Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Leonard McHolwer: Nálunk....
  2008-08-21 12:45:42, csütörtök
 
  Leonard McHolwer: Nálunk az Isten

Nálunk az Isten mit talál?
Rázkódik a föld, dobog.
Trónuson jön a vén halál,
S dübörögnek a harci-dobok.

Szétesik a valóság,
Repedezik az idő.
Győz a hős hiúság,
S vár ránk a temető.

Hitetlenek hisznek bőszen,
Hívja őket a vér szava.
Ó a sok-sok halott démoni katona.

S az Isten körbenéz:
Vérben fürdik minden szava,
S lehunyja szemét az Isten s a szomorú katona.

 
 
0 komment , kategória:  Leonard McHolwer  
Leonard McHolwer: Koldulni....
  2008-08-21 12:44:41, csütörtök
 
  Leonard McHolwer: Koldulni akarok

Koldulni akarok,
hogy majd jókat ehessek.
Vég nélkül kérni,
hogy színházba mehessek.
Békésen turkálni,
hogy egy sorsot vehessek,
s hogy e galád világ vén koldusa lehessek.

 
 
0 komment , kategória:  Leonard McHolwer  
Leonard McHolwer: Kárhozat
  2008-08-21 12:43:46, csütörtök
 
  Leonard McHolwer: Kárhozat

Mosolygó tűz serceg,
a gránit már nevet,
s a pokol selymes lángja
oltalmazza a bűzlő hullákat,
s kárhozottak ezreit e mélyben.

Magányos lélek csatangol e létben,
s keresi a kínt s a szenvedést,
melyre isten ítélte, s a kárhozat
tüzén majd sziszegve elélvez,
s belátja önnön pusztulását.

S szólt Lucifer: gyere közel,
s aludj el a tűzben,
mely lelkedet égeti, s marja,
mint az erkölcs marja a bőrt,
melyen kivirágzik az élvezet!

Szenes, aszott hulla fekszik a tűzben,
tisztán, s oly szépen, hogy a kárhozat
tüze szinte csókolja ajkait, s
hűvös testét finoman jégbe zárja
az idők végéig... s talán tovább.

Látod költő:
Így dől össze egy világ,
melyben mocskos féregként
rág az ember.




 
 
0 komment , kategória:  Leonard McHolwer  
Leonard McHolwer: Élve élek
  2008-08-21 12:40:59, csütörtök
 
  Leonard McHolwer: Élve élek...

Élve élek, halva halok,
S szárnyalok, mint angyalok.
Fel az égig, s tán tovább,
Míg csak enged e galád világ.

Élve élek, halva halok,
Megbocsájtni én nem tudok.
Árulókkal szövetkeznem
Ha kell sem szabad énnekem.

Élve élek, halva halok,
S bár csak egy gyermek vagyok,
Hatalmam mégis végtelen,
S mint a halál, kegyetlen.

Élve élek, halva halok,
S egy nap majd elbukok.
Önnön fajtám tipor porba,
S le is taszít a pokolba.

Élve élek, halva halok,
S végül majd elporladok,
S marad annyi csak utánam,
Mint a tudás e világban.

Élve élek, halva halok,
S elvisznek majd az angyalok,
Fel magukkal a homályba,
örök rabbá degradálva.

 
 
0 komment , kategória:  Leonard McHolwer  
Leonard McHolwer
  2008-08-21 12:39:53, csütörtök
 
  Leonard McHolwer: ULIXES UTOLSÓ ÚTJA

Ulixes egy szalmazsákon feküdt. Unalmasan nézte, amint egy-egy
lélegzetvételénél mellkasa lassan megemelkedik, majd lomha hullám
módjára lesüllyed újra. A csendes naplemente kacagó sugarak formájában
suhant be a kis ablakon, melyet a kinti tamariszkusz fa két vaskos ága
közé vágtak készítői. Rég történt ez, talán akkor, amikor Ulixes
nagyapja született. Azóta eltelt majd két emberöltő, de a fa még
mindig tartja magát; vaskos kérgű útjelző a jövő nemzedékének.

Ulixes a falat bámulta. Lopva pillantott a kis asztalkára, mely a
szoba végében állott. Hosszú ideje már, hogy drága Phenelopéját
elragadta Hádész. A falon trófeák sorakoztak; egy minotaurusz szarva
ékesítette a falat jobb felől, vele szemben egy medusa levágott feje
vicsorgott. Ulixes megpróbálta visszaidézni, miként is jutott e nemes
trófeákhoz, de nem emlékezett. Talán nem is akart. Kiüresedett elméje.
Gondolkodni kezdett, hosszasan gondolkodni; a nagy és nemes Ulixes,
aki bevette Iliont, most ismét gondolkodni kényszerült - hosszú idő
óta először. ''Annyi csatát megjártam, annyi helyen megfordultam; ezer
veszéllyel néztem farkasszemet; oly sok életet mentettem meg...'' - Így
elmélkedett Ulixes, miközben a nap egyre lejjebb kúszott hatalmas
horizonján, s vérvörös lángokkal borította be az ithakai kikötőket. A
trófeák a falon, a fegyverek a kis asztalkán mind a múltjához
kötötték, de ő nem emlékezett. Olyan volt elméje, mint egy üres
pergamen, melyre egy zsarnok fáraó készül leíratni mocskos törvényeit.

A kis ablakon lassan betört az éjszaka; hűvös fuvallatok érkeztek
valamely távoli szigetről s Ulixes borostás arcát csiklandozták. De a
nemes Ulixes nem rántott kardot, s nem küldte a másvilágra a szemtelen
szeleket. Csupán feküdt a szalmazsákon s bámulta a gyertyák halovány
kriptafényét, mellyel ama régi sírokat szokták megvilágítani bizonyos
ünnepek idején.

Odakintről zaj szűrődött be a kicsiny szobába: lábak dobogása,
asszonyok rémült kiáltásai döngették az ajtót. Eumaiosz rohant be a
homályos szobába s zihálva így szólt urához:
- Oh, dicső Ulixes, nagy a baj! Tűz ütött ki a kikötőben. Toronymagas
lángok állnak mindenfelé, mintha csak Hádész maga suhant volna el a
parton tüzes szekerével.
Unott sóhajtás mutatkozott Ulixes arcán, aki sóhajtva annyit felelt:
- Hagy magamra! Felzaklatnak most a szavak, s van gondom éppen elég.
- De uram, hisz szeretett otthonod a lángok martaléka lesz...
- Elég ebből! Távozz tőlem, mert olyat teszek, mit később még magam is
megbánnék!

Azzal Eumaiosz elrohant, sebtében intett az asszonyoknak, hogy
hozzanak vizet, mindenkit munkába fogott. Ulixes nem bírt szobájában
maradni; fejében ezernyi furcsa gondolat kavargott, mint valamiféle
misztikus massza, melyet Héra kever olykor a gyanútlan szeretőknek.
Magára kapott egy sötét köpenyt s észrevétlenül kisurrant a városból.
Könnyed léptekkel haladt az erdei ösvényen, lába szinte nem is
érintette a földet. Ismerős volt számára a táj, ám már nem tudta
megnyugtatni. Volt benne valami rideg és visszataszító, amit Ulixes
nem értett. De már nem is akarta megérteni. Unottan telepedett le egy
nagyobb sziklapillérre, s mélyen a csillagokba nézett, mintha csak az
istenek hálószobatitkait próbálná aljas módon kifürkészni. De
Ulixesnek nem ez járt a fejében. Hogy pontosan fogalmazzak, semmi sem
járt a fejében. Gondolatai messze szálltak, talán a füstös éjszakai
levegő lopta ki fejéből a fránya ideákat.

A nemes Ulixes, miután nem talált már gyönyörűséget semmilyen
időtöltésben, órák múlva visszaindult a városba. Nem vágyott vissza a
nyüzsgő sokaság közé, nem érdekelte a mesés gazdagság s a finomabbnál
finomabb sültek csábító illata. Egyszerűen csak szeretett volna
visszatérni áldott szalmazsákjához, mely annyi unalmas órát s napot
szerzett már neki.

A hosszabb utat választotta, s így a hajnal első sugaraival együtt
érte el a kikötő környékét. A hajóház helyén füstölgő törmelék
borította a homokot. A hajók megperzselt vitorlái bársonyos lepelként
úsztak a víz felszínén, mintha csak a hajnali napsütésben találnák
leghatalmasabb gyönyörűségüket. Tucatnyi ember állt a parton vödrökkel
a kezükben. Egy részük a füstöt nézte, a többiek pedig Ulixest, Ithaka
királyát, amint fáradt léptekkel elindult a város felé. Eumaiosz
szólította meg, kicsit félve ugyan, mégis a rá nem jellemző
határozottsággal:
- Nézd uram! Kikötőink elvesztek. Poszeidon lesújtott tüzes
szigonyával reánk.
Ulixes nem szólt semmit, sajgó léptekkel haladt tovább a városkapu
felé. De Eumaioszt furdalta a kíváncsiság, s aggódott is uráért:
- Mi nyomja lelked, óh bajnok Ulixes? Hová tűnt tekintetedből a
kíváncsiság? Hova vágyhat lelked Ithakán kívül? Felelj nekem uram,
kérlek! Hol az a tűz, mellyel Tróját bevetted? Hol az a szenvedély
mellyel a hidra mind a nyolc felét egyszerre szegted? Mi bánt téged
Ithaka királya?

Ulixes megállt egy pillanatra. Felszegte fejét és a tömeg felé
fordult. Tudta, hogy magyarázattal tartozik az embereknek, de nem volt
elég ereje egy kisebb szónoklathoz. Csupán ennyit felelt Eumaiosznak:
- Készíts fel egy hajót az indulásra! Amint a nap eléri útjának felét,
legyen indulásra kész!

Azzal Ulixes visszasétált szobájába, s végső búcsút vett szeretett
szalmazsákjától, mely hátralévő életében valószínűleg egy szamár
fekhelye lesz majd. Aztán megfogta fegyvereit, felcsatolta őket
jobbjára, majd elindult a part felé. Az égett lécdarabok fenyegetően
ropogtak saruja alatt; mintha csak azt sugdosták volna, hogy ''ne
menj... vigyázzz... ne menj...''.

De Ulixes ment. Hajóra szállt, s nyugatnak indult. Útja során elhaladt
Alexandria fényes kikötője mellett, s érintette Itália sziklás partját
is. S ha legénysége kérdezte is őt arról, hogy merre tartanak, ő
mindig csak ennyit felelt: ''Nyugatnak... Mindig nyugatnak''. Senki sem
látta többé. Csak hajója kísértette az elhagyott vizeket. Némán
siklott egyik parttól a másikig halált hozva az útjába kerülő kíváncsi
kalandorokra.


 
 
0 komment , kategória:  Leonard McHolwer  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4164
  • e Hét: 11044
  • e Hónap: 56116
  • e Év: 1997396
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.