Belépés
dnemethk.blog.xfree.hu
" A tegnapi bánat célt is adott: Bár szívembe markolt,de élni hagyott. Jöhetnek százszám szélviharok, Mert ezen a Földön nem félni vagyok...&q... Kathalynka Kathalynka
1967.11.05
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Tanmesék
  2012-06-12 13:45:45, kedd
 
 
A kismadár a téli hidegben le eset a fáról,
Arra jött egy tehén és rá csinált,
Kismadár mivel melegben volt nagyon csipogott,
Ezt meghallotta a róka, odament és kihúzta öt a szarból,
Lepucolta és amikor tiszta lett megette.
Mi ebből a tanulság??????
Nem biztos,hogy rosszat tesz aki szarban hagy
és nem biztos,hogy jót aki kihúz belőle.

 
 
0 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
Vadászkaland Gary Hun
  2009-08-13 21:25:34, csütörtök
 
  Vadászkaland
Gary Hun

A remete vadász hatalmas vágyában
Kezdett nem elférni a csizmanadrágjában.
Így aztán, jobb híján, szerelmes kedvében
Csak a nőt látta meg egy barnamedvében.
A medve ijedten elkezdett szaladni,
Dehogy akart ő vadászcső végére akadni,
Vadász, s a ,,fegyvere" egymásra meredtek,
S legott a medve nyomába eredtek,

A tisztáson két nyuszi nézi nevetve,
Hátul fut a vadász, elöl meg a medve,
Így futottak ketten erdő közepébe,
Mikor a vadásznak csel jutott eszébe,
Régebben, mikor még farkasra vadászott,
Az erdőben sok-sok gödröt, vermet ásott,
Betakarta gallyal, álcázta levéllel,
Arra futottak most ketten a medvével,

Rálépett a mackó, beszakadt alatta,
Így aztán a vadász kedvét tölté rajta,
Mikor beteljesült végre a vágya,
Eszébe jutott a meleg, puha ágya,
Dolga végeztén a gödörből kilépett,
S hazafelé tartva vígan fütyörészett,
A medve is kikecmergett lassan a gödörből
A szeme is nedves lett a váratlan örömtől,

Mert, na, hogyan is fejezzem ki a rímet?
Ő meg fölfedezte a vadászban a hímet!
Gödörből kilépve szeme körbemeredt,
S lassú ügetéssel a vadász után eredt,
Amaz mit sem sejtve ballagott a fák közt,
Mikor váratlanul az anyamedve rátört,
- Itt vagyok szerelmem, végy el feleségnek!
- Hordok neked mézet, málnát, eleségnek!

Így ajánlotta fel a medve a frigyet,
De ettől a vadász csak még jobban megijedt,
Behúzta a fülét, behúzta a farkát,
- Mit tettem, ki látott még ekkora marhát!
Nekilódult gyorsan az erdőben futva,
Amazt mindvégig a háta mögött tudva,
A tisztáson a két nyúl nézi elképedve,
Most elöl a vadász fut, hátul meg a medve,

De mit is mond a fáma, mi történik vele,
Ki másnak vermet ás? Maga esik bele!
Így, ahogy futottak az erdőben körbe,
Most a vadász esett bele a gödörbe!
A medve sem volt rest, az ölébe zökkent,
Míg nem a vadászvágy újból szárba szökkent,
Kemény legény volt ő, nem egy puhány fajta,
Így a medve sokat elidőzött rajta,

Arra nem emlékszik a medve mikor ment el,
Csak ahogy visszanézett szerelmes szemekkel.
Mikor aztán végre a gödörből kimászott,
Keze hadonászott, lába citerázott,
Feje kábult volt, a gyomra háborgott,
Míg a hosszú úton hazatántorgott.
Belépett az ajtón, az ágyára roskadt,
Hosszú álom jött rá, egy esküvőn voltak,

Volt ottan egy pap is, fekete csuhába'
És egy csomó medve menyasszonyruhába'
S így szólott a pap: - Mondssza azt, hogy IGEN!
S feleséged e sok medve azon iziben!
Magában azt mondta: Egy, kettő, három,
Csak múljon el végre ez a rémálom!
Ébredjek már fel, legyen egy alkalom!
És lám egy kanmedve zörög az ablakon:

- Hé vadász, ébresztő! Add meg a receptet!
- Eddig nem szerette az asszony a szexet!
De azóta - azt mondja - minden megváltozott,
Mióta az erdőben veled találkozott!
Engedjél hát bévül, hoztam egy kis mézet,
Élvezzük, hogy milyen édes is az élet!
Bor került asztalra, egymás mellé ültek
S dörmögve-nótázva jobbra-balra dűltek,

Ittak az életre, ittak minden szépre,
Mézt ettek a borra, bort ittak a mézre,
Aztán egyre jobban pityókásak lettek,
Ünnepelték azt is hogy sógorok lettek,
Már sokszor lenéztek kancsó fenekére,
Mikor furcsa fény gyúlt a medve szemébe'
- Te vadász, szeretlek, egyem meg a lelked!
Elviszlek mihozzánk, s feleségül veszlek!

A vadász felugrott, felkapta bakancsát,
De a medve máris rátette a mancsát,
- Eressz, el azonnal, mielőtt összenyomnál!
- Jobban tetszel - így amaz - saját asszonyomnál!
A vadász érezte, hogy itt az alkalom,
S kivetette magát a csukott ablakon,
Loholt az erdőben, ahogy lába bírta,
S hallotta, hogy amaz ,,szerelmem"-nek hívta,

Futott a sűrűben, a medve utána,
S közben az egész életet utálta,
A tisztáson a két nyúl szeme már homályos,
Megint kergetőzik az a furcsa páros,
S lassan olvasóim a vers végére jutnak,
De amazok ketten tán még mindig futnak,

És mi a tanulság?

Ha egyszer szemet vetsz másnak a nőjére,
Ne igyál előre a medve bőrére!
 
 
1 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
A hétfejű tündér
  2009-07-18 00:06:30, szombat
 
  A Hétfejű Tündér

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen.
Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek.
A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda,
egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett,
hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának,
bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek;
tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt,
puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.
Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen.
És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe.
Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen.
Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi.
Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.
Rácegresi azt mondta nekem:
- Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap.
Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy.
És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni.
Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak.
Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban.
Azt kellene megölnöd.
- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.

Pácegresi legyintett.
- Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel.
Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás
Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország.
Ott lakott ez a hétfejű micsoda.
És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot.
Hát ő varázsolt el engem.
Őmiatta lettem ilyen rút.
Na megállj! - gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.

- Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni,
hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet.
Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam,
csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam.
Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek.
Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek!
A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák.
Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák!
Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött.
Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt.
De rátaláltam a hétfejűre.
Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.
Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el,
földtől holdig érő, megzengett a világ.
Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével.
Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is!
Illatok szabadultak el ekkor, -- kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata.
Felém nyúlt, meg akart fogni.
De nem hagytam magam.
Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.
Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.
A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam.
Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...
De akkor, jaj, elkapott!
Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam.
A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve.
És azt kérdezte tőlem:
- Mit vétettem én neked, ember fia?
- Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz.
De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál.
Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag.
Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.

- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen.
Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem.
És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam.
A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa,
se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

- Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá.
Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.
Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni,
a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

- Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki.
Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian.
Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
És SZERETETTEL!!!!!!!

M. Feesche:
 
 
0 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
Nagyapó és a Rózsa
  2009-07-03 09:21:50, péntek
 
  A nagyapó már igen-igen öreg volt, de azért mégis nagyon tudott örülni, amikor tavasz lett.
És naponként többször is gyerekes vidámsággal sétált végig a kerten, bicegve, görcsös botjára támaszkodva.
Megsimogatta a bokrokat, amelyeken pattogzottak a rügyek, és merengve nézte a vén fákat,
amelyeknek ragyás törzsében az élet erői űzték-hajtották tova, föl az ágak felé a föld kövér,
friss nedvességeit.
Nagyszélű szürke kalapja alól mosolygott ilyenkor, mintha csak ezt mondta volna:
- Igen, élet, élet, nagyon szép mindez, ha az ember jól alszik, és sok kedves unokája van.
Nem gondolt a halálra, hiszen olyan jól érezte magát.
Annyira benn élt az újraéledő természetben, hogy a halálról nem is gondolkozhatott.
Mikor reggel megitta a kávéját, és elolvasta a vidéki újságot,
nyugodtan, lassan előkereste a kerti kalapját, s ment gyönyörködni.
Május elseje volt; a nagyapó legkedvesebb virága, a vérvörös pünkösdi rózsa meghozta az első kinyílt virágot.
Ugyanezen a napon dédunokája született a nagyapónak.
Hosszan, szeretettel gyönyörködött a virágban.
- Leszakítom - mormolta -, és elviszem Margitkának; megnézem a kismamát,
és megnézem a dédunokámat.
Elővette a bicskáját, és óvatosan le akarta vágni a rózsaszálat.
Félig elvágta már a szárát, amikor úgy érezte, hogy nagyon gonosz dolgot cselekszik.
Megcsókolta a virágot, s megviaszolta a szárat, bekötözte tiszta vászonrongyocskával.
Egész nap furdalta a lelkiismeret a tette miatt.
Hiszen máskor is leszakított már virágot, de ez most lehetetlen és gonosz dolognak tetszett előtte. Reggelenként aggodalmas szívvel sietett megnézni a szegény virágocskát.
Néha majdnem hangosan kérlelte:
- Ne haragudjon reá; csupa véletlen volt az egész:
hogyan is gondolhatna egy reszkető öreg ember arra, hogy valakit megöljön.
A rózsa azonban nem gyógyult meg. Hiába volt minden ápolás, fáradtság.
Egy reggelen széthullottak a szirmok sárga, beteg száráról. S a levelek is.
Ebben nincs is semmi csodálatos.
És abban sincs, hogy a nagyapó a következő tavaszon már a föld alatt pihent.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
Dallos Sándor : A Táltos ló
  2009-06-16 10:12:12, kedd
 
  Dallos Sándor : A táltosló

Egy időben rávetette magát a falura a táltosló.
Vannak jó táltosok is, ámbátor a táltos mind veszedelmes, mert valamikor embernek szánta őket a teremtő hatalom s csak mivel pörbe kezdtek, hogy hát a madárnak szárnya van, az embernek meg nincsen, parancsolta az Isten lóba a lelkeiket, miért is éppen úgy beszélnek, mint az ember, magyarul s szeretnének emberek lenni, azért böstörködnek.
Mert leginkább tusakodó lelkek.
No nem mondom, vannak jó táltosok is, akik fejet hajtva viselik a sorsukat és jószívvel szolgálnak az embernek, hogy a lótesttől megszabaduljanak, mert ha ezer évig jóakarattal szolgálnak, fölvehetik az embertestet, hanem a jó táltos ritkaság.
Tusakodó szellem s kártékony az csaknem valamennyi, ellensége az embernek bosszúból,
holott a saját fejét kellene a falba verni, de ez mindegy.
S ez a táltos is csak rossz lélek volt, amelyik nekivetette magát a falunak.
No megjött minden éjszaka, akár eső vert, akár holdvilág volt, akár csak csillagos ég, pontosan éjfélben mindig berúgtatott, akkora patája volt, mint a Szügyi gyerek kalapja,
pedig az ugyancsak nagy, mert vízfejű szegény, csattogtatta a körmit az utcákon s hányta a szikrát a kemény köröm kegyetlenül, mert keményebb a táltos körme a legkeményebb acélnál,
rázta a farát, hogy a vaszorája csak úgy kortyogott, mintha a kút nyelne vizet s nyerített förtelmesen, hogy azt lehetett gondolni, ezer csikó röhög valahol a falu közepén.
Gyönyörűszép testű táltos lehetett, de ezt csak úgy gondolta mindenki a nagy fényről, aki a lábanyomát követte, mert kinézni nem mert senki sem s jó lett volna befogni ménnek,
mint a jó táltosokat szokták hajdanában, mert csuda csikók vannak tőle,
hanem nem merte volna senki se fejibe akasztani a kötőféket, mert rossz táltos volt és háborgós szellem, mint a rossz lélek.
Hű rázta hát magát a táltos - a Bögiék felől jött, mert azok faluszélen laktak, minden este - nagy, gyönyörű ménló s nagy toporzékolás közben egyre azt kiabálta:
- Ki ne merjen ember jönni elém, mert aki embert látok, azt az ördögnek viszem!
Én vagyok az ördög ordonánca!
Azzal szétrúgta a kerítéseket a két hátsó lábával egy rúgással, mint a kártyát, beszaladt az udvarra, kitaposta a kertben a veteményeket, kirúgta az istálló ajtaját, mint a semmit s a kancák akkor már nyihogtak mert csodaszép gyönyörű mén volt; megbolondultak utána a kancák egy szemvillanás alatt s nyihogtak.
Akkor a táltos berontott az istállóba, kiválasztotta a legjobb kancalovat, elharapta a kötőfékjét egyetlen harapással, mint a zabszárat s megindult elől dohogva és a körmeit szikráztatva s úgy ringott a háta, mint a bársony.
A kanca meg utána reszketve, de vissza nem fordulva, mert mennie kellett.
Reggel aztán úgy találtak rá a falu határában egy utolsó fa alatt csupa tátongó seb a farától a hasáig s a szügyén a táltos patkójának a nyoma belerúgva, mert szügyön rúgta a táltos s a kanca menten megveszekedett.
No így ment ez tizenkét napnak tizenkét éjszakáján.
A táltos mindennap eljött s mindennap elvitte a legszebb kancalovat, de csak nem szünt meg az odajárással.
Már csaknem minden szép kancaló odavolt a faluból, valamit tenni kellett hát,
mert ha így megyen, egyetlen kancalova nem marad a falunak s jövő esztendőre nem leszen egyetlen csikó sem.
Vigné, az öregasszony, aki a bíró pajtája mellett való fészerben lakott, azt tanácsolta, hogy egy férfiember gyónjék és áldozzék meg másnapon nyomban reggeli harangszó után, szerelje föl magát a szent kereszttel, ami a sekrestyében van s a pap szokta vinni temetésekre s a bal keze ujjára kössön gyűrűt a szentségtartó kendőjének rojtjából, de ki ne mozduljon a templomból mind éjfélig, míg csak meg nem hallja a táltosló patáinak csattogását.
Akkor ugorjon ki a táltos elébe, tartsa föl a keresztet s kérdezze meg tőle, mit kíván.
De óvakodjék, mert éppen csak öt miatyánknyi ideje van mindössze, addig tart a kereszt ereje a táltossal szemben s míg beszél vele, meg ne szűnjék figyelni bal keze gyűrűs ujján a szentségtartó kendőjének rojtjából font fehér gyűrűt s ahogy az elkezdene feketedni az ujján, siessen csak a templomba vissza, mert szűnőben a szent kereszt ereje a táltos felett.
No úgy is lett.
Besze Mátyás meggyónt, megáldozott, megőrizte a templomot éjfélig s mikor meghallotta a táltosló körmeinek csattogását, a szent erő jeleivel fölszerelve, kiugrott a templomból s eléje a lónak a keresztúton.
De megfogyatkozott az erő a térdeiben, mikor a táltost megpillantotta, mert olyan gyönyörű paripát még életében se látott, de még csak nem is álmodott róla, s a száját nem is nézte.
Már csaknem erőt vett rajta a táltos rossz ereje, mikor észbe kapott, magosra tartotta a keresztet s azt kiáltotta:
- A templomi kereszt erejénél fogva kérdezlek, táltosló, mit kívánsz?
Erre a ló megtorpant, két hátsó lábára felágaskodott, hogy neki megyen Besze Mátyásnak,
hanem még le kellett hunyászkodnia a kereszt előtt, hát fújt mérgesen s azt mondta:
- Siess, míg tart a kereszted ereje, azt mondom, mert rossz véged leszen, Besze Mátyás.
(Így megismerte!)
Hozzatok ki ide tizenkét zsák zabot a keresztútra holnap, mert szörnyen éhes vagyok s békén hagylak benneteket.
Ahogy ezt mondta, látta ám Besze Mátyás, hogy bal kezének ujján feketedni kezd a szentségtartó kendőjének rojtjából font gyűrű, nosza szaladt hát s éppen csak be tudta vágni maga mögött a templomajtót, mikor már ott volt a táltos s levágta volna talán, vagy elevenen vitte volna az ördögnek.
Másnap hát kitették a tizenkét zsák zabot, mint megparancsolta volt a táltosló s az meg is ette mind egy cseppig a nagy étvágyával, de aztán berontott a faluba s megint elvitt egy kancát, mert becsapta őket.
Másnap tizenkét zsák rozsot vittek ki neki, de azonképpen jártak.
Harmadnap tizenkét zsák búzát, de azzal se különben.
Akkor maga a bíró állt ki, Csapó Döme, első ember a faluban s két szép kancáját siratta mán a táltoslótól.
Ellátta magát az egyházi erővel, hasonlóképpen Besze Mátyáshoz s mikor éjfélben legjobban zengett a táltosló körme a keresztúton, kitoppant eléje.
De neki is csaknem a szíve megállt, olyan gyönyörű volt a táltosparipa, hanem a száját ő se látta, mert az orrlyukából fényt fújt s erre nézni nem lehetett.
A keresztet azonban magosra tartotta.
No kapálni kezdett lábával erre a táltos s rákiáltott mérgesen:
- Mit kívánsz tőlem, Csapó Döme?
Őt is megismerte.
S Csapó Döme nagy hangon, mert első ember volt és bátor, hogy az egész falúban visszhangzott, így válaszolt:
- Azt kívánom tőled, táltosló, mondd meg igazán a váltságot s eriggy innét.
Harminchat zsák gabonánk az étvágyadat bánja.
Akkor megállt a toporzékolásban a táltosló, olyan gyönyörű lett testében, mint egy álom s azt mondta, de olyan szomorú hangon, ahogyan csak ember beszélhet:
- Megmondom neked az igazat, Csapó Döme, ide hallgass!
Tudod, hogy én is lélek vagyok, mint te, csak elkárhozott, hát halld meg: nekem a nyakamban a sörényem között egy színarany szál van, ez a jelem.
Táltosló vagyok, tudod mi az, hát a lovaitok között egy olyan kancát keresek, akinek egy színarany szál van a sörényében, mert az az én párom.
Ha ezt a kancát kikeresitek és idehozzátok nekem holnapra, elmegyek vele és semmi bántódástok nem leszen!
Ezt mondta a táltosló igen bús emberi hangon, mert hiszen emberi lélek volt benne,
mint a táltosokban mindben s Csapó Döme még meg is sajnálta, mert a lovat is igen szerette s az embert is igen.
- Itt leszen a kanca, - mondta neki barátságosan - itt leszen, ha a mieink közt van, holnap éjfélben s megnyugodhatsz!
De ahogy ezt kimondta, látta ám, hogy a gyűrű feketedni kezd az újján, nosza elugrott s időben tette, mert alig bevágta a templomajtót, ott volt nyihogva a táltos, még a körme nyoma is ottmaradt az ajtón.
De a váltság megvolt s másnap kezdték keresni a kancát, akinek egy arany szál van a sörényében.
Hanem nem találták.
Minden kancalovat átvizsgáltak a faluban, de egynek se volt egyetlen aranyszőre se s így nem mentek semmire.
- Mi lesz már most? - kérdezte nagybúsan Csapó Döme, a bíró, aki immáron két kancáját siratta, mert érezte, hogy nem múlik így el a veszedelem.
Akkor azt mondta Szabó Finta, aki púpos volt és bádogos és a templomtorony golyóját szokta aranyozni:
- Fössük meg egy kanca egyszál sörényit aranyra s az legyen a táltosló párja!
Én mondom, pedig értem a mesterséget s meg is föstöm.
Hát előhoztak egy gyönyörű pejkancát, nem is volt két éves még egészen és mént még nem ízlelt. Szabó Finta hát nekiállt, kikeresett egyetlen szál szőrt a sörényéből s föstötte arannyal reggeltől este egészen addig, míg csak le nem ment a nap.
No de ez idő alatt meg is föstötte úgy; hogy az éppen olyan volt, mintha valóságos színaranyból lett volna, még az órás is azt mondta rá, pedig az értett hozzá, mert az volt a mestersége neki.
Este hát kötőfékre vették a föstöttszőrű kancát, Csapó Döme kivezette a keresztútra s hosszú száron kikötötte egy fához, hogy az árokszélen legelhessen, mert hosszú volt még az idő éjfélig s a ló mindig eszik.
Maga meg hazament, lefeküdt szépen s várta, hogy mi leszen.
De nemcsak ő várta, hanem várta az egész falú, mert az adó nagy teher, hanem a táltosló még nagyobb teher volt rajtuk.
No meg is jött az éjfél s föl is hallatszott nyomban az útról a táltosló körmeinek a zengése s hallani lehetett, hogy úgy jön kényesen táncolva, mint a vőlegény, mert hogy megígérték neki az aranyszőrű kancát s házasodni jött.
Végig is vágtatott a táltosló a falun, mint a szélvész s utána a festett szőrű kanca fényesen és testében áradozva, mint a menyasszony, de csak éppen a falú határáig vágtattak s ott hallatszott, hogy a táltosló nagyot ordít, egy szörnyűt dobbant, a föstött szőrű kanca meg olyat sikított, hogy tudták, vége van neki s nyomban vágtatott vissza a táltosló rettentő haraggal a faluba.
Egy rúgással rapítjára törte Csapó Döme kerítését, mintha csak a villám törte volna szét, kirúgdosta a kertben a virágokat, vágta a port, hogy a csillagok is elsötétedtek tőle, aztán bezúzta lángoló orrával az ablakot s bekiáltott a házba, de olyan hangon, amilyet még ember nem hallott:
- Becsaptál, Csapó Döme, de azt mondom neked, hogyha a lovaitok közt nem találtátok meg az aranyszőrű kancát, akkor a leányaitok közt kell lennie az én páromnak, mert lélek vagyok én is és csak annyit tudok, hogy ebben a faluban kell lennie!
Holnapra hát készítsétek el mennyegzőre a leányzót, akinek a hajában egy szál színarany hajat találtok s hozzátok ki nekem éjfélre a keresztútra, mert feleségül veszem.
Csak annyit mondok neked, Csapó Döme, ha ki nem hozzátok, elpusztítom az egész falut!
S most már a kereszt se használ, azt mondhatom!
Ezzel megfordult és elvágtatott. A körme még jó tíz perc múlva is csattogott utána.
Reggel hát kimentek az emberek megkeresni a föstött szőrű kancát s meg is találták a falú határában az utolsó magányos fa alatt, hanem fejitől a faráig egészen ketté volt hasadva, mintha fejszével vágták volna el s a friss húsát nagy rajban ették a legyek.
Akkor visszamentek az emberek a falúba s elkezdték keresni a leányzót, akinek egyetlen szál aranyhaj van a hajában, vagyis a táltosló párját.
Reggeltől késő délutánig keresték, teméntelen leányhajat átvizsgáltak s már éppen fáradni kezdtek, mikor megtalálták a szál aranyhajat a Bögi Juli hajában, aki a falúvégen lakott s mondhatni, a környéken is talán a legszebb leányzó volt.
- No - mondta nagy szomorúan Csapó Döme, a bíró és még a könny is kiesett a szeméből, mert hogy a legszebb lány volt a Bögi Juli s ilyen sorsra adatott szegény, - no, vess magadra körösztöt, leányom s készülj el, hogy a táltosló máma éjfélben feleségül veszen.
- Jaj - azt mondta Bögi Juli s a szép orcája elsápadt, mint a viola - jaj, hogy megszülettem, én táltosló felesége nem leszek!
Leesett térdre ott, a könnyeivel kezdte áztatni az orcáját s olyan sírásba fogott, hogy az egész falú hangos lett tőle.
Úgy sirt, hogy a hátán megszakadt még az inge is s az asszonyok és leányok is mind vele sírtak.
Az emberek is sajnálták, mert a legszebb lány volt, de nem lehetett mit csinálni, mert a táltosló elpusztította volna az egész falut.
Így hát elkezdték szépen megmosdatni a leányt szagos szappanokkal, a haját is bezsírozták, tiszta gyolcsüngöt adtak rája, fehér selyemruhát, kezébe éppen rozmaringot tettek, hajára a menyasszonyi fátyolt, mikor megjött Majdán Jóska a mezőről, aki mátkája volt a lánynak, éppen három esztendei katonaságból jött meg s azon volt, hogy hamarost megházasodik és aki semmit se tudott a dologról.
Hát amint meglátta a mátkáját, hogy éppen esküvőre öltöztetik, csak elsápadt ám s azt kérdezte:
- Kinek öltöztetik menyasszonyi ruhába ezt a leányt?
- Bizony, a táltoslónak - felelt igen szomorúan Csapó Döme, mert a szíve nehéz volt a bánattól.
- A táltoslónak, fiam, aki ma éjszaka feleségül veszi és ez ellen semmit se tehetünk.
- No - azt mondja a legény s erre akkorát ordított, hogy a felhők is megremegtek tőle - barmok maguk, de nem emberek, ha ilyet csinálnak s megijednek egy koszos lótól, mégha táltos is!
Hát csak vezessék ezt a leányt oda, de annyit mondok, én is ott leszek s megfogom én azt a táltost s elverem, mint a dögöt, ha az ördög lelke is van benne!
Kantárt aggyanak nekem, fejszerszámot, meg zablát!
De senki se adott neki semmit, mert senki se meri már akkor a táltosló ellen cselekedni.
Azért hát bement a szíjgyártóhoz, maga vágta ki a kantárt meg a fejszerszámot, aztán bement a kovácshoz és zablát kalapált, de olyan erőset, amilyent ló szájába még nem adtak.
Késő estig hallatszott a kalapácsa csengése s éppen besötétedett, mire elkészült a munkával s a szörnyű zablát bele szíjjazta a fejszerszámba.
Akkor kiment, megmosdott, tiszta ruhát vett, áldást kért a paptól s éppen sós vízben áztatta a kezét, hogy erős legyen és meg ne csússzon benne a szíj, mikor hét asszony talpig feketében vitte a mátkáját nagy sirás közt a keresztút felé, hogy a táltosló feleségül vehesse.
Akkor kilépett a kapun, kezében az újonnan készült szerszám s elindult mellettük.
A szíve csaknem megszakadt, de egy szót se szólt, míg csak meg nem látta a leány.
Az mikor meglátta, fölzokogott keservesen:
- Isten veled, édes mátkám - mondta -, sirassál meg!
Hű feleséged lettem volna, de immár a táltosló vesz engem feleségül.
Erre a szóra a legény elkezdte szörnyűségesen csikorgatni a fogát.
- Ne féljél, édes mátkám, - azt mondta - ne féljél!
A fák gyökereinek ereje nagy, de mind a karomban van, a hegyeknek ereje még nagyobb,
de az is az én karomé, az egész világ ereje óriási, de az is az enyim; elvégzek érted a táltoslóval!
Többet nem szóltak, csak szívükből nézték egymást, míg ki nem értek a keresztútra.
Ott az asszonyok lágy selyemszövetből készült kötéllel kézenfogvást egy fához kötözték a leányt, akinek a táltoslóhoz kellett feleségül menni, de hosszú kötelet hagytak, hogy szépen lefeküdhessék.
Akkor mind a heten hétszer keresztet vetettek rája, megcsókolták az orcáját, elbúcsúztak tőle és visszamentek a falúba, ne hogy itt érje őket még a táltosló.
A legény meg ott volt a leánnyal, gyenge fűből ágyat tépett neki, lefektette, a feje alá párnát kakukfűből hozott, hogy szép szagos legyen, hasonlóképpen a szerelemhez, amit érzett iránta,
el is altatta szépen, lapulevéllel legyezte, mert verejtékes volt a homloka szegénykének s szentjánosbogarat tett a feje mellé, hogy fényes álma legyen, mintha az égi bárányfelhők ereszkedtek volna köréje.
És az ujjával csak az ujját érintette a mátkájának gyöngén, hogy úgy érezzék csak egymást, mint az összehajló virágok.
Így voltak ottan ketten az éjszaka csöndessége alatt, a füvek áradozva illatoztak körülöttük, a csillagok meg mentek iszonyú halkan a fejük felett, mintha bogarak vándorolnának nagy menetben valahová messze a firmamentomon.
Ám nem sokáig lehettek így, mert éjfélt jeleztek a csillagok s akkor egyszerre megzendültek az úton a táltosló körmei.
Úgy zengtek mintha ezer fejsze csapná a követ s a leánynak alig volt annyi ideje, hogy felálljon s lesimítsa lábán a menyasszonyi szoknyát, ami meggyűrődött kicsit a fekvésben s a legénynek, hogy a szerszámmal s a zablával a bokor mögé ugorjon, mikor már megjelent toporzékolva a táltosló és olyan szép volt, amilyen még sohase, talán még szebb az embernél is, amilyen csak táltosló lehet, a szőre vakított és a dereka ringott; gyönyörű szép volt: mennyegzőre jött.
Fekete volt, mint a korom, de fényes, mint a csillag s a nyaka sörényiben úgy villogott az aranyszál, mint az eleven gyémánt.
Ahogy meglátta a leányt menyasszonyi ruhában, odament eléje, de csöndesen csak, hogy meg ne ijedjen, kímélte, csak a szeme volt olyan, mint az égő parázs.
- Eljöttem, szép menyasszonyom - mondotta olyan megpróbált és olyan emberi hangon, hogy a fák is megreszkettek tőle - a születésem óta kerestelek.
Ülj fel a hátamra és gyere velem, boldogok leszünk!
De akkor a leány megmerevedett egész testében, mint a kő-Mária, falfehér lett, hogy nem lehetett az arcát a ruhájától megkülönböztetni s azt monda fennhangon, mintha esküdne, csak a szál aranyhaja ragyogott ki a fátyol alól:
- Az Isten nekem életet ne adjon, ha táltosló felesége leszek!
A táltosló erre sírni kezdett s azt mondta:
- Ezer éve és három hónapja, hogy kereslek a világ térségein, lélek van bennem jól tudod,
hisz lám sírok is, ami a lélek jele s szépen kérlek, légy a feleségem.
Hiszen lélekből indul a szerelem.
- Nem leszek! - mondta a leány mereven, mint a kő-Mária.
- Csak a halott testemen léphetsz által, mert kést hoztam magammal és a szívembe mártom, hogyha csak hozzám is érsz!
A táltosló akkor megremegett, fény lövelt ki a szemiből s akkorát ordított, hogy az egész határ megremegett tőle és nekirontott a lánynak, hogy talán a hátára dobja, de akkor kiugrott a legény a bokorból, kezében a szörnyű szerszámmal s odarohant rettentő bátran.
- Megállj te táltosló - kiáltott szörnyű nagyot -, megfoglak én, fejedbe vágom a kantárt s elverlek, mint a dögöt, de a mátkám el nem viszed.
Nyomban eléje is ugrott, hogy a fejébe vágja a kantárt és szájába nyomja az iszonyú kemény zablát, akit délután kovácsolt, de akkor rémülve látta, hogy nincsen alsó szájaszéle a táltoslónak. Csak orra van, meg felső szájaszéle, az alsó szájaszéle nincs sehol és nem megy a zablával, akit délután kovácsolt vastag acélból, semmire.
Abban a szempillantásban tudta, hogy elveszett s alig volt annyi ideje, hogy felkiáltson:
- Uram Jézus, a kezedbe ajánlom magamat!
Már levágta a táltolsó.
Vére szétfreccsent, derék húsa elegyedett a porral a kantár meg a hatalmas zablával beleröpült a szomszéd vetésbe.
Akkor a táltosló a leány elé dobbant, akinek a kés rémültében kiesett a kezéből, ráfújt s akkor a Bögi Juli egyszerre szépséges szép kancává változott, de olyan széppé, amilyent még nem látott a világ, hogy a fűvek is meghajoltak előtte s elindult szépen a táltosló után.
Az emberek, akik bent a házakban virrasztottak, csak annyit láttak, hogy a táltosló habos testtel vágtat végig a falún, akkorákat nyerít, mintha ezer csikó röhögne, vagy a felhőket verné ostorral valaki s a nyomában egy gyönyörű szép fekete kancacsikó vágtat szélnél sebesebben, aki valamikor a Majdán Jóska mátkája lehetett, mert gyönyörű szemeiből minden lépésnél nagy könnycseppek hullanak az ucca porába.
Olyan nagy és fényes könnyek, mint a régi egyforintos.
Biztosan a mátkáját siratta.
Az emberek aztán el is indultak hajnalban a könnyek nyomán, amiket a gyönyörű kancacsikó sírt, míg szélvészt vágtatott a táltosmén után, hogy lássák a dolgok végét, mert a harmatos porban igen jól meglátszottak a könnyek nyomai, de aztán délelőtt tíz óra felé eltűntek a nyomok. Lehet, hogy a nap szárította fel őket, de az is lehet, hogy már nem sírt tovább Majdán Jóska volt mátkája, aki kancacsikóvá változott.
Hogy hová szaladtak, meg nem lehetett tudni, de több mint bizonyos, hogy a földről kiszállottak.
Hol lehet országuk, senkise tudja.
Hát így vitte el magával nagy csudálatosképen Bögi Julit a táltosló.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
A békakirály
  2009-06-07 16:28:16, vasárnap
 
  Élt egyszer egy király; annak a legkisebbik lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent jár az égen.
A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett; sűrű lombos kerek hársfák álltak a szélén, a legvénebb, legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút.
Ha nagyon meleg volt, a királylány kisétált az erdőszélre leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből áradó hűvösségben.
Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját, földobta meg elkapta, ez volt a legkedvesebb játéka.
Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amint így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba.
A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben.
Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a fenekére.
Egy ideig csak nézett, nézett a fekete semmibe, aztán nagy búsan leült egy kőpadra, szeméből kibuggyant a könny, egyre hangosabban sírt-rítt, sehogyan sem tudott megvigasztalódni.
Hát ahogy ott sírdogál, egyszercsak azt mondja valaki:
- Mit búslakodol, szép királykisasszony?
Olyan keservesen zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle!
A királylány körülnézett, kereste honnét jő a hang, de senkit nem látott.
Hanem amint így kémlelődik, észreveszi, hogy egy csúnya, kövér béka mászik ki a kút repedezett kövei közül.
- Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? - kérdezte csodálkozva.
- De bizony én! - felelte a béka.
- Azt tudakoltam, milyen bánat nyomja a szívedet.
- Úgyse tudsz te azon segíteni! - sóhajtotta a királylány.
- Beleesett az aranygolyócskám a kútba, azt siratom.
- No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg, mit adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat.
- Amit csak akarsz: királyi ruhámat, gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is a fejemről!
- Nem kell nekem sem a ruhád, sem gyöngyöd-gyémántod, sem az aranykorona a fejedről.
Csak egyet kívánok: hadd legyek a játszópajtásod; ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass poharadból, altass az ágyadban; ha ezt megígéred, leszállok a kútba, fölhozom az aranygolyócskádat.
- Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza a golyómat! - mondta örvendezve a királylány, magában azonban ezt gondolta:
"Ugyan mit fecseg ez a buta béka!
Csak nem képzeli komolyan a dolgot?
Hogy lehetne pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?"
A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott a kútba, s alighogy a királylány a gondolata végére ért, máris előbukkant; szájában az aranygolyóval; odatotyogott vele a gyepre, és a lány elé gurította.
Annak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta; fölkapta, és elszaladt vele, ügyet se vetett többet a békára.
Az nagy brekegéssel kiáltott utána:
- Várj csak! Várj csak!
Vegyél az öledbe; én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te!
De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy "Kvakk! Kvakk!" meg
"Várj csak! Várj csak!"
- a királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle.
Attól fogva, hogy hazaért, eszébe sem jutott többé a csúnya jószág.
Hanem másnap, mikor éppen ebédnél ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozgatott az aranytányérjából, egyszerre csak valami furcsa placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn, pliccs-placcs, pliccs-placcs, aztán
- egypercnyi csend után - kopogtattak az ebédlőterem ajtaján, és valaki azt kiáltotta:
- Kis királylány nyiss ajtót!
- Neked szólnak - mondta a király -, eredj, lányom, nézd meg, ki az.
A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egyarasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és halotthalványan szaladt vissza az asztal mellé.
- Mi az, édes lányom? - kérdezte a király.
- Mitől ijedtél meg annyira?
Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni?
- Jaj, dehogy, édesapám - felelte a királylány -, nem óriás az, csak egy rusnya béka.
- És mit akar tőled az a béka?
Mit tehetett mást a királykisasszony?
Elmondott mindent töviről hegyire: hogy hogyan vesztette el az aranygolyóját, meg hogy mit ígért érte cserébe a békának.
Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett könnyel, és úgy rebegte:
- Jaj, ha én ezt tudtam volna!
De sosem gondoltam, hogy kibúvik a kútból, és utánam jön!
Akkor a béka megint kopogtatott, és másodszor is bekiáltott:
Kis királylány,nyiss ajtót!
Elfeledted,mit ígértél tegnap künn a kút vizénél?
Kis királylány,nyiss ajtót!
Én vagyok itt,nem hallod?
Hogyne hallotta volna szegény!
Hiszen éppen az volt a baja, hogy hallotta.
Hát még mikor az édesapja ráparancsolt:
- Amit megígértél, meg is kell tartanod!
Menj, és engedd be!
A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig placcsogott.
Ott leült és rákiáltott:
- Végy föl magad mellé!
A királykisasszony tétovázott, de a király megint rászólt:
- Ígéret szép szó ha megtartják, úgy jó!
Erre aztán, bárhogy utálkozott mit tehetett? - fölvette.
Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről fölkívánkozott az asztalra, mikor pedig az asztalon ült így szólt:
- Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból ehessünk, ahogy megígérted.
Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak nem sokat törődött vele, mit szól hozzá a királylány.
Evett a tányérjából, ivott a poharából, s mikor már jóllakott, azt mondta:
- Ettem-ittam eleget, most aztán pihennék egyet.
Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad, hadd aludjam.
A királylány sírva fakadt; úgy irtózott ettől a hideg békától, hozzá sem mert nyúlni, és most belefektesse a szép habos ágyba!
A király azonban haragosan ráncolta a homlokát:
- Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem!
Szegény kis királylány megfogta két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba.
Igen ám, de a béka megszólalt:
- Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban.
Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette.
- Nesze rusnya jószág! De most aztán nyugton maradj!
A béka befeküdt a szép fehér selyemágyba.
S abban a szempillantásban híre-nyoma se volt többé békának; a királykisasszony egy takaros, szép szemű, mosolygó királyfit látott maga előtt.
- Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy az egyetlen a világon, aki megszabadíthatott a varázslattól - mondta.
- Most aztán felelj: állod-e, amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak; nem is pajtásodnak, de hites társadnak?
A királylány igent mondott.
Még aznap este megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi országába.
Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó gördült a palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany a szerszámjuk, strucctollas csótár a fejükön; hátul a hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges Henrik.
Ez a derék szolga úgy elbúsult, mikor a boszorkány békává varázsolta a gazdáját, hogy hármas vaspántot kellett a szíve köré kovácsoltatnia, nehogy szétrepedjen bánatában.
A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az ifjú párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnét tekingetett széjjel a vidéken, s közben halkan fütyörészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen örömében, amiért a gazdája megszabadult a varázslatból.
Amint így mennek, egyszerre csak reccsenés hallik, mintha kettéroppant volna valami.
A királyfi hátrakiáltott:
Tengely törik, rúd szakad tán?
A hűséges Henrik meg azt felelte:
Egyiknek sincs baja, gazdám;csak a szívem pántja pattan:
bánatomban rávonattam,mikor a kút vizében béka voltál a mélyben.
Még kétszer hallották útközben a reccsenést.
A királyfi mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt valami baj.
Pedig csak a vaspántok pattantak le a hűséges Henrik szívéről.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
Mese egy boldog kislányról
  2009-06-07 16:12:41, vasárnap
 
 
Mese egy boldog kislányról

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.
Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot.
Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket.
A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét.
Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte.
A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.
Teltek az évek.
A kislány felnőtté vált.
A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek.
Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle.
Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is.
Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt.
A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található.
Megkérdezték tőle:
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást.
A vitákból a békülést.
Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet.
Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
A legszebb könnycsepp
  2009-06-07 16:09:08, vasárnap
 
  A legszebb könnycsepp

Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az
égbe a legszebb könnycseppet.
Az angyal bejárta az országot, világot.
Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit.
Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár.
Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot.
Túl korán örvendezett.
Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.
Az angyal ismét útnak indult.
Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent.
Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét...
Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!
Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát.
Bele is fáradt a sok keresésbe.
Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá.
A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott.
Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg.
Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ.
Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket.
Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot.
Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.
Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült.
Isten így szólt hozzá:
- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza.
Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot.
A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

Nagyanyám így fejezte be a meséjét:
Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bándd meg bűneidet.
Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani.
Ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság .
 
 
0 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
Mese a szivárványról
  2009-06-01 07:43:02, hétfő
 
  Mese a szivárványról






Amikor a Nap még úgy kelt föl, hogy sugaraival megérintette az erdők sűrűjébe visszahúzódó tündérek suhogó ruhácskáit és a harmatcseppek megvillantak a reggeli tündöklésben, az emberek még boldogan éltek.
Minden egyes harmatcsepp egy-egy szivárványt varázsolt az égre.
A Nap ragyogása mellett, amerre a szem ellátott, szivárványszínben pompázott a világ.
E különös fényben édes zamatú gyümölcsöket termettek a fák, a virágok dús keblében tápláló nektár várta az éhes embereket és állatokat.
Tartott mindez a szép világ addig, míg egyszer egy sötét felleg közeledett a szivárványos égen. Egy hatalmas sárkány csillapíthatatlan éhségén próbált úgy segíteni, hogy nap mint nap megevett egy-egy szivárványt.
Az emberek aggódva nézték, ahogy egyre kevesebb szivárvány lesz odafenn az égen.
Idelenn a földön pedig a gyümölcsök íze is mintha kesernyésebbé vált volna.
Mikor már nagyon megfogyatkoztak a szivárványok, az emberek összedugták fejüket, hogy mitévők legyenek, Ez így nem mehet tovább!
Le kell győzni a sárkányt, mielőtt elfogy az égről az összes szivárvány!
De ki győzze le? Valaki megjegyezte, hát a legerősebb ember. De ki az?
- A kovács - mondta egy hang és máris indultak a falu végébe, ahol a kovács dolgozott.
Messziről lehetett hallani a kalapácsok csengő hangját, amint a tüzes vas alakult a mester erős kezei között.
Amikor a falubéliek odaértek a műhelyhez, a kovács éppen egy hatalmas tüzes kardot kovácsolt.
A kard már akkora volt, hogy ő maga sem bírta megemelni.
Az emberek kérték, győzze le a sárkányt.
De a kovács elmondta, hogy nem tudja ő ezt megtenni.
Nem elég erős ő ehhez, hiszen ezt a kardot sem tudja úgy elforgatni, hogy legyőzzön egy ilyen hatalmas sárkányt.- Az emberek kétségbeesetten kérdezgették egymást:
- Hát akkor ki legyen az, aki megmenti szép világunkat?
A nagy tanakodásban észre sem vették, hogy egy kisgyerek jött be az ajtón,
s egyenesen odament az üllő mellé, és csengő gyerekhangján csak ennyit mondott:
- Szent Mihály.
Az emberek lassan a kisgyerek felé fordultak és már mindenki csodálkozva hallgatott.
- Szent Mihály - szólt a gyerek és ahogy jött szépen kiballagott a kovácsműhelyből s
eltűnt az emberek szeme elől.
Döbbenten néztek utána, majd a csöndet egy felkiáltás majd kettő és több, törte meg.
- Szent Mihály győzze le a sárkányt! - és máris indultak a falu szélére, ahol egy nagy tisztáson szólongatták Szent Mihályt.
Akkorra már csak egy szivárvány látszott az égen.
Fényes nappal volt, de mintha keleten új nap kelt volna fel.
Aranyban izzó óriási felhő gomolygott a tisztás fölé, eltakarva lassan a napot és a szivárványt.
A felhőből villámok cikáztak, mennydörgés hallatszott és izzó hömpölygésből néha vélni lehetett egy óriási lovas alakját.
A felhő megállt a tisztás felett, az emberek hunyorogva kezüket szemük elé tartva egy hatalmas, lovas vitézt láttak a fejük felett, már amennyit látni lehetett a nagy izzástól.
Egy hatalmas mennydörgésből hang szólt az emberek felé:
- Mit akartok?
- Ments meg minket a sárkánytól, megette már az összes szivárványunkat az égről, és csak egy maradt! Ha azt is megeszi, eltűnik a világ színe!
- Uram, a kardod készen van a műhelyben - mondta a kovács.
Közülünk senki nem bírja fölemelni.
- Legyen hát! - dörögte az égi hang.
Kinyújtotta felhőben gomolygó karját és a hatalmas izzó vaskard, mint a tollpihe, felemelkedett az üllőről, könnyedén felszállt a felhőbe és a mennyei vitáz erős markában megállt.
A következő pillanatban az ég másik oldaláról egy fekete felhő közeledett, fuvallata jeges szelet küldött maga előtt.
Az emberek félve fogódzkodtak össze, fülüket is befogták a sárkány sivító hangját hallva.
- Eljöttem a jussomért.
Nem tudom, te ki vagy, de ne álld utamat!
A szivárványért jöttem! Ha nem térsz ki előlem, téged is felfallak!
- és négy ijesztő sárkányfej került elő a fekete felleg gomolygásából.
Ekkor hatalmas mennydörgés és villámlások közepette Szent Mihály megsuhintotta tüzes kardját és egy csapással levágta a sárkány három fejét.
Iszonyú, szürke lé folyt a három nyakból.
Az egy fennmaradt fejen most már ijedt szemek villogtak.
Szent Mihály dörgő hangon megszólalt:
- Meghagyom életed, de csak egy feltétellel: kotródj vissza a sötétség birodalmába és ne háborgasd az embereket, hagyd meg nékik a szivárványukat.
Hordd el magad, ha kedves az életed!
A fekete felhő sivítva tűnt el az ég alján az emberek szeme elől.
Az arany és tüzes színben pompázó felhő mennydörgések, villámlások közepette szintén eltűnt.
Ott álltak a mezőn az emberek, ijedten, dermedten, fejük felett egy gyönyörű szivárvány íve húzódott.
A néma csendet egy pacsirta hangja törte meg, dalával üdvözölte a szép szivárványt.
Az emberek boldogan hazaballagtak és a mai napig, ha szivárványt látnak, mindig eszükbe jut az óriási küzdelem.
Aztán évente egyszer, hajnalban kimennek a falu melletti tisztásra, várják a napfelkeltét, mert a felkelő Nap fénye olyanná festi az eget, mint amikor Szent Mihály érkezett.
A gyerekek papírsárkányokat eregetnek és próbálják egy vékony zsinegen zablán tartani a szélben zörgő ki fenevadakat.
A Nap pedig ezen a reggelen is felkel, és ha kis esőfelhők borítják az eget, igyekszik odavarázsolni egy szivárványt. S azóta a világon mindig, van valahol egy szivárvány...


 
 
0 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
Rege a farkasról,aki meghallga
  2009-05-23 18:52:03, szombat
 
  Rege a farkasról, aki meghallgatta a csillagok zenéjét

Rusvai Mónika írása. Annyira a szívembe zártam, hogy megszeretném osztani veletek....

"Mese? Mitológia? Talán csak egy történet két lélek egymásra találásáról...

Réges-régen, még azelőtt, hogy az első tábortűz fellobbant volna a keleti sztyeppéken, Kászon, a farkas uralkodott a vadon fölött.
Ismerte a végtelen rónaságokat, bejárta az ingoványokat a déli tájakon, s olykor, ha felébredt benne a vágy, hogy új vidékeket lásson, elkalandozott egészen a messzi északra, ahol a végtelen fenyvesek álltak. Minden, a mocsaraktól az erdőkig az ő birodalma volt.
Nem követett senkit, s nem engedelmeskedett senkinek, de tisztelte a Földet s az Eget, s nem vetette meg a Világfa egyetlen szülöttét sem.
Az útját mégis egyedül járta, éjjel s nappal, télen és nyáron, fagyban és napsütésben.
Ő volt a vadon szelleme, a magányos farkas.

Egy télen azután, hogy a sztyepp füve megsárgult, s elfeküdt a pusztán, s a látóhatáron hófelhők kezdtek gyülekezni, Kászon észak felé vette az irányt.
Futott hét nap és hét éjjelen át, míg a mancsai egészen el nem süppedtek a hóban, s el nem érte a fekete fenyvesek határát.
A magas fákat szél borzolta, s ágaikat lehajtották a vadon szelleme előtt.
A farkas napokig bolyongott a sötét lombok alatt.
Egyedül volt, mint minden útján, s éjszakánként, amikor a hold felkapaszkodott a fenyők csúcsa fölé, panaszosan vonított az égre, s hangja messzire visszhangzott a csillagok között.

Egy éjjel aztán, amikor a mély hóban bolyongott az erdőben, megérezte, hogy valaki közeledik felé a sűrűből.
Elrejtőzött egy fenyő gyökerei között és várt.
Abban reménykedett, hogy talán valamilyen vad nyomára akadt, szarvasra, vagy legalábbis nyúlra, s megtöltheti régóta sóvárgó gyomrát.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a fák közötti szűk tisztásra egy leány lépett elő.
Hosszú, hófehér ruhát viselt, fekete hajába belekapott az esti szél.
Mezítláb járta a havat, ám léptei alig hagytak nyomot maguk után.

A farkas nem mert mozdulni. Némán figyelte a lányt.
Az megállt a tisztáson, lehunyta a szemét, s várt.
Csend volt.
A karcsú, sápadt alak szinte világított a sötét fák alatt.
Ruháját a csillagok fénye ezüstözte meg.
A farkas csak ekkor pillantott fel, s látta, hogy a tisztás fölött, a magasban, fényesen ragyog a Tejút.

S akkor elkezdődött.
Az erdő egyszerre elnémult. A szél tovább mozgott a fák között, de hangja a semmibe veszett.
A földi hangok megszűntek, s zenélni kezdtek a csillagok.
Földöntúli dallam ereszkedett a tisztásra, s a leány táncba fogott.
Fehér ruhája egészen átvette a csillagok fényét, ragyogott-tündökölt, s csak hosszú, fekete haja vonta olykor fátyol mögé a csillogást.

A farkas még mindig nem mozdult.

A csillagok zenéje előbb erősödni kezdett, növekedett, kivirágzott; azután halkult, lassult, végül elenyészett, elveszett a semmibe az égi magasban.
S mire elhallgatott, s a szél ismét dalolni kezdett az ágakon, addigra a lány sem volt sehol.
A farkas továbbra sem bújt elő rejtekhelyéről.
Hallgatott, de a szíve vágyakozással telt meg.
Újra látni akarta a lányt.

Eljött a következő este, majd a második, s a harmadik, de a különös tünemény nem bukkant fel újra. Végül a hetedik napon, késő éjszaka, mikor a Tejút már fényesen ragyogott a tisztás fölött, a lány ismét megjelent.
Ahogy a csillagok zenéje felcsendült, táncolni kezdett.
Kászon akkor levetette farkasbundáját, s szép ifjú alakjában a lányhoz lépett.
Nem szólíthatta meg, hiszen amíg a csillagok dallama szól, néma lesz minden földi hang,
de mélyen belenézett a szemébe, s a tekintetük hosszú időre egybefonódott.
A lány szeme zöld volt, olyan zöld, mint a távoli erdők lombja, amelyen megcsillan a nyári napsugár.
Az ifjú szeme pedig barna, mint az őszi vadon, ami a nyár utolsó romjain ülve még dacol a közelgő téllel.

Így álltak sokáig, s zenéltek fölöttük a csillagok.
Azután a lány táncba kezdett, az ifjú pedig átkarolta, s táncoltak együtt az ezüst fényben sokáig.
Végül a dallam halkulni kezdett, s mire egészen elnémult, Kászon, a vadon szelleme immár egyedül álldogált a csillagfénnyel megvilágított tisztás közepén, s a szíve reszketett.
Attól fogva minden hetedik éjszaka várta a lányt, s együtt táncoltak a Tejút alatt.

A farkas mindent tudni akart a lányról.
Faggatta hát a fákat, a szellőt, a patakot, de egyik sem tudott semmit a különös teremtésről.
Végül megkérdezte a ködöt, amely gyakran tekergett éjszakánként az erdő fölött, s a köd megfelelt a kérdésére:

- A leány, akit láttál, nem más, mint Merengő, az erdő szelleme.
Ám azt, hogy hol él, s miért táncol éjjel a csillagok zenéjére, nem tudja senki sem.

Kászon megköszönte a segítséget a ködnek, de továbbra sem tudta, mitévő legyen.
Hiába táncolt a lánnyal minden hetedik éjszaka, mire a csillagok dallama elhallgatott, s végre visszanyerte a hangját, a jelenésnek nyoma veszett, mielőtt még a nevén szólíthatta volna.
Amikor azonban hetedjére találkozott a lánnyal, s az égi zene elhalóban volt, valami különös dolog történt. Varjak jöttek, száz meg száz, talán ezer darab, s egyszerre, mint valami felhő, eltakarták a tisztás fölött a csillagos eget.
A zene elnémult, a varjak éktelen károgásba kezdtek.
A lány felsikoltott, s futásnak eredt a fák között.
Az ifjú nem volt rest, magára öltötte a farkasbundát, s a leány nyomába eredt.
Alig haladt azonban egy kőhajtásnyira, a fehér ruha fénye máris eltűnt előle.

A lány szarvasünővé változott, s mint az árnyék, menekült a varjak elől, amelyek ott repültek, szorosan a nyomában.
A farkas futott, ahogy a lába bírta. Már majdnem megvirradt, amikor maguk mögött hagyva az erdőt, egy hatalmas várhoz értek.
A kapu kitárult, a szarvas besurrant, a farkas már csak azt láthatta, ahogy a nagy kapuszárnyak bezárulnak mögötte.

Hetvenhét tornya volt a várnak, magas falai, kerek bástyái, s fölöttük ott károgtak, kiabáltak a varjak. Egyetlen percre sem hallgattak el, ellepték a tetőket, fel-le szálldostak a tornyok körül.
A farkas a kapu előtt ült.
Tudta, hogy a varjak valamiféle gonosz szellemek, s érezte azt is, hogy hangjuk megsebzi a leány lelkét. Mégsem tehetett semmit.
Hiába volt a vadon szelleme, a fal magas volt, a kapu erős, s a varjak az Éghez tartoztak, amely fölött neki nem volt hatalma.
Ült hát a kapu előtt, s semmiért el nem mozdult volna.
Napokig várt, s érezte, hogy a lány, odafönt a hetvenhetedik toronyban egyedül van, és sír.
A farkas továbbra sem moccant a vár elől.
Valami tompa fájdalmat érzett, s tudta, hogy ez most nem a sokat tapasztalt éhség.
A lelke sajgott.

Így érkezett el a hetedik nap.
A farkas még mindig nem mozdult el a kapu elől, s azt remélte, hogy hiába a varjak, a lány majd előjön, s kimegy a tisztásra, hogy ismét táncoljon a csillagok zenéjére.
Éjféltájban aztán a madárzaj elnémult, s a csillagok halk muzsikába fogtak, ám a várban semmi sem mozdult, még világosság sem gyulladt az ablakokban.
A dallamok hamar szertefoszlottak, s csak a varjak károgása maradt.
Végül eljött a hajnal.

A farkast már erősen kínozta az éhség, s a lelkére települt szomorúság.
Maradék erejét összeszedve talpra állt, s mancsaival megkaparta a vár kapuját.
Az hangos nyikordulással kinyílt, s a farkas besurrant.
A lány ott állt előtte, hófehér ruhája ragyogott, fekete haja keretbe foglalta halovány arcát.
Csak a szája mosolygott, a szemében végtelen bánat ült, s ahogy elmerült a tekintetében, a farkas reszketett, s érezte, hogy egészen elhagyja az ereje.

A lány azonban megetette, megitatta, s a rózsakertben szállást adott neki.
A farkas ebben az alakban nem szólhatott embernyelven, hát csak nézte a lányt szelíden, ahogy odaült mellé a magas rózsabokrok alatt.
Most vehette csak szemügyre belülről is a várat.
A tornyok mindegyike másféle volt, akadtak keskenyebbek, szélesebbek, alacsonyak és magasak, kerek ablakokkal, vagy boltívesekkel, rózsaablakokkal, fiatornyokkal, vagy éppen különös oszlopokkal, borostyánnal futtatott erkéllyel.
Az udvaron hatalmas fák nőttek, alattuk, s törzsükre felfutva mindenütt rózsák.
Vörösek, sárgák, fehérek, rózsaszínek.

A farkas hamarosan rájött a virágok titkára.
Délutántájt a lány elszundított a bokrok tövében, a magas fűben, s ahogy álmodni kezdett, a rózsák hirtelen növésnek indultak, hajladoztak, nyúltak az ég felé, s új szirmokat hajtottak.
A vadon szelleme ámulva nézte a lányt, s csodálta a növekedő rózsakertet, s csak ekkor jött rá, hogy odakünn, a váron kívül fagyos tél tombol, míg idebent a kertben a nyár legszebb álmai virulnak.

Amíg a lány aludt, a farkas körbejárta a várat.
A szobákba nem mert bepillantani, de végigfutott a folyosókon, megnézte az oszlopokat, a termeket, s a szökőkutakat a kert mellett.
S közben látta ő is a varjakat.
Szinte eltakarták az eget, s sötét árnyékot vontak a rózsakertre.
Egy percre sem hallgattak el.

A farkas napokig lakott a lánynál.
Megismerte a várat, de biztos volt abban, hogy amit látott, csupán aprócska része annak a kincsnek, amit az erdő szelleme a falak között rejteget.
Ám a varjak, azok az átkozott varjak, mindenre árnyékot vetettek.
S Merengő valahogy mindig szomorú volt.
Gondoskodott a farkasról, kinn üldögélt vele a kertben, de nem beszélt hozzá, nem kereste a támogatását, nem várt el tőle együttérzést.
A farkast ez bántotta kissé, de megértette, hogy a lány mindig egyedül élt a várban, megszokta, hogy nem számíthat sem szánalomra, sem segítségre.
Tudta, hogy amíg el nem nyeri a lány bizalmát, semmit sem tehet.
Várt hát türelmesen. Így érkezett el a hetedik nap.

A varjak felhője mögött feljöttek az égre a csillagok.
S amikor a Tejút már fényesen ragyogott a tornyok fölött, elkezdődött megint.
A lány éppen kinn ült a farkassal a kertben.
A varjak hangja egyszerre megszűnt, mintha elvágták volna, s a rózsák közt játszó szél is elhallgatott.
Újra zenélni kezdtek a csillagok.

A lány előbb csak lehunyta a szemét, nem akart figyelni a dallamokra.
Azután felállt, s ahogy elért egy keskeny foltot, ahol a varjak sötét szárnyán át leért a csillagok fénye, fehér ruhája felragyogott.
Táncolni kezdett, lassan, szomorúan, a vadon szelleme pedig nézte-nézte, s nem mert mozdulni.
Azután mégis összeszedte a bátorságát, s odalépett a lányhoz.

Merengő megtorpant, s lehajolt a farkashoz.
S akkor végre meglátta a tekintetében ugyanazt a lángot, amit akkor a tisztáson, amikor először néztek egymás szemébe.
Kászon pedig ledobta a farkasbundát, s ott álltak együtt a csillagok egyre erősödő fényében.
S mivel nem szólhatott, a vadon szelleme magához vonta, s megcsókolta a lányt a rózsakertben,
a zenélő csillagok alatt.

A csók pedig megtörte az átkot, ami az erdő szellemét sújtotta.
A varjak megrázkódtak, elszálltak keletre, s nem is tértek vissza soha többé.
A csillagok fénye ezüstbe vonta a vár hetvenhét tornyát, s a rózsakert tovább és tovább nyújtózkodott az ég felé.
A csillagok zenéje lassan a semmibe veszett, s a szél hangja ismét megszólalt.
Kászon és Merengő azonban még mindig némán álltak s csak néztek egymás szemébe.

Azt mondják, attól fogva a vadon és az erdő szelleme mindig együtt járta a végtelen mérföldeket. Sztyeppéken, ingoványokon, s erdőkön át egy volt az útjuk.
Kászon magára öltötte a farkasbundát, kedvese szarvassá vált, s sebesebben szaladtak a szélnél, s a gondolatnál.
Máskor emberi alakjukban jártak, erdőkön-mezőkön által, az éjen keresztül.
Úgy hírlik, az idősek még látták őket táncolni, valahol kinn, a kopasz dombokon, amikor a szél elhallgatott, s a csillagok dalolni kezdtek."

/Rusvai Mónika/
 
 
1 komment , kategória:  Mesék,Regék,Mondák  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2020.06 2020. Július 2020.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 294 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 71
  • e Hét: 71
  • e Hónap: 189
  • e Év: 5080
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.