Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
PERNECZKY Géza
  2008-08-20 20:24:11, szerda
 
  PERNECZKY Géza



Do it yourself literature


A következőkben kísérletet teszünk egy kínai mese feldolgozására.

A fáma szerint egy isten egyszer meglátogatott álmában egy parasztlányt. A lány a különös álomra később is visszaemlékezett, és egy idő múltán örömmel vette észre, hogy teherbe esett. Amikor eljött a szülés ideje, éppen a földeken dolgozott. Nagy csalódására azonban csak egy cipó nagyságú, mályvavörös fényű drágakövet hozott a világra. A lány, amikor erőre kapott, és hazament, ott is hagyta a barázdák közt az isteni szerelem gyümölcsét.

Az eredeti mese e ponton váratlanul egy másik történetbe torkollik. A kő ugyanis kalandos úton egy herceghez kerül, akinek a kezében egyik pillanatról a másikra gyönyörűséges istennővé változik. A későbbiekben aztán megtudjuk, hogy mi történt a kőből életre kelt isteni hölggyel és férjével, a herceggel, de soha többé nem esik szó a parasztlányról, aki az egész csodálatos dolgot a világra szülte.

Próbálkozzunk meg azzal, hogy a történet igazi menetére rátaláljunk!

A vörös fényű drágakő tehát ott fekszik a barázdák között, és sokáig csak a felhők játéka és az égbolton haladó napkorong ragyogása tükröződik benne. Végül azonban csak rátalál valaki a kőre, valószínűleg egy egyszerű ember, akinek szintén dolga van a földeken. Természetesen nagyon megörül a drágakőnek, de a talált kincs hamarosan mégis a bátorságát veszi. A kőről ugyanis kiderül, hogy beszélni tud.

Ez a fordulat a kő isteni eredetével magyarázható, valamint azzal az önkénnyel, ami általában a mesemondók kiváltsága. A mesemondó maga elé képzeli az egyszerű embert meg a mályvaszínű drágakövet, amely, lám, váratlanul megszólalt, és máris látja a következményeket: - a megijedt paraszt az első adandó alkalommal elcseréli a követ valami apró hasznos alkalmatosságért egy arra utazó kalmárnál. Ez a kereskedő ostoba ember lenne, ha nem ismerné fel a drágakőben rejlő epikus anyagot. Úgy dönt hát, hogy a fővárosba siet vele, ahol a fontos történetek játszódni szoktak. Ott pedig jó pénzért fölajánlja a drágakövet a császárnak. A császár egy egész vagyont fizet a beszélő kőért, és alig várja, hogy egyedül maradhasson vele.

- Mivel magyarázható, hogy beszélni tudsz - kérdezi a mélyvafényő kőtől, amely most egy párnán nyugszik előtte. - Miben különbözöl a többi drágakőtől?

A vörös fényű kő először csak tüzes sugarakat lövell a palota menyezte felé - fontos, hogy ezt a fényjátékot a mesemondó gondosan kiszínezze - de aztán tényleg beszélni kezd. A csázsár fülének annyira szokatlan ez az ezüstcsengettyűk hangjához hasonló, finom mívű hang, hogy első elragadtatásában csak a zenéjére figyel, és nem is hallja, hogy mit mond neki a drágakő. Végül azonban felfogja, hogy a válasz, amely a parázsló illatszerek karcsú füstfonalához hasonlóan kanyarog előtte, tulajdonképpen egyetlen szó állandó ismétléséből áll: - semmiben, semmiben.

A császár természetesen meglepődik ezen a válaszon, és arra a gondolatra jut, hogy ha egy drágakő beszélni tud, akkor az biztos az igazat mondja. Már pedig ha igaz az, amit a vörös fényű kő hajtogat, vagyis, hogy nem különbözik a többitől, akkor tényleg valamennyi drágakő képes arra, hogy beszéljen. Fölösleges volt hát éppen ezt a vörös színű követ oly drágán megvásárolni. Bosszúságában fölemeli a követ a párnáról, és kihajítja a palota ablakán át az utcára. Aztán a kincstárba siet, ahol sorban megszólítja a legszebb és leghatalmasabb gyémántokat, a csodás erejű rubint- és smaragdköveket, a titokzatos zafírokat és a tört fényű topázokat. Amint azt már jó előre sejtjük - eredménytelenül. A kövek nem válaszolnak.

- A drágakő hazudott! - kiáltja haragosan a császár, és parancsot ad a szolgáknak, hogy keressék meg a kihajított követ a palota előtti térségen. Azok azonban nem találják.

Csak egy mesében fordulhat ugyanis elő az, ami a kővel közben történik. A parasztlány sétál éppen arra, és amikor a mályvafényű kő a lábai elé hullik, azonnal felismeri a drágakőben a gyermekét, és szégyenkezve, amiért annakidején oly mostohán cserben hagyta, fölemeli a porból, és elindul vele hazafelé.

Útközben azonban a kő megszólal, és elmeséli eddigi viszontagságait. Ez a fordulat arra készteti a lányt, hogy mégis csak megszakítsa az útját, és visszavigye a vöröslő színű követ a császári palotába. A császár, aki közben már lemondott arról, hogy a csodálatos drágakövet valaha is viszontlássa, örömében azt ígéri a parasztlánynak, hogy ha minden jóra fordul, akkor háromszor annyit fizet a kőért, mint amennyit minap adott a kalmárnak. A császár ugyanis már sejti, hogy ez a történet nem mindennapi história, és hogy az eset fantasztikus természete csak valamilyen isteni szeszély játékával magyarázható - jó lesz hát, ha türelmet erőltet magára. Mélyen meghajolva megköveti hát a drágakövet, és arra kéri, hogy felejtse el a vele történt méltatlanságot. Aztán kérlelni kezdi, hogy árulja el végre, hogy miért vezette őt félre, és miért mondta, hogy semmiben sem különbözik a többi drágakőtől.

A mályvaszínű kő azonban némán fekszik a selyempárnán, és nem válaszol. A császár többször is megismétli a kérést, de eredménytelenül. Végül haragosan fölegyenesedik, és int a palotaőröknek. Bizonyos, hogy a lány kicserélte a követ! Az őrök kihúzott pallossal közelednek a parasztlány felé.

- Felséges Uram! - kiáltja ekkor kétségbeesetten a lány - most láthatod igazán, hogy a kő igazat mondott. Valóban nem különbözik a többi drágakőtől a világon...

Itt a történetet tulajdonképpen be is fejezhetnénk, hiszen bizonyos, hogy a drágakő soha nem fog megszólalni többé, és ezért minket sem érdekelhet különösebben, hogy mi lett a sorsa a lánynak. De tegyünk mégis próbát, mert hátha olyan fortélyos a parasztlány, hogy a védekezésével mégis csak új befejezéshez segíti a történetünket.

És lám, a lány tényleg változtat most a taktikáján, próbál időt nyerni. Arra figyelmezteti a császárt, hogy fordítsa figyelmét inkább a kőre. Nézze csak, hogy micsoda makulátlan fényű tűz izzik a mályva színű felszíne alatt, és gondoljon arra, hogy egy ilyen hibátlan lény, aminek a csodálatos fényét annyi árnyék sem csorbítja, mint amennyit egy porszem tudna vetni a tengerek tükrére, vajon egy ilyen tökéletes teremtménye az isteneknek képes lenne-e valaha is arra, hogy hazudjon a császárnak? Nem inkább arra kellene most figyelnie, hogy a kő talányos magatartása valami olyan titkot takar, amelyről soha ember nem hallott eddig?

A császár lelkét kétségek gyötrik. Úgy érzi, hogy megoldhatatlan rejtély elé állították. Mert hiszen ha a kő igazat mondott, akkor valóban valamennyi drágakő képes rá, hogy beszéljen. De senki sem hallott eddig még olyan drágakőről, amelyik tényleg megszólalt volna. Ha viszont csak azt akarta mondani a kő, hogy azért hasonló a többihez, mert ugyanúgy, mint a ők, ő sem tud beszélni, akkor azzal, hogy elmondta ezt, már meg is cáfolta a mondandóját. De nincsen olyan drágakő a világon, amely csak azért árulná el az igazat, hogy aztán ennek az igazság kedvéért elnémuljon és így hazudtolja meg önmagát! - Ó Istenek! - sóhajt fel kétségbeesetten a császár - miért is kérdeztem a kőtől éppen azt, hogy miben különbözik a többitől! Ha valami kevésbé fontosat kérdeztem volna tőle, akkor talán az igazság is máskép alakult volna, és a mályvafényű kő még most is beszélni tudna hozzám!

Látjuk, érdemes volt a parasztlányt szóhoz juttatni, mert olyan fordulathoz segítette a történetet, hogy a mesemondó is gondban van most, hogy miként segítsen mindent újra egyenesbe. Legjobb, ha nem is törjük a fejünket a megoldáson, hanem újra a lánynak adjuk át a szót. A lány azonban egészen máskép folytatja a párbeszédet, mint ahogy azt elvárnánk:

- Nincsen itt semmi rejtély, Uram, - szól a lány. - Ám, ha tudni akarod a megoldást, akkor meg kell bocsátanod, hogy esetleg olyan titkot árulok el neked, amit nem szívesen hallasz. Arra kérlek hát, hogy ígérd meg, hogy akkor sem esik bántódásom, ha elárulom, mi az igazság.

A császár fáradtan int, és a lány elmeséli erre, hogy az istenek szeszélye folytán miként fogant gyermeket egyszer álmában, és hogy történt az, hogy ennek a mennyei frigynek a gyümölcseként később egy drágakövet hozott a világra. - Mikor a kő hozzád került, Uram - folytatja a lány - nagyon fiatal volt még, nem úgy, mint a többi drágakövek, amik egyidősek a világgal. Ahhoz, hogy a társaihoz hasonlóan ő is tökéletes legyen, tapasztalatokat kellett még gyűjtenie. Meg kellett tanulnia, hogy ha valaki csak arra képes, hogy kimondja az igazságot, akkor annak nem érdemes megszólalnia.

- Felséges Uram, - mondja most a lány - biztos vagyok benne, hogy valamennyi drágakő tud beszélni, de végtelen tökéletességükben ezek a kövek valamennyien hallgatnak inkább, és ezzel nyerik el az emberek megbecsülését és csodálatát. Most, hogy az én gyermekem is megtapasztalta, hogy a csoda csak addig tart, amíg ki nem mondja valaki az igazságot, úgy határozott, hogy örökre elnémul, és így érdemli ki az emberek szeretetét és bámulatát. Bölcs elhatározás, a kő méltó arra, hogy palotád dísze legyen. Hiszen így, ilyen némán testesíti meg a tökéletességet, így, hogy állhatatosan hallgat, mond ki valami fontosat az igazságról...

- De te, aki csak fecsegsz, bizonyára hazudsz! - kívánkozott ki nagy keserűségében a császárból, de aztán egy gyors mozdulattal mégis a szájára ütött, és hallgatott inkább. Mert bár tényleg nagyon nehéz volt visszatartania a haragját, mégis az jutott az eszébe, hogy ha úgy bosszulja meg magát a parasztlányon, hogy örökre elnémítja, akkor utólag a lánnyal kapcsolatban is kiderülhet az, hogy mégis csak igaza volt. Már pedig mire lenne jó ezt a szívet szorító történetet egy drágakő után most egy hús-vér asszonnyal is megismételni?

Fölösleges is azon törnünk a fejünket, hogy mi történt ezután még a lánnyal. Talán mégis fejét vette a császár, de lehet, hogy szabadon engedte, sőt, talán még a kényelmetlen kérdéseket felvető drágakövet is neki ajándékozta. A történet végén ugyanis nem a parasztlány áll, hanem a császár, aki a kincstárába siet, hogy sorra kézbevehesse az ott őrzött drágaköveket.
Papírt és pennát készít ki maga mellé, hátha megtud majd valamit mégis a kövektől, amit érdemes lenne le is jegyeznie. Ott ül aztán a palota legjobban őrzött szárnyában, és a hideg fényű, tökéletesre csiszolt ékköveket forgatja a kezében. Mivel nagy a csend körülötte, arra gondol, hogy jobb lett volna nem császárnak, hanem asszonynak születnie, ki tudja, talán akkor egyszer ő is egy új és addig ismeretlen drágakövet hozna a világra. Ezt a követ azonban gondosan megóvná a rossz tapasztalatoktól. Ha sikerülne vigyáznia rá, akkor elmondaná mindazt, amit ő tud a világról - a tapasztalatok előtti dolgokról mesélne.
 
 
0 komment , kategória:  A Legerősebb Kívánság  
Koliett
  2008-08-20 18:58:07, szerda
 
  Koliett

Utálok téli estéken miniszoknyában ácsorogni az utcán. Ajánlom annak az ajtónálló gorillának, hogy azonnal eresszen be! Azt hiszi magáról, hogy ő a város legnépszerűbb discojának a kidobó-embere? Joga van arra, hogy idekint várakoztasson? Már legalább egy órája várok, hogy bejussak végre abba a lebujba. Pedig nem is szórakozni megyek.
Ha tudná ez az Ajtónálló Barom, hogy micsoda fontos munkát végzek én az emberiségnek. Akkor hálát adhatna az égnek, hogy egyátalán idejöttem, kiirtani a vérszívóikat. Természetesen ez alatt a szó alatt nem a szúnyogokat értem. Az én ,,vérszívóim" annál, sokkal nagyobbak és veszélyesebbek.
Áh végre beléphetek azon a nyavalyás ajtón. Az izomagyú mielőtt beengedne, megfogja a fenekem. Micsoda dög. - Ez szexuális zaklatás! - mindegy, hagyom. Ezen már nem húzom fel magam, inkább tovább megyek, mintha nem is történt volna semmi. Inkább úgy fogom fel a dolgot, hogy ma este különösen csinos vagyok. Igazi dögös maca, aki egy igazi pasit keres. Természetesen nem akármilyen hímnemű egyedre gondolok. Az illető legyen minimum száz éves, erős és fürge, elvégre nem állhatok le akárkivel harcolni. A gyenge ügyetlen vámpírokat az utcán is el tudom intézni, azokkal pillanatok alatt végzek. Az igazi kihívást a tapasztaltabbak jelentenek, azokat nem könnyű becserkészni. Az öregebbekkel élvezetes a küzdelem. Az ő kedvükért még kisminkelni is hajlandó vagyok magam.
A tapasztalt vámpírok nem fedik fel magukat azonnal. Előbb eljátszadoznak az áldozatukkal. Mint ahogy a macska teszi az egérrel; kiélveznek minden pillanatot, mielőtt a préda nyakába mélyesztenék a szemfogaikat, és elkezdenék szürcsölni a vérüket. De ezt is lassan teszik, nagyon lassan, hadd szenvedjen az a fiatal áldozat.
Undorító! Tucatszor láttam már ezt a jelenetet, még kezdő vámpírvadász koromban. Azokban az időkben gyakran csak későn tudtam likvidálni azokat a szörnyetegeket. Azóta természetesen ügyesebb, és gyorsabb lettem. Most már biztosan meg tudom különböztetni a vámpírokat a hétköznapi emberektől. A tükröt és a keresztet természetesen elfelejthetem, ha vérszívókeresésre megyek. Ezek az eszközök feleslegesek, csupán a régi babonák kellékei; a vámpírok felismerését nem segítik. A szörnyek azonosításához különleges képességek kellenek. Ezt az adottságot az idő folyamán tovább kell fejleszteni, minimum száz százalékos pontosságig.
Az én vámpírdetektorom az orromban van. Azok a dögök használhatnak akármilyen dezodort vagy parfümöt, én akkor is megérzem rajtuk a pokol kénköves bűzét. Itt is van egy! Biztosan tudom, a szaga belengi az egész termet. A közönséges emberek persze nem érzik, de nem is baj. Elég, ha csak én tudom, hogy itt van.
Lassan körbenézek. - A tömegben nem tudsz elbújni előlem te mocsok! - Ott is van. A sarokban ül. Fekete ruha van rajta, és igencsak játszadozik a partnerével. Egy fiatal csitrit kábít, simogatja a hátát és sutyorog a fülébe. A lánynak tetszik ez a helyzet. Nevetgél, látszik rajta, hogy erősen illuminált állapotban van. A vámpír tudja, hogy egy kábult lánnyal könnyebb végezni, az ilyen gyenge áldozat sosem szabadulhat ki a karmaiból.
Hát akkor dobjuk be magunkat! A dekoltázst megigazítani, a szoknyát pedig feljebb húzni! Aztán elindulok; erotikus léptekkel közeledek a párocskához. Lassan odamegyek a férfihez, és egy gyengéd mozdulattal, végigsimítom a sima kisfiús állát. A vámpír erre felfigyel, szembefordul velem. Én közelebb hajolok hozzá, és a fülébe súgom:
- Tudom, hogy rám vártál. Hagyd ezt a kislányt másnak. Neked egy igazi nő kell.- ez a szöveg általában tetszik a férfiaknak
- Miből gondolod, hogy te kellesz nekem? - kérdi sejtelmesen
- Mert kiszemeltelek magamnak, és amit akarok azt meg is kapom. És tudom, hogy jobban jársz velem, mint vele. - mutatok a lányra, aki annyira részeg, hogy azt sem teszi szóvá, hogy itt vagyok, és pont most csábítom el a partnerét. Csak bambán nevet maga elé.
A férfi hanyagul mosolyog, majd visszafordul az ittas lányhoz.
Ezt nem hagyhatom! Azonnal kell reagálnom, különben elvesztem. Már felkeltettem a vámpír érdeklődését, csak játszik velem. Tudom, ha leállok akár ott is hagyhatom őket, mert nem fog velem többet szóba állni. Nem lehetek tétova, egy lány élete forog veszélyben!
Azonnal cselekszem: gyengéden megfogom a vállát, majd a kezemet lejjebb csúsztatom a mellkasán. Közben, ismét a fülébe dorombolok a legerotikusabb hangomon:
- Kellesz nemek, és tudom, hogy te is vágysz rám. - miközben egyre lejjebb tolom a kezem
A férfi ismét felém fordul. Megfogja a kezem, és eltolja magától. Az arckifejezése nem árul el semmit. Tudom, hogy csak tetteti magát. Ezért gyorsan kihúzom a kezem a markából, és az ölébe ülök. Majd átkarolom a nyakát, rámosolygok, és ezt mondom neki:
- Vele úgy sem tudnál semmit se kezdeni. - mutatok az álammal arra a lányra, aki időközben teljesen kidőlt, és az asztalon alszik.
- Akaratos egy Vadmacska vagy. Ugye tudod?- mondja sejtelmesen; de úgyis tudom, hogy a fickó már az enyém
- Gyere, kápráztass el! Elvégre egy igazi ,,Vadmacskának" ennyi jár. - mondom gyengéden és hozzádörgölőzök.
Hogy mi következik ezután? Azt nem kell részleteznem: egy kis tánc, ital meg egy kis flört.

Körülbelül hajnali egy volt, amikor kiléptünk a disco hátsóajtaján. Most fog jönni az igazi kóstolgatás. Az én kis vérszívóm legalábbis azt hiszi már rólam, hogy egy nimfomániás, könnyűvérű szuka vagyok. Mit ne mondjak éppen ezt a szerepet játszottam el neki, méghozzá nem is ügyetlenül.
Biztosan tudom hogy vámpír, ezért még ma este meg kell halnia. A legkisebb kétségemet akkor oszlattam szét, amikor még az elején végigsimítottam az állát. Az ezüstgyűrűm, amit a mutatóujjamon hordok, a tenyerem felöli részén megfeketedett. Pont ott, ahol a vámpír bőrével egy pillanatra érintkezett. Ezeknek a dögöknek magas a kéntartalmuk. Nem is csoda, hiszen a pokolból jöttek. Csak emberi vérrel tarthatják itt, ebben a világban a testüket. Az ezüst pedig tökéletes kimutatja a ként, ha a vámpírokhoz hozzáér. Bízom a szaglásomban is, de a döntő bizonyítékot mindig az ékszereim adják. Feleslegesen nem fogom megjátszani magam senkinek se; éppen ezért az elején biztosra megyek. A férfi persze nem vette észre rajtam, hogy tudom. Én annál ügyesebben színészkedek.
A falhoz nyom és csókolgat; én is úgy teszek, mintha élvezném. Miközben belenyúlok a kézitáskámba és előhúzok belőle egy kis karót. A megszentelt fadarab, nem túl nagy, de ahhoz elég, hogy végleg elpusztítsam a vérszívót. Ha pontosan a szíve közepébe bököm, akkor elég egy fogpiszkáló méretű karó is.
A vámpír már a nyakamat csókolgatja. Ez az, amit utálok! Az én nyakam nagyon érzékeny. Ez egyfajta fóbia nálam. Nem bírom, ha a nyakamat piszkálják. Ilyenkor beindul nálam egy reflex; méghozzá, az hogy egy karót döfök a szembenálló szívébe. Egy született vadásznak, ez a beidegződés nagyon jó szolgálatot tesz.
A vámpír a fő artériámat keresi. Még csak csókol, de mindjárt meg fog harapni. Tudom, hogy ezt fogja tenni. Amikor érzem, hogy odaér az ajka a nyakamhoz, erősen megmarkolom, és hirtelen beledöföm a karómat. Majd ellököm magamtól a vérszívót. A vámpír röviden felsikít, és dühösen rám mered. A mellkasából kiálló karó után kap, de elkésik. A teste hirtelen elporlad. Csak egy kis hamukupac marad a helyén, és természetesen a közepében egy épen maradt fakaró.
- Ez sem volt igazi kihívás. - mondom, szinte magamnak
Hallom, hogy valaki jön. A léptek zaja távolinak tűnik. A tulajdonosa biztos nem hallotta meg a visítás. De egyre jobban érzem, hogy felém tart. Lehajolok és felveszem a hamukupacban maradt karót.
- Edina? Te meg mit csinálsz itt? - kérdezi egy ismerős férfihang
Meglepetten hátrafordulok. De, amint felismerem a hang adóját megnyugszom. Ez a fiúm, Géza! Rámosolygok, és ezt mondom:
- Semmit, csak leejtettem a rúzsomat. - miközben felegyenesedek és a karót a hátam mögé rejtem - Egyébként meg rád vártam. Ugye tudod? - fejezem be hamiskásan a mondandómat
- Hát persze! - közelít felém a magas, sötéthajú férfi - De csinosak vagyunk ma este! Csak nem ünnepelünk valamit? - viszi tovább a játék fonalát.
Éppen ezt szeretem benne, olyan közvetlen a modora. Mindent tudok róla, de ő természetesen még csak nem is sejti, hogy mivel foglalkozom esténként. Ahogy elnézem most sem az érdekli, hogy mit keresek idekint, egy elhagyott utcába. Hanem inkább, azon morfondírozik magában, hogy ma este melyik bugyi van rajtam. Szerintem, épp most vetkőztettet le a szemével. És biztosan bánja, hogy már felegyenesedtem.
- Persze, hogy ünnepelünk! Ma nagy sikerem volt a munkahelyemen. Gyere velem! - és megfogom a kezét - Ma csak veled akarok táncolni!
- Én jobb szórakozást tudok. - kajánul mosolyog - Mit szólnál egy kis hátsóüléses partihoz?
- Benne vagyok - és megcsókolom. Nincs is jobb, mint egy kis vámpírirtás utáni szex a fiúm kocsijában.

Már a parkolóban vagyunk. Géza gyengéden a kocsijának dönt, egyre hevesebben csókol és simogat. Pont úgy, ahogy én szeretem. Vagy mégsem? Újfajta mozdulatot visz be az előjátékba. Egyre lejjebb araszol az ajkaival az államon, pont a nyakam felé. Ezt nem akarom!
- Tartsd magad távol, a nyakamtól!- kiabálom
Eltolom magamtól, de Géza nem hagyja magát. Újból próbálkozik, most már teljesen rátapadt a nyakamra.
Összeszorítom az öklömet. Nem bírom! Nem tudom visszafogni magam...
Előreszúrtam a karóval, amit eddig a hátam mögött, az övembe rejtegettem. Reflexből döfök. Pont Géza szívébe.
Úristen! Mit tetem!
A férfi néhány lépést távolodik tőlem, és a karóért nyúl; idegesen kirántja a testéből. A vére szabályszerűen rám spriccel. Beteríti az új ruhámat, sőt még a kocsiját is. Géza mondani próbál valamit, de a torkából csak elhaló, értelmetlen krákogás tör elő.
Engem hibáztat, látom a szemében. A döbbenettől megbénultam. Nem tudom, hogy mit tegyek.
Géza térdre esik. Hiába szorítja le a sebét, a vér minden egyes szívdobbanásánál egyre jobban fogy a testéből. Elfolyik az élete, és én nem tudok semmit se tenni érte. Géza még egyet rándul a földön, és aztán teljesen elernyed. A vére még mindig folyik a testéből, de már csak egy kicsiny patakban. Szemére szürke, fátyolszerű képlet telepedett. Az arcáról fájdalmat és szenvedést olvasok le.
Nem bírom a látványt. Otthagyom a holtestet. Futás közben még felkapom a véres karót a földről. Rajta van az újlenyomatom. Nem bukhatok le! El kell innen tűnnöm!

Félve nézek ki minden utcasarkon, nem láthatnak meg így az emberek. Tiszta vér vagyok. Már rám is alvadt; a fekete réteg alatt a bőröm iszonyatosan viszket. Mindjárt hazaérek, most már lenyugodtam. A jelenlegi érzelmemet inkább haragnak lehet nevezni.
Az, az ostoba fiú! Miért kellett pont a nyakamat piszkálnia? Amikor pontosan tudta, hogy utálom. Ezt nem hiszem el! Miért nem hallgatott a figyelmeztetésemre? Miért kellett így, ilyen gusztustalan módon meghalnia? Pedig tisztán és érthetően kiabáltam hogy, - Tartsa magát távol a nyakamtól! - Nem értem, mit nem lehet ezen nemérteni?!

"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"


 
 
0 komment , kategória:  A Legerősebb Kívánság  
A Legerősebb Kívánság
  2008-08-20 08:32:43, szerda
 
  A Legerősebb Kívánság

Amikor a Jóisten kinyitott egy ablakot, meglátott engem és megkérdezett:

- Gyermekem, mi a legnagyobb kívánságod a mai napra?

Én azt válaszoltam:

- Uram, arra kérlek, vigyázz arra, aki olvassa ezt az üzenetet , és a családjára és barátaira is, mert megérdemlik, és nagyon szeretem őket.

Isten szeretete olyan, mint az óceán: a kezdetét láthatód, de a végét nem. Ez a levél aznap fejti ki hatását, amikor megkapod.

Egyeseknek badarságnak t"ünhet, de az, aki nekem küldte, lassan átérezte az üzenetét. Nézzük meg közösen, hogy m"űködik-e.
ANGYALOK IGENIS LÉTEZNEK, de, mivel nem mindig van szárnyuk, nem ismerjük fel "őket. Ezeket a szárny nélküli-angyalokat BARÁTOKNAK nevezzük...
 
 
0 komment , kategória:  A Legerősebb Kívánság  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1003
  • e Hét: 1003
  • e Hónap: 80561
  • e Év: 2021841
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.