Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Menedék
  2008-08-20 16:51:41, szerda
 
  Menedék

Megtorpantam, amint felértem a következő forduló tetejére. Felemeltem a fejem és szemügyre vettem a felettem lévő plafont. Oda igyekszem. Azért jöttem el otthonról úgy, hogy senki sem tudott róla és azért hajtottam a jó ég tudja, hány mérföldet az egyre inkább sötétedő városban, holott alig tudok vezetni, hogy ebbe a házba, a felettem lévő lakásba belépjek. Ez az, amire már hetek óta készülök. Ez az, amit meg kell tennem. Muszáj.

A korlátba kapaszkodtam, egyre jobban elfehéredő ujjakkal, miközben lehajtottam a fejem és remegve bámultam a lábam alatt az egyenetlen, az ajtók előtti részeken szőnyegekkel fedett padlót. Percekig álltam így, mozdulatlanul, miközben kétségbeesetten igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Nem állíthatok be bőgve! Ha sírni kezdek, akár már vissza is fordulhatok. Gyáva vagyok, de ennyire azért nem.

Nem vagyok gyáva! - kiáltottam fel kevés híján. - Nem vagyok az! Itt vagyok, eljutottam idáig, ez nem éppen azt bizonyítja, hogy bátor vagyok, bátrabb, mint azt valaha is gondoltam volna?

Soha nem akartam ide jönni. Most sem akarok itt lenni. Te jó ég, mit keresek én egyáltalán ebben a lépcsőházban?!

Felrémlett előttem egy kép. A konyhába vezető folyosón állok, a nappali tele van rokonokkal, mindkét oldalról. Egy magas, fiatal, közepesen széles vállú, világosbarna hajú férfi lép ki a szemközti helyiségből és finoman hintázó járással egyre közelebb jön. Végül megáll előttem. Mosolyog.

Felnézek rá, a pillantásom megakad az arcán. Képtelen vagyok máshová nézni, de mindeközben nem mutatom, mennyire boldog vagyok, hogy itt áll előttem, mert még a végén rájönne, hogy már jó ideje aligha tudnék nélküle élni.

Még egyet lép előre, átkarol és a fülembe súgja:

- Szeretlek.

A szorításom lazult a korláton, de még mindig nem engedtem el teljesen, ebbe kapaszkodva csúsztam le lassan a lépcsőre, ahol aztán felhúztam a térdem és átkaroltam a kezemmel. Az arcom belefúrtam a pulcsim ujjába és már egyáltalán nem érdekelt, látja vagy hallja-e valaki, ahogy sírok. Most már úgysem fogok felmenni azon a lépcsőn. Tudtam, hogy szánalmas, ahogyan ahhoz ragaszkodom, amit már úgyis rég elveszítettem, de most ez sem érdekelt. Egyetlen ember volt, akit a világon mindennél jobban szerettem és egyszer csak azon kaptam magam, hogy reggel felébredek és bár ő fekszik mellettem, semmi közöm hozzá. Alig néhány másodperc alatt döbbentem rá, hogy egyáltalán nem kedvelem a barátait, ő sem az enyémeket, nem szeretem azokat a sorozatokat, filmeket, amiket ő imád, ő folyton leszólja az én hobbijaimat, ő úszik, én aerobikozom, ő aludni szeret, én sétálni, ő rágózik, én mentolos cukrot eszem, ő szeret, de én már őt nem. Ettől mi tagadás, kiborultam kissé. És most majdnem megcsaltam. Más talán nem problémázott volna ennyit ezen, nem állt volna neki egy vadidegen ház kutya- és macskaszőrrel gazdagon teleszórt lépcsőjén bőgni, hanem simán bement volna abba a lakásba, csak hogy másfél óra múlva kijöjjön, reggel pedig beadja a válókeresetet. De ez nekem nem ment. Fizikailag rosszul voltam a gondolattól, hogy lefeküdjek valakivel, bárkivel, aki nem James, attól a lehetőségtől pedig, hogy esetleg elváljak tőle, közepes erősségű pánikrohamok törtek rám, átlag úgy öt percenként. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok, de abban teljesen biztos voltam, hogy nem ezt.

A kezemen lévő gyűrűre néztem, majd körülbelül két perc múlva felálltam és szinte rohanva lementem a lépcsőn. Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek, ez a lépcsőház és a legfelső emeleti lakás egyfajta menedék volt számomra, de csak most jöttem rá, hogy ha megtettem volna, amire készültem, azzal sem segítettem volna magamon. Csak még rosszabb lett volna tőle minden.

Halványan, gúnyosan elmosolyodtam. Hát lehetne még ennél is rosszabb?

Nem mertem azt mondani, hogy nem.

Halkan kinyitottam az ajtót és benéztem a félhomályos hálószobába. James az ágyon feküdt, a takaró csak a mellkasáig volt felhúzva. Félig oldalra fordult és egy közepesen nagyméretű fehér párnát szorított magához. Az én párnámat.

Halkan behúztam magam mögött az ajtót és elindultam, hogy az éjszaka még hátralévő részére megágyazzak magamnak valamelyik vendégszobában.

- Jó reggelt - mondta, alig felpillantva a reggelijéből.

- Helló - feleltem álmosan. - Hogy aludtál?

- Rosszul - nézett rám alig észrevehető szemrehányással. De nem kérdezett semmit.

A kávéfőzőhöz léptem és, bár máskor szinte sohasem használom, most mégis úgy döntöttem, bekapcsolom. James néhány másodperccel később felállt és a szekrényhez lépett. Kinyitotta, majd durcásan becsapta.

- Nincs cukor.

- Nézd meg a hátsó sorban.

- Megnéztem - felelte még mindig morcosan.

- Tényleg? - néztem rá kételkedve.

Újra felrántotta a szekrényajtót és rövid keresgélés után előrángatta a cukrot. Vetettem egy pillantást az arcára és immár száz százalékig biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem azzal van baja, hogy nem tud magának teát főzni. Zárójelben megjegyzem, azt akkor sem tudna, ha egyszer véletlenül elsőre megtalálná a cukrot.

Visszaült az asztalhoz és elvett egy pirítóst az asztal közepén álló tányérról.

A kenyérpirító füstölni kezdett. Odaugrottam és kirántottam belőle csaknem teljesen megfeketedett reggelimet.

- Ügyes - sóhajtottam az eredményt szemlélve.

- Leszállnál rólam?

- Persze - huppantam le vele szemben sértődötten. - Ahogy óhajtod.

Csendben fejeztük be a reggelit. Amennyire lehet, kerültük egymás tekintetét, szakasztott úgy, mint két duzzogó kisgyerek, akiket a szüleik azért zártak be egy (pillanatnyilag) közös szobába, hogy kibéküljenek.

Hát nekünk aztán eszünk ágában sem volt kibékülni egymással.

- Elmegyek - közölte James felállva, miközben a tányérját betette a mosogatóba.

- Hová? - kérdeztem csodálkozva. Nem emlékeztem rá, hogy említette volna, programja van mára. Nélkülem.

- Úszni - felelte James teljesen közömbös hangon.

- Megőrültél? - meredtem rá döbbenten. - Zuhog az eső, vezetés közben az orrodig sem fogsz látni! Különben is, miért kell pont most...

- Semmi közöd hozzá! - csattant fel. - Ne haragudj, de én sajnos nem tudok a tévé előtt úszni, mint ahogyan te aerobicozni.

- Semmi közöm hozzá? - bámultam rá. - Mi a fene bajod van?!

- Semmi - felelte elcsukló hangon. Elfordult, levette a slusszkulcsot a helyéről és a farmerdzsekije zsebébe csúsztatta.

Felálltam és én is bedobtam a tányéromat az övé mellé.

- Veled megyek - jelentettem ki, majd nekiláttam cipőt húzni.

- Hová? - döbbent meg.

- Nem úszni, ne aggódj. De kellene egy új lámpa a hálószobába.

- Te most akarsz lámpát venni?!

- Miért ne? Most le tudsz vinni. Nem tudom, rémlik-e neked (gyanítom, hogy nem), de a kocsim pár hete szervízben van, biciklizni meg utálok, pláne esőben.

- Rendben - egyezett bele James kelletlenül, de látszott rajta, hogy már megbánta ezt az egész úszás-dolgot.

Úgy kell neki - gondoltam magamban, miközben kiléptem a nyomában és bezártam az ajtót.










Everything I do, I do it for you.

- Utálom ezt a számot - James nem bírta ki, hogy nem szólaljon meg. Mintha direkt azért kelt volna fel ma reggel, hogy pokollá tegye a napomat.

Mintha direkt azért vett volna el feleségül, hogy pokollá tegye az életemet.

Nem válaszoltam. Nem állt szándékomban hagyni, hogy észrevegye, mennyire felhúzott.

Véget ért a Bryan Adams-szám. Shakira kezdett el énekelni.

Underneath your clothes.

James dobolni kezdett a kormányon, egyre hangosabban.

- Abbahagynád?! - kiáltottam rá körülbelül további egy perc elteltével.

Na, ennyit arról, hogy ne lássa meg, mennyire ideges vagyok. Bár valószínűleg már eddig is pontosan tudta. Hiszen éppen ezért csinálta.

- Ahogy óhajtod - mondta. És abbahagyta. De ettől én még nem lettem nyugodtabb. Egy cseppet sem.

- Elárulnád végre, mi az ördög bajod van?!

- Elfogyott otthon a nyugtató? - nézett rám James halálos nyugalommal.

Elfordultam és inkább kinéztem az ablakon. A szemem tele volt könnyel, félő volt, hogy már nem sokáig fogom tudni visszatartani őket és előbb-utóbb elkerülhetetlenül végigfolynak az arcomon. James szeme láttára.

Ez a lehetőség némileg magamhoz térített.

- Hol voltál az éjjel? - kérdezte száraz hangon.

Összerezzentem.

- Mentem egy kört, hogy kiszellőztessem a fejem. - A hangom sokkal inkább volt vádló, mintsem riadt.

- Két óra alatt? Az ablakot is kinyithattad volna, ha levegőzni akartál.

- Honnan tudod egyáltalán, mikor jöttem haza? - támadtam neki ismét. - Amikor bementem hozzád, még aludtál.

-Felébredtem, miközben te járkáltál. Várj csak... Te bejöttél hozzám?

Döbbenten és kissé elvörösödve pillantott rám. Miközben egymást néztük, tudtam, hogy mindkettőnknek ugyanaz jár éppen az agyában: egy fehér párna...

Hatalmas csattanás. Fékcsikorgás. Az arca eltűnt előlem, miközben előrezuhantam már semmit sem láttam, csupán elmosódott foltokat. Felsikoltottam, a következő pillanatban pedig hatalmas erővel belevertem valamibe a fejem, valószínűleg a szélvédőbe. A kocsi oldalra csúszott és kevés híján felborult, de mivel nem csúsztunk bele teljesen az út mentén végigfutó árokba, végül csupán enyhén megbillent.

Most már egyáltalán semmit sem láttam, csupán a fejemben lüktető, kegyetlenül erős fájdalmat éreztem és azt, hogy vér folyik le az arcomon. Fontolgattam, hogy esetleg elájulok; kezdésnek behunytam mindkét szemem, egyrészt mert már képtelen voltam őket nyitva tartani, másrészt pedig mert amúgy sem láttam semmit.

James kétségbeesett hangon felkiáltott mellettem, majd kattant valami (talán a biztonsági öv, miközben kikapcsolta) és valaki kisimította a hajamat az arcomból. A pasas felszisszent, a derekam alá csúsztatta a karját és amennyire tudott, maga felé fordított.

- Elle, hallod, amit mondok? Ellie, mondj már valamit! Hallod, mondj valamit, bármit, kérlek! - Elcsuklott a hangja, a fejét a vállamra hajtotta. - A francba, ne haragudj rám, akkora egy szemétláda voltam... Szeretlek, hallod?! Hallod...?

Én is téged - sóhajtottam halkan. Többre már nem futotta az erőmből. Az ütemes lüktetés a fejemben egyre jobban és egyre gyorsabban erősödött. Még éreztem, ahogyan lefolyik egy könnycsepp az arcomon, aztán eltűntem a fájdalom elől menedéket nyújtó, jótékony sötétségben.















 
 
0 komment , kategória:  Krimi  
Gery: Menedék
  2008-08-20 16:49:25, szerda
 
  Gery: Menedék
Menedék

Gyermekkoromban is nagyon szerettem olvasni, leginkább romantikus regényeket és krimiket. Ez a két dolog érdekelt igazán: a szerelem, az érzelmek, a szenvedély - és a bűnözés, a gyilkosságok, a menekülés... Talán ellentétesnek hat a kettő, ellentmondanak egymásnak, de nekem ez a két műfaj volt a kedvencem.

Aztán amikor kijártam a gimnáziumot, és elég jó eredménnyel leérettségiztem, felvettek az ország egyik legjobb hírű egyetemére. Szerettem oda járni, habár az előadásokat rendszerint untam, és nem tudtam odafigyelni rájuk, bármennyire igyekeztem is; és igazából nem is nagyon érdekelt, hogy miről beszél a professzor, hogy mit próbál a fejembe tömni. Ezért aztán egy idő után nem jártam be az órákra, előadásokra, de néha még a vizsgákra sem. Helyette a barátaimmal voltam. Valahogy így ismertem meg Lucyt is, egy társasághoz tartoztunk. Már első alkalommal elbűvölt a szépsége, és - ha nem is azonnal, de egy idő után - beleszerettem. Elhívtam ide-oda, sétáltunk, és... egymásba szerettünk. Néhány hónappal később már az esküvőre is sor került. Nem akartunk esküvő nélkül gyermeket vállalni. Hivatalosan is egy pár lettünk. És bár az egyetemet nem fejeztem be, meglehetősen jó állásom volt, és Lucynek is. Aztán jött a rosszhír. Sajnos nem lehetett gyermekünk. Sokáig próbálkoztunk, éveken keresztül vizsgálatok követték egymást, de nem lett eredményük. Örökbe fogadni nem szerettünk volna; engem taszított a gondolat: másnak a gyermekét szinte ellopni, sajátunkként tüntetni fel és úgy felnevelni. Undorítónak tartottam. Minden szülőnek a saját gyerekéről kell gondoskodnia.

Ezért aztán ketten éltünk tovább, Lucy és én, és a gyerektémát is elfelejtettük.

Aztán jött a szokásos, filmbe illő történet. Egy napon elbocsátottak a munkahelyemről, arra hivatkozva, hogy az utóbbi időben nem tudok koncentrálni a munkámra, befejezetlenül hagyom a dolgokat, és beszámíthatatlan vagyok. Valamint néha - az utóbbi időben egyre gyakrabban - nem jártam be dolgozni; helyette otthon maradtam. Magam sem tudom miért. Talán meguntam a folyamatos, unalmas munkát. Nem nekem való volt ez az élet. Minderről a feleségemnek fogalma sem volt, hiszen ő mindig korán reggel ment dolgozni, és csak akkor ért haza, amikor az én munkaidőm már letelt. Nem árultam el neki, hogy kirúgtak, talán nem akartam ezzel is terhelni, vagy csak egyszerűen szégyelltem. Ilyenkor, délelőttönként rendszerint olvasással töltöttem az időmet. Így akadt a kezembe egy könyv, melyben különböző kriminovellák voltak a leghíresebb írók tollából. Nagyon izgalmasnak találtam és gyorsan befejeztem a kötetet. Ám az egyik történet különösen megragadott, és sokszor elolvastam, újra meg újra. Egy olyan férfiról szólt, aki megölte a feleségét, majd később megbánta a bűnét. Talán Edgar Allan Poe novellája volt, de ebben nem vagyok biztos. A címét kifejezetten érdekesnek találtam: Menedék. A férfi ugyanis, miután meggyilkolta a feleségét, elment a környékről, és egy időre menedéket lelt valahol. Amikor már leírja, hogy mi történt vele, tudja, hogy a börtön az utolsó menedéke, és ha kivégzik, örök menedéket talál. Erkölcsileg természetesen elfogadhatatlan a férfi története, és mégis... Én egyet tudtam vele érteni. Nem tudom, miért. Hiszen megbánta, amit tett. Nem is akarta megölni a feleségét; szerette, az egész hirtelen felindulásból történt. De a bíróság elítélte és nem volt választása.

Egy idő után elkezdtem az egykori munkaidőmben eljárkálni otthonról. Először csak a város utcáit róttam, később azonban hozzácsapódtam egy baráti társasághoz, akik meglehetősen gyakran látogatták a kocsmákat, és elég sokszor le is részegedtek addig a bizonyos sárga földig. Aztán persze ez a kisebbfajta lenézés, amellyel rájuk tekintettem, módosult, és én is elkezdtem velük inni. Nem részegedtem le egykönnyen, az első napokban, hetekben nem is ittam sokat, és Lucy sem vett észre rajtam semmiféle változást. Később már csak este vánszorogtam haza, ilyenkor Lucy, állítása szerint, halálra aggódta magát. Kérdezte, hogy hol voltam, de nem tudtam neki válaszolni. Igazából erre a kérdésre én magam sem tudtam volna válaszolni, annyira berúgtam. Egy idő után már haza se mentem reggelig, az egész éjszakát valahol a város egyik kocsmájában töltöttem újdonsült barátaimmal, és csak reggel tértem magamhoz, akkor indultam el hazafelé.

Egyik éjjel, mikor épphogy hazaestem, Lucy nem bírta tovább és kifakadt.

- Nem hiszem, el, hogy ez te vagy! Hogy én téged képes voltalak szeretni! Most meg minden este úgy esel haza, mint egy disznó! Még jó, hogy nem versz agyon, hogy nem vagy olyan részeg! - és hasonlók. Nem igazán tudtam vele vitába szállni, elvégre igaza volt, de mégis... Nem beszélhet így velem!

- Figyelj, Lucy - kezdtem -, ne te akard eldönteni, hogy én mit csináljak és mit nem, meg hogy hová menjek és hová ne menjek. Ezt majd én eldöntöm. És ha meg jó kedvet akarok,

miért baj az, ha iszok egy keveset a többiekkel? Sose rúgtam be annyira, hogy bántottalak volna! Lucy, értsd meg! Nem vagyok alkoholista... - mondtam, de ezt magam sem hittem el. Akkor még talán nem is voltam benne teljesen biztos, most azonban már tudom: igenis alkoholista voltam.

A veszekedés csak folytatódott. Nagyon idegesek voltunk mindketten, én még ráadásul részeg is voltam. Aztán... egyszer csak... megtörtént.

Most sem bírom felfogni.

Megöltem Lucyt. Lucyt... a feleségemet, a gyönyörű, imádott nőt!

A veszekedés közepette, a dühtől vezérelve, a konyhába mentem, magamhoz vettem egy konyhakést, odamentem hozzá, és... Nem, ezt nem vagyok képes elmondani. Még leírni is borzasztó, hogy én megöltem, leszúrtam őt!

Először fel sem fogtam, mit tettem. Ittam egy pohár whiskyt és elaludtam. Aztán másnap reggel, mikor már valamennyire kijózanodtam, megláttam a hatalmas vértócsában fekvő holttestét a nappaliban, szívében azzal a késsel, amivel én... megöltem. Eszembe jutott minden és kétségbe estem. Tudtam, hogy engem fognak gyanúsítani, tennem kellett valamit. Egész nap azon gondolkodtam hova menjek? Itt nem maradhatok! El kell mennem innen... de hová? És akkor eszembe jutott Margaret. Margaret Corbson, a megértő, amikre mindig lehetett számítani, afféle lelki társ. Igaz, már vagy tizenöt éve nem találkoztunk, nem is tudom, él-e még egyáltalán, de meg kell próbálnom. Igen, el kell mennem hozzá.

Előkerestem a címét, és másnap hajnalban útnak indultam. Az állam másik felében lakott; elég hosszú utazás volt, és mire odaértem a városba, már majdnem éjfél volt. Nem volt nehéz megtalálni az utcát, amelyben - legalábbis reméltem, hogy így van - Margaret lakik. Odamentem a megfelelő házszámhoz, kiszálltam a kocsiból és szemügyre vettem a házat. Mivel elég sötét volt, csak a körvonalait láttam. Felmentem a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. Az ajtón egy felirat állt, talán egy név, talán Margaret neve, de nem tudtam elolvasni. Becsengettem. Öt perc is eltelt, amíg lépteket hallottam a házból, majd a kulcs elfordulásának hangját a zárban, és kinyílt az ajtó.

Margaret! Szinte semmit sem változott az elmúlt évek alatt, amíg nem láttam. Még mindig olyan vonzó és csinos volt, mint fiatalon, amikor megismertem.

- Elnézést, kihez van szerencsém? - kérdezte. Láttam, nem ismert fel.

- Margaret, meg sem ismersz? - válaszoltam. - Nick vagyok! Nem emlékszel?

- Ó, Nick! Hát te vagy az? Először nem ismertelek fel. Nick! Micsoda meglepetés! Gyere, kerülj beljebb! - szólt, beljebb húzódott és egy behívó mozdulatot tett a kezével.

Beléptem a házba. Az előszobából a nappaliba mentem. A nappali nagyon szépen, díszesen, de mégis egyszerűen volt bebútorozva. Nagy, mahagóni szekrények, egy sötét színű faasztal és hozzá illő székek. A padló márványozott volt, és nagy, világosbarna szőnyeg feküdt rajta. Margaret leült egy nagyméretű, bőrborítású fotelbe és engem is hellyel kínált.

- Na, mi szél hozott erre, öregfiú? - kérdezte, miközben kortyolt egyet a kávéjából.

- Margaret... Nem tudom, elmondhatom-e ezt neked. Régen minden titkomat elárultam, megbíztam benned. Tudtam, hogy megbízhatok benned.

- Rám most is számíthatsz, Nick. De áruld már el, miért jöttél el hozzám így annyi év után?

- Nagyon nehéz ezt elmondani. Az a helyzet, hogy... Ismerted Lucyt? A feleségem. Vagyis, már csak... volt a feleségem.

- Elváltatok? Na de Nick, ezt nem gondoltam volna rólad!

- Nem, nem, dehogy. Sokkal rosszabb... Lucy meghalt...

- Ó, nagyon sajnálom. Őszinte részvétem.

- Nem, nem erről van szó. Vagyis... de igen, erről van szó. Lucy meghalt. De... én öltem meg!

- Micsoda? - kérdezte meghökkenve. Közben kiesett kezéből a kávéscsésze, és a padlón darabokra tört, a kávé meg szétfolyt, de ő erre ügyet sem vetett.

- Mégis hogy ölted meg? Miért? És miért jöttél hozzám? - majd, miután nem válaszoltam, hozzátette: - Nick, válaszolj!

- Margaret, kérlek...Elmondok mindent. De előbb tudnál adni egy kis whiskyt? Vagy gint? Bármi megteszi, csak alkohol legyen és abból is erős fajta.

Elindult a konyha felé, de útközben hirtelen megállt egy pillanatra. Ezután továbbment, és töltött nekem egy italt.

- Te nem iszol? - kérdeztem.

- Nem, már évek óta nem nyúlok italhoz, de mindig tartok itthon egy üveggel, hátha jön valaki - válaszolt, és apró mosolyra húzódott a szája, majd visszaült a helyére.

- Na most mesélj, Nick! Mi történt?

- Nem túl bonyolult történet; néhány mondatban is el tudom neked mondani. Először kirúgtak, aztán elkezdtem inni, volt, hogy nem is mentem haza, és három napja, veszekedés közben leszúrtam egy konyhakéssel. Ennyi.

- Nick, azért ez elképesztő! Ha belegondolok, hogy most is egy gyilkossal ülök egy szobában... Megijedek tőled! Nem gondolta volna ezt!

- Margaret, igazad van, gyilkos vagyok. De értsd meg: hirtelen felindulásból történt az egész és nem akartam megölni, hiszen... hiszen szerettem Lucyt! Szerettem! Úgy, ahogy senki mást! De aztán...megöltem... És azóta egy pohár alkoholt nem ittam, csak most, amivel megkínáltál. Ugye segítesz? - kérdeztem szinte meghunyászkodva.

- Mit segíthetnék? Miért segítsek?

- Mert... Mert barátok voltunk. Vagyunk. És mert rád mindig számíthattam.

- Ó, Nick! - kiáltott fel. Odajött hozzám és megölelt. - Ó, Nick! Persze, segítek. Mindent megteszek. A rendőrség elől bujkálsz?

- I... igen. - feleltem, majd kicsivel később megkérdeztem tőle: - És veled mi minden történt az évek alatt? Férjhez mentél?

- Igen. Sajnos. A férjem körülbelül hat éve öngyilkos lett. El akart válni, mert egy másik nővel szeretett volna együtt élni, és én nem egyeztem bele ebbe. Nem gondoltam, hogy megteszi, bár fenyegetőzött az öngyilkossággal. Aztán... mégis megtette. Felakasztotta magát a negyedik házassági évfordulónkon.

- Sajnálom. Igazán szomorú történet.

Elhallgattam.

Pár perc múlva hozott egy ágyneműt és megágyazott nekem a nappaliban a kanapén. Lefeküdtem és szinte abban a pillanatban elaludtam.

*

Teltek-múltak a napok. Margaret nem szólt arról, hogy távoznom kéne, és én sem éreztem magam kellemetlenül nála. Nem volt más választásom. Újságot nem olvastam, tévét nem néztem. Nem tudtam, felfedezték-e egyáltalán Lucy holttestét; ha igen, kit gyanúsítanak, de ez nem is érdekelt. Én jól éreztem magam, biztonságban voltam egy olyan nőnél, akihez évekkel azelőtt szoros kapcsolat fűzött.

Hetekig ott laktam a házában. Aztán a hetekből hónapok lettek, majd azon vettem észre magam, hogy már egy éve Margarettel élek. Nem voltam magányos, és láthatóan ő is örült nekem.

Egy délelőtt, amikor mindketten otthon voltunk, csengettek. Ez a tény magában nem volt túl meglepő, gyakran jöttek hozzánk vendégek az utóbbi időben. De tudomásom szerint most Magaret nem várt senkit. Kiment az előszobába és ajtót nyitott. Én a nappaliban maradtam, onnan figyeltem, ki jött és mit akar. Legnagyobb meglepetésemre három-négy egyenruhás rendőr állt ott.

- Ez Margaret Corbson lakása? - kérdezte egyikük.

- Igen. - válaszolt Margaret. - Mit szeretnének tőlem?

- Itt lakik önnél egy Nick Werner nevű férfi?

Margaret rám pislantott az előszobából, majd visszafordult a küszöbön álló rendőrhöz és megszólalt:

- Igen. Miért?

- Ő az? Ő Werner? - kérdezte az egyenruhás, felém mutatva.

- Én vagyok. - feleltem neki, mivel Margaret elhallgatott. - De kérem, árulja már el, mit keresnek itt?

Miközben ezt mondtam, odarohantak hozzám, lefogtak és megbilincseltek.

- Letartóztatási parancsom van ön ellen, Mr. Werner. Bizonyítékunk van róla, hogy ön megölte a feleségét. A késen és a holttesten is megtaláltuk az ujjlenyomatait. Kétség sem férhet hozzá, hogy maga szúrta le. Ezidáig sejtésünk sem volt róla, hogy hol lehet, aztán egy újabb házkutatás alkalmával megtaláltuk a noteszét, melybe több név és cím fel volt írva. Eddig négy helyen jártunk a helyek közül. Most megtaláltuk magát.

- Nem..., nem én voltam! Az... más ölte meg! - kiáltottam fel, és tettem egy gyenge próbálkozást, hogy leszedjem a bilincset a kezemről.

- Ki ölte volna meg a feleségét, ha nem ön?

- Nem tudom, de... nem én voltam! Kérem! Nem én öltem meg! Én... szerettem! Szerettem Lucyt!

- Mr. Werner, tudjuk, hogy ön ölte meg. Kár ellenkeznie. Most jöjjön velünk. - mondta, és elindult az ajtó felé.

Nem mentem utána. A társai elkezdtek ráncigálni. Erősek voltak, erősebbek, mint én, nem volt esélyem ellenük.

- Margaret! Margaret! Segíts! - ordítottam. Ám Margaret csak nézett utánunk. Önelégült mosoly húzódott az arcán, és szinte élvezettel figyelte, ahogy kivisznek a házából, betuszkolnak a rendőrautóba, és elhajtanak. Eközben ő csak cigarettázott és harsányan kacagott.

Még most is felötlik bennem a kérdés: ez ugyanaz a Margaret volt, akit én szerettem, aki befogadott, akinek a házában laktam egy évig? Akiben régen mindig megbízhattam? Aki azt ígérte nekem, hogy hallgat a tettemről? Ő volt? Az is eszembe jutott, hogy talán ő maga jelentette be, hogy nála lakom. De ennyire megváltozott volna az évek alatt? Vagy csak az alatt az év alatt, amíg vele együtt éltem?

Erre a kérdésre már nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs róla. És időm sincs rá.

Most itt ülök, a cellámban. Mintha egy... menedékben volnék. Nem bánt senki.

És most hirtelen eszembe jut az a novella... a Menedék, amit egyszer régen olvastam.

Velem is pontosan ugyanez történt. Véletlen volna a hasonlóság? Vagy a sors fintoraként történt velem is ugyanaz, ami a történet hősével? Vagy így bűnhődtem meg Lucy meggyilkolásáért?

Lucy... szerelmem... Többé nem foglak látni. Többé senkit nem fogok látni.

Várom a menedéket. Azt, ahová nemsokára eljutok. Az utolsó menedékemet.

Az égi menedéket.

 
 
0 komment , kategória:  Krimi  
Gery: Boldogan, amíg meg nem..
  2008-08-20 16:46:36, szerda
 
  Gery: Boldogan, amíg meg nem...
Boldogan, amíg meg nem...

A következő alkotás megtekintése 18 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlatos! Aki nem hisz a szerelem egeket rengető erejében: ne olvasson tovább! Aki igen, annak egyet tudok javasolni: élvezze!

Gyönyörű tavaszi nap volt, amikor megismertem Maxot. A madarak csiripeltek, a fák ágain kezdtek fejlődésnek indulni a termések, a virágok ezernyi színben pompáztak a réteken, a tengerparton pedig sütött a nap, de fürdeni még senki sem mert, a víz ugyanis még nem volt elég meleg. Lenge öltözetben jártam; persze a férjem, George, most is csak az öltönyt és az élére vasalt nadrágot, na meg a szokásos szürke nyakkendőjét részesítette előnyben holmi tarka, rövidszárú ruhákkal szemben. Jóval idősebb volt nálam, és azt hiszem, most már bevallhatom, hogy sohasem szerettem igazán, csak a pénzéért mentem hozzá.

Délelőtt mondta, hogy egy régi iskolatársa és jó barátja jön vendégségbe hozzánk este. Igaz, már évek óta házasok voltunk, de nem ismertem sokat a barátai közül. Ő nem volt társasági ember, legszívesebben mindig a televízió hírműsoraiban vagy a sportcsatornákban lelte örömét, vagy éppen a könyveiben. Egy nagyvállalat igazgatója volt, nagyon gazdag, és még otthon sem vált meg a már említett, maradi ruhadarabjaitól.

Egy szép, tágas villában laktunk a tengerparton. A hálószobánk ablaka a hatalmas víztükörre nézett, és ha ott kinéztem, az valamiért mindig nyugtató hatással volt rám. Itt nőttem fel, ebben a városban, és ez a hely állt a szívemhez legközelebb az egész földkerekségről. Pedig elég sokfelé jártam már a világban.

Este fél kilenc tájban meg is érkezett Max a motorcsónakján. Magas, sportos alkatú, fekete tüsi hajú férfi volt, ránézésre körülbelül velem egykorú. Első látásra nagyon szimpatikusnak találtam, és szerintem ez kölcsönös volt.

George-dzsal bementek a nappaliba, leültek a bőrhuzatú fotelekbe. Látszott Maxon, hogy felnéz George-ra, tiszteli. Ő viszont mintha lekezelően bánt volna a vendégünkkel, úgy beszélt hozzá, mintha nem is az egyik legjobb barátja volna. Úgy látszott, a régi ismerősei már megszokhatták a modorát, nekem viszont ez újdonság volt, tekintve, hogy velem is szívélyesen - talán néha túl szívélyesen - viselkedett.

George körbevezette Maxot a házban. Lenyűgözte a férjem hatalmas könyvtára, nem is beszélve a híres festmény- és szoborgyűjteményéről. A leghíresebb modern, 20. századi alkotók művei álltak szép sorban, egymás mellett a "Műterem" feliratú szobában: Vasarely, Picasso, Toulouse-Lotrec, és a többi. Ezzel a gyűjteménnyel George még a művészetben nem jártas embereket is le tudta venni a lábukról; és persze engem is. Ő meg csak gyönyörködött benne egész nap, és ha az aukciós házak prospektusaiban talált valami figyelemreméltót, elküldte az egyik alkalmazottját (ő nem ment árverésre), aki szépen megvásárolta neki az aktuális képet vagy épp szobrot.

Az este jó hangulatban telt. Max lenyűgöző volt. Ahogy csüggött George szavain... és amilyen sármosan fel volt öltözve... alig bírtam levenni róla a szemem; és szerintem ez neki is feltűnt.

A vendégünk negyed egy körül indult haza, távozása előtt megígértettem vele, hogy még találkozunk, hogy még eljön hozzánk, hogy még látjuk egymást. Mert ha nem... nem is tudom, mi lenne velem.

Hiába áltatom itt magam, ki kell mondanom az igazságot: őrülten szerelmes lettem Maxbe.

Az elkövetkező időben egyre gyakrabban látogatott hozzánk, legtöbbször az én meghívásomra. Aztán, körülbelül egy hónap múlva már csak mi ketten találkoztunk, titokban. Ilyenkor George-nak azt mondtam, hogy egy régi iskolatársnőmhöz megyek. Csodálatos délutánokat töltöttünk együtt. Sétáltunk a parkban, megálltunk a tónál, megetettük a kacsákat, és bár még egyikünk sem mondta ki, hogy "Szeretlek", mindketten tudtuk, mit érez a másik. Én legalábbis tudtam; azt csak sejtem, hogy Max is tudta.

Ám volt egy gond: mindig csak titokban lehettünk együtt, egymáséi. Csak titokban találkozhattunk, és csak titokban lehettünk szerelmesek. Egyszer, mikor a parkban ültünk, egy padon, Max megszólalt:

- Meg kéne ölni,

Meghökkentem.

- Kit? Kit kéne megölni?

- Hát kit? George-ot - közölte a lehető legnagyobb nyugalommal, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy megöljük a férjemet. - Csak még nem tudom, hogyan.

- Max, ezt nem gondolhatod komolyan!

- Jessica, te sem akarhatsz titokban az enyém lenni a sírig. Mert én már most szeretnék veled együtt élni. Tudod, mint a mesében: "Boldogan, amíg meg nem..."

- És a börtönben vagy az örök vadászmezőkön jobb lenne együtt lennünk?

- Szerinted olyan amatőr munkát akarok végezni, hogy lebukjunk?

- Max, még egy embert sem gyilkoltál meg. Vagy...? - kérdeztem.

- Nem, még nem. De ennek oka lenne.

- Én vagyok az az ok, Max! Tudom, hogy nőkért már hatalmas háborúkat indítottak, városok dőltek romba és emberek haltak meg nőkért, de...

- Na látod. Itt csak egy embernek kéne meghalnia... érted. És értem. Kettőnkért.

Nem feleltem semmit, és abba is hagytuk a témát. A következő találkozásunkkor azonban már azt újságolta, hogy megszületett a "Nagy Terv", a "Kill George And Kiss Each Other" hadművelet.

- Figyelj, Jessica, az egész dolog rém egyszerű lesz, mégsem fog senki ránk gyanakodni. Egyszer meghívsz vacsorára hozzátok. Én szépen el is megyek, de amint beértem a lakásba, és George üdvözöl, lelövöm a kezemben vitt pisztolyommal, amit titokban vetettem tegnap. Megvárjuk, míg teljesen sötét lesz, mulatunk, örülünk a frissen jött szabadságunknak, és egymásnak. Aztán, mikor a nap fénye már teljesen elmúlt, a holttestet kivisszük a házból a teraszon keresztül, egyenesen a motorcsónakomra. Elmegyek a nyílt tengerre, ott a hullát a pisztollyal együtt, valamint egy bőröndöt, amit te előzőleg teleraksz a ruháival, bedobom a vízbe, majd hazamegyek, a motorcsónakkal. Másnap lélekszakadva elrohansz a rendőrségre, és sírógörcsök közepette bejelented férjed eltűnését. A rendőrök keresni fogják egy ideig; átkutatják a házat és a környező vidéket, de George-ot nem találják meg. Azt hazudod, hogy szerinted egy nővel szökött meg az éjszaka, amíg te aludtál, és nem ad életjelet magáról. Aztán elintézzük, hogy halottnak nyilvánítsák. Ez nem lesz nehéz dolog. Aztán elveszlek feleségül, és "Boldogan élünk, amíg meg nem...".

Hogy mikre képes a szerelem! Habozás nélkül belementem Max tervébe, megbeszéltük a részleteket, és a következő hét péntekére tűztük ki az akciót.

Izgatottan vártam a pénteket. Végre elérkezett a nagy nap; a "Kill George And Kiss Each Other", a mi D-napunk. Igyekeztem nem feltűnően viselkedni, de lehet, hogy ez nem sikerült. Szép, verőfényes napsütés volt egész nap, a tengervíz kis hullámokat vert a parti sziklákra.

Megérkezett Max. George már várta, és elément az előszobába.

- Ó, Max, de örülök, hogy megjöttél.

- Én is nagyon örülök - válaszolt Max nyájas vigyorral, és előhúzta a pisztolyát. - Útban vagy, George! - mondta, és meghúzta a ravaszt. George-tól csak egy rövid, fojtott nyögés volt a válasz. Azonnal összeesett, meghalt.

Pezsgőt bontottunk, majd feltettem egy lemezt, és táncoltunk a D-nap sikerére.

Éjfél után néhány perccel csörgött az ébresztőóra. A kanapén aludtunk el, a nappaliban. Egymás mellett feküdtünk; meztelen voltam, és Max is. Eszembe jutottak az egymás karjaiban töltött csodálatos percek, amelyeket most már végre nem kell titkolnunk a világ elől. Már csak egy kis színészetre van szükségem, és Max elvesz feleségül. Végre "Boldogan élhetünk, amíg meg nem..."

Ő nem ébredt fel a velőtrázó csörgésre, ezért én keltettem fel, hogy most már ideje volna elszállítani a holttestet végső nyughelyére, az óceán fenekére. Ő erre azzal a meglepő kijelentéssel válaszolt, hogy ő most inkább egy másik fenékre koncentrálna szívesebben, de neki is érdeke, hogy megtegye a "Kill George And Kiss Each Other" hadművelet utolsóelőtti szakaszát. Az utolsóért én felelek; holnap kell elmennem a rendőrségre.

Felöltözött, és kiment a motorcsónakjához a teraszon keresztül. Berakta a hullát (ami néhány órával azelőtt még a férjem volt, bár ezzel egyikünk sem foglalkozott különösebben), és beindította a járgányt. Néhány másodpercig még hallottam a motor zúgását, aztán ez is abbamaradt, és a tengerpartra leereszkedett a szokásos, éjjeli sötét csend.

*

Szombat reggel hívtam egy taxit, és elmentem a rendőrségre. Bejelentettem, hogy George eltűnt. Az este láttam utoljára, de ő fejfájásra panaszkodva korán lefeküdt. Reggel, mikor bementem a szobájába (már évek óta külön hálószobában alszunk; nagyon ritkán voltunk együtt), hűlt helyét találtam. A ruhái és egy bőrönd hiányoznak. Felvették a jegyzőkönyvet, majd távoztam. Hadművelet befejezve.

Miután hazaértem, az első dolgom volt felhívni Maxet. Tárcsáztam a számát, és vártam, vártam, és vagy két perc múlva beleszólt a kagylóba a szerelmem álmos hangja.

- Haló! Ki az?

- Jó reggelt, Max!

- Jessica, te vagy az? Bocsáss meg, de aludtam...

- Voltam a rendőrségen. Minden simán ment, jól játszottam a kétségbeesett asszonyt.

- Nagyon örülök, drágám. Mikor találkozunk legközelebb?

Még pár percig beszélgettünk, majd letettem a telefont.

*

George-ot halottnak nyilvánították, és házasságot kötöttünk Maxszel. A tengerparti villánkban éltünk, immár két éve. És boldogan éltünk, amíg...

Egyik reggel csöngettek. Az ágyban feküdtünk, felkeltem, felvettem egy hálóköntöst, és lementem ajtót nyitni. Egy percig megdöbbenve álltam. Az ajtóban... George állt!

- Ugye, jól magára ijesztettem? - kérdezte az. Nem, ez nem lehet George, az ő hangja sokkal mélyebb volt. De mégis... az arca...

- Ki maga?

- Beenged?

- Ki maga??!

- Ha bemehetek, elmondok mindent.

Kicsit vonakodva bár, de kinyitottam neki az ajtót. Bejött, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik bőrhuzatú fotelben.

- Nos, engedje meg, hogy elmeséljek önnek egy történetet.

- Tessék.

A lépcsőfordulóban megjelent Max.

- Ki az, drágám? Ki van itt? - kérdezte.

- Gyere le, kérlek, Max - mondtam, mire lejött és ő is leült az egyik fotelben.

- Ketten voltunk testvérek. Ikertestvérek. A bátyám, George, a maga férje volt - mondta. Hát persze! Ikertestvér! De mit akarhat ez tőlem?

- A maga férje - folytatta - , elvileg eltűnt, majd nem sokkal később halottnak is nyilvánították. Mondom: elvileg. Mert az igazság az, hogy maguk ketten megölték, és a bátyám most a tenger fenekén van eltemetve! - az utolsó néhány szót már szinte ordítva mondta.

Döbbenten néztem Maxre. Megszólalt:

- Mégis mit képzel maga? Azt gondolja, hogy megöltük a bátyját?

- Nem gondolom, uram. Tudom.

- És mi a bizonyítéka erre?

- Legyen elég annyi, hogy tudom.

Max hirtelen nagyon dühös lett.

- Maga szemét disznó! Mit képzel magáról? Meg akar zsarolni? Mennyit kér? Igen, megöltem, lelőttem azt a stricit, George-ot! Igen!

Odament a fiókos szekrényhez, és elővette a pisztolyát, majd a férfira szegezte.

- Ne közelítsen!

George bátyja ekkor Maxre vetette magát, mire max meghúzta a ravaszt, a lövedék azonban csak a falba fúródott. Percekig a földön verekedtek. Én meg csak álltam, és néztem, és nem tudtam mihez kezdeni ezzel a helyzettel.

Egyszer csak azt láttam, hogy a férfi felül, Maxon fekszik, kezében a pisztollyal, és azt az Max mellkasára szorítja.

- Most megölöm magát. Meggyilkolta a bátyám!! Bűnhődnie kell!! - valami különös, dühös eksztázisban mondta ezeket a szavakat, és hüvelykujjával kibiztosította a pisztolyt.

- Ne merészelje!! - kiáltottam neki. - Nehogy megtegye!

Késő volt. Max holtan feküdt a földön, a férfi pedig elejtette a pisztolyt, és visszaült a fotelbe. Odafutottam a padlón heverő fegyverhez, felvettem, és rászegeztem.

- Mi az, hullaházat akar csinálni a villájukból a hölgy? - kérdezte cinikusan, majd folytatta: - Egyébként perceken belül megérkeznek a rendőrök. Mielőtt idejöttem volna, elmondtam nekik ezt az egész krimibe illő históriát. Valószínűleg még jutalmat is adnak nekem, mint nyomravezetőnek. Magát meg börtönbe csukják... - úgy beszélt, mintha nem is látná, hogy rászegeztem a pisztolyt.

- Megölte Maxot! Bűnhődnie kell!! - mondtam, és különös mádon azt vettem észre, hogy a dühtől teljesen elvesztettem a fejem, és szinte olyan eksztázisba kerültem, mint ő az előbb; és engem is csak a bosszú hajtott.

Meghúztam a ravaszt. A férfi a mellkasához kapott, de még nem halt meg. Újra tüzeltem. Újra. És újra. Addig, amíg ki nem fogyott a tár a pisztolyból. Kiesett a fotelből, le a parkettára.

Odamentem Max holttestéhez. Nem hittem el, hogy meghalt. Ez nem lehet igaz!! Miért kellett meghalnia?

De legalább a gyilkosa is megbűnhődött. De ezáltal én is gyilkossá váltam!! Őrület! Megőrülök!

Kimentem a konyhába, és bekapcsoltam a kávéfőzőt. Csengettek. Kinéztem az ablakon, és láttam a ház előtt parkoló rendőrautókat.

 
 
0 komment , kategória:  Krimi  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3293
  • e Hét: 8585
  • e Hónap: 88143
  • e Év: 2029423
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.