Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Franz Kafka
  2008-08-20 20:45:13, szerda
 
  Franz Kafka

A híd

Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erősen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam. Pisztrángos patak lármázott lenn a mélyben. Hegymászó sose tévedt ide az úttalan magasba, a térképek még nem jelölték a hidat. Így feküdtem, és vártam; várnom kellett. Híd még a világon soha másképp meg nem szűnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt.

Egyszer estefelé - az első volt-e, az ezredik este-e, nem tudom - gondolataim zavarosan keringtek, mindig körbe-körbe. Nyári este, sötétebben zúgott a patak, s akkor férfilépteket hallottam! Felém, felém. Feszülj, híd, készülj, korlátja-nincs gerenda, tartsd meg jól a benned bízót. Lépteinek bizonytalanságát egyenlítsd ki észrevétlen, ám ha meginogna, tárd fel igazi lényed, s repítsd, mint egy hegyi isten, biztos partra.

Jött, megkopogtatott botja vashegyével, majd felemelte kabátom két szárnyát, és elrendezte rajtam. Borzas üstökömbe túrt a bothegy, s míg ő bizonyára vad rémülettel nézett körül, ott is hagyta sokáig. Akkor azonban - éppen róla álmodtam hegy és völgy fölött - páros lábbal testem közepére ugrott. Vad fájdalom rándított össze, öntudatlanul. Ki lehet az? Gyerek? Álom? Útonálló? Öngyilkos? Kísértő? Pusztító? És megfordultam, hogy láthassam. Megfordul a híd! Még meg se fordultam, s már hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken, melyek mindig olyan barátságosan bámultak rám a rohanó vízből.

Tandori Dezső fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:44:15, szerda
 
  Franz Kafka

Testvérgyilkosság

Bizonyítást nyert, hogy a gyilkosság a következőképpen történt: Schmar, a gyilkos, este kilenc óra felé, felhőtlen holdvilágnál lesben állt azon a sarkon, ahol Wese, az áldozat, hivatalának utcájából lakásának utcájába kanyarodik majd.

Hideg, csontig ható éjszakai levegő. Schmaron azonban csak vékony kék ruha volt; még a zakóját is kigombolta. Nem érezte a hideget; különben is állandóan mozgott. A gyilkos fegyvert - félig bajonett, félig konyhakés lehetett a csupasz penge - mindvégig keményen markolta. Megnézegette a holdfényben; éle felvillant; ám ez nem elég Schmarnak; lecsapott vele a kövezetre, hogy az szikrákat hányt; megbánta talán; s hogy a kárt jóvátegye, hegedűvonóként végighúzta a csizmatalpán, miközben fél lábon állva, előrehajolva egyszerre fülelt a csizmáján pendülő kés hangjára és be a végzetterhes mellékutcába.

Miért hagyta mindezt Pallas magánzó, aki második emeleti ablakából közelről nézte végig az eseményeket? Ki lát emberlétünk mélyére! Feltűrt gallérral, háziköntösét szorosra kötve terebélyes testén, fejcsóválva nézett le.

És öt házzal odébb, ferdén átellenben, hálóingére vetett rókabundában Wese asszony nézett ki, nem jön-e a férje, aki ezen a napon szokatlanul sokáig elmaradt. Végre megszólalt Wese irodaajtaja fölött a csengő, ajtócsengőhöz képest erősen is, városon át, égre föl, és Wese, a szorgos túlórázó, akit ebből az utcából nem látni még, csak a harangocska jelez, kilép a házból; s már számolja is nyugodt lépteit a kövezet.

Pallas valósággal kilóg az ablakon; nem mulaszthat el semmit. Wese asszonyt megnyugtatja a csengő, zörömbölve csukja az ablakot. Schmar azonban letérdel; s mert pillanatnyilag csak ott csupasz, arcát s kezét szorítja a kövekhez; ahol mindenki vacog, Schmar felizzik.

Wese épp a két utca metszésvonalán áll meg, botjával támaszkodik már csak a túlnani utcán. Merő szeszély. Az éjszakai ég csábítja erre, sötétkékje, aranya. Semmiről nem tud, ahogy felnéz, semmiről nem tud, így simítja hátra haját meglibbentett kalapja alatt; odafent semmi sem rándul össze, hogy legközelebbi jövőjét hírül adja; marad minden a maga értelmetlen, kideríthetetlen helyén. Önmagában véve igen logikus, hogy Wese továbbmegy, ám beleszalad Schmar késébe.

- Wese! - kiáltja Schmar, lábujjhegyre állva, karját magasra emeli, és csaknem függőlegesen lesújt a késsel. - Wese! Hiába vár majd Julia! - És jobbról döf a nyakába, és balról döf a nyakába, végül a hasába döf Schmar. Felmetszett hasú vízipatkányok hallatnak efféle hangot, mint Wese.

- Megtörtént - szól Schmar, és a szomszédos ház homlokzata felé hajítja a kést, felesleges, véres terhét. A gyilkosság gyönyöre! Megkönnyebbülés, az idegen vér szárnyakat adó omlása! Wese, vén éjszakai árnyék, barátom, kocsmapadtársam, elvérzel itt az utca sötét kövén. Miért is nem vagy vérrel telt hólyag csupán, rád ülnék, és eltűnnél nyomtalanul. Nem teljesül minden óhaj, gyümölccsé minden álomvilág, elnehezült maradványaid itt hevernek, már moccanásra képtelenül. Minek a néma kérdés, amelyet ekképp felteszel?

Pallas, testében minden rút mérget eggyé fojtva, ott áll háza két szárnyra táruló kapujában. - Schmar! Schmar! Megláttak, semmi sem maradt tanú nélkül. - Pallas és Schmar egymásra mered. Pallast elégedettség tölti el, Schmar a befejezhetetlenséget érzi.

Wese asszony, kétfelől nagy csődülettel, borzalomtól megöregedett arccal siet a helyszínre. Bundája szétnyílik, ő maga Wesére borul, a hálóingbe öltözött test a férfié, a házaspár fölött a sír gyepeként összezáruló bunda a tömegé.

Schmar alig tudja visszafojtani végső undorát, száját a rendőr vállának nyomja, aki könnyű léptekkel elvezeti.

Tandori Dezső fordítása



 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:43:25, szerda
 
  Franz Kafka

Jelentés az Akadémiának

Nagybecsű akadémikus urak!

Megtiszteltek felszólításukkal, hogy az Akadémia számára nyújtsak be jelentést majomelőéletemről.

Ebben az értelemben sajnos nem tehetek eleget a felszólításnak. Csaknem öt év választ el majomelőéletemtől, s noha ez az idő naptárban mérve talán rövidnek tűnik fel, végtelen hosszú azonban, ha végig kell vágtáznunk, ahogy én tettem, helyenként kiváló emberek és tanácsok, tetszésnyilvánítás és zenekari muzsika kíséretével, alapjában véve mégis egyedül, hiszen, hogy a képen belül maradjak, mindenfajta kíséret távol tartja magát a korláttól. Lehetetlennek bizonyul ez a kísérlet, ha netán makacsul ki akarok tartani eredetem, ifjúságom emlékei mellett. Éppen a minden makacsságról való lemondás volt a legfőbb parancs, melyet magamnak adtam; én szabad majomként hajtottam fejem az igába. Ily módon azonban mind megközelíthetetlenebbek lettek az emlékek is. Ha eleinte, már amennyiben az emberek akarják, lehetséges lett volna még a visszatérés ama nagy kapun át, melyet az ég boltoz a föld fölé, hajszolt, űzött fejlődésem által e kapu mind alacsonyabbá és szűkebbé vált; jobban s bezártabbnak éreztem magam az embervilágban; csendesült a múltamból utánam süvítő vihar; ez ma már csak sarkamat legyező léghuzat; és az a messze lyuk, melyen át jön, s melyen át én jöttem egykor, olyan kicsi lett, hogy ha erőm s akaratom lenne rá egyáltalán, hogy visszafussak, a bundám leszakadna, míg odaérnék. Őszintén szólva, bármily szívesen hozakodom is elő efféle hasonlatokkal, őszintén szólva: az önök majomelőélete, uraim, már ha egyáltalán hagytak maguk mögött ilyesmit, nem lehet távolibb önöktől, mint tőlem az enyém. Ám, földönjáróknak, mindnyájunk sarkát csiklandozza valami: a kis csimpánzét éppúgy, mint a nagy Achillesét.

Szűkebb értelemben azonban válaszolhatok talán kérdésükre, sőt igen szívesen teszem. Az első, amit megtanultam, ez volt: kezet adni; a parola nyíltságot tanúsít; manapság azután, pályafutásom csúcspontján, amaz első parolához járulhat még az egyenes szó is. Az Akadémia számára semmi jelentős újdonságot nem mondok majd, s messze elmaradok attól, amit várnának tőlem, s amit legjobb akarattal sem mondhatok el - mindazonáltal nagy vonalakban utalhatok arra, hogyan hatolt be az emberiségbe s gyökerezett meg ott egy hajdanvolt majom. Ám az itt következőkből a legjelentéktelenebb apróságot sem mondhatnám el bizonyára, ha magamban tökéletesen bizonyos nem volnék, s ha pozícióm a civilizált világ nagy varietészínpadain rendíthetetlenné nem szilárdult volna.

Az Aranypartról származom. Idegenektől szerzett értesülésekre vagyok utalva a tekintetben, hogyan fogtak el. A Hagenbeck cég vadászexpedíciója - a cég főnökével egyébként azóta jónéhány üveg finom vörösbort meg ittam - ott lapult a parti bozótban leshelyén, amikor este a falkával inni futottam. Lövés dördült; én voltam az egyetlen, akit eltaláltak; két golyó ért.

Az egyik az arcomat; könnyű seb volt; maradt azonban utána egy nagy, kiborotvált piros sebhely, amelynek undorító, egyáltalán nem hozzám illő, valójában majom kitalálta nevemet köszönhetem: Rőtpéter; mintha a rég kimúlt, itt-ott ismert, Péter nevű betanított majomállattól csupán az arcomon levő piros folt különböztetne meg. Ezt csak úgy mellesleg.

A másik lövés csípőm alatt ért. Ez súlyos volt; következménye, hogy még ma is bicegek valamelyest. Legutóbb ezt olvastam ama tízezer szélkótya valamelyikének cikkében, akik az újságokban nyilatkozgatnak rólam: majomtermészetem mindmáig sem tűnt el egészen; ennek bizonyítéka, hogy ha látogatóim jönnek, előszeretettel tolom le nadrágomat, hogy a golyó ütötte lyuk helyét megmutassam. Egyenként kellene ellőni a fickó valamennyi ujjacskáját, mellyel a tollat fogta. Bizony az előtt tolom le a nadrágomat, aki előtt akarom; nem lát ott senki mást, mint jól ápolt bundát, és egy - válasszunk itt az adott célra valami megfelelő kifejezést, mely azonban félreértést ne okozzon -, egy bűnös lövés okozta sebhelyet. Minden olyan nyilvánvaló; titkolni semmit sem kell; ha az igazságról van szó, minden nagylelkű lény leveti a túlfinomult modort. Ám ha ez a firkász tolná le a nadrágját, ha látogatója érkezik, hát bizonyára más látványt nyújtana, és a józan eszének tulajdonítom, hogy meg nem teszi. De akkor engem is hagyjon békén a finomkodásával!

Ama lövések után - és voltaképpen itt kezdődnek emlékezéseim - ketrecben ébredtem a Hagenbeck gőzös fedélközén. Nem négyfalú rácsketrec volt ez; három fal inkább egy ládához erősítve; tehát a láda alkotta a negyedik falat. Az egész alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy egyenesen állhassak, és keskenynek, hogy leülhessek. Ezért behajlított, örökké reszkető térdekkel guggoltam, méghozzá - mert eleinte valószínűleg nem akartam, hogy bárki is lásson, és szerettem volna, ha örökké sötétben vagyok - a láda felé fordulva, miközben a rács rúdjai hátul a húsomba vágtak. Vadállatok elhelyezésére, legalábbis az első időkben, ezt a módot tartják a legcélszerűbbnek, és mai tapasztalataimmal nem tagadhatom, emberi szempontból csakugyan joggal.

Akkoriban azonban nem gondoltam erre. Életemben először nem volt menekvés; legalább is előre nem; előttem ott volt a láda, deszka deszka mellett. A deszkák között akadt ugyan egy hosszú rés, melyet felfedezvén boldog és esztelen vonítással üdvözöltem, ám ez a rés korántsem volt elég még csak a farkam kidugásához sem, és egész majomerőmmel sem tudtam kitágítani.

Mint később elmondották, szokatlanul csekély zajt ütöttem, amiből arra következtettek, hogy vagy hamarosan kimúlok, vagy, ha sikerül az első kritikus időt átvészelnem, igen jól idomítható leszek. Átvészeltem ezt az időt. Tompa zokogás, fájdalmas bolhakeresés, kókuszdió fáradt nyalogatása, a láda falának ütögetése fejemmel, nyelvöltögetés, ha valaki a közelembe jött - ezek voltak első foglalatosságaim új életemben. Mindeközben azonban ez az egyetlen érzés: nincs menekvés. Ma már persze csak emberi szavakkal ismételhetem el a majomként érzett dolgokat, torzítok is következésképpen, ám ha a hajdani majomigazságot elérni nem tudom is, semmi kétség, hogy legalább egy irányban van emlékezéseimével.

Addig, ugye, annyifelé indulhattam mindig, s most semerre sem. Megrekedtem. Ha odaszögeznek, szabad mozgásomat azzal sem korlátozzák jobban. Mindez miért? Kapard véresre a lábujjaid közét, úgy sem jössz rá az okára. Nyomd magad hátul a rács rúdjához, hogy szinte kettéhasít, úgy sem. Nem volt menekvésem, teremtenem kellett mégis, mert anélkül nem élhettem. Örökké ez a ládafal - menthetetlenül elpusztultam volna. De Hagenbecknél a majmoknak a ládafal jut - így hát megszűntem majomnak lenni. Tiszta, szép gondolatmenet ez, melyet valahogy a hasammal ötölhettem ki, a majmok ugyanis a hasukkal gondolkoznak.

Félek, nem értik meg pontosan, mit nevezek menekvésnek. Leghétköznapibb és legteljesebb értelmében használom ezt a szót. Szándékosan nem mondok szabadságot. Nem a minden irányban való szabadság nagy érzésére gondolok. Majomként ismertem talán, és megismertem embereket is, akik ez után vágyódnak. Ami azonban engem illet, nem kívántam sem akkor, sem most a szabadságot. Mellesleg: a szabadsággal nagyon is sok öncsalás adódik az emberek között. És amiképp a szabadság a legmagasztosabb érzések közé számít, úgy a megfelelő megtévesztés is a legmagasztosabb. Gyakran láttam fellépéseim előtt a varietékben ilyen-olyan művészpárokat működni fent a trapézon, a kupolában. Lengtek, hintáztak, ugrottak, egymás karjába repültek, egyikük a hajánál fogva tartotta a másikat a fogai között. - Ez is emberi szabadság! - gondoltam -, szabad akaratból végzett mozgás. - A szent természet megcsúfolása! Kő kövön nem maradna a majomtársadalom harsogó nevetésétől effélék láttán.

Nem, a szabadságot nem akartam. Csak menekvést. Jobbra, balra, mikor hogy; nem volt más igényem; még ha megtévesztés lenne is csupán e kivezető út; kis igény volt ez, a csalódás sem lehet nagyobb. Továbbjutni, továbbjutni! Csak ezt ne: itt állni felemelt karral, mozdulatlan, ládafalhoz szorítva.

Ma világosan látom: a nagy belső nyugalom híján sohasem szabadulhattam volna. És csakugyan, talán mindazt, amivé lettem, annak a nyugalomnak köszönhetem, mely ott a hajón az első napok múltán eltöltött. A nyugalmat viszont alkalmasint a hajón levő embereknek köszönhettem.

Vannak jó emberek, mindenek ellenére. Még ma is szívesen emlékezem súlyos lépteik dördülésére, mely annak idején ott visszhangzott félálmomban. Az volt a szokásuk, hogy mindent rettentő lassan csináltak. Ha meg akarta dörzsölni a szemét valamelyikük, úgy emelte fel a kezét, akár a lengő terhet. Tréfálkozásuk durva volt, de szívből jött. Nevetésükbe mindig veszélyesen hangzó harákolás vegyült, mely azonban nem jelentett semmit. Örökké volt valami kiköpnivalójuk, és nem számított nekik, hova köpik. Folyton panaszkodtak, hogy bolháim átugrálnak rájuk; de sose voltak rám igazán dühösek ezért; jól tudták, hogy szőrömben bolhák tenyésznek, és a bolhák ugrálósak; belenyugodtak. Ha nem voltak szolgálatban, olykor félkaréjban körém telepedtek; alig szóltak, csak odamordultak egymáshoz; ládákon végigdőlve pipáztak; térdüket csapkodták, ha csak mozdultam egyet; és néha fogott valamelyikük egy botot, s megcsiklandozott, ahol kellemes volt számomra. Ha ma meghívnának, utazzam azon a hajón, bizonyára elutasítanám a meghívást, de éppoly bizonyos, hogy nem csupán kellemetlen emlékeim fűződnek ahhoz a fedélközhöz.

A nyugalom, melyre ezeknek az embereknek a körében szert tettem, mindenekelőtt visszatartott bármiféle szökési kísérlettől. Ma visszatekintve úgy látom, mintha legalábbis sejtettem volna, hogy találnom kell menekvést, ha élni akarok, ám ezt a menekvést nem szökés által érhetem el. Már nem tudom, lehetséges volt-e a szökés, ám azt hiszem, igen; majmok számára mindig lehetséges a szökés. Mai fogaimmal már a közönséges dió felroppantásakor is vigyáznom kell, akkoriban azonban csak idő kérdése lett volna nyilván, hogy az ajtó zárját átharapjam. Nem tettem meg. Ugyan mit nyertem volna vele? Alighogy a fejem kidugom, elkapnak megint, és még rosszabb ketrecbe zárnak; vagy óvatlanul más állatokhoz, teszem azt az óriáskígyóhoz menekültem volna, és ölelésében adom ki párám; vagy ha sikerül felszöknöm a fedélzetre, és átvetnem magam a korláton, egy darabig himbálózhatom az óceánon, s aztán megfulladok. Kétségbeesett vállalkozás.

Nem számítgattam így, ember módra, ám környezetem hatására úgy tettem, mintha ekképp számítgatnék. Nem számítgattam, viszont mindent a legnagyobb nyugalommal megfigyeltem. Láttam föl- alá járkálni ezeket az embereket, mindig ugyanazok az arcok, ugyanazok a mozdulatok; gyakran úgy tetszett, mintha csak egy ember volna. Ez az ember vagy ezek az emberek tehát akadálytalanul közlekedtek. Magasrendű cél derengett fel előttem. Senki sem ígérte, hogy ha olyan leszek, mint ők, felhúzzák a rácsot. Efféle, nyilvánvalóan képtelen fordulatokkal kapcsolatos ígéretet nem tettek. Ha viszont sikerrel járunk, az ígéret is megszületik utólag, épp ott, ahol korábban hiába vártuk. Mármost ezekben az emberekben nem találtam semmi különösebben vonzót. Ha az imént említett szabadság híve vagyok, biztosan az óceánt választom ama menekvés helyett, mely ezeknek az embereknek a bánatos pillantásában mutatkozott meg számomra. Persze, már régebben figyeltem őket, mielőtt efféle dolgokra gondoltam volna, sőt épp a felgyülemlett megfigyelések vittek azután egy bizonyos irányba.

Olyan könnyű volt utánozni az embereket. Köpni már egy-két nap múlva tudtam. Kölcsönösen egymás képébe köpködtünk akkor; annyi volt csak a különbség, hogy én tisztára nyaltam utána az arcom, ők a magukét nem. Pipázni úgy pipáztam, mint egy öregember; s hogy a hüvelykemet is beledugtam a pipa fejébe, az egész fedélköz ujjongott; csak az üres meg a tömött pipa közötti különbséget nem értettem sokáig.

A legtöbb bajom a pálinkásüveggel volt. Gyötört az a szag; teljes erőmmel kényszerítettem magam; de hetekbe telt, míg végre sikerült legyőznöm magam. Ezt a belső vívódásomat az emberek érdekes módon komolyabban vették, mint különben bármit rajtam. Emlékezetemben sem különböztetem meg ezeket az embereket, volt azonban egy, aki mindig eljött, egymagában vagy társaival, éjjel-nappal, a nap legkülönbözőbb szakában; odaállt az üveggel, és tanított. Nem értett engem, meg akarta fejteni létem rejtélyét. Lassan kihúzta az üvegből a dugót, aztán rám pillantott, hogy lássa, értem-e; megvallom, egyre vadabbul, dúlt figyelemmel néztem; emberek közt ilyen tanulót senki tanító nem lel a föld kerekén; miután a dugó kint volt, szájához emelte az üveget; én, pillantásommal, akárcsak ő, egészen a gégémig; bólint, elégedett velem, és szájához emeli a flaskót; én, fokozódó megértésem fölötti elragadtatásomban, vinnyogva vakarózom széltében-hosszában, ahol érem; örül, szájánál a flaskó, húz belőle; én türelmetlenül és kétségbeesetten utánozni akarván, összerondítom magam ketrecemben, megint csak az ő nagy megelégedésére; s most az üveget messzire nyújtva magától, jókora lendülettel újra szájához emeli, s tanszándékkal túlzón hátrahajolva egy hajtásra kiissza. Elernyeszt a roppant vágyakozás, nem követhetem immár, ernyedten lógok a rácson, míg ő, az elméleti oktatást befejezvén, hasát dörzsölgeti, s vigyorog.

Most kezdődik csak a gyakorlati képzés. Nem merített-e ki már az elmélet is túlságosan? De igen, túlságosan kimerített. Sorsom része ez is. Mégis, ahogy csak tudom megragadom az odanyújtott üveget; reszketve szedem ki dugóját; ahogy sikerül, fokozatosan új erőre kapok; emelem az üveget, alig másképp már, mint az eredeti kép; számhoz viszem, és - undorral hajítom el, undorral, bár már üres, csak a szag tölti meg, undorral dobom a földre. Tanítóm szomorúságára, a magam még nagyobb szomorúságára; sem őt, sem magamat nem engesztelem ki azáltal, hogy az üveg elhajítása után sem feledkezem meg a kifogástalan hassimogatásról és vigyorgásról.

Nagyon gyakran végződött így a tanítás. És tanítóm becsületére legyen mondva: nem volt rám mérges; olykor odanyomta az égő pipát a szőrömhöz, míg valahol, ahova csak nehezen értem el, perzselődni nem kezdett, de aztán ő maga el is oltotta jóságos nagy kezével; nem haragudott rám, belátta, hogy vállvetve harcolunk a majomtermészet ellen, s enyém a nehezebbik szerep.

De micsoda diadal aztán mind neki, mind nekem, amikor egy este, bámuló nagy sereg előtt - talán valami ünnepély volt, gramofon szólt, egy tiszt sétált el az emberek között -, amikor ezen az estén egy óvatlan pillanatban felragadtam a ketrecem közelében felejtett pálinkásüveget, és a társaság egyre fokozódó figyelme közepette annak rendje és módja szerint kiszedtem a dugóját, számhoz vittem és habozás vagy fintor nélkül, megrögzött iszákos módjára, kerekre tágult szemmel, lüktető torokkal csakugyan mind egy cseppig kiittam; az üveget már nem kétségbeesett, de művészi mozdulattal elhajítottam; s elfelejtettem ugyan a hasam megsimogatni; ehelyett viszont, mert nem tehettem másként, mert valami erre ösztönzött, mert érzékeim bódultan kavarogtak, minden teketória nélkül "Hahó!"-t kiáltottam, emberi hangokban törtem ki, e kiáltással az emberi közösségben termettem, és a visszhang: - Halljátok, beszél! - valósággal csókolgatta verejtékben úszó testemet.

Ismétlem: nem az emberek utánzása csábított; azért utánoztam őket, mert menekvést kerestem, nem más okból. Azonkívül is: ez a győzelem még nem sokat jelentett valójában. Hangom nyomban cserbenhagyott; hónapok múlva tért csak vissza; ráadásul a pálinkásüveg iránti viszolygásom még erősebb lett. De az irányt egyszer s mindenkorra megjegyeztem.

Amikor Hamburgban átadtak az első idomítónak, hamarosan rájöttem, két lehetőségem van: az állatkert vagy a varieté. Nem tétováztam. Így szóltam magamhoz: vesd latba minden erőd, hogy a varietéba kerülj; az a menekvés; az állatkert újabb rácsos ketrec csak; ha odakerülsz, elvesztél.

És tanulni kezdtem, uraim. Ó, tanulunk ám, ha kell; tanulunk, ha menekülni vágyunk; tanulunk, kíméletlenül. A magunk kezébe adjuk a korbácsot; a legkisebb ellenállásra kegyetlenül lesújtunk. A majomtermészet bukfencet hányva hanyatt-homlok menekült belőlem, úgyhogy első tanítóm maga csaknem majommá lett tőle, nemsokára abba kellett hagynia tanításomat is, ideggyógyintézetbe került. Szerencsére hamarosan kiszabadult.

Sok tanárt pusztítottam, sőt egyszerre többet. Amikor már biztosabb voltam képességeimet illetően, a közvélemény figyelemmel kísérte haladásom, jövőm felderengett, magam fogadtam tanítókat, leültettem őket öt egymásba nyíló szobában, és egyszerre tanultam mindőjüknél, szüntelen egyik szobából a másikba ugrálva.

E haladás! Ahogy a tudás sugarai mindenfelől betörtek az ébredő agyba! Nem tagadom, boldoggá tett. Bevallom azonban azt is: nem becsültem túl magam, már akkor sem, hát még ma. E földön azóta is páratlan erőfeszítéssel elértem egy átlagos műveltségű európai ember színvonalát. Önmagában véve ez semmi talán, annyiban viszont mégis valami, hogy segített kikerülnöm a ketrecből, s lehetővé tette számomra ezt a sajátos menekvést, az emberét. Ahogy mondani szokás: belevágtam a sűrűjébe. Nem volt más lehetőségem, előrebocsátva továbbra is: hacsak a szabadságot nem akartam választani.

Ha most végigtekintek fejlődésemen s eddigi célján, nem panaszkodom, de elégedett sem vagyok. Zsebre vágott kézzel, borosüveg az asztalomon, így, félig fekve, félig ülve nézek ki hintaszékemből az ablakon. Ha látogatóm jön, fogadom, ahogy illik. Impresszárióm az előszobában; ha csengetek, jön és meghallgatja, mi mondanivalóm van. Majdnem minden este előadás: sikerem jóformán fokozhatatlan. Ha késő éjszaka bankettekről, tudományos társaságokból, kedélyes együttlétek után hazatérek, vár egy félig idomított kis csimpánzlány, és elszórakozom vele majom módra. Nappal látni sem akarom; tekintetében ott ég ugyanis az idomított állatok eszelőssége; ezt csak én látom, és nem bírom elviselni.

Egészében véve elértem hát, amit el akartam érni. Senki se mondja, hogy kár volt a fáradságért. Egyébként nem vágyom senki ember ítéletére, célom az ismeretterjesztés; jelentést adok csak; önöknek is, nagybecsű akadémikus uraim, jelentést adtam csupán.

Tandori Dezső fordítása



 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:42:36, szerda
 
  Franz Kafka

Álom

Josef K. a következőket álmodta:

Szép idő volt, és K. sétálni akart egyet. Alig tett azonban két lépést, már a temetőbe ért. Voltak ott mesterkélt, girbegurbán kanyargó utak, de ő sebes sodrású vízhez hasonló utcán siklott, egyensúlyát megőrző, lebegő testtartásban. Már távolról szemébe tűnt egy frissen hantolt sír; meg akart állni előtte. Ez a sírdomb szinte csábította; úgy érezte, bármennyire siet is, nem érhet oda elég hamar. Néha azonban alig látta a sírdombot, zászlók takarták el szeme elől, lobogó vásznuk erősen csapkodott; a zászlóvivők nem voltak láthatóak, olyan volt, mintha hatalmas örömrivalgás tombolna ott.

Miközben tekintetét a távolba szegezte, hirtelen meglátta közvetlenül az út mellett, szinte már maga mögött ugyanazt a sírdombot. Gyorsan a fűbe ugrott. Mivel elrugaszkodó lába alatt tovább száguldott az út, megingott, és pontosan a sírdomb előtt esett térdre. A sír mögött két ember állt, és egy sírkövet tartottak a levegőben. Alighogy K. megjelent, a követ a földbe nyomták, és az úgy állt ott, mintha szilárdan odafalazták volna. Az egyik bokorból nyomban előlépett egy harmadik ember, akin K. tüstént észrevette, hogy művész. Nadrág volt csak rajta, meg hanyagul begombolt ing, fején bársonysapka; kezében közönséges ceruzát tartott, amivel már közeledtében figurákat rajzolt a levegőbe.

Ezzel a ceruzával rajzolni kezdett a sírkőre; a kő nagyon magas volt, meggörnyednie egyáltalán nem kellett, csak előredőlnie, ha nem akart rálépni a sír gyepére, amely elválasztotta a kőtől. Lábujjhegyre állt tehát, és bal kezével a kő lapjához támaszkodott. Különlegesen ügyes mesterkedéssel sikerült a közönséges ceruzával aranybetűket létrehoznia; ezt írta: ITT NYUGSZIK... Minden egyes betű világosan és szépen, mélyen a kőbe vésve rajzolódott ki, és valamennyi tiszta aranyból volt. Amint a két szót leírta, hátranézett K.-ra; K. felajzottan várta a felirat folytatását, nem törődött a férfival, csak a követ bámulta. Az ember valóban nekifogott az írás folytatásának, de nem ment neki, gátolta benne valami, leengedte a ceruzát, és ismét hátranézett K.-ra. Ekkor K. is ránézett a művészre, és észrevette, hogy az nagy zavarban van, melynek okát azonban nem értette. A művész iménti élénksége eltűnt. Ettől K. is zavarba jött; tanácstalanul néztek egymásra; valami rút félreértés történt, amit egyikük sem tudott eloszlatni. Éppen a legrosszabbkor a temető kápolnájában még egy kis harang is megszólalt, de a művész hevesen hadonászni kezdett, mire elhallgatott. Kis idő múlva újra rákezdte, ezúttal azonban nagyon halkan, és felszólítás nélkül mindjárt abba is hagyta; mintha csak a csengését próbálgatta volna. K. vigasztalan volt a művész állapota miatt, arcát kezébe temetve sírni kezdett, és sokáig zokogott. A művész várt, amíg K. megnyugszik, aztán, mivel más megoldást nem talált, úgy döntött, hogy mégis folytatja az írást. Az első kis vonás megváltást jelentett K.-nak, de ezt a művész szemmel láthatóan csak nagyon kelletlenül vetette oda; az írás sem volt már olyan szép, mindenekelőtt az aranyozás hiányzott róla; halványan és bizonytalanul húzódott a vonás, csak a betű sikerült nagyon nagyra. J betű volt, már csaknem befejezte, amikor dühödten a sírhalomba rúgott, olyan erővel, hogy a göröngyök szerteszét repültek. K. most végre megértette; nem volt már ideje rá, hogy kérlelje; mind a tíz ujjával ásta a földet, mely jóformán alig állt ellen; látszott, mindent előre elkészítettek; csak színleg raktak oda egy vékony földréteget; alatta azonnal feltárult egy meredek falú, nagy lyuk, amelyben K., akit hátulról egy szelíd áramlat magával sodort, elsüllyedt. Miközben odalenn az áthatolhatatlan mélység már befogadta, és fejét még hátraszegve felemelte, neve hatalmas cirádákban száguldott odafenn a sírkövön.

Elbűvölten ettől a látványtól, felébredt.

Gáli József fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:41:57, szerda
 
  Franz Kafka

Tizenegy fiam

Tizenegy fiam van. Az első nagyon jelentéktelen külsejű, de komoly és eszes; éppúgy szeretem, mint az összes többi gyerekemet, de mégsem becsülöm valami nagyra. A gondolkodása, úgy vélem, túlságosan egyszerű, nem tekint se jobbra, se balra, és távolra sem. Állandóan gondolatainak szűk körében kering, pontosabban egy helyben forog.

A második szép, karcsú, arányos termetű; vívóállásban magával ragadó látvány. Eszes ő is, ezenkívül világlátott; sokat tapasztalt, és úgy látszik, ezért beszélnek vele bizalmasabban az otthon ülő természetűek, mint egymással. Ez az előnye azonban nemcsak és elsősorban nem is utazásainak, hanem inkább e gyermek utánozhatatlan tulajdonságainak köszönhető, amelyeket mindenki elismer, aki netán utánozni óhajtaná, amint számtalan bukfencet vetve, s mégis természetes könnyedséggel uralkodva magán, a vízbe ugrik. Az utánzó bátorságából és vállalkozó kedvéből az ugródeszka végéig még futja, ott azonban ugrás helyett csak leül, és mentegetőzve széttárja karjait. Mindezek ellenére (tulajdonképpen boldognak kellene lennem ilyen gyerekkel) kapcsolatom vele nem zavartalan. Bal szeme valamivel kisebb, mint a jobb, és állandóan hunyorog; igaz, ez nem olyan nagy hiba, sőt ettől arca még merészebb, mint e nélkül volna, és senki sem fogja ezt a kisebb, hunyorgó szemét hibájául felróni, ha találkozik lénye megközelíthetetlen zárkózottságával. Én, az apja, megteszem. Természetesen nem ez a testi hibája fáj nekem, hanem szellemének az a kis rendellenessége, mely ennek valamiképpen megfelel, valami vérében keringő méreg, valami, ami képtelenné teszi rá, hogy a benne rejlő képességeket, amiket csak én látok, tökéletesen kibontakoztassa. Éppenséggel ezért az én vér szerinti fiam, ugyanis ez a hiba egész családunkra jellemző, csak ennél a fiúnál kirívóbban jelentkezik.

Harmadik fiam szintén szép gyerek, de ez a fajta szépség nem tetszik nekem. Az énekes szépsége ez; szépen ívelt a szája, álmodozó a szeme; feje mögé, hogy jobban érvényesüljön, drapéria kívánkozik; mellkasa aránytalanul kidomborodik; keze könnyedén lendül magasba, de még könnyebben hanyatlik le, lába kényes, nem teherbíró. Ezenkívül: a hangja nem telt; az első pillanatban megtévesztő; a hozzáértő felfigyel rá; de aztán nemsokára kifullad. Bár általában minden arra csábít, hogy hencegjek vele, a legszívesebben mégis rejtve tartom; ő maga sem keresi a feltűnést, de nem azért, mert ismeri fogyatékosságait, hanem romlatlanságból. Ő is idegenül érzi magát korunkban; mintha a családomhoz tartozna ugyan, de ezenkívül egy másikhoz is, mely számára örökre elveszett; és ezért gyakran kedvetlen, semmi sem tudja felvidítani.

A negyedik fiam talán a legbarátságosabb valamennyi között. Ízig-vérig korának gyermeke, mindenkivel kapcsolatot teremtő; két lábon áll a közös talajon, és mindenkit kísértésbe ejt, hogy helyeslően bólintson neki: Talán ez az általános elismerés adott lényének valamiféle könnyedséget, mozdulatainak valami fesztelenséget, és lopott ítéleteibe némi felületességet. Egyik-másik mondását gyakran megismételnéd, mindenesetre csak egyiket-másikat, mert ezzel a fiúval megint csak az a baj, hogy teljes egészében túlságosan könnyed. Mint aki csodálatra méltóan nekilendül, fecskeként szeli a levegőt, de aztán mégis reménytelenül a sivár homokban végzi; egy senki. Ilyen gondolatok keserítenek, ha erre a gyermekemre nézek.

Ötödik fiam kedves és jó; sokkal kevesebbet ígért, mint amennyit tett; annyira jelentéktelen volt, hogy valósággal magányosnak érezted magad a jelenlétében; mégis szerzett bizonyos tekintélyt. Ha kérdeznék tőlem, hogyan történt ez, alig tudnék válaszolni. Talán mégiscsak a romlatlanság éri el célját ebben a világban, a tomboló elemek között; márpedig ő romlatlan. Talán túlontúl romlatlan. Mindenkivel barátságos. Talán túlontúl barátságos. Bevallom: nem esik jól nekem, ha a szemembe dicsérik. Ugyanis túlságosan megkönnyíti a dolgát az, aki olyan dicséretre méltót dicsér, mint az én fiam.

Hatodik fiam, legalábbis az első pillanatban, valamennyi között a legelmélyültebbnek látszik. Komoran lógatja fejét, de mégis fecsegő. Ezért aztán nehéz hozzáférkőzni. Ha kudarc éri, leküzdhetetlen szomorúság lesz úrrá rajta; ha sikerül felülkerekednie, hogy fölényét megtartsa, fecsegővé válik. Mégsem vitathatok el tőle bizonyos önfeledt szenvedélyességet; úgy vívódik gondolataival, gyakran fényes nappal is, mintha álmodna. Olykor, bár nem beteg - sőt nagyon jó egészségnek örvend -, szédelegve jár, különösen szürkületkor, segítséget azonban nem igényel, el nem esik. Ez a jelenség talán testi fejlődésével magyarázható; korához képest hirtelen nőtt. Emiatt, bár egyes testrészei, például a keze és a lába, feltűnően szépek, egészében véve nem szép. Nem szép többek között a homloka sem, alacsony, csontja nyomott, bőre ráncos.

A hetedik talán az összes többinél jobban a szívemhez nőtt. A világ nem méltányolja; nem érti különös szellemességét. Nem értékelem túl, tudom, eléggé jelentéktelen, de ha a világ egyetlen hibája csak az volna, hogy őt nem méltányolja, attól még a világ tökéletes lehetne. A családon belül azonban nem tudnám ezt a fiút nélkülözni. Lázad a hagyományok ellen, ám egyben hagyománytisztelő is, e kettősséget azonban - legalábbis érzésem szerint - megtámadhatatlan egésszé ötvözi. Ezzel az egésszel ő maga tud a legkevésbé mit kezdeni; a jövő kerekét nem fogja mozgásba hozni; de ez a képessége oly szívderítő, oly reményt keltő: vágyom arra, hogy gyerekei és unokái legyenek. Sajnos, ez a kívánságom azonban, úgy látom, nem teljesedhet. Számomra ugyan érthető, ám ugyanakkor nem kívánatos önelégültsége miatt, mely főként abban nyilvánul meg, hogy környezetének véleményét semmibe veszi, egyedül kószál, nem érdeklik a lányok, de jókedvét mégsem veszti el soha.

Nyolcadik fiam az én szívem szomorítója, és voltaképpen nem is tudom, miért. Idegen vagyok neki, bár én úgy érzem, szoros apai szálak fűznek hozzá. Az idő sok mindent jóvátett; régebben azonban, ha csak rágondoltam, elfogott a remegés. Teljesen a maga útját járja, minden kapcsolatot megszakított velem; de kemény koponyájával, kis atlétatermetével - csak a lába volt gyerekkorában igen gyenge, de ez időközben alighanem rendbe jött - biztosan elér majd mindent, amit csak akar. Sokszor támadt kedvem visszahívni, hogy megkérdezzem, hogy s mint megy élete sora, miért zárkózik el úgy apjától, mi is tulajdonképpen a célja, de most már oly távol került, annyi idő telt el, maradjon most már minden úgy, ahogy alakult. Hallom, hogy - egyetlenként fiaim közül - körszakállt visel; ilyen kis termetű emberhez ez természetesen nem illik.

Kilencedik fiam nagyon elegáns, és különös bájjal pillant az asszonyokra. Annyi bájjal, hogy alkalomadtán még engem is megigéz, pedig én tudom, egy nedves szivacs is elegendő volna, hogy mindezt a földöntúli fényt arcáról letörölje. A különös azonban, hogy ez az ifjú egyáltalán nem is akar senkit elcsábítani; beérné azzal, hogy égy életen át a kanapén heverve pillantását csak a mennyezetre vesse, vagy még ennél is szívesebben szemhéja alatt pihentesse. Ha ebben az általa igen kedvelt helyzetben lehet, akkor szívesen beszél, és nem is unalmasan; tömören és színesen, de csak a maga szűk korlátai között; amint ezeket átlépi, és ez az ő korlátoltságával elkerülhetetlen, beszéde tartalmatlanná válik. A legszívesebben leintenéd, ha volna rá remény, hogy álomittas szemével ezt észreveszi.

Tizedik fiamat nem tartják egyenes jellemnek. Ezt a hibáját egészen nem tagadhatom le, de el sem ismerem teljesen. Az biztos, hogy aki látja, amint korához egyáltalán nem illő ünnepélyességgel lépked, feszesen begombolt ferencjóskájában, öreg, de kínos gonddal tisztára kefélt fekete kalapjában, aki látja mozdulatlan arcát, kissé előreugró állát, mélyen lecsüngő szemhéját, állát időnként végigsimító két ujját, aki így látja őt, azt gondolja: micsoda szörnyű képmutató. De hallanád csak, ahogy beszél! Értelmes, megfontolt, tömör és találó; rosszmájú elevenség bujkál kérdéseiben; bámulatos, természetes és derűs. egyetértésben van az egész világgal; egyetértésben, melyhez szükségszerűen merev nyak és emelt fő járul. Sokan, akik magukat nagyon okosnak tartják, és éppen ezért vélték visszataszítónak külsejét, szavainak erősen a hatása alá kerültek. Vannak viszont olyan emberek, akiket a külseje közömbösen érint ugyan, de éppen a szavait vélik képmutatónak. Én, mint apa, nem kívánom ezt most eldönteni, de megvallom, az utóbbiak ítélete mindenesetre figyelemreméltóbb, mint a többieké.

Tizenegyedik fiam törékeny, fiaim közül ő a leggyengébb, ámde gyengesége megtévesztő, időnként ugyanis erős és határozott, de a gyengesége valahogy még akkor is elsődleges. Ez a gyengeség azonban nem szégyellni való, hanem olyasvalami, ami csak itt a földön látszik gyengeségnek. A repülés képessége például, amely csupa libegés, rebbenés, lengő bizonytalanság, nem gyengeség-e szintén? Valami effélét látok a fiamban is. Az apák természetesen nem örülnek az ilyen tulajdonságoknak, hiszen ezek magától értetődően a család széthullásához vezetnek. Néha úgy néz rám ez a fiú, mintha azt mondaná: "Magammal viszlek, apa." Ilyenkor azt gondolom: "Te lennél az utolsó, akire rábíznám magam." Ekkor mintha ismét beszélne hozzám a tekintete: "Legyek hát akkor legalább az utolsó."

Ez az én tizenegy fiam.

Gáli József fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:41:11, szerda
 
  Franz Kafka

Egy családapa gondja

Egyesek azt állítják, hogy az ODRADEK szó szláv eredetű, és ezen az alapon próbálják a szó kialakulását bizonyítani. Mások úgy gondolják, német eredetű, csak szláv hatás érte. Mindkét értelmezés bizonytalanságából azonban joggal lehet arra következtetni, hogy egyik sem találó, nevezetesen azért, mert egyikkel sem lehet megfejteni a szó értelmét.

Természetesen senki sem foglalkozna ennek tanulmányozásával, ha a valóságban nem létezne egy ODRADEK elnevezésű lény. Leginkább egy lapos, csillag formájú cérnaorsóhoz hasonló, és valóban, mintha be is volna tekerve cérnával; mindenesetre akkor is csak letépett, ócska, egymásba bogozott, de össze is gubancolódott, különböző minőségű és színű cérnadarabkákkal. ODRADEK azonban nemcsak orsó, mivel a csillag közepéből egy kis ferde pálcika áll ki, melyhez derékszögben még egy pálcika illeszkedik. Az egyik oldalon ez utóbbi pálcikákra, a csillag másik oldalán pedig egyik sugarának segítségével, mint két lábra, az egész fel tud állni. Hajlanánk arra a gondolatra is, hogy ennek a képződménynek korábban valamilyen célszerű alakja volt, és most csak el van törve. Mégsem látszik valószínűnek, hogy ez az eset forogna fenn; legalábbis semmi jel nem utal erre, sehol sem látható csonk vagy törés nyoma, mely ilyesmire utalna; az egész ugyan értelmetlennek látszik, de a maga nemében zárt egység. Közelebbit a továbbiakban nem lehet erről mondani, mivel ODRADEK rendkívül mozgékony, és nem lehet megfogni.

Hol a padláson, hol a lépcsőházban, hol a folyosókon, hol a tornácon tartózkodik; néha hónapokig nem látható, ilyenkor bizonyára más házakba költözik; aztán egyszer csak visszatér a mi házunkba. Néha, amint kilépünk az ajtón, és ő éppen odalent, a lépcsőkorláthoz támaszkodik, kedved támad, hogy megszólítsd. Persze nehéz kérdéseket nem lehet feltenni neki, úgy kell kezelni - ezt már aprócska volta is indokolja -, mint egy gyereket. - Hogy hívnak? - kérdezed tőle. - ODRADEK - feleli ő. - És hol laksz? - Lakhelye kideríthetetlen - feleli, és nevet, de ez a nevetés nem olyan, mintha tüdőből jönne. Olyan, mint a száraz avar zörgése. Ezzel a beszélgetésünk többnyire végéhez is ér. Egyébként nem mindig válaszol: gyakran hosszú ideig néma, akár egy darab fa, aminek lenni látszik.

Hasztalan kérdem magamtól, mi történik majd vele. Meg tud-e vajon halni? Minden, ami halandó, előbb valamilyen céllal rendelkezik, folytatott valamiféle tevékenységet, és abban őrlődött fel; ez azonban ODRADEK esetében nem bizonyul igaznak. Tehát még a gyerekeim és az unokáim lába előtt is le fog zötyögni, maga mögött húzott cérnaszálaival a lépcsőn? Nyilvánvalóan nem árt senkinek; de ha elképzelem, hogy még engem is túl fog élni, ez szinte fájdalmasan érint.

Gáli József fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:40:24, szerda
 
  Franz Kafka

A szomszéd falu

Nagyapám mondogatta mindig: - Az élet megdöbbentően rövid. Most, ahogy visszaemlékezem, úgy összezsugorodik, hogy például alig értem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy a szomszéd faluba lovagoljak, és ne féljek attól, hogy - eltekintve a szerencsétlen véletlenektől - még a megszokottan, szerencsésen eltelő élet hossza sem lesz elegendő egy ilyen lovaglásra.

Gáli József fordítása

Franz Kafka

A császár üzenete

A császár - azt beszélik - küldött neked, küldött a magányos, szánalmas alattvalónak, a császári nap elől a messzi távolba menekülő törpe árnyéknak, éppen neked a halálos ágyából egy üzenetet. A hírnököt letérdepeltette ágya mellé, s fülébe súgta; annyira fontos volt a számára ez az üzenet, hogy a hírnökkel újra elmondatja a saját fülébe. Fejbólintással hagyta helyben a mondottak pontosságát. És halálának valamennyi odasereglett nézője előtt - az összes hátsó falat lerombolták, és a fel-le ingó feljárati lépcsőkön ott állnak körben a birodalom nagyjai -, valamennyiük előtt bocsátotta útjára a hírnököt. A hírnök azonnal útra kelt; erőteljes, fáradhatatlan férfi, előbb egyik, majd másik előrenyújtott karjával tör utat a tömegben; ha ellenállásba ütközik, a mellére mutat, hol a nap jele ragyog; oly gyorsan tör előre, mint rajta kívül senki; a tömeg azonban nagy; végeláthatatlan messzeségbe terjed. Ha szabad mező tárulna elébe, hogy röpülne; és minden bizonnyal nemsokára már hallanád öklének csodálatos dörömbölését az ajtódon. Ehelyett azonban mily hasztalanul fáradozik, még most is csak a legbelső palota épületein vergődik keresztül; sohasem fog áthatolni rajtuk; de ha ez sikerülne is neki, semmit sem nyerne; meg kellene vívnia harcát a lépcsőkön; de ha ez sikerülne is neki, semmit sem nyerne; át kellene jutnia az udvarokon és az udvarok után a második, körbezáruló palotán; és újabb udvarok és újra palota; így menne tovább, évezredeken át; és ha végre kirontana a legutolsó kapun - de ez soha, soha meg nem történhet -, csak a székváros tárulna elébe, a világ közepe, tele a város szemetének dombjaival. Senki sem jut itt keresztül, hát még egy halott üzenetével. Te azonban ott ülsz ablakodban, és megálmodod, mikor eljön az este.

Gáli József fordítása



 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:39:22, szerda
 
  Franz Kafka

Látogatás a bányában

Ma lent jártak nálunk a vezető mérnökök. Az igazgatóság valamiféle rendelkezést adott ki új vágatok létesítésére, és jöttek a mérnökök, hogy elvégezzék a legelső felméréseket. Milyen fiatalok ezek az emberek, és emellett már mennyire különfélék! Valamennyien szabadon bontakoztak ki, és már fiatal éveikben korlátlanul megnyilvánul világosan meghatározott lényegük.

Az első fekete hajú, élénk, a szeme ott van mindenen. A másiknak a kezében notesz, menet közben jegyzeteket készít, körülnéz, összehasonlít, írogat.

A harmadiknak a keze a kabátja zsebében, úgy, hogy minden feszül rajta; egyenes járású, méltóságteljes, csak abban nyilvánul meg türelmetlen, kitörő fiatalsága, ahogy a szája szélét harapdálja.

A negyedik a harmadiknak magyaráz, amit az nem kíván; kisebb nála, úgy jár a sarkában, mint egy kísértő, felemelt mutatóujjal, úgy tetszik, mintha valóságos litániát zengene mindarról, ami itt látható.

Az ötödik, talán a legmagasabb rangú, nem tűr semmilyen kíséretet, hol elöl van, hol hátul; a társaság hozzá igazítja lépteit; sápadt, gyenge alkatú; a felelősségtől karikás a szeme; kezét gyakran homlokához szorítja.

A hatodik és a hetedik kissé hajlottan jár, fejüket összedugják, egymásba karolva, bizalmas beszélgetésben; ha ez itt nem nyilvánvalóan a mi szénbányánk volna, a mi munkahelyünk a legmélyebb tárnában, akkor azt hihetnénk, hogy fiatal papok ezek a csontos, borotvált képű, krumpliorrú urak. Az egyik gyakran macskaszerű kurrogással nevet magában, a másik szintén nevetgélve viszi a szót, és szabad kezével valamiféle ütemet ver hozzá. Milyen biztosan ülhet ez a két úr az állásában; vajon milyen érdemeket szerezhettek már ilyen fiatalon a mi bányánkban, hogy itt, ilyen fontos hatósági szemle alkalmával, a főnökük szeme láttára, ilyen zavartalanul foglalkozhatnak csak a magánügyeikkel vagy legalábbis olyan dolgokkal, amelyek a pillanatnyi feladattal nem függnek össze? Vagy lehetséges volna, hogy nevetgélésük és figyelmetlenségük ellenére is nagyon jól megjegyzik azt, ami fontos? Az efféle urakról nemigen mer az ember határozott ítéletet mondani.

Másrészt azonban az is kétségtelen, hogy például a nyolcadik összehasonlíthatatlanul fontosabb ezeknél, sokkal fontosabb ebben az ügyben az összes többi úrnál. Mindent megtapogat, és egy apró kalapáccsal, amit a zsebéből húzogat elő és oda dugdos vissza, mindent megkopogtat. Időnként, nem kímélve elegáns ruháját, a piszokba is letérdel, és a talajt kopogtatja, aztán menet közben újra a falakat és a feje fölött a födémet. Egy ízben hosszában elterült, és mozdulatlanul feküdt ott; már azt hittük, baleset érte, de aztán nyúlánk teste kicsit megrándult, és már fel is ugrott. Tehát ismét csak vizsgálatot végzett. Azt hisszük, ismerjük a bányánkat és minden kövét, de hogy mit vizsgálgat ez a mérnök ily módon, azt mi sem értjük.

A kilencedik valamiféle gyerekkocsit tol maga előtt, amelyben a mérőműszerek vannak. Fölöttébb értékes gépezetek, mélyen a legfinomabb vattába ágyazva. Ezt a kocsit ugyan tulajdonképpen a szolgának kellene tolnia, de nem bízzák rá; egy mérnököt rendeltek ki erre, aki szemmel láthatóan szívesen végzi ezt a munkát. Valószínűleg ő a legfiatalabb, talán nem is ért még minden gépezethez, de tekintetét állandóan rajtuk tartja, ezáltal néha szinte abba a veszélybe kerül, hogy a kocsival nekiütközik a falnak.

Itt van azonban egy másik mérnök, aki a kocsi mellett halad, és ezt megakadályozza. Ez nyilvánvalóan alaposan ismeri a műszereket, és úgy látszik, ő a tulajdonképpeni őrzőjük. Időnként, anélkül hogy megállítaná, kivesz a kocsiból egy alkatrészt, keresztülnéz rajta, ki-be csavarja, megrázza fejét, füléhez tartja, hallgatózik, és végül, miközben a kocsit toló vigyázva megáll, az apró, messziről alig látható tárgyat igen óvatosan visszahelyezi a kocsiba. Egy kissé uralkodni vágyó ez a mérnök, de csak a műszerek nevében. Egy néma ujjmozdulatára már tízlépésnyire a kocsi előtt oldalra kell húzódnunk, még ott is, ahol hely sincs a kitérésre.

E két úr mögött lépked tétlenül a szolga. Az urak, nagy tudásuk ezt magától értetődővé teszi, már régen levetkeztek minden önhittséget, úgy látszik azonban, ez mind a szolgában gyűlt össze. Egyik kezét hátratéve, a másikkal egyenruhájának aranyozott gombjait vagy finom kelméjét simogatva, sűrűn bólogat jobbra-balra, mintha köszönésünket fogadná, vagy mintha feltételezné, de magas helyzetéből teljes bizonyossággal nem tudná eldönteni, hogy köszöntünk-e neki. Mi természetesen nem köszöntünk, de látva őt, szinte hajlamosak vagyunk elhinni, hogy valamilyen félelmetes hivatalsegéd a bányaigazgatóságon. A háta mögött mindenesetre nevetünk, de mivel villámcsapás sem vehetné rá arra, hogy hátraforduljon, mégis úgy marad meg bennünk, mint valami érthetetlen jelenség.

Ma már keveset dolgozunk, ez a szünet túlontúl kiadósra sikerült, az efféle látogatás elvonja gondolatainkat a munkától, túlságosan csábító utánatekinteni az uraknak, amint elnyeli őket a próbavágat sötétsége. Nemsokára vége a műszaknak; az urak visszatérését már nem láthatjuk.

Gáli József fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:38:44, szerda
 
  Franz Kafka

Sakálok és arabok

Az oázisban táboroztunk. Kísérőim aludtak. Az egyik arab, magas és fehér, elhaladt mellettem; a tevéket látta el, és most aludni tért.

Hanyatt vetettem magam a fűben; aludni próbáltam; nem tudtam; a távolban sakál üvöltött panaszosan; újra felültem. Ami oly messze volt, most hirtelen közel került. Körülöttem sakálhorda; tompa aranyfényű, felvillanó, kihunyó szemek; nyúlánk testek mintha ostorcsapásokra mozognának fürgén és szabályosan.

Az egyik hátulról jött, szorosan hozzám simulva furakodott át a hónom alatt, mintha a testem melegére vágyott volna, aztán elém került, és csaknem a szemembe nézve így szólt:

- Messze földön én vagyok a legvénebb sakál. Boldog vagyok, hogy még üdvözölhetlek itt. Már szinte feladtam a reményt, mivel végtelenül régóta várunk rád; várt az anyám és az anyám anyja; és vártak mind az anyák, egészen a minden sakálok anyjáig. Képzeld csak el!

- Csodálkozom ezen - mondtam, és elfelejtettem meggyújtani a fát, ami oda volt készítve, hogy füstje távol tartsa a sakálokat -, nagyon csodálkozom, hogy ezt hallom. Véletlenül jöttem ide a messzi északról, és csak rövid útra indultam. Mit akartok hát tőlem, sakálok?

Mintha felbátorodtak volna erre a talán túlságosan barátságos biztatásra, szűkebbre zárták körülöttem a kört; kurtán és zihálva lihegett valamennyi.

- Tudjuk - kezdte a legvénebb sakál -, hogy északról érkeztél, éppen ezen alapul a reményünk. Ott él az értelem, amely itt, az arabok közt nem található. Rideg önhittségükből, tudod, szikrányi értelmet sem lehet csiholni. Leölik az állatokat, hogy megzabálják őket, és a döghúst megvetik.

- Ne beszélj olyan hangosan - mondtam -, arabok alszanak a közelben.

- Látszik, hogy idegen vagy - mondta a sakál. Különben tudnád, a világtörténelemben még sosem fordult elő, hogy egy sakál félt volna egy arabtól. Mi félnénk tőlük? Hát nem elég szerencsétlenség az, hogy sorsunk ilyen népségnek vetett alá bennünket?

- Lehet, meglehet - mondtam -, nem ítélkezem olyan dolgokban, amelyek tőlem ennyire távol állnak; úgy gondolom, ez ősrégi harc lehet, bizonyára a vérben rejlik, tehát alighanem vérrel végződhet csak.

- Nagyon okos vagy - mondta a vén sakál, és valamennyien még gyorsabban lihegtek; ziháló tüdővel, bár egy helyben álltak; kesernyés, időnként csak összeszorított foggal elviselhető bűz áradt nyitott pofájukból -; nagyon okos vagy; az, amit mondasz, egyezik régi tanainkkal. Vérüket vesszük tehát, és véget ér a harc.

- Ó - mondtam hevesebben, mint ahogy akartam -, védekezni fognak puskáikkal, csapatostul lelőnek benneteket.

- Félreértesz bennünket, az emberi természet szerint - mondta ő -, ami tehát ott, a messzi északon sem vész ki. Hiszen nem öljük meg őket. Annyi vize a Nílusnak sincs, hogy ezt lemoshatnánk magunkról. Eleven testük puszta látványától már elszaladunk, tisztább levegőre menekülünk, ki a sivatagba, mely így lett a mi hazánk.

Erre körös-körül a sakálok, valahányan csak voltak - közben messziről még sokan csatlakoztak hozzájuk -, mellső lábaik közé fektetett fejüket tisztogatni kezdték mancsaikkal; mintha undorukat így akarták volna palástolni; ez oly iszonyatos volt, hogy a legszívesebben egy nagy ugrással elmenekültem volna a körből.

- Mit szándékoztok hát tenni? - kérdeztem, miközben fel akartam állni; de nem tudtam; két fiatal állat hátulról a kabátomba és ingembe harapva fogva tartott; ülve kellett maradnom.

- A palástodat tartják - magyarázta komolyan a vén sakál - tiszteletadásból.

- Eresszenek el! - kiáltottam előbb a vénséghez, majd a kölykökhöz fordulva.

- Természetesen, ha így óhajtod - mondta a vén sakál. - Ez azonban eltart egy kis ideig, mivel szokásaink szerint nagyon mélyre haraptak, és csak lassan tudják szétnyitni a fogukat. Közben hallgasd meg kérésünket.

- Viselkedésetek miatt nem nagyon hajlok erre.

- Ne torold meg ügyetlenségünket - rimánkodott az öreg, és először hívta segítségül fajtája panaszos hangját -, szegény állatok vagyunk, - nincs egyebünk, csak a fogunk, mindenhez, jóhoz vagy rosszhoz, amit tenni akarunk, csak a fogainkat használhatjuk.

- Mit akarsz hát? - kérdeztem, egy kissé megengesztelődve.

- Uram! - kiáltotta, és valamennyi sakál felüvöltött; távoli messzeségből dallamnak is vélhettem volna. - Uram, te vess véget a világot kettéosztó harcnak. Pontosan olyannak írták le véneink azt, aki ezt megteszi majd, mint amilyen te vagy. Nyugton akarunk élni végre az araboktól; tiszta levegőt; tisztuljon meg tőlük körös-körül a látóhatár; ne halljuk egyetlen, arabok által leszúrt bárány panaszos bégetését sem; békességben pusztuljon el minden állat; ihassuk ki vérét, és tisztogathassuk le az utolsó csontjáig zavartalanul. Tisztaságot, semmi mást, csak tisztaságot akarunk - és sírtak, zokogtak valamennyien. - Hogyan tudod egyáltalán elviselni ezt a világot itt, te nemes szív és édes zsiger? Szennyes a fehérségük; szennyes a feketeségük; undorító a szakálluk; hunyorgó szemük láttán okádni kell; ha felemelik a karjukat, hónaljukban feltárul a pokol. Ezért, uram, ezért, ó, legdrágább urunk, mindenható kezeddel, mindenre képes kezeddel vágd el a nyakukat ezzel az ollóval! - És feje egyetlen biccentésére előoldalgott egy sakál; szemfogán rozsdabarnította, ócska ollót hozott.

- No, itt van végre az olló, és ezzel kész! - kiáltotta karavánunk arab vezetője, aki széllel szemben hozzánk kúszott, és most megsuhogtatta hatalmas ostorát.

Hirtelen mind eltűnt, bizonyos távolságban azonban ott maradtak, szorosan összehúzódva, szorosan és mereven lapult egymáshoz a sok állat: keskeny gát, mely felett lidércfény villogott.

- Így hát, uram, láttad és hallottad ezt a színjátékot is - mondta az arab, és vidáman nevetett, amennyire fajtájának zárkózottsága engedte. - Te tudod tehát, hogy ezek az állatok mit akarnak? - kérdeztem.

- Természetesen, uram - mondta ő -, hiszen ezt mindenki tudja; amíg arabok élnek, ez az olló a sivatagban vándorol, és velünk vándorol mind az idők végeztéig. Minden európainak felajánlják a nagy tett végrehajtásához; minden európairól azt hiszik, hogy éppen ő az, aki erre hivatott. Esztelen remény él ezekben az állatokban; bolondok, valóságos bolond valamennyi. Ezért szeretjük őket; ők a mi kutyáink, szebbek, mint a tieitek. Nézd csak, egy teve kimúlt ma éjjel, idehozattam.

Négy teherhordó jött, és elénk dobta a súlyos tetemet. Alighogy ott hevert, a sakálok rázendítettek. Mintha kötéllel húzták volna őket, vissza-visszahőkölve, hasukkal a földet súrolva közeledtek. Megfeledkeztek arabokról, megfeledkeztek gyűlöletről, megigézte őket az erősen bűzlő dög mindent elsöprő jelenléte. Az egyik máris ott csüngött a teve nyakán, és első harapásra megtalálta az ütőerét. Mint egy őrjöngő kis szivattyú, mely reménytelenül, de mindenáron hatalmas tűzvészt próbál eloltani, egy helyben rángott és feszült testének minden izma. És egymás hegyén-hátán máris ott munkálkodott hasonlóképpen a dögön valamennyi.

Ekkor a karavánvezető csípős ostorával széltében-hosszában erőteljesen végighúzott rajtuk. Felemelték fejüket, félig bódulatban, aléltan látták az ott álló arabokat; az ostor most a pofájukba vágott; egy ugrással hátrahőköltek, kis darabon visszaszaladtak. A teve vére azonban már tócsákba gyűlve gőzölgött, testét több helyen már mélyen felhasították. Nem tudtak neki ellenállni; ismét ott termettek, a karavánvezető ismét felemelte ostorát; megragadtam a karját.

- Igazad van, uram - mondta -, hagyjuk, hadd tegyék dolgukat; amúgy is ideje, hogy felkerekedjünk. Látni láttad őket. Csodálatos állatok, ugye? És hogy gyűlölnek bennünket!

Gáli József fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
Franz Kafka
  2008-08-20 20:37:48, szerda
 
  Franz Kafka

A törvény kapujában

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

Gáli József fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Franz Kafka  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1666
  • e Hét: 10455
  • e Hónap: 90013
  • e Év: 2031293
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.