, hogy hiperaktív kislányoknak tart minket, akikre vigyázni kell... Szerintem tehernek érez bennünket. Például most is miattam szöktek meg Tomiék, mert odaálltam hősködni, és elkaptak. Aztán mikor jöttünk ide, és te közölted, hogy harcolni akarsz... Hát... Szóval, akkor úgy nézett rád, mint egy gyerekre, akinek el kell magyarázni, hogy ő még kicsi ehhez.
- De majd megismer minket, és talán megkedvel... Van esély rá, nem? Ráadásul Viki majd megtanít minket harcolni, és akkor nem lehet egy szava sem!
- Majd meglátjuk...
- Ajjj, ez nem ér! Neked könnyű bevágódnod, mert Márk totál beléd van zúgva... Olyan mázlid van!
- Jaj, dehogy... - mondtam pirulva - Csak barátok vagyunk...



 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
A Vámpirkronikák története!
  2008-08-19 19:29:58, kedd
 
  A Vámpirkronikák története!

Anne O'Brien Rice 1941. október 4-én született New Orleans-ban. Amikor tizenöt évesen elveszítette édesanyját, a család elköltözött a városból. Rice számos helyen élt ezt követően, többek között San Franciscóban is, míg végül 1989-ben végleg vissza nem telepedett New Orleans-ba. A déli városból kiinduló, és végül oda visszatéro életút folyamán az írónővel sok minden történt: 1961-ben férjhez ment Stan Rice-hoz, a költőhöz; 1972-ben elveszítette leukémiában szenvedő 6 éves kislányát; lánya betegségének diagnosztizálásától az alkohol rabja volt egészen 1977-ig, míg újra terhes nem lett; 1978-ban megszületett fia, Christopher... Szülővárosának íze és hangulata, San Francisco nyüzsgése, életének élményei állandóan ott dolgoznak Rice tudatalattijában, és igen gyakran regényformáló erőként törnek a felszínre.
A Vámpírkrónikák csírája egy novella volt, mely az Interjú a Vámpírral címet viselte, és mely 1969-ben született meg. Az írónő a novellát több alkalommal átírta, míg végül 1973-ban, egy újabb átdolgozás során rá nem döbbent, hogy a történet regénnyé nőtte ki magát. A könyv több kiadónál történő házalás után végül 1976-ban látott napvilágot, Interjú a vámpírral címmel. A regény nagy példányszámban fogyott, és évek múltán sem tűnt el a könyvesboltok polcairól. Rice már a kiadáskor tudta, hogy folytatást akar írni, de a második rész kilenc évig váratott magára. Eközben az írónő számos más regényt írt: the Feast of All Saints (1979), Cry to Heaven (1982), The Claiming of Sleeping Beauty (1984), Exit to Eden (1985), Beauty's Release (1985). Végül 1985-ben a könyvesboltokba került a Vámpírkrónikák második része, a Lestat, a vámpír is.
Az Interjú a vámpírral-ban Anee Rice megpróbálta bemutatni, milyen lehet vámpírnak lenni. A regényt azonban mégsem szabad horrortörténetnek vagy ún. gótikus regénynek tekintenünk, hiszen a halandók vérének fogyasztása, a gyilkolás csupán a történet felszínét jelentik. A mélyben Rice mindvégig arról ír, hogy miként éli meg az emberi lélek a halhatatlanságot, ha ez megadatik neki. a halhatatlanság élményének bemutatásához a vámpír csak írói szeköz. Olyannyira az, hogy Rice szinte mindenben szakít a vámpírok ábrázolásának évszázados hagyományaival: vérszívóit nem lehet elpusztítani szívükbe szúrt karóval, nem félnek a feszülettől és a templomoktól, és létüknek csupán egy - bár igen fontos - mozzanatát jelenti a vér ivása. Nem sanlonos vámpírok tehát ezek a lények, hanem az író saját teremtményei, akiket Rice vámpírköntösbe bújtatott ugyan, de akikkel ugyanakkor azt csinál, amit akar, hogy mélyebb mondanivalóját előadhassa. Halhatatlan lényekről van szó, akik számára a halhatatlanságot a vámpírlét adja meg. Létrejöttükhöz egy másik vámpír vérének fogyasztása szükséges, melynek hatására testük külsőleg és belsőleg egyaránt bizonyos változásokon megy át. Ezen szervezeti módosulásoknak köszönhetően a vámpír teste rendkívül ellenállóvá és erőssé válik, és igen kevés dolog maradm ami árthat neki; létrejön tehát egy halhatatlan lény, akiben azonban változatlanul emberi lélek lakozik.
Anne Rice vámpírja az éjszaka gyermeke, aki a nappalt fénytől védett, biztonságos helyen tölti. Szürkülettől pirkadatig viszont elemében van, és vérre vadászik, mely elengedhetetlen a létézéséhez. Íme hát egyike a kérdéseknek, melyet az írónő regényeiben megtámad: hogyan viselheti el egy értelmes, érző lélek, hogy ölnie (embert ölnie) kell saját életben maradásához? A felületes olvasó a regény mélyén rejlő dilemmát nem is fogja észrevenni, miközben megragad a történet horror-burkában. Aki azonban elgondolkodik, hogy milyen rugók mozgatják valójában ezt az igen könnyen rémtörténetnek is minősíthető regényt, az a válaszokat is meg fogja találni az Interjú a vámpírral-ban.
Az Interjú a vámpírral-nak és folytatásainak központi kérdése mégis a halhatatlanság. Hogyan éli meg egy emberi lélek a halhatatlanságot az őt körülvevő halandó világban? A válasz nehéz, és sokféle. A vámpírok egy része csak egy ideig képes elviselni, hogy halandó szerettei, ismerősei egymás után mind elmúlnak mellette. Ahogy a vámpír egykori halandó életének kora lassan tovatűnik, és a világ a halandóság kapcsának hiányában egyre érthetetlenebbé válik számára, a vámpírok egy része önként vet véget létének. Az egyik ősi vámpír, Marius fogalmazza ezt meg helyénvalón: "A halhatatlanoknak nincs helye egy halandó világban."
Lehet-e, és ha igen, akkor mi lehet a célja a halhatatlanságnak? Anne Rice akár azt is kérdezhetné ezzel a lendülettel, hogy mi a célja az életnek. A Lestat, a vámpír egyik ősi vámpírja felfedi számunkra, hogy létezésük a véletlen műve, halhatatlanságuknak tehát nincs eredendő célja. Ugyanakkor pontosan ő, Marius az, aki keresett és talált is célt halhatatlan létének, és így az évezredek folyamán elkerülte azt a sorsot, mely a magányossá és érdektelenné vált, a pusztulást választó társaié lett. Az életet adó vér mellett Rice vámpírjai a halhatatlanságnak értelmet adó célt keresik az éjszakákban.
A filozófikus kérdésekre való válaszkeresés mellett Rice fokozatosan egy hihetetlenül összetett mítoszvilágot bont ki a szemünk előtt Vámpírkrónikáiban. Már a Lestat, a vámpír egy része is a vámpírok eredetének kutatása jegyében íródott, de a regény túlzottan hosszú és túl komplex lett volna, ha mindenre fényt derít. a halhatatlanok létrejöttének teljes történetéhez egy harmadik Vámpírkrónikára volt szükség. Ez a kötet, a A Kárhozottak királynője.
E könyv előkészítésekor (mely előkészítés egy része már a Lestat, a vámpír írása során is zajlott) Rice tudatalattija szinte kezelhetetlenül sok részletet dobott a felszínre. Olyan sokat, hogy az eredetileg A Kárhozottak királynőjébe szánt események és személyek egy része új történeteket ihletett, és végül nem csupán e könyv született meg az író tollából, hanem A múmia, avagy Ramszesz a kárhozott és A Mayfair-boszorkányok élete című regénysorozat is. A Kárhozottak királynője tehát csomópont, hiszen az utóbb említett nem vámpírokról szóló regények ugyanabban a mítikus világban játszódnak, mint a Vámpírkrónikák.
A Kárhozottak királynője a halhatatlanságnak igazi történelmi perspektívát ad, ahogy felfedi a vámpírok születésének hatezer évvel ezelőtt, az egyiptomi Óbirodalom felemelkedése előtti korban lezajlott eseményeit. A Nílus menti kultúra mementói, Dzsószer fáraó és utódainak piramisai fiatalabbak mint azok az első hús-vér-lélek halhatatlanok, akik az emberi civilizáció kibontakozásával párhuzamosan benépesítik saját vérivó fajukkal a Földet. És ahogyan a vámpírok újabb és újabb generációja az őket szülő kor hitvilágának megfelelően élni kezdi halhatatlan életét, a faj eredete lassan a múlt ködébe vész, és csak néhány ősöreg vámpír emlékszik már rá.
De a halhatatlanság az halhatatlanság, és az életre kelő múlt hatezer év után ismét formálni kezdi a vámpírok létét, amint a kárhozottak királynője apokalipszist hozó tombolásba kezd. Ahogy teljes gazdagságában feltárul a vámpírok eredetmítosza, úgy zárul a kör, miközben a halhatatlanok csupán maroknyia maradnak.
Az olvasó pedig azt hihtené, hogy nincs tovább miről írni a vámpírkrónikákban, de téved. A Kárhozottak királynője kiadása óta ugyanis további vámpírkrónikák jelentek meg: 1992-ben a Testrabló meséje (The Tale of the Body Thief), 1995-ben A Memnoch, a sátán (Memnoch, the Devil), 1998-ban pedig az Armand, a vámpír (The vampire Armand). Az már csak hab a tortán, hogy a krónikák mellett Anne Rice elindított egy új sorozatot is, az új vámpírtörténeteket. (New Tales of the Vampires). E ciklus kötetei a krónikáknál jóval kisebb lélegzetűek, és a kerettől eltekintve csak egy-egy vámpír életéről szólnak. Az új vámpírtörténetekben eddig két könyv jelent meg: 1998-ban a Pandora (Pandora), 1999-ben a Vittorio a vámpír (Vittorio the vampire).
A vámpírregények sokasága szinte mozaikszerűen tárja elénk a portrét a halhatatlanokról. Akár azt is tehetjük, hogy az újabb köteteket véletlenszerű sorrendben olvassuk el, a könyvek sorában azonban mégis van egy rendezőelv. Minden egyes vámpírkötet keretes szerkezetű ugyanis, és szóljon akármiről vagy akármiről is az adott regény, a keret minden esetben a vámpírok összességének jelenkori történetét viszi előre egy lépéssel (ha időnként mégoly csekéllyel is). Ennek értelmében azt javaslom, Olvasó Barátom, hogy az alább leírt sorrendben éld végig Anne Rice vámpírregényeit:

 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
Mik a Vámpirok
  2008-08-19 19:27:25, kedd
 
  Mik a Vámpirok

A halhatatlanok, akik nem öregszenek. Vértestvérek, Káin gyermekei, számkivetettek, szörnyek, átkozottak. Arra kényszerültek, hogy figyeljék a világot, ahogy az lassan elpusztítja magát vagy elősegítsék e folyamat végbemenetelét. Mindent, ami a világon történik, ők irányítanak. Az életben maradáshoz vérre van szükségük, ami hatalmas erővel ruházza fel őket. Erősebbek az embereknél, sebeik gyorsan gyógyulnak, s csak kevés méreg létezik, ami hatásos ellenük. A vér táplálja természetfeletti képességeiket. A túl kevés vagy túl sok vértől eluralkodik rajtuk a Bestia, az őrjöngés, a vámpírok legelemibb ösztöne, amely nem ismer kegyelmet és mindent elpusztít, ami az útjába kerül. A vámpírok nem lélegeznek, testük hideg, s csak a friss vér tudja azt felmelegíteni. A szívükbe döfött karótól megbénulnak, de nem halnak meg. Ha túl sok sérülést szereznek, Torporba zuhannak. A Torpor hasonlít az alvásra, de annál sokkal mélyebb, melyből a Vértestvér csak hetek, hónapok, néha évek, néha pedig évszázadok után ébred föl. A Torporban a vámpír teste megpróbál meggyógyulni a súlyos sérülésekből. A vámpírok csak akkor halnak meg, ha levágják a fejüket vagy elégetik a testüket vagy olyan kevés vér marad a szervezetükben, ami már nem elég az életben maradásra. A naptól súlyos égési sérüléseket szenvednek és ebbe hamar bele is halhatnak. Csak az erős hit az, ami megvédhet tőlük egy halandót mivel az igaz hit valamilyen módon megégeti őket.
Nem számít, hogy mennyire keresik a jó útját, végül úgyis az éhség győz. Éhség az emberi lélekre, éhség a vérre. Nem számít mennyire küzdenek saját gonoszságuk ellen, végül úgyis ölniük kell. Habár megőrzik emberi lelküket, valójában ragadozóvá válnak, s arra vadásznak, amit régen saját fajtájuknak tekintettek: az emberekre. Természetfeletti képességekkel rendelkeznek, melyek sok gyakorlással egyre hatékonyabbá válnak. Az emberiség szeme elől rejtve élnek, s így vívják a halandók számára nagyrészt láthatatlan csatáikat. Klánokban élnek, melyeknek tagjai hasonló képességekkel bírnak. A klánok a két szektának, a Kamarillának és a Sabbatnak lehetnek a tagjai, illetve létezik néhány független klán is. A vámpírok generációja azt jelöli, hogy a Vértestvér milyen messze áll Káintól, minden vámpír apjától. Minél messzebb állnak Káintól annál hígabb a vérük, s annál gyengébbek. Egy Vértestvér egy Káinhoz közelebb álló vámpír vérének megivása által átkerül annak generációjába.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------------------------------------------- ----

Mik is azok a vámpírok? Semmik csupán elveszett lelkek, kik az éjszaka sötétjében kóborolnak, és áldozatukat várják. Sokan nem hisznek bennük, hiszen nincs semmilyen alapja létezésüknek. Hát most én azt mondom, hogy van. Hiszen ott vannak mindenütt, csak nem szeretik a feltűnést, mert ha bebizonyosodna, hogy tényleg vannak, gondolom te mind halandó, ki életbe szeretne maradni, megpróbálnál elbújni előlük és ők elpusztulnának.

A vámpírok tudatosan választják az olyan embereket, akiknek várható a haláluk vagy esetleg öngyilkosságnak állítják be az elhalálozást. Rengetegen halnak meg naponta, rejtélyes módon.

A nap: Káin, a vámpírok ősatyja megtagadta Istent, aki a nap és a fény jelképe és a sötétség szolgálatába szegődött.

A vér: A léthez szükségük van vérre. Hogy miért nem tudom, csak annyit, hogy vámpírok saját vérükkel itatják meg a kiválasztott embert, ezzel az utódjává teszi őt.

A koporsó: A nyugalomhoz, a békéhez mindenképp megfelelő, hisz a halottat is oda teszik végső nyugalomra, és leengedik a sötét sírhelyre.



 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
A Természetfeletti Világ!
  2008-08-19 19:25:40, kedd
 
  Vámpírok, Farkasemberek és Démonok

Bevezetésként
A világon mindenfelé lehet hallani szörnyű vérszívó lényekről, amelyeket vámpíroknak hívnak, farkasemberekről és más vadállatemberekről, akik olyan emberek voltak, akik állati alakot vettek fel, és gonosz dolgokat műveltek. Évszázadokon keresztül éltek rettegésben emberek ezektől a gonosz lényektől. Még különleges módszereket is kitaláltak, hogy megöljék őket, és megvédjék magukat. Az első rész olyan történeteket ír le, amelyek első kézből származnak azoktól az emberektől, akik tudták, hogy vámpír vagy farkasember támadta meg őket. A tanulmány bemutatja, hogyan láttál/képzelték el ezeknek a lényeknek a külsejét, és néhány magyarázatot adunk, az ezeket kísérő fizikai síkon szinte lehetetlennek tűnő, de őket alátámasztó legendákra.


Mi is a vámpír?
Az egész világon keringenek legendák a vámpírokról, és a hozzá hasonló vérszívó lényekről. Ezek alapja az, hogy a vámpírok élő holttestek, melyek visszatérnek holtukból, hogy kísértsék az embereket. A hit szerint a vámpírok napnyugtakor hagyják el sírjukat, hogy megkeressék áldozatukat, és megigyák annak vérét. Az áldozatok gyakran olyan emberek, akiket a vámpír még életében ismert. A fáma az, hogy az emberi vér életelem, amire a vámpíroknak az életben maradáshoz szükségük van. Tény, hogy az emberi történelem során holttestek ezreit ásták ki az emberek, mely során az ilyen gonosz lények nyomára bukkantak.


Az álhalottak
Gyakran hitték azt, hogy a vámpírok veszélyes bűnözők voltak vagy olyan emberek, akik hírtelen halállal haltak meg. Vámpírnak tartották azokat is, akik öngyilkosságot követtek el vagy egy vámpír áldozatai lettek. Gyakran előfordult, hogy az ilyen embert nem temették el rendesen, és azt hitték, hogy lelkük - mivel az nem tudott sem a "mennybe" sem a "pokolba" jutni - aktív maradt a testükben. Ezért mondják a vámpírokról, hogy "ál halottak" .A legrémisztőbb vámpírtörténetek Kelet-Európában születtek, ahol tényleg érdekes dolgokat állítottak. Pl., hogy vérrel teli koporsókban lebegnek. Orosz rokonaikról állítják, hogy az áldozatuk szívéből veszik a vért. De a legtöbb vámpír nyakból támad, pengeéles szemfogaival mélyed bele áldozata bőrébe, és szívja ki annak vérét. A vér konzerválja a vámpír testét, így az nem indul oszlásnak a sírban. Ha kiásnak egy vámpír koporsóját, a test inkább úgy néz ki, mint egy alvó ember, és nem úgy, mint egy halott. A vámpíroknak éjszaka a nappal, ekkor "dolgoznak", az éj leple alatt, gyakran akkor osonnak be a hálószobákba, amikor ártatlan áldozatuk alszik. Ha az áldozatuk vérét nem szívják ki egészen, akkor visszatérnek a következő éjjel.


A vámpírok viselkedése
Olyan országokban, mint Hollandia, Kína az emberek többnyire hisznek a vérszopó vámpírok étében. Sokukról azt hiszik, hogy tudnak repülni, vagy meg tudják változtatni az alakjukat. A legtöbbjüket azzal gyanúsítják, hogy nem csak embereket, hanem állatokat is megtámadnak azért, hogy a vérüket igyák. Több helyen a vámpírt test nélküli szellemnek képzelik, máshol arról vitáznak, hogy mi lehel életet a vámpír testébe: egy gonosz szellem vagy az, hogy visszatér az eredeti lelke, amely képtelen lelkében nyugodni.


A cigányok hite
Az európai cigányok úgy képzelik, hogy a vámpír visszahagyja a csontjait, amikor kiszáll sírjából. Éjjel bolyong, felébreszti az alvókat, mindenféle dogokat tör össze, és nagy zajt kelt. Igazi cowboy módjára nyaktörő tempóban teheneken lovagol, a mezőnkön.


A síron túlról
Nem kell minden vámpírnak átásnia magát a talajon, hogy elérje áldozatát. Némelyiküket természetfeletti törvények vezérelnek. Ködös alakot vesznek fel, hogy elhagyják a sírjukat. Ebben az alakban át tudnak szivárogni a koporsón, és a kb. 2 méter vastag földrétegen , ami elfedte őket, ismét szilárd alakot vesznek fel. Mivel nem forgatják meg a földet, a vámpír nyughelyére utaló egyetlen jel az a lyuk, amelyen ködös teste kiemelkedhet A bezárt ajtók sem jelentettek problémát. Ha a gondos lakó nem dörzsölte be foghagymával az ajtókeretet, a vámpír egyszerűen felvette ködös alakját, és egyszerűen becsusszant az ajtó alatt.
Majdnem minden legenda beszél a sírin túlról, azokról a vámpíroktól, akik az élők vérét isszák. Némelyikről azt gondolják, hogy a friss hullákat is megtámadják. Olykor nem csak isszák, hanem megeszik a holttest húsát is. Ezért is róják rájuk azt, hogy terjesztik a fertőző betegségeket is. Ú Néhány vámpírt láthatatlannak és nagyon rosszindulatúnak gyanítanak, mert eltörnek mindent, ami kezük ügyébe kerül, és vérrel fröcskölnek. Ezek a vámpírok kék-zöldre verték az áldozatukat, összedobálva őket, hogy vérükhöz jussanak.


Változzatok vámpírrá
Európát évszázadokon át rettegésben tartották a vámpírhiedelmek. Az ókori görögök emberszerű démontól féltek, akik az élők vérét szívták. A norvég emberek azt hitték, hogy a holtak tovább élnek. A sírjukban, de gonosszá és erőszakossá válnak. Angliában 1300 után már nem tesznek említést vámpírokról, akik azonban még hosszú ideig kísértették Európa többi részét. Bulgáriában még 1683 - ban is volt egy vámpírláz Mindaddig tartott, amíg nem találtak egy boszorkány lányt és el nem pusztították a "gonosz lelkét".
Erdélyben -ami most Románia része - volt egy "murony"-nak nevezett vámpír. Át tudott változni emberből macskává, kutyává, varangyos békává vagy bármilyen vérszívó rovarrá. Ez a fajta álcázás nagyon megkönnyítette a muronynak, hogy megtámadja az változatait, mivel azok nem gyanakodtak az állatokra. Amikor emberi alakban felfedezték a sírban, a muronyt hosszú éles körmeiről és arról ismerték fel, hogy vér csepegett a szemeiből, s füleiből, a az orrából és szájából Nagyon sok közép-európai ember hitte, hogy a lélek el tudja hagyni a testet és beköltözik egy állatba minden rossz hatás nélkül, akár még a halál előtt is. Néhányan azt hitték, Néhányan azt hitték, hogy veszélyes szomjasan aludni térni, mert a lélek éjszaka kimegy inni. A lélek gyakran egér vagy repülő rovar alakját vette fel.


Az éjszaka szörnyetegei
Sajnos a képet nem tudom megmutatni, a leírás azonban megy. Az orosz vámpír, akit "vieszcy"-ként ismernek, a saját kezét és lábát rágta a sírban, de éjfélkor feljött, hogy teheneket támadjon meg, vért keressen, és templomharangot kongasson.
A bogár vámpírnak két alakja volt. Az első 40 évben azt tanulta meg, hogyan legyen gonosz, és fátyolszerű teste volt, amely szikrázott a sötétben. Ezután a vámpír régi testében kiemelkedett a sírból, de csak egy orrlyuka és hosszú, éles nyelve volt. A képen ábrázolt három alak a német különböző típusai. A baloldalit, a "neutroner"-t azért okolják, mert katasztrófát terjeszt, mivel sebhelyekkel borított teste undorító volt és kellemetlen szagot árasztott. Középen a "dracul" látható, egy vámpírtest, amelyet egy démon keltett életre. A jobboldali vámpír a "nachzehrer", amelynek különös szokásai vannak, síron üldögélt, egyik hüvelykujját a másik kezében tartva, mindig csak a bal szemét tartotta nyitva és hangos röfögő hangokat hallatott, miközben a halotti leplét rágta.


Vámpírelhárítás
A vámpíroktól félő emberek több módját is kitalálták védekezésnek. Balzsamokat és amuletteket árultak, hogy elűzzék az álhalottakat, de a vadrózsától, a fokhagymától, a tűztől és a keresztről is állítják, hogy védelmet adnak. Bár lehetséges a vámpírokat megölni, sokkal fontosabb az, hogy megelőzzük egy holttest vámpírrá válását. A vámpír harapása vámpírrá az áldozatait is, azok halálakor. Hipnotizálják az embereket, miközben a vérükkel táplálkoznak - így az áldozatuk nem emlékezett semmire, és a vámpír többször is visszatérhet, hogy vért igyon anélkül, hogy félnének tőle. Nem csak a vámpírok áldozataira mondják, hogy csatlakoznak a az álhalottakhoz. Mindenkiről, akinek erőszakos vagy rejtélyes halála van, valószínűnek tartják, hogy vérszívóként tér vissza. Szinte mindenkiről, akinek valami szokatlan van a megjelenésében vagy viselkedésében gyanítható, hogy vámpír lesz. Görögországban, ahol a vörös haj és a kék szem nem túl gyakori, ezeket az álhalottak jeleinek tartják. Nagy óvatossággal kezelik ezeket a gyanúsítottakat, amikor meghalnak: a holttesteket állandóan figyelik és sohasem hagyják a sötétben.


A koporsó őrzése
Van itt egy rajz, amely egy halál utáni éjszaka képét mutatja. A grafikán ábrázolt, vámpírok ellen tett elővigyázatosságokat Európa nagy részén alkalmazták a XV. és a XVI. században. A nap- és Holdfényt egykor az életet adó energia forrásának tartották, ami ismét életre keltheti a holttestet. A függönyöket még ma is összehúzzák, ha halott van a házban, talán emiatt a régi hiedelem miatt.
Lévén éjszakai lények, az álhalottak félnek a tűztől és a fénytől. Fáklyák világítottak a házon kívül, és számos gyertya, valamint egy ropogó tűz védte a bent tartózkodó embereket. Az állatok nagy veszélyt jelentenek a temetetlen holttestre. Ha egy állat átugrotta a koporsót, biztos volt, hogy a benne lévő tetem vérszívó álhalottá válik. Sőt, még az állat is vámpírrá válhatott halála után. A vámpírok utálják a fokhagymát, és mindenki, aki szintén nem szerette, felettébb gyanús volt. Ezért fokhagymát akasztottak fel a szobákban, bedörzsölték vele az ajtó- és ablakkereteket, sőt még a háziállatokat is.
Azt tartották, hogy a tükrök visszatükrözik a lelket, ezért a holttest közelében levették vagy a fal felé fordították őket. Ez attól védett, nehogy a tükör csapdába ejtse a lelket és az így visszatérhessen, hogy életre keltse a testet.


Temessünk vámpírt!
Néhány, még ma is megfigyelhető temetkezési szokás abból ered, ahogyan megpróbálták a halottakat a sírjukban tartani. Eleinte virágot tettek a koporsóba vagy annak a tetejére, abban a hiszemben, hogy azok megkötik a lelket, és ezzel megelőzik azt, hogy visszatérjen élőket kísérteni. Gyakran vadrózsát használtak, amikor vámpírokkal álltak szembe. A sírokat mélyre ásták, így nagyon sok föld takarta a holttestet, ha megpróbált kimenekülni. A sírokat pedig megjelölték, mivel azt mondták, hogy ha valaki átsétál egy vámpír felett, az vámpírrá változik. Súlyos köveket helyeztek a vámpír sírja fölé, hogy megakadályozzák azt, hogy valahogyan kimásszon. Ahol pedig kőhalmot helyeztek el egy nagy szikla helyett, az utazóknak hozzá kellett adniuk egy-két követ, ha nem akarták, hogy otthon vámpírok üldözzék őket.
Azokról, akik öngyilkosságot követtek el, azt tartották, hogy vámpírokká válnak. Egy karóval a koporsóba szegezték, és a keresztútnál ásták el őket. Ezt azért tették, hogy megtévesszék a vámpírt, így az nem találta a hazavezető utat, és nem tudta megtámadni a családot és a barátokat.
Olyan csontvázakat is találtak, amelyeket a koporsóhoz szegeztek vagy eltörték a lábcsontjaikat, nehogy a vámpír járni tudjon. Olykor vörösre festették a csontvázukat, remélve, hogy ez a vérszínű anyag kielégíti az igazi vérre való igényt...


A sírnál
Ha az emberek arra gyanakodtak, hogy vámpírok kísértik őket, felkutatták a temetőt a vérivó vadállat után. Miután megtalálták, műár több módja is volt a vámpír megölésének. Ezek helyről helyre változtak, de egy általános módszer volt, hogy egyetlen ütéssel karót vertek a szívébe. Néha izzó szögekkel helyettesítették a karót, és gyakran a fejébe is vertek egyet. Az, ha kitépték a vámpír szívét a testéből, hogy megfőzzék olajban vagy ha lefejezték a sírásó ásójával, biztosította őket, hogy többé nem jöhet ki a sírjából. Fűzfából készült keresztet tettek a karok alá, és szentelt vizet spricceltek a sírba, hogy visszaűzzék a gonosz démonokat, amelyekről azt hitték, hogy újból életre kelti a holttesteket. A száját foghagymával tömték tele, hogy ne tudjon többet senkit megharapni. Apró magokat szórtak szét a templom udvarában, mivel a vámpírokról azt tartották, hogy minden egyes szemet megszámolnak. Ez pedig olyan sokáig tart, hogy felvirrad a hajnal, és a vámpírnak vissza kell térnie a sírba anélkül, hogy ideje lett volna áldozatot találni.


Járványok és vámpírok
Emberek ezrei haltak meg a pestisben, amelyek végigsöpörtek Európán a középkorban. Nagyon gyorsan terjedtek, és gyakran olyan szörnyű következményekkel, hogy a normális, megszokott emberi élet leállt. Az épületeket nem javították, a földeket nem művelték, és az emberek elmenekültek a fertőzött területekről, ha megengedhették maguknak. Nem volt gyógyszer a pestis ellen. A pestisek idején gyakrabban tettek említést vámpírokról, és gyakran a vámpírokat okolták ennek a szörnyű betegségnek a terjesztéséért.
A pestis áldozatait gyorsan el kellett temetni a fertőzésveszély miatt. A sírásó gyűjtötte össze őket és a falun kívül nyitott gödrökbe borította a holttesteket. A fertőzött házak ajtaját kereszttel jelölték meg.
Úgy hitték, hogy a pestis a levegőben lóg, mint a köd, ezért az emberek megpróbálták megzavarni hangos zajokkal, harangokkal és zenével. A halottakért szóló harangokról is azt hitték, hogy elijeszti a vámpírokat. A vámpírokat ezen kívül még rémisztgették hatalmas máglyákkal, úgynevezett szükségtüzekkel is. Az állatokat füstön és parázson vezették keresztül, és a hamut szétszórták a földeken, hogy megvédjék őket a gonosz, pestisterjesztő vámpíroktól.
A betegségeket Isten büntetésének hitték az emberek bűneiért. Az egyház különleges szertartásokkal és imákkal kínált védelmet a pestis ellen. Körmenetek mentek végig a falvakon szentelt vizet szórva, kereszteket és szentképeket hordozva. Ezekről azt hitték, hogy megszabadít a vámpíroktól és különböző démonoktól.


Vámpírok, Farkasemberek és Démonok

Őserdei vámpírok
Malajzia őserdeiben sok történet kering olyan lényekről, akik a holtukból tértek vissza. Néhány ilyen vámpírszerű szellemről azt hitték, hogy képesek állati alakot felvenni. Ellentétben az európai vámpírokkal, ezeket gyakran varázslók teremtették és arra használták őket, hogy gonosz dolgokat műveljenek. A legenda szerint az itt látható malajziai "langsuir" képes volt bagollyá változni. Olyan nők voltak, akik visszatértek a holtukból, hogy gyerekeket támadjanak meg. A nyakon vagy a háton ütött lyukon keresztül szívták ki áldozatuk vérét.


Démonikus vámpírok
Ez az apró vámpír, a "polong", nem volt nagyobb egy ember kisujjának utolsó percénél. Egy démonikus házitücsök, a "pelesit" segítségével támadta meg az embereket. A tücsök befúrta magát az áldozatának a testébe, így készítve bejáratot a polong számára. Borzalmas elmebajt okoztak, aminek hatására az áldozat extázisba került a macskáktól. A polongot és a pelesitet gyakran varázslat teremtette. A polongot egy megölt férfi véréből hozták létre, miután a vért egy hétig üvegbe tárolták és varázslatokat mondtak felette. A pelesitet egy halott kisgyermek nyelvéből teremtették. Megteremtésük után ezeknek a démonoknak minden nap vérrel kellett találkozniuk. A maláj őserdők egyik legkellemetlenebb démonja a "bajang" volt. Fel tudta venni akár egy görény akár egy gyík alakját. Némelyik bajangot olyan frissen temetett gyermekek lelkéből teremtették, akik születés közben haltak meg. A varázsló az éj közepén látogatta meg a sírt és varázsigék kántálásával előhívta a lelket a holttestből. Ha valakinek ismeretlen betegsége volt, azt gyanúsították róla, hogy bajang támadta meg. A bajang támadásának fő ismertető jegye az elgyengülés és a görcsös rángás volt. Hasonlóan a vámpírhiedelemhez, a bajang támadásával magyaráztak olyan betegségeket, amiket még nem ismertek. A bajang elpusztításának az volt módja, hogy megkeresték és elpusztították a teremtőjét. Ha egy olyan embert, azt gyanúsították, hogy a bajangot irányítja, vízbe fojtottak, a legenda szerint a bajang gyík formájában kimenekült a fuldokló orrán keresztül.


Keleti vámpírok
Nagyon sok kínai vámpírlegenda létezik, melyek hasonlóak azokhoz, melyek hasonlóak azokhoz, amiket Európában találtak. Némely vámpírt démonnak hitték, míg másokról úgy tartották, hogy az eredeti lelkük, a P'o keltette őket újra életre. A legenda szerint ezek a haláluk után még rövidebb ideig a földön maradnak, hogy ezalatt testük vámpírrá változzon. Minden oszlásnak nem indult testről azt tartották, hogy vámpírrá változott. Azonban a démonok a csontvázakat, sőt csak a koponyát is vissza tudták hozni az életbe. A kínai vámpírok gyakran repülni is tudtak, és néha holttesteket ettek. A japán vámpírok, mint ez a duplafarkú macska, nagyon gonosz lelkek voltak, akik feltudták venni undorító állatok alakját. Még úgy is álcázták magukat, hogy a holttest eltüntetése után felvették emberáldozatuk hasonmását.


Liu, a vámpír áldozata
Egy Liu nevű tanár éppen hazaért, miután ősei sírját gondozta nem messze lakóhelyétől. Másnap reggel felesége éppen fel akarta ébreszteni, amikor legnagyobb rémületére férje holttestéét látta az ágyon feküdni teljesen kivérezve. A vámpír még a fejét is elvitte, hogy teljessé tegye lakomáját. Liu felesége sikoltozva rohant ki a gázból, de azon nyomban letartóztatták és börtönbe vetették. Egy közeli hegyoldalba egy fát gyűjtögető ember egy elhanyagolt koporsóra lett figyelmes, amely egy nyitott sír mellett feküdt. A vizsgálatot végző emberek eltávolították a koporsó fedelét. És benne megtalálták a szörnyű vámpírt. Testét bozontos zöld szőr borította, éles szemfogai és karmai voltak, ám az arca olyan volt, mint egy élő emberé. Liu eltűnt feje pedig a vámpír karjai között feküdt.


Az afrikai elefánt szelleme
Számos afrikai törzs ajánlott véráldozatot őseik lelkének és szellemének. Némely szellem örülni látszott az állati vérnek, de ha nem tisztelték őket vérrel, visszatértek és betegséget és halált hoztak az élő rokonokra. A szellemek annál kellemetlenebbek és veszélyesebbek lettek, minél hosszabb ideig voltak halottak és fontos volt, hogy nem szabadott megbántani őket. Néha a szellem kegyetlen emberevő állat képében tért vissza. Az alábbi kép egy elefántormányú szellemet ábrázol, amely a közép-afrikai fan népet rémisztgette. Néha azt állították a szellemekről, hogy halált okoznak azzal, hogy megeszik áldozatuk szívét vagy máját.


Arnold Paole története
1729-ben egy Arnold Paole nevű szerb katonát Görögország egy távoli és kísértett részébe küldtek. Egyik éjjel egy vámpír támadta meg. Tudta, hogy ha nem cselekszik gyorsan, meghal és ő is vámpírrá változik. Arnold egyetlen lehetősége az volt, ha megtalálja támadója sírját, eszik belőle némi földet és bekeni testét a vámpír vérével. Jóllehet végigcsinálta mindezt, Arnold annyira megijedt, hogy otthagyta a hadsereget és hazatért. 1. Arnold egy kis tanyán telepedett le Meduegna faluban és teljesen sértetlennek látszott. Azonban aratás közben leesett egy szénaszekérről és hamarosan meghalt. A helyi templom udvarában temették el, de nem nyugodott ott békében. 2. Egy hónappal később látták Arnoldot, amint éjszaka bolyongott a faluban. Azok az emberek, akik látták a testét, nagyon betegek lettek és közülük négy pár napon belül meghalt. A félelem terjedt és úgy döntöttek, hogy Arnold testét ki kell ásni és át kell vizsgálni a vámpírizmus jelei után. 3. Ezt a hátborzongató feladatot egy szürke téli reggelen végezték el, körülbelül tíz héttel Arnold temetése után. A sírásó kiásta a koporsót, miközben a fővárosból jött hivatalnokok és a helyi méltóságok figyelték. 4. Amikor kinyitották a koporsót, a látvány mindenkit meggyőzött, hogy vámpírral volt dolguk. Arnold a koporsó egyik felébe húzódott. Haja és körmei tovább nőttek és a szája vértől volt piros. Úgy nézett ki, mint egy élő ember. 5. Arnold testét a vámpírizmus megszüntetésének egyik hagyományos módján "kezelték", mielőtt még a lelke békében nyugodhatott volna. A falubeliek fokhagymát szórtak Arnold testére és imát mondtak a lelkéért. Egyetlen ütéssel galagonyakarót vertek a szívébe. Forró bíborvörös vér ömlött a sebből, mintha Arnold még mindig élt volna-jóllehet már több, mint két hónapja eltemették. A test fájdalmasan rángatózott és rémítő kiáltást hallatott. 6. Arnold éjszakai támadásainak négy áldozatát is kiásták, hátha ők is vámpírok lettek. A meduegna-i ál halott járványról szóló jelentések nem említik a holttestek állapotát. Azonban láthatóan vámpírok voltak, mivel ugyanazzal a módszerrel bántak velük, mint Arnolddal: galagonyakaróval átdöfték és egy ásóval lefejezték őket. Végül az összes vámpírt egy ropogó máglyára dobták és elégették a vad lángok között. 7. Azt hitték, hogy a tűz a végső eszköz a vámpírok elpusztítására. Egy parázsló hamukupac képtelen újjáéledni. Miután kiűzték földi otthonából, a vámpír lelke kénytelen volt a lelkek világába távozni. Bár mindegyik vámpírt átdöfték, elégették és újratemették, hat év múlva egy újabb járvány tört ki a faluban. Az emberek ismét megbetegedtek, sápadtak és fáradtak lettek, mintha vért vesztettek volna. Hirtelen haltak meg, éppúgy ,mint Arnold áldozatai. 8. A falubeliek most már tudták, hogyan foglalkozzanak a veszéllyel, és egy újabb vizsgálócsoport érkezett Belgrádból. Megvizsgáltak minden gyanús sírt és sok holttestet vámpíri állapotban találtak. Voltak közöttük gyermekek, még kisbabák is, valamint felnőttek. Mindegyik tele volt friss vérrel, ezért a szokásos módon foglalkoztak velük. Az emberek azt gyanították, hogy az új járványt az okozza, hogy az emberek megették azoknak az állatoknak a húsát, amelyeket valaha Arnold Paole megtámadott.


Vámpírok, Farkasemberek és Démonok

Vámpírok az irodalomban
Vámpírtörténetek évezredek óta írnak. Már az ókori görög és római szerzők is írták olyan halottakról, amelyek visszatértek a sírból, hogy vért igyanak. A "vámpír" témája olyan népszerű volt a XVIII. Századi Németországban, hogy több költő balladát írt a kísérteties vámpírokról. Ezek később olyan írókat, mint Edgar Allan Poe és Bram Stoker, arra inspiráltak, hogy horrortörténeteket írjanak, melyek még ma is sikeresek. Napjainkban pedig vámpírtörténeteket írnak a mozik és színházak számára. Lord Ruthven, az egyik első színpadi vámpír az 1820-as évekből "A vámpyr" című történet egyik szereplője volt. Ezt a mesét az angol költő, Lord Byron kezdte el, azonban barátja, Doktor Polidori fejezte be, aki a vámpír alakját Byronról mintázta.


Drakula gróf
Ez a klasszikus vámpírtörténet már akkor siker volt, amikor először megjelent 1897-ben, és azóta sem került le a nyomdák "műsoráról". A Drakula szerzője, Bram Stoker, a történet ötletét egy borzalmas rémálmából merítette. A British Múzeumban elkezdte kutatni a középkori Európa vámpírlegendáit és úgy döntött, hogy Erdélyt használja díszletként. A regényben a gonosz Drakula gróf egy sötét, omladozó erdélyi kastélyban él egy csoport vői vámpírral. Azonban vásárolt egy ősi apátságot Angliában és azt tervezi, hogy oda költözik, hogy elterjessze a vámpírizmust az egész országban. Egy ifjú angol ügyvéd, Jonathan Harker, meglátogatja Drakulát, hogy intézze a költözést. Harker hamarosan rájön, hogy Drakula egy vámpír, ő pedig fogoly. A Gróf elindul Angliába. Drakula megöli a hajó személyzetét, hogy megigya a vérüket; Angliában pedig megtámadja Lucy Westenra-t. A lány meghal és vámpírrá változik, rémületben tartja Londont. Mígnem egy holland vámpírszakértő, Doktor Van Helsing karót döf a szívébe. Harker megmenekül és segít Van Helsing-nek, hogy megtalálja Drakulát, aki megtámadta Harker feleségét. Visszaüldözik a Grófot Erdélybe és kést döfnek mélyen a vámpír szívébe.


Varney, a vámpír
Amikor 1847-ben először kiadták, ez a könyv olyan népszerű lett, hogy hamarosan újra kinyomtatták 220 epizódban. Szerzője, Thomas Prest, még számos ponyvaregényt írt. A Varney, a vámpír (alcíme: A vér ünnepe) Angliában játszódik az 1730-as években. A Bannesworth család történetét meséli el, akiket agy Sir Frncis Varney nevű vámpír megfertőzött. Varney alapvetően jó ember-csak a balszerencse tette gonosszá. Megissza Flora Bannesworth vérét és elrabolja a lány szerelmét. Számos kaland után Varney megöli magát úgy, hogy a Vezúv vulkán kráterébe ugrik.


Bemutatkozik a farkasember
A farkasemberek olyan gonosz és vad emberek voltak, akik farkassá tudtak változni. Emberi húson és véren éltek, éjszakánként pedig magányos utazókra vadásztak, hogy megtámadják és megegyék őket. Némelyikről azt állították, hogy félig ember félig farkas lényekké változtak, míg mások egészen farkassá váltak. úgy hitték, hogy a farkasember ki tudta fordítani a bőrét, hogy elrejtse a bundáját, amikor emberi formát vett fel. Sokakat, akiket azzal vádoltak, hogy farkasemberek, felhasították, hogy ráleljenek erre a farkasbundára. Azonban lehetséges volt a farkasembert emberi alakjában is felismerni. A farkasembert nagyon szőrösnek hitték, dús és egyenes szemöldökkel, ami középen összenőtt és hegyes fülekkel. Gyakran mindkét kéz középső ujja ugyanolyan hosszú volt, mint a mutatóujj, és a tenyerük is szőrös volt. A hagyomány szerint a farkasember ismét emberi alakot vesz fel, ha megsérül és a hátrahagyott vérnyomok segítségével lehet üldözni. A farkasember elpusztításának leghatékonyabb módja az, ha egy megolvasztott ezüstkeresztből készített golyóval vagy késsel öljük meg. A holttestet temetés helyett el kell égetni, mivel a hiedelem szerint a farkasember vámpírként kiemelkedik a sírból. Legendák szólnak olyan emberekről, akik átok hatására vagy szörnyű baleset után váltak farkasemberré. Arra ítéltettek, hogy farkasemberré váljanak minden éjjel vagy minden teliholdkor, és úgy üdvözölték a halált, mint menekülést ebből a sorsból. Az emberek szerte a világon hittek a farkasemberekben és már az ősi időkben felfedeztek egy ritka elmebetegséget, a lycantróphiát. Ennek hatására a beteg azt hiszi magáról, hogy farkassá tud változni, jó lehet ez nincs így. Általában farkasként viselkednek, embereket ölnek meg és megeszik az áldozat húsát.


Váljunk farkasemberré
Néhány emberről azt hitték, hogy akaratuk ellenére farkasemberré változnak teliholdkor. Rossz emberek azonban szándékosan vérengző farkasemberré akartak válni és varázslatot használtak ahhoz, hogy ez sikerüljön nekik. Egy orosz legenda szerint az átváltozáshoz arra volt szükség, hogy átugorjunk egy kidőlt fát az erdőben, majd beledöfjünk egy kis rézkést, és varázsigét énekeljünk, hogy farkassá váljunk. A farkassá válás biztos módja volt, ha a farkas lábnyomában összegyűlt vizet itták meg, vagy olyan állatok agyvelejét ették meg, amiket farkas ölt meg. Európa számos részén, legendák szólnak arról, hogy pontosan milyenek is azok a varázslatok, amelyek képesek arra, hogy valakit farkassá változtassanak. Egy tipikus mágikus farkasember szertartás a következő példa. A leendő farkasember az átváltoztató balzsamot teliholdkor, éjfélkor készítette. Egy vasüstbe farkasfüvet, ópiumot, gyűszűvirágot, denevérvért és egy megölt gyermek zsírját tette, majd megfőzte. Amikor ez a keverék elkészült a farkasember levetette a ruháit és bedörzsölte a testét ezzel. Felvette farkasbőrből készült ruháját, miközben varázsigéket énekelt és kérte a farkas lelkét, hogy változtassa őt is farkassá. Miután véghez vitte a szertartást, azt várta, hogy természetfeletti, farkasszerű lénnyé változik, ami éhezik az emberi húsra és vérre. Ha sikerült neki ez a gonosz átváltozás, minden éjjel farkasemberré változott, reggel pedig vissza emberré. A varázslatot a halál vagy az törte meg, ha a farkasembert háromszor homlokon szúrták.


Európai farkasemberek
A farkasemberekről szóló történetek leginkább az olyan országokban keletkeztek, ahol az igazi farkasok veszélyt jelentettek az ember számára. Angliában a középkor óta kevés farkas él, és az utolsó vadon élő példányt valamikor a XVIII. században ölték meg. A lycantrophiának, ennek a létező, azonban ritka és különös betegségnek a felfedezése, növelte a farkasember legendájáról való rettegést. Aki ebben a betegségben szenvedett, farkasembernek hitte magát. Az elmebajnak ez a fajtája arra vezette az embereket, hogy úgy viselkedjenek, mint ha igazi farkasok lennének. Különösen Franciaországban volt sok per, amelyben emberek lycantrophiával vádoltak. A félelmetes norvég harcosok is hozzájárultak az európai farkasember-legendákhoz. Vadállatok bőrét viselték, a hajukat és a szakállukat pedig hosszúra megnövesztettél, hogy minél ijesztőbb legyen a megjelenésük. Azok a magányos falubeliek, akiket ezek a gyilkos hódítók megtámadtak, joggal hihették őket félig állatnak. Azt tartották, hogy a berserkerek képesek voltak vérengző medvévé vagy farkassá átváltozni. Egy norvég saga azt mondja el, hogyan igézett meg egy varázsló két farkasbőrt. Így bárki, aki viselte őket , tíz napra farkassá változott. Ezeket a bőröket két harcos Sigmund és Sinjoth fedezte fel egy erdei lakban. Ellopták a bőröket az ott alvó emberektől. Miután elvették a bőröket, nem tudták levenni. Ordítottak és megtámadták az alvó embereket, sőt még egymást is megharapták. Tíz nap múlva mikor visszaváltoztak elégették a bőröket. Egy Francia középkori történet egy vadászról szól, aki egy farkassal vívott, ami megtámadta őt. Lenyisszantotta a vadállat egyik mellső lábát, azonban az mégis elmenekült, a vadász pedig a lábát betette a táskájába. Amikor hazaért, megdöbbenve látta, hogy az női kézzé változik át. Felismerte az egyik ujján azt a gyűrűt, amit a feleségének adott. Felrohant az emeletre és az asszonyt az ágyban fekve találta. Számos kardvágástól vérzett, levágott keze helyén pedig csonk éktelenkedett. Egy ír történet szerint egy pap, aki eltévedt az erdőben, megpillantott egy tűz mellett ülő farkast. Az emberi hangon beszélt és kérte a papot, hogy adja fel az utolsó kenetet a feleségére, aki haldoklott. A farkas elmagyarázta, hogy a családját megátkozták, és a családból egy férfinak és egy nőnek hét éven át farkasként kellett élnie. Ha ezután még életben vannak, akkor visszaváltoznak emberré. A pap nem hitte el a történetet egészen addig, amíg a nőstény farkas felhasította a farkasbőrét, hogy felfedje női alakját.

 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
Robert Wood : Bloodlust
  2008-08-19 19:23:12, kedd
 
  Robert Wood : Bloodlust

Fájni fog? Mindegyik ezt kérdezi, mielőtt megharapnám . Édes Istenem, erre most mit lehet válaszolni? Finoman a nyakához hajolok, és csókot lehellek rá, úgy hogy fogaim nehogy hozzáérjenek bőréhez. Megremeg, érzem a félelmét. Körbe vesz, és leterít az érzés. Ilyenkor akaratlanul is megnyalom a szám szélét. Óvatosan belesóhajtok a fülébe, és halkan, hogy szinte alig hallja, suttogva válaszolok: Nagyon! Erre felgyorsul a szívverése, és én minden egyes dobbánást a sajátomnak érzek. Az éhség kezd rajtam elhatalmasodni, beleharapok áldozatom nyakába, hegyes szemfogaimmal átszúrva az ütőerét. Az éltető nedű szétárad a testemben, új erőre kapok. Percről percre több élet van bennem, míg a zsákmányom egyre elernyedtebb, gyengébb lesz, mígnem végül az utolsó csepp vérével együtt az élet is távozik belőle. Kiengedem a szorításomból a testet, elmosolyodok.
Most hogy táplálkoztam, nyugodtan foglalkozhatok fontosabb dolgokkal. Mint például a város uralmának átvételével. A mostani vezér, Ian Green elhatározta, hogy megpróbál szabályozni minket. Még hogy csak a legvégső esetben táplálkozhatunk? Meg hogy csak emberi hozzájárulással? Azt vallja, hogy a vámpíroknak meg kell próbálniuk együtt élni az emberekkel, békében. Ekkora hülyeséget! És a legrosszabb az egészben, hogy sokan támogatják is az ötletét. A ,,Humánbarátok társasága". Így nevezik magukat, elég röhejes, nem?
Én azt vallom, hogy a vámpír az viselkedjen vámpírhoz méltón, és vadásszon, amikor csak kedve támad hozzá. Mi ragadozók vagyunk, nem pedig emberek. És mint minden vadász, mi sem élhetünk békésen együtt a vaddal. Már számtalanszor próbáltam ezt Iannek megmagyarázni, de sohasem hallgatott rám. Így hát nincs más választásom, el kell őt pusztítanom.
Lenézek az előttem elterülő testre. Itt az ideje indulni! Mielőtt azonban elhagyhatnám sikátort, ahová becsaltam áldozatomat, egy rendőrautó fékez le előttem. Két rendőr ugrik ki belőle, fegyvereiket egyenesen rám szegezik.
- Álljon meg! Emelje magasba a kezeit. Figyelmeztetjük, ezüsttel vannak töltve a fegyvereink.
A fenébe!
Ez is Ian ötlete volt, hogy évszázadok óta titokban működő társaságunkat felfedje az emberek előtt. Az ő közbenjárásával kaptak a rendőrök ezüsttöltényeket. Igaz, megölni nem tudnak vele, de iszonyatos fájdalmat okoz. Baszd meg, Ian!
Kelletlenül felemelem a kezemet, és figyelem, ahogy az egyik zsaru lassan közelebb lép hozzám. A keze iszonyatosan remeg, már olyannyira, hogy alig bírja megtartani a pisztolyát. Szánalmas, gyenge népség!
- Kérem asszonyom, igazolja magát!
Ismét csak Ian csodálatos ötlete volt, hogy a vámpírok külön igazolókártyákat kapjanak. Előkotrom a zsebemből az ,,igazolványt", és átnyújtom.
- Ezt figyeld Carl, ez itt Amanda Knack. Nézd má' 02-es a sorszáma!
Igen, ez vagyok én, a kettesszámú vámpír a városban. De higgyétek el, nem sokáig!
- A központi gép jelezte, hogy ön pár perce táplálkozott.
Talán már említenem sem kell, hogy ismét Ian keze van a dologban. Minden egyes vámpírba a városban egy-egy chip-et ültettek, ami jelzi, mikor eszünk. Ne kérdezzétek hogyan, én nem értek az ilyesmihez. Jelzi és kész!
- Hol van az ember, akiből táplálkozott, asszonyom? - kérdezi a rendőr, még mindig remegve.
- Ott fekszik hátul! - mosolygok.
- Csak nem...
- De igen!
Mosolyom szélesebb lesz, felugrok a magasba. Szerencsétlen rendőr követni sem tudja a mozgásomat, az ő érzékeinek én túl gyors vagyok. Mielőtt észrevehetné, hogy én egyáltalán elmozdultam a helyemről, már mögötte állok. Egy gyors mozdulattal porrá zúzom a nyaki csigolyáit.
- Azanyád! - kiáltja a másik.
Érzem, ahogy két golyó süvít el mellettem, de a harmadik egyenesen a szívemnek tart. Magam elé rántom a halott rendőrt, így engem nem ér el a lövedék. A másik zsaru menekülőre fogja, de nem jut sokáig, mert megbotlik. Szegényke nem is sejti, hogy én gáncsoltam el. Istenem, úgy imádok vámpír lenni! Pár pillanat múlva már ott állok közte, és a rendőrautó között, amit igyekezett elérni. Amint meglát, pisztolya után nyúl, és ismét rám szegezi. De utálom ezt!
- A-a-azonnal adja m-m-meg magát!
Nem bírom tovább, iszonyatos nevetésben török ki.
Hátrálok néhány lépést a kocsiig, megragadom, és könnyedén a magasba emelem. A rendőr pisztolya koppan egyet az aszfalton, ahogy csodálkozásában elejti. Odaviszem az autót, a férfihez és óvatosan ráteszem, úgy hogy életben maradjon, de azért ne is tudjon kijönni alóla. Aztán letérdelek mellé.
- Jegyezd meg, hogy sohase fenyegess egy vámpírt, vili?
- Igen, asszonyom!
- Na akkor ehhez tartsd magad! - mondom, és megpaskolom kopasz fejét.
Az órámra nézek, és az idő nagyon sürget. Nemsokára itt a reggel, és még előtte haza kell érnem. Átkozott világosság! Szerencsére csak néhány utcányira lakok. Mikor hazaérek, ledobom magamról ruháimat. Behúzom a függönyöket, így teljes sötétség borul a lakásra. Egy szál melltartóban és bugyiban elnyúlok az ágyamon, azonnal elalszok.

Ahogy az utolsó napsugarak is eltűnnek, szemeim azonnal felpattannak. Tegnap bőségesen táplálkoztam, így most nincs rá szükségem. Elhatározom, hogy inkább felkeresem Iant, és elbeszélgetek vele még egyszer, utoljára. Ha most sem hallgat rám, magára vessen. Igazából nem is nagyon értettem, hogy a Tanács miért őt választotta meg. Kapásból nyolc másik vámpírt tudok, aki sokkal erősebb nála, és jobban is vezetné a többieket. Ezek kötött persze ott vagyok én is. Én lettem volna az ésszerű választás. Több ezer éves vagyok, míg Ian alig kétszáz. Akkor nagyon bántott, hogy nem engem választottak, de most már nem érdekel, és ha Ian nem tenne ilyen elviselhetetlen lépéseket, nem is lenne vele semmi bajom. De nem, ő elhatározta, hogy lehetetlen helyzetbe hoz minket.
Hosszas gondolkozás után egy kényelmes nadrág és egy csinos fekete felső mellett döntök. Belebújok kedvenc Nike cipőmbe, még egy utolsó pillantás a tükörbe - az alakom még ennyi év után is tökéletes - ,és már indulok is.
A késői óra ellenére az utca tele van emberekkel, és elég nehéz ellenállnom a friss vérnek, de valahogy mégis sikerül elfojtanom az ösztöneimet. Pedig olyan jó lenne! Csak egy picike... Nem, nem szabad erre gondolnom! Leszegem a fejemet, hogy ne kelljen az emberekre néznem, de a szívük dobogását nem bírom elhallgattatni. Ott duruzsol a fülemben az éltető vér lüktetése, hallom, ahogy szétárad a körülöttem lévők ereiben. Miért nem mennek már ilyenkor haza?
Hirtelen nekiütközök valakinek, azonnal felkapom a fejemet. Damen áll előttem. Éjfekete haja a válláig ér, és midig úgy tűnik, mintha enyhe szellő fújná. De engem nem bír megtéveszteni, tudom, hogy csak az egyik vámpírpraktikát használja. Ő az egyike annak a nyolcasnak, akiket szívesen látnék Ian helyén.
- Oh, te vagy az?
- Szevasz Amanda, nem láttalak már egy ideje.
- Én se téged - mondom. - Elég fakó vagy Damen! Talán nem eszel rendesen?
- Te viszont nagyon is jó színben vagy! Ian majd megőrült a dühtől, mikor hallott a tegnapi kis akciódról.
Akaratlanul is elmosolyodok, és Damen is így tesz.
- Hova mész Amanda?
- Ianhez. Beszélek vele!
- Alapos fejmosásra számíthatsz tőle.
- Cseppet sem érdekel!
Damen megrántja a vállát.
- Te tudod, de azért légy óvatos! A Tanács teljes mértékben támogatja Iant.
- Ezzel én is tisztában vagyok!
Mélyen a szemembe néz, és a tőle telő legkomolyabb hangon megszólal:
- Légy óvatos, kislány.
Senki mástól nem tűrtem volna el, hogy így nevezzen, de Damen már a megismerkedésünk óta így hív.
Elbúcsúzok tőle, és nemsokára már Ian lakása előtt állok. Mit lakás, egyenesen palota! A kapuban két őr áll, már messziről látom rajtuk, hogy vámpírok. A szaguk is arról árulkodik, hogy még nagyon fiatalok.
- Ianhez jöttem! Engedjetek be!
- Nem tehetjük. Azt mondta, hogy nem zavarhatja senki.
Miért kell mindig megnehezíteni a dolgomat? Odalépek hozzá, elkapom a szépen vasalt ingjének a szélét.
- Azt mondtam, hogy engedjetek be!
- Máris, asszonyom!
Ismét csak mosolyognom kell. Büszkén állíthatom magamról, hogy én vagyok az egyetlen vámpír, aki a fajtársait is képes megbűvölni, míg a többiek csak az embereket.
A fiatal vámpír sietve megnyom néhány gombot a bejárat melletti bódéban, és a kapu azonnal kitárul. Végigmegyek a kerten, be a házba. Egész úton sehol sem látok őröket, de nem igazán érdekel. Már jártam néhányszor ebben a házban, így tudom, hol keressem Iant. Mint ahogy várható volt, a dolgozószobájában találok rá. Kopogtatás nélkül kinyitom a nagy, kétszárnyú ajtót, majd becsapom magam mögött.
- Amanda! Mit keresel te itt? - kérdezi csodálkozva Ian.
Azonnal feláll a székéből. Nem elég, hogy meg akarja keseríteni a vámpírok életét, de még az öltözködése is szörnyű. A régi mackónadrág és a kötött pulcsi éppen elég ahhoz, hogy elfogjon a hányinger.
- Beszélnünk kell!
- Ezt én is így gondolom, Amanda!
- Kezdd te - mondom előzékenyen.
- Hát... Rendben! - látszik rajta, hogy igazából nem is tudja mit mondjon. Szánalmas bolond! - Hallottam a tegnapi ténykedésedről, és ez nem igazán vet jó fényt a vámpírokra. Így sohasem fogunk békésen együtt élni az emberekkel, ha te folyton megtámadsz valakit!
- És mi van akkor, ha én nem akarok békében élni velük?
- Ne kezdd már megint! Ezt már megbeszéltük!
- Egyáltalán nem beszéltünk meg semmit! - förmedek rá. - Ezekkel a lépésekkel nem fogsz elérni semmit!
- Nem te mondod meg, hogy mivel, mit fogok elérni! Én csak a vámpírokat akarom elfogadtatni az emberekkel...
- De ezzel a saját fajtádnak ártasz! Nem fogod fel, hogy nekünk szükségünk van a vadászatra, arra, hogy magunk ejtsük el a zsákmányt?
- Nekem például nincs rá szükségem! - vág vissza.
Belenézek zöld szemeibe, hátha ki tudok olvasni belőle valamit, de sokkal ügyesebb, mint gondoltam. Lezárta előttem az elméjét.
- Ezzel ne próbálkozz, Amanda! Tudom, hogy képes lennél megbűvölni engem, ezért már az érkezésed pillanatába elzártam a gondolataimat. Most pedig menj innen! Takarodj!
- Hogy merészelsz parancsolgatni nekem? - érzem, hogy elhatalmasodik rajtam a düh. - Nem merészeld még egyszer!
Mielőtt odarohannék ahhoz a mackónadrágos balfékhez, és darabokra tépném, inkább kimegyek a szobából, és magam mögött ismét becsapom az ajtót, de olyan erővel, hogy kiszakad a tokjából. Mérgesen átvágok a kerten, ki a kapun. Az egyik őr odajön hozzám, de mielőtt megszólalhatna, elkapom a karját, és egy könnyed mozdulattal eltöröm. Kéjes mámor tör rám, ahogy hallom a csont reccsenését. A vámpír felszisszen fájdalmában.
Belevetem magam az éjszakába, nem is tudom igazán, hogy merre tartok. Mikor lenyugszok egy kicsit, körbe nézek. Egyetlen ember van az utcán, azonnal megérzem a szíve dobogását. Itt az ideje, hogy enyhítsem egy kicsit a szomjamat. Megigazítom a hajamat és a ruhámat, lassan a férfi mellé érek, és megállok mellette. Mélyen a szemébe nézek, majd intek neki, hogy kövessen, és egyetlen szó nélkül utánam ered. Bevezetem egy sötét, félreeső utcácskába. Ajkaimat rászorítom a nyakára, fogammal átszúrom az ütőerét. Halkan felszisszen, de semmi mást nem tesz. Ahogy csökken az éhségem, az ingerültség is távozik belőlem, és mire végzek a férfivel, már elhatároztam, hogy mit fogok tenni. Mert ez így nem mehet tovább! Véget kell vetnem Ian uralmának. Minél előbb! Talán mondjuk... holnap!
Kicsit felhúzom a fölsőmet, hogy lássam a forradást az oldalamon. Itt helyezték be a chip-et. Igazából nem is tudom, miért engedtem meg. De most megszabadulok tőle! Ujjamat lassan végighúzom a seben, aztán felszakítom a bőrömet, és saját testemben kutatni kezdek a műszer után. Nemsokára rá is találok, és kezemmel együtt kihúzom. Fintorogva nézek a chip-re, majd a földre dobom. Elindulok haza, hogy erőt gyűjtsek, mert szükségem lesz rá. Mikor már néhány utcával arrébb járok, szirénázást hallok. Elmosolyodok.
Fiatal még az éjszaka, így úgy döntök, betérek egy bárba. A kedvenc helyem nincs is olyan messze, itt van egy sarokkal arrébb. Megállok a bejárat előtt, és felnézek a hatalmas neon névtáblára: ,,Az elkárhozott lélek." Találó név a város egyik legnagyobb vámpírbárjának, nem? Az ajtóban álló vámpír azonnal felismer, és utat enged nekem. Bent a halvány lámpák vöröses derengést varázsolnak a helyiségbe. A táncparketten fiatal vérszívók táncolnak a maguk elvont, bódult módján. Az egyik lány szinte ruha nélkül vonaglik egy fiúnak a karjaiban. Emlékszem, én is ilyen voltam. Na persze nem a legelején, ó dehogy! Akkor még minden más volt, nehéz idők jártak az emberekre.
- Amanda! Ez nem lehet véletlen, hogy egy éjszaka alatt már másodszorra találkozunk!
Megfordulok. Damen áll mögöttem.
- Valóban nem lehet véletlen! - mosolygok rá. Titkon mindig is nagyon kedveltem őt, és talán majd...
- Gyere, meghívlak egy italra.
- Köszönöm, nem. Már vacsoráztam. - mosolyom szélesebbre húzódik.
- Nem férsz a bőrödbe te lány? Ian ezt nem fogja jó néven venni.
- Hamarosan nem lesznek ilyen problémái!
Damen vigyorogva néz rám, megpróbálja kitalálni a gondolataimat.
- Mi jár abban a gyönyörű fejedben? - kérdezi.
- Oh, ne próbálj nekem hízelegni, úgyse tudsz!
Közelebb lép hozzám, átkarol, érzem illatát. Bizseregni kezdek, és legszívesebben... Te jó ég, mi van velem?
Szorosabban ölel, már tudom mi van velem. Nem tehetek róla, egy vámpírnak is szüksége van effajta élvezetekre.
- Gyere - suttogom a fülébe.
Nem kell neki kétszer mondanom, azonnal követ. Mint minden rendes vámpírbárban, itt is vannak szobák a megfáradt bulizók számára. A vámpírsággal valahogy együtt jár, hogy sokkal élinkebb a szexuális életünk. Már csak ezért is megéri, nem?
Bemegyünk az egyik szobába, Damen végigfuttatja rajtam a kezét.
- Olyan régóta vagyunk barátok, nem kellene ilyesmivel elrontani.
- Fogd be! - parancsolok rá.

A reggel a bárban ér, így már esélyem sincs rá, hogy hazamenjek. Kénytelen vagyok itt kivárni az estét. Bár mondjuk ilyen társaságban gyorsan fog repülni az idő. A mellettem fekvő Damenhez fordulok. Megpróbálom felkelteni, de nem bírom. Szörnyű érzés kerít hatalmába. Lerántom Damenről a takarót, és akaratlanul is felsikoltok. Szép arca meg van feszülve a kíntól, mellkasából pedig egy ezüstkaró áll ki. Kipattanok az ágyból.
- Amanda, Amanda.
A hang irányába fordulok. Három vámpír áll az egyik sarokban, a középsőt azonnal felismerem, Ian az.
Látom, hogy mindhárman végigmérnek, de nem érdekel. Most nem fogok azzal szarakodni, hogy felöltözzek.
- Amanda, miért kellett belekényszerítened engem ebbe a helyzetbe. Mindenki más elfogadta a döntéseimet, csak te próbálsz keresztbe tenni nekem! Miért?
Nem válaszolok, az idegességtől meg sem bírok szólalni. Ismét Damenre pillantok.
- Megpróbált szembeszegülni, ezért kénytelen voltam végezni vele. Minden áron meg akart védeni téged! Hát nem romantikus?
- Te féreg!
- Jaj, milyen vagy!
- Ezért még megfizetsz!
Ian felnevet.
- Ezt ugye te sem gondolod komolyan? Reggel van, nem tudsz elszökni, és túlerőben is vagyunk. Gyertek be!
Kintről még néhány vámpír jön be.
A francba!
Hárommal még el tudnék bánni, de ennyivel? Egyetlen lehetőségem maradt. Itt az idő, hogy megbizonyosodjak róla, mennyire is vagyok erős. Lassan az ablakhoz lépek, és megragadom a függöny szélét. Ian arcára kiül a rémület, amikor felfedezi, mire készülök.
- Megőrültél?
- Jó reggelt uraim! - kiáltom, és azzal elrántom a függönyt.
A reggeli napsugarak betódulnak a szobába. Érzem, ahogy égetik a bőrömet, alig bírom elviselni a fájdalmat. Behúzódok egy árnyékos sarokba, de még így is iszonyú a fájdalom. Az ajtóban álló vámpírok megpróbálnak kirohanni a szobából. Ian az első, aki kiér, és maga mögött becsapja az ajtót. A bent maradtak megpróbálnak kitörni, de bőrük kezd felhólyagosodni, a szobát belepi az égő hús szaga. Pár másodperc múlva már nem marad semmi a vámpírokból egy nagy kupac hamun kívül.
Felállok, és az ablakhoz megyek. A napfény végigsimít testemen, de most csak enyhe bizsergést érzek. Megnézem a kezeimet, és bőröm meglehetősen piros, mégsem érzek semmit. Már percek óta állok a napfényben, mire kissé zavarni kezd a fény. Elhúzom a függönyt, és leülök az ágyra a megnyugtató sötétségben. Mikor sikerül magamat összeszednem kissé, felöltözök, magamhoz veszem a karót, amivel Dament megölték, és kiszaladok a szobából. Ian nincs sehol. Kint felbőg egy autó motorja. Kinézek az egyik függöny mögül, egy halottaskocsi fordul be a sarkon. Ian biztosan ezzel közlekedik napközben. Muszáj utána mennem mielőtt értesítené a Tanácsot. Még előtte kell végeznem vele. Nem igazán fűlik hozzá a fogam, hogy kitegyem a lábam a fényre, de más választásom nincs!
Kirohanok a bárból, és amennyire lehet árnyékban maradok, de még így is elérnek a napsugarak. Kezdetben nincs semmi bajom, de ahogy egyre több időt töltök a szabadban, viszketni kezd a bőröm. Már rettenetesen piros, de most nem foglalkozhatok ilyesmivel! Befordulok az utolsó sarkon, innen már látom Ian házát. Végre! A kapuban most is csak két őr áll. Egy szó nélkül odarohanok, elkapom az egyiket, és egyetlen mozdulattal kitépem a szívét a bordái mögül. A másik megpróbál elmenekülni. Hagyom, hagy szaladjon. Nincs időm vele foglalkozni.
Minden erőmet összeszedve beszaladok a hatalmas házba, becsapom magam mögött az ajtót, kirekesztve a napfényt. Soha többé! Soha többé nem akarok nappal az utcán tartózkodni! Soha! A bőröm minden egyes négyzetcentimétere, amit közvetlenül ért a nap, iszonyúan viszket. Veszettül vakarózni kezdek, a bőröm darabokban válik re rólam. Kényszerítem magam, hogy befejezzem. Muszáj megtalálnom Iant!
A dolgozószobája felé veszem az irányt, biztos vagyok benne, hogy ott van. Nem is tévedek, most is ott ül, de amint meglát felpattan. Az arca rettenetesem meg van égve, szinte az egészről levált a bőr, és hús sem mindenhol borítja a koponyáját.
- Te itt? Hogyan?
- Igen én! Meglepődtél?
Ian megnyom egy piros gombot az asztalán, mire két vámpír lép be a szobába.
- Intézzétek el! - parancsolja nekik.
A két vérszívó azonnal rám veti magát. A közelebbinek megfogom a karját, megcsavarom, amitől hangos reccsenéssel eltörik. Megragadom a vámpírt, és a másikhoz vágom. Gyorsan felállnak, és ismét felém tartanak. Az egyiknek furcsa szögben áll a karja. A nagyobbik megpróbál rám ugrani. Ian asztaláról felkapok egy tollat. Igaz, nem a legjobb fegyver, de a célnak megfelel. Meglendítem a karomat, elhajítom a tollat, ami egyenesen átfúródik a vámpír szívén. A másik látva társa halálát mozdulatlanul áll a szoba másik végében.
- Mire vársz már? Kapd el! - kiáltja Ian, de a vámpír meg sem mozdul.
Ahelyett hogy rám támadna, Ian mellé lép, és lefogja.
- Mit csinálsz te marha? Én vagyok a vezér! A Tanács engem választott!
- Hát akkor itt az ideje lemondanod! - mondom neki.
Lassan odasétálok Ian mellé, aki megpróbál szabadulni a szorításból, de sikertelenül.
- Sajnálom, hogy így kell történnie. Tényleg sajnálom!
Előveszem a karót, az ezüst ugyan égeti a tenyeremet, de kibírom. Ráhelyezem a mellkasára, és a puszta kezemmel ütöm bele a szívébe. Ian vonaglani kezd, aztán nem mozdul többé.
- Tüntesd el innen! És értesítsd a vámpírokat, hogy a városnak új ura van! - parancsolom a vérszívónak.
Bólint, és azonnal el is tűnik.
Nem bírom ki, mosolyognom kell! Leülök Ian székébe, kényelembe helyezem magam. Itt az ideje, hogy pihenjek egy kicsit...

Napokkal később egy férfi lép a dolgozószobámba. Háttal ülök neki, így egyikünk sem látja a másikat, de én tudom hogy ki ő.
- Üdvözöllek Ian. A Tanácstól jöttem. Beszélni akartál velünk.
Lassan megfordulok a székkel, hogy a jövevényre nézhessek. Amint meglát elkerekedik a szeme.
- Hol van Ian?
- Ő nincs többé. Én vagyok a város új úrnője!
- Ehhez a Tanácsnak is lesz egy-két szava!
- Nekem nem parancsol a ti Tanácsotok! - mondom neki.
- Majd meglátjuk! - válaszol, és mérgesen elhagyja a szobát.
Felállok a székből. Készülődnöm kell! Nemsokára kezdődik a vadászat!


 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
Beavatás
  2008-08-19 19:22:02, kedd
 
  Beavatás

Evelyn iszonyatos csörgésre ébredt. Amint kinyitotta a szemét hatalmas röhögés tört ki. Sajnos rá kellett eszmélnie, hogy az egyetemen van, és ismét rajta röhög mindenki. Vészesen közeledett az osztálykirándulás és Evelyn bele, sem mert gondolni, hogy milyen megaláztatásokat kell majd eltűrnie.
Evelyn 19 éves volt és a történészeti egyetemre járt és szinte megszállottan érdekelték a vámpírok. Külseje tökéletesen tükrözte azt, hogy milyen volt belül. Sajnos az emberek ezt rendszeresen félreértelmezték, és emiatt lenézték és egyben tartottak is tőle.
Evelynnek nem volt senkije mivel szüleit egészen kicsi korában elvesztette. Mindent, amire szüksége volt saját maga teremtette elő mivel iskola mellett eljárt dolgozni. Mostanában kezdett egyre terhesebbé válni számára az egyetem és nem csak a tengernyi tanulnivaló miatt, hanem azért is, mert történelem tanára halálosan beleszeretett és ezt egyértelműen a tudtára adta. De nem hagyott fel a tanulással el akarta érni a céljait, amiket kitűzött maga elé.
Evelyn nagyon sokat álmodozott egy férfiról, aki majd eljön érte és elviszi egy olyan világba, ahol nem nevetnek rajta és tudta, hogy egyszer valóra válik.
Evelyn mindig is másnak érezte magát és ez az öltözetén is látszott. Mindig fekete ruhában járt de nagyon csinos volt. Hosszú szoknyában járt, aminek uszálya volt és térdtől lefelé össze volt szaggatva, felső része fűzős volt és az ujja trapéz alakú. Nyakában egy kelta kereszt lógott, csuklóján vastag dupla csatos bőrkarkötő ujjain pedig ezüst gyűrűk. Haja a válláig ért sötétbarna és göndör volt. Cipője hosszúszárú volt, egészen a térdéig ért és végig fűzős volt. Mivel külseje túlvilági lény hatását keltette ezért nem voltak barátai és fiúk sem érdeklődtek iránta. Igaz, amikor még gimnazista volt akkor összebarátkozott egy fiúval, akivel aztán a legjobb barátok lettek, de a srácot beleset érte és őt is elvesztette. Mielőtt a fiú meghalt volna mesélt Evelynnek egy erdőről, ahol misztikus lények élnek. Miután a fiú meghalt Evelyn pakolta össze a holmiját és megtalálta a naplóját. Sokat gondolkozott azon, hogy elolvassa-e, de végül úgy döntött, hogy elrakja, de soha nem olvas bele. Evelyn mindig magával vitte a naplót, így azon a reggelen is, amikor elindultak a kirándulásra. Kedvszegetten és rettegve szállt fel a vonatra. Bele, sem mert gondolni az elkövetkezendő egy hétbe. Már több mint négy órája úton voltak, amikor Evelyn iszonyatos vihogásra ébredt. Igaz a csoporttársai két kabinnal arrébb ültek, de olyan hangosak voltak, hogy nem lehetett tőlük aludni. Evelynnek nem jött álom a szemére. Belenyúlt a táskájába és kivette barátja- Harry- naplóját. Csak némán meredt rá és forgatta. Egyszercsak megjelent Harry szelleme. Ott ült Evelynnel szemben és csak mosolygott a riadt lányra. Kis idő múlva felállt és így szólt: - Ne félj, nem bántalak csak beszélnem, kell veled! Meg kell tudnod valami nagyon fontosat. Amikor eltűnök a napló ki fog nyílni, és arra kérlek, hogy kezd el olvasni! Most mennem kell! Még találkozunk!
Azzal, ahogy megjelent el is tűnt. Evelyn csak ült ott és nézett maga elé, ekkor a napló kirepült a kezéből és felcsapódott. Evelyn fogta, és olvasni kezdte:


KEDVES EVELYN!

Először is nagyon fogsz hiányozni, de muszáj ezt a lépést megtennem. Tudom, hogy hiányozni fogok, de nemsokára megint látjuk egymást! El kell mondanom valamit és kérlek bármíj hihetetlennek, hangzik, higgy nekem! Vámpír vagyok. Amikor megismertelek még csak félvámpír voltam ezért tudtam nappal is emberek között lenni, de aztán végleg vámpír lettem és el kellett tűnnöm. A bátyámhoz mentem, aki Erdélyben él. Arra gondoltam, hogy meglátogathatnál! Ne aggódj nem foglak bántani. Ha te is szeretnél látni, akkor dobd ki a naplót az ablakon, és legelső este gyere az erdőbe, majd megtalállak!
Harry

Evelyn felállt kinyitotta az ablakot és kidobta a naplót. Legnagyobb meglepetésére a napló hatalmas hollófekete farkassá változott és a vonat után iramodott. Pár másodperc múlva a vonat iszonyatos fékcsikorgással megállt és egy pillanatra elsötétült minden. Ekkor az utasok elkezdtek sikoltozni és kiabálni. Evelyn kilépett a folyósora és megpillantotta a hatalmas farkast. Az utasok még akkor is rémüldöztek, amikor a farkas elindult Evelyn felé. A lány higgadtan állt és nem törődött az üvöltöző utasokkal. Tudta, hogy a farkas nem fogja bántani.
Az emberek végre megnyugodtak, és már nem bámészkodtak Evelyn kabinja előtt. Két óra múlva megérkeztek Erdélybe. Egy apró kis falucskába mentek, amely egy sötét erdő lábánál terült el. A település tényleg nagyon kicsi volt. Nem számlált többet 200 lakosnál. Ami azt illeti az emberek errefelé nem nagyon, szerették az idegeneket, és ami azt illeti Evelynéket sem várták vörös szőnyeggel. Evelyn nem is bánta, hogy nem figyelnek oda rá, sőt külön örömmel töltötte el, hogy nem zaklatták. Nem igazán tudta eldönteni, hogy azért tartanak tőle, mert ott van vele a farkas vagy pusztán az előítélet az oka?! Nem is sokat törődött vele, mint azzal sem, hogy csoporttársai azon nyavalyognak, hogy nem akarnak egy fogadóban lenni a farkassal! A vita hamar eldőlt és ennek is Evelyn látta a kárát, mint ahogy az lenni szokott. A többiek egyöntetűen megszavazták, hogy Evelyn fog aludni a padlástérben. A lány nem akart összetűzésbe keveredni a többiekkel ezért fogta a csomagját és a farkassal együtt felballagott a padlástérbe. Teljesen kihalt volt. Egy lélek sem volt odafönn. Eve egy kicsit feszélyezve érezte magát, de a farkas jelenléte megnyugtatta. A padlás rész ódon volt és huzatos, ám amikor belépett a szobába hatalmas meglepetés fogadta. Ilyen szintű luxust még soha életében nem látott. A szoba csupa antik bútorral volt berendezve pont, úgy ahogy Evelyn mindig is álmodta. Mindenhol vörös rózsa volt még a padlót is sziromszőnyeg borította. A szobában szantál illata keringett és hatalmas gyertyák égtek. A hálószobában egy hatalmas kovácsoltvas keretes ágy állt melynek négy sarkából gyönyörűen megmunkált oszlopok emelkedtek ki és a plafonról vörös baldachin lógott az ágyra. Az ággyal pont szemben volt az erkély, az erdőre nézett. A fürdőszoba a hálóból nyílt és ott is minden vörösben pompázott. Evelyn még fel sem ocsúdott a meglepetéstől, amikor nyílt az ajtó és a történelem tanára William állt az ajtóban.
• Szia Evelyn!
• Jó estét tanár úr. - mondta kissé megszeppenve a lány.
• Hányszor kell még elmondanom, hogy nem ,,Jó estét" és nem ,,tanár úr" hanem ,,szia" és ,,William"!
• Jó- jó rendben csak olyan nehezen jön a számra!
• Nem baj! Gyakorolj! Tulajdonképpen azért jöttem, hogy elnézést kérjek, amiért a padlástérbe kell laknod, de érthető az emberek félelme.
• Semmi baj! Nagyon jól megvagyok én itt is! Sőt kifejezetten örülök neki, hogy én kaptam ezt a szobát!
• Biztos nem akarsz máshová menni? - kérdezte William mivel ő nem látta azt a magas fokú fényűzést, ami a szobában jelen volt.
• Nem, nem ez tökéletesen megfelel!
• Rendben, ahogy gondolod! - azzal furán végigmérte a lányt és elment.
Evelyn nem értette, hogy a tanár miért nem értette meg, hogy neki tökéletesen megfelel ez a luxus lakosztály. Ekkor azonban megpillantott egy levelet, ami minden kérdésére választ adott. A levelet vörös papírra írták fekete tintával és Evelynnek címezték.

DRÁGA EVELYN!

Szerencsére épségben megérkeztél és Syriusnak köszönhetően megtaláltad a szobát, melyet készítettünk neked. A szobát csak te látod ilyennek, ne csodálkozz, ha furcsállják a ragaszkodásod. Nem akarok semmi konkrétat írni, mert lehet, hogy illetéktelenek is elolvassák. Ha szeretnél velem találkozni, legyél ma este az erdei tónál! Ne izgulj Syrius tudja az utat, ő majd elkísér!

Harry

Evelyn nagyon örült a levélnek és amint a zajok, odalenn elhalkultak kilopózott a sötétbe nyomában Syriussal a farkassal. Ahogy az erdő széléhez értek az állat rohanni kezdett és Evelyn alig bírta tartani a tempót. Sokszor lemaradt, de a farkas mindig megvárta. Alig tíz perces futás után megérkeztek egy gyönyörű eldugott kis tisztásra, amelyen egy nagy elvarázsolt tó volt. A tisztás körül az erdőt sejtelmes köd borította. Egy csomó állat volt a tisztáson: pegazusok, egyszarvúak, hatalmas feketepárducok és gyönyörű farkasok.
Evelyn nem értette, hogy hogyan kerültek ide ezek a varázslatos állatok. Épp ezen gondolkozott amikor valaki megérintette a vállát. Megfordult és ott állt mögötte Harry. Amióta nem látta eléggé megváltozott a külseje. Haját megnövesztette és izmosabb is lett. A tekintete pedig túlvilági fényben csillogott. Evelyn sikítani tudott volna az örömtől, de inkább csak Harry nyakába borult és zokogott.
• Mi történt veled? Mesélj már! Annyira hiányoztál! - Evelyn annyira örült, hogy egyszerűen nem tudott józanul gondolkodni.
• Én is örülök, hogy látlak! - mondta mosolyogva a fiú!
• Kérlek, magyarázd el, hogy mi folyik itt?
• Elmondok mindent, de meg kell ígérned, hogy elhiszed, mert különben ha kételkedsz, akkor az egész nem ér semmit!
• Tudod jól, hogy én hiszek neked!
• Jó akkor üljünk le és figyelj!
• Kezdjük még az előtt, hogy megismertél volna. Az apánk vámpír volt. Anyánk a szülés után 10 évvel meghalt. Akkor a bátyám meg én, aki ekkor 15 éves volt elhatároztuk, hogy megkeressük az apánkat. Annyit tudtunk róla, hogy valahol Erdélyben van. Nem volt nehéz Erdélybe jutnunk mivel Magyarországon születtünk. Fogtunk két lovat és elindultunk. Amint Erdélybe értünk pár napra rá apánk megtalált minket. Kiderült, hogy megérezte a félvámpír vérünket és így könnyen ránk talált. Nagyon szeretett minket! Azt mondta, hogy csak akkor tesz minket teljesen vámpírrá, amikor már elég érettek leszünk. Amíg még csak félvámpírok voltunk elejtett vadak vérét ittuk. Aztán eljött az a tragikus nap. Apám úgy látta, hogy a bátyám már készen áll a beavatásra. A szertartást sikeresen befejezte. A bátyám akkor volt 18 éves. A beavatás csak annyi volt, hogy innia kellett apánk véréből. Ezzel fel lett ruházva minden olyan képességgel, mellyel egy vámpír rendelkezik. Amint apám befejezte a ceremóniát, betörték az ajtót és a szemünk láttára, végeztek vele. Mai napig sem tudom, hogy ki volt az mindenesetre mi elmenekültünk. A bátyámnak nem volt sok választása el kellett menekülnie Erdélyből és valahol messze meghúznia magát. Én visszamentem Magyarországra hátha boldogulok majd valahogyan. Szerencsétlenségemre bedugtak egy intézetbe, ahonnan egy angol család vett magához és így kerültem Londonba. Ekkor 15 éves voltam. Pont abba az iskolába írattak be, ahová te is jártál. Rögtön felfigyeltem rád, mert tudtam, hogy te meg fogsz érteni. A bátyámmal az álmaimban tartottam a kapcsolatot és innen tudtam, hogy jól van, Görögországba ment és tudja, hogy ki ölte meg az apánkat. Annyit tudott, hogy Londonban van, és egy egyetemen tanít. Vámpír mivoltomnak köszönhetően simán elértem a jó eredményeket. Nagyon jól éreztem magam veled, de tudtam, hogy nem tarthat örökké. Sokat meséltem rólad a bátyámnak és ő is nagyon megszeretett, sőt talán beléd szeretett. Amikor 18 éves lettem a bátyám elérkezettnek látta az időt a beavatásomra. Kiterveltük, hogy balesetnek fogjuk álcázni a dolgot! Ez volt az a tragikus autóbaleset. Tisztában voltam vele, hogy mennyire fogok neked hiányozni ezért hagytam neked azt az üzenetet, amit végül nem kaptál meg. Az oka nagyon egyszerű: még mielőtt elolvashattad volna a levelet, megsemmisítették, de sajnos nem tudom ki volt! Sajnos az illető megtudta rólam az igazságot! Ekkor jöttem rá arra, amit a bátyám már tudott: az az ember ölte meg az apánkat, aki megsemmisítette a levelet, és most ránk vadászik! Ezért jöttem Erdélybe. Az illető minden bizonnyal az a londoni tanár volt, akit a bátyám kinyomozott! Sajnos a tanár úr szerencsétlenségére nagyon jól elrejtettük a kastélyt, úgyhogy nem fogja egy könnyen megtalálni. Ami a szobádat illeti azt a bátyám készítette és csak te láthatod senki más!
Ekkor néhány ág megzörrent Evelyn háta mögött és egy magas férfi lépett elő az árnyékból. Magasabb volt, mint Harry és egy kicsit izmosabb is. A haja fekete volt és kiengedve hordta, a szeme gyönyörű borostyán színben pompázott.
• Ja igen ő itt Syrius a bátyám!
• Bocs, de Syrius nem a farkas volt? - kérdezte Evelyn
• De igen! A bátyám a farkas. Ő vigyázott rád!
• Evelyn most menned kell! Holnap ismét találkozunk, ha te is akarod! Syrius majd hazavisz!
• Rendben! Vigyázz magadra!
Syrius füttyentett egyet és az egyik pegazus azonnal ott termett. A férfi felpattant a paripa hátára és a kezét nyújtotta Evelynnek!
- Gyere nyugodtan majd én vigyázok rád!
Evelyn habozás nélkül felszállt a lóra. A ló lassan a levegőbe emelkedett és repülni kezdett. Evelyn Syrius háta mögött ült és nézte hogyan távolodnak az elvarázsolt tisztásról. Ekkor azonban olyat tett amit még álmában sem gondolt volna: kicsit közelebb ült a férfihez, fejét a hátára borította és átölelte a derekát. Nem értette, hogy egyik percről a másikra, hogy szerethetett bele a férfiba. Beleszeretett. És nem akarta megtagadni ezt a csodálatos érzést magától. Azt kívánta bárcsak így repülhetnének egész éjszaka, ekkor azonban a pegazus földet ért, és Syrius így szólt:
• Megérkeztünk. - hangja elárulta, hogy ő ugyanazt érzi, mint Evelyn.
• Syrius lehet egy kérésem?
• Igen!
• Itt maradnál vigyázni rám? Csak ma éjjel!
• Hidd el szívesen, maradnék, de ma este nem lehet! Nem kell semmitől félned, itt leszek a közelben. Kiálts, ha baj van!
• Rendben. Majd bezárom az ajtót!
• Akkor, viszlát holnap!
• Vigyázz magadra! Kérlek!
• Syrius érezte, hogy a lány tényleg aggódik érte. Tudta, hogy most már sorsuk megpecsételődött! Tudta, hogy senki nem választhatja el őket. Kicsit közelebb lépett Evelynhez és gyengéden megcsókolta.
• Ne félj nem lesz semmi baj! - azzal felült a pegazusra és felemelkedett a magasba.
Evelyn nem akart a főbejáraton keresztül bemenni nehogy valaki meglássa, ezért kinézett egy hatalmas fát, ami elég közel volt az erkélyéhez majd mászni kezdett. Pár perc múlva már fenn is volt az erkélynél és egy laza mozdulattal beugrott a szobába. Nagyon boldog volt szinte nem is a földön járt. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy minden tökéletes és most már nem történhet vele semmi rossz. A szerelem elvakította és bele sem gondolt a következményekbe. Hiába volt minden szép és jó azzal nem számolt, hogy Syrius vámpír.
Másnap reggel vidáman dalolászva ment le reggelizni, ami igen érdekesen hatott, mivel arca falfehér volt és úgy festett, mint aki mindjárt elájul. Leült az asztalhoz és neki látott a reggelinek. Az asztalnál egy levél várta, amelyet valószínűleg nemcsak ő kapott, meg mert a csoporttársai hasonlót olvastak a szomszéd asztalnál. A levélben az állt, hogy egy hétig, amíg itt vannak mindenki, azt csinálhat, amit akar mivel ez az egy hét pihenő a vizsgaidőszak előtt. Evelyn majd kiugrott a bőréből úgy örült a hírnek. Utálta a kötött programokat és boldog volt, hogy nincs a hülye csoporttársaihoz láncolva. Biztos volt benne, hogy társai a helyi kocsmákat fogják egész nap járni, ezért úgy döntött, hogy estig elfoglalja magát és megnézi a híres Drakula gróf Vlad Tepes kastélyát. Felszaladt a szobájába és gyorsan rendbe hozta magát majd elindult. Úgy döntött gyalog megy mivel a kastély nem volt messze. Fél óra múlva már ott is volt és kicsit lemaradva az egyik festményt nézegette, amikor egy hang megszólalt mögötte:
• Nocsak-nocsak kit látnak szemeim. Unatkoztál, vagy tényleg érdekel?
A történelem tanár volt az William.
• Bármilyen hihetetlen de érdekel! - vágta rá kicsit sértődötten a lány.
• Jól van! Nem kell leharapni a fejemet, csak csodálkoztam, hogy bárki is itt van a diákjaim közül, amikor szabad foglalkozást adtam nekik egész hétre.
• Látja én kivétel, vagyok, és ha most megbocsát!
Azzal gyorsan elsietett a pincében lévő kápolnába. William kicsit bosszúsnak látszott, de nem ment a lány után. Túl büszke volt!
Eve legnagyobb meglepetésére a kápolna le volt zárva. Nem sokat habozott át lépett a szalagon, és nézelődni kezdett. Egyszer csak mintha szél támadt volna az ódon helységben. Mintha az idő visszaszaladt volna éveket. A kápolna percek alatt restaurálta magát és gyönyörű pompában ragyogott. Eve léptek zaját hallotta ezért bebújt az egyik függöny mögé, ahol nem látszott, de mindent látott. Két fiatal fiú érkezett a helységbe. Eve felismerte őket Harry és Syrius volt. Valami beavatásról beszéltek. Kis idő múlva érkezett meg a harmadik férfi, akit Eve nem ismert, de sejtette, hogy kicsoda. A lány az elkövetkezendő fél órában szemtanúja lehetett egy vámpír beavatásnak. Az öregebbik férfi fogott egy aranyozott serleget és Syrius kezébe adta. Kezét ökölbe szorította és a serleg fölé, tartotta, másik kezében egy gyönyörűen megmunkált csont berakásos tör volt. Valamit mormolni kezdett, de Eve nem értette. Miküzben mormolta a szöveget a tőrrel egy éles vágást ejtett a kezén és a vérét a serlegbe, csöpögtette. Amint a serleg megtelt a seb azonnal begyógyult. Ekkor Syrius felállt és megitta a serleg tartalmát. Amint az utolsó cseppel végzett a serleg kiesett a kezéből és összeesett. Hatalmas szélvihar kerekedett mely a levegőbe ragadta Syriust és egészen a plafonig emelte. Pár másodperc múlva a szél elállt és Syrius a földre zuhant. Lassan visszanyerte az eszméletét és felállt. Sokkal férfiasabb és vonzóbb lett mint volt. Ekkor Syrius megszólalt:
• Apám a beavatást köszönöm és ígérem, hogy méltó leszek a Tepes névhez!
Evelynbe belehasított a felismerés. Vlad Tepes! Syrius és Harry Drakula gróf fiai!
A lányt egy éles férfihang riasztotta gondolataiból!
• Drakula! Most nem menekülsz!
Egy magas férfi rohant be a terembe és egy hirtelen mozdulattal szíven szúrta Drakulát aki azonnal meghalt. Harry és Syrius szerencsére időben elmenekültek. A gyilkos sarkon fordult és kiment a teremből, de Evelyn egy pillanatra látta az arcát. William volt az a történelem tanár. A lány gyorsan felsietett a kijárathoz és sebes léptekkel a fogadóba ment. Amint megérkezett a szobájába sietett és gyorsan bezárta az ajtót! A szíve úgy vert, hogy majdnem kiugrott a helyéről! Nem tudta hirtelen mi tévő legyen. Végül elhatározta, hogy este elmond mindent Harrynek és Syriusnak. Órákig csak fel-alá mászkált a szobában és egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Szerencsére senki nem zavarta, és amikor az óra elütötte az éjfélt kimászott az erkélyen és rohanni kezdett a tisztás felé. Kis idő múlva meg is érkezett, de nem talált senkit. Iszonyatosan megijedt és rohanni kezdett a kastély felé. Már majdnem elérte a bejáratot, amikor a tisztás másik oldalán megpillantotta a fiúkat. Azonnal oda rohant és levegő után kapkodva próbált megszólalni:
• Tu-tu-tudom, hhhogy ki öl-ölte meg az apátokat!
• Eve nyugi! Miről beszélsz? - kérdezte zavarodottan Harry.
• Ma délután voltam apátok kastélyában. Találkoztam a történelem tanárommal Williammal és, amikor előle ,,menekültem" lejutottam a kápolnába és látomásom volt. Láttam, ahogy beavatják Syriust és azt is amikor megölik az apátokat! William volt a gyilkos mivel láttam az arcát és felismertem! Vele jöttünk Erdélybe. Itt van az erdő széli fogadóba és az az érzésem, hogy azért adott szabadfoglalkozást egész hétre, hogy titeket nyugodtan felkutathasson és megölhessen! Kérlek, meneküljetek!
• Nyugi Eve ezt a helyet nem olyan könnyű megtalálni! Van még időnk, majd kitalálunk valamit! - mondta kicsit ingerülten Harry.
• Jaj istenem! Ne tegyétek ezt. Ez a férfi tuti megszállott, ha idáig utánatok jött!
• Figyelj Syrius hazavisz. Aludt ki magad és majd este mindent megbeszélünk!
• Jó rendben talán túl aggodalmas vagyok, de legyetek óvatosak!
Evelyn reszketett az idegességtől, amikor elindult vissza. Már nem rohant. Iszonyatosan mérges volt. Ez az elmebeteg bármelyik pillanatban megtalálhatja őket és akkor vége mindennek. Pont ezen gondolkodott amikor egy ág megreccsent a háta mögött. Iszonyatos félelem nyilallt a szívébe. Lassan megállt és megfordult. Egy fekete árnyat pillantott meg. Az árny közelebb lépett, Syrius volt az.
• Nem örülök, hogy egyedül mászkálsz az erdőben!
• Ide figyelj mára már elég volt belőletek! Nem hiszem el, hogy ilyen makacs és ostoba vagy! Hogy segíthetnék, ha egyszer nem hallgatsz rám! Kérlek, ne mászkálj az erdőben! Csak feleslegesen veszélyezteted magad!- annyira ideges volt, hogy alig kapott levegőt.
• Azért jöttem utánad, mert féltelek! Téged egy kicsit könnyebb bántani, mint engem!
• De én nem akarom, hogy bajod essen, mert... mert... szóval...én szeretlek! Azóta amióta megláttalak!- nem bírta tovább és zokogva a földre esett.
• Én is szeretlek... az életemnél jobban!- ölbe vette az ájult lányt és elindult vele a fogadó felé.
Mire megérkeztek Evelyn már magához tért, de még mindig kába volt egy kicsit. Lassan letette a lányt és ránézett:
• Holnap este ne gyere le majd én, jövök!
• Ne- ne- ne! Veszélyes idejönnöd!
• Ne aggódj nem lesz semmi baj! Holnap elmegyünk innen. Ha akarsz velünk, jöhetsz, de csak egy esetben!
• Engem is be kell avatni!- Evet annyira megdöbbentette a hír, hogy jóformán újra elájult.
• Igen ez azt jelenti! Kérlek, gondold át, hogy tényleg akarod-e! Én nem akarok semmit erőltetni!
• Hidd el nincs a világon semmi, amit jobban akarnék!
Tudták mindketten, hogy a tűzzel játszanak, de nem volt más választásuk. Elbúcsúztak és Eve elment a szobájába. Iszonyatosan fáradt volt és csak arra vágyott, hogy befekhessen az ágyba. Ám amikor kinyitotta az ajtót nem várt ,,meglepetés" fogadta. William ott ült az ágyon és a kését élesítette. Evelyn próbálta palástolni a félelmét, de szinte minden ízében remegett.
• Ne haragudj, de miért vagy a szobámba?
• Csak el akarok beszélgetni veled egy kicsit!- arcára gúnyos mosoly húzódott.
• Nem hinném, hogy hajnali kettőkor kéne beszélgetnünk!
• Gyere, ülj ide mellém!
• Nem akarok beszélgetni!
• Igazad van, ne fecséreljük szavakra a drága időt inkább, induljunk!- azzal karon fogta a riadt lányt és levonszolta az erdőhöz.
• Engedj el! Ez nagyon fáj!
• Nekem is nagyon fáj, hogy elárultál!
• Mit csináltam?
• Összeálltál az ősi gonosszal!
• Miket zagyválsz itt össze? És minek neked az a kés?
• Minek? Vámpír vadászatra megyünk!
Evelyn azonnal sarkon fordul és rohanni kezdett, ahogy bírt. Hallotta, ahogy az az eszelős rohan utána és nevet! Nem érdekelte más csak, hogy előbb odaérjen, mint William. Már látta a tisztás fényeit. Harry és Syrius a tóparton ültek és beszélgettek. Evelyn már messziről kiabálni kezdett:
• Fussatok! Meneküljetek!
Már a tisztáson volt amikor Syrius odaért hozzá. Azonnal átölelt és megcsókolta, de ekkor érezte, ahogy a lány összecsuklik a kezében. Egy ezüst csont berakásos tör csillogott Evelyn hátában. Az apja tőre! Felnézett és ott állt William! Egy percig csak állt és nézte a lányt, ahogy száll ki belőle az élet. Gyorsan kellett cselekednie. Hatalmas szélvihar támadt és Syrius eltűnt Evelynnel együtt. A kastélyba ment és azonnal megkereste Harryt,
• Nézd, nincs vesztegetni való időnk! Próbáld meg feltartóztatni Williamat. Talán még sikerül megmentenem, de azonnal el kell végeznem a beavatást!
• Rendben, majd én elintézek mindent te, csak mentsd meg!
Syrius fogta Evelynt és levitte a pincébe. Meggyújtotta a gyertyákat és előkészítette az oltárt. A hatalmas kő asztal végében egy kelte kereszt állt, mellette az aranyserleg és annak a késnek a tetvére mellyel Evelynt leszúrták.
Syrius lefektette a lányt az asztalra. Ekkor Eve kinyitotta a szemét és megszólalt:
• Nagyon fázom!
• Semmi baj! Nem hagylak meghalni!
• Hol vagyok?
• Itt vagyunk a kastélyomban! Elkezdem a beavatást!
Fogta az aranyserleget és Eve mellé tette az oltárra. Bal kezét ökölbe szorította, és jobb kezében megfogta a csontberakásos ezüst tőrt. A serleg fölött egy mély vágást ejtett a csuklóján és miközben a vér csöpögött ezt mormolta:
Ó Istene a Holdnak
Fogadd kegyedbe e lelket
Adj neki tudást, hatalmat
És örök életet!

Véred véremből!
Életed véremből!
Hatalmad véremből!
Légy halhatatlan, felruházva
Az idő, tér és természetfeletti erejével
Légy gyors és kegyetlen, mint a farkas,
Kecses és titokzatos, mint a holló!
Lépj be az újjászületés kapuján!

A serleg csordultig telt vérrel. Syrius kezén a seb pillanatok alatt begyógyult. Kicsit felemelte Evelyn fejét és megitatta a vérrel. A lány szemei kiakadtak és rángatózni kezdett. Szélvihar támadt a kápolnában és Evelynt a magasba emelte. Ott lebegett a kereszt fölött egy hatalmas lángcsóvában. Hirtelen farkassá változott majd hollóvá és végül emberré. Ekkor hirtelen abba maradt minden és Evelyn a padlóra esett. Pár perc múlva felállt és így szólt:
• Köszönöm!
• Mit?
• Az örök életet és a szerelmedet!
Oda lépett Syriushoz, szebb volt, mint valaha. Átkarolta és megcsókolta.
76 Menjünk, segítsünk Harrynek!
Rohantak a hosszú folyosókon és pár perc múlva már a tisztáson voltak. A látvány, ami eléjük tárult borzalmas volt. Harry ott feküdt a földön. Halott volt. Szívét tőrrel döfték át. Már nem lehetett megmenteni. William ott ült nem messze és kezét kötötte. Amint meglátta Syriust felállt és kardot rántott.
• Gyerünk te vámpír fajzat! Most te következel!
• Azt majd meglátjuk.- kiáltotta Syrius
Evelyn lassan behúzódott az erdőbe és onnan figyelte az eseményeket! Syrius derekasan küzdött, de lefárasztotta a beavatás és vérre lett volna szüksége. William kiütötte a kardot Syrius kezéből, és térdre kényszeríttette a kifáradt vámpírt. A kardja már a magasban volt készen arra, hogy lesújtson, ám ekkor egy gyönyörű hófehér farkas ugrott rá hátulról. A kard kiesett a kezéből ő pedig a földre zuhant. A farkas nem sokat gondolkodott, azonnal átharapta a torkát, majd visszarohant az erdőbe. Pár perccel később Evelyn lépett ki a sűrű lombok takarásából és megitatta a kimerült Syriust.
Másnap éjjel Harryt vámpír szertartás szerint eltemették.
Evelyn csoporttársai éppen hazafelé tartottak a kocsmázásból, amikor farkasüvöltést hallottak. A közeli dombon két farkas vonította a holdat. Egy hófehér és egy hollófekete...

 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
Az Azúr Hölgy legendája
  2008-08-19 19:20:39, kedd
 
  Az Azúr Hölgy Legendája


Réges-rég, a sötét korok idején élt egy fiatal grófkisasszony, d'Blanc grófjának legkisebb leánya. Igazi nevét már rég a feledés homálya borítja, s talán már ő maga sem tudja, hisz oly sok mindent élt már meg, és oly sokat felejtett a hosszú évek során.
A d'Blanc család birtokán élte életét, nem törődve a holnappal, mert tudta, hogy egész élete fölött apja rendelkezik, ahogy akkoriban az szokás volt. Az apja mondta meg, mikor, hogyan fog hozzámenni ahhoz a gazdag nemes emberhez, akinek már a bölcsőben odaígérte. Azt is tudta, hogy az esküvő napjától kezdve pedig teljes egészében férjura parancsait kell követnie, függetlenül attól, hogy szíve mit diktál.
Az idő előrehaladtával azonban egyre kevésbé vágyott a házasságra és ez óhatatlanul összeütközéshez vezetett apjával. Büntetésként az apja bezárta a kastély tornyába, és megfenyegette, hogy az esküvő napjáig ki sem ereszti.
A lány nem bírta a bezártságot és a sötétséget, mely éjszakánként oly fenyegetően vette körül, és elméje lassan de biztosan bomlásnak indult. Rettegett a sötéttől, az emberek érintésétől, a zajoktól, és általában mindentől.
Mikor az idő elérkezett, fényes hintóba ült az egész család, és útnak indultak a lány vőlegényének birtoka felé. Útközben azonban vihar tört ki, és a rossz hegyi utakon a menet elakadt, és délidőben hirtelen éjszakai sötétség lett, miközben a szél üvöltve rázta a fák ágait, néha gyökerestől fordítva ki a vén tölgyeket.
A lány nagyon megrettent, mikor a közelükben csapott be egy villám, és nem törődve semmivel kiugrott a hintóból, és bemenekült az erdőbe.
Az orráig sem látott a viharban, többször elesett, de minduntalan fölállt, és menekült tovább. A vihart végül egy öreg fa odvában vészelte át, de a visszautat már nem találta. Éhesen, kimerülten, vacogva kutatta napokig a hazavezető utat, de közben mind messzebb sodródott otthonától, míg végül átért a szomszéd várkastély urának birtokára.
Halálosan kimerült volt, mikor két paraszt meglátta az erdőben bolyongani. A két babonás ember, mikor meglátta a rongyos, kócos, csapzott leányt az erdőben ténferegni, azt hitték, hogy boszorkány és üldözőbe vették.
A lány végül egy barlangba menekült üldözői elől, melynek bejáratánál valamiért kékek voltak a kövek.
A két paraszt nem merte oda követni, mert rettegték annak a kék barlangnak még a környékét is, mert aki egyszer oda belépett, az nem jött ki többé. Az egyszerű emberek azt hitték, hogy ez a lyuk magának a pokolnak a bejárata, és az odatévedt szerencsétleneket ördögök húzzák le a mélybe.
A lány a barlang sötétjében elesett, s keze hozzáért valamihez, ami kemény volt, és kerek, két hatalmas lyukkal, s apró fogakkal. Sikoltva ugrott fel a koponya mellől, de ekkor nehéz szagú kéken derengő pára vette körül, és eszméletét vesztette.
A két paraszt visszatért falujába, és elmesélték kalandjukat a papnak, aki hümmögve rázta fejét, de nem mert volna elmenni a kék barlanghoz, mert ott oly gonosz erők tanyáznak, mondta, hogy ott az ő egyszerű fakeresztje és szentelt vize kevés lenne. Meg aztán sokkal jobban aggódott ő a falu fölé magasodó dombon lakó várkastély ura miatt.
A fekete kastély ura d'Soir grófja volt, vagy legalábbis így nevezte magát a többi úr között, ha nagyritkán vendégségbe ment, mert meg kell hagyni nem szívesen hívták sehová, de ő nem is bánta. A falusiak annál inkább.
Sokat beszéltek róla, és rettegtek tőle. Mondták, hogy magával az Ördöggel cimborál, sőt a pletyka szerint az Ördög időnként látogatóba megy hozzá, és ezért nyitotta a kék barlangot, hogy könnyen feljöhessen a pokol mélyéről. Mondták azt is, hogy a gróf éjszakánként farkassá, vadkanná, medvévé, vagy más fenevaddá változik, és elragadja azt, ki ilyenkor oly bolond, hogy nem zárkózik be otthonába.
De a gróf nem csak éjjel volt veszélyes. Mikor ideérkezett, szolgálókat kért, és kapott, de egyiküket sem látta viszont a falu. De rendszerint az sem tért vissza, aki csak úgy a kastély felé vetődött. Általában asszonyok tűntek el rejtélyes módon, ritkábban gyerekek, akik félretéve az atyai, anyai intést, a várkastély közelébe mentek.
Egyetlen szolgálólány menekült csak meg a gróf elől. Sápadtan, vérző nyakkal tért vissza és a templomban keresett menedéket. A pap előtt esett össze, és elmesélte, hogy a gróf ágyasává kívánta tenni, de ő visszautasította, mire a gróf csak még jobban kívánta, és mind jobban ostromolta. A lány csak éjszaka látta a grófot, nappal mindig szobájába zárkózott, ahová soha senki nem tehette be a lábát. Egy este a gróf elkapta a lányt, és nem eresztette hideg szorításából. Mikor a lány segítségért kiáltott a gróf megharapta a nyakán, és ahogy a meleg vér arcára fröccsent, engedett szorításán. Ezt kihasználva a lánynak sikerült elmenekülnie, de a vére csak folyt, és egyre gyengült. A pap föladta az utolsó kenetet, nem tagadhatta meg ettől az amúgy jóravaló lánytól, ki oly bátran viselkedett a veszedelemben. A pap alig fejezte be mondókáját, mikor a lány szemei lecsukódtak, immár örökre.
Ettől kezdve a falubeliek még jobban gyűlölték, és még jobban rettegték urukat. Őt okolták a rossz termésért, a rossz időért, betegségekért, a rókáért, mely elcsente a baromfit, és általában mindenért.
És most itt volt a két parasztember, akik boszorkányt láttak bemenekülni a pokol kék száján, honnan senki emberfia vissza nem tért. Ez idáig.
A lány azonban néhány nap múlva megjelent a barlang szájánál, és úgy nézett a világra, mintha most látná először, mégis ismerte. Nem tudta mi történt azóta, hogy a kék pára körülvette, mert csak arra emlékezett, hogy a barlang szájánál ül egy kék sziklán, és oly szép volt a kék, kedves a számára. Bomlott elméje helyébe rend és békesség költözött, és oly bölcsesség, amilyet azelőtt álmodni sem tudott. És fejében gondolatok libegtek, érzések, melyek a jövőről szóltak, mert hirtelen sejteni kezdte a jövőt. Végignézett magán, ápolt volt, tiszta, új ruhája a kék száz árnyalatában játszott, és világosbarna haja úgy omlott vállaira, mint a selyemkendő. És látta, hogy nem kislány többé, hanem asszony.
Elindult, mert vonzotta valami az erdő mélye felé. Mikor rátalált egy forrásra, megértette annak beszédét. A forrás halkan csobogott a hegyek gyomráról, és a sok csodáról, melyet a hegy féltékenyen őriz a sötétben, elzárja hosszú évek alatt épülő, csillogó szobrait a fény elől, mert fél, hogy drága műveiben még kárt tesz valaki, ha fény rávetül, és megpillantja ragyogását. Hihetetlen dolgokat mesélt a forrás, mert ő látta a kincseket fény nélkül is, és dicsérte a hegyet, mely kívül durva, kemény és mogorva, de szívében a nagy üregekben törékeny, sérülékeny csoda van. Magas oszlopok, melyek egyaránt nőnek a tetőről lefelé, és a padlóról fölfelé, hogy végül szerelmes csókban érjenek össze. Máskor tornyokról, és föld alatti palotákról mesélt a forrás, vagy pedig apró, finom kristálytűkről, melyeknél a hegy csendre és óvatosságra inti őt, mert ezek a legkisebbek, de a legtörékenyebbek is a hegy minden alkotása közül.
A forrás végül azt tanácsolta az Azúr Hölgynek, mert így nevezte, hogy induljon el a csobogó víz mentén, és tanuljon abból, amit egyre szélesebb útján mesél, mert ő tudott mindent, amit élőről tudni kellett, mert az élethez víz kell, s az élet így maga a víz. De a víz, intette, tud arról is, ami nem él, mert az élettelen kő, rög, ugyanúgy hozzá tartozik, mint a virág, vagy a fa, mely belőle iszik. Elvégre, dicsekedett a forrás, a hegy is vízzel építi csodáit, Ő fúrja a nagy üregeket, és az ő cseppjei táplálják a kőszobrokat, hogy növekedjenek.
Az Azúr Hölgy elindult az apró erecske mentén, és türelmesen figyelve hallgatta a víz bölcsességeit, ezáltal az ő bölcsessége minden órával egyre nőtt, és szerette a vizet. Éjszaka, ha a Hold rásütött, testét azúrkék derengés vette körül, s ilyenkor a vízben gyönyörűnek látta magát, mert a víz is szerette őt, és megszépítette az amúgy is szép tükörképet. Mikor a patakká szélesedett víz már mindent elmesélt neki, amit fontosnak vagy szépnek ítélt, az asszony tovább akart menni, de a patak intette, hogy ne hagyja el az erdőt, mert most már a patak a kis réten át a falu felé fog folyni, ahol sok ember lakik.
A patak elmesélte, hogy az ember mindenfélére használja őt, nagy kereket hajtat vele, és issza a kutak vizét, melyet ő is táplál, nem csak az eső. De az ember koszos, és az ő kosza beléfolyik, s ilyenkor nem örül a patak, de nem tehet ellene semmit, hát csobog tovább, ahogy időtlen idők óta teszi.
A patak azt tanácsolta a Hölgynek, hogy beszéljen a pocsolyákkal, a nagy, lusta, örökké álmos és csendes tóval, aki még valamikor régen elfelejtette, hogy hogyan kell domboldalon lefelé rohanva csobogni, és azóta ritkán beszél. Pedig a tó bölcs, mert mély, és nem szalad el egykettőre tudása, mit a pataknak.
A Hölgy hát elment a tóhoz, beszélt vele, és a pocsolyákkal is, kiknek ugyan élete rövid, de vadak lépnek beléjük, és őrzik nyomukat a puha sárban. A tó végül azt mondta a Hölgynek, hogy várja az esőt, mert az eső még nála is bölcsebb, mert sokat látott, és sokfelé járt, és onnan föntről minden más.
A Hölgy pedig tanult az esőtől, és tőle hallott a leghatalmasabb vízről, aki oly messze van innen, hogy a patak és a tó is csak az esőtől tud róla. Mert a nagy víz a legbölcsebb, mert minden víz oda tart és onnan jön, mikor az eső elhozza, vissza a hegyekbe.
Mikor a Hölgy az emberről kérdezte, az eső némán hullott, mert onnan föntről az ember kicsi, és jelentéktelen, hát nem törődik vele, mert az ember nem érheti el, nem bánthatja, de a nagy víz sokat tud róla, mert minden vizek tudása belé száll, és bizony gyakran megöli az embert, ha a hátára merészkedik, de ennek okát az eső nem tudta.
Az Azúr Hölgy már sokat tudott, többet, mint az egész falu együttvéve, sokkal többet. Ott élt az erdőben, nem merészkedett a falu közelébe, és álmaiban érezte a jövő rezdüléseit, és mosolygott.
A faluban pedig szárnya kelt a hírnek, hogy egy kék boszorkány jár az erdőn, a vizek mentén. Az emberek többször útra keltek, hogy foglyul ejtsék, de a Hölgy már tudta, érezte, hogy közelednek, és elbújt oda, ahol a vizek tanításai alapján láthatatlanná válhatott, de ő maga látott mindent.
A hír eljutott a fekete várkastély urához is, és őszintén kíváncsi lett a híres kék boszorkányra, aki éjjel kéken ragyog, és a forrással beszél.
A gróf éjszaka kilovagolt fekete ménjén, és keresni kezdte azt az asszonyt, kiről oly sokat hallott. Ismerte az erdőt, jobban, mint bárki más, mert értett a szélből, és a fák beszédéből. Mindig éjszaka járt vadászni, ha arra volt kedve, és mindig célba talált, sosem hibázott.
A Hölgy érezte, hogy jön, de nem félt tőle. Megállt előtte, és hosszasan nézték egymást. A fekete mén zavartan horkantott, nem értette a titkos párbeszédet a két ember közt, de érezte, hogy most ura nem vadászik, hát megnyugodott, és várt.
A gróf aztán nyergébe emelte az Azúr Hölgyet, és visszabaktatott vele kastélyába.
Szívében vágy ébredt az asszony iránt, ki egyáltalán nem volt boszorkány, vagy legalábbis nem ilyennek képzelte a boszorkányokat.
Minden éjjel, mert tényleg csak éjjel lehetett látni, kedveskedni akart a Hölgynek, de megérinteni nem merte, mert tudta, hogy az asszony érti minden gondolatát, és a szavai mögött meghallja az igazságot.
Aztán egy éjjel a hölgy kereste föl őt, és visszaadta minden ajándékát, amit a gróftól kapott. Egyetlen dolgot kért csak, hogy olyanná válhasson, mint ő, mert örökké akarta szeretni. A gróf pedig megtette, és asszonyául vette az Azúr Hölgyet.
De ettől kezdve nőtt a faluban a félelem és a gyűlölet, mert uruknak már asszonya volt, aki szolgálókat kért, akik megint csak nem tértek vissza, és egyre több ember tűnt el a kastély körül nyomtalanul. És az emberekben napról napra nőtt a gyűlölet, de tenni nem mertek, még nem.
Az esztendők múltak, és az Azúr Hölgy napról napra jobban érezte az emberek gyűlöletét iránta, és ura iránt, mely erősödött, legyőzve a félelmet.
A gróf is érezte a veszélyt, és elküldte az Azúr Hölgyet, hogy kérje régi barátjának segítségét, ki maga is olyan volt, mint ők.
Az Azúr Hölgy vonakodva bár, de elment, és távozása után egy nappal a parasztok megtámadták a kastélyt. Imákat és átkokat kántálva rontottak a kastélyra, kezükben fáklyákkal. A gróf már nem tudott elmenekülni, mikor kastélya lángra kapott. Kétségbeesve próbált kijutni az égő épületből, és már majdnem sikerült is, mikor hangos recsegéssel, ropogással eltört a gerenda, és összeomlott a tető a feje felett. Az égő fadarabok agyonütötték, és maguk alá temették, mielőtt teste elégett volna az egyre éhesebb tűzben, a falubeliek legnagyobb gyönyörűségére.
Az Azúr Hölgy szíve pedig fájt minden dobbanásnál, mert tudta, érezte, hogy szerelme elpusztult. Mikor visszatért, már csak az üszkös romokat találta a kastély helyén, és zokogva kutatott férjura maradványai után.
Mikor megtalálta a szénné égett csontokat, oly mély lett a bánata, hogy az ég elsötétült, és az eső eleredt, mert sajnálta az Azúr Hölgyet. Az asszony elküldte a néhai férjének segítő szándékú barátját, és megfogadta, hogy maga áll bosszút, ha gyászának fájdalma enyhült. Minden éjszaka ott ült a Hölgy a romok közt, és siratta urát.
Egyik éjjel két vadász érkezett a faluból, hogy szemmel tartsák a kastély romjait, hátha visszatér kísérteni a gonosz gróf. Megdöbbentek, mikor meglátták a sápadt kék fényt, s hallották a zokogást. Az egyik ember felajzotta íját, majd kihúzta, hogy a szentelt vízbe mártott hegyű nyílvessző, mely a pap szerint a pokol minden fenevadját leterítené, végezhessen az Azúr Hölggyel. De a Hölgy érezte a veszélyt még bánatában is, s hirtelen a vadász felé fordult, és tekintete megbénította az ifjút, aki már épp el akarta engedni a húrt. Ekkor iszonyatos robajjal vágott egy villám a fába, mely alatt az ifjú állt, s a fiatalember holtan esett össze, míg a másik futva menekült a kitörni készülő viharban a falu felé. Az Azúr Hölgy pedig tudta, hogy vége a gyásznak, letelt, és most már jöhet a bosszú.
Az eső eleredt, és nem akart megállni. A Hölgy kérésére minden vizek mellé álltak, és segítették, mert szerették tanítványukat, és osztoztak fájdalmában, mert a néhai gróf megbecsülte a vizeket.
Napokon át zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és olyan sötét volt még délben is, mint éjfélkor. Az első napon már minden út járhatatlan lett, s az emberek beszorultak kis falujukba. A Hölgy pontosan ezt akarta. Az esőnek köszönhetően úgy megduzzadtak a folyóvizek, hogy nem fértek el medrükben. A csendes forrásból bömbölve tört elő a víz, zuhatagok nyíltak a sziklapárkányokon, erekből és csermelyekből lettek sáros patakok, a patakokból folyók, s ahol ezek összetalálkoztak, folyam, vagy tó lett. Még az öreg, lusta tó is segített. Magába itta az esővizet és hízott, hízott, várta, mikor bukhat át üregének peremén, hogy kiöntsön, és a mellette csordogáló kis patakot táplálhassa.
A domboldal nem viselte el sokáig az ítéletidőt, és egy reggel a hegyoldal egy része rácsúszott az egyik házra, pont annak az embernek a házára, aki elkísérte a villám sújtotta vadász, aztán elmenekült.
Az emberek rettegve húzták meg magukat házaikban. Ilyen időben oda a termés, hisz ennyi víztől megrohadnak a növények, és minden pillanatban reszkettek, mert nem tudhatták, mikor indul meg újra a hegyoldal. Érezték a levegőben a gróf özvegyének haragját, s már bánták, hogy elpusztították a grófot.
De a pap szavai reményt öntöttek beléjük és az esős mise után, jobb kedvvel tértek haza, hiszen, majd csak szétnyitja a felhőket az a hatalmas kéz, mely a jókat vigyázza a gonosszal szemben, a pap szerint.
Mikor ez az Azúr Hölgy fülébe jutott, tudta, hogy a bosszú első lépcsője már mögötte van, jöhet a következő. Egy sötét, viharos éjjen, mikor az emberek horkolva aludtak, a Hölgy bejárta a környék összes kútját, és beszélt a mély üregben ücsörgő vízzel. A mélyben ülő víz, nem szívesen ugyan, de bebújt a föld alá, és a barlangokban keresett menedéket, hogy csatlakozzon a búvópatakhoz, és megnézze a hegy rejtet kincseit.
A Hölgy egyetlen kútban hagyott vizet, és bőszen fohászkodott hozzá, hogy bocsássa meg, miért beszennyezi. Ekkor kék köves gyűrűjét, melyet urától kapott kinyitotta, és már öntötte volna bele a mérget, mikor megzavarta valami. Egy ember botorkált a viharban, és meglátta, de nem volt ideje felkiáltani, mert pár perc múlva a földön feküdt és az eső cinkosan lemosta nyakáról a vért, bele a sárba.
Az Azúr Hölgy ekkor döbbent rá, hogy kicsiny gyűrűjében nincs elég méreg, hát újra fohászkodott a kúthoz, hogy rontsa meg az embereket, kik belőle isznak, és a kút megígérte, hogy úgy tesz, de megölni nem fogja az embereket, mert ő azt nem teheti.
Napok múlva minden házban volt legalább egy beteg, de néhol egész családok estek ágynak. Az első és legsúlyosabb esetek azok voltak, akik fáklyát dobtak a gróf házára, és azok szenvedtek a legtöbbet, akik a legjobban örültek a gróf halálának.
És a kút ígéretével ellentétben voltak, akik meghaltak. Vergődtek, nyöszörögtek, mennyeket és poklot emlegettek, de végül mozdulatlanságba dermedtek. Haláluk nem a kút lelkén száradt, ő csak segített, meggyengítette őket, a többit az Azúr Hölgy intézte.
Elsőnek haltak meg férje gyilkosai, egyetlen nap alatt az egész gyújtogató banda. Mind, egytől egyig életerős férfiak, kiket hosszú tusa után ragadott el a vén hóhér, kinek kasza van a kezében.
Egy nap haltak meg, egy nap temették őket, az iszapossá vált, csúszós temetői földbe a templom mögötti domboldalba. A pap a sok új sír láttán kezdte hinni, hogy talán nem törődik kicsiny sorsukkal az a nagy kéz odafenn, de egy bosszúszomjas asszony, egy meggyilkolt férj özvegye annál inkább.
Aznap éjjel megjelent az Azúr Hölgy a temetőben, és felnézett a csendesen szitáló esőre. Segítséget kért, mert egyedül nem bírt ennyi földdel. Ekkor úgy tűnt az éjben, hogy az eső csak a temetőben esik igazán, és mintha valami látványosság lenne, a hegyről lezúduló patakok is arra vették az irányt, hogy megnézzék.
Másnap, talán csendesebb volt az eső, kezdett kimerülni, és a pap kiment a temetőbe. A tegnapi sírokról lehordta a víz a földet, szinte kimarta a lyukakat, a holttesteket pedig valaki megbolygatta, de nemcsak megbolygatta, hanem le is fejezte, a fejeket pedig szép sorban felhúzta a temető mellett néhány karóra.
Most már rettegett mindenki, még a pap is reszketett. Félelmében elhagyta máskor oly erős hite, és végül elszánta magát. Kiment a szakadó esőben a várkastély romjához, és kegyelemért könyörgött, de nem az éghez, hanem a gróf nyughatatlan szelleméhez, és özvegyéhez. De nem hallott feleletet, hát bőrig ázva visszatért és a templomban imádkozott az ég felé, és vezeklésre szólította fel a híveket.
Az özvegy hallotta a papot és már majdnem megsajnálta, de szíve megkeményedett, mert eszébe jutott szerelmének égett koponyája, és elhatározta, hogy befejezi a bosszút.
Minden pataknak megmondta, hogy menjenek a tó felé, és hizlalják vizükkel és hordalékukkal, és még egy utolsó erőfeszítést kért az esőtől, aki vonakodva bár, de teljesítette kívánságát.
A vén tó a falu fölötti völgyben, négy domb között pedig csak hízott, hízott, és készült, mert már le tudott széleivel kukucskálni a völgybe, a földfal pedig, mely egyre jobban nyögött súlya alatt, kezdett gyengülni.
A pap egy nap újra kiment a romokhoz, még egyszer könyörgött, és most hangot hallott. Asszonyi hang parancsolta neki, hogy hozza föl a romhoz a gyerekeket, és előttük könyörögjön.
A pap még aznap fölvitte a romhoz a gyerekeket, de amint fölért, rossz érzése támadt. A tó ekkor egy boldog kiáltással elindult lefelé. Oly régen futott már lefelé a domboldalon, hogy el is felejtette, milyen az. Boldog rohanásában semmi nem állíthatta meg, és berohant a faluba, elöntve, elsodorva mindent, mi útjába került.
A gyerekek fent voltak a hegyen, biztonságban, az ár nem érte el őket. Nem volt közük a gróf meggyilkolásához, hát a bosszú sem érte utol őket.
A tó fala nem szakadt teljesen át, így, noha kisebb lett megmaradt, és újra kényelmesen lustult üregében.
Az eső elfáradt és dolga végeztével elállt, a felhők szétoszlottak, és kisütött a Nap.
A vad patakok megszelídültek, és minden folyóvíz visszanyerte eredeti medrét, ahol megtisztulhatott a sártól, hordaléktól, és ahol megnyugodhatott.
A kutakba visszaszivárgott a víz, és a forrás újra békés, csendességbe merülhetett.
Az Azúr Hölgy fáradtan rogyott le a kék barlanghoz, ölében tartva kedvese koponyáját.
Elfáradt, de a fáradtság kioltotta benne a bosszú haragjának lángolását, és elégette fájdalmát. Csak a bánatát nem vette el semmi már. De érezte a jövőt, és tudta, hogy a bánat enyhülni fog, de teljesen sosem tűnik el, amíg él. És mert olyan volt, mint ura, sokáig fog élni.
Felállt, és elköszönt a barlangtól, mely rejtélyes mélyének annyit köszönhetett.
Elbúcsúzott minden vizektől, és mindnek elmondta, hogy hosszú útra készül. Nincsen célja, de elhatározta, hogy megkeresi a nagy vizet, mely a legbölcsebb minden vizek között, és tanulni fog tőle.
Egy este már nem volt sehol, elment és a koponyát magával vitte. Mindig éjjel utazott, nappal elbújt. Sokfelé járt, sok néven élt, de a kék színt és a vizeket továbbra is szerette.
Nem beszél sokat, és bölcs szemeiben bánat is jár, mely mindig vele lesz.
Vándorol erre, arra, a vizek mellett pihen meg, és velük tanácskozik. Amerre jár, időnként megsérülnek az emberek és folyik vérük, de már kevesen halnak bele, és nem emlékeznek rá, ki volt az az asszony az esőben, és mit akart.
Az Azúr Hölgy pedig kék ruhájában, zafír gyűrűjével, türkiz köves szelencéjében, kék bársonyon egy koponyával talán még ma is vándorol a sötétben, és a Hold fényében a kék derengés újra megjelenik körülötte.

 
 
0 komment , kategória:  Az Azúr Hölgy legendája  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2206
  • e Hét: 20829
  • e Hónap: 65901
  • e Év: 2007181
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.