Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 101 
Nincs Cím
  2008-10-05 11:45:42, vasárnap
 
  Kaderják Gitta
NÁSZ A TEMETŐBEN

Margó úszott a boldogságban. Hát itt a nagy pillanat, végre Péter
nyilatkozott. Az Avas szálló Fehér termében hallgatták az esti műsort.
Táncoltak. Még soha nem érezte magát ilyen könnyűnek. Arca kipirult,
sugárzott a belső örömtől, s úgy libbent a táncban, mint valami testetlen
tündér. Pedig volt ám teste, szép, formás és szexepiles arca vonzotta a
sóvár tekintetű férfiakat. Mégis egész lényéből áradt valami
megfoghatatlanság és a férfiak úgy néztek rá, mint az elérhetetlenre.

- Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet... - bőgte az élveteg arcú
dizőz, hangja kellemesen zsongott a zenére, és ők boldogan adták át magukat
a tánc ritmusának. Szerettek együtt táncolni. Annyira eggyé váltak ilyenkor,
a legapróbb mozdulatokban is megértve a másik gondolatát. Egymás testének
édes kábulatában, a ritmus, a kellemes dallam, a finom ital együttes
hatására, a már mindkettőben megérlelődött gondolat utat talált kifelé és
szavakká formálódott.

Péter átkarolta kedvesét, asztalhoz kísérte és amint ültek egymás
mellett, erős kezét a nő finom kezére téve, így szólt meghatódott hangon:

- Margó, szeretlek, légy a feleségem. Mi olyan jól megértjük egymást. Egy
életen át magaménak akarlak tudni.

Ujjáról lehúzta nagy pecsétgyűrűjét és ünnepélyesen Margó ujjára húzta.
Aztán hirtelen jött közös gondolattal kinn teremtek a Kossuth-téren, s az
öreg szobor lábánál hosszú csókkal kezdték meg új, közös életüket.

Két hét múlva az anyakönyvvezető előtt Margó megismételte az "igent" és
beköltözött Péter albérleti szobájába. A háziasszony kénytelen-kelletlen
beleegyezett, havi hétszáz forint ellenében. Ha már kútba esett ez az
ábrándja is, - hogy Péter az ő kezét kéri meg - legalább fizessen meg érte.

Az alig egyhónapos házaspár életét hirtelen esemény izgalma dúlta fel.
Háziasszonyuk, egy migrénes hangulatában, albérleti szobájukat felmondta. Az
asszony hisztérikus kitörése mélyen érintette őket, és egyszerre mindketten
úgy döntöttek, hogy rögtön összecsomagolnak, még a felmondási időt - a
szokásos két hetet - sem töltik itt ezek után.

Margó csendes pityergéssel szedegette ruháit, míg Péter kocsi után ment.
Jött is nemsokára. Az asszony csak nézte, mit akar az ura a kétkerekű
talyigával.

- Úgy gondoltam, a tehertaxi költségeit is megtakaríthatjuk, ha ezzel
bonyolítjuk le a költözést. Minden megtakarított forint azt jelenti, hogy
hamarább lesz főbérleti, vagy örök lakásunk, kis szivem -, mondta tettetett
vidámsággal, és könnyed mozdulatokkal dobálta a kétkerekűre bőröndjeiket.
Mellékutcákon, mikor leszállt az este, elhúzták kis ingóságukat a szülői
házig.

Margó mamája már aludt, mikor bekopogtattak a sötét ablakon. Felriadva
álmából, kérdőn nézett a késői jövevényekre.

- Mi történt veletek? Csak nincs valami nagy baj? - Tekintete olyan volt,
mintha álmodna még.

- Kidobtak bennünket, anyuka! Itt maradhatnánk, amíg találunk valami
megfelelő szobát? - kérdezte a vő félénken.

Ha az ember nagyon rosszat álmodik, hirtelen felébred. Ez történt most az
anyával. Arcán csodálkozással tekintett a kiskocsira, melyen humorosan
lógtak a sebtiben feldobált holmik, mint zsibvásáron a kirakodás.

Margó nagy hevülettel adta elő sérelmeiket, a háziasszonnyal történt
szóváltásokat hűen idézgetve.

- Ő nem lesz a cselédünk - kiabálta. Kívántuk mi ezt tőle? Bogaras
vénasszony, biztosan irigyelte a mi boldogságunkat. Folyton leskelődött, meg
ránk nyitott. Mondtam én Péternek, hogy ne csókolózzunk előtte, de lehet is
Péternek beszélni, - fejezte be a fiatalasszony és hízelkedve férje nyakát
kezdte csókolgatni.

- Te beszélsz, most is te kezdted - mondta a mama, rosszallón fejét
csóválva.

Mit tehet egy anya ilyen helyzetben? Megadja magát. A gyerek, az gyerek,
ha még akkora is. Így hát gyorsan beletörődött új helyzetébe és kiköltözött
aludni a konyhában lévő dikóra.

Nagy megkönnyebbüléssel feküdtek le Margóék a szétnyitható dupla
heverőre. Ugyanabban a szobában mélyen aludt Margó öccse. A kamaszfiú csak
reggel szerzett tudomást az éjszakai eseményekről és új hálótársairól.

* * *

Már két hete éltek otthon a fiatalok. Nappal dolgozni mentek, munka után
lakást keresgéltek.

Ha leszállt az este, az asszony szép hálóingében férje mellé bújt, ki őt
forró testtel várta, még sem mertek megmoccanni az ágyban, mert
visszafojtott lélegzettel a kamaszfiú szuszogását figyelték, és az a tudat,
hogy jelen van valaki a szobában, bénítólag hatott rájuk. A megfékezett
vágytól ingerültek lettek, s nappal apró butaságokon is összeszólalkoztak.
Végül is Margó egy mentő ötletet eszelt ki. Elő is rukkolt vele a rosszkedvű
Péternek.

- Tudod, itt a közelben van egy elhagyatott, vadregényes temető. A régi
sírok helyén tavasszal kankalin, ibolya tenyészik. Oda járunk szamócát
szedni. Néhol a csalit, bozót oly magas, hogy el lehet bújni benne.
Gyerekkorunkban bújócskázni jártunk oda. Most az idő kedvező, már reggel is
nagy meleg van. Próbáljuk meg holnap, jó?

- Jó - mondta Péter, minden elragadtatás nélkül. Nem sok érzéke volt a
romantikához, különben is szerette a kényelmes megoldásokat.

Másnap korábban keltek a szokásosnál.

- Fürdőbe megyünk - mondta Margó a mamának.

Izgalommal indultak a temető felé. A felkelő nap forró nappalt ígért.
Lenge ruhában is melege volt az asszonynak. A fű még itt-ott harmattól
csillog, de a langyos szellő hamar felcsókolja nedvét. Madárkák vidám
csiviteléssel ébredeznek, s a kedves kis reggeli koncerthez szerelmes gerle
búgó hangja a kíséret. "Megálljcsak, megálljcsak" - szinkópázza szünet
nélkül.

- Mennyivel szebb lesz ez itt a természetben, mint otthon - gondolta
Margó. Közben férjét átkarolva, eltűntek a magas fűsátorban.

Margó szenvedélyesen adta át magát férje vágyainak. Következő pillanatban
a bozót szétnyílott és egy szörnyhöz hasonló fej vicsorgott feléjük. A
megzavart nászolók hirtelen felpattantak és kábult fejjel ruhadarabok után
kapkodva néztek szembe az idegennel, ki rőt képével vadul kiabált.

- Megerőszakoltad a kislányt, gazember! - Hirtelen, nagy tenyerével úgy
pofon vágta a férjet, hogy az megtántorodott.
- Ismerem a leányt, sokszor hazakísértem
titkon - folytatta a torzonborz.

A férj felmérve az erőviszonyokat,
meztelenségét is restelve, nem ütött vissza.
Margó fél karjával mellét takarva, gyors
mozdulattal szoknyájába bújt, s mint egy kis
tigris, kérdőre vonta az óriást.

- Hogy merészelte megütni a férjemet? A
férjem ő - ismételte, hangját ugyancsak
felemelve. - Itt a személyi igazolványom,
győződjön meg róla. Gondolja, hogy ilyen
csendben történik egy erőszak? Maga ostoba! -
folytatta Margó.


A kisfiam
A vad pofa bambán bámult az igazolványra,
majd megszelidült, bűnbánó arccal a férj felé
nyújtotta nagy tenyerét:

- Bocsásson meg, pajtás, ezt nem tudtam. Üsd
vissza, komám! - tartotta oda arcát könyörgőn.

- Nem történt semmi - nyöszörögte a férj
udvariasan, s lángoló arcát simogatta.

Az izomember megszégyenülve elindult, majd
néhány lépés után megállva, így szólt:

- Meghívlak benneteket, itt lakom a közelben.
Igyunk erre a barátságra.


A férjem zeneszerzés közben
A megzavart nászolók - már felöltözve - szomorkás mosollyal néztek
egymásra, s Margó eddig visszafojtott könnyei most zizzenve hullottak a
fűre...
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Nincs Cím
  2008-08-28 19:56:19, csütörtök
 
  SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER
A mélyhűtött ember

Fényűző föld alatti lakosztálya falait öt volt feleségének aktképe díszítette, valamint az öt világvallás ismertebb szimbólumai, mert John F. Rosenkrantz biztosra akart menni, és valamennyi számottevő istenség jóindulatát meg kívánta nyerni tervéhez.


A műfordító rémálma

Sz. Tibor a középkorú műfordító alkotóházba vonult, hogy egy ezer oldalas regény fordításának utolsó száz oldalával megbirkózzék. Sz. Tibor szorgalmas és lelkiismeretes fordító volt, munkáját művészetként és szolgálatként élte meg, s évei előrehaladtával egyre kritikusabb lett mind önmagával, mind az eredeti írói teljesítménnyel kapcsolatban. Aggályosan vizsgálta át a már elkészült mondatokat, lapszéli jegyzetekben tette szóvá az eredeti szöveg kétértelműségeit és hanyagságait, majd borzadva tapasztalta, hogy fordítása egyre jobban eltér az eredeti szövegtől, immár nemcsak stiláris változtatásokat eszközöl, hanem frappánsabb jelzőket alkalmaz, módosít a cselekményen és párbeszédeket iktat be a megfelelő helyeken. Meghasonlott lélekkel utazott vissza Budapestre az elkészült kézirattal, s mivel nagyon kellett a pénz, ebben a formában nyújtotta be a regényt a kiadóhoz, állandóan várva a botrányt. Ám a kontrollszerkesztőnek is sürgősen kellett a pénz, s mivel Sz. Tibor fordítása igen gördülékeny és tetszetős volt, a tényleges szövegösszevetés elmaradt. A regény megjelent és óriási sikert aratott, jóval nagyobb feltűnést keltett, mint írója saját hazájában. Sz. Tibor ekkor levelet írt a szerzőnek, feltárva előtte őszintén rettenetes bűnét. A szerző kedvesen és elnézőleg válaszolt, sőt felkérte Sz. Tibort, az újabb, eredeti nyelven megjelenő kiadásba vezesse át ezeket a korrekciókat. Sz. Tibor határtalan örömmel fogadta a feloldozást és az új megbizatást, ismét alkotóházba vonult, és a rá jellemző műgonddal kezdte visszafordítani saját fordítását. Munka közben azonban ismét úgy vélte, még van mit finomítani a szövegen, s valóban: a jellemek, a történet szálai egyre inkább eltértek nemcsak az eredeti, hanem a fordításban módosult szövegtől is. Nehéz szívvel adta postára a terjedelmes átdolgozást, immár nemzetközi irodalmi botránytól tartva.

Csakhogy a szerző éppen külföldi felolvasó körúton tartózkodott, titkára pedig minden kommentár nélkül eljuttatta a szöveget a kiadóhoz. A második kiadás most már a szerző hazájában is elsöprő sikert aratott, hetekig vezette a bestseller-listát, és íróját még abban az esztendőben Nobel-díjra jelölték, majd, tekintettel idős korára, a stockholmi bizottság meg is ítélte a magas kitüntetést az irodalmi világ teljes egyetértésével, hiszen az idős szerző páratlan megújulási képességről tett tanúbizonyságot.

A szerző hamarosan elhunyt, de még megérhette legnagyobb művének harmincadik kiadását, összesen tízmillió példányban.

Mindezt Sz. Tibor mesélte el az alkotóházban, egy kis esti vodkázás közben.

-- Tudod, az egészben az a legbosszantóbb, hogy még az átdolgozásért járó honoráriumról is megfeledkezett a szerző -- emelte rám a műfordító szomorú tekintetét.

-- Most úgy érzem, van egy Nobel-díjam. De ki hinné el? S ami a legrosszabb: a második kiadás fordítását nem nekem adták, hanem egy szerencsétlen kezdőnek.

-- És most? Tart még ez az... átdolgozási mániád? -- kérdeztem óvatosan.

Sz. Tibor vállat vont.

-- Azt hiszem, kigyógyultam belőle. Sőt, bevallom, azóta igyekszem minden regényt kicsit rosszabbra fordítani, mint amilyen az eredeti. Nem vágyom még egy Nobel-díjra.


A mélyhűtött ember

John F. Rosenkrantz III. Multimilliárdos gyógyíthatatlan beteg volt, s utódai nem lévén, egész vagyonát arra áldozta, hogy túlélje az emberiséget. Mint a korabeli lapok erről bőségesen be is számoltak, Rosenkrantz atombiztos óvóhelyet építtetett, benne önfenntartó energiarendszerek egész sorával, s olyan raktárral, mely a világ legnagyobb áruházainak teljes készletével vetekedhetett. Testét még elő állapotban fokozatosan, több hét alatt lehűtötték, szervezetének minden rezdülését a legfejlettebb számítógépes technika ellenőrizte és korrigálta.

Fényűző föld alatti lakosztálya falait öt volt feleségének aktképe díszítette, valamint az öt világvallás ismertebb szimbólumai, mert John F. Rosenkrantz biztosra akart menni, és valamennyi számottevő istenség jóindulatát meg kívánta nyerni tervéhez.

A parancs szerint a föld alatti termet csak a Rosenkrantz-alapítvány bizottsági tagjainak együttes és egybehangzó igenlő véleménye alapján lehetett megnyitni és csakis akkor, ha az alapító betegsége gyógyíthatóvá válik.

Évezredek teltek el, emberek milliárdjai születtek és haltak meg. És eljöve Armageddon, eljöve a végítélet napja. És a halottak feltámadtak, és az igazak felsorakozának az Úrnak jobbja felől, a bűnösök pedig örök kárhozatra taszíttatának.

És a feltámadottak örök, romolhatatlan testi alakjukban éltek boldogan a mennyekben.

John F. Rosenkrantzról azonban valahogyan megfeledkeztek. Miképp a Föld nevű bolygóról is, amelynek méhében öt aktkép és az öt világvallás szimbóluma társaságában várja a feltámadást.


Az egyiptomi pap

Krisztus előtt 525-ben Egyiptom végleg elbukott: a perzsa hadakat sem erő, sem varázslat nem tarthatta vissza többé. Az utolsó uralkodó, az ifjú III. Psamtik fáraó kétségbeesve kereste fel a főpapot, tanítómesterét, az agg bölcset, a szaiszi Nabót. Könyörögve kérte, mentse meg Egyiptomot. Nabó sajnálkozva mutatott szét: a papok, a gazdagabb polgárok már elmenekültek, ő maga is most égette el feljegyzéseit, a felbecsülhetetlen értékű titkos tekercseket pedig titkos helyre falaztatta.

-- Én is gyűlölöm a perzsákat, de a sors könyvében meg vagyon írva, hogy ők győzzenek. Ám ők is el fognak bukni, és uralmuk végét siettetni lehet. És ki ölheti meg a legtöbb perzsát? Saját vezérük. Ezért tehát semmin se csodálkozz, ha Kambüszész király majd megjelenik. Maradj itt, fiam, és nem lesz bántódásod.

Psamtik fáraó tehát helyén maradt, s példája nyomán a nép is bevárta a hódítókat. Kambüszész király kegyelmesen bánt az egyiptomiakkal, s amikor Psamtik fáraót elé vezették, csókra nyújtotta kezét.

Amint Psamtik megalázva a zsarnok keze fölé hajolt, észrevette a gyűrűt. A főpap, a szaiszi bölcs gyűrűjét.

És a barbár király a főpap hangján üdvözölte, s úgy szólt hozzá, mint fiához.

És a perzsák ura nem takarékoskodott a perzsa vérrel, míg az egyiptomiakat kímélte és óvta.


 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Nagy Alex
  2008-08-24 21:08:17, vasárnap
 
  Nagy Alex

LEGSZEBB SZERETKEZÉSEM

Tudom azt mondod, hogy ez nem igaz.
Biztos azt mondod, ha ez igaz lenne akkor nem írnám le, mert félnék a rendőrségtől.
Épp ezért merem leírni, mert úgyse hiszed el!
Na, de kezdjük az elején.
Volt egy lány, aki sokáig a legjobb barátom volt, később szerelemmé fokozódott az egész.
Mindenki azt hiszi magáról, hogy már volt szerelmes.
De ez nem igaz!
Azt is szokták mondani, hogy nem létezik.
Ez sem igaz!
Én is azt hittem, hogy a szerelem egy nem létező illúzió, amit a Nagy Testvér talált ki Hollywood-ban csak azért, hogy tudjuk magunkat áltatni valamivel ebben a nyomorult életben.
De ez nagyon is valóságos most. Nincs benne logika, ész vagy gondolat és semmilyen más hasonló értelmi fogyatékos baromság.
És én még mindig szerelmes voltam, amikor egy hónappal később, azon a bizonyos napon újra becsöngetett.
A szobámban csak gyertyák égtek.
Elszívtunk egy jointot , mintha semmi se változott volna. Ahogy ott ült mellettem, újra valami békesség vett körül. Egy darabig csak néztem, aztán közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam a nyakát. Amennyire csak bírtam beleharaptam és átöleltem......szorítottam........szorítottam.......újra nagyon szerettem.
Folyt ki a nyakából a gyönyörű piros vér és én ittam.
Nem tudom mennyi ideig tartott, de amikor elengedtem többet már nem mozdult.
Lassan és vigyázva levetkőztettem.
Ott feküdt mellettem, és ahogy bevilágított a Hold nagyon szép volt. Órákon át simogathattam. Közben elszívtam még egy jointot, adtam neki is....persze tudtam, hogy halott, de mégis így éreztem helyesnek.
Lassan kezdtünk szeretkezni. Minden szép volt, nem voltak gátlásaim. Végül is egyedül voltam.
Kicsi Miss XXX, lehet, hogy igazad volt, hogy a tested miatt vonzódtam hozzád?
De aztán jött a fény, a reggel, és elkezdték darálni a fogaskerekek egymást a zajos autókban, meg a többi kibaszott gépben, amit kitalált az ember.
Ugyanezt tettem. Ott feküdt mellettem a halott lány.
Volt otthon üst, bárd, daráló, kés ....
Nem tudom, hogy hogyan kell kibelezni egy embert. Úgy fogtam hozzá tehát, mintha disznó lenne. Levágtam a fejét és kiszedtem a beleit. Hátravittem a beleket elásni a kertbe.
Tudod, ott belül mi is olyan büdösek vagyunk, mint bármelyik állat.
Begyújtottam az üstöt és kikerült a tüdő, meg a szív is. Elválasztottam egymástól a húsosabb és zsírosabb részeket. Aztán ledaráltam a tüdőt és a szívét .
És így tovább mindent.......
Már végeztem mindennel. A fejét nem bántottam. Az tényleg nagyon szép.
Itt van kipreparálva a szobám falán. Gyere fel egyszer és nézd meg.
Az még mindig nagyon szép.



 
 
2 komment , kategória:  Novellák  
Árnyék és Fény - Sunflower
  2008-08-23 10:37:15, szombat
 
  Árnyék és Fény - Sunflower : Árnyék és Fény

Árnyék és Fény
Sunflower 2007.11.26. 20:40

Élet és Halál. Gyertyaláng. Halottak napja.

Árnyék és Fény

Velem volt. Mindig is mellettem volt, egészen a kezdetektől. Éppen emiatt soha nem is vontam kétségbe, hogy ennek így kell lennie. Miért is tettem volna? Hiszen nem tudtam, milyen nélküle, hogy ez egyáltalán nem is magától értetődő és természetes. Nekem az volt, és még ma is az.

A születésnapok, az ovis műsorok, a meseolvasások, később a beszélgetések álmokról, jövőről. Életem szerves részei voltak, és soha nem kérdőjeleztem meg. Természetes volt. Mellettem volt. Mellettem van. Eszembe se jutott, hogy ez másképp is lehetne... Ha Ő nem lenne. Mindig ott volt nekem, szinte észre se vettem. Úgy beleolvadt a mindennapokba, hogy bizonyos intő jelek nélkül talán még ma sem fogom fel: az Élet nem állandó. Ma még mellettem van, de mi van, ha holnap már nem lesz itt? Nem megyek ma fel hozzá, á, nem érek rá, a buszom is mindjárt itt van, ráér hétvégén is. De mi van ha nem?! Ha elszalasztom az utolsó alkalmat? Még annyi mindent el szeretnék mondani. Még annyi kérdésem lenne Hozzá.

Először én meséltem Neki, gyermeki álmaim egy tökéletes jövőről. Akkor még hittem a mesékben, hogy a világ olyan, mint egy virágos kert: illatos, bódító, színes, gyönyörű, tökéletes. Nevetve vázoltam fel terveimet és ő mindig mosolygott, bátorított. Egyik héten állatorvos, másik héten csillagász, aztán építész vagy zongorista. ,,Nagyon jó állatorvos lesz belőled." És én elhittem neki, mert Ő mondta, egy nagyapa nem hazudhat az unokájának. Most mégis megtenné? Később, mikor már magam is rájöttem, hogy a habos torta, a cukormáz csak a látszat és valójában egyáltalán nem tökéletes ez a világ, már ő mesélt. Múltról, történelemről, világháborúról. Őt hallgatva hálát adok az égnek, hogy én nem akkor születtem, így a sok borzalmat nem kellett átélnem. Neki viszont nem adatott meg ez a szerencse. Mégis túlélte, ma is itt van közöttünk. De még meddig? Meddig tarthatja magát az ember? Azt mondja, jól van, de ezt már egyre nehezebb elhinni. Látom rajta, hogy megváltozott. A szeme még mindig ugyanúgy csillog, az értelem szikrái nem halványultak - ma is simán felmondaná a Toldit, míg én belekezdeni se tudnék. Hol vagyok én hozzá képest?! Túlélt egy világháborút, egy elnyomó rendszert. Nem tört meg. Voltak álmai, és küzdött értük. Ambícióit beteljesítette. Annyi év után is érdeklődve fordul a világ dolgai felé. Még mindig tanulna, megújulna. Gondolatai nem nyugszanak, pedig a teste már egyre kevésbé tudják tartani vele a lépést. De ő nem nyugszik. Komolyan el kell gondolkodnom, hogy volt-e két lustálkodással töltött napja az életben. Nekem? Hajaj... Ő viszont mindig ment, dolgozott, nem állt meg, még a kérés ellenére sem. A szőlő, a birtok... De tüdőgyulladással miért kell?! Én megértem, hogy nem tud egy helyben ülni tétlenül, de miért a kockázat? Az idő könyörtelenül eljár az ember felett, az oly jól működő vaskerekek berozsdásodnak. El lehet titkolni, akár saját magunk elől is, le azonban nem tagadhatjuk. Ő is gyengül, mégsem fogadja el a helyzetet. Segítséget csak akkor kér, ha már nagyon muszáj. Most muszáj. Eljött ez az idő is. De ez ugye még nem az az Idő?! Ugye nem? Az Árnyék mindenesetre már a fejünk felett. Csak ne hulljon még alább! Még annyi mindent szeretnék megtudni. Adni és kapni. Fontos döntések előtt állok, és nem akarok Nélküle szembenézni velük. Azt akarom, hogy ott legyen a szalagtűzőmön, a ballagásomon, hogy örömmel futhassak hozzá kezemben lobogtatva a papírt, hogy igen, felvettek az egyetemre, sikerült! Önző vagyok? Lehetséges. De ki nem az?! Ki ne szeretné az övéit örökre maga mellett tudni?! Örökre. Nagy szó. Hisz gyakran öt percet nem vagyunk képesek kibírni a másik mellett, mégis ilyen horderejű szavakkal dobálózunk. És olyankor komolyan is gondoljuk, úgy érezzük.

Idén sajnos több temetésben is volt részem. Megrázó élmény volt mindegyik, de szerencsére nem érintettek közvetlen közelről. Így lehetséges az is, hogy legtöbbször nem is a halott miatt fakadtak ki a könnyeim, hanem az élők miatt. Azokért a gyerekekért, testvérekért, aki valami, valaki iszonyatosan fontosat vesztettek el. Az ő fájdalmukért. A halált nem tudom, mi követi, de azt igen, hogy a hátramaradottaknak mivel kell szembenézniük. Ne kövezzetek meg, persze, hogy sajnálom a halottat, egy Élet kihunyása minden esetben tragikus. Ha majd igazán érintett leszek - remélem, nagyon-nagyon-nagyon sokára -, ez is meg fog változni. Akkor majd őt siratom, a halál tragikumát, nem magunkat, nem az életet. Habár tulajdonképpen fájdalmat, hiányt is azért érzünk, mert az elhunyt nem lehet többé velünk. Önzők vagyunk, kár is tagadni.

Halottak napja. Megannyi érzés fűződik hozzá. Az elmúlás, a fájdalom, a szívbe markoló hiány, a tátongó űr, amelyet egy-egy számunkra fontos ember maga után hagyott. A Halál. Valami nagy, visszafordíthatatlan, misztikus dolog. Félünk tőle. Egyesek azt állítják, hogy ők ugyan nem, de ezt nem hiszem el. Mindenki fél, még ha önmagának sem vallja be. Halál, mely legyőzi az Életet. Azt mondják, hogy valójában az ismeretlentől rettegünk, nem az elmúlástól. Nem tudjuk mi jön földi életünk alkonya után. Mennyország? Pokol? Reinkarnáció? Semmi? Nem, ez lehetetlen. Tudom, érzem. Valaminek kell lennie a másik oldalán is, ahova a testünk már nem léphet be, csak a Lélek. Mert az ugye nem lehet, hogy egyik pillanatban vagyok, aztán egy szempillantásnyi idő múlva már nem is létezem. Csak emlék, a múlt egy jelentéktelen képkockája. Tényleg ennyire vagyunk hivatottak?! Ezért küzdünk? Szent eszméket hirdetünk, jó cél érdekében munkálkodunk, hiszünk a halhatatlanságban- mindhiába? A testünk valóban ilyen törékeny, de a Lélek nem lehet. Vallás, Isten, hit. Sokat segítenek. Ha van mibe kapaszkodnunk, egy vékonyka kis fűszál, a Remény. Hogy egy másik világban, dimenzióban - nevezzük, akárhogy is - újra találkozunk. Mert a homokóra csak a testünket zárja korlátok mögé. Néha úgy tűnik, hogy a Halál nagy-nagy kérdőjelek sorozata. A legtitokzatosabb dolog, amivel életünk során találkozunk. Hogy a lélek hova kerül pusztulásunk után? Jó kérdés. Amennyiben a választ csak a halállal együtt ismerhetem meg, még egy ideig el leszek nélküle is, azt hiszem. Szellemek léteznek? Kísértenek? Félelmetesek? Tényleg kapcsolatba lehet lépni velük? Azt hiszem igen. Ne nézz hülyének kérlek, nem holmi szellemidézésre vagy tudatos cselekvésre gondolok. Hanem az álmokra, a tudatalattira. Sokan kétségbe vonják a jelentőségét. Lelkük rajta, mindenkinek joga van eldönteni. Azt hiszem elkalandoztam...

Halottak napja. Ha máskor nem is, e napon biztosan mindenki eltöpreng egy kicsit az életén, az Életen és a Halálon. Már eltávozott szeretteink sírját felkeressük, virágot, koszorút, gyertyát viszünk. Így adózunk előttük. Vissza ugyan nem hozhatjuk ezzel őket, de leróhatjuk kegyeletünket, kifejezhetjük, hogy nem, még annyi hosszú év után sem feledkeztünk meg róluk. Hisz ez lehetetlen. Hogy ennek azok szemében, akik nem hisznek a Túlvilágban, mekkora a jelentősége, nem tudom. Én hiszek benne. A halhatatlan Lélekben, a szellemekben, ha úgy tetszik. Talán ezért van, hogy míg mások Istenhez imádkoznak a halott lelki üdvéért, én inkább hozzájuk, velük beszélek. Válaszokat nem kapok természetesen, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy tudom, hogy ők is léteznek még valahol. A legtöbb sír tulajdonosát csak elmondásokból ismerem. Dédszüleimet óvodás koromban vesztettem el, így csak halvány emlékképek maradtak róluk. Talán ezért viselem jól ezeket a látogatásokat, és egyre hosszabb sétákat. Fáj, hogy nincsenek mellettem, de nem elviselhetetlen, mert nem tudom, hogy milyen az, ha itt vannak. Három generációs családi sírbolt. Mindenki meghalt, még mielőtt világra jöttem volna. Semmilyen fizikai kapcsolatunk nem volt. Mégis minden évben van hozzájuk pár szavam, megköszönöm, hogy van a papám, ezáltal apám és én is. Ősök. Felmenők. Akárhogy is, hálásnak kell lennünk nekik, mert különben mi sem létezhetnénk. Én sem írhatnám le mindezt, és Te sem olvashatnád. Nem lélegeznénk, nem látnánk, tapintanánk, szeretnénk, sírnánk. Semmit nem csinálhatnánk, mert egyszerűen nem lennénk. Nekik köszönhetünk mindent, azt a pár koszorút és gyertyát mindenképp megérdemlik. Megérdemlik, hogy évente legalább egyszer igazán emlékezzünk rájuk. Ne a Halálra gondoljunk, hanem az Életre. Ellentmondás? Lehet. De a kettő nem létezik a másik nélkül. Csak együtt. Amikor visszaemlékszünk, az Életét idézzük fel, ha Halála miatt kesergünk, akkor is az Életet siratjuk. Hiszen a Halál lehet, hogy jó, a napi bajainktól mentes, nyugodt állapot. Ezt azonban csak akkor fogjuk megtudni, amikor már késő, nincs visszaút, lehetőség, hogy megnyugtassuk azokat, akik igazán fontosak számunkra: Ne féltsetek, nincs mitől. És úgyis újra találkozunk. Félünk. Sírunk. Mert nem tudjuk, mi lesz Vele. Az Árnyék átvette az irányítást. Ezek a gondolatok újra és újra előjönnek. Minden évben.

Halottak napja. Koszorút viszünk és gyertyát gyújtunk. November 1-jén már korán sötétedik. A temetőben ezernyi gyertya ég. Piros, sárga, fehér fény amerre csak fordulok. Csodálatos látvány. És végre, végre annyi év után az időjárás is megkegyelmez. Ezernyi gyertyalángra ugyanannyi csillag fénye a válasz. A Fény körülöleli a Sötétséget, szembeszáll az Árnyékkal. Hajnalig ugyan le nem győzheti, de be sem hódol, nem adja meg magát! Mi sem adjuk fel, küzdünk a Halál ellen, harcolunk az Életért. És emlékezünk azokra, akik - ha ideiglenesen is - alulmaradtak a küzdelemben. Temető. Tele ezer és ezer ember földi maradványával, emlékével, szellemével(?). Félelmetes így belegondolni. Mégis, ilyenkor este ott vagyunk. És egyáltalán nem olyan rossz érzés. Sőt. Csak körül kell nézni. Hátborzongatóan gyönyörű.

Itthon is gyertyát gyújtok. A láng elemésztő, megnyugtató. Fény és Árnyék örök harca. Élet és Halál végeláthatatlan párbaja. Folytonos küzdelem. Nem adjuk fel. Ugye Te sem adod fel?! Még semmiképp. Annyi mindent kaptam Tőled, de mit adtam cserébe?! Szinte semmit. Te mindig bátorítottál, mellettem álltál, vigasztaltál, dicsértél. Én pedig mentem előre, mert azt akartam, hogy büszke legyél rám. Még mindig ezt szeretném és ez így is lesz. De visszajelzés nélkül hogy fogok helytállni?! Sokat meséltél a gyermekkorodról, a felnőtt éveidről. De most mi van?! Most miért nem mondod el, ha nem vagy jól?! A félelmeidről sosem hallottam. Miért akarsz kímélni, megbirkóznék vele, hiszen eltitkolni így sem tudod. Én sem akarom elhinni, hogy ez is benne van a pakliban. Még nem. Az idő egyre sürget, és én leblokkolok. Mi van, ha egyszer már késő lesz? Mikor mondtam utoljára, hogy szeretlek?! Tudom, hogy tudod, de akkor is más hallani is. Annyi mindent szeretnék még megosztani Veled. A mostani érzéseimet, a mai álmaimat, amelyeket eddig még nem mertem elmondani. Ugye még nem késő? Lesz még legközelebb újra és újra? Ez még nem az az Idő... A Fény még erős, lobog benned, tudom. Ne add meg magad, akármennyivel kényelmesebb is lenne! Az Árnyék még várhat...

A halottak napja szerintem nem egyszerűen a Halálról szól. Épp annyira része e napnak az Élet is. A miénk, és elhunyt társunké, családtagunké, barátunké. Tragikus, szomorú, de hékás, nem érhet ezzel véget minden! Valaminek kell lennie ezután is... Kosztolányi óta tudom, hogy mindenki egyszeri és megismételhetetlen csoda. Egyedi. Soha nem volt azelőtt és soha nem is lesz többé. Te is, én is, ők is. Hát vigyázzunk e csodákra - magunkra és a másikra -, ne hagyjuk, hogy az Árnyék győzzön! Ez még a Fény ideje...


 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Összetört álmok - Sirike
  2008-08-23 10:33:22, szombat
 
  Összetört álmok

Ismét új napra ébredtél, bár este nem hitted volna, hogy eljutsz idáig... Titkon reménykedtél benne, hogy a sötétségben rád talál a Halál, s nem kell többé szenvedned a léttel. De nem, a nap ismét felkelt, s vele együtt te is. Nem kellesz senkinek, még a nagy kaszásnak sem... Ennek ellenére mosollyal az arcodon keltél. Hiszen sosem lehet tudni... talán pont ez lesz az a nap, amin megtalálod az életnek azt a bizonyos értelmét, amit oly sokan emlegetnek.

Mosolyod mostanra tovatűnt. Lassú, vontatott léptekkel sétálsz a hely felé, amit általában második otthonként emlegetnek... Ó igen, a csodálatos iskolád. A hó nagy pelyhekben kezd el hullni körülötted, ám te meg sem érzed a röpködő mínuszokat, a jeges csöppeket arcodon... Kapucnidat lassan a fejedre húzod, elrejtve arcodat a külvilág elől. Nem kell, hogy lássanak, nem szabad... Nem láthatják meg, ahogy könnyeid végigfolynak arcodon. Minden lépésnél újabb és újabb mázsás súlyok nehezednek lelkedre, minden lépésnél meghalsz kicsit... Nem teheted meg azonban, hogy visszafordulsz. Nem mutathatod magadat gyávának.

Társaid rád sem pillantva sietnek a tantermek felé, téged azonban hidegen hagy, hogy ismét elkéstél. A kapunál feljegyzik nevedet, s a tanerő megrovó pillantást vet rád.

- Valaha nem voltál te ilyen... Mi történt veled?

Válaszra sem méltatod, s tanárod halvány mosollyal enged utadra... Viszonzod az üres mosolyt, bár tudod, ez csak álca... Az ő mosolya is pont ugyanolyan sablonos, jelentés nélküli, mint a tied. Honnan is tudhatná, mi történt veled? Ő sem érti... Senki sem értheti rajtad kívül. Beszélnél róla, de nem lehet... A kimondott szavak elvesznek, téged pedig letorkollnának, amiért semmiségeken is kivágod a hisztit. Hiszen annyiszor próbáltad már... Mindig ez lett az eredménye. Nem értenek meg... Hiszen ez a Te életed, egyedül Te értheted meg! Egyedül te...

Halk bocsánatkéréssel lopakodsz be az órádra, a tanárod pedig felháborodottan parancsol a helyedre. Dühös rád, de te meg sem hallod zsörtölődését. Fejedet lehajtva, könyveidet szorítva sietsz a helyed felé, azonban se szék, se holmi semerre... Bent hagyott tanszereid szanaszét hevernek az osztályban, könyveidből kitépett lapok borítják az asztalt, a székedet pedig lábtartónak használják. Neked nincs padtársad, aki ezt megakadályozta volna...

Lelked ordít a fájdalomtól, legszívesebb nekiugranál mindenkinek, tombolnál a dühtől... Azonban ahogy lassan felhangzik a nevetés körülötted, arcodon megjelenik a halovány félmosoly. Nem értik... Ők sem értik, mi a bajod, ők csak egy szerencsétlent látnak, akit könnyedén kihasználhatnak. Te erősebb vagy... Még mindig erősebb vagy náluk.

Az óra anyagára szinte oda sem figyelsz, bár bőszen jegyzetelsz, csak épp nem azt, amit kéne. Nagy fába vágtad a fejszédet, és te nem szeretnél belebukni. Írsz... kiírod magadból a bánatodat, a lelkedet, mindent. Csodálatos karakter formálódik kezed alatt, fiatal lány, csodás tulajdonságokkal... Amilyen te szeretnél lenni. Lelki szemeid előtt látod a jelenetet írás közben, magányosan sétál a téli vadonban, nem fázik, nem éhes, nem szomjas, nincsenek gondjai... Csak ő van, és az alvó táj a hótakaró alatt.

Egy pillanatra felmerül benned egy gondolat. Talán lehetnének barátai, népszerűnek kéne lennie, hiszen egy ilyen csodálatos személynek kell, hogy legyenek jóakarói... Ám az ötlet, ahogy jön, hagyod is tovaillanni. Minek neki, neked barátok? A barátokat szeretni kell, tisztelni, megbízni bennük, s ezek az érzelmek csak fájdalmat szülnek. A barátok úgyis eltűnnek, s egyedül maradsz... Miért kínálnád fel a lelkedet olyannak, aki úgyis csak összetöri, megtapossa?

A tanár egyszer csak felszólít... S te nem tudod a választ, újabb alkalmat adva a nevetésre társaidnak. Tanárod lemondóan sóhajt, figyelmeztetve rá, mennyire közel állsz ahhoz, hogy megbuktasson. Egy másik lányt szólít fel, s te figyelmesen hallgatod a választ, miközben társadat figyeled. Valaha a barátnőd volt... Ma már csak egy idegen, aki túl sokat tud rólad. Neki kitárulkoztál, neki mindent elmeséltél, s ő mégis cserbenhagyott. A lány gúnyos pillantást lövell feléd, s te legszívesebben felpattannál, hogy megfojtsd. Kezed összeszorul, körmeid a tenyeredbe vájnak, s téged magához térit a fájdalom. Lenézel a véres félholdakra, és megállapítod: nem ér annyit a bosszú, hogy elrontsd miatta az életed... Bár az életedet már akkor elrontottad, mikor megszülettél.

Érzed, lesz még folytatása az órai gúnyolódásoknak... S valóban, amint kilép a tanár, téged körbevesznek osztálytársaid. Szidalmakat vágnak a fejedhez, vagy egyszerűen csak kinevetnek... Elveszik az írásodat, s közszemlére téve fennhangon olvassák egymásnak, neked, mindenkinek. Minden szavuk újabb tőrszúrás sebzett lelkedbe, s te nem bírod tovább. Felpattansz, s elrohansz mellettük... Ki az osztályból, ki az iskoládból, el, bárhová... Már nem próbálod meg elrejteni a könnyeidet. Annyi éven át nyelted vissza őket, hogy néha már azt hitted, nem is vagy képes érzelmeid kimutatására... Most azonban minden egyszerre törik ki belőled, s mindent hátrahagyva elrohansz...

Hosszú órákon át keresztül bolyongsz a városban, s fogalmad sincs, merre jársz. Nem is fontos. Egymagad vagy az álmaiddal... Magad elé képzeled kedvenc szereplődet, de hiába szeretnéd, tudod, nem hasonlítasz rá. Te fázol a vékonyka pulóveredben, bár nem zavartatod magad... S neked szükséged lenne a társaságra. Szeretnél megbízni az emberekben, még mindig szeretnél... Újra és újra figyelmeztetned kell magadat, hogy nem szabad. Túl sok korlátot állítottál magadnak...

Végül egy erdőben találod magad. Érzed, ez már nem a város része, de most ez nem is zavar. A havas táj az elképzeltre emlékeztet téged, bár itt közel sem olyan csodálatos a természet, mint az írásodban. Ezeket a növényeket tönkretette a város közelsége... Már térdig érő hóban gázolsz előre, s egyre többször vagy kénytelen az ágakba kapaszkodni, hogy segítsék előrejutásodat. A természet azonban cserbenhagy... Cserbenhagy ő is. A fa ága eltörik súlyod alatt, s te a hóban kötsz ki. Érzed a hidegét arcodon, azonban már nincs se kedved, se erőd felállni. Hát mégis erősebbek voltak nálad... Mégis legyőztek.

Ennek ellenére... mosollyal az arcodon szenderülsz álomba. A Halál mégiscsak eljön érted... neki mégis kellesz...



Meleg helyen térsz magadhoz, s te boldogan ülsz föl... Csalódnod kell azonban. Kórházban vagy. Keserű sóhajjal dőlsz vissza, pillantásod a melletted lévő asztalkára siklik. ,,Ne dobd el magadtól az életed!", hirdeti a bánatos kutyussal díszített lapocska. Az írás ismerős... Egy pillanatra felragyog mosolyod. Barátnőd küldte, az egyetlen, akiben még megbízhatsz... Melegséggel töltődsz fel, ám ez egy szívdobbanásnyi idő múlva tovatűnik. Barátnő? Ha tényleg az lenne, nem hagyta volna, hogy idáig juss... Segített volna. Gyűlölet ébred benned, elfelejtve, igenis volt idő, mikor ő rángatott vissza a szakadék széléről...

Szüleid robbannak be a szobába, anyud sírva borul a nyakadba.

- Mond, miért kellett ezt? Szólhattál volna, segítettünk volna...

Undorodva lököd el magadtól. Álszentség... Annyit bántott, és most mégis ő van felháborodva. Hát nem látja, mit tesz az életeddel? Hirtelen elsírod magad, szavaid köhögésbe fulladnak könnyeid között.

- Mindenki elhagyott... Mindenki átver... Miért nem élhetem az életem?

Szüleid döbbenten hallgatnak el, s végül magadra hagynak. Könnyeid eszelős nevetésbe csapnak át. Nem tudnak veled mit kezdeni... Azt mondják, azért hagynak itt, hogy gondolkozz, de csak nem tudnak veled mit kezdeni...

- Ne dobd el magadtól az életed! - szól egy halk hang, s te odakapod a fejed. A lány áll ott, akitől a lapot kaptad... Hát mégis eljött...

- Nem dobom el - szólsz keserűen, majd kiabálni kezdesz. - Nem dobom el! Az élet dobott el engem! Nem kellek neki! Hát miféle élet az ilyen? És nem kellek neki se... A Halálnak se...

- Nekem kellesz - jelenti ki eltökélten, de te csak gúnyos kacajjal válaszolsz. Gyorsan elűzöd őt is a közeledből, s végül teljesen magadra maradsz...

Gyorsan esteledik rád, s te lassan felkelsz az ágyból. Kitárod az ablakot, az előző napi hideg lassan körbevesz téged. Néhány percig ácsorogsz, ezúttal senki sem figyelmeztet, hogy megfázhatsz. Felhevült testednek jól esik a hideg... Hátrapillantasz a vállad fölött, s az ablakpárkányra teszed egyik lábadat. Néhány pillanatig egyensúlyozol a mélység fölött, de nem ugrasz. Még nem...

Egy nővérke lép be a szobába, hogy téged ellenőrizzen. Riadt szavait szinte meg sem hallod, ahogy esdeklését sem. Szeretné, ha lejönnél onnan... De nem érti... Ő sem érti... Kedves mosolyt küldesz felé, s két karodat kitárva előrelépsz...



 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Redfield : Lépcső a.....
  2008-08-22 13:17:22, péntek
 
  Redfield : Lépcső a mennyországba
Lépcső a mennyországba

1.

Michelle a kocsiban ült, a volánnál, és idegesen figyelte a szélvédőre szállingózó hópelyheket. A motorháztetőn már összegyűlt egy kisebb, két centis réteg. Éjszaka volt. Szenteste, éjjel tizenegy óra, öt perc. Az utca kihaltnak tűnt, csak néhány lakás ablakából áradt ki a már önmagában is melegséget sugárzó fény. Itt-ott égősorok is villogtak, mintha az ünnepnek az lett volna a célja, hogy a sötét utca is fényben fürödjön, és az arra járó, eltévedt lelkek boldogsággal ámítsák magukat. Ez járt Michelle fejében, de közben idegesen fészkelődött az ülésen. A motor berregő hangja fokozta, mint ahogy minden várakozással töltött pillanat is, nyugtalansággal töltötte ki az időt két lélegzetvétel közt. Egy kissé túlságosan is belemélyedt a környezetében zajló, nyugodalmas életek elképzelésébe az ott töltött tíz perc alatt, mert meg sem hallotta az egyre hangosodó lépteket a hóban. Az ajtó kattant, és a hideg beszökött. A nő inkább megborzongott, mint megrémült. A férfi beszállt mellé, és rámosolygott.
- Induljunk, itt nem biztonságos. - mondta, mire a nő rálépett a gázra.
Az otthonok fényei távolodtak. Amikor kiértek az országútra, a férfi elővette a gyűrött borítékot a kabátzsebéből, és kivette belőle egy fényképet. Megmutatta a nőnek. Michelle arcán átfutott valami. Egy érzés, ami talán a szörnyű felismerés lehetett, és hírtelen sírni kezdett. A férfi, bár ő is rettentően félt, megpróbálta megnyugtatni a nőt, és megfogta a combját, de az fel-alá rángott. A kocsiban megváltozott a légkör: kitört a pánik. Üvöltés és sikoltás szelte át az éjszaka meghitt csendjét. Aztán az autó kisodródott az útról, és egy fának vágódott. A robbanást hallani lehetett a város szélénél is, de segítség nem érkezett időben. Mindketten a lángok martalékává váltak, a fényképpel együtt, aminek az aljára az volt írva: ,,És ő vesz egy lépcsőt a mennyországba."


2.

Hatvannégy nappal korábban Michelle még bele sem gondolt szörnyű végzetébe a férfival, mert még semmi nyoma nem volt a közelgő veszélynek. Egy Party Time nevű étteremben dolgozott felszolgálólányként, minden hétköznap és szombat este. A hely, a nevével ellentétben nem sok szórakozásra adott lehetőséget, se vendégnek, se dolgozónak. Egy egyszerű kis útszéli kajálda volt a sok közül, ahol maximum a részeg emberek csinálták a műsort pár liter sör után. Nem kapott sok pénzt a munkájáért, de arra épp elég volt, hogy fizetni tudja az albérletet, és ő, meg Brittany nevű macskája elkerüljék a lassú éhhalált. Ő lakott ott egyedül abban a szerény (lepukkadt) kis lakásban, illetve ha a macskát is számoljuk, akkor ketten voltak. Nem voltak igazán barátai, sem barátnői, akikkel legalább a munkán kívül elüthette volna a nap unalmas részét. Ha tehette, nem járt emberek közé, inkább főzött magának egy teát, és lekuporodva az ágyára, krimiket olvasott. Imádta az orvosi könyveket, az összes Robin Cook regényt kivégezte, némelyiket harmadszor is. De emellett volt még egy elfoglaltsága: az Internet. Naponta két-három órát chat-eléssel töltött. Itt tudott magának társaságot szerezni. Olyan embereket, akik elhitetik, vele, hogy kedvelik, hogy okosnak és szépnek tartják, és csak annyit vártak el cserébe hogy ezt ő is viszonozza feléjük. Elektronikus csoportterápia. Nagyon sokat flörtölgetett, már amennyire flörtnek lehet hívni egy teljesen arctalan és eléggé személytelen társalgást, de ő pont az anonimitás miatt űzte eme hobbiját. Az álarc, ami mögé bújt megvédte a külvilágtól, és annak minden fenyegető kockázatától. Michelle nem kockáztatott. Habár szüleivel évek óta nem tartotta a kapcsolatot, és magányosnak érezte magát, mégsem járt el ismerkedni sehová. Sokan kértek már tőle randevút, de ezeket az alakokat sorra lekoptatta valami nagyon gyenge kifogással. (például.: abba az étterembe nem mehetünk. Allergiás vagyok a fűszeres kajákra. Valójában az éttermi kaják 99%-ára allergiás vagyok, és amúgy is... van barátom... ő ott a főnök. Mármint az étteremben.) Egyszerűen csak kerülte a kockázatot, ami az általános döntéshozatallal járt, abból pedig minden párkapcsolatban volt elég.

Egy teljesen átlagos és szürke munkanap után, pontosan hatvannégy nappal a halála előtt, talált egy borítékot a postaládájában. Először valami felszólításnak hitte, mert tudta, hogy volt egy-két elmaradása, de amikor jobban megnézte, látta, hogy nem hivatalos küldemény, és semmi sem utal a feladó kilétére. Csupán a bélyeg látszott rajta, meg az ő neve és címe, nagy, nyomtatott betűkkel. Visszacsukta a postaládáját. A lift megint rossz volt, a héten már másodszorra ment tönkre, megint mászhatott fel gyalog a harmadikra. Nagyot sóhajtott, és egy pillanat erejéig azt gondolta: belerúg a felvonó ajtajába, de ezt az ötletet nem értékelte volna amúgy is fájós lába, és a lift sem javult volna meg tőle, így inkább csak elindult felfelé.
Brittany felkapta a fejét a kulcs zörgésére, és odasurrant az ajtóhoz. Az ajtó kinyílt, és a megfáradt nő belépett rajta. Táskáját és kabátját a fogasra akasztotta, a levelet pedig letette a kis faasztalkára és közben megpróbált ügyet sem vetni a lábának dörgölődző, nyávogó macskáról. Legalábbis eleinte. Néhány lépés után felkapta az állatot, és az arca elé emelte. Az még mindig nyávogott.
- Nincsen. Én is éhes vagyok, de nincs itthon semmi. Talán a maradék főzeléket leszámítva, de te azt úgysem eszed meg...
Ebben talán tévedett, Brittany keserves nyávogással jelezte, hogy igényt tartana a főzelékre is. Michelle nagyot sóhajtott, letette a macskát, kivett egy lefóliázott tányért a hűtőből, és betette a mikróba melegedni. A macska felugrotta konyhapultra, és onnan kémlelte a zajos, világító dobozt. Michelle ledőlt a kanapéra. Rég nem volt ennyi részeg állat a Party Time-ban. Valószínűleg valamelyikük a társaságból a környékre kötözött, és most idecsődített mindenkit, akiket a kocsmák nagy része tiltólistán tarthat. Hoztak magukkal egy kis hordozható tévét, és foci közvetítést néztek a középső boxban. Egyedül Michelle szólt nekik, hogy egy kicsit vegyenek vissza, de erre csak kikezdett vele az egyik nagydarab, aki már eléggé be volt rúgva. A többiek balhéztak, hogy hallgassanak már el, mert nézni akarják a mérkőzést, míg a nő próbálta kirángatni a karját az irdatlan szorításból. A végén a pasas elengedte, de mérgében összetört néhány korsót, és a társaságával együtt elkotródott.
- Soha többet ilyet... - mondta magának Michelle, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
A mikró csengésére nyitotta ki ismét. Feltápászkodott, és visszament a konyhába. A főzelék még ehető volt, kettéosztotta, egy kisebb és egy nagyobb részre, majd a kisebbet belekotorta a macska tányérjába, aztán leült az asztalhoz és nekiállt enni. Miközben vacsorázott, végig ott hevert előtte a boríték. A különös boríték, amiről nem tudni: kitől jöhetett, és hogy mit tartalmaz...
- Valakinek végre eszébe jutottam. Talán levélbombát küldött, hogy megmentsen ettől a nyomorúságos élettől. - morfondírozott magának tele szájjal.
Valójában nem járt messze az igazságtól.


3.

Michelle az ágyán ült, és a fényképet nézegette. Nem értette. Egy jó vágású, harmincas férfit ábrázolt, akinek rövid, sötétbarna haja volt, és mélykék szemei. Valahol, talán egy parkban készülhetett a fotó, mert sok fa és pad is látszott a háttérben. A férfin egy kék farmernadrág volt, zöld póló, és barna ing. Arcán karizmatikus mosoly díszelgett, és tekintete egy távoli pontba fúródott, valahová a lencse mögé. Michelle nem értette: mi ez az egész, miért kapott képet erről a pasasról, de azt érezte, hogy nem a férfi küldte el neki, sőt, tudta nélkül kaphatta le valaki. Belemerült a fénykép elemzésébe, átadta magát az általa olvasott krimi regények vonzó világának. Szert tett egy személyes kis rejtélyre, ami egyelőre eléggé ködösnek bizonyult, de ez csak fokozta a kalandvágyát. Amellett pedig tetszett is neki a férfi. Átfutott az agyán, hogy ez nem e valami hülye vicc? De ebbe nem szívesen gondolt bele tartósabban. Leült a számítógépéhez. A fényképet a monitorhoz támasztotta, majd fellépett a chat-re. Hárman voltak fenn a netes haverjai közül. Közös beszélgetést indított, hogy megtudakolja az esetleges tréfát.
- Sziasztok.
- Szia. - üdvözölte SexyBob.
- Hello, Ms. Leaf. - köszönt Thorner, majd Spacesheep.
- Mizu? - pötyögte SexyBob.
- Semmi. Én jól vagyok. És ti? - kérdezte Michelle.
- Mis is asszem. Én igen. - jött a válasz SexyBob-tól.
- Ja, mondjuk hasmenésem van, de majd elmúlik. - szólt hozzá Spacesheep.
Michelle mosolygott.
- Na és melyikőtök van vicces, ismerkedős kedvében?
- Én! Én! Én! Én!!!!!! - vágta rá SexyBob.
A nő tudta, hogy rossz kérdést tett fel, így nem fog jutni semmire sem.
- Te küldted a képet?
- Nem küldtem képet, de ha akarod, küldhetek...
- Milyen képet? - Kérdezett rá Thorner.
- Egy fényképet. Postán.
- Nem tudom a címedet, nem adtad meg... - nyomult tovább SexyBob.
- Kezdhetünk féltékenykedni? - kérdezte Thorner.
- Á, felejtsétek el. Csak ezt akartam. Most megyek, elteszem magam holnapra.
- Holnapra? - majd add meg a címed, látni szeretnélek. - pötyögött rá Spacesheep.
- Talán máskor... sziasztok. - köszönt el Michelle, és azonnal kilépett. Lezuhanyozott, és bezuhant az ágyba, de az alvás nem ment neki.


4.

Két nap telt el, és Michelle már a harmadik parkot járta be a rejtélyes küldemény óta. Az első kettővel nem volt szerencséje, habár szökőkutat azokban is talált, de egyáltalán nem hasonlítottak az általa keresettre. Még volt néhány órája műszakkezdésig, ő pedig ott állt, végre megtalálta a helyet, ahol a férfi a fotón volt, és abba az irányba nézett, amerre ő, de csak fákat látott. Kevés ember járt akkor arra, és még egyikben sem sikerült felismernie a pasit, így, egy kissé csalódottan leült egy padra, és várt. Várt a csodára, aminek a fénysugara beszökött a kis lakásába, az ő fejébe, és (habár ebben még kételkedett) a szívébe is. Gyerekek szaladtak át az úton a száraz szökőkúthoz az anyjuk kíséretében. A kút üzemeltetői elzárták a vizet, mert közelgett a fagy, de valamilyen elragadó módon ők mégis töretlen gyermeki lelkesedésükkel futkároztak az őszi tájban. Michelle arcára egy pillanatnyi gondterheltség, szomorúság ült ki. Valami villant. Felnézett az égre. Kezdett beborulni. Még várt egy fél órát, aztán a szemerkélő esőben elhagyta a parkot a munkahelye felé.

Minden nap a parkban töltött pár órát, hátha meglátja a férfit, de minden nap csalódottan jött el, és ment dolgozni. Már-már kezdett lemondani a csodáról, amikor egyik éjjel újabb névtelen borítékot talált a postaládájában. Nem bírta kivárni a hosszú lépcsőzést a lakásáig, ott helyben feltépte. Egy újabb fénykép volt. Michelle elképedt. A férfi volt az, háttal állt a lencsének, de a nő tudta, hogy ő az. Ott volt, a Party Time előtt, és befelé nézett az üvegablakon. Délután lehetett, még világos volt. Ahogy új szerzeményét nézte, nyomasztó érzés kerítette hatalmába. Mi van, ha a pasi figyeli őt? Ha veszélyes, esetleg pszichopata? Ezt az eshetőséget sem zárhatta ki... De tudta, hogy valaki lesből kapta le a pasit, és még jobban kezdte furdalni a kíváncsiság az ismeretlen küldő személyét illetően. Miért? Abban biztos volt, hogy akármi is a célja a feladónak, ez a férfi keresi őt. Hiszen ott volt a munkahelyénél is. Másnap megkérdezte az esetről Susan-t, a főnöknőjét, de az nem tudott információval szolgálni, így Michelle eldöntötte: két műszakot is vállal ideiglenesen. A főnökasszony nem értette: miért gürcöl ez a soványka, életunt lány kétszer annyit, de kapóra jött a plusz munkaerő, és magában örült, hogy Michelle szert tett egy ilyen udvarlóra.


5.

Szerda este tíz óra volt. Cory ott ült egy asztalnál, egymagában, és kávét szürcsölgetett. Az embereket figyelte. Az arcokat. Odalépett hozzá egy pincérnő, és letett elé egy hamutálat, mert látta az asztalra kitett Camel-es dobozt. A pincérnő a férfire villantotta mosolyát, és sokatmondóan kacsintott. Cory némi rájátszással viszonozta ezt. Nem ő volt az. Michelle ezalatt a pult mögött volt, egy asztal, és a körülötte ülő vendégek takarásában, de meglátta a férfit, és majdnem elájult. Meg kellett kapaszkodnia a pult szélében.
- Mi a baj, aranyom, rosszul vagy? - vetette oda a főnökasszony, mintha komolyan érdekelné.
- Nem, nincs semmi baj.
De igen. Baj volt. Nagyon nagy baj. A férfi, a csoda ott ült tőle nem több, mint hat méterre, és ő nem tudta: mit lépjen. Megbabonázva nézte, és érezte, hogy a szíve a fejében dobog. Végül erőt vett magán, és odament. Cory a kezében tartott képpel volt elfoglalva, de a szeme sarkából látta, hogy újra megjelent a pincérnő asz asztalánál.
- Köszönöm, nem kérek semmit. - mondta volna, de csak a feléig jutott, mert észrevette, hogy kihez beszél. Az arcára a döbbent meglepettség ült ki, ahogy Michelle-ére is, bár ezt próbálta leplezni. Mindent, vagy semmit - gondolta a nő.
- Hello.
- Hello. - válaszolt Cory, majd ismét a tekintetek beszéltek pár másodpercig.
- Most kicsit hülyén érzem magam...
- Én is.
- Hát... - és közben leült a férfi elé.
- Hát...?
- Találkoztunk.
- Igen.
- Az ott a kezedben... - kérdezte Michelle.
- Te vagy. - nyújtotta át a képeket Cory.
Valóban a nő volt. Az egyiken az étteremben állt, de kívülről fotózta valaki, a másikon a parkban ült, egy padon.
- Te csináltad? - kérdezte a nő, bár tudta, hogy hülyeség.
- Én azt hittem: te voltál. Hogy te küldted nekem.
Michelle szája mosolyra húzódott, és köténye alá nyúlt, majd a szoknyája zsebéből elővette az ő fényképeit. A férfi szemügyre vette őket.
- Úgy tűnik: van egy közös kerítőnk... - mondta kissé zavartan Michelle.
- Hát... nagyon úgy néz ki.
Ezalatt egy alak az utca túloldaláról elégedett vigyorral kattintotta el a fényképezőgépét, majd eltűnt a sötétben.


6.

Cory megvárta a műszak végét, és közben le sem vette a szemét a nőről. Persze nem mintha Michelle-nek ment volna ez fordított helyzetben. Nagyon nehezen telt el az a másfél óra, sok cigarettába, és kávéba került a férfinak. (bár a dohányzást próbálta mérsékelni).
- Nem zavar. Régen én is sokat füstöltem. - mondta Michelle, amikor már kettesben sétáltak a park felé.
Benne volt a félelem, hogy hamar vége szakad a varázsnak, ha rögtön hazakísérteti magát, azt meg mégsem várhatta el, hogy ilyen körülmények közt, Cory már az első randin nála töltse az éjszakát. Nem is várta. Annyira. A furcsa érzés azonban végig benne volt, hogy valaki figyeli őket.
- Akkor jó. Már azt hittem: le kell szoknom róla. - viccelődött a férfi.
- Tudod... jobban nézel ki a valóságban, mint a képeken... - kockáztatott Michelle.
- Ez kedves tőled. Te is csinos vagy.
- Heh! - nevetett fel zavarában a nő. Épp nem volt kifényezve.
- Téged nem zavar?
- Mi? - kérdezte Cory.
- Hát, hogy... nem tudjuk: miért ez az egész.
- Szóval tényleg nem a te kis magánakciódról van szó?
Ugyanezt gondolhatta akár ő is.
- Nem. - felelte Michelle.
- És bánod, hogy végül is így alakult?
- Nem, dehogy...
- Én sem értem, de nem is bánom. Hidd el, jobb program veled csavarogni, és beszélgetni, mint otthon porosodni.
- Á! Szóval te is otthonülős vagy!
- Nem tagadom... így telnek a napjaim. A munka mellett.
- Mit dolgozol, Cory?
- Író vagyok. Egy magazinnak írok, novellákat. Pontosabban magamnak írom őket, de így legalább olvassa is valaki, és nem halok éhen.
Michelle-t átjárta a melegség. Egy író! És ilyen jóképű!
- És ebből meg lehet élni?
- Van, hogy jól megy. Amikor pedig írói válságba kerülök, bedolgozok egy ismerősöm boltjában. Túl lehet élni.
- Milyen novellákat írsz?
- Leginkább drámai, és romantikus történeteket.
Na bumm... azok se rosszak.
A Hold fénye rájuk vetült, csak ketten voltak azon a helyen, rajtuk kívül egy lélek sem.
- Gyakran kijársz ide?
- Igen, ez egy jó hely. Ha a szomszédok bömböltetik a tévét, vagy éppen ölik egymást, itt még gyakran nyugodtabb is a légkör.
- Igen, tudom, miről beszélsz.
Megálltak, közel egymáshoz.
- Azon gondolkoztam, hogy... - kezdte a férfi.
- Hogy?
- Hogy ha nem most látnálak először, megcsókolnálak.
Michelle megfogta Cory kezét.
- Nem most látjuk egymást először. - mondta, és átadták magukat az érzelmeiknek.


7.

A rá következő két hét Michelle életének legszebb időszaka volt. Szinte minden szabadidejét Cory-val töltötte. Brittany, a macskája viszont egyre inkább fújt az idegenre, aki elrabolta tőle gazdáját, még akkor is, ha Michelle lakásán voltak. A nő eleinte vonakodott felhívni magához a férfit, de már ő is volt Cory lakásán, akinek egyébként szintén elég szerényen, de annál ízlésesebben volt berendezve otthona. Ő nagyon szimpatikusnak találta a nő lakását. A fakó színárnyalatok, a kisebb rumli, és a kilátás a szomszédos épület téglafalára tökéletesen kifejezték lakója személyiségét: az életben elkallódott kamaszt, aki egy kis melegségre vágyott. A férfi érezte ezt, és még aznap be is végezték az ágyon. Odakint szakadt az eső, és míg az újonnan szerelmi kuckóba átszellemült bérlemény gyertyafényben fürdött, az esőcseppek vadul kopogtak a tetőablakon. Romantikus volt. Ennél romantikusabbat el sem tudtak volna képzelni. Akkor először fordult elő Michelle-el, hogy a szexuális együttlétet is igazán csak egy álomhoz tudta hasonlítani.
- Mint egy lépcső a mennyországba. - mondta a nő.
Cory felvont szemöldökkel nézett rá. Honnan tudhatja?
- Mi az? - kérdezte Michelle.
- Ez a kedvenc számom. A Led Zeppelin-től.
- Te jó ég! Én is imádom. De... én a szexre gondoltam.
- Tudom, az isteni volt.
Michelle hozzábújt.
- Hazudsz.
- Nem, tényleg ez a kedvenc számom. - vigyorgott a férfi.
Ezért a feleletért a nő lelökte az ágyról, de mindketten a padlóra estek, egymás karjaiban, és újra csókokkal halmozták el egymást. A macska ezalatt rosszallóan figyelte őket a fotelből. Szemei valósággal izzottak abban a sötét kis sarokban. És az eső verte tovább az üveget.

Egy másik alkalommal, ezúttal Cory lakásán a nőnek lehetősége volt bepillantást nyerni a férfi alkotásaiba. Az írói magazinok sorba rendezve pihentek a könyvespolcon. Cory a számítógépe előtt ült, és megpróbálta folytatni egy, már hónapokkal azelőtt megkezdett művét: "Az erény virágai" c. szerelmi történetét. Úgy tett, mint aki lázasan dolgozik, de csak értelmetlen sorokat gépelt le újra, meg újra, amiket aztán rendre ki is törölt. Valójában boldogította, hogy a nő érdeklődik a novellái iránt, és azokat olvassa, közvetlen mögötte, a díványon fekve, de büszkesége mégis arra sarkallta: játssza a hatalmas művész, a kimeríthetetlen fantáziájú író szerepét, még ha tudta is: roppant szánalmasan festhet a nő szemében. Ebben tévedett. Michelle nem figyelt rá, el volt merülve a kis kreált világokban, Cory sokoldalú belső világában, amit olykor a magazin szerkesztője is elég jónak talált, hogy kiadja. Különösen tetszett neki a "Rose kertje", amiben a nő, a kutyája gyilkosát akarja megtalálni, de helyette szerelemre lel. Odament a férfihoz, és hátulról átkarolta, aki egy határozott billentyűleütéssel közölte, hogy egyelőre befejezte a gépelést (vagyis a próbálkozást), és megpördült a székében.
- Odavagyok a műveidért.
- Én pedig teérted vagyok oda. Meddig is vagy szabadságon?
- Még három napig.
- Három csodálatos, de röpke napig. Hé! Mit szólnál, ha elmennénk valahová?
- Mire gondolsz?
- Voltál már karaoke-zni?

- Nincs az az Isten, hogy én kiálljak oda, és akár csak egy hangot is kiadjak... - közölte kacagva Michelle, de már volt bennük néhány Tequila, nagyjából oldottak voltak.
A színpadon éppen egy szemüveges srác próbálkozott a Fool's Garden - Lemon Tree c. slágerével, de még olvasni is nehezen tudta a dalszöveget.
- Ugyan már! Ennél csak jobb lehetsz!
Az emberek távoli pontokba mélyedtek a füstös félhomályban, és úgy tűnt: sokan közülük mindjárt elalszanak. Egy biztos: közel sem jártak az extázishoz, amit a vérszegény előadás okozott a szemüveges srácnak, még az elismerés hiányának ellenére is.
Egyedül Cory tapsolt.
- Nem azt mondtad, hogy ennél csak jobb lehetek?
- Hé, nekem sincs aranyhangom. De már csak azért is elvárnám a tapsot, hogy ki mertem állni, és közben volt merszem mások idegein táncolni.
- Rád azért kíváncsi lennék. - mondta Michelle.
- Talán még hallhatsz az éjjel.
Amikor sorra került, elénekelte a Jefferson Airplane-től a White Rabbit-ot, és ezzel kisebb sikert aratott, de a társaság nagy része már amúgy is ismerte őt. Előadásával viszont kedvet csinált Michelle-nek is a szereplésre, aki pedig megkockáztatott egy Guns 'n' Roses - November Rain-t. Egy kezdőhöz képest nagyon is jó volt, a pia magabiztosságot kölcsönzött neki. Rendesen kapott tapsot, főleg a férfitől. Az esti buli számukra a Stairway to Heaven-el zárult, amit Cory egyenesen a nőnek énekelt. Michelle egészen meg volt hatva, és egyáltalán nem bánta, hogy eljött. Vakuk villantak a műsor alatt, többen fotózták a fellépőket, ahogy az a fekete bőrdzsekis férfi is az egyik hátsó asztalnál. Bár ez nekik nem tűnt fel, de a pasas inkább csak őket fotózta.


8.

Spencer a fürdőszobában állt, pontosabban a laborhelységben. Arca ördögi vigyorba húzódott, amit a vörös fény csak még hitelesebbé tett. Amióta hazaért, a képek előhívásán dolgozott, és jól haladt a munkával. Már majdnem az egész aznapi sorozatot előhívta. Körülötte a szárítókötelekre csíptetve csüngtek a korábbi anyagok. Cory és Michelle, Michelle, és Cory, együttvéve, és külön-külön is látszódtak a fotókon. A férfi imádta Michelle-t, annak mosolyát, és karcsú vonalait, amiket ruhái gyakran egészen jól kiemeltek. Jól ismerte a nőt, az utóbbi időben folyton követte, mindenhová, és nem tetszett neki, amit megörökített. Dühítette a felállás. Meg akarta kapni a nőt, kívánta, jobban, mint valaha. Arra gondolt: hamarosan véget kellene vetnie ennek a románcnak.


9.

Michelle már egészen el is feledkezett a rejtélyes feladóról, legalábbis nem gondolta volna, hogy újra életjelet ad magáról. Újra munkába állásának első napján megint talált egy borítékot a postaládájában, és most ott ült a kanapéján, az ölében fekvő Brittany-t simogatva, másik kezében a furcsa küldeménnyel. Arra gondolt: vajon Cory is kapott e újabb levelet? A férfivel még aznap délelőtt beszélt, de ő nem szólt neki róla, hogy történt volna ilyen. Talán felhívhatnám, hogy elmondjam neki... De mivel még ki sem nyitotta a borítékot, inkább félretette az ötletet. Higgadtan feltépte, és kivette a tartalmát. A fénykép láttán azonban megdermedt, és visszafojtotta még a lélegzetét is. Brittany leugrott az öléből, és élesen felnyávogott. A fénykép nem akkortájt készült, még évekkel azelőtt. Michelle volt rajta, arcával a lencse felé fordulva, szenvedélyes, kihívó tekintettel feküdt egy franciaágyon. Meztelenül.

Mikor végre sikerült túljutnia a sokkos állapoton, odaült a számítógépe elé, és bekapcsolta. Már biztos volt benne, hogy nem fog szólni Cory-nak. A fejét fogta, és másik, remegő kezével megragadta az egeret. Le kell nyugodnom. Le kell nyugodnom! De persze tudta, hogy ez nem fog menni. Valakivel társalognia kellett, még ha csak az interneten keresztül is. Az ismerősei közül nem volt fenn senki, viszont valaki beszélgetést kezdeményezett vele, szinte abban a pillanatban, hogy ő bejelentkezett az oldalra. Valaki, aki a "Flasher" nevet használta. A rossz érzés erősödött. Michelle reszketett.
- Mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezében van? - írta Flasher.
- Ki vagy te? - kérdezte Michelle.
- Szerintem tudod te... - jelent meg a monitoron.
- Felelj, te rohadék! - írta, bár félt is az idegentől. Nem tudta, hogy ki az, csak sejtette.
- Ne beszélj velem ilyen hangnemben! Az még csúnya következményekkel járhat.
A nő nem írt. Próbált úrrá lenni félelmén, és összeszedetten gondolkodni.
Flasher megint írt:
- Kérdezz mást.
- Mit akarsz? - pötyögte be Michelle.
- Na ez már érdekesebb. Régóta figyellek. Nekem köszönheted a boldogságodat, és elvárom az engedelmességet.
- De mit akarsz tőlem? - kockáztatta meg még egyszer.
- Azt, hogy vallj be egy s mást az újdonsült barátodnak, te rohadt kurva. Lássuk: kiálljátok e a próbát?
- Szólok a zsaruknak.
- Ó... hohohóhó! Nem fogsz te szólni senkinek. Még csak a rendőrség közelébe se fogsz menni. Azzal feláldoznád a szép kis jövődet. Tudok egy s mást...
- Tényleg?!
- Igen. Úgyhogy legyél csak engedelmes. Van még néhány ilyen képem rólad, és küldözgetni fogom őket. Aztán egy nap majd nem te, hanem Cory talál egy újabb borítékot a postaládájában...
A nő nem írt. Elsírta magát. Képtelen volt rá, hogy megőrizze a nyugalmát, amióta meglátta magát a fényképen. Képtelen volt elhinni, hogy ez az alak zsarolja őt, és tönkre akarja tenni az életét, de még inkább képtelen volt elfogadni a tényt, hogy a zsarolónak igaza van. A tényt, hogy tartozik Cory-nak az őszinteséggel.
- Még jelentkezem. - zárta végül Flasher a beszélgetést.


10.

Másnap Michelle, vonakodva bár, de bement dolgozni. Rosszul érezte magát, és a Cory-val való találkozást is el akarta kerülni. Persze a férfi még nem sejthette, de ő így sem nagyon tudott volna a szemébe nézni. Szédelgett, és remegett. A főnöke: Susan kiszúrta ezt, de úgy döntött: inkább nem érdeklődik szóban Michelle hogyléte felől, hátha ezúttal még betegszabadságot is megpróbál kivenni, ami már túl sok lenne. Különben is, valószínűnek tartotta, hogy a nő csak szimulál. Nem tartotta túl sokra a beosztottjait, még ha közelebbről ismerte is őket, esetleg barátilag, az sem számított, hiszen csak így tudta megőrizni a tekintélyét. Rend és fegyelem. Tisztában volt vele, hogy a hely, amit vezet, csak egy egyszerű csehó, amit a vendégek tettek azzá, ami, de az ő csehója volt, és meg is akarta tartani. Gyermekkorában persze nem erről álmodott, ahogy egyik fiatal sem, de a körülmények, és az élet során szerzett tapasztalatok arra tanították: mindenhol meg kell állnia a helyét, az álmok pedig úgysem tűnnek el, csak átalakulnak valami mássá.
Legalább neki van kivel töltenie az ünnepeket. - gondolta magában, a nőt figyelve, aki akkor épp hányingerrel küszködött, és egy rendelés felvétele közben kiszaladt a wc-re.
Ez így nem mehet tovább. Hazaküldöm. - forgatta a szemeit Susan. És így is tett, miközben Michelle próbálta tagadni a rosszullétet.
- Menj csak, és pihend ki magad. Menj el orvoshoz, beszélj Cory-val, vagy bánom is én, csak holnap, vagy holnap után egészségesen gyere be dolgozni, az Isten szerelmére. Nyakunkon a karácsony, tele leszünk.
Tényleg közel volt huszonnegyedike. Hat nap volt hátra. Hat hosszú, és gyötrelmes nap, és mind egyre gyötrelmesebb.

Michelle mégsem hazament, úgy döntött: inkább találkozni szeretne a férfival. Gyengének érezte magát, és szüksége volt valakire. Szüksége volt rá. Könnyezni kezdett, ahogy kilépett az étterem ajtaján. Észre sem vette bentről, de a hóesés megint rákezdett. Buszra szállt. Alig látott valamit az összenyomódott embertömegtől, de a megállókat számolta. Régóta nem ült volánnál, mindenhova gyalog és tömegközlekedéssel járt. Kocsiját már egy éve eladta, azóta nem vezetett, de nem is volt rá nagy szüksége. Rokonokat nem látogatott, szinte sosem utazott el, és mindenhez közel lakott, benn a város rothadó szívében. Leszállt és kirázta a hideg. Tudta, vagy legalábbis úgy érezte, hogy valaki követi őt. Aznap végig úgy érezte: úrrá lett rajta a paranoia, és az üldözési mánia, de nem minden alap nélkül. Végül megérkezett. Becsöngetett, majd rövid várakozás után újra. Semmi. Gondolta, hogy nem kellett volna eljönnie, Cory most biztosan a munkahelyén keresi, vagy a lakásán. Nem volt pénze telefonálni a férfi mobiljára, így inkább úgy döntött: vár. Összébb húzta a kabátját, és a falnak támaszkodott. Egyre jobban esett a hó. Azért, csak a biztonság kedvéért lement és belesett a férfi postaládájába. Üres volt.

Már későre járt, és eléggé hideg volt, amikor a férfi hazaért. Michelle alig állt a lábán. Cory odasietett a nőhöz.
- Te jó ég, Michelle... mióta vársz itt?
- Nem régóta...
A férfi átkarolta őt.
- Teljesen kihűltél. Gyere be, főzök teát.
És bementek. Michelle ledőlt a díványra, és bágyadtan nézte a plafont. Hőemelkedése volt.
- Voltam az étteremben, meg nálad is. Azt mondták: haza küldtek, mert beteg vagy. Mit szedtél össze? Voltál orvosnál? - kérdezgette a nőt a kivilágított konyhából.
- Nem, nincs semmi komoly bajom. Szerintem holnap visszamegyek dolgozni.
- Nem mész sehová. Lázas vagy. Pihenned kell.
Michelle fejében cikáztak a gondolatok. Nem volt benne biztos, hogy meg kellene kérdeznie, de már kiszaladt a száján:
- Te nem kaptál valami új küldeményt mostanság?
- Mármint postán? Képet?
- Igen. - Már bánta is, hogy megkérdezte.
- Nem. Semmit. Miért, te igen?
- Nem. Én sem... - hazudott Michelle. Tényleg rosszul volt, és jól tudta: miért. Mert kezdett fennakadni a nagy hazugsághálón. Őszintének kellett volna lennie, de már megint nem volt rá képes. Még mindig nem volt rá képes.
- Tessék. Mondta a férfi, amikor megjelent a bögrével. Leült a dívány szélére, és a kezébe adta a forró italt, aztán átkarolta.
Félek... nem akarom... Félek... - ismételgette magában Michelle. Közben belekortyolt, és szerelmét bámulta. Kétségkívül az volt. A csoda az életében, a valóra vált álom, az igaz szerelem. Nem akarta elveszíteni. Így hát nem is mondott neki semmit a képről, a múltjáról: életének azon, sötét időszakáról. Miután megitta a teát, a férfi bugyira vetkőztette, és deréktól lefelé betakarta az akkor már hason fekvő nőt, aztán hosszasan masszírozta a hátát.
- Tele vagy csomókkal. Nem kéne annyit stresszelned...
- Tudom.
- Elmondod, mi a baj? Mert... látom, hogy valami nyomaszt téged.
- Megvagyok. Ez a rosszullét el fog múlni.
- Hát jó. De ha valami problémád van velem, akkor jobb, ha megbeszéljük.
- Nincs veled semmi baj.
A férfi kezei egyre jobban rátaláltak az érzékeny pontokra. Michelle teste valósággal égett a láztól, és a masszázstól.
- Szertelek. De a pokolra fogok jutni.
- Miért mondasz ilyen hülyeségeket? Egyáltalán nem fogsz a pokolra jutni.
- Nem tudhatod. Nem ismersz teljesen.
- Mert nem vagy teljesen nyílt velem szemben. De az idő majd ezen is változtat. Én így hiszem. És akármi is, ami bánt téged, te nem fogsz a pokolra jutni. - mondta Cory.
Michelle elmosolyodott, de érezte, hogy a mondat végén a férfi már erősebben szorította a vállát. Most biztos azt hiszi, hogy megcsaltam... jaj ne, nem lehetek ennyire barom.
- Nem te... ez nem veled kapcsolatos. És nem is kettőnkkel. Én... el fogom mondani, csak adj még egy kis időt. Kérlek, ne haragudj rám.
A férfi gyengéden megcsókolta a nyakát, majd az arcát. Fáradtak voltak. Michelle bevett két szem lázcsillapítót, és hamarosan elaludt a díványon. Cory a karjaiba vette, és bevitte a hálószobába, a jóval kényelmesebb ágyra. Lefeküdt mellé, és sokáig csak nézte az alvó nőt. A békés külső alatt egy járvány rejlik, ami felemészti őt, ha nem engedi szabadjára idejében. - gondolta. Egy kapcsolat sem lehet igazán hosszú életű, amiben titkolózás folyik. Úgy döntött, hogy ő is fellebbenti a fátylat saját múltjáról, hogy megkönnyítse Michelle dolgát.


11.

Spencer ideges volt. Nagyon ideges. Hajnali négy óra múlt, és ő egy arabok által üzemeltetett Non-stop internet kávézóban ücsörgött, hogy a chat-en folytasson beszélgetést titokzatos megbízójával, akinek csak a becenevét tudta, meg azt, hogy az általa kért sorozatokat az előhívást követő nap, az egyeztetés után egy leragasztott borítékban hol kell hagynia. Utálta ezt a fajta diszkréciót, de szükséges rosszként kénytelen volt elviselni, ha igényt tartott a pénzre. A pénz pedig ezúttal nem kis összeg volt. A nő azonban jobban érdekelte. Minél előbb le akarta tudni a megbízatást, és csak Michelle-el foglalkozni. A drága Michelle-el, aki jobbat érdemel annál a nyálas tetűnél. De majd én megmutatom neki. Meglátjuk: meddig lesznek együtt... Akármit mond, akármit csinál, előlelem és a múltja elől nem bújhat el. - morfondírozott. A mellette lévő gépnél külföldiek hadováltak egymásnak valami weboldalról, amit a hazájukban betiltottak.
- Készítettél újabb képeket? - jelent meg a monitoron.
- Igen. Előhívom őket, és a megbeszéltek szerint holnap leteszem a megadott helyre.
- Nagyszerű. Hamarosan elég lesz. Még néhány napot tölts ezzel, aztán megkapod a csekket.
- Rendben van. - gépelte Spencer. Valójában nem volt rendben. Michelle-t akarta most azonnal. Hozzá akart érni, érezni akarta a szívdobogását. Meg akarta baszni. Mint régen. És már a képei sem voltak meg a nő fedetlen testéről. Ez roppantul bosszantotta.
- Akkor adás vége. - írta végül Spacesheep, és kilépett az oldalról.


12.

Mikor Michelle felébredt, már jobban érezte magát. A feje fájt egy kicsit, de a láza csillapodott. Cory hagyott neki egy üzenetet, hogy elment karácsonyi ajándékot kajtatni, ha gondolja, nyugodtan maradjon, de otthon, az ő lakásán is várta valaki, Brittany-nak enni kellett adni, így hát lefürdött, és hazament. Ő neki se ártana valami ajándék után néznie, gondolta: munka előtt útba is ejt néhány boltot és vásárt, de egyelőre még hátra volt a ,,vörös szalaggal átkötött vallomás" is, amit mindenképp az ünnepek előtt akart ,,átadni" a Cory-nak. Amikor eljött, kulcsra zárta az ajtót, és a kulcsot betette a lábtörlő alá. Szegény Brittany már biztosan a falat kaparja kínjában. Viszonylag gyorsan hazaért, és azonnal adott is enni dühös cicának, de nem sokat időzött a lakásán, a férfi már elindult ajándékot keresni, és Michelle belátta: valóban itt az ideje. Mit vegyek neki? Minek örülne? Ahogy a délutáni napfényben nézte a kirakatokat, ezen törte a fejét. Néhol megállt kis időre, megnézni a kínálatot, néhol be is ment a boltba, de nem tudott dönteni. Először egy pipára gondolt, de nem volt benne biztos, hogy Cory használná is. Elvégre dohányzik... valószínűleg már kipróbálta, és ha szeretné, biztosan azzal élne. A napfény megcsillant az egyik kirakatban. A nő hátrafordult, és látott egy alakot eltűnni a tömegben. Szíven ütötte a félelem, és azonnal reagált. Sietve utána indult, át a kereszteződésen, de nem jutott messzire. A kocsik fékje megcsikordult, és hangos dudaszó ébresztette rá, hogy majdnem elütötték. Mellette még mindig száguldoztak az autók, ő pedig lassan visszahátrált a járdára. Szemébe könnyek szöktek. Megint elvesztette a fejét. A fekete bőrdzsekis férfit még egy pillanatra látta, de aztán elnyelte a távoli forgatag.

Két órával és egy szem nyugtatóval később belépett a Party Time ajtaján. Úgy érezte: meg kell próbálnia dolgozni, és hogy most jobban fog menni, mint az előző nap. Nem akart csalódást okozni Susan-nak, és az állását is meg akarta tartani. Nem tudta, hogy ebbe már nincs beleszólása. Amikor belépett az étterem ajtaján, többen is nézték a vendégek közül.
- Á. Itt vagy? Nem kell átöltöznöd. A Fizetésed ott van a pult mögött, kellemes ünnepeket.
Michelle nem hitt a fülének. Biztos volt benne, hogy valami tévedés történt...
- Tessék?
- Ki vagy rúgva.
- Ki vagyok rúgva? Ezt meg miért... tegnap is megmondhattad volna, nem kellet volna a rosszullétem miatt...
- Szó sincs a rosszullétedről. Én vagyok rosszul tőled.
- Mégis miről beszélsz?
Három férfi kaján vigyort öltve bámulta őt, különböző asztaloktól.
Susan nem válaszolt a kérdésre. Már levegőnek nézte a nőt. Michelle tekintete a pult mögötti kis asztalra siklott. Volt valami a bére mellett. Egy kupac fénykép, itt-ott megtépve, a szélükön cellux darabokkal. Egyből tudta, hogy mi van rajtuk. Nem akarta látni, de muszáj volt. Már az idegességtől remegett. Odacsoszogott, és éppen csak egy pillantást vetve a legfelső fotóra, felmarkolta az egészet, a pénzzel együtt, és zsebre vágta. Azt a néhány éhes tekintetet leszámítva, senki sem nézett utána, amikor végleg kisétált a Party Time-ból. Flasher még jóval nyitás előtt ragasztgatta ki a róla készült pornográf sorozatot az étterem bejáratára.

Bevett még egy nyugtatót, de az annyit sem használt, mint a placebo. Sírva rohant át Cory-hoz, mielőtt a férfi a szokotthoz híven elémenne a Party Time-ba, és volt főnökétől tudná meg a szörnyű igazságot. Inkább én mondjam el neki, mint bárki más. - gondolta. Cory otthon volt, ajtót nyitott, és enyhén kétségbe esett Michelle láttán.
- Úristen. Mi történt veled? Mondtam, hogy ne menj még dolgozni, szörnyen beteg vagy.
- Cory...
- Tessék?
- Én... én... - alig tudott kinyögni néhány szót.
A férfi bekísérte a lakásba, és leültette, majd ő is leült vele szembe. Egy pillanatra sem engedte el a kezét.
- Mi történt?
- El kell mondanom... valamit. Ami miatt kirúgtak az állásomból.
Felmerült egy kérdés Cory-ban, de nem szólalt meg. Rendületlen figyelemmel hallgatta.
- Mert ma kirúgtak. Én... egy éve még nem ugyanaz az ember voltam, mint most. Huszonhárom évesen a városba költöztem, de nem kaptam munkát, és... elvállaltam dolgokat. Akkoriban ittam is, és kábítószert is használtam. És volt néhány pasas, akik erotikus képeket készítettek rólam. Jó pénzért. Ez az igazság. És egy éve abbahagytam az egészet. Mindent otthagytam, és új életet kezdtem. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el korábban, de nem akartalak elveszíteni.
Cory tekintete mintha megfagyott volna. Kifürkészhetetlenül nézett a nőre. Egyre erősebben fogta Michelle kezét, aztán felállt és átölelte.
- Sajnálom...
- Nincs semmi baj. Örülök, hogy végül elmondtad. - szólt, és még magához szorította a törékeny testet.
A nőn úrrá lett a megkönnyebbülés, és valamennyire a férfin is.
- És... ez a pasas... Spencer. Ő zaklat a képeimmel. Ő a titokzatos feladó, aki összehozott minket. Nem tudom: miért csinálja ezt...
- Először is: nem ő hozott össze minket, hanem mi jöttünk össze. Rajtunk állt a döntés. Másodszor pedig: nem várjuk meg, amíg újra jelentkezik. Hívjuk a rendőrséget. A zsarukkal szórakozzon, a mocsadék.
- Ne! - vágta rá Michelle.
- Miért ne?
- Mert... most, hogy bevallottam neked, biztos, hogy le fog állni. Eltűnik az életünkből. Kérlek, nyugodj meg. Nem hallunk többet felőle, ismerem a tagot.
Ez nagyon hülyén hangzott, de semmi jobbat nem tudott kitalálni. Úgy tűnt: Cory, (aki még mindig nem avatta be a saját kis titkába) kezdett feldühödni, de aztán beleegyezett, hogy ne foglalkozzanak az üggyel, vagy legalábbis ne bízzák a zsarukra. Michelle nem tudott jobbat kitalálni, de azt tudta, hogy van még mitől félnie...


13.

A következő néhány nap viszonylag könnyen telt el. Cory és Michelle együtt voltak, és nem gondoltak az elmúlt időszak megpróbáltatásaira. Ott voltak egymásnak, és csak ez számított. Nem találtak több névtelen borítékot a postaládájukban. Úgy tűnt: a zsaroló leállt a beteg kis játékával, és megelégedett annyival, hogy a nő elvesztette az állását. Michelle gondterheltsége, igaz, minimális szinten, de mintha átköltözött volna a férfiba. Keveset beszélt, sokat elmélkedett, és nem a novellaírás körül jártak a gondolatai. Vettek egy karácsonyfát, és a férfi lakásán együtt feldíszítették. Huszonharmadika volt, Cory elment, hogy a karácsony előtti éjszakát a szüleinél, és öccsénél töltse, Chicago-ban. Michelle-t is el akarta hívni, de Brittany eléggé rossz bőrben volt, mert már így is alig látta a gazdáját, nem hiányzott neki a tudatos koplaltatás. Cory felszállt a repülőgépre, és a nő úgy döntött: a kényelmesebb megoldást választja, és az Interneten keresztül keres ajándékot szerelmének. Hetek óta nem volt takarítva az otthona, Brittany pedig keserűen és vészjóslóan nyávogott egész este. Egy boldog kapcsolat mártírja volt, ehhez méltón viselkedett. Michelle órákon keresztül fürkészte az oldalakat, amiken volt rá egy kis esély, hogy talál valami frappáns dolgot. Kis, indiai szobrocskákat esetleg... vagy egy antikvitásnak számító írógépet... vagy akármit, aminek Cory örülhet. Már megfájdult a szeme a monitor fényétől. Lazításképp fellépett a chat-re, és közben kiment a konyhába egy kis csokiért. Mire visszaért, már valaki el is indított egy beszélgetést. Flasher volt az. A netes haverok közül csak ketten voltak fenn: SexyBob, és Thorner. Le is támadták egyből, mert már rég nem beszélgettek vele, de Michelle nem írt vissza nekik. Flasher újból megkereste, beszélni akart vele, és ez a sajnálatos tény mindennél előbbre való volt.
- Hello. - írta Flasher.
- Mit akarsz? Nem volt még elég? - gépelte be a nő.
- Nem, azt hiszem, még nem... Sajnálom azt a kellemetlen munkahelyi incidenst. Kénytelen voltam megtenni, hogy lásd: komolyan beszélek.
- Ó, hát köszönöm szépen... és most boldog vagy Spencer?
- Majd akkor leszek boldog, ha már elértem a célom, és mindent elmondtál a pasidnak. Mindent.
Ettől félt. Már nem is a szeme fájt, hanem inkább a feje. Valósággal lüktetett, és a szíve majd kiugrott a helyéről. Flasher néhány billentyű lenyomással irányította a szervezetét. A háttérből rángatta a bábok zsinórjait, az előadás pedig a végéhez közeledett.
- Már megtörtént. Leállíthatod magad.
- Túl alázatosnak tűnsz a szokotthoz képest. Szerintem hazudsz. Mi lenne, ha kiderítenénk az igazat?
- Ne szórakozz, te szemétláda! Elmondtam neki mindent. Kész, vége!
- Azt a csúnya balesetet is?
Michelle nem írt vissza. Tudta, hogy ez lesz, de mégsem tudta felfogni. Egyszerűen nem értette... soha, senkinek nem beszélt a balesetről. Senkinek, Spencer-nek meg főleg nem. Visszaemlékezett a balesetre. A sokkos állapotra, amibe közvetlen utána került. A rettegés hónapjaira, amik azt követték. Félelem, undor, menekülni akarás. És most az egész visszatért ennek a pasasnak a személyében, aki nem tudhatta: mi történt, mégis tudott róla.
- Biztos elfelejtetted neki megemlíteni, ugye? Milyen kár. Pedig holnap lesz az évfordulója.
- Miért csinálod ezt? Miért?
- Mert szeretlek.
Michelle úgy érezte: mindjárt hányni fog. Mit kell még kiállnia, hogy végre nyugta lehessen?
- Hagyj békén. Kérlek, hagyj békén minket...
- Majd ha bevallasz neki mindent. Gyilkos.
Flasher eltűnt. Kilépett az oldalról. Michelle pedig érezte, hogy az idegei nem bírják tovább a hercehurcát. Másnap lesz szenteste, és csak szörnyű bűnére tudott gondolni, ami utolérte őt, és ami talán már sohasem fogja elereszteni.


14.

Eljött a huszonnegyedike. Michelle jó, ha egy röpke fél órát tudott aludni, aztán korán elment vásárolni, hogy délutánra kész legyen minden egyéb teendővel, és szerelmének tudja szentelni minden idejét. Kettőkor Cory hazaért Chicago-ból, és egyből átment a nőhöz. Mesélt neki a családjáról, akik minden látogatása alkalmával balhéznak egymással, és közben halálra dicsérik az ő kis fiúkat. Örült, hogy hazajöhetett. Amikor leértek az utcára, Cory megmutatta az ütött-kopott Firebird-öt, amit a szüleitől kapott. Michelle igyekezett lelkesedést színlelni a kocsi iránt.
- Nézd csak! Hát nem fantasztikus? Ott állt már évek óta a garázsban, aztán apáék úgy döntöttek, hogy legyen az enyém!
- Ez tényleg... nagyon gyönyörű.
- Az. Vele jöttem visszafelé. Tud ám a kicsike. Ki akarod próbálni?
- Cory, én... nem tudok vezetni. - közölte Michelle.
- Aha. Értem. Jó.
Beszálltak, és elhajtottak a férfi lakásához. Michelle már készült kiszállni, amikor megakadt a szeme Cory-n. Csak ült ott a volánnál, a parkoló autóban, és bambán meredt maga elé. Rémisztő látvány volt.
- Mi a baj, Cory?
A férfi felé fordult.
- Tudom, hogy még korai ilyesmiről beszélni... de nem szeretnél egy gyereket?
Michelle meglepetten nézett, de pár másodpercen belül elöntötte a boldogság.
- De. Nagyon szeretnék gyereket. - mondta, és megcsókolták egymást.
A nő abban a pillanatban úgy érezte, hogy a fellegekben jár. Mindig is vágyott egy gyerekre, de ő nem mert előállni az ötlettel. És most a férfi megtette. Kiszállt a kocsiból.
- Te nem jössz? - kérdezte.
- Menj csak, még kiveszem az ajándékod. - mondta Cory, Michelle pedig izgatottan bement a kapun.

Spencer megígértette a nővel, hogy nem fog sikoltani, aztán lassan levette a kezét a szájáról. Ott várt rá lesben, a lépcsőházban. Tudta, hogy nincs sok ideje, bármikor betoppanhat a férfi. Hátulról fogta a nőt, úgy beszélt hozzá.
- Figyelj rám. Sajnálom, hogy így kell összefutnunk, de muszáj volt találkoznom veled.
Michelle érezte a férfi merevedését, ahogy az szorította.
- Hogy van képed ezek után idejönni?! - tört ki a nőből.
- Bassza meg, ne kiabálj! Hát nem érted, hogy valami kurva nagy gáz van? Figyelj. Beszélnünk kell. Tizenegykor gyere le a kocsihoz. És ne próbálj átverni. Ez kurvára nem vicc.
A kapu kinyílt, és Spencer eltűnt a lépcsőházban. Michelle megfordult, de már nem látta a pasast. Cory kézen fogta, a másik kezében az ajándékdobozzal.
- Na... hát veled meg mi van? - nézett rá furcsán.
- Semmi, semmi... minden rendben. Csak gondoltam, megvárlak itt lenn.- mondta Michelle, annak ellenére, hogy mélyen benne gyilkos düh támadt az iménti látogató iránt.
- Mehetünk? - kérdezte a férfi, és ismét rávillantotta ellenállhatatlan mosolyát.

A karácsonyfa előtt feküdtek a földön. A puha takarón egybeforrt a testük. Cory ezúttal gyengéden, a nő mellét masszírozta, aki fel-felszisszent az élvezettől. Érezte, ahogy a forróság formát ölt, és beléhatol, majd beljebb, és beljebb jut a testében. Újra, meg újra. Az utolsó gyönyörű percek pillanatokká sűrűsödtek, és lezárultak a nő lelkében, örökre. Ezúttal nem használtak gumit, és a nő máris úgy érezte, hogy egy új élet csillaga ragyogott fel a szemében. Cory látta ezt, vagy legalábbis látni vélte, és kételkedni kezdett saját magában. Ez a kétely nem tartott sokáig, csak össze kellett szednie a gondolatait. Az emlékeit: a ,,kellékeket". Piknik-szerű, de bőséges vacsorájuk elfogyasztása után a férfi átadta ajándékát: egy üveggömböt, amiben mindig havazik. Egy angyal állt benne, néhány kis házikó mellett, Michelle-nek nagyon tetszett. Aztán az övé következett: egy írótoll, apró betűkkel belegravírozva: Cory és Michelle -) örökké.

A férfi már aludt, a nő az órára pillantott, és lassan, óvatosan fölkelt az ágyból. Egyszer s mindenkorra el akarta rendezni ezt az ügyet. Nem érdekelte semmi, nem törődött a lehetséges következményekkel, meg akarta védeni a boldogságát, és a jövőjét. Nem akarta hagyni, hogy bárki is elfújja szerelmük lángját. Kilopódzott a szobából, és felöltözött. Észrevette, hogy remeg, de nem törődött vele. Ezt el kellett intéznie. Ránézett még egyszer Cory-ra. Meg sem moccant, csak a mellkasa emelkedett fel-le, lassú rendszerességgel. Még volt negyed órája, felvette a tollat az asztalról, amit aznap reggel vett a férfinak, és keresett a fiókban egy papírlapot. Leírt mindent, ami a szívét nyomta, mindent az utolsó szóig. A vallomását, arra az esetre, ha többé nem látják egymást. Mikor végzett, eltette a fiókba, és a konyhába ment egy késért, majd amilyen csendben csak tudta: a kocsi-kulcsokkal együtt elhagyta a lakást.


15.

Spencer pontos volt. Meglátta, hogy a nő a kocsiban ül, és beszállt mellé.
- Induljunk, itt nem biztonságos.
És elindultak. A fények távolodtak, az út egyenesen a sötétségbe vezetett. A dermesztő sötétségbe. Nem volt semmi forgalom, a lámpák végig zöld utat adtak. Michelle kicsit megmozdult az ülésben, hogy érezze: a kés még mindig mellette van, és biztonságot nyújt neki, ha arra kerül a sor, hogy megragadja. Spencer a visszapillantóba lesett, és elkezdte mondani:
- Figyelj, Michelle... először is köszönöm, hogy eljöttél. Tudnod kell, hogy amit tettem, azt azért csak azért tettem, mert szükségem volt a pénzre.
- Miket hordasz itt össze, te beteg állat? Hogy tudsz még most is hazudni?
- Hagy folytassam. Valaki felbérelt, hogy figyeljelek titeket, és készítsek rólatok fényképeket. Már hetekkel ezelőtt.
- Na és kicsoda? - vetette oda közönyösen Michelle.
Egyre kijjebb kerültek a városból.
- Nem tudom. Nem találkoztam vele személyesen. Előre fizetett háromszáz dollárt, csekken, és azt mondta: minden fotóért száz dollárt perkál. Fene sok pénze lehet. Gyanakodtam is, de elvállaltam, mert hiányoztál, és így szemmel tarthattalak. A képeket mindig egy általa kijelölt helyen kellett hagynom egy borítékban. De valaki betört hozzám. Mindent felforgatott, és elvitte a régi képeidet. Azokat, amiket...
- Tudom, milyen képekről van szó! - fakadt ki a nő.
- Eleinte nem gondoltam, hogy lehet valami kapcsolat a megbízásom és a betörés közt, de utánanéztem egy kicsit a barátodnak. Tudtad, hogy már volt házas? És volt egy gyereke is?
- Mit akarsz ezzel az egésszel? Miért hazudozol össze vissza?! - kiabált rá a nő.
- Nem hazudok. Hidd el. Catherine-nek hívták a feleségét, és Adam-nek a fiát. Hat éves volt.
Egyre szorosabban érezte maga mellett a kés nyelét. Legszívesebben ott rögtön meggyilkolta volna a pasast. Lejátszódott a szeme előtt a jelenet, ahogy lefékez, és egy hírtelen mozdulattal a torkába vágja a rohadéknak.
- És miért mondod ezt el nekem?
- Mert már tudom: miért hagytad ott a szakmát. És engem.
Spencer a kabátzsebébe nyúlt, mire a nő egy pillanatra megdermedt. De a férfi nem fegyvert vett elő, csak egy borítékot. Egy gyűrött borítékot, amin a Michelle Denrom név állt.
- Ezt találtam reggel a postaládámban. - mutatta, majd kivett belőle egy fényképet. A fotó nem az ő profi gépével készült, a jellegzetes, papírkeretes fajta volt, pont olyan, mint amit Michelle is mindig kapott.
A fényképen egy autó volt, teljesen összetörve. A fotó helyszínelésnél készülhetett a roncsról. A nő felismerte a kocsit. Sosem tudta volna igazán elfelejteni. Pontosan egy éve, tavaly karácsonykor látta először, és most utoljára. A kép alatt volt egy írás. Nagy, nyomtatott betűkkel írta rá valaki: ,,És ő vesz egy lépcsőt a mennyországba.".
Michelle elsírta magát. Nem akarta elfogadni a rettenetes igazságot. Meg akarta ölni a férfit, amiért ezt tette vele. A férfit, aki most is a combjára tette a kezét. A rohadékot, aki szembesítette álmai törmelékével. Lábával a fékpedált nyomkodta, de az megtagadta a parancsot. A kocsi nem állt meg, száguldott tovább az éjszaka sötétjében. Kitört a pánik. Üvöltés és sikoltás szelte át az éjszaka meghitt csendjét. Az autó kisodródott az útról, és egy fának vágódott. A robbanást hallani lehetett a város szélénél is, de segítség nem érkezett időben.


16.

,,Annyira sajnálom. El kellett volna mondanom, de féltem, hogy tényleg elveszítelek. Tavaly, pont karácsonykor autóbalesetet okoztam, aminek a másik fél részéről végzetes kimenetele volt. Ezt még soha senkinek nem mondtam el. Részeg voltam, és be is drogozva. Az életem félresiklott, amennyire csak el lehet képzelni. Az országúton hajtottam hazafelé, amikor véletlen áttértem a másik sávba. A szembejövő autóban egy nő utazott, és egy kisgyerek. Ezt a hírekből tudom. A nő elrántotta a kormányt, így nem ütköztünk, de ő egy fának hajtott, és mindketten meghaltak. Én pedig tovább mentem. Azóta nem ültem volánnál, és igyekeztem lezárni életem ezen szakaszát. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked. Mikor ezt a levelet olvasod, én már valószínűleg nem élek. Máskülönben személyesen mondanám el, valamikor. De már mindegy. Szeretlek. Michelle."
Cory az ágy szélén ült, és épp elolvasta a nő sorait. Bűntudata volt. Érezte, hogy hibát követett el, amikor elvágta a fékvezetéket. Már akkor hibát követett el, amikor belekezdett az egészbe. Amikor megkérte a kis kínai srácot, hogy fotózza le őt a parkban, és azt a másik embert, hogy szintén készítsen róla képet, ahogy az étterem előtt áll. Hibát követett el, amikor a nőt többször is lefotózta, és amikor elküldte neki a sajátjait. Hibázott, amikor Flasher néven megzsarolta őt, és hogy Spacesheep-ként megbízást adott Spencer-nek. Nem kellett volna betörnie a férfi lakására, és ellopnia Michelle erotikus képeit, és nem kellett volna azokat a Party Time ajtajára kiragasztania. Az egészet nem kellett volna. Vonzódott a nőhöz. De nem tudta csillapítani rettentő fájdalmát, és bosszúvágyát, amióta rájött: ki vette el tőle a családját. A feleségét, és a kisfiát. Fájdalmat akart okozni a bűnösnek. Azt akarta, hogy vezekeljen a tetteiért, vagy legalább bánja meg őket. Az őszinteség megmenthette volna Michelle-t, és Spencer-t is. És most ott fogta a kezében a beismerő vallomást. Tévedett. Nem úgy tervezte, hogy megússza. Tökéletes gyilkosság? Minek? Az élete értelmét már elvesztette egyszer, és most megint megtörtént. Már csak az volt a kérdés, hogy öngyilkos legyen, vagy feladja magát? Nem tudta. Csak ült ott, az ágy szélén, és próbált magának utat lelni a megfakult lakásban, még valamivel pirkadat előtt.


VÉGE.





--------------------------------------------------------------------------------

 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Nincs Cím
  2008-08-22 13:02:48, péntek
 
  ÁLOM

Az álmok világában élek.
Ma megint vele álmodtam. Gyönyörű volt, mint mindig. Kacéran mosolygott rám, én persze úgy tettem, mintha észre sem venném, és érdektelenséget színlelve komor tekintettel osontam el mellette. Még csak rá sem néztem.
Azt hittem, ha így teszek, azzal minden következménytől megóvom magam, ámde tévedtem.
Mert ő egyenesen rám nézett, a mosolya megbabonázott, még úgy is, hogy nem néztem rá.
Megállt, majd utánam fordult. Hideg, őszi este volt. A szél kezdett feltámadni, az egész lényem átjárta a hideg. Nemsokára itt a tél. A fák koronája már elkezdte szokásos, elmúlás előtti szín kavalkádjának játékát. Piros, barna, sárga, és néhol még zöld színben pompáztak a lombkoronák. És eme színjátékra a lenyugvó nap elgyengült sugarai adtak még egy ismerős érzést. Jön a tél. A kopár, egyhangú semmit mondó évszak, melyben csak egyetlen gyönyörűséges dolog van. Az, amikor a hó elkezd szállingózni és én az ablak előtt állva, kezemben egy bögre forrón gőzölgő, almás-fahéjas teával gyönyörködöm a látványban. Nos, ahhoz nincs fogható. Olyankor megáll az idő.

A percek óráknak tűnnek, és az órák napoknak. A szám szélén halvány mosoly jelenik meg. Érzem, ahogy testem feltöltődik, és megtelik ihlettel. Ilyenkor mindig az íróasztalhoz rohanok. Ujjaimmal püfölni kezdem a jó öreg írógépet, mely minden egyes betű leütése után tompán kiállt fel. Én persze észre sem veszem. Csak ontom a szavakat, melyek mondatokká állnak össze, és ezekből a mondatokból lassan kiformálódik egy szép, kerek történet. Gyakran hajnalig ülök ott, észre sem véve, hogy az idő elszállt felettem. Csak akkor pillantok fel, mikor már kész vagyok. Hátradőlve a székemben, karom magasra emelem és kinyújtóztatom elfáradt végtagjaimat.

Na, de ne merüljünk el ebben a látomásban, hiszen addig még van egy kis időnk.
Arcom rezzenéstelen volt. Az egész testem görcsben állt. Koncentrálnom kellett. Nem akartam. Nem akartam, hogy újra megtörténjen, hogy ismét elkövessem azt a hibát, mely egyszer már mély fájdalmat okozott. Ám elgyengültem. Fejem lassan balra kezdett fordulni és én utána néztem. Hátra fordultam. Tekintetünk találkozott. Szeme még mindig úgy csillogott, mint mikor először néztem bele. Csak állt ott, piros térdig érő szövetkabátban. Hosszú barna haját a szél simogatta. Szája halványan elmosolyodott. Láttam rajta, hogy ijedt, ugyanakkor készen áll rá. Készen, hogy megszólítson. Köszönjön... Halk, alig hallható ,,Szia" hagyta el reszkető ajkát. Hangján érezhető volt a bizonytalanság. A kétely velem szemben... vajon visszaköszönök-e, vagy sem. Vajon hagyom-e ismét megtörténni, vagy erőt veszek magamon, és rezzenéstelen arccal, tudomást sem véve róla sétálok tovább? Bárcsak ilyen egyszerű lett volna. A lábaim azonban földbe gyökereztek.

Alig két méterre álltunk egymástól. Ő várta a reakcióm, miközben én saját magammal és az érzelmeimmel vívtam ádáz harcot. A tudatom állt szemben a szívemmel. Mindketten elég erősek, seregük elsöprő erejű. Az élükön állva várták, hogy összecsaphassanak. És ekkor a kürt felszólalt. A két fél teljes erővel száguldott egymással szembe. A kép teljesen valósághűen jelent meg szemem előtt, mint mikor réges-régen a seregek csaptak össze. A lovas és gyalogos katonákból álló seregek, egy hatalmas, szép zöld réten csaptak össze. Végsőkig harcolva, véresre festve a tájat, tudva, hogy csak egy maradhat...

És ezt én is tudtam. És azt is, hogy bármit is teszek, végül úgyis bánni fogom. Mert ha itt maradok, ha engedek neki, akkor ismét megtörténik, és én ismét szenvedni fogok. Ha pedig elsétálok, akkor elvesztem az esélyt, hogy ismét megérinthessem. Érezhessem, szerethessem.
Elgyengültem. Csak álltam. Lassan, de biztosan adva meg magam a szívemnek, az érzésnek mely erősebb az ész érveinél. És ő ezt észrevette. Bizonytalan léptekkel indult el felém, majd centiméterekre állt meg. Egyenesen a szemembe nézett, tekintete reszketett. Félt megtenni, félt, hogy mégis erős leszek, hogy az utolsó pillanatban még képes leszek ellökni magamtól, megfordulni és olyan messzire futni, amilyen messze csak tudok, hogy ne találjon rám. Ám tévedett. Tekintetünk egybefonódott, tétován lehunyta a szemét, ajkát az ajkamhoz érintette és gyengéd csókot lehelt rá.

Én ekkor teljesen megadtam magam. Már csak az érzésnek éltem. Átvette az irányítást a testem felett, és én hagytam, hogy ismét megtörténjen... Ekkor azonban hírtelen a szobámban találtam magam. A jó öreg kanapén, melyet még nagymamámtól örököltem. Csak a lélek tartja össze, de én szeretem. Még mindig a hatása alatt vagyok. A csókja hatása alatt. A szívem hevesen kalapál, miközben én lassan kezdek magamhoz térni. Felülök. Szemem megdörzsölöm, majd lassan megnyugszom. Hisz csak álom volt. Nem valóság. Mélyet sóhajtok. Az érzés, az álom oly valódinak tűnt. Oly erőteljes volt. Nem értettem. Miért kellett megint vele álmodnom? Miért nem tudom végre elfeledni?

Talán még nem állok rá készen. A választ nem tudom. Testem azonban visszavágyik. Vissza az álomba... hozzá a csókhoz, az érzéshez, mely teljesen magával ragadott... Visszafeküdtem a kanapéra, szemem lehunytam és ismét vele álmodtam.
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Reménytelen szerelem
  2008-08-22 13:00:05, péntek
 
  Reménytelen szerelem

Andrea úgy ült a széken, mintha egy külső erő odataszította volna, végtagjai megdermedtek, a szíve olyat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Már megint - gondolta keserűen, hát soha nem lesz ennek vége?! Ádám állt az ajtóban, a szokásos reggeli capuccinójával a kezében, szőke haja pajkos arcába hullott, hidegkék szemei álmosan pásztázták körbe az irodát. Ő volt a nők kedvence, az ábrándozó hölgyek álmaiban nem egyszer tűnt fel izmos teste, kisfiús mosolya, és a gyönyörű bókok, amelyeket csak úgy ontott magából, elkísérte őket az otthonukba, a hálószobájukba, hogy aztán az éj leple alatt vágyat csaljon az ábrándozó "áldozatok" szívébe.

Már egy éve tartott ez. Számtalanszor megfogadta, hogy beadja a felmondását, nem bírta nap mint nap elviselni ezt a kínt, a puszta látványától elborította a szenvedés. Imádta. Vadul, forrón, határok nélkül, és mégis tisztában volt vele, (hiszen világosan az értésére adta), hogy kettejük között soha sem lehet semmi. Gyötrelmes volt végignéznie a flörtjeit, ahogyan kívánkozva pillantott egy-egy mellette ellibbenő karcsú lábra, úgy, ahogyan őrá sohasem nézett. És nem is fog. Keserű volt ez a tény, fájdalmas, a mélybe taszította ez a tudat, és mégis... Nem bírta kitörölni az elméjéből, a szívéből, érezte végérvényesen beléköltözött, és nem tud szabadulni tőle. De nem is akart. Hozzátartozott a mindennapjaihoz ez a szenvedés, ez az édes kín, amely bevonta rózsaszín takarójával, és csak azt látta, amit látni akart. Tisztán emlékezett arra a beszélgetésre, ami közte és Ádám között zajlott, amikor még volt remény, melyet szerelmes szívéből táplált.

Esős novemberi nap volt, 2 hónapja dolgozott a cégnél, és a fél mosolyokat, a pillantásokat, a baráti mozdulatait félreértve, egy este randevúra hívta Ádámot. Félt, reszketett, a lábai majdnem felmondták a szolgálatot, arca a pírtól bíborszínűre váltott, de mégis kipréselte magából azt a két bűvös szót, görcsösen igyekezve, hogy a hangja ne reszkessen.
- Ráérsz este?
A válasz késett, Ádám felhúzta a szemöldökét, mint aki nem érti tisztán a kérdést. Pár másodpercig tartott ez a feszült csönd, de Andrea most először kívánta szívből: bárcsak meghalnék. Úgy érezte nem bírja elviselni az elutasítást, a torka kiszáradt, érezte ha nem érkezik válasz, hamarosan elöntik a könnyek De erre nem került sor.
- Munkaügyről van szó? - kérdezte végre Ádám, és hanyagul nekidőlt az íróasztalnak.
- Nem, csak gondoltam elbeszélgethetnénk egy kicsit, hogy közelebbről megismerjük egymást - dadogta Andrea, miközben úgy érezte, elsüllyed a szégyentől.
- Persze, jó ötletnek tartom - mondta Ádám, pedig belül enyhe bosszúságot érzett, amiért nem tudott nemet mondani. Semmi kedve nem volt ezt a molett lányt közelebbről is szemrevételezni, a mai estét inkább pihenésre szánta volna. Mégis a sajnálat győzött, és megígérte hogy nyolc óra körül találkoznak a céghez közel eső bárban.

Andrea olyan boldog volt, mint még soha életében. Habos fürdőt vett, és órákat töltött a tükör előtt, nem tudta eldönteni mit vegyen fel. Vajon ez azt jelenti, hogy Ádám is hasonlóan érez iránta? Hiszen elfogadta a meghívását, bizonyára felkeltette valamivel az érdeklődését. A külsőmmel biztos nem - gondolta magában, miközben szemrevételezte magát a tükörben. Lehet hogy van valamiféle kisugárzásom? Igen! Biztosan ez lehet a válasz - amint beleélte magát ebbe az ábrándba, máris kezdte tervezni a közös jövőjüket. Olyannyira elszaladt vele a képzelet, hogy elkésett a randevúról. Sietve felkapta a táskáját, és szinte szárnyalt, afelé a keserű csalódás felé, amely perceken belül értelmetlenné tette az egész életét.
Ádám türelmetlenül ült a bárpultnál. Ez azért már mégiscsak sok, nem elég hogy szánalomból ide jött, de még meg is váratja - gondolta magában bosszúsan, és igyekezett az arcvonásait úgy rendezni, hogy a külvilágnak ne tűnjön fel mennyire felidegesítette magát.

Ebben a percben lépett be a lány az ajtón. Annyira jelentéktelen volt a külseje, hogy Ádám már bánta, amiért elfogadta a meghívását. Lili persze más. Azok a gyönyörű vörös fürtök szinte megőrjítették, a tökéletes karcsú test, amikor egybefonódtak...
- Szia - zökkentette ki a félénk hang az emlékezésből.
- Szia - mondta kelletlenül Ádám.
- Késtél - állapította meg zordan.
- Igen, ne haragudj - hebegte Andrea.
- Az volna a legjobb, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. Ne haragudj, de se időm, se energiám ma egy hosszas beszélgetéshez, és biztos vagyok benne, hogy van valami konkrét mondanivalód a számomra.

Andreát hideg vízként érték ezek a szavak. Pár perc kellett amíg eljutott a tudatáig; most vagy bevallja az érzelmeit, vagy talán soha többé nem lesz rá alkalom. Nem, nincs hozzá ereje - gondolta kétségbeesetten. Majd mégis, mint egy halk nyöszörgés, úgy hagyta el a száját a régen titkolt szó;
- Szeretlek.
Semmi reakció nem tükröződött a férfi arcán, ezért egy kissé összeszedte a bátorságát, és így folytatta;
- Szeretlek, szerelmes vagyok beléd, mióta csak megláttalak.
Ádám hirtelen felnevetett. Nem, nem örömében. Maró gúny szállt a levegőben, Andrea úgy érezte megsemmisül. Könnyek öntötték el az arcát, éles csend állt be kettőjük közé, a lány körül vágni lehetett volna a feszültséget.
- Ne haragudj - nyögte Ádám, majd újból kirobbant belőle a nevetés. Az előbbi csendet megtörte ez a hang, mely Andrea szívébe hatolt. Mintha jeges kezek szorítanák, rosszulét környékezte, egy pillanatra azt hitte elájul.
- Tényleg ne haragudj - mondta ismét Ádám, most már visszafojtotta a nevetést, lecsillapodtak benne a kedélyek.
- Nem akarlak megbántani, de nem vagy az esetem. Ez az egyik. A másik hogy barátnőm van.- tette hozzá, majd sietve felkapta az aktatáskáját, hogy mihamarább elhagyja a helyiséget. Amint kiért az utcára, újra kirobbant belőle a nevetés.

Az emlékek felkavarták, igyekezett elvonni a figyelmét Ádámról, mereven figyelte a számítógépet, mintha valami fontos megrendelést böngészne éppen. Szomorúság tört rá, elárasztotta az egész testét, az a mély, begyógyíthatatlan seb felszakadt a lelke mélyen, melyet féléve igyekezett eltemetni, de most a múltban száguldó gondolatai újra elhozták neki azt a csalódottságot, fájdalmat, amit aznap este érzett. És másnap.... A kolléganők gúnyos pillantásai, és a rosszindulatú, kárörvendő mosolyok kereszttüzében, alig jutott el az íróasztalához. Mindenki összesúgott a háta mögött, lenézték, amiért azt képzelte, hogy a cég legsármosabb férfijának majd pont ő kell.
Elhessegette magától az emlékeket, és belemélyedt a munkába. De nem tudott összpontosítani, annyira levert lett, hogy hirtelen betegnek érezte magát. Egy gyógyíthatatlan, elpusztíthatatlan szerelem mélységében fuldoklott, és senki nem volt, aki kinyújtotta volna a kezét, és kirántotta volna ebből a mélységből. Magára maradt ezzel a pusztító űrrel, amelyet senki nem akart, és nem tudott betölteni. Vagy mégis...

Most eszébe jutott Gyula, a szomszéd fiú. Hónapok óta ostromolta, üldözte a szerelmével. A sors ostoba játékának tekintette, amennyire ő lángolt Ádámért, ez a fiú úgy rajongott érte. De nem tudta elképzelni, hogy bárki más elfoglalhatná ennek az elsöprő szerelemnek a helyét.
Hirtelen eszmélt fel, az irodából már szinte mindenki hazament. Fáradtan pakolta össze az iratait, ebben a pillanatban olyan elhagyatottnak, árvának érezte magát, hogy egy pillanatra megfordult fejében az öngyilkosság gondolata. Mi volna ha... ha kioltaná az életét, hisz nem bír tovább ennek a lidérces érzelemnek a tüzében égni. Milyen egyszerű volna, nem fájna többé semmi, talán Ádám eljönne a temetésére. Talán. De még ez sem biztos, valószínűleg nem érintené meg különösebben az a tény, hogy ő nincs többé.
Sötét volt és néma csend, csak a magas sarkú cipőjének kopogása visszhangzott az éjszakában. Nem volt kedve villamosra szállni, vagy inkább ereje? Már nem is tudta. Vánszorogva tette meg a hazafelé vezető utat, miközben arcán megállás nélkül peregtek a könnyek.

Teltek a hetek, a hónapok, lassan tavaszba borult a világ. Az irodában semmi nem változott, csak Andrea lelkében kezdett kinyílni egy új érzés, melyet nem tudott volna megnevezni. Egyre sűrűsödtek az esti beszélgetések a szomszéd fiúval, bár Ádám iránt érzett szerelme még ott szunnyadt a szíve mélyében, mégis érezte, hogy valami megváltozott. Fontossá vált Gyula, aki eleinte csak a terhére volt, és akivel tavaly még igyekezett elkerülni a találkozást. Úgy érezte igaz barátra lelt, végre meg tudta osztani valakivel a szomorúságát, örömét a jövőtől való félelmeit, az álmait, mindent. Eleinte nem vette észre, hogy élete már egy nyitott könyv a fiú előtt. Az a borús éjszaka a múlt homályába veszett, és szép lassan kezdte felfedezni az élet szépségeit, mikor egy nap Gyula elé állt, és így szólt;
- Nem bírom ezt tovább Andrea, nem tudok a közeledben lenni, elemészt a fájdalom, hogy tudom soha nem lehetsz az enyém. - végtelen szomorúság tükröződött a szemében, amikor így folytatta;
- Elköltözöm. Azt hittem idővel majd el tudsz fogadni, de ráébredtem hogy szerelmed Ádám iránt megváltoztathatatlan, és én csak a jó barát szerepét tudom betölteni melletted.
Andreát letaglózták a szavak, hirtelen megrémült; megint egyedül marad.
- Mikor mész? - kérdezte rekedten, annyira össze volt zavarodva, hogy eszébe sem jutott visszatartani a fiút.
- Három nap múlva - mondta csalódottan Gyula, miközben egyre erősebbé vált benne az érzés, hogy döntése helyes volt. - Semmit nem jelentek neki - gondolta keserűen, majd sietve elköszönt a lánytól.

Gyötrelmes volt az a két éjszaka, melyet Andrea kétségek között, hánykolódva töltött el. Nem tudta mit tegyen, nem tudta mérlegre tenni az érzelmeit, nem tudta elképzelni, hogy lesz ezután? Megéri e az évek óta táplált plátói szerelem ápolása, vagy vesse bele magát ebbe a kapcsolatba, még akkor is, ha esetleg soha nem fogja megszeretni ezt a fiút? Nem akarta félrevezetni, megalázni, becsapni, ennél jóval többet jelentett neki.
Fáradtan, kialvatlanul ment reggel az irodába, alig tudott a munkájára koncentrálni. Nem érzékelte a munkatársai harsány jókedvét, szinte megszűnt a külvilág körülötte, annyira a gondolataiba mélyedt, mikor egy párbeszéd foszlány mégis felkeltette az érdeklődését.
- ...a töltött galamb? Balra a második íróasztal.
Megsemmisülten ült a székén, Ádám mély baritonja pengeként hasított a lelkébe. Tehát ennyi a véleménye róla. Ennyi és nem több. Valami elszakadt benne, valami véget ért. A hátralévő nap részét magába fordulva, szótlanul töltötte el, elbújva abba a kis világba, melyet másfél éve épített magának, melynek segítségével teljesen ki tudta zárni a külvilágot.

***
Andrea nem volt szép. Sőt, ha valakiben nem volt egy szemernyi jóindulat sem, még csúnyának is nevezhette. Seszínű barna hajával, barna szemével, telt alakjával és keskeny szájával jelentéktelen személyiségnek számított, egy középkorú nő, akinek a külseje inkább egy szürke unalmas háziasszonyra emlékeztette a férfiakat. És mégis... Gyulának ő volt a minden, a tökély megtestesítője, a világ közepe. Olyan belső értékekkel rendelkezett, olyan tűz ragyogott a szemében, amivel élete során ő még sohasem találkozott.
Bőröndbe hajtogatta a ruháit, olyan magányosnak érezte magát ebben a pillanatban, mint soha azelőtt. Fáradtan meggyújtott egy cigarettát, a kézmozdulatában, a tartásában tükröződött a végtelen keserűség, valami fásult lemondással ötvöződve. Úgy ereszkedett le az öblös fotelbe, mint egy öregember, akit megtört az élet, és nincs többé jövő a számára. Lassan gördült le az első könnycsepp az arcán, még soha nem sírt, de most az évek óta kínzó reménytelen szerelem minden fájdalma, csalódása ki akart törni a szívéből, és ő nem tudott megálljt parancsolni az érzelmeinek. Látta Andreát, a kötött sapkájában, amikor kéz a kézben sétáltak a téli éjszakában, lábuk alatt ropogott a hó, és annyira de annyira boldognak érezte magát, hogy végre szóba állt vele, a bizalmába fogadta. Mennyire hitte, bízott benne, hogy majd egymásra találnak, mikor beköszöntött a tavasz, azt hitte majd beköszönt a szerelem is; de tévedett. Élete legnagyobb tévedése volt ez.
Gondolatait halk ajtókopogás szakította félbe. Letörölte a könnyeit, és bosszúsan felpattant. - Ki a fene lehet az ilyenkor - szitkozódott magában, és hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót.
Ő volt az! Hosszan nézték egymást, a tekintetük egymásba fúródott, majd kisvártatva a lány elsuttogta azt a négy bűvös szót, amelyre annyira várt;
- Ne menj el kérlek!
***
Az egymásra találásuk óta egy év telt el. Az Ádám iránt érzett elsöprő szerelem helyét felváltotta a Gyula iránt égő végtelen szeretet. Megvásárolták első közös otthonukat, és saját ízlésük szerint rendezték be. Mindenben hasonlítottak egymásra, tudták egymás gondolatát, együtt dobbant a szívük, mintha isten is egymásnak teremtette volna őket.
Andrea nem lépett ki a munkahelyéről, de Gyula feltétel nélkül megbízott benne, és nem érezte többé Ádámot vetélytársnak, hiszen a lány vele él, mellette hajtja esténként álomra a fejét, neki ajándékozta az ártatlanságát. Tisztán emlékezett az első együttlétre, mennyire megdöbbent, amikor kiderült; Andrea még szűz. Olyan óvatosan, gyengéden tette magáévá, vezette be a szexuális élet rejtelmeibe, mintha egy törékeny virág volna, mely egy erősebb mozdulattól rögtön kettétörik.
Szép volt ez az egy év, sőt egyenesen gyönyörű! - a gondolatok, és az elégedettség mosolyt csaltak az arcára. A bejárati ajtó csapódása térítette vissza a jelenbe. Andrea szaladt felé, a vállára borult, hevesen rázta a zokogás. Gyulát a rémület kerítette hatalmába.
- Mi történt? Az isten szerelmére mi?! - kiáltotta, hangja reszketett az aggodalomtól.
A kisírt, könnyes szempár elgyötörten meredt rá.
- Ádámot baleset érte - mondta, és ájultan terült volna el a szőnyegen, ha a fiú erős karja nem tartja.
Ettől a naptól kezdve az életük gyökeresen megváltozott.

Gyula biztos volt benne, hogy amit keserves munkával felépített, amibe annyi energiát befektetett, most egy szempillantás alatt összeomlik majd, mint a kártyavár. Andrea mély depresszióba zuhant, nem evett, egyre fogyott, és a köszönésen kívül egy árva szó sem hagyta el az ajkát. Mintha én tehetnék mindenről - gondolta keserűen a fiú. Nem tudta elképzelni, most hogyan tovább?
Egy este elkapta Andrea karját, és leültette magával szemközt a fotelbe. A lány fel akart pattanni, de ő nem engedte.
- Kérlek, beszéljük meg a problémákat. - mondta könyörögve Gyula.
- Legyél őszinte velem, hiszen mindig is az voltál. Ne félj, hogy megbántasz valamivel, úgyis sejtem már hogy miért viselkedsz így.
Némán ült, keskeny száját összeszorította, mint aki erőszakkal akarja visszatartani a szavakat.
- Kérlek- mondta Gyula, és gyengéden megsimogatta az arcát.

Mocorgott egy kicsit, majd hirtelen elöntötték a könnyek.
- Szeretnék bemenni hozzá a kórházba- mondta elfúló hangon.
- Valamikor sokat jelentett nekem, tisztában vagyok vele hogy már hozzád tartozom, mégis rettenetesen érzem magam. Olyan ez, mintha árulást követnék el ellened.
- Ugyan már kicsim! Ha tényleg csak egy látogatásról van szó, miért árulnál el engem? Ezért vagy ilyen letört napok óta?
- Igen. Nem mertem megkérdezni, féltem hogy elhagysz emiatt.
- Kis butám- mondta szerelmesen Gyula, átölelte és forró csókban forrt össze az ajkuk.

A kórház szaga kellemetlen érzéseket keltett Andreában. Amíg ment fel a lifttel, végig próbálta nyugtatni magát; nem történhetett komolyabb baja, istenem add hogy így legyen. Felért az emeletre, a betűk majdnem összefolytak a szeme előtt: SEBÉSZET. A szíve a torkában dobogott, ahogy egyre közelebb ért a bűvös kórteremhez. Még két lépés. Még egy. 413. Itt fekszik Ádám Itt fekszik ő, aki miatt két évvel ezelőtt öngyilkosságot akart elkövetni. Reszketve nyomta le a kilincset, mély levegőt vett és benyitott.
Csak ő volt a szobában, a fal felé fordulva aludt. Odament és gyengéden megérintette a vállát. Nem érzett semmit. Nem lobbant fel benne a vágy, az izzó, felemésztő szenvedély, amitől szenvedett annyi keserves napon át. A férfi megmozdult. Tehát ébren van- gondolta- és várakozva állt az ágy mellett.
- Én vagyok az Ádám. Andrea.
- Menj el kérlek- mondta az alak az ágyon, de ez nem Ádám hangja, nem. Egy megkeseredett, érces halálraítélt hangja volt ez.
- Nem akarom, hogy láss!!
- Nem megyek el! Kérlek, nézz rám, látni akarlak!- mondta a lány, de a következő pillanatban már torkára forrt a szó.
A férfi ránézett. Andrea sikoltani akart, a szája elé kapta a kezét.
- Ezt akartad látni?! Ezt?- kérdezte indulatosan Ádám.
- Jól nézz meg! Ez maradt belőlem!

Rettenetes látványt nyújtott. Az arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, és egy része meg is égett. Egyedül a szemei maradtak épségben. A hidegkék szemek, amelyekben annyi fájdalom volt, hogy a lány úgy érezte belehal. Nem bírja ezt tovább nézni, nem bírja elviselni ezt a tekintetet. Lassan hátrált ki az ajtó felé, alig várta hogy végre becsukja maga után. Furcsa érzések kavarogtak benne, megmagyarázhatatlan gondolatok törtek fel belőle, s amikor végre kiért a kórház kertjébe, leroskadt egy padra. Mérhetetlenül sajnálta Ádámot, elborította a szánalom. Mért kellett így történnie? - soha nem kap rá választ.
Botorkálva indult hazafelé, igyekezett kiszellőztetni a fejét. Gyula a kapuban várta, aggódó arccal lépett oda hozzá.
- Minden rendben van? - kérdezte, és magához szorította a lányt.
- Igen - mondta Andrea, és még jobban odabújt a fiúhoz.
- Minden a legnagyobb rendben. - amint kiejtette ezeket a szavakat a szíve mintha szárnyalni kezdett volna, könnyűnek érezte magát, meggyógyult a seb a lelke mélyén.
Az a férfi, akit halálosan szeretett, nem létezik többé...

***

5 évvel később

Ádám úgy ült a széken, mintha egy külső erő odataszította volna, végtagjai megdermedtek, a szíve olyat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Már megint - gondolta keserűen, hát soha nem lesz ennek vége?! Andrea állt az ajtóban, barna haja ártatlansággal keretezte az arcát, szemeiben szerelmes tűz lobogott.
A baleset után fenekestől felfordult az élete. A nők rajongó pillantásai együttérző szánalomba váltottak át, és a férfi magára maradt az összes fájdalmával, a lassan gyógyuló hegek pokollá tették a napjait, hónapjait, a drága fiatal éveit. Egyetlen asszony barátsága tartotta benne a lelket, akiben időközben felfedezte azokat a varázsos rejtett értékeket, azokat a lobbanásra kész érzelmeket, amelyek mellett évekkel ezelőtt hanyagul elsétált. Csak ő létezett a számára, szinte egész testét felemésztette ez a reménytelen szerelem. Ő volt a minden; Andrea.
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Merényi Krisztián: Hangok.....
  2008-08-22 08:43:35, péntek
 
  Merényi Krisztián: Hangok a temetőből

Hátborzongató mostanság elhaladni a kétméteres betonkerítéssel és a sűrű sövénnyel határolt
P…városka temetőkertje mellett. A sírkövek mögüli monoton morgás miatt sorra érkeznek a panaszok a temetőigazgatósághoz.
Nem csak a kerítés-menti sikátorjárók számolnak be a jelenségről, hanem az odalátogató hozzátartozók is.
Tavaly egy drabális pékinas egymaga indult el kideríteni a jelenség forrását…
Éjszaka ment be. Hiába várták haza. Nyoma veszett, még a fejszéjét sem találták meg.
A városszélén lakók, akik rálátnak a temetőre; nyári éjszakákon a levegőben megfigyeltek két emberforma
fényességet kergetőzni. Az üldöző kezében fejsze volt, és sosem szaladtak ki a temetőhatáron túlra.
Senki sem meri felkutatni az egyhangú moraj forrását, ám annyi bizonyos, hogy mindig
különböző helyről érkezik.
A lidérces hang, miután kiválaszt egy magányos látogatót; a menekülő után suhan, és onnan
folytatja tovább a zúgást.
Éjszaka a nyugdíjas portás őrzi a temetőt, ám ahogy besötétedik, behúzódik őrbódéjában és
csak pirkadatkor ólálkodik ki onnét. Véleménye szerint, azok a medvebocs-nagyságú baglyok okozzák
a riadalmat. Sosem látta őket, viszont az elődje gyakran mesélt a temető belsejében lakó halálmadarakról,
akik éjjel a felravatalozottak még be nem száradt testnedveiből táplálkoznak; olyan kíméletesen hajtják végre,
hogy másnap észre sem lehet venni a változást a megboldogultakon.
A város polgármestere négytagú éjszakai őrséget állíttatott a sírkertben, de minden erőfeszítés
kudarcot vallott; nem találtak senkit és semmi, ami gyanús lenne.
A szóbeszéd szerint egyre valószínűbb az a feltételezés, miszerint nem valami hontalan suhanc
riogatja embertársait, hanem maguk a sírkövek rezonálnak be az alájuk temetett, nyugtalan lelkek sikolyától.
A sokadik panasz után tarthatatlanná vált a helyzet.
A riasztott rendőrség úgy körülvette a temetőt, hogy abból egy egér sem tudott észrevétlenül kisurranni.
Kíváncsiskodók serege tülekedett a temetőbejáratnál.
Az egybegyűltek a járőrök hollétét a kutyák vakkantásából és az ég felé villanó fényekből sejthették.
Ismét felcsillantak a vakító fénycsóvák. Találtak valakit… Lassan, óvatosan kísérték, közben szüntelenül
kérdezgették, de ő csak hallgatott.
A rendőrök az ámuló várakozók előtt egy megbilincselt kísértetet vezettek el.




 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Merényi Krisztián
  2008-08-22 08:42:25, péntek
 
  Merényi Krisztián: Százhuszonnyolcas urna

Az ősz hajú öregúr lassú csoszogással közelített század eleji kanapéjához,
amelybe úgy zuhant bele, mint egy ledöntött kőszobor. Nyújtózkodás közben izületei megreccsentek,
majd váratlan csengetés billentette ki nyugalmából. Bosszantotta a szemtelenség, hogy
manapság este tízkor - csak úgy - felzavarhatnak egy alváshoz kézülődő öregembert.
Az ajtó előtt a Kegyeleti Kft. Munkatársai; két feketeruhás cincérforma alak állt.
A házigazda betessékelte a tőmondatokban habogó ügynököket. A felbátorodott vendégeket
a helyére huppanó öreg az ajtó melletti fotelbe ültette. A magas kopasz, úgy belelendült, hogy a zsemleképű
kolléga csupán ásítások sorozatával asszisztálta társa mondatcsokrait.
A bőbeszédű nem húzta tovább az időt, előkapta bársony fedőlapú urnakatalógusát, és ajánlatot tett:
- Drága uram, gondolja át alaposan! Itt van például ez a gránitból készült; tudom valamelyest borsosabb az ára,
mint a korábban kiválasztott darabnak, ám kérem higgyen nekem, ezen igazán semmi értelme spórolni.
Kedves uram, ennél hosszabb élettartamút és lakályosabbat nemigen talál másutt. Mondja, kérem, hát nem
káprázatos azzal az oldalába mélyesztett rézkarcvirág táblával? Élete utolsó, de legbölcsebb döntését hozhatja,
ne habozzon… Jut eszembe tisztelt uram, mondja, kérem, melyik temetésen csomagolják a hamvakat míves terítőbe? Ráadásul a hozzátartozók kedvezményesen vehetnek az általunk forgalmazott koromfeketére festett virágokból.
Számoljunk egy kicsit; a lezárási illeték, a huszonöt éves helybérlés… az annyi, mint… áhá, úgy látom, kijön negyvenötezerből. Na persze, ehhez hozzájön a ceremóniaköltség és a hamvasztási taksa…
A monológ megszakadt, mert megszólalt az elalvásra egyre nagyobb hajlandóságot mutató
alacsonyabb társ is:
- Igen, jól… jól mondja, nagyon megéri. Meg kell semmisítenünk a régi… a régi szerződést és megírjuk…
megírjuk a másikat.
A zsemleképű ügynök még folytatta volna, de a beszédes társ türelmetlenül magához ragadta a szót:
- Nem hagyhatjuk, hogy nyugalomért epedező hamva, abban az ódivatú tölgyfaurnában sínylődjön.
A Kegyeleti Kft becsületére esküszöm, hogy e lakájos grániturna örök békességet biztosít Önnek.
Az öregúr fáradt bólogatások közepette pillantott a faliórájára; nehezen hitte el, hogy má
öt perccel múlt éjfél. A magas vendég lelkesen folytatta:
- Drága uram, kérem higgyen nekem. Nézze, átmásolom az adatait az új szerződésre.
Amennyiben aláírja, akkor Önt huszonöt évig senki sem mozdíthatja el a helyéről. Magáé a százhuszonnyolcas
urnafülke, amelyhez szívből gratulálok; itt; most és elsőként.
A félórája szunyókáló alacsony kollégának oldalra billent a feje, s félig nyitott szájából
kibuggyanó, bajsza végéig folyó habos nyála továbbcsöpögött a fotel karfájára.
A magasabb vendég türelmét vesztve mordult az öregre:
- Uram, aláírja végre a szerződést?
Az öregúr beleegyező mozdulattal nyúlt a tollért, bár nem értve, hogy pontosan mi zajlik körülötte, így szólt:
- Édes fiam… ja, igen, persze, persze; aláírom, de kérlek, intézzétek el nekem, hogy a délnyugati falra
tegyenek fel, mert rettenetesen fázós vagyok; minden tagom reumás,
hadd melegítsen át egy kicsit a forró nyári napsütés.

 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 101 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 728
  • e Hét: 728
  • e Hónap: 12577
  • e Év: 43694
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.