Regisztráció  Belépés
mami7090.blog.xfree.hu
A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha Nagyházi Miklósné
1944.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 90 
Angyali szárnyakon
  2010-12-27 20:41:00, hétfő
 
  Eliza Beth: Angyali szárnyakon

Angyali szárnyakon libben a szeretet,
Megsimít, átölel, fűti a szívedet.
Elfújja gondodat, ismeri vágyadat,
Boldogan teljesít ünnepi álmokat.

Lelkedet öltöztesd színarany köntösbe,
Nyílj ki a világra, ki árva, fogadd be!
Szívemből kívánom: Az egész világon
Legyen békés és boldog a karácsony!
 
 
1 komment , kategória:  Grafománia  
ajándékról és a szorgalomról
  2010-09-13 20:13:11, hétfő
 
  Pataki Edit

Példázat az ajándékról és a szorgalomról
A talentumokról szóló példázat (Máté 25,14-30.) alapján

Egy földmívesnek három fia született. Annyira egyformák voltak, hogy idegenek ikreknek vélték őket.
Békés életük volt, sok munkával, kevés pihenéssel. A fiúk szorgalmasan dolgoztak családjuk földjén, szívesen teljesítették atyjuk kéréseit, s megtanulták, hogy a ki sem mondott elvárásoknak is megfeleljenek.
Egyik derűs tél végi napon atyjuk váratlan feladattal bízta meg őket:
- Felnőttetek, fiaim! Itt az ideje, hogy próbára tegyétek önmagatokat. Akkora darabot vethettek be közös birtokunkból, amekkorát akartok. - Egyiküknek búza-, másikuknak kukorica-, harmadikuknak mákvetőmagot adott.
A gabonával megajándékozott fiú összeszedte eddigi kevéske tapasztalatát, és gyakran fordult tanácsért édesapjához, nagyatyjához, más öregekhez. Minden munkát időben elvégzett, elkövetkező évük létfeltételeit tisztelte vetésében. Mikor a szemek keményre érettek, megszervezte az aratást-cséplést, a termés behordását, odarendezte a földre a szalmabálázót, a rakodókat. Magtárba került a bőséges termés, hogy kenyérré őröltethessék, vagy vetőmagként várakozzék, illetve tartalékként szolgáljon, s hogy ocsúja takarmánnyá, szalmája alommá és tüzelővé váljék...
A legény másodvetésre készített elő a talajt. Gyakran tanácskozott fivérével, megosztották észrevételeiket.
A kukoricával megajándékozott fiú nagy örömmel látott munkához, és gyakran kért tanácsot édesapjától, nagyatyjától, más öregektől. Elkövetkező évük létfeltételeit tisztelte vetésében.
Egyik estefelé hirtelen hatalmas özönvíz zúdult rájuk, jégdarabokat pattogtatott szét, és a vetést széles pásztában megsemmisítette.
A vihar elmúltával az elkeseredett ifjú újra szántotta és ismét bevetette a pusztává vált földsávokat.
A jégtől megkímélt területre időben odarendelte a gépeket, a rakodókat. Szellős magtárba került a szem, hogy emberi és állati eledel vagy vetőmag, illetve tartalék legyen, s hogy a bálákba préselt szár takarmánnyá, tüzelővé váljék...
A fiú a betakarítás végeztével vetésre készítette elő a talajt.
Munkája közben gyakran tanácskozott fivérével, kérték és elfogadták a másik segítségét.
A mákkal megajándékozott fiú lakrésze magányában azonnal a sarokba hajította a zsákocskát. Becsapottnak érezte magát a kevéske vetőmag miatt, és háborgását lecsillapítandó elment kikapcsolódni. Minden idejét mulatótársaival töltötte. Mikor hazadülöngélt, edzőcipőjét a zsákocskára dobta.
Fivérei udvarias kérdéseit patópáluras nyegleséggel utasította el. Játékgépezés, kártyázás, hajnalig tartó dorbézolások várták...
A tél közeledtével a gazda magához hívta fiait.
- Atyám - kezdte a gabonával megajándékozott fiú -, te érdememen felül jutalmaztál engem, és hitvány szolgád igyekezett a te bizalmadat megérdemelni. Az Ég Ura kedvező időjárással segítette küszködésemet. Ímé, pajtáid, magtáraid és csűrjeid bizonyítják: a te vetőmagod a magvak sokaságát hozta. - Különböző asztalokon hatalmas kenyereket, gabonából készült süteményeket toltak be a szolgák.
- Büszke vagyok rád, gyermekem - ölelte őt meg édesatyja. - Ugyanannyi gabonát vetettem el hasonló nagyságú földdarabon. Nálam is ennyi a termés. Megdolgoztál azért, amit elértél. Legyen a tiéd, alapozd meg véle saját életedet!
- Atyám - kezdte a kukoricával megajándékozott fiú -, te érdememen felül jutalmaztál engem, és hitvány szolgád igyekezett a te bizalmadat megérdemelni. Eleinte az Ég Ura is kegyébe fogadott. Azután viszont jégverést élhettünk át, és a veszteséget kevésbé ellensúlyozhattam az utóvetéssel. A te vetőmagod így is a magvak sokaságát hozta. - Kukoricából készült fogásokat, süteményeket hoztak be a szolgák, és ínyencségkent ott volt az utóvetésből készült sok főtt és sült kukoricacső is.
- Büszke vagyok rád! - ölelte őt meg édesatyja. - Ugyanannyi kukoricát vetettem el hasonló nagyságú földdarabon. Nálam is ennyi a termés. A jégverést én is megsínylettem, megsirattam. Én sílónak valót vetettem a tönkrevert földbe, örömmel fogadom most illatos főtt és sült csöveidet, ízük gyermekkori emlékeket ébeszt bennem. Megdolgoztál azért, amit elértél. Legyen a tiéd, alapozd meg véle saját életedet!
- Atyám - kezdte a mákkal megajándékozott fiú -, felbosszantottál ezzel a megkülönböztetéssel. Fivéreimnek zsákszámra adtad a vetőmagot, engem erre a kis zsákocskára érdemesítettél. Visszaadom hiánytalanul - nyújtotta volna atyjának a lomok alól nehezen kibányászott, dohos tarisznyát.
- Haszontalan vagy! - dörrent rá édesatyja, és szolgái betoltak egy mákos ételekkel, süteményekkel gazdagon megrakott asztalt. - Édesszájú vagy, ezért bíztam volna éppen rád a mák termesztését. Ugyanennyit vetettem el én is, amennyi nálad tönkrement, nálam viszont ezerszeres termést hozott.
A mákkal megajándékozott fiú nagyot nyelt, mikor meglátta az asztalon kedvenc ételeit. Érezte, hogy arca lángvörössé vált. Szégyenét tetézte, hogy sem fivéreivel nem osztozhat atyja elismerésében, sem a ház népével az évet záró általános örömünnepben. És mikor mindenki megrohamozta az asztalokat, ő nem mert venni sem a perecből, sem a sült kukoricából, de még a mákos gubából sem.

 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
A sánta róka
  2010-07-29 19:30:38, csütörtök
 
  Leslie Piross: A sánta róka

Az előző történetemben már meséltem a tanyán történtekről. Most arról mesélek, hogyan fogtuk el a sánta rókát.

Egyszer télen nagy felbolydulásra érkeztünk. Mindenki a ravasz sánta rókáról beszélt. A tanyasi ólakat egész ősszel fosztogatta a ravaszdi. A harmadik faluból költözött a tanyák közelébe. Ezt a rókát egyszer már elkapta a csapda, de csak eltörte a lábát. Sántasága miatt sajátos nyomot hagyott maga után.
Ettől kezdve még nagyobb ravaszsággal járt a tanyák között. Azokat a tanyákat fosztogatta, ahol nem volt elég harcias a kutya. Nem egy tanyasi kutyát megmart!
Úgy jött, hogy ne érezzék a szagát. Lakni, a puszta egy nádas részén lakott. A vízen járt, ahol még a legjobb vadászok, legügyesebb vadászkutyák sem találhattak nyomot. Mindenki szerette volna lelőni, de legalább is megfogni.
A tanyákon, de a faluban is csak a Sánta Róka tetteit beszélték. Hol itt, hol ott találtak széttépett kacsát, nyulat. Karácsonykor, amikor találkoztunk Józsiékkal, elhatároztuk, megfogjuk a Sánta Rókát. Arra gondoltunk, hogy olyan ketrecet csinálunk, aminek az ajtaját feltámasztjuk egy bottal. Annak idején így fogtuk meg a baromfiakat. Egész szünetben azt csináltuk. Kipróbálni már nem volt időm, elutaztunk. Józsi vállalta, kiteszi a róka útjába.

Nemsokára megkaptam barátom levelét! Megírta, a csapda jól működött, csak nem a ravaszdit fogta meg, hanem az Ángyi Néni lusta és pákosztos macskáját. A cica bebújt a disznótoros maradékért, és a csapda rázárult. Akkora nyávogást rendezett a fogoly macska, hogy mindenkit felvert a környéken.
A próba azért volt jó, hogy legalább megtudtuk, sikerre számíthatunk.
Józsi édesapja, Pali bácsi megtudta, mit terveztünk, segített a jobb, erősebb csapda készítésében. Mire kezdődött a tavaszi szünet, elkészült egy vasketrec. Olyan volt, mint a mi kis csapdánk, csak erősebb. Pali bácsi még reteszt is szerelt rá, ezzel ki tudtuk támaszani az ajtaját.
Az így felszerelt csapdát a rókacsapásnál helyeztük el. Naponta raktunk bele finom falatokat a rókának. Ági és Zsuzsika minden nap gondosan felseperte a csapda környékét. Így lehetett látni, ott jár-e a ravaszdi.
Az néhány napig nem ment a közelébe, csak távolról figyelte, de nemsokára közelebb merészkedett. Reggelenként láttuk a nyomát. Amikor már megszokta, és reggelre kiürítette a tálat, elérkezett az idő, élesítettük a csapdát.
Másnap izgatottan mentünk megnézni. Nagy öröműnkre a csapdában ott keringett az öreg ravaszdi.
Szaladtunk az újsággal nagyszüleinkhez. Mindenki nagyon örült, értesítettük a vadászt, aki elszállíttatta az állatkertbe. Ott látták meg, kiskölykei is voltak.
A vadász sajnálta az anyátlan éhező kölyköket. Megkeresték a vinnyogó két kis rókát. Berakták egy kosárba, és az anyjuk után vitték az állatkertbe.


Még évekig élt ott, a rókáknak épített kifutóban.



 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
Eliza Beth: Krisztián
  2010-07-26 22:02:38, hétfő
 
  - Megvakultam. - Krisztián ezt csak úgy félhangosan állapította meg, önmagának. Meglepődött, hogy válasz érkezett.
- Nem, dehogy, csak sötét van.
- Ennyire?
- Ennyire.
- Antal bátyám? - ismerte fel a hangot.
- Igen, én. Nyugodj meg, Krisz, most az a legfontosabb. Mesélj magadról! Nemrég jöttél, szinte semmit sem tudok rólad.
- Mit mondjak? Amúgy is nevetséges ebben a helyzetben...
- Akkor nevess! - Nyomta a hátát valami, megpróbált, de képtelen volt odébb helyezkedni. Következő szavai éppúgy illettek saját gondolataira, mint Krisz szavaira. - Ugye, hogy nem tudsz!
- Fáj a lábam.
- Ne figyelj oda! Gyerünk, mesélj! Hány éves vagy?
- Huszonhét. Tavaly karácsonykor nősültem, a szüleimnél laktunk. Egy hónapja költöztünk ide Évával.
- Éva... mint az első asszony. Biztos szép is...
- Nagyon szép. Nekem a legszebb. Főleg most, hogy anya lesz.
- Gyereket vártok? Mikorra?
- Szeptember közepére. De én már nem leszek ott a születésüknél... - Antal könnyeket hallott a reményvesztett hangban. Szinte látta, ahogy keserűen legyint. Ráförmedt:
- Elhallgass, mert szájon váglak!
- Vágjon! De úgy istenigazából! Akkor legalább nem érzem, mennyire lüktetnek a lábaim. Már ha igaz, hogy az ember csak egy fájdalmat, a legerősebbet képes érzékelni...
- Örülj, hogy érzed! - Bár ő is érezné! S bár ne lenne ennyire tisztában azzal, mit jelent, hogy nem érzi! Valószínűleg elszunnyadhatott, mert Krisz kérdésére ébredt.
- Antal bátyám! Ébren van? - A bizonytalan mordulást igennek véve halkan bevallotta: - Én félek. Nagyon félek.
Egy kéz tapogatózott feléje, óvatos érintését viszonozni próbálva ő is mozdult. Görcsös, kérges férfitenyér simult a kézfejére. Egymásra talált ujjaik bizakodva fonódtak össze.
- Veled vagyok, Krisz. Szóval... ikreitek lesznek - vette fel az elejtett fonalat Antal. - Nagyon várjátok őket? Kicsit irigykedek most, de csak kicsit, mert már rég beletörődtem...
- Magának van felesége, Antal bátyám?
- Sajnos már nincs, Krisz. Két éve hagyott el, elvitte egy alattomos betegség.
- Biztos nehéz időszak volt.
- Majdnem húsz évet töltöttünk együtt. Boldogságunkat kizárólag a gyermektelenség gyötrelme árnyékolta be. Kata belevaló asszony volt, meg is edződött mellettem, de a rák erősebbnek bizonyult. A napokban lenne negyven éves.
- Megedződött? Ezt hogy érti?
- Ifjú házasokként gyakran összekaptunk. Egyikünk sem akart alkalmazkodni. Volt, hogy haraggal jöttem el otthonról. Idővel beláttuk, kár a drága időt veszekedésre pazarolni, amikor bármelyik nap az utolsó lehet. Miután átéltem egy ehhez hasonló esetet, mindennap úgy engedett utamra, hogy átölelt, megcsókolt, mintha soha többé nem jönnék haza... és én mindennap úgy jöttem el, hogy talán soha többé nem megyek haza...
Krisztián hallgatott egy sort, mielőtt halkan megszólalt:
- Ma reggel összezördültünk Évával. Egy hülyeségen. Befizettem a születésnapjára ajándékul egy egyhetes nyaralásra. Ő meg spórolni akart mindenáron, mivel jönnek a gyerekek. Mondtam, éppen azért, mert ha meglesznek, jó sokáig nem lesz módja pihenni tőlük. Szó szót követett... és én kezet emeltem rá.
- Megütötted az állapotos feleségedet? - hördült fel Antal.
- Nem! Csak felemeltem a kezem, de aztán észhez tértem. Ő sírva zárkózott be a szobába, nekem meg indulnom kellett dolgozni... és már soha többé nem kérhetek tőle bocsánatot! A fene essen ebbe a nyavalyás világba!
- Higgadj le! Már keresnek minket. Lesz módod békülni.
- Ugyan... a kutya sem törődik velünk. Megfulladok...
- Krisz! Térj magadhoz! Ne add fel! Krisz! - hallotta valahonnan messziről a szólongatást. Ujjait satuként szorította a másik férfi. Felnyögött. Ahogy felébredt, újra érezte az elviselhetetlen fájdalmat a lábaiban, a csípőjében. Gondolatban üvöltözött, mert hangosan ordítani nem volt ereje.

Hangok hallatszottak, egészen közelről. Férfiak beszéltek, óvatos léptek csusszantak, félredobott kövek koppantak. Krisztián kiélesedett hallása kutyatappancsok surranását érzékelte. Pupillája fájdalmasan szűkült össze, ahogy egy keskeny résen keresztül belefúrta vakító sugarát a Nap.
- Igaza lett, Antal bátyám, pedig nem hittem magának. - Reménykedve szorította meg az idősebb férfi kezét. - Már látom a fényt. Hamarosan ránk találnak!
Antal is látta a fényt. Mindkettőt.
- Gyere, már vártalak! - csendült Kata hangja, és ő választott... erejének utolsó morzsáit átsugározta Krisztiánnak, hogy kitartson... most már nélküle is kitartson... Ő maga végleg megbékélten vált eggyé a ragyogással.


A Magyar Hírlap tudósításaiból:

...Súlyos robbanás történt a mecseki szénbányában. Nagy erőkkel folyik a kutatás a sérültek után...

...Három napig tartó küzdelem után megtalálták az utolsó eltűnt bányászokat is. Ezzel tizenhatra emelkedett a halálos áldozatok száma. Az egyetlen túlélőt, a 27 éves N. Krisztiánt súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba...

...Egy héttel a bányaszerencsétlenség után N. Krisztián magához tért a kómából. Orvosai szerint túl van az életveszélyen. Várandós feleségének elmondta, hogy B. Antal végtelen türelmének és kitartásának köszönheti az életét...
 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
Milljomosdal
  2010-06-16 20:05:24, szerda
 
  Pataki Edit: Milljomosdal


Mákot egyelnék éppen a kertben,
sárgarigópár száll el előttem.
- Millió, milljó! - így feleselnek,
zeng körülöttem, biztat az ének.

- Millió, milljó! - füttyenek erre.
- Millió, milljó! - cseng le nevetve.
- Milljó babom lesz? Milljó uborkám?
- Millió-milljó! - szól az eperfán.

- Millió, milljó? - kérdezem újra.
Sárgarigópár füttyögi-fújja:
- Millió! Milljó! - Röpve sietnek,
máris az utcán harsog az ének.

Gyermekek onnan csengve nevetnek,
sárgarigókkal ők feleselnek.
Én maradok még (vár ma a munka),
életörömmel milljomosodva.



 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
Mókusok
  2010-05-14 22:57:42, péntek
 
  Eliza Beth: Mókusok

1

Megszokott napi sétám a távolabbi üzlet felé vezette lábaimat. Szándékosan hanyagoltam a közeli kis faboltot, először is: nagyon drága, másodszor: egybe van építve az örökzajos ivoldával, harmadszor: jót tesz a mozgás. Nem volt visszatartó erő az sem, hogy így keresztül kellett mennem egy fás-bokros területen. Kis szerencsével sötétbarna mókusok vidám kergetőzésében gyönyörködhettem. Szerettem nézni a fürge kis állatkákat, ahogy fel-le szaladgálnak a vastag fatörzseken. Az aszott, őszbarna falevelek apró surranásokkal peregtek az ágakról, miközben ráfeledkeztem a sétányon sorakozó vizes lábnyomokra.

Először nem tudatosult bennem, mekkora állat nyomát követem. A gyalogúton haladt, bár nehezen tudtam volna megmondani, melyik irányba. Egy nagyobb és egy kisebb tappancs volt, s azon törtem a fejem, milyen kutya lehet, amelyik tenyérnyi nyomot hagyott az aszfalton. Ráadásul ketten kell legyenek, szorosan egymás után haladva, mert a tappancsok mintha csak összetartoztak volna, véletlenül sem váltak szét. Vártam, hogy fokozatosan elhalványuljanak, hiszen a hajnali harmatban szaladgáló ebek lábai nem vesznek fel annyi vizet, hogy sokáig nyomot hagyjanak.

Mégis, ezek a lenyomatok egyformán jól látszódtak hosszú métereken keresztül. Furcsa. Ha újra és újra befutnának a fűbe, le kellene térniük az útról. De ezek a lábnyomok - kissé girbegurbán ugyan - végig az úton maradtak. Visszagondolva felötlött, már a kisboltnál is láttam őket. Értetlenül néztem előre.

Nem messze tőlem, a lábnyomok végén egy férfi baktatott. Tisztes távolságban kikerültem. Dülöngélve magyarázott láthatatlan útitársának. Hevesen gesztikulálva nyomatékosította mondandóját, rántott egy nagyot lecsúszni készülő gatyáján. Vállam fölött hátrasandítva még láttam nadrágja elején a nedves-sötét foltot. Érthetetlen dünnyögése összekeveredett cipője cuppogásával.
A sövény alól előmerészkedő evetke riadtan visszafordult...

2

Gyönyörű kertben lakom, hatalmas fák lombjában élem mindennapjaim. Asszonykámmal remekül elvagyunk itt, kergetőzünk nagyokat az ágakon, a birtok közepén álló ház tetején is teszünk olykor egy kört, de a lombsátor csábítóbb. Időnként megjelennek emberek a házban. Általában ketten jönnek, de előfordul, hogy többen vannak, kicsik-nagyok vegyesen. Olyankor elrejtőzünk, zavar az apró emberek zsivaja, kíváncsisága.

Hónapok óta figyelem a diófát. Egyre nagyobbak rajta a gubók, lassan elvékonyodik az a keserű, zöld héja kívül. Hamarosan hozzáférhetünk az illatos finomsághoz. Amikor végre meghasad a burok, kikandikál majd az a gusztusos, kemény, barna héj. Nem könnyű feltörni, de már megszokták a fogaink, és az ízletes falatokért szívesen küzdünk. Csi, a párom imádja a dió belét. Télire is raktároz belőle, bár olykor úgy kell ellopnunk az emberek elől. Amikor hullani kezd a dió, biztos, hogy megjelennek! Mintha csak tudnák, és szándékosan el akarnák szedni a télirevalót tőlünk.

Már hűvösebbek az éjszakák, összebújtunk Csivel az odúnkban. Onnan kukucskáltunk kifelé, épp szemben kelt fel a nap, első sugarai bevetődtek az odúnk nyílásán. Két napja fúj a szél, de most valami zúgó hang is vegyül bele. Jönnek! Már látom is azt a hatalmas berregőt, amivel érkezni szoktak. A szilvafa alá állították, szerencsére csak ketten vannak benne.

Csi is észrevette őket. A létfenntartási ösztöne máris működésbe lépett. Fürgén leszaladt a fa törzsén, felkapott egy diót, és usgyi, be az odúba. Nem szólt, még nem, csak egy biztató pillantást vetett rám: segítsek én is. Ismerem már jól, ha nem engedelmeskedek a kérő pillantásnak, a következő körben már veszekedni fog. Inkább utánaszaladok én is.

Keresek egy szép diót, felkapom. Felmagasodik mellettem az ember. Egy pillanatra megtorpanok. Észre sem vettem, hogy ott van, de most érzem haragos tekintetét. Valami zörgő van a kezében, ha jól látom, a diónkat gyűjtögeti!

- Micsoda pofátlanság! - mondja az asszony a férjének. - Ezek a mókusok egyáltalán nem zavartatják magukat. Nem is érdekli őket, hogy szedem a diót, ők meg itt mellettem lopkodják.

- Micsoda pofátlanság! - mondja Csi. - Mi lakunk itt, nem ők. Őrizgettük hónapokon át a termést, ezek meg idejönnek, és összeszedik.

Link



 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
Legnehezebb mesterség
  2010-04-23 19:23:09, péntek
 
  Juditti: Legnehezebb mesterség


Egy kisgyermekkoromból vissza-visszatérő emlék ötlött fel ma bennem újra, ahol egy rendezvényen voltam a szüleimmel. Jöttek-mentek körülöttünk a számomra idegen nők, férfiak, s legnagyobb bánatomra, igen kevesen álltak odébb szó nélkül. Szinte mindegyikük nekem szegezte az ilyenkor szokásos nagy kérdést, holott még az iskolás kort sem értem el, nevezetesen: ,,Mi leszel, ha nagy leszel?"
Egy ideig türelmesen felelgettem, de aztán egyre inkább untam a sok faggatózást, és amikor egy idősebb úr talált meg éppen e bosszantó kérdéssel, megmakacsoltam magam, és hetykén odavágtam neki: ,,Ember".
Nem gondoltam én komolyan, sőt, egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy mit is mondok, leginkább csak amolyan durcás nyelvelésnek szántam, de a férfi komolyan vette. Elismerően pillantott rám, és így felelt: ,,Kislányom, a világ legnehezebb mesterségét választottad. Kívánom, hogy legyen hozzá erőd!"
Nagyon meglepett a válasz, sokat töprengtem rajta azóta is, és most már biztosan tudom, hogy igaza volt ennek az úrnak.
Nagyon kell igyekeznem...

Link
 
 
2 komment , kategória:  Grafománia  
A szeretet útja
  2010-04-12 11:45:36, hétfő
 
  Lady Chyla von Symone: A szeretet útja



Kedves ember! Szólok hozzád, mert kell. Mert nem illőn bánsz velem, és testvéreimmel. De hadd meséljek arról, hogy hol vagyok, miként kerültem ide, s egyáltalán, ki vagyok. Nevem igazán egyszerű. Nincs benne fölösleges cicoma, vagy nagyzoló ,,y", nincs előtte rangjelzés. Egyszerűen csak ennyi: Szeretet. Aki ismer, így hív engem.
Sokáig a szívetekben éltem, mert az Úr oda küldött, hogy általam legyetek igazi emberek, segítségemmel kapcsolatot találjatok egymással, a természettel, magával a jóságos Istennel, és mindennel, ami szép. Egy napon menekülnöm kellett. Mert mellém költöztek hatalmas, s téves eszmék, s elkergettek. Miközben lakásom tulajdonosa az utcán őrjöngött, képtelen követeléseit kántálva, észre sem vette, hogy elhagytam. Mert igen, elhagytam szívét. A legrútabb szónak, mi ajkáról röppent, szárnyába kapaszkodtam, s szálltam. Ez a madár falnak ütközött, s én leestem a földre. Senki nem figyelte, hogy rajtam tipródik. Ekkor azt kívántam, bár volna hangom, hogy túlkiabálhassalak, bár volna szagom, hogy elnyomhassam a halálét. De énnekem még színem sincsen, hogy észre végy a szürke forgatagban. Engem ilyennek teremtett... Minden lábnyom sebet hagyott gyönge lényemen. Mind nagyon fájt. De te ezt sem tudhatod.
Hűvös este lett, én dideregtem. Már majdnem megfagytam, mikor egy csinos cipő koppant mellém. Nagy nehezen felkapaszkodtam rá, s elindultam fölfelé. Szoknyáján, kabátján át egészen az orráig másztam. Ott csücsültem egy darabig, de akárhogy nyújtóztam, csak nem látott meg. Mit tehettem mást, szemén át szép csendben a szívéig kúsztam. Mivel az ajtó zárva volt, a kulcslyukon bemásztam. Igazán szép otthonom lehetne, csak az ablakok, meg a lámpák hiányoznak - gondoltam. - Meg aztán majdnem az egész teret elfoglalta két emlékkép. Mivel megtiportan, sebesülten, fáradtan nem kívántam, csak pihenést, hát meghúzódtam a sarokban. Még ezen az éjszakán a néni kezébe vette saját fiatalkori portréját. Csak nézegette, s igazgatta magát, haját, ruháját, hogy megint olyan szép legyen, mint régen. Mikor belátta, hogy igyekezete hiábavaló, ifjú mását behajította vissza a helyére, mellém. Utána a másik képért nyúlt. Erről egy délceg fiatalember mosolygott rá. Bár a fekete keret kissé gyászossá tette arcát. A néni körülnézett, s hogy nem látta senki, egy székbe rogyott és nagyon sírt. Másnap kimentem volna körülnézni, s ezt a furcsa hölgyet elvezetni másokhoz. De hiába zörgettem, nem nyitott ajtót, sőt, még egyre rázárta. Akkor éjjel megint az eltűnt szerelmet, s ifjúságát siratta, harmadnap ugyan így, negyednap is... S én egyre csak híztam, minél több ember mellett mentünk el csak úgy. A két kép meg nőtt, míg már hármunknak kicsinek bizonyult a lakás.
Innen a néni könnyeivel szöktem meg. Az utca néptelen, sötét, és nyirkos volt. Fáztam. Az üvöltő, hideg szél álomba ringatott. Vasárnapra virradt. Emberek jöttek-mentek, s harangok szóltak. Százféle harang szólt, százfelől. Oly nagy hangzavar lett, hogy nem hallotta egyik ember a másikat tisztán. Így félreértések torlódtak, s éles, csúf vitává duzzadtak. Én nem értettem, miért versengenek a harangok, hogy melyik hangosabb, különlegesebb...
Egy ügyes manőverrel felkapaszkodtam egy fodros selyemszoknyára, s a szokásos úton ebben az emberben is megpihentem. A templomba sietett. Amikor odaértünk, láttam, hogy mindenki divatosabbnál divatosabb ruhában illeg-billeg, ropogós bankjegyeket hajít elegánsan egy ládikába. Mindenütt hatalmas márvány és arany szobrok, oszlopok, képek, gyertyák magasodtak. Valamiért féltem itt. Minden üresnek, ridegnek tűnt. S csak mikor felhangzott az első énekszó, éreztem igazán, milyen nagyon üres itt belül. Úgy kongott minden zsoltár, hogy a szív majd belészakadt. Ez a szörnyű zaj más volt, mint a többi, amit eddig hallottam. Ez azoknál sokkal bántóbb, és hamisabb. Igyekeztem kimerészkedni, találkozni társaimmal, így közelebb húzni egymáshoz az egymástól mérföldekre levő embereket. De ahányszor kidugtam fejemet, az ajtó mindig becsapódott. Ekkor már nagyon vágyódtam a Teremtő ölébe, mert úgy éreztem, nincs rám itt szükség. Egy cikornyás, fickándozó hangjegy szárnyán szálltam, s naivan hittem, az ég felé... Ám reményem szertefoszlott. Ez az én színes madaram bizony eltévedt a szobrok, díszek erdejében. Meg aztán le is pottyantam róla. Hová? Az orgonasíp búgó hangjára. Hátán jutottam ki a szabadba. Innen egy suhanc fülében landoltam.
Ott, a mellkasa tájékán, belül sarkig tárt ajtó várt. Megörültem a látványnak. Csakhogy amint beléptem, elborzadtam... Elhízott gúny, és kegyetlenség lakmározott odabent... Csámcsogtak a bútorokon, már engem faltak volna fel, ám villámgyorsan sarkon fordultam, s menekültem... Futottam, ahogy csak bírtam, míg egy lyukas cipőbe nem ütköztem... Kapaszkodtam a szakadt nadrágon, a koszos pulóveren, egy ködös tekinteten keresztül... Ez az ember amint megtudta, hogy beléje költöztem, nyomban kipenderített. Utánam kárörvendőn kacagott a gyűlölet, a reménytelenség, s a lemondás... Ha lettek volna könnyeim, patakoztak volna, mert nagyon megütöttem magamat. Leültem egy száraz falevél szélére, s úgy döntöttem, feladom. Itt várok, míg nem hív valaki. Felkapott egy lágy szellő, s hagytam, vigyen bármerre... Suhantam az emberek feje felett, mígnem egy hajlott hátú néni ősz haja közé huppantam.
Elindultam hát, gondoltam, hátha az ő szívében még akad hely. Ahogy az orrára csücsültem, belenéztem a szemébe, el sem hinnéd, mit láttam. E megfáradt, tiszta tekintetben, ha hiszed, ha nem, ott lapult az egész világ... S talán nem is gondolnád, de innen sokkal, sokkal színesebb, nagyobb, mint odafentről, vagy bárhonnan. És egy szép, hosszú-hosszú, dolgos élet regénye tárult még elém. Aztán jobban megijedtem, mint eddig bármikor... Miért? Hát kérem szépen, a néni nem csak észrevett, de meg is szólított: Már nagyon vártalak, no, gyere ide a szívem közepébe, mielőtt megfáznál idekint! S azzal tenyerébe vett, s óvatosan beköltöztetett új otthonomba. Igen ám, csakhogy rajtam kívül itt már rengeteg testvérem lakott. Ők is itt kerestek menedéket. Bár kissé helyszűkében voltunk, azért vígan éldegéltünk, s munkálkodtunk. Naponta kisurrantunk, s kerestünk fel újabb és újabb rokonunkat, így sok embert hozzá vezetve. Minden vasárnap templomba járt, s az orgona sípjai akár az angyalok, úgy fújták a zsoltárokat. Ez a templom nagyon kicsi, és régi volt. A padok, az a néhány kép kopottak. A néni rekedt, fulladozó hangja tökéletesen illett itt mindenhez. Aztán egy nap rá kellett jönnünk, hogy ő már nagyon, nagyon idős. Húsvét hétfőn mindent tökéletesen szeretett volna csinálni, a maga módján. Nem sikerült. Az orgona sípjai rosszul szóltak, s rossz éneket búgtak, s ő minél hangosabban énekelt, annál inkább elhalványult hangja. Ekkor valahogy éneke mégis gyönyörűnek tűnt. Pedig már szinte csak zihált. Ott belül éreztük mindannyian, hogy szíve megpihenni készül... Testvéreim megijedtek, s szaladtak szerteszéjjel. Én ott maradtam, s kiültem az orrára. Még igyekezett úgy tenni, mintha jól volna. ,,Add, hogy ezt még elénekeljem neked uram!" Mondta suttogva. Tudtam, hamarosan nekem is mennem kell, hát készültem. Sajnáltam volna ezt a drága, jóságos tekintetet, és ezt a csodaszép, öreg lelket, s egyáltalán, egy ilyen szorgos, szép élet regényét itt hagyni ezen a gyarló Földön. Kerestem egy csipketerítőt, s belécsomagoltam őket. Egy utolsó, reszkető szárnyú dallamra pattantam, s így szálltam az úr felé. Amikor kibontotta az ajándékot, nagyon megörült. Az igazgyöngy szem, s ez a tükörtiszta lélek olyan ajándék, amire mindig vágyott Aztán eszembe jutott, hogy még nem is adtam búcsúcsókot a néni kipirult, kedves arcára. Ám mikor visszaindultam hozzá, hallottam, hogy a szíve utolsót dobban, s ajtaja örökre bezárul. A Jóisten meg azt mondta nekem: ,,mennyit szenvedett, s nézd, mégis mosolyog."
És valóban, megfáradt ajkán édes, boldog mosoly ült.
Most megint hontalanul járom a világot, akár testvéreim. Ezért meséltem el neked hosszú, kalandos utamat, hogy tudd: Én nem követelem tőled, hogy ölj, vagy lopj értem. Sem azt, hogy fizess nekem, mert vigyázom rád. Azt sem, hogy palotát emelj nekem, vagy az utcán őrjöngve játssz az életeddel. Csak azt kérem tőled, hogy higgy magadban, Isten jóságában, s a világban és bízz. Hidd el, nem lennék a terhedre, s segítenék elűzni a követelőző, fájó gyűlöletet és keserűséget bensődből. Én most olyan árva vagyok, és idekint nagyon fázom. Ígérem, csendes, békés lakód leszek, csak fogadj szívedbe, kérlek!



 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
Lelkiismereti kérdés
  2010-03-02 22:33:44, kedd
 
  Pataki Edit: Lelkiismereti kérdés

Te a Természet része vagy!
vissza kell fognod magadat,
ha fára fejszéd emeled,
erdőre fűrészgépedet,
ha földre szórod vegyszered,
gyümölcsösödre permeted -

hiszen könnyebb kiirtani,
mint újra megteremteni...
Te a Mindenség része vagy...
Veled is legyen gazdagabb!




Link
 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
Imádság gyengeségben
  2010-02-14 12:06:07, vasárnap
 
  Pataki Edit: Imádság gyengeségben



Ha volt szavam, mely téged átkozott,
erőm s hitem ha olykor elfogyott,
ha néha megtoroltam a gonoszt,
- bocsásd meg nékem, Istenem!

Ha volt utam, mely téged megkerült,
ha tettem olykor rosszra sikerült,
ha lábam undok posványba merült,
- bocsásd meg nékem, Istenem!

Mert volt szavam, mely téged átkozott,
erőm s hitem gyakorta elfogyott,
naponta megtoroltam a gonoszt,
- kérlek, bocsásd meg nékem, Istenem!

Mert volt utam, mely téged megkerült,
tettem gyakorta rosszra sikerült,
és lábam undok posványba merült,
- kérlek, bocsásd meg nékem, Istenem!




Link
 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 90 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 3234 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 338
  • e Hét: 977
  • e Hónap: 8257
  • e Év: 131339
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.