Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Hatodik novella
  2008-08-20 18:07:20, szerda
 
  Hatodik novella

Az angyal
2017. május 12.

Kedves Anyu!

Biztosan tudod, de azért leírom neked, hogy soha ne is felejtsd el. Ma van a hetedik születésnapom. Apu azt mondta, hogy ha jó fiú leszek, elmegyünk meglátogatni téged is.

Nagyon hiányzol, ugye tudod? És szerintem Apunak is. Soha nem sírt, de tegnap olyan piros volt a szeme, mint nekem, mikor Maxi - tudod, a keverék kutyusom, akit négy évesen kaptam - elaludt.

Nehéz neki nélküled. Én próbálok jó lenni, de nem mindig sikerül. Az iskolában nem vagyok a legjobb tanuló, de igyekszem, hidd el. A matek és a rajzóra a kedvencem. Szerintem még meg is dicsérnek majd év végén. Rajzversenyen is voltam, de ezt már írtam neked.

A verekedésről is leszoktam. A nagyapa elmagyarázta, hogy az nem jó dolog. Vagy ha mégis verekedni kell, akkor hogyan csináljam. Ezt Apunak inkább nem mondtam el.

Képzeld, lassan betelik ez a füzet, de Apu megnyugtatott, hogy vesz nekem egy nagyobbat, amibe még többet írhatok neked. Azt hiszem egy angyalkás borítót fogok rátenni, és az olyan lesz, mintha a fényképedet tenném rá. És lehet, hogy megkérem Annát, hogy az angyalka arcához a tiedet ragassza oda.

Tényleg, ezt még nem is mondtam. Anna és Hajni ideköltöztek hozzánk múlt héten, miután Anna elvált. Szegénynek nem volt jó amellett az Áron mellett, és Hajni sem szerette őt. Megkérdeztem Aput, hogy neki volt-e barátnője mielőtt elvett téged, és azt mondta, ha nagyobb leszek, mesél majd nekem erről. Remélem, gyorsan megnövök.

Azt tudom, hogy neked Apu volt az első barátod. Erre nagyon büszke, bár ezt sem ő mondta el, hanem Anna. Sokat beszélgetünk. Nagyon kedves velem. Azt hiszem, ő is hiányol. Nem sír, de látom, hogy valami bántja. Néha úgy néz rám, mint rád nézett akkor, amikor...

Sajnálom Anyuci, de nem tudom leírni. Apa azt mondta, nem is szabad leírnom ezt, amíg legalább tizennégy éves nem leszek. Nagyon félt, és ennek örülök, de titkolózik előttem, és ez zavar. Szerintem te vagy a titka, és az, ami történt.

Lehet, hogy én vagyok a hibás? Miattam nem boldog? Majd megkérdezem Annát, ő biztos tud nekem segíteni, mert nagyon okos. Nem annyira, mint te, de eléggé.

Hajni tegnap azt kérdezte, miért nem hívom Annát anyunak, ahogy ő. Anna ezért nagyon leszidta őt, aztán beszélt velem erről, és megegyeztünk, hogy ha szeretném, hívhatom anyának vagy anyunak, de én mondtam, hogy nem akarom. Szeretem, de te vagy az anyukám, és ezen semmi nem változtat.

Aput is megkérdeztem, és azt mondta, nem bánja, ha Anna nem lesz az anyukám. Szerintem, nem szereti őt. Azt mondja, barátok, de szerintem Anna jobban kedveli. De lehet, hogy csak túl élénk a fantáziám.

Emlékszel, meséltem neked Liliről, aki a padtársam. Tegnap vittem neki virágot is, és kaptam egy puszit tőle. Nagyon szép lány, és a szeme olyan, mint a tied. A haja viszont nem. Olyan borzas, mint a nagyi haja reggelente. De aranyos, csak a matek nem megy neki. Apu azt javasolta, segítsek neki. Én pedig segítettem, és Lilivel együtt írtuk meg az ő leckéjét. Érdekes így dolgozni. Szeretek magyarázni.

A tanító néni ezért megkért, hogy délutánonként, miután kész a leckém, maradjak ott egy kicsit segíteni neki. Ildikó néni azt mondta, kórepetálhatnám (bocsi Anyu, de nem tudom, hogy kell leírni) Lilit és a barátnőjét, Katit. Én beleegyeztem, és ezért Apu megdicsért és vett nekem fagyit is.

Hajni hív reggelizni. Mennem kell. Holnap reggel megint írok majd, ígérem. Addig is legyél nagyon ügyes! Képzeld el, hogy egy nagy ölelést és puszit is kapsz tőlem és Aputól.

Látod, megpusziltam a képedet? Szeretlek Anyuci, és tudom, hogy te is szeretsz.

Vigyázz magadra!

Puszil és ölel: Pisti.

† Gyászjelentések †

2015. május 13.

,,Mára virradóra eltávozott közülünk egy szerető feleség, gondos anya, hű barát, és kitűnő kolléga."

Elhunyt leánykori neve:

Tavasz Sarolta

Születési ideje:

1990. március 13.

Halál ideje:

2015. május 12.

Halál oka:

Szülés közben fellépő komplikációk okozta súlyos vérveszteség

Megjegyzés:

Az elhunyt második gyermekét várta. A gyermek halva született.

Vége








 
 
0 komment , kategória:  belizal(novella)  
Ötödik novella
  2008-08-20 18:05:11, szerda
 
  Ötödik novella

Édes fájdalom
2009. március 13.

Ma van a születésnapom. Örülnöm kéne, mégsem tudok. Egyedül ünneplek, mialatt a fájó emlékek sora pereg le szemem előtt. Régen vágytam a magányt, most már kényszerű társam az élet forgatagában. És mindezt magamnak okoztam.

Ugyan hat hosszú hónap telt el az első Istvánnal közös éjszakám óta, én mégis emlékszem minden sóhajra, rezdülésre, villanó tekintetre. A szívem alatt hordott gyermek nap, nap után elmémbe idézi annak az éjszakának a képeit.

Akkor tettem meg az első lépést a szakadék pereme felé. Nemrég azonban megtettem az utolsó lépést is, és most zuhanok. A fülemben süvít a fájdalom szele, zúgva tombol bennem a harag és hömpölyög a szégyen áradata. Hibáztam.

oOo
Tamás bármit megtett volna értem, és én a gyermekemért hajlandó lettem volna elfogadni a segítségét. De a sors közbeszólt az Ő személyében.

Néhány héttel az után, hogy Tamás visszautazott New Yorkba, Anna ismét meglátogatott, ám ezúttal csak Hajnit hozta magával, Istvánt nem.

Sírástól duzzadt szemekkel néztem, ahogy Hajni gondtalan kúszik-mászik a szobában, míg édesanyja könnyeit törölgetve, törökülésben gubbaszt a szemközti fotelban. Szívem őrjöngő ritmusára lüktetett halántékom is, ám agyam minden dobbanással csak még több elkeseredést plántált belém.

A szoba elhullajtott könnyektől nehéz levegője fojtogatott, de megérdemeltem. Szenvedjek csak, ha más miattam kényszerül szenvedni!

Anna rám emelte tengerkék szemét, és tudtam, elvesztem minden titkommal együtt. Előtte nincs mit rejtegetnem, megérdemli az igazságot. Még inkább, megérdemli Őt, akitől én fosztottam meg.

- Mióta? - hangja rekedt, és elgyötört.

- Ősz.

Nem néztem rá, nem lettem volna képes rá. A csillogó-kék íriszekben tomboló fájdalom és sebzettség fájt. Fájt nézni, hisz az én bűnöm. Az enyém... AZ ENYÉM.

- Ő volt - nem kérdezte, állította. Megerősítésre várt? Talán. Úgy könnyebb lenne gyűlölnie Őt. Ezt nem tehetem. Jóvá kell tennem, amit még tudok.

- Nem.

- Hazudsz, de nem baj. Ez így jó.

Nem értettem. Tekintetemmel az övét kerestem, hátha a mindig érzelmektől fénylő szemekben meglelem a válaszaimat. - Nem értelek.

- Szereted - megint nem kérdés volt. Anna ismer engem, talán jobban, mint én magamat. - Ha Ő is igazán szeret, boldogok lesztek.

- Nem lehet - ráztam a fejem, és tenyeremben görcsösen markoltam a Tamástól kapott gyűrűt. - Már van valakim.

- Megint hazudsz - Mosolyog? Hogy képes még erre? Az ereje elkápráztat és megkínoz. Én senki voltam az Ő szemében, egy kaland, és összetörtem, mikor vége lett annak, ami talán soha nem is létezett köztünk. De Anna erős, nem omlott össze, nem hunyászkodott meg. Megkeményítette a szívét, és elhagyta Őt, hogy szabat utat adjon... nekem.

Lassan nyitottam ki a tenyerem, és mutattam meg a benne megbúvó gyűrűt. Anna szomorú tekintettel fürkészte egy ideig az aranykarikát, majd engem. - Miért? Hisz őt nem szereted.

- De a kicsit igen.

- Ha így van, hatalmas hibát követsz el. Hidd el, én tudom - szelíd mosolya megnyugtatott kissé. Nem tombolt, nem kiabált - egyszerűen csak elfogadta a tényeket. Engem, a férjét és a gyermekemet.

- A picinek apa kell. Tamás jó apa lesz.

- Kétségkívül. De nem az, akire annak a csöppségnek igazán szüksége lesz. A gyerekednek Őrá van szüksége, nem apapótlékokra.

- Nem tehetem.

- Nem állok az utatokba. Azt hiszed, nem jöttem rá, nincs már remény a számunkra? Tudtam, de nem akartam elfogadni. Mintha azzal, meg nem történtté tehetném - halkan beszél, mintha félne, hogy Hajni meghallja, és megért. - De ostoba voltam. Ő mást szeretett, és én is.

- Akkor miért? - zavarodott voltam, és fáradt. Hiába, öt hónapos terhesen az ember hamarabb elpilled.

- A látszat és a büszkeség volt már csak, ami összetartotta a házasságunkat. De felesleges a színjáték, ha a színészek szenvednek benne. A közönség majd megbékél.

- És te most melyik vagy? Színész vagy néző? - kérdeztem.

- A ti életetekben néző, a magaméban színész. Ám a két darab korántsem ugyanaz. Én kiszálltam a Vele közös előadásból, hogy átadjam a helyem neked.

- Miért?

- Mert így helyes - válaszolt még mindig szelíden mosolyogva. Felkeltem a karosszékből, és az ablakhoz sétáltam.

Odakint üvöltő szelek tépik a fák gyenge ágait, hogy elsodorva kietlen vidékekre új élet serkenhessen belőlük. Az eső pedig elmossa a kegyetlen zsarnokok nyomait, hogy a világ tiszta lappal indulhasson. Egy új esély egy új életre. Nekem is megadatott ez, de nem tudtam, mi tévő legyek. Könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig pirospozsgás arcomon, hogy fénylő csíkot hagyva bőrömön elenyésszenek.

Kezem önkéntelenül simogatta gömbölyű hasamat, és egy kedvenc dalom csendül fel lelkemben...

Pár ház volt köztünk, s talán egy-két év
És hozzád kölyök voltam még
Féltem, ha mondanám, csak nevetnél
S féltem, hogy észrevetted rég

Hányszor indultam el hozzád
S te mindig, mindig siettél
Hosszú autókban vártak rád
S nem hittem el, hogy nincs esély

Emlékszem, megfogadtam, nem is baj
Lesz nevem s pénzem egyszer még
Fények közt állok s halkan szól egy dal
S akkor majd te is szeretnéd

De a sáros kis utcánkban
Épp csak egy-két lámpa ég
Én mindig fáztam, ha rád vártam
Tél illatát érzem még

Szemem előtt felrémlett az Ő alakja. Kacéran csillogó barna szeme, gyerekes mosolyra húzódó ajkai, olykor borostás ábrázata. És a szívem elfacsarodott a gondolatra, hogy elhagyni készültem Őt - ezúttal végleg. Bolond voltam, ha elhittem, boldog lehetek egy barátságra és szánalomra épült kapcsolatban.

Tamás jó ember, és a tenyerén hordozna, de nekem egy szerelemmel fűtött kapcsolat kell. Önző vagyok.
oO
Fájdalom burka lengett körbe a nap minden percében, és ahogy közeledett a bűvöd kilenc hónap vége, én úgy éreztem egyre fojtogatóbbnak kis világomat. Talán ez volt a bűnöm - hagytam magam elcsábítani. Vagy éppen én magam kísértettem a sorsot a vágyaim által? Már soha nem tudom meg, de nem is lényeges. Önnön butaságom áldozata lettem, és a makacsság, mely jellemzett kicsi gyermekkoromtól kezdve, magányhoz vezetett.

A szüleim - úgy hiszem, jogosan - tudni szerették volna az ,,apa" kilétét, ám én megtagadtam tőlük a választ, amiért nagy árat fizettem. Hatalmas veszekedéseket robbantottam ki szerte a családban. Egy önfeledten átszerelmeskedett éjszakának hála én lettem a család fekete báránya, a kis könnyűvérű fruska, a hálátlan bitang, a romlott nőszemély. És ez csak néhány példa az újdonsült jelzőkből, melyekkel engem illettek. Fájt a tudat, hogy a tulajdon rokonaim megvetnek, de mit tehettem volna. Ő soha nem tudhatja meg, hogy a gyermekem tőle van! Soha! Azt nem élném túl...

A magányom napról napra nőtt, és a kicsi is érezte ezt. Boldog ficergés helyett elvétve tompa rúgások és apró ütések jutottak csak nekem. Félt. Azt mondják, a gyermek megérzi anyja érzéseit, és ez csak még inkább fokozta kínjaimat. Az én rettegésem méregként rombolta az ő önfeledt pillanatait, melyben nem lehet többé része. Véget kellett vetnem ennek az áldatlan helyzetnek, és csak egy módját láttam. Három sporttáska, egy bőrönd, és egy nagyobbacska papírdoboz volt minden csomagom, mely aznap este már a kocsiban várt rám. Nem maradhattam többé otthon - mindezek után már nem. Értem és a gyermekemért.

Nehéz szívvel zártam kulcsra az ajtót, és a kerti kaput. Két levelet hagytam emlékül, vagy inkább magyarázatul a szüleim postaládájában - egyet anyuéknak, egyet a húgomnak. Nem végleg terveztem búcsút venni, de időre volt szükségem.

A sztrádák végtelen felfestése, fényszórók izzó fénye, száguldó autók suhogása kísért utamon. Hova mentem? Nem volt tervem, mégis a szívem egy biztos pont fele vitt - Hozzá.

Hajnal hasadtával érkeztem meg a házuk elé. Remegő térdekkel, és sírással küszködve kopogtattam az ajtajukon. Néhány perc múlva egy álomittas barna szempárral találtam szembe magam. A jótékony hajnali félhomály azonban immár nem volt képes elfedni terhességemet, aminek látványa egy fájdalmas fintort csalt István arcára.

- Gyere be! - állt félre az ajtóból. A csomagjaim nagy részét a kocsiba hagytam, mindössze a legfontosabb holmikat tartalmazó aprócska táska volt nálam. A ház nappalijában már Anna várt egy bögre gőzölgő teával.

- Sejtettem, hogy ide jössz - mondta mialatt megölelt.

- Mennyit mondtál el Neki? - kérdeztem István felé pillantva, aki a hirtelen ébresztés miatt még mindig kissé kóvályogva lépdelt a kanapé felé.

- Semmit, de az apám kicsit megnehezítette a dolgokat. Ő beszélt...

- Miről folyik a suttogás? - kérdezte István hidegen. - Elmenjek esetleg? Zavarok?

- Én sajnálom, hogy felébr... - nem hagyta, hogy befejezzem.

- Mindegy. Hallottam, babát vársz. Gratulálok! - vetette oda foghegyről, majd, mint ki jól végezte dolgát elindult a hálószobájuk felé.

Akkor és ott azt hiszem, jobban gyűlöltem, mint bárki mást a nyomorult kis életemben. A szégyen könnyei akaratlanul is utat találtak szorosan lezárt pilláim mögül, és arcomon végigfolyva hangtalanul elnyelődtek a domború hasamat takaró ruhaanyagon. Mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, két elsuttogott szó hagyta el ajkaimat. - A tied.

Megtorpant. Nekem háttal állva kérdezte csupán. - Őszinte vagy?

- Hazudtam neked valaha?

Hangja remegett, mikor válaszolt. - Nem, soha - majd továbbra is anélkül, hogy rám nézett volna, újabb kérdést tett fel. - Miért nem mondtad el?

- Féltem.

- Mitől? - hitetlen a hangja.

- Hogy elhagyod Hajnit és Annát.

- És te inkább szenvedtél, hogy ők ne érezzék meg ezt az érzést - nem kérdezte, állította.

- Igen. És nem bánom.

- Elváltunk.

Egyetlen szó volt csupán, nekem mégis a világot jelentette. Könnyfátylamon át néztem, ahogy lassan felém fordul, majd először Anna tekintetét keresi.

- Én már mindkettőtöknek megmondtam, nem állok az utatokba - mosolygott. - Elmegyek aludni. A vendégszoba üres - kacsintott rám cinkos mosollyal, és könnyed léptekkel elhaladt mellettünk.

Az elmúlt hónapok fájdalma egyszeriben öltött boldog gúnyát, felszabadult nevetésre sarkallva minket.

Aztán, mikor lecsengtek boldogságunk utolsó kuncogásai is, Ő azt kérdezte: - Fiú vagy lány?

- Egy egészséges kisfiú.

Elém lépett, erős karjait testem köré fonta, majd megcsókolt. Pont úgy, olyan hosszan és mélyen, mint azon az első éjszakán.

Az egy életre is elegendő fájdalom, mely addig a percig lelkemben tombolt, mint a pusztító szökőárak egyike, lecsendesült. Az általa romba dőlt világ pedig lassan életre kel, és újra felépíti önmagát.

Nekem Ő kellett, hogy felépíthessem kis világomat.

Végtelen percek teltek el mézédes csókok között, majd fáradtan váltunk el egymás ajkaitól. Csak egy kérdése volt még azon az éjjelen. - Mi lesz a neve?

Lágy mosollyal a szájam szegletében egy halk mondatot suttogtam a fülébe. - István, az apja után - majd elsötétült előttem a világ.

 
 
0 komment , kategória:  belizal(novella)  
Negyedik novella
  2008-08-20 18:02:40, szerda
 
  Negyedik novella

Hamvadó szirmok
2009. december 31-ről január 01-re virradóra.

Szilveszter van. Világszerte emberek milliói ünneplik az új esztendőt, ám én nem vagyok közöttük. Most talán még kívülállóbbnak érzem magam, mint valaha.

Az ágyamon ülök, tekintetem a semmibe réved, majd lassan szemem fókuszálni kezd, és pillantásom megakad az ablakon át bevilágító tűzijáték fényén, ahogy megcsillan a bal gyűrűs ujjamat ölelő apró aranykarikán.

Egy utolsó lehetőség, két élet árán
oOo
Immár nem volt visszaút. December végeztével bezárultak a kiskapuk, nem hagyva menekülési utat a rettegő lánynak, aki bennem élt, valahol mélyen elrejtve. Addig a percig én magam sem fogtam fel, mire adtam a fejem, utána pedig már késő volt visszakozni. Egy új élettel a szívem alatt új célok, új álmok születtek bennem, árnyékba taszítva gyermekkorom naiv szüleményit.

Tagadhatatlanul félelmetes érzés volt a tudat, hogy egy gyermek növekszik bennem, aki az én gondjaimra lesz bízva, hogy felneveljem, megismertessem vele a világot, melybe beleszületett, majd elindítsam az élet labirintusába, hogy meglelje a saját ösvényét.

Az én utam is egy újabb szakaszához érkezett. Egy rózsabokor díszelgett az ösvényem folytatásán, és nekem egy célom volt csupán - keresztüljutni bármi áron. Gyönyörű, ugyanakkor fájdalmas időknek néztem elébe, de megérte vállalni a pillanatnyi nehézségeket, hisz az a szeretet, amit a bennem növekvő csöppségtől kaphatok, idővel mindenért kárpótol majd.

oOo
A családom nehezen fogadta a híreket. Azt hiszem, eljátszottam a bizalmukat... anyukámét biztosan. Csalódtak bennem, de nem taszítottak el - szerettek. Mindezek után is lányuknak tekintettek, és ha ez még lehetséges, több támogatást és bátorítást kaptam, mint azt megelőzően.

Dühösek voltak, mikor megtagadtam bevallani az apa személyét, de ez így volt jó.

Ő attól az éjszakától kezdve minden pillanatot kihasznált, hogy mellettem legyen, és éreztesse velem, neki igenis számítok. Nem csupán egy kaland voltam a sok közül - és ez fájt a legjobban. Megélni ezt a helyzetet, és látni, ahogy Ő hol Annát csókolja, mosolyog rá kedvesen, hol hozzám simulva fekszik örömittas mosollyal az arcán, lassú méregként pusztított belülről. Lassan araszolva terjedt bennem, és emésztett el mindent egykori valómból.

Nem vártam, hogy hagyja el az unokatestvéremet értem, de ez a kettős élet volt a legrosszabb választás mind közül.

Hihetné az ember álnoknak Őt, hogy megcsalja a nőt, akivel összekötötte az életét, és aki a nap majd' minden percében a közös gyermeküket nevelgeti, de az igazság még előlem is rejtve maradt egészen egy héttel ezelőttig.

A tényen, hogy félrelépett, semmi nem változtat, de miértek fontosak ahhoz, hogy megértsük Őt. Anna és Ő már hosszú évek óta ismerték egymást, és a kezdeti barátság lassan egy szorosabb kapoccsá szövődött közöttük. Ám a lángolás, melyet ők szerelemnek véltek, ugyan heves volt, de rövid életű. A lángja hamar kihunyt, csupán parázsló hamu maradt hátra, amit Hajni érkezésével próbáltak meg lángra lobbantani - hiába.

Mindketten tisztában voltak vele, hogy barátságra nem lehet boldog házasságot építeni, de Hajniért meg kellett próbálniuk.

Egyszer még Annával is beszéltem a házasságról, és Ő is beismerte, tévedtek Istvánnal. Szerették egymást, nem kétséges, de ez csak árnyéka volt annak az érzésnek, mely életben tarthat egy kapcsolatot.

És ha már szerelmük hamvait is elhordta a szél, hogy meghintve vele a földet, új élet serkenjen a nyomán, Ők akkor is együtt lesznek, és nevelik azt, aki egy belőlük, és akin át Ők tovább élnek majd.

Nem mondtam el Neki az igazat. Talán soha nem is fogom. A gyermekem megtudja majd, hogy az apja jó ember volt, de más nőt tüntetett ki hűségével, és én soha nem tudnám gyűlölni ezért.
oOo
December utolsó péntekén egy elő szilveszteri ünnepségre voltam hivatalos, amit egybekötöttek a gimnáziumi osztálytalálkozómmal. Nem sok kedvem volt elmenni, lévén már az alakomon is látszottak a terhesség jelei, de jó lett volna újra látni az arcokat, melyek négy évig majdnem minden hétköznapomat végigkísérték.

Ruhásszekrényem előtt állva hosszas válogatás után sikerült találnom egy mell alatt behúzott, mindenhol máshol bővebb lila, fekete, és fehér színekben játszó felsőt, és egy bővebb szövetnadrágot, amivel könnyedén el tudtam rejteni növekvő pocakom.

A gyerekvállalás előtt igencsak vékony, kisportolt alakomon már ilyen korai időszakban is meglátszott a legapróbb változás is, így jobbnak láttam egy-egy bővebb ruha felvételét. Nem szégyelltem az állapotom, korántsem. Csupán még nem vágytam a kérdések özönére, melyeket megválaszolatlanul, vagy féligazságokkal lennék kénytelen elterelni.

Néhány órával később már egy elegáns étterem bejárata előtt állva, még utoljára végigmértem magam, majd ruhámat lesimítva beléptem a kapun. Egy az utcától téglafallal elzárt teraszra érkeztem, amit mindenfele zöld növények borítottak. Egy kis járda vezetett keresztül a szabadtéri étkező részen egészen az étterem épületéig.

Alig léptem be az ajtón, egy ismerős sikkantás kíséretében már a nyakamba is borult valaki, akiben Anikót véltem felfedezni, gimnáziumi legjobb barátnőmet. Sajnos az iskola vége óta nem láttuk egymást, de hetente legalább egyszer azért beszéltünk.

- Saci! - ölelt meg megint. - Annyira jó, hogy eljöttél! Rengeteg mesélnivalóm van.

A szemében játszó izgalom megnyugtatott. Akkor és ott nem volt sem Ő, sem a nehézségekkel tarkított ösvény, semmi a nosztalgián és nyugalmon kívül. - Neked mindig annyi mesélnivalód van. Ez miért is újdonság? - tréfálkoztam.

- Nézd! - nyújtotta ki a bal kezét. Először nem értettem, majd felfigyeltem a gyűrűsujján virító hatalmas smaragddal díszített eljegyzési gyűrűn.

- Csak nem megfogta valaki az isten lábát?

- Hát nem gyönyörű? Mindent el kell mondanom róla! - És akkor belekezdett. A felét sem fogtam fel a rengeteg információnak és titoknak, amibe be lettem avatva, de látni Anikó örömét, nekem is mosolyt csalt az arcomra.

Csacsogásunkat a vacsora tálalása szakította félbe. Leültünk egy négyszemélyes asztalhoz, ahova csatlakozott hozzánk két kedvenc vízilabdás ex-osztálytársunk, Tomi és Andris.

- Sziasztok, lányok! Szabad ez a két hely? - kérdezte Tomi, ám barátja nem bajlódott ilyesfajta tiszteletkörökkel, levetette magát a hozzá közelebbi székre Anikó mellé.

- Persze, üljetek csak le - válaszoltam mosolyogva. Hiába, Andris nem változik.

- Kíváncsi vagyok, mi lesz a vacsora - dörzsölgette össze tenyerét Andris.

- Tudsz te másra is gondolni az evésen kívül? - kérdezte tőle Anikó.

- Kikérem magamnak! Élsportoló vagyok, és szükségem van az erőmre - húzta ki magát büszkén.

- De nem a plusz kilókra - kontrázott barátnőm.

A parttalannak ígérkező vita kezdetét vette. Ezt csinálták négy éven keresztül, és úgy tűnik ebből soha nem elég nekik.

Tamással egy ideig csak hallgattuk a civódókat, majd mi is beszélgetni kezdtünk.

- Hogy megy az egyetem? - Érdeklődött. - Bírod?

- Vizsgaidőszakom volt, úgyhogy fáradt vagyok, de jól megy, köszönöm. Nektek hogy megy a suli? Az ösztöndíj megvan még, igaz?

- Hát, éppen hogy, de megvan. És majdnem elhasaltam a töri vizsgán, Andris meg a matekon.

- És milyen New York?

- Zajos. Sokkal jobban szerettem itthon lakni. Ráadásul akkor nem kellett még utána - intett fejével barátja felé - is takarítanom és mosnom.

- Csak nem sikerült betörni? - eresztettem meg egy mosolyt. - Pedig szentül hitted, hogy menni fog.

- Fog is, csak kell még egy kis idő.

- Augusztus óta vagytok kinn. Nem gondolod, hogy kár az energiáért? Úgysem fog mosogatni, csak ha az élete függ majd tőle.

- Hát akkor az fog.

Már el is felejtettem, milyen jókat is tudtunk mi beszélgetni. Tamás mindig fel tudott vidítani, vagy megvigasztalni, ha valami nyomta a szívemet. Igazán jó barát volt. Szerencsés az a lány, akit választ majd. Vagy választott?

- Mesélj már! Nem hiszem, hogy nem történik veletek semmi Amerikában. Milyen a környék? A szomszédok? Barátnő? Esetleg több? Ne kéresd már magad! -Ajkaim sejtelmes mosolyra húzódtak.

- Hát volt két-három lány... - Szünetet tart. De utálom, mikor ezt csinálja! - De nincs barátnőm. A szomszédunk egy hetven éves néni, úgyhogy vele sem kezdtem ki.

És ez így ment egész este. A vacsora alatt Andris teli szájjal ecsetelt valamit Anikónak, aki többször is majdnem felborította a poharát ahogy gesztikulált. Én Tomival beszélgettem, aki furcsállta ugyan, hogy még egy korty pezsgőt sem ittam, mivel igen jól bírtam mindig is az italt, és egy kis pezsgő soha még csak meg sem kottyant. Emellett nem sok alkalom volt, amikor visszautasítottam egy kis alkoholt, de a fogyasztásában mindig mértéket tartottam.

Szüleimnek csak annyi kikötése volt az itallal kapcsolatban, hogy ne vigyem túlzásba. Mértékkel bármikor szabad volt.

Éjfélkor koccintás következett, amit én rostos almalével teli pohárral vártam, majd a társaság lassan szállingózni kezdett haza.

Én is elköszöntem, és már indultam, mikor Tomi utánam szólt.

- Mit szólnál, ha meghívnálak valamikor ebédre?

- Elfogadnám, feltéve, ha most beszállsz a kocsimba.

- Miért? - kérdezte csintalan vigyorral. Arcának enyhe piros színt adott az elfogyasztott pezsgő.

- Útba esik a házatok. Na, szállj már be! - nyitottam ki a kocsi ajtaján. - Na?

- Anyukám azt mondta, ne szálljak be idegen nénik kocsijába - tréfálkozott.

- Vigyázz, mert megeszlek! Gyere!

Fél óra múlva már egy nyüzsgő belvárosi utcában álltunk a kocsi mellett. Az egész este érzett felhőtlen öröm az út alatt lassan elhalványult, majd teljesen tovatűnt. Fáradt voltam, és nyúzott. Rosszullét kerülgetett, és nem vágytam semmire egy kád forró vízen kívül.

Tamás észrevehette ezt, mert megkérdezte: - Jól vagy? Sápadtnak tűnsz.

- Persze, megvagyok - feleltem azonnal. Nem szorulok gyámolításra - gondoltam. - Ez csak egy rosszullét. Bár azt hittem, már túl vagyok rajtuk.

- Pocsékul hazudsz - megsimította a karomat, majd bátorítóan a vállamra tette a kezét.

Értettem a néma kérdést. - Nem tudsz segíteni. Ezzel nekem kell megbirkóznom.

Egy önkéntelen mozdulat árult el. Az anyai ösztönök ezúttal ellenem dolgoztak. Kezem enyhén domborodó hasamra tettem, és ő észrevette ezt. Nem volt szükség magyarázkodásra vagy kérdésekre. Tudta, mit jelent ez a kicsinyke mozdulat, és én tudtam, ő nem fog kérdezni - túl udvarias hozzá.

- Azt hiszem, ideje mennem - hangom tétova volt és terhes a lelepleződés fájdalmától. Sarkon fordultam, és már szálltam be az autóba, mikor meghallottam hitetlenségtől tompa hangját.

- Holnapután ebéd?

- Hol? - Nem néztem rá. Képtelen lettem volna belenézni a zöldeskék szemekbe, melyekben most csalódottság és szánalom csillogott.

- Ahol most voltunk. Kettőkor.

- Ott leszek.

Nem köszöntünk el. Nem volt szükség búcsúra. A barátság, mely összekapcsolt minket négy hosszú évig, megingott. Az én felelőtlenségem rengette meg. Tudtam, hogy még mindig kedvelt, de már korántsem azt érezte irántam, mint egykor. A kislány, akit szeretett bennem, meghalt azon a csillagfényes éjszakán. Csak én maradtam itt, és Ő, akit a szívem alatt hordok.

oOo
Odahaza hiába vártam nyugalmat, az csak nem adatott meg nekem. Az utóbbi időben Anna életcéljának tekintette, hogy megossza velem a ,,pasi fogás" titkait. Csak a nyilvánvalót nem vette észre. Az egyetlen férfi, akit szívesen látnék a hálómban, már csapdába esett máséban.

Ha nem ő, akkor István volt a nyomomban. Szenvedélyes szavakat suttogott a fülembe, apró csókokat hintett a nyakamra és az arcomra minden lopott pillanatban. De ennél többet nem engedtem neki.

Már csak három hét volt vissza, amit nálam töltenek, és én újra egymagam leszek.

Másodmagaddal! - javított ki egy bölcs hangocska.
oOo
Nagyon hamar eljött a vasárnap, és én ismét az étterem előtt álltam. Ezúttal már nem próbáltam rejtegetni megváltozott alakomat. Hiábavaló lett volna.

Hosszú ujjú krémszínű tunika és fehér szövetnadrág volt rajtam, hosszú festett-fekete hajam elegáns félkontyba rendezve pihent tarkómon.

Beléptem az étterembe, Tamás már várt rám. De ami ezután következett, örökre megváltoztatta az életemet. A desszertet követően Tamás térdre ereszkedett előttem, és tenyerében immár egy apró vörös szövetes dobozka volt.

Kinyitotta, majd felém nyújtotta, és azt kérdezte: - Leszel a társam?

Nem várt azonnali választ. Az aranyló karika az enyém lett, ő pedig másnap elrepült Amerikába, hogy ott köszöntse az új esztendőt.

Egy új évet, mely egy új életet hozhat kettőnk, azaz immár hármunk számára. Hatalmas áldozatot hozott értem, és én nem tudtam, mi tévő legyek. Szerettem, de nem eléggé ahhoz, hogy boldoggá tehessem. Ekkora áldozatot pedig nem engedhettem meg neki.

De a gyermekemnek apa kell. Egy olyan, aki szeretni és becsülni fogja, aki nem veti a szemére, hogy más férfi nemzette. Egy olyan, aki együtt izgulja velem végig a pici első lépteit, aki óvodába viszi, ha én nem tudom, aki délutánonként leül vele rajzolni vagy építőkockákból várat építeni.

Tamás ilyen férfi volt. Ő megtette volna ezt a kicsiért. De soha nem kaphatná meg tőlem azt a szeretetet, amit egy hites feleségtől megérdemelne. Tisztelném életem végéig, és minden tőlem telhetőt megadnék neki, de soha nem tudnám tiszta szívemből szeretni.

Az egyetlen férfi, akit valaha szerettem, és szeretni fogok, István. Ez a tény megmásíthatatlan. Akármennyire is vágynék szeretni Tamást, ő mindig csak második lehetne.

A gyermekemért bármire képes lennék, de ha ez azzal jár, hogy évek szenvedését hozom valakire, aki szeretettel fizet érte, megéri mindez? Megtehetem-e ezt vele?

Nem tudom. De az idő mindent eldönt majd. És nekünk van időnk.




 
 
0 komment , kategória:  belizal(novella)  
Második novella
  2008-08-20 17:59:49, szerda
 
  Második novella

Forró nyár
2008. szeptember 03.

Lassan négy hónapja annak, hogy egyedül élek, de a családomról azért nem feledkeztem meg. Minden vasárnap Anyuéknál ebédelek, és maradok egészen vacsoráig, és néha még egy kis mosásra vagy vasalásra is sikerül rávennem Anyut.

Én is mosok magamra, de ki ne próbálna meg lepasszolni némi szennyest, ha tehetné?

A nyaramat négy hét kivételével idehaza töltöttem, és szépítgettem a házat. Visszaemlékezni is szörnyű, mennyit kajtattam azért a két állólámpáért a nappaliba. De megérte, mert sikerült olyanná formálnom a házat, amilyen én magam vagyok.

Talán ezért mondják rá, hogy olyan, mintha két ember ízlését ötvöztem volna benne. Egyik részem világos színeket válogatott össze, finom vonalakkal, másik énemet viszont a sötét színek és a szögletes, karakteres formák ejtették rabul.

Ez vagyok én, két ellentétes pólus, két világ, két érzés. Szerelem és megbánás.
O
Néhány nappal a ballagásom után, érkezett egy e-mailem az Ő címéről. A gyomrom bukfencet vetett, amikor megláttam a feladót. Megannyi gondolat próbálta túlharsogni a többit a fejemben, és mind azt találgatta, miért írhatott nekem pont Ő?

Mint utóbb kiderült, Anna és Ő megbeszélték, hogy meghívnak engem júliusra magukhoz, hogy úgymond, újra megismerjük egymást. De az sem volt elhanyagolható tény, hogy amíg ott vagyok, van, aki vigyázzon a lányukra, ha ők elmennek otthonról.

A szüleim egyenesen repestek az örömtől, hogy egy hónapra szól a meghívás, és végtelennek tűnő litániákat zengtek ennek hasznosságáról. Nem kétlem, jó dolog egy ilyen nyaralás, de tartottam tőle, pont Ő miatta.

Nem tudtam, mire számítsak, de reméltem, viszonylag eseménytelen hónapnak nézek majd elébe. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

oOo
Hamar elérkezett a július, és én egy kisebbfajta bőrönddel és egy laptop-táskával felszerelkezve vágtam neki a sztráda betonösvényének. Szerencsére a jogosítványt már tizenhét évesen megszereztem, így nem kényszerültem a majd negyven fokos hőségben egy tömött és pállott levegőjű buszon zötykölődni egy örökkévalóságig. Mindössze két óra alatt elértem a kis városkát, majd tizenöt percembe telt, mire megtaláltam a többtucatnyi egyforma homlokzatú ház között az övékét.

Vigyázva, hogy ne a szépen gondozott gyepre parkoljak, leállítottam a kocsit, és becsöngettem. Anna jött elém ajtót nyitni. Azt mondta, István még nincs itthon, de nemsokára Ő is megérkezik. Ebédre mindig hazaér.

Megmutatták a szobámat, és nagyjából el is rendezgettem a holmijaimat a szekrényben, amit kaptam. Az ideiglenes birodalmam nem volt éppen nagynak mondható, de minden meg volt benne, ami csak kellett. Egy kétajtós ruhásszekrény, egy kisebb komód, egy tévé, egy asztalka két fotellal és egy ágy alkotta a berendezést. A szobához még egy saját fürdőszoba is társult. Lényegében otthonos szobácska volt.

Az első napok kissé feszülten teltek, amíg mindenki megtanulta a maga szerepét az új helyzetben. Én a napom nagy részében Hajnival foglalkoztam, de besegítettem a bevásárlásba és a takarításba is. A főzéshez csak akkor kellett a segítségem, ha Anna épp házon kívül volt, és Istvánnak meggyűlt a baja valamilyen fogással.

Semmi pénzért nem vallottam volna be, de egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy várom, mikor jelenti be Anna, hogy elmegy a városba vagy a barátnőjéhez, hogy én végre kettesben maradhassak Vele.

Mikor az unokatestvérem távol volt, Ő és én sokat beszélgettünk. A semmitmondó témáktól a könyveken át a gyereknevelésig bármiről tudtunk társalogni, és ahogy telt-múlt az idő, kezdeti merevségem lassan feloldódott. Élveztem a közelségét, a beszéde dallamosságát, a gesztusait, mindenét, Őt magát, a jelenlétét. Egyetlen mosolya elég volt ahhoz, hogy a nap további részében egy idiótikusnak ható vigyorral a képemen mászkáljak.

Anna, látva, hogy egyre jobban kiismerem magam, gyakrabban hagyott otthon Hajnival, aminek egyenes következménye volt, hogy Ő is az én társaságomra kényszerült, bár soha nem mutatta, hogy ez esetleg zavarná.

- Nagylány! Mi lesz ma a reggeli? - kérdezte álomittas hangon, ahogy egy szál pizsamanadrágban belépett a konyhába. Én a tűzhely előtt álltam serpenyővel a kezemben, de amint megpillantottam magas, izmos alakját, az imént a levegőbe dobott palacsinta már teljesen lényegtelen dolognak tűnt.

- R-r-reggeli? Tiz-tizenegy múlt negyven perccel! - próbáltam összeszedni magam, majd erőnek erejével elszakítottam pillantásom felsőtestéről, és összeszedtem az eldobott tésztakört.

- Akkor az ebéd? - tudakolta, és mögém lépett. Átlagon felüli magassága mellett eltörpült az én százhetven centim.

- Sütöttem tepsis fasírtot, a sütőben van. Lesz hozzá rizibizi és csemegeuborka. A desszert palacsinta - soroltam, majd feltettem az engem már jó ideje emésztő kérdést. - Miért hívsz Nagylánynak?

Továbbra is szorosan mögöttem állt, és ahogy előre hajolt a vállam felett, lehelete csiklandozta a spagetti-pántos felsőm miatt szabadon levő vállam bőrét. - Netán nem tetszik? - hangja mély és érdes volt. Csak az álomtól. Nemrég kelt - magyaráztam magamnak.

- De igen. Csak nem értem, miért így hívsz.

- Amikor először beszéltünk, tisztán kihallatszott a hangodból az elkeseredés, hogy megint gyerekként kezelnek majd.

- És te nem úgy kezeltél - eloltottam a gázt, ahogy az utolsó palacsinta is elkészült, majd megfordultam, hogy szembe találhassam magam István hatalmas alakjával.

- Melletted mindig kisebbségi érzésem van, menj össze! - mosolyogtam, és igyekeztem eloldalazni mellette.

- Tudod, engem gyerekként fogason lógatva altattak, és mivel nehéz voltam, megnyúltam - viccelődött, de közben gondosan ügyelt arra, hogy ne kerüljek kartávolságon kívülre.

Megőrjített a közelsége. A kezem remegett, a torkom kiszáradt, a hátam lúdbőrzött a közelségétől, a nyakamat cirógató leheletétől, mikor fölém hajolt.

Nem bírtam tovább. Szembe fordultam vele, és ahogy tekintetünk összekapcsolódott, elfojtott vágyakat, kínzó sóvárgást és fájó béklyókat láttam benne. Aztán már ezek sem érdekeltek, csak azt érzékeltem, hogy centiről centire fogy a távolság az ajkaink között.

Hajni, aki eddig a konyha egyik, a sütőtől legtávolabb eső végében felállított járókában pihent, keservesen felsírt, mikor István hívogató ajkai illetlenül közel merészkedtek az enyémekhez.

- Ezt nem szabad! - suttogtam megsemmisülten, majd sarkon fordultam, kivettem a járókából a kislányt, és amilyen gyorsan csak tudtam, a kertbe menekültem vele.

A szívem majd megszakadt a felismeréstől, melyet eddig oly' vakon nem ismertem fel, és az érzéstől kénytelen voltam eldobni, ha boldog életet akartam a karjaimban tartott apróságnak.

Szerelmes voltam Belé. De túlontúl kedveltem Hajnit és Annát, hogy tönkretegyem őket, így elhatároztam, kerüljön, amibe kerül, távol tartom magam Tőle.
oOo
Gyűlöltem minden napot, amit az Ő közelében kellett eltöltenem. Akármennyire is igyekeztem elbástyázni valódi érzéseimet, Ő mindig talált módot, hogy áttörje a szívem köré épülő falakat. Tehetetlen voltam Ellene.

Ő pedig mintha mi sem történt volna, élte tovább békés éltét. Csak egy botlás voltam neki - gondoltam. - Semmi több, csak egy pillanatnyi megingás.

A legyőzöttek szégyene parázslott szememben ahányszor csak ránéztem. Képtelen voltam tovább elviselni a közelségét. Négy hét vendégeskedés után feladtam a harcot, és megmondtam Annának, hogy másnap hazautazom.
oOo
Bőröndöm az ágy lábánál állt, készen a hazaútra. Ám én nem voltam még felkészülve rá. Az ablakpárkányon könyökölve néztem a kertben sürgölődő méhek táncát, a színpompás virágok tengerét, és a rózsabokrok árnyas lugasát.

Milyen idilli kép. De ez is csak látszat, mint minden más e nyomorult világban. Egy álca, melyet napnyugtakor levet a mindenség, hogy napkeltekor ismét felöltse, és pompázzon benne ál-vidoran a következő éjig.

Én is egy ilyen maszk mögött bujdostam. Talán már meg sem ismertem volna magam, ha e nélkül kényszerülök szembekerülni valós lényemmel. A bájos mosoly, a kedves szavak, a segítőkész kislány mind csak eszköz a boldoguláshoz. Egy-egy fogódzkodó a mindennapok kaotikus forgatagában.

Csendes szenvedésembe egy halk suttogás férkőzött be, és erős karok támaszkodtak meg saját kezeim mellett az ablak könyöklőjén.

- Mi bánt? - Egy egyszerű kérdés, én mégsem tudtam válaszolni. Testemben szikraeső pattogott, vérem felforrt, akár a nyári levegő, és perzselve robogott vénáimban ütemesen dobogva szívem vad vágtájának ritmusára.

- Semmi. - Szinte leheltem csak, de Ő meghallotta.

- Kit áltatsz? Engem vagy magadat? - Édes és fájdalmas szavak. Kit is akarok én átverni? Igaza van. Ez mind csak rólam szól. Magamat hitegetem, nem őt. Építem a lelkemet óvó falakat, de ezzel nem Őt zárom ki, inkább tulajdon lényemet taszítom tömlöcbe.

- Nem mindegy?

- Korántsem. Az érzéseidet nem tudod eltitkolni, bármennyire is szeretnéd.

A mellettem támaszkodó kezek lassan araszoltak közelebb a testemhez, mígnem egy biztonságot és fojtott vágyakat sugalló ölelésben találtam magam.

Egész testemben remegtem, légzésem szapora volt, fejem zúgott. Lassan megfordultam karjaiban, és barna íriszébe fúrtam tekintetem. A mogyorószín szemekben izzó tiltott gondolatok édes bűnöket ígértek, megrészegítve engem.

A barackvirág színű falak remegni kezdtek körülöttünk, a kontúrok elmosódtak, a színek egybefolytak. A környező világ egy gomolygó amorf masszává változott, és úgy ölelt körbe minket lágy hömpölygésével.

Aztán, mint minden jónak, ennek is vége szakadt, és Anna hangja hallatszott a szomszéd szobából, ahogy nyugtatni próbálja síró kislányát.

Mint rémült madárkák, rebbentünk szét, tudván, most túl messzire mentünk. Pillantásomat mereven a szőnyegre szegeztem, elkerülve egy újabb hatalmas baklövést. Tudtam, ha most rá néznék, elvesznék végérvényesen.

Néhány pillanatig egyikünk sem szólt, mígnem Ő végre megtörte a feszült, és meggondolatlanságunktól terhes csendet. - Egy forró nyár néha esztelenségekre sarkall.

- Egy forró nyár - motyogtam, miközben csomagomért nyúltam, még mindig kerülve a szemkontaktust. - Jobb, ha megyek - mondtam fojtott hangon. A levegő fülledt és meleg volt, én mégis fáztam. A lelkem remegve kuporgott egy képzeletbeli sötét sarokban, kitéve a jeges szélnek, embertelen erejű viharoknak.

- Eljössz még? - Remény lett volna, ami a hangjában csengett? Talán.

- Nem hiszem.

Elbúcsúztam Annától, és kocsiba szálltam, hogy magam mögött hagyjam a szerelmet, mely több kínt okozott nekem, mint a gyűlölködő pillantások tucatja, melyet életem során el kényszerültem szenvedni irigyeimtől.
oOo
Augusztus végéig otthon voltam, és csak a vasárnapi családi ebédekkor vagy vásárláskor mozdultam ki. Nem vágytam sem a társaságot, sem a nyüzsgést. Két barátnőm hiába igyekezett tenni ez ellen, minden próbálkozás hasztalan volt.

Bezárkóztam, és nem csak fizikai mivoltomban. A szívem is bezártam, és nem engedtem senkit átjutni a gyémántpáncélon. A szüleim még csak észre sem vették, mi bánt, így azt hittem, ügyes kis színjátékot verbuváltam az életem helyébe. Ismét tévedtem.

Két barátnőmet csak fél éve ismertem még, de felülmúlták a legvadabb álmaimat is. Elválaszthatatlanok lettünk. Szasza vidéki volt, ezért csak havonta egyszer láttam, míg Era csak néhány kilométerre lakott tőlem, így ő gyakran átjött hozzám látogatóba. A nyár folyamán majdnem minden másnap beugrott köszönni - ahogy ő fogalmazott. Miért? Eleinte csak háznézőbe, majd később lelkisegély szolgálatot létesíteni jött.

Átlátott rajtam.
oOo
Egy héttel ezelőtt érkezett a hír, hogy Anna el szeretne végezni egy továbbképzést, de az nincs az ő városukba, így elutazna hozzám, mert itt nálam lenne ilyen tréning. Erre mit mondhattam volna? Maradjon otthon, mert ide én be nem engedem őt családostul? Mert igen, családdal jönne, hiszen nem hagyhatja otthon a kilenc hónapos kislányát.

Így, elkezdődött a rendezkedés. Én kitakarítottam a házat a pincétől a padlásszobáig. Meglehetősen nagy házam volt, így ez eltartott egy darabig.

A földszinten egy nappali, egy konyha kis kamrával, és egy fürdőszoba kapott helyett, míg az emeleten egy kis fürdőn osztozott két hatalmas hálószoba. A padlásból pedig egyetlen szoba lett kialakítva saját fürdőszobával.

Én a padlásszobát használtam, és az egyik emeleti szobát alakítottam át dolgozószobává, ahová a mérnökképzés miatt elengedhetetlenül fontos holmijaim voltak bepakolva. Az ablak egy a szoba síkjából kiugró részen volt, így oda virágokat tettem, hogy feldobják a rajzasztalom, könyvhalmok és tervrajzokkal teleplakátolt falak egyhangúságát.

A másik emeleti szoba lett Annáéké, ahova három nappal ezelőtt, augusztus utolsó napján be is költöztek. Hogy megkönnyítsem nekik a költözést, az érkezésüket megelőző napon elmentem vásárolni, és vettem egy fa keretes, háromfunkciós kiságyat.

A lényege, hogy egy plusz elemmel pelenkázó is lehet, majd ha a gyerek kinőtt a rácsos-ágyas korszakából, átszerkeszthető normál gyermekággyá. A legpraktikusabb része mégis az ágyrész alatt levő fiókos polcrendszer, ahova a kicsi ruhái és játékai tehetők.

Egyszer úgyis vennem kell majd egy ilyet - gondoltam, így kaptam a lehetőségen, és megvettem.

Augusztus 31-én, dél környékén érkeztek meg, és kezdtük meg a beköltöztetést. Egész nap pakoltunk, rendezkedtünk, hurcolkodtunk. Este hét fele Anna álmosságra és a másnapi korai kelésre hivatkozva felvonult az emeletre, egyedül hagyva engem és Istvánt a nappaliban.

Gyerekes dolog a ,,Nem nézek rá, tehát nincs!" felfogás, de képtelen voltam akárcsak egy pillanatra is belenézni azokba a gyönyörű szemekbe. Elnézést kértem, és elindultam a lépcső fele, de a csuklómra fonódó hosszú ujjak maradásra bírtak.

- Ne menekülj!

- Eressz, kérlek! Álmos vagyok - Miért kínoz?

- Nem tehetem - felkelt a kanapéról, és miközben bal keze továbbra is sakkban tartott, mögém lépett, és jobb kezével végigsimított a karomon.

- Nem tehetem ezt Annával. Hagyj elmenni! - hangom fáradt és kissé rekedt a torkomat fojtogató sírástól.

- Feláldoznád magad az ő boldogságáért?

Nem hiába mondják, hogy fáj az igazság. - Igen.

Elengedett, és ellépett mögülem, én pedig felmenekültem a szobámba, hogy érzelmeim kusza világába bolyongva álomba sírjam magam.




 
 
0 komment , kategória:  belizal(novella)  
Első novella
  2008-08-20 17:56:59, szerda
 
  Első novella
Pillangók tánca
2008. május 14.

Szeretnék hinni a sírig tartó szerelemben. Talán ez is csak egy olyan privilégium, ami az én generációmnak már nem adatott meg, csak a felmenőinknek, de én ennek ellenére vágyom arra a bizsergetően pezsdítő, mégis nyugalmat árasztó érzésre, ami egy életen át elkísér, ha a közeledben van az, akit szeretsz. Nem vagyok szerencsés e téren, hisz' eddig csak álmaimban ismerhettem meg az első csók ízét, és az első puhatolódzó érintések lágyságát.

Mint a fiatal lányok többsége, én is rózsaszín álmokat dédelgetek az ideális férfiról, az első szerelmes csókról, az első éjszakáról, és egy boldog kis családról. Ám most túl messzire merészkedett megfáradt elmém. Az arcátlan álomképek lassacskán tisztulni kezdtek, és egy olyan arc bontakozott ki vágyaim homályából, ami egy életre tönkretehet számtalan embert, köztük engem is.

Mikor tettem meg az első lépést a szakadék széle felé? Nem tudnám pontosan megmondani, így azt hiszem, a kezdetektől mesélem el a történetem.
oOo
Kicsit több, mint két évvel ezelőtt ismertem meg Őt, mikor a barátnőjével meglátogatott minket Pesten. Ez így furcsán hangzik, ezért megmagyarázom. A lány, aki vele volt, a másod-unokanővérem, Anna. Jóban voltunk mindig is, bár többnyire évente csak egyszer-kétszer találkoztunk, mióta én elkezdtem az általános iskolát. Anna hét évvel volt idősebb nálam, így elég nagy volt köztünk a korkülönbségből adódó távolság.

Amíg kicsi voltam, sokszor jártunk le hozzájuk vidékre, de egy idő után elmaradoztak a látogatások, mígnem szinte teljesen megszűntek. Ezért is volt meglepő, amikor egy nap felhívott minket, és azt mondta, eljönne látogatóba a barátjával.

Délután kettő fele érkeztek meg. Anyu és Apu kiment eléjük a kertkapuhoz, hogy fogadják őket. Én bent a házban vártam, hogy addig előkészíthessem a süteményeket és az italokat az asztalra.

Épp végeztem a pakolászással, mikor beléptek az ajtón. Anyu jött elöl az unokatestvéremmel, míg mögöttük Apu magyarázott valamit lelkesen Anna barátjának, aki tisztelettudóan hümmögött és bólogatott, mikor elvárták tőle.

Amikor Anyuék beléptek a konyhába, üdvözöltem Annát két puszival, majd illedelmesen bemutatkoztam a barátjának, Istvánnak is. Elég nehezen oldódom idegenek társaságában, de Istvánnal másként volt. Humoros, intelligens és kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult. Őszintén szólva, én kellemetlenebb délutánra számítottam, így pozitívan csalódtam.

Ugyan még csak tizenöt éves voltam, de koraérő típus, ami miatt soha nem jöttem ki jól a korosztályommal. Világ életembe a felnőttek társaságát kerestem, ám ott sem találtam meg a helyem, hisz azokban a körökben én mindig is csak egy gyerek voltam. Talán ezért is gyűlöltem gyereknek lenni. Nem viseltem el, ha semmibe vettek, és nem ismertek el.

Ő teljesen más volt. Felnőttként kezelt, és én ezért végtelenül hálás voltam. A tulajdon szüleimmel ellentétben Ő észre vette azt, amit annyira fájón igyekeztem tudatni a ,,nagyokkal": Már felnőttem. Talán soha nem is voltam igazán gyerek.

Nem emlékszem már, miről folyt a terefere, a lényeg számomra nem a beszéd volt. A gesztusokra, az arcokon tükröződő érzelmekre, grimaszokra voltam kíváncsi. Apu mélyen elmerült egy hosszadalmasnak és unalmasnak tűnő párbeszédben Anyuval és Annával. Érdekes volt látni az arcukra kiülő gondolatokat.

István ez idő alatt inkább visszahúzódott, és csendben figyelte hármójukat. A szeme szerelmesen pásztázta Anna alakját, nézte, ahogy beszél, figyelte minden mozdulatát. Kétség sem férhetett hozzá, hogy szerette.

Míg Anna István tekintetének fényében sütkérezett, Ő az én lopott pillantásaim céltáblája lett. Néztem a két szerelmest, és akármennyire is örültem a boldogságuknak, ott motoszkált bennem egy apró de annál konokabb érzés, amit még nem tudtam azonosítani.

Egészen koraestig beszélgettünk, amikor Annáék úgy döntöttek, ideje menniük. Puszival búcsúztunk, majd a kapuból integettünk a kocsijuk távolodó sziluettje után. Azt követően fél évig nem láttam egyikőjüket sem.
oOo
Augusztus eleji, fülledt nyári nap volt, mikor egy gyomorforgatóan mű mosollyal az arcomon ácsorogtam Anna szüleinek a kertjében, és boldogságot mímelve kurjongattam az ifjú menyasszonynak és vőlegénynek, ahogy a házból kilépve elhaladtak a zenekar mellett és kiléptek a kapun.

A hangulatért felelős zenekar szedelőzködni kezdett, és elindult a - még közel fél óráig csupán - jegyes pár után, hogy megadja a hangulatot a nem túl hosszú sétáig az autókhoz. A násznép is kisebb csoportokra bomlott, hogy kocsiba szállva elinduljanak a szomszéd faluba a ceremóniára.

A menyegzői menetet Annáék fehér rózsákkal és lufikkal díszített fekete Volkswagen Borája vezette, mögöttük Anna szülei ültek egy Citroen Xarában, míg harmadikként István szülei és húga indultak el. Alig tizenöt perces kocsikázás után mi is megérkeztünk a kis falu Művelődési házához, ahol leállítottuk a kocsit, és a vendégek tömegébe beolvadva elindultunk a mindössze kétszáz méterre levő polgármesteri hivatalba.

Az anyakönyvvezető előtt kimondott esküt követően a boldog párral az élen kettes-hármas sorokba rendeződve átsétáltunk a helyi templomba, hogy Annáék az Úr színe előtt is kimondhassák a boldogító ,,Igen"-t.

Én nem vagyok hívő, és a jelekben sem hiszek, de talán akkor, és ott vágytam a létezésükre. Miért? A gyűrűk felhúzása volt már csak hátra, mikor tompa fémcsörgés hallatszott, majd sustorgás szelte át a termet. Én épp egy rokonom hároméves kisfiát pesztrálgattam, de felnéztem a morajra, és mit láttam?

A vőlegény, a koszorúslány - Anna barátnője, Magdi -, a vőfély, és a tanúk a földön térdelve keresik a szökevény aranykarikát.

Nem szép dolog a más kárát megmosolyogni, de a szívem hatalmasat dobbant abban a pillanatban. Egy jel.

Aztán ahogy jött, úgy repült tova az a pillanatnyi mámor, amikor tudatosult bennem, hogy egy fémgyűrű nem jelent semmit. Nem ölel meg, mikor egy fáradt nap után hazaérkezel, nem ébresztget forró csókkal egy átszeretkezett éjszaka után, és nem főz rád, mikor még a néhány nappal korábbi szüléstől fáradtan ülsz a kanapén kezedben közös gyermeketekkel. Az csak egy jelképe, minden létező érzés királynőjének, a szerelemnek.

Néhány pillanat múlva megkerült a Szent szövetséget megpecsételő gyűrű, és megköttetett az a házasság, mely számukra a mesés boldogság volt, míg számomra maga a tüzes pokol. Ám ennek ellenére én is gratuláltam az ifjú párnak, és felöltve a boldogság mindig mosolygós álarcát, belevetettem magam az ünneplésbe.

Finom ételek, torta, ital töménytelen mennyiségben, és tánc. Szépen hangzik, de nem volt elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmem egy örömittas barna tekintetről.
oOo
Majd másfél év telt el viszonylagos nyugalomban, míg én éltem minden izgalomtól mentes, már-már magányosnak ható életemet. Nem sajnáltatom magam, hisz az én hibám volt. Egy döntésé, melyet tizenegy évesen hoztam. Él tanulónak lenni egyet jelent a folytonos piszkálódások céltáblájává válni, de legalább nyújt egy olyan biztonságot, amit semmi más nem adhat meg.

A másik, amiben minden ,,stréber"-nek titulált lány reménykedik az, hogy egy fiú mégiscsak észreveszi, és véget vet kínzó magányának. Hát nálam ez nem történt meg, bármennyire is vágytam rá.

Nem tudtam miért, de minden vágyam egy kapcsolat volt, amiben végre felejthetek valamit, ami soha nem is létezett. Egy érzést, mely csak agyam zavarodott játéka volt csupán - ezt hittem akkor.

A történelemben is eltörpülnek a béke évei a hadban állás hónapjaival szemben, és így van ez a lélek időszámításánál is. A tizenhat boldognak hitt hó tovaszállt, és elérkezett a Karácsony egy új élet hírével.

Anna néhány nappal Szenteste előtt életet adott egy kislánynak.
oOo
A modern világ torzult értékrendje kihat az emberek ünnepekhez való viszonyára is. Míg a Karácsony értékét veszti, a ballagások piedesztálra tevődnek. Helyes? Nem tudom, és valójában nem is érdekel. Nekem csak öröm és szenvedés elegye jutott ki a sajátomon.

Már napokkal a ballagást megelőzően a hideg futkározott a hátamon a gondolattól, hogy mi vár rám. Féltem, és mégis olyan boldog izgatottságot éreztem, mint még talán soha azt megelőzően. Végre láthattam Őt.

Elérkezett a péntek reggel, és én idegességtől remegve róttam a köröket a szobámba. Gyomromban sok ezer pillangó lejtett táncot a nagy találkozás örömére. Egy találkozás, mely Neki semmit sem fog jelenteni, ám nekem ez minden, amit kaphatok. Többet, mint a rokonok adta csokrok vagy pénz.

Egy emlék. Ez nem hervad el, mint a vágott virágok, bármily szépek is voltak, míg virultak, és nem költi el az ember ételre, italra, megélhetésre. Ez örökre megmarad.

- Készen vagy? Elkésünk! - kiabált fel az emeletre Anyum. Még utoljára megnéztem magam a szobám falán lógó egészalakos tükörben, majd nagy levegőt vettem, és elindultam.

Nem tudtam, mitől rettegek, hiszen ez csak az unokatestvérem férje. Nem is ismerem igazán. Mire fel hát ez az elmebomlasztó idegesség? Válasz pedig nem volt. Kérdések tucatjaitól zúgó fejjel ballagtam végig az iskolán, énekeltem, búcsúztam - a végzősök nevében - beszédemmel az iskola padjaitól, és hallgattam meg az utolsó óvó szavakat az osztályfőnökömtől.

Aztán Apuékkal kocsiba ültünk, és elindultunk haza, hogy fogadjuk a vendégeket.

Délután három óra lehetett talán, mikor elkezdtek szállingózni a rokonok és a meghívott ismerősök. Mivel nagy a család, volt néhány olyan ember, akit még névről sem ismertem, így kénytelen kelletlen lefutottam a közel sem elhanyagolható hosszúságú tiszteletköröket. A majd negyvenfős vendégsereg - kevés kivétellel - csicseregve borult a nyakamba, hogy megosszák velem az élet értelmének vélt bölcseleteiket.

Talán egy órába tellett, mire az utolsó szájmenéses rokon is befejezte a lelkisegélyt, és nyugtot hagyott nekem. Ezután következtek a jobb modorral megáldott vendégek.

Először Anya szülei, majd Apa szülei adták oda ajándékaikat és kívántak nekem sok szerencsét az érettségihez és a ,,nagybetűs" élethez. Utánuk Anyu nagybátyja és a felesége következtek, majd a sort lányuk, Anna zárta férjével és kislányukkal.

- Szia Nagylány! - köszöntött Ő.

- Sziasztok! Örülök, hogy eljöttetek - ismételtem meg vagy huszadszor a jól begyakorolt mondatot egy mosoly kíséretében, ám a nap folyamán először éreztem őszintének ezt a kijelentésemet.

- Mi is örülünk. És reméljük, te is eljössz majd hozzánk valamikor a nyáron - ajánlotta Anna teljesen fellelkesülve. Mióta tervezgethette már ezt a kérdést? - mosolyogtam magamban.

Esztelenség lett volna kihagyni egy ilyen alkalmat. Távol kicsit a szülők árgusan figyelő tekintetétől, egy olyan emberrel egy fedél alatt, akinek már a látványától is habzik a fülemen az adrenalin. - Rendben, csak mondjátok meg, mikor menjek!

- Erre még lesz időnk, Szívem! - intette csendre feleségét István mosolyogva. - Ballagásod alkalmából nagyon sok szeretettel! - fűzte a kis csomaghoz és a borítékhoz, amit közben felém nyújtott.

Átvettem az ajándékom, megköszöntem, majd ahogy illik, puszit adtam Anna arcára, megráztam István kezét, és vele is puszit váltottunk.

Az ünneplés sokáig tartott. Az utolsó vendégek este nyolckor mentek haza. Én pedig fáradtan hanyatlottam új ágyamra, és kezdtem vizsgálgatni a fejem fölött levő almazöldre festett plafont, mintha meg akarnám tanulni minden részletét, míg jobb mutatóujjamon első saját házam kulcsait pörgettem.

Ez volt az ajándékom a szüleimtől és a nagyszüleimtől. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora meglepetéssel készülnek nekem. Ráadásul megfűzték Őt, hogy segítsen nekik egy csel kivitelezésében is, aminek a végén megkaptam tulajdon otthonom kulcsait.

Épp Istvánnal beszélgettem, mikor Anna átadta nekem a négy hónapos kislányukat, Hajnit, amíg ő elmegy könnyíteni magán. Mindig is oda voltam a kicsikért, és szívesen vettem a felkérést egy kis ,,babázásra" - ahogy én hívom. Ő vigyorogva nézte, ahogy a lányának gügyögök, és még azt is megjegyezte, hogy reméli, az érettségin nem így fogok majd a vizsgáztatókkal beszélni.

Anna miután visszajött, megkérdezte, maradhatna-e nálam a pici, míg ő eszik, én pedig rábólintottam. Mámoros érzés volt a kezemben tartani egy ilyen apró életet, és Vele beszélgetni, viccelődni. Ennek jegyében telt el a nap, mígnem este hét fele, mikor Hajnikát már lefektettük aludni a gyerekszállító kosarába, István hozzám fordult, és megkérdezte: - Nincs kedved elkísérni egy barátomhoz? Itt lakik nem messze, de nem tudom pontosan az utat, csak a címet. De ha a vendégek miatt...

Nem tudta befejezni, mert félbeszakítottam. Talán túl gyorsan is. - Szívesen. A vendégek kibírják kicsit nélkülem - próbáltam menteni a helyzetet. Még mindig nem értettem magamat, miért vagyok olyan az Ő közelében, mint holmi kerge birka, de a kérdése hatására gyomromban verdeső pillesereg zizegése csillapodni látszott.

Szóltunk Annának, hogy szóljon a szüleimnek, ha látja őket, hogy néhány percre elmentünk, de sietünk vissza. A sötétben észre sem vettem, hogy Apu nyolcszemélyes nagy kocsija, amivel néha utaztat kisebb csoportokat, nincs sehol.

Öt-hét perc után megérkeztünk a keresett házhoz, ami nekem gyanúsan sötétnek tűnt, de Ő azt mondta, a barátja egy hátsó szobát használ, nyugodtan bemehetünk.

Csengetett. - Azért, hogy tudja, hogy megérkeztünk - magyarázta, és én ittam a szavait. A bejárati ajtó nyitva volt, így egyszerűen bementünk, ám közben egy pillanatra összeért a kezünk. Ez volt az első testi kontaktus közöttünk a köszönésként használt puszikon kívül.

Képzelhetitek a reakciómat. A szívem megzavarodott madárka módjára verdesett eszét vesztve, fülemben dobolt a vérnyomásom, libabőrös lettem, arcomon pedig pírrózsák gyúltak, melyeket elfedett a folyosó áldásos sötétje.

Azaz csak elfedte volna, ha nem kapcsolódik fel a villany, és nem harsan felmenőim szájából egy ,,Meglepetés!" kiáltás.

Hát, meglepetésnek, meglepetés volt, az biztos. Szégyenemben legszívesebben elszaladtam volna, de amint oldalra fordultam, egy hasonlóan zavarodott arcot láttam. Az Ő arcát is megszínezte a pír, bár közel sem olyan látványosan, mint az enyémet, és a rövid ujjú póló miatt csupaszon levő karjait libabőr borította.

Tehát benne sem múlt el nyomtalanul ez az apró érintés? - sivított egy kérdés agyam tompultágába.

Azt, hogy megkaptam a kulcsokat a saját házamhoz, a körbevezetést, a vállveregetéseket, a gratulációkat, és a felelősségre vonatkozó utalásokat szinte fel sem fogtam. Majd a visszaút jött a szülői házba, beszélgetés a vendégekkel, búcsúzkodás, integetés, csomagolás, és ,,hazatérés" - mindez semmit nem jelentett már.

Csak egy barna szempár zavart csillogása kísértett egész este.




 
 
0 komment , kategória:  belizal(novella)  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 898
  • e Hét: 15072
  • e Hónap: 94630
  • e Év: 2035910
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.