Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Csak egynév(Írása)
  2008-08-22 07:52:13, péntek
 
  Nyomtatott élet

Körülbelül három éve történt meg velem, és a napokban újra eszembe jutott. Akkoriban kezdtem el olvasni azt a könyvet, mely ősidők óta ott porosodott a polcon. Magam sem tudom, miért, de egy óvatlan kedd este mégis elővettem, és legnagyobb meglepetésemre szinte az egész éjszakát vele töltöttem. A történet egy fiúról szólt, akinek fullasztó depresszió övezte életét folyamatos sorscsapások szegélyezték. Halálesetek, megaláztatások, és kudarcok érték őt életének minden napján. Az utolsó oldalon azonban a cselekmény váratlan fordulatot vett. A fiú találkozott a lánnyal, estére randevút beszéltek meg. Meghökkenve a váratlan változástól, felélénkültem. Az élet mégis szép, örvendeztem magamban, majd tekintetem a legutolsó lap aljára ért, ahol egy befejezetlen szó, és egy némán figyelő elválasztójel várt. Csak ekkor figyeltem fel a néhány fecnire. A fiú életének utolsó oldala hiányzott.

Dühös lettem. Fáradt szemem kétségbeesve tekintett a hiányzó befejezés helyére, akkor és ott elhatároztam, hogy végére járok a dolognak. A hátsó borítón felfedeztem két megjegyzést. Fiatalkori mániákus rendszeretetem odáig fajult, hogy a kölcsönadott dolgaimon valahogy mindig jeleztem, kinek és mikor adtam át. Itt két bejegyzés állt, girbegurba betűkkel: ,,'87 nov., Linda", és ,,'88 feb., Timi". Hosszú ideje nem hallottam felőlük, de valami furcsa hang belülről ellenállhatatlanul követelte a rejtély megoldását. Nem mondhattam neki ellent.

Nem gondoltam, hogy Linda volt a bűnös, hiszen Timi nyilván szóvá tette volna annak idején a hiányzó katarzist. Mégis előbb őt látogattam meg. A száma már régen nem volt meg, és a telefonkönyv sem tett okosabbá. Egy csípős, novemberi délutánon - nem lévén más ötletem -, régi házuk felé vettem az irányt. Kitartó csengetésemre azonban percek után sem érkezett válasz, és a várakozás egyre kínosabbá vált. Végül csalódottan haza indultam. A szitáló eső élesen vágott az arcomba, s én úgy éreztem magam, mint a fiú, akit a könyv lapjairól ismertem.

A párhuzam egyébként is zavaróan nyilvánvaló. Még ha nem is üldözött úgy a sors, mint őt, az én életem sem volt sikertörténet. Többnyire alkalmi munkákból tengődtem, nem volt semmim, még mindig abban a lakásban éltem, ahol felnőttem, és gyakorlatilag egyetlen régi ismerősömmel sem tartottam a kapcsolatot. A nyomasztó érzés, hogy magam vagyok a könyv főhőse, egyre erősödött, és félni kezdtem, az utolsó oldal soha nem is létezett, a történet befejezetlenül ismétlődik az idők végezetéig. A sors azonban úgy hozta, hogy Timi válaszolt a hívásomra.

Meglepetést éreztem a hangjában, és végül belement abba, hogy találkozzunk. A régi iskolánkhoz közeli kis presszóba invitáltam. Izgatottan készültem a találkozóra. Timi a gimi legcsinosabb tanulója volt, és egy pillantás elég volt ahhoz, hogy ráébredjek, az elmúlt húsz év az ő életében sem múlt el nyomtalanul. Az egykori szépség mára megkopott, agyonsminkelt, de még így is jól látható ráncoktól szabdalt arccal, kérdőn nézett rám.
- Mindig is furcsa voltál. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen hülye indokkal fogsz felhívni. - kezdte minden különösebb bevezető nélkül. - Mindenesetre nincs nálam a könyved hiányzó oldala. És arról sincs fogalmam, hogy akkor megvolt-e, mikor nálam volt. Azt se tudom, elolvastam-e egyáltalán.
Sietve felhörpintette kávéját, és milliónyi teendőjére hivatkozva elbúcsúzott. Még utána néztem, amint a helyiségből kilépve néhány pillanatig bizonytalanul meredt az utca túl oldalára, de végül elment. Otthagyott, én pedig még sokáig néztem elgondolkodva tömény italomat, mielőtt legurítottam.

Két nap múlva megcsörrent a mobilom, a kijelzőn Timi neve villogott. Nyers volt, gyorsan hadarta el közlendőjét.
- Eszembe jutott valami. Gőzöm sincs, miért, de beugrott, hogy Lili elkérte tőlem a könyved egy kis időre. Próbáld meg őt. Mielőtt félreértenéd a helyzetet, csak azért mondom el ezt neked, hogy nehogy véletlenül emiatt kösd fel magad, vagy hasonló. Nem bírnám elviselni. Elvégre te is emberi lény vagy, még ha olyan is, amilyen.
Utolsó mondata különösen jól esett, de most nem volt időm ezen rágódni. Meg kellett találnom Lilit.

Lili volt az osztályunk szürke kisegere. Visszahúzódott szinte mindenkitől, és mindig riadt szemekkel érkezett meg az órákra. Nem emlékszek olyanra, hogy valaha is láttam volna beszélgetni valakivel. A telefonkönyvből kinéztem a címét, és azonnal útnak indultam. Személyesen akartam az ügy végére pontot tenni.

Egy öreg panelház harmadik emeletén találtam meg az ajtót, melyen az ő neve állt. Bekopogtam. Kisvártatva lépések neszét hallottam, és Lili máris ott állt, apró termete meglehetősen kedvesen festett túlméretezett pólójával, és bő farmerével. Azt vártam, hogy ő is a fejemhez vág valamit, de nem ez történt.
- Te vagy az? - tette fel az (úgy tűnik) szükségtelen kérdést, mert szinte azonnal folytatta. - Gyere be, kérlek.
Apró, takarosan berendezett lakás tárult fel előttem. Leültünk egymással szembe, a kicsiny dohányzóasztal mellé. Valahogy furcsán nézett rám.
- Minek köszönhetem a látogatásodat?
- Igen...Egy könyvről lenne szó.
Elmosolyodott.
- Hiányzik az utolsó oldal, igaz?
Meredten bámultam rá. Úgy éreztem, megtaláltam e kellemetlen eseménylavina elindítóját.
- Hiányzik - feleltem bizonytalanul. Még mindig nem értettem, honnan tudja húsz év távlatából, hogy mi történt.
- Nálam volt. Egy ideig. Sokáig vártam, hogy érte jössz. De a tündérmesék innen nagyon messze születnek. Látom rajtad, hogy kicsit bolondnak nézel. - a távolba révedve folytatta - Egy szerelmes ember sok mindenre képes, még ha félénk is.
- Te? Engem? Akkor... - agyamban lassan összeállt a képtelen történet. - Azért tetted, hogy beszélhessünk, ha megtudom, hogy te tépted ki?
- Annyira meglepő egy ilyen tett? Lehet.
Nem igazán tudtam mit felelni. Csak most gondolkodtam el azon, hogy minek jöttem én ide. Kit érdekel, csak egy regény, miért nem mindegy nekem, hogy ér véget? Zavarban voltam, életem eddigi legkínosabb percei voltak ezek. Miközben ezeken gondolkodtam, elmondta, hogy a suli után néhány évvel férjhez ment. Nem akart, de egy nem tervezett kisfiú keresztülhúzta a számításait. A srác most már tizennyolc. Dolgozik valahol, de arra már nem figyeltem, mit. A férje is mindig úton van, de egész jól megvannak. Néztem őt, mialatt beszélt, és ráébredtem, ha akkor nyúlok a polcra, teljesen másképp alakul az életem. Néztem, gyönyörű volt. És ott, abban a pillanatban, bánni kezdtem mindent, hogy nem akkor bírtam a polcra nyúlni. Megbántam az egészet, mert Lili egész lényéből sugárzott a természetesség és a kedvesség. Szomorú lettem, és csalódott. Nem tudtam mit mondani. Kifelé menet semmi más nem jutott eszembe, csak hogy megkérdezzem:
- Mi a történet vége?
- A randi végén a lány megcsókolja a fiút. - Kifacsart szívvel távoztam, s mikor kiléptem a szabadba, a felhők közül előbújt a nap. Lehajtott fejjel indultam haza. A sarokig jutottam. Megfordultam, és egyre szaporább léptekkel siettem vissza, a lépcsőházhoz már futva érkeztem. Vadul dörömböltem az ajtón, ahonnan a feloldozást vártam. Lili meglepettnek tűnt. Kérdőn nézett rám.
- Kérlek, mondd, hogy még nem késő. Mondd, hogy még vissza tudom csinálni. Képzeljük, hogy húsz évet visszamentünk az időben.
Keserű mosolyt váltottam ki belőle. Alig hallhatóan, elhaló hangon suttogta:
- Családom van. Vannak gondjaink, de én megfogadtam nekik, hogy mellettük maradok. Húsz év nagyon hosszú idő. Nem lehet visszaforgatni. Talán én is szeretném, de nem lenne helyes. Nem lenne helyes.
Ott álltam az ajtóban, összetörve, s mikor megkért, hogy menjek el, egy könnycsepp gördült le az arcáról. Majd végleg becsukta a kaput, amit húsz éve nem vettem észre.

Hogy miért jutott mindez újra az eszembe? Valójában nem telt úgy álmatlanul töltött éjjel, hogy ne gondoltam volna Lilire. Már három éve bíztam a csodában, hogy egyszer megcsörren a telefonom, és az ő nevét olvashatom a kijelzőn. Persze ez sose történt meg. Az ok, amiért ma este különösen élénken élt bennem ez a fájó emlék, hogy egy üzletben megtaláltam a könyv új kiadását. Lassan vettem le a polcról, szinte áhítattal, és az utolsó oldalon nyitottam ki. Türelmetlenül kezdtem bele. A lány nem ment el a randevúra. A fiú órákig várta, végül bezárt a hely. Az utolsó mondatban a fiú felmászik a híd egyik pillérére, és lemondóan tekint a kavargó mélységre. Most már biztos: az ott a hídon, én vagyok, és éppen lemondóan tekintek a kavargó mélységre.

 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
Csakegynév(írása)
  2008-08-22 07:50:45, péntek
 
  Ismeretlen címzett

Mikor rápillantottam a címzettre, különös érzés hatalmasodott el rajtam. A Régi Város neve állt ott. A Régi Városé, ahol felnőttem. Összeszorult a szívem, hiszen több mint tíz éve eljöttem, s azóta egyetlen alkalommal sem vettem a fáradtságot, hogy felhívjam a barátaimat, a szüleimet, vagy hogy egyáltalán visszamenjek. Zárkózott életet éltem, minél távolabb a forrástól. A főnöknél azonban nem lehetett erre hivatkozni. A szokásosnál is erősebben vágtam be a kocsiajtót, mikor elindultam.

Mintha semmi sem változott volna. Minden utca más és más emléket ébresztett bennem. Az első hintázás, az első csók, az első lerészegedés. Nosztalgikus, egyszersmind nyomasztó hangulatba kerültem. Mikor elmenekültem a sivár hétköznapokból, megfogadtam, hogy sohasem térek vissza. És most, mikor végül is megtettem, fogalmam sem volt, mit is éreztem valójában. A kellemes emlékek mellett ott bujkáltak a rosszak is, sunyi módon, alattomosan törtek a felszínre, szinte a semmiből. Nem mentem a megadott címre, csak autókáztam a városban. Magamba merülve újra lejátszódtak a régi dolgok, mindazok az események, amik életem első felében velem történtek. Aztán, magam sem tudom, miért, a temetőnél kötöttem ki, ahol a szüleim sírja állt. Néhány hónappal a haláluk után tudtam meg, mi történt velük. Nem is az öngyilkosság maga döbbentett meg, hanem hogy mindketten ezt választották. Pedig szinte sosem értettek egyet semmiben.

Ahogy a jellegtelen sírkövet bámultam, rettenetes érzés uralkodott el rajtam. Valószínűsítettem, hogy végeredményben én vagyok az oka a történteknek, mégis, ahogy ott álltam, és szembesültem az anyám és apám élettelenségét hirdető emlékművel, feltörtek az érzelmeim. Szánalmasnak éreztem magam, amiért ott tántorogtam, és sírtam, mint valami csecsemő. Az igazság az, hogy talán pont ezért nem jöttem korábban. Talán felcsaphatnék pszichológusnak, hogy így rájöttem. Kihúztam néhány gazt, de mindez csupán csepp volt a tengerben. A látszat kedvéért tettem. Az árvák így szokták.

Borzasztó hangulatban hagytam el a temetőt. Már sötétedett, nekem pedig aznapra elég volt mindenből. A város egyik olcsó szállodájához hajtottam, és elfoglaltam egy szobát. Ritkásan berendezett, üresnek ható helyiség volt, de legalább lezuhanyozhattam, nem is tudom, jelképesen megszabadultam minden bűnömtől, vagy hasonlóra gondolhattam. Kilenc óra volt, mikor elszántam magam, hogy lemegyek a bárba inni valamit. Az alkohol mindenre gyógyír, legalábbis egy darabig. Lebattyogtam, kiválasztottam egy szimpatikus széket a pultnál, és lehanyatlottam. Néhány pillanat múlva ismerős hang szólított meg.

- Te vagy az, Pepe? - Felemeltem a fejem, és életem első tizennyolc esztendejének legjobb barátja, Tibi mosolygott rám a pult túloldaláról. Öröme természetesnek tűnt, mindenesetre gyanakvó maradtam.
- Hogy kerülsz te ide? - Kérdezte, még mindig észrevehető lelkesedéssel a hangjában. - Ezer éve nem láttalak!
Zavartan vigyorogtam. Aztán hazudtam.
- Tárgyalásom volt ma az ipari zónában, és hát, tudod hogy megy ez, elhúzódott. Gondoltam itt maradok éjszakára, már csak a nosztalgia miatt is.
- Tárgyalás? Csak nem valami menő fejes lettél? Azt ne mondd, hogy ügyvéd vagy!
- Nem, dehogy, van egy kis ingatlanos cégem, azt vezetgetem, vagy legalábbis próbálom.- Kínosan nevettem, fogalmam sem volt, vajon elhiszi ezt a maszlagot. Aggodalmam azonban felesleges volt. Úgy tűnt, minden szavamat igaznak érezte.
- Na figyelj, tényleg baromi régóta nem találkoztunk, mit szólnál, ha összehoznék egy kis bulit későbbre? Tudod, mint régen. Iszunk, aztán ki tudja. Na, benne vagy?
Elképesztően örültem. Pont erre volt szükségem. Berúgni a régi haverokkal, és kidumálni mindent, amit csak kell. Boldogan beleegyeztem. Tibi tizenegykor végzett. A régi helyünkre, egy füstös, ám elég népszerű kocsmába beszéltük meg a találkozót, éjfél körülre. Gyorsan lehúztam egy rövidet, és visszamentem a szobámba. Elkapott a régi érzés, mikor csak a mámor számított, és semmi más. Jócskán megdézsmáltam a minibárt, mire tizenkettő előtt negyed órával elindultam a régi úton. Szalonspicces voltam, éppen olyan állapotban, amilyennek kell lenni a buli ezen fázisában. Kellemes estében reménykedtem.

Tibi még nem volt ott, így rendeltem két rövidet meg egy sört, az egyik felest még a pultnál felhajtottam, aztán leültem az egyik asztalhoz. A törzshelyünk sajnos foglalt volt, egy csapat vihogó csaj foglalta el a sarokban lévő hosszabb asztalt, amire annyi éven át támasztottuk fejünket. Már jó tíz perce üldögéltem ott magányosan, mikor Tibi hívott, hogy kicsit késni fog, rendeljek neki addig vagy két-három kört, van mit behoznia. Elindultam a pult felé, s miközben álltam fel, valami nedveset éreztem a hátamon. A törzshelyünket bitorló lányok egyike nagy örömében éppen a nyakamba varázsolta koktélját. Átkozódva felpattantam, de azonnal elhallgattam, mikor megpillantottam a bűnöst. Panni volt az, a barátnőm, vagyis a régi barátnőm. Még együtt voltunk, mikor leléptem, de már csak pislákolt a láng. Az utolsó néhány hétben eléggé megváltozott, tartózkodóvá vált, bizonytalannak tűnt. Most azonban megdobbant a szívem. Csinos volt, és sugárzott belőle a jókedv. Aztán felismert. Azonnal megváltozott az arca, a szája remegni kezdett, és valami olyasmit motyogott, hogy mit keresek én itt.
- Tárgyalásom volt a közelben, és bekukkantottam. Gyönyörű vagy. Mi van veled?
Rövid idő elteltével válaszolt.
- Miért jöttél vissza? Egy szó nélkül mentél el. Mit akarsz itt?
Szavai pengeként vágtak a lelkembe. Úgy tűnt, egyáltalán nem örül annak, hogy lát. Meg tudtam érteni, igaza volt. Szó nélkül hagytam el őt. Végképp eluralkodott rajtam az érzés, ami azóta lappangott bennem, hogy befordultam a városba. Mindent jóvá tenni. Megbánni a múltat. Helyrehozni a dolgokat. Bármi áron.
- Tudom, hogy annak idején csak úgy elmentem. De hidd el, megvolt rá az okom. Nem csatlakoznál hozzám egy italra, hogy megbeszéljük a dolgot?
Panni bólintott. Már éppen húztam volna ki a széket, hogy hellyel kínáltam, mikor megszólalt:
- Várj. Azt hiszem, ez mégsem olyan jó ötlet.
Ezzel visszament a barátnőihez, mondott nekik valamit, aztán mindnyájan elvonultak, hűvös pillantásokat vetve felém. Sóhajtottam, aztán lehúztam a maradék italokat. Kezdtem beállni. És a buli még csak most kezdődött.

Tibi valamikor fél egy körül futott be, nem egyedül. Vele volt Dé is. Ő volt a triumvirátusunk harmadik tagja. Régen vele is nagyon jóban voltunk. Tartózkodónak tűnt, mikor kezet nyújtott, de ő mindig így viselkedett. Régebben egy-két feles után ő is feloldódott. Bíztam benne, hogy vannak dolgok, amik nem változnak.

Nem lett igazam. Újabb három-négy rövid után csak Tibi és én beszélgettünk, főleg gimis balhékról. Dé néha-néha bekapcsolódott, de többnyire szótlanul nyakalta az italát. Zavart a jelenléte, pedig korábban tényleg jól megvoltunk. Mikor arra terelődött a szó, hogyan kapaszkodtam fel odáig, hogy egy jól menő cég vezetője lettem, közbeszólt, meglehetősen ingerült hangon.
- Megcsináltad a szerencsédet igaz?
Kínos helyzet volt. Egyértelműen bántó volt a hangsúly. Próbáltam könnyeden felelni.
- Hát igen, bár azért probléma akad bőven...
- Probléma...- ízlelgette a szót, miközben szája szélét nyalogatta. - problémák, igaz, Pepe? A kibaszott problémák...
Aggódni kezdtem. Dé láthatóan teljesen beállt. Tibi is zavartan pislogott rá.
- Régen úgy oldottad meg a problémákat, hogy elhúztál a picsába. Magad mögött hagytál mindent, nem lehetett téged megtalálni. Elhúztál, csak úgy. Igazán nemes tett volt tőled. Egy szó nélkül. Tudod mit, Pepe? Nem fogok itt ülni és hallgatni az életed siker sztoriját, mikor mindenkit itt hagytál a szarban. Inkább dögölj meg...
Felállt, megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát. Még egyszer lesújtóan végigmért, kezelt Tibivel, aki - nyilván meglepetésében - viszonozta a búcsúzást, és kidülöngélt a helyiségből.
Félszegen pillantottam velem maradt jó barátomra.
- Ne törődj vele. Nincs jó passzban. Most vált el, ráadásul be is van rugózva. Holnap már másképp fogja látni a dolgokat.
Szerettem volna hinni Tibinek, de valahogy nem sikerült, bármennyire is erőlködtem.

Végül megelégeltük a magányos italozást, igazi nagy bulira vágytunk. Mámoros hangulatban, alkalmanként énekelve haladtunk célunk, a város egyetlen igazi szórakozóhelyének tekinthető klub felé. Péntek este volt, gyaníthatóan nagy pörgés várt ránk. Sejtésünk beigazolódott, hosszú sor kígyózott a hely előtt. A sorban kedélyesen elcsevegtünk a didergő tinikkel, általános dolgokról, buli, pia, nők, meg hogy mostanában milyen a gimi. Mire bejutottunk, legyőzhetetlennek éreztük magunkat.

Azonnal a pult felé vettük az irányt, szórtuk a pénzt, szédítettük a fiatal csajokat, egyre jobban éreztük magunkat. Éppen egy nálam jóval fiatalabb lánnyal beszélgettem, mikor az egyik szemközti boxban megpillantottam azt a társaságot, akikkel Panni is volt. Fürkésző tekintetem végül őt is megtalálta, kissé magába mélyedve ült a boksz belső részén. Otthagytam a kiscsajt, és minden erőmet összeszedve, egyenes vonalban indultam régi barátnőm felé. Azaz indultam volna, mikor Tibi kezét éreztem a vállamon.
- Hé haver, nyugi. Ne csináld. Tudom, mire gondolsz, de ne csináld. Férjnél van.
Mintha megállt volna az idő. Sokkolt a hír. Leráztam magamról Tibi karját, és tovább indultam. Ezúttal a karomat kapta el.
- Ne csinálj hülyeséget, Pepe. Gyere, inkább igyunk tovább, vigyük ágyba ezt a két csajt, mulassunk reggelig.
- Ne izgulj már - feleltem a tervezettnél kicsit ingerültebben. - Csak köszönök, és jövök is vissza.
Tibi aggódva figyelte arcomat.
- Oké. De csak köszönj. Semmi több. Ígérd meg.
- Megígérem.
Végre elengedett. Kissé kijózanodtam ettől a párbeszédtől. Magabiztosan indultam el a box felé. Lassú szám kezdődött. Pannira néztem, és megkérdeztem:
- Lehetséges, hogy öt percre elfelejtsük a múlt minden bűnét, és táncolj velem, mint egy régi barát a másikkal?
Magam is meglepődtem, mennyire költőire sikerült a pillanat. Nyilván ő is hasonlóan érezhetett, mert rövid hezitálás után igent mondott. Hozzám simult, újra éreztem az illatát, amit annak idején annyira imádtam. Nem bírtam magammal. Megpróbáltam megcsókolni, de elfordította a fejét. Értettem a szóból. Lassan mozogtunk tovább, nem próbálkoztam újra. Néhány másodperc múlva megtette ő. Nem ellenkeztem.

A dalnak vége lett, és zavartan álldogáltunk a tánctéren. Nem nézett a szemembe, inkább lesütötte az övét.
- Hazamegyek.- súgta alig hallhatóan.
- Várj, hazakísérlek. - tettem egy erőtlen próbálkozást.
- Rendben. - felelte legnagyobb meglepetésemre. Kivettem a kabátokat a ruhatárból, s mikor felsegítettem Pannira az övét, a pillantásom találkozott a bárpultnál figyelő Tibiével. ,,Tíz perc" - formáltam a szavakat ajkaimmal, mire bólintott. ,,Tíz perc", jelezte feltartott ujjaival.
Persze ez baromi nagy hülyeség volt. Azt sem tudtam, milyen messze lakik Panni. Azt meg főleg nem, mi fog kisülni ebből az egészből. Bár ezzel valószínűleg Tibi is tisztában volt.

Egy darabig szótlanul sétáltunk egymás mellett, mikor minden előzmény nélkül feltette a Kérdést:
- Miért mentél el, Pepe?
Haboztam egy kicsit, aztán úgy döntöttem, elmondom az igazat.
- Nehéz megfogalmazni. Úgy éreztem, az egész életem el van rontva. Boldogtalan voltam, azt gondoltam, az egész világ csak azért van, hogy engem utáljon. A szüleim, az iskolatársaim, a végén már veled kapcsolatban is így éreztem.
- Hah. - Mindössze ennyi volt a reakciója. Folytatnom kellett.
- Úgy gondoltam, ki kell törnöm az egész posványból, ami körülvett. Depressziós voltam, nem tudtam semminek sem örülni. Utáltam mindent, amit csináltam. Nem találtam a helyemet.
Panni megállt, és felém fordította tekintetét.
- Ennyi?
- Ennyi. - Képtelen voltam a szemébe nézni. Valamiért bűnösnek éreztem magam.
- Egy kamasz...általában...így érez. Mi mind így voltunk az élettel. Utáltuk az egészet. Ilyen korban voltunk. De azért még nem léptünk le. Nem hagytuk ott a szeretteinket. Van fogalmad róla, mit éltek át a szüleid, miután elmentél? Van fogalmad róla, hogy én min mentem keresztül? Szerettelek...
- Még nem veszett el semmi. Még mindent helyrehozhatunk. Csak annyit kell tennünk...
- Nem! Ugyanolyan önző vagy, mint voltál. Nem hozhatod helyre néhány szóval, amit elcsesztél. Bizonyos dolgokat talán, de egy ilyet nem. - Már sírt. - Azt hittem, valami komoly dolog miatt mentél el. De ha az egész ilyen kamaszkori ,,szarok a világra, az is leszarja a fejemet" hülyeség miatt volt, akkor talán jobb is, hogy elhúztál. Fogalmam sincs, mi jött rám ma este, de talán még bíztam egy halvány esélyben, hogy az élet kozmetikázza a hibáit. De nem így van. Innentől egyedül megyek. Soha többet ne keress. Bár ez eddig sem esett nehezedre.
Zaklatott állapotban rohant el, utána kellett volna mennem. De nem tettem. Igaza volt.

Visszasétáltam a klubba. Tibi már három csajnak osztotta az észt. Nem mentem oda hozzá, csak lerogytam a legközelebbi asztalhoz. Persze ő kisvártatva észrevett, és odajött hozzám. Egy félig teli viszkisüveget is magával hozott. Elővarázsolt két poharat, és töltött. Lehúztuk.
- Úgy látom, nem ment minden simán.
- Hát nem.
Elkomorodott az arca, ahogy beszélni kezdett.
- Valamit tudnod kell, Pepe. De nem lesz könnyű. - Újabb adagot töltött. Ez is lecsúszott. Nem éreztem rosszullétet. Közömbösen hallgattam.
- Amikor elmentél... Nem is tudom, hogy mondjam el normálisan, kicsit már én is túl sokat ittam. Szóval...Panni gyereket várt.
Azonnal magamhoz tértem. Pupilláim kitágultak, a szívem veszett tempóban kezdett verni. De Tibi még folytatta. Lehajtott fejjel.
- Én kísértem el a kórházba. Az abortusz után hónapokig kezelték a pszichiátrián. Borzasztóan kikészült. Szörnyű volt nézni.
Nem láttam a keserűségtől, a dühtől, a kétségbeeséstől, talán csak egyszerűen a piától. Hitemet vesztve bámultam a semmibe, valahova Tibi válla fölé. Aztán eszembe jutott valami.
- Te mindvégig tudtad ezt. Mégis örömmel köszöntöttél, elhívtál bulizni, nem hagytál ott, mikor Dé elrohant...feltételezem, hogy ő is tudott mindenről.
- Így igaz.
- És még ide is eljöttél velem. Végig kedves maradtál. Olyan volt, mint a régi szép időkben. Pedig nyilvánvalóan borzasztó dolgot tettem azokkal, akik itt maradtak. Te jó ég, mit műveltem...
Kezembe temettem az arcomat. Nem sírtam, pedig az biztos jót tett volna.
- Pepe, nyugi. Nyugi. Igyunk még egyet. - Így is tettünk.
- Miért csináltad ezt? Miért csináltad végig velem a ma éjszakát, Tibi?
- A barátok barátok maradnak, akármi történik is. Közhelyes és baromságnak tűnik, de nem tudok vele mit kezdeni. Én nem vádollak semmiért. Azt tetted, amit akkor jónak láttál. Még ha görénység is volt.
- De én...egyszer sem kerestelek.
- Nem számít. Így érezted. Most mégis itt vagyunk.
- Ne csináld már ezt! Borítsd rám az asztalt, üss meg, hiszen azt érdemlem!
- Nem.
- Bazdmeg Tibi, ne bölcselkedj itt nekem a világ nagy dolgaival! Miért vagy ilyen?
- Már mondtam. A barátom vagy.
- Még hazudtam is. Valójában futár vagyok. Egy nagy senki.
- Az sem számít.
Erre nem tudtam mit mondani. Úgy gondoltam, mindenki belefullad a kisvárosi közönybe, aki itt marad, ebben a mocsárban. És tessék, most mit kapok vissza. Szeretet és megértést. Holott nyilvánvalóan nem ezt érdemlem. A rohadt életbe! Megadtam magam a sorsomnak. Hálával tekintettem Tibire. Igazi barát volt. Mikor elköszöntünk a kereszteződésnél, tudtam, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Legalábbis ÉN fogom keresni.

Úton a hotelbe Panni járt a fejemben, és a soha meg nem született gyermekünk. Hogy mennyit vesztettem el, mikor eljöttem. És tulajdonképpen igaza volt, ok nélkül. A kamaszos világfájdalmammal nem tudtam mit kezdeni, és sikerült a legidiótább döntést meghoznom. Csak magamat okolhatom.

Befordultam az utcába, ahol a szállodám volt. Hirtelen valamiféle rúgás érte a hátamat, és a földre zuhantam. Felnéztem, és izmos felépítésű, láthatóan dühös férfit láttam fölém tornyosulni.
- Szóval te vagy az a szemét állat, aki miatt Panni annyit szenvedett. Ugyan áruld már el, mire volt jó, hogy visszajöttél? Évek óta nem láttam olyan állapotban, ahogy arról a lánybúcsúztatóról hazajött. De elmondta mi történt. Ááhh, meg kellene, hogy öljelek, te féreg. Hogy tehetsz ilyet vele? Szemét!
Nem emlékeztem hány ütést kaptam. Fejre, bordára, lapockára, ahol csak ért. Nem védekeztem. Egyszer aztán abbahagyta. Talán a sok italtól, de alig éreztem fájdalmat, számban viszont szétterjedt a vér íze.
- Ha jót akarsz magadnak, ne keresd őt többet. - Azzal sarkon fordult, és elment.
Valahogy feltápászkodtam, és felültem egy közeli padra. Rövid pihenő után elvánszorogtam a hotelhez, ahol a recepciós azonnal kiszaladt fülkéjéből, és hívta volna a mentőket is. De leintettem. ,,Semmi bajom", mondtam, minden rendben, aztán fájdalmamon uralkodva kihúztam magam, és egy bíztató mosolyt engedtem el felé. Visszahúzódott a helyére, és ideadta a kulcsomat. Nyögtem egy halk köszönömöt, visszamásztam a szobámba, és lerogytam az ágyra.

Reggel iszonyatosan fájt mindenem. Főleg a fejem. A zuhany azért sokat segített. Rendbe szedtem magam, lementem a recepcióra, ahol mindenkit biztosítottam arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, csak egy apró baleset történt velem előző éjjel. Kifizettem a számlát, és bevágtam magam a kocsiba.

Rettenetes másnaposság gyötört, és odabenn is hasogatott valami, a lelkem mélyén. Talán jobb, ha a múlt hibáit nem próbáljuk jóvátenni, és hagyjuk őket szépen megfakulni. Feltépni a sebeket, megbánást tanúsítani évek múltán...Szép is lenne. De a dolgok nem így működnek ebben a világban.

Eszembe jutott, hogy a csomag még mindig ott hever a hátsó ülésen. Nem tudott érdekelni. Kivágtam a szemétbe az egyik pihenőnél. Aztán felhívtam Tibit, és meghívtam hozzám a következő hétvégére. Elfogadta, megadtam a címemet, visszaültem a kocsiba, és tovább indultam. Új életet kezdeni, milyen jól is hangzik. Én azonban a régit akartam folytatni. Azt, amit tíz éve abbahagytam. Nem felejtve mindazt, ami közben történt...

 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
Rawena
  2008-08-21 17:14:03, csütörtök
 
  Rawena:Káosz angyala

Éppen kicsöngettek, mikor leírta az utolsó sort, s e pillanatban a síri csendet hangos zsivaj vette át. Ő nem nagyon zavartatta magát, csendben elpakolta a dolgait, majd vette a kabátját és a táskáját. Halkan köszönt, bár senki sem figyelt rá, de ezt is már megszokta.
Nem olyan volt, mint a többi lány. Fekete és vérvörös színű ruhákon kívül mást nem vett fel. Szoknyát és magas sarkú cipőt is csak ünnepélyeken lehetett látni rajta. Fekete hosszú kabátba és szintén fekete csípőnadrágba, valamint bakancsba járt az egyetemre. Sokan megfordultak utána, de nem csak az egyedi öltöződési stílusa miatt. Nem volt ronda lány, sőt talán még szép számmal akadtak volna udvarlói is, ha a divatot követi. De neki csak az, az egy kellett volna...
A iskola után egyenesen haza ment. A szülei bérelték neki a lakást, mivel a kollégium nem vonzotta, a bejárás, meg szinte lehetetlen volt.
A táskáját és a kabátját ledobálta a kanapéra, majd a fürdőbe ment. Kinyitotta a kis szekrényt a tükör mögött, és a gyógyszerekből bevett egy maréknyit. Nem nézte a címkét, mindegyik nyugtató volt, erősebbnél erősebb hatással. A csapból ivott, mikor már érezte, hogy a gyógyszerek lementek, kiment az előszobába, s szó szerint a kanapéra zuhant a táskája mellé. Újra hallotta a kuncogást, ami egyre hangosabb nevetéssé fajult. Nem tehetett semmit. A nyugtatók még közel sem hatottak.
- Mit akarsz már megint?- kérdezte a lány alig hallhatóan.
- Inkább még mindig- suttogta a hang- Miből gondolod, hogy a nyugtatók elhallgattatnak? Ne légy már ennyire naiv Claire.
- Hallgass el kérlek... örökre- suttogta. Már kezdett körülötte forogni a világ, és érezte, miközben a veríték végigfolyik homlokán.
-Szenvedsz, de nem miattam. A fiú az oka, igaz? ...Igaz. Lenéz... megvet... megaláz... és te, ennek ellenére szereted.- suttogta tovább.- Csak egy kérdés: megéri?
Claire nem válaszolt. Remegett, kábult volt, de mégis örült, hogy egyre halkabbnak hallja a hangot.
-Tönkre teszed magad miatta. Legbelül gyűlölöd a világot... Mindenkit. Tudod, hogy ki vagyok. Engedj ki, és többet nem fogsz szenvedni... megígérem...- többet már nem hallott.
Mikor magához tért, még mindig remegett és dűlt róla a víz. Elment, lezuhanyozott, majd igyekezett rendbe szedni magát.
A nap további részében próbált tanulni, addig sem a hangra figyelni, de ez egyre kevésbé ment neki.
- Szenvedsz, pedig nem kellene. Tönkre teszed magad...- hallotta újra.
- Te teszel tönkre!- kiáltott fel, majd a tankönyvet a falhoz vágta- Te vagy az, aki megöl! Tűnj el az életemből! Örökre!- folytatta, majd ami a keze ügyébe került szétdobálta. Az asztalt felfordította, a könyveit szétdobálta. Mikor már látta, hogy ennél nagyobb rendetlenséget nem tud csinálni, térdre zuhant és zokogott, mire újra megszólalt a fejében az a hang:
- Engedj ki... a bosszú édes... hihetetlenül édes- suttogta.
- Elpusztítasz mindent... Azokkal is végzel, akiket szeretek...- válaszolta.
- Kiket szeretsz?- kérdezett vissza- Azt a srácot?
Nem válaszolt azonnal. Pár percig csak meredt a semmibe, majd megszólalt, alig hallhatóan:
- A szüleim...
- Ugyan már! Nem szereted a szüleid...- nevetett gúnyosan.- Még csak nem is az igazi szüleid. Senkit sem szeretsz. Segíthetek, hogy ez ne fájjon.
- Nem- mondta a rövid választ, mire éles fájdalom nyilallt a fejébe. Felüvöltött, de tovább kiabálta:
- Akkor sem!
-Sokkal jobban járnál. Csak nézz körül... Felfordulás, káosz. Ezt te csináltad. Dühös voltál, dühös vagy. Képzeld el, hogy a te elkeseredettségeddel és az én erőmmel mit vihetnénk véghez! A dühödet a reménytelenség adja, a dühöd, az én hajtó erőm. Bármit megtehetnénk!
- Neeeeem!- mondta újra emelt hangon.
- Előbb utóbb úgyis betörsz...- suttogta, majd elhallgatott. A hirtelen jött fejfájás is úgy ment, ahogy jött.
Nagy nehezen felkelt, és újra körülnézett. Mindenütt törött edények, füzetek és könyvek darabjai. Nagyjából összepakolt, majd a fürdőbe ment. Belebámult a tükörbe, de visszahőkölt... Magát látta, de mégsem.
A kétségbeesett tekintet helyett egy magabiztos és titokzatos mosolyú lányt látott. Tudta, hogy a hang benne lakik. Tudta, hogy sehogy sem szabadulhat meg tőle, mégis harcolt ellene. Látta, hogy igaza van, bosszút kínálja neki, mégsem volt neki elég mersze, és titkon még reménykedett, hogy megváltozik a helyzete. Másnap kicsit későn ment a suliba. Mikor elhaladt a hallgatók mellett, a háta mögött összesúgtak, amiből ő is hallott foszlányokat. Majd meglátta szíve választottját. Ő csak nevetett, majd őrá mutatott és még jobban nevetett. Aztán egyre többen csatlakoztak hozzá, és végül már mindenki, aki a folyosóm tartózkodott és. Ő lesütött szemmel a lánymosdó felé vette az útját. Az ajtóban ledobta a táskáját, majd a mosdóhoz ment és a csap alá dugta a fejét. Mikor már úgy érezte, hogy kicsit jobban van, a tükörbe nézett, de ott újra a másik lányt látott, aki rá mosolygott és ezt suttogta:
- Csak egy szavadba kerül...
Claire csak meredt a tükörre. Tekintetében hatalmas gyűlölet gyülekezett, és pár pillanat múlva suttogva megszólalt:
- Gyere...- és kitárta karjait, szemét behunyva felemelte fejét. Válláig érő barna haja elfeketedett, körmei megnőttek. Az eddig rövid haja most egyenletesen omlott le derekáig, a hátából meg két hollóéhoz hasonló szárny nőtt ki. Korán sem volt már önmaga. Sem belsőleg, sem külsőleg. Kinyitotta a szemét, mely harag zöldnek hatott. Újra a tükörbe nézett, szeme baljósan csillogott. Kísértetiesen elmosolyodott, majd elindult kifelé, miközben érintve a mosdók széleit, azokból bíborvörös vér tört elő, míg már ki nem folytak és le nem csorogtak a fehér csempén egészen a szürke kövezetig. Az ajtóban megállt háttal a teremnek és ökölbe szorította a kezét, mire a vérrel teli mosdók nagy hangzavarral roppantak össze, beterítve a fehér falakat ész összetörött tükröket. Még visszanézett, és ennyit suttogott:
-Elkezdődött...- és kilépett az ajtón.
A nagy hangzavar hirtelen megszűnt, minden szem rámeredt. Sokan elkezdtek hátrálni a kijárat felé, de ő egy intéssel becsapta a kijáratokat, és azokat már kinyitni nem tudták. A lányok elkezdtek sikoltozni, a fiúk remegtek a félelemtől. Ő csak állt lehunyt szemmel, majd pár perc múlva fekete viharfelhőt gyülekeztek meg dörgéssel és villámlással. Mikor eleredt az eső, újra kinyitotta csillogó szemét, és körülnézett, majd elindult a hőn áhított fiú felé.
Lehajtott fejjel, lassú léptekkel közeledett felé. Haja arcába lógott, tekintetét nem lehetett látni. A diákok utat nyitottak neki, kétoldalt álltak szorosan a fal mellett, hátha nem veszi őket észre. Nem nézett fel, mégis aki mellett elment az, hörögve, és vért felköhögve esett térdre, majd az orrából és könnyei helyén is vér csordult ki. Kiáltozva könyörögtek neki, de ő nem kegyelmezett. Félúton mégis megállt egy remegő fiú mellett, akire felnézett. Mutatóujjával megérintette a srác homlokát, majd egészem a mellkasáig végigsimította, minek útján a test kettévált, és a mellette álló lánynak esett, aki sikoltozva akart elfutni, de térdei ennek nem engedelmeskedve kimentek alóla, és térdre zuhant. Claire a lány szemébe nézett. Mikor találkozott tekintetük, a reszkető lány a szeméhez kapott és felüvöltött fájdalmába. Ujjai között lassan folyt ki a fehér folyadékkal kevert vér. Mikor úgy érezte, hogy fel bír állni, kezeivel tapogatta a falat, és nagy nehezen, majd kiabálva fel is állt. Összekuszált haja az arcába lógott, de így is látni lehetett a szemei helyén a vérző és tátongó lyukat. Claire rezzenéstelen arccal bámulta, a társai inkább félve. Néhányan még mindig az ajtót kaparták és zokogtak. Kezével a lány lábaira mutatott, amiken mély, szinte csontig hatoló vágások keletkeztek. Erre a fájdalomra megint összeesett, és most már bocsánatért könyörgött. Odament hozzá, és leguggolt mellé. Nem szólt semmit, csak megragadta az összeragadt haját, és felemelte fejét. Ujjával egy vonalat rajzolt a torkán, aminek útján megjelent az élénkvörös vér. Hörhött, mígnem megfulladt. Mikor látta, hogy már nem él, felállt, és folytatta ugyanolyan lassú léptekkel útját, mint azelőtt. Páran letérdeltek elé, és kegyelemért rimánkodtak, de ők is olyan sorsra jutottak, mint azelőtt. Már csak két személy maradt életbe: szíve választottja és egy osztálytársnője. A lány még mindig öklével ütötte az ajtót. Claire lassan elhaladt szerelme mellett, mire ő fellélegzett. Ő lassan odament a lányhoz, aki abbahagyta a dörömbölést, és felé fordult, háttal az ajtónak. Csend volt, síri csend. Nem szólt egyikük sem. Ő végigsimította a lány arcát, aminek helyén szörnyű égés keletkezett. Erre még jobban zokogott, és már remegett is. Claire nem hagyta abba, tovább simogatta, nyakát és a mellkasát, majd egy hirtelen mozdulattal kitépte a szívét. Még volt annyi ereje, hogy lenézzen a gyilkosa kezére, aki a még dobogó szívét a kezében tartotta, majd összeesett, a többi mellé. Ő csak bámulta a szívet, ami minden egyes dobbanásnál vért lökött ki magából, ami ujjai között végigfolyt, és az alatta levő vértócsába cseppent, amit hallani lehetett. Mikor az utolsó dobbanás is megszűnt, ledobta a halott mellé, és lehajtott fejjel megfordult és a srác elé állt, majd a szemébe nézett. A fiú állta a pillantását, aztán halkan megkérdezte:
-Szeretsz még?
Claire nem szólt semmit. Az ablakra nézett, ami először megrepedt, majd nagy zajjal szilánkokra törte az öveget, és újra a szemébe nézett. Nem szólt semmit, csak magához vonta a fiút és megcsókolta. Hamarosan a fiú szája szélén vér jelent meg, ő szabadulni akart, de hiába. Csak akkor engedte el, amikor már érezte, hogy nem él. Hosszúra nyúlt szemfogai visszahúzódtak. Megtörölte a száját, és végignézett a folyosón. Szinte összefüggő tócsát alkotott a vér. A falakon szintén véres kéznyomatok, mindenütt vöröslő hullák.
Kimért léptekkel odasétált a kitörött ablakhoz és kiállt a párkányra. Szárnyait kitárta, majd leugrott. Pár perc múlva a legmagasabb épület tetejéről bámulta a még békésen nyüzsgő tömeget. Felszínre engedte minden gyűlöletét, ami táplálta egyre nagyobb erejét. Ő csak állt a fekete égbolt alatt, hallgatta a dörgést.
Lehajtotta a fejét és lehunyta a szemét, majd ezt suttogta:
-Pusztuljon, ami él...- majd újra ökölbe szorította a kezét, majd az égre mutatott, ahonnan egyre nagyobb dörgések és villámlások jöttek. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna... Aztán felrobbant az első, a második kocsi, amit követett a többi. Az esőcseppek lassan feketére változtak. A megvadult kutyák ugattak, az emberek sikoltoztak, és ő ezt végighallgatta rezzenéstelen arccal. Se egy könnycsepp, se egy gúnyos nevetés... semmi.
Miközben újra és újra lejátszotta elméjében a megalázó pillanatokat, annál jobban nőtt ereje. És ezzel együtt a káosz, amit okozott.
Hirtelen egy hang szólalt meg a háta mögött:
-Élvezed Mistat?- kérdezte halkan, mire ő felemelte fejét, hátrafordult és ránézett. Szakasztott ellentéte volt. Hófehér ruhát viselt, szárnyai szintén fehérek voltak. Végigmérte, aztán válaszolt.
-Nem is tudod mennyire... akárcsak Claire.- válaszolt ugyanolyan hangnembe.- A világ nem érdemli meg, hogy létezzen. És ezt a lány is tudta, amikor kiengedett. Őrültség volt idejönnöd, ugye tudod?- lassan eléje sétált.
-Tudom, hogy megölsz.- válaszolta.
-Jól tudod.- mondta nemes egyszerűséggel, majd megragadta a nyakát. Fekete körmeit, belemélyesztette, míg egy rántással ki nem tépte a légcsövének egy darabját. Az fuldokolva térdre zuhant, majd rövid szenvedés után holtan nyúlt el. Halála pillanatában teste meggyulladt és porrá égett, akárcsak a kezében maradt darab.
-Látod Claire? Együtt mindent megtehetünk. Amíg a fájdalmad és a dühöd tart, addig pusztítok... megbosszullak, te naiv kislány.- mondta maga elé, majd szárnyait kitárva leugrott a tetőről...


 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
Zucchero
  2008-08-21 17:09:41, csütörtök
 
  Egy elveszett (kislány) naplója-Előétel

,,Mi lesz, ha elveszek és senki sem talál meg?"
*
-Hunn vagy már te jány?Menné má a fészkes fenébe! Veled is csak a gond van!
A kislány ijedten rezzent össze.
Abbahagyta a hóember építését és beszaladt a mocskos kis konyhába.
-Nahát végre itt vagy! Mindig elkóvályogsz te... Emlékszel, mit mondtam? Minek tartalak el hallod-e?
-Hogy segítsek édesanyámnak -mondta fel a kislány a leckét.
Mezítláb volt a hideg télben, dereka köré egy kurta rongyot tekert, a szakadt ingecske öklömnyi lyukain bebújt a szél, hogy megmelegedjék.
-Tiszta szívű jeányka, csak kár, hogy az a banya szoptatta. Szerencse, hogy nem szítta be az anyatejjel együtt a rossz természetét.
Dezső bácsi ritkán szólt, ezért őt tartották a község bölcsének.
Pedig csak arról volt szó, hogy nem látta okát a beszédnek. Minek szólaljon meg?
Nincs neki különösebb mondanivalója.
De hát annyira szereti ezt a kis porontyot.
Mikor rájött, hogy ez a beszéd fölösleges volt elvörösödött, és visszatette szájába pipáját.
*
-Na mutassad a kezedet!
Az idős cigányasszony megszemlélte a két kis vörös kezet, ha ökölbe szorítja őket igazán olyan, mint két rózsabimbó.
-Takarodjá1, mossad meg a kezed!
-Hol édesanyám?
-Hol, hol?- forgatta a szemét -Hát künn, ottvan a szép tiszta hó!
A kicsi nem mert ellenkezni, mert olyat neki nem szabadott.
Csak az apja a mogorva vén cigány mondhatta meg a magáét, és ezt meg is tette minden este.
Mikor részegen hazaért máris nekiállt perlekedni asszonyával.
A gyerekek rendszerint az ajtónál ültek és hallgatóztak.
Megvolt az esti szórakozásuk.
Csak Sugárka nem.
Ő összegömbölyödött a sarokba és befogta a fülét.
Az ilyen mulatság csak a nagyoknak jár.
Ő volt a legkisebb és az egyetlen lány a négyből.
Nem is kapott nevet, csak a szomszéd, Dezső bátyja adott neki.
*
Sugárka szerette Dezső bácsit. Elüldögélt a lábánál, mikor az kint ült a tornácon, nézte ahogy pipázik és megpróbálta kitalálni mit néz a vizenyős szempár.
Egyszer aztán az öreg ráemelte tekintetét, és megszólalt:
-Mi a neved, hé?
-Nekem nincs nevem.
-Oszt mér nincs neved?
A kislány megvonta a vállát
-Ki a te édesanyád?
-Balóczné.
Az öreg tekintete elkomorult, szeme újból a távolt kutatta, és ritmikusan szívta a pipáját.
Sokáig üldögéltek így.
Aztán az öreg felkelt, és bement a konyhába.
Sugárka szomorúan nézett utána.
Megfordult, és sóhajtva hazaindult.
Egy hang azonban megállította:
-Hová mégy? Gyere bé!
Dezső bent a konyhában leültette a lócára.
Szelt neki egy nagy karéj kenyeret, hozzá szalonnát.
Ő kikerekedett szemmel nézte a sok ennivalót.
Mikor látta, hogy ez nem becsapás, érezte a kenyeret, tapintotta, ízlelte mohón gyömöszölte magába.
Ha mégis álom, és eltűnik, tűnjön el akkor, mikor tele van a hasa vele.
Az öreg vidáman csillogó szemmel nézte, és bíztatta.
-Egyél csak, egyél! Nem kapsz ilyet otthon, ugyi?
Mennyi, de mennyi üres hely volt a kicsi hasban!
De mégis megtelt.
Kapott egy pohár vizet, amit rögtön felhajtott.
Elégedetten nyalogatta meg a szája szélét, mint a jóllakott macska.
,,Hisz úgy is, néz ki"-gondolta az öreg.
Eres kezét a kislány buksiján pihentette.
,,Hajjaj! Mit csináltál te velem kicsike? Elloptad a szívemet."
A Nap besütött, sugarai megfürödtek a fekete fürtökön, glóriát vontak köréje.
Mint egy angyal. ,,Ilyen lenne egy angyal?" -kérdezte az öreg magától.
,,Ilyen kis piszkos, rongyos? Éjfélhajú, bogárszemű? Arca, mint egy kísérteté, olyan sápadt.
De ni! Két rózsa nyílik orcáján, szemében ott van a csecsemő ártatlansága. Szép ő. Kívül, belül tiszta, mint a víz" -állapította meg elégedetten. Büszke volt lányára.
Sugárka szeme csillog, szeretettel telik meg, végigsimítja a ráncos arcot, a munkától kérges tenyeret.
És az öreg tenyér válaszol.
Megsimogatja arcát, Sugárka a tenyérbe fekteti fejét.
Szeretlek.
Én is.
Szavak nélkül mondják, az érzések elegendők.
Sugárka már nem fázik.
A vén paraszt lenéz a kislányra szemével, megcirógatja, begyógyítja sebeit.
,,Te vagy az én napom, amit a Jóisten küldött nekem. Vigyázni fogok rád kis fiatal napsugár."
-Sugárka. Legyen ez a neved.

***
-Hunn vagy már te jány? Menné má a fészkes fenébe! Veled is csak a gond van!
A lány ijedten rezzent össze.
Abbahagyta a cirmos simogatását és beszaladt a mocskos kis konyhába.
-Nahát végre itt vagy! Mindig elkóvályogsz te...Minek tartalak el hallod-e?
-Hogy segítsek édesanyámnak -mondta fel a lány a leckét.
Sugárka épp ma lett tizenkettő éves.
Nagylány, akinek már be kell segítnie a munkába.
-Derék lány-sóhajt Dezső bácsi de a többit már csak gondolatban teszi hozzá.
Nagy nap ez a mai.
No nem a születésnap miatt, ajándékként csupán korholást kap.
A pofon elcsattan. A nyomában vér serken.
Sugárka a padlóra rogyik.
Egyre gyakrabban történik ilyen s hasonlók. A bátyjaitól keményebb verést is kap, sokszor a nehéz munkától és az ütlegektől sajgó testtel heveredik le szegényes priccsére.
Csak az öreg cigány nem bántja. Ő szereti a lányát, már amennyire az a kőszív szeretni tud.
Körülülik az asztalt, a gazdasszony ilyenkor kimérte az ételt, vigyázva, hogy a kicsi ne kapjon túl sokat. Hiába is, no, rendes asszony volt az. Fél, hogy lánya megbetegszik a sok ételtől és el is talál hízni.
Mindig is így volt ez, csak ma nem.
Ma ünnepi ebéd volt.
Rakott krumpli.
Most az egyszer nem figyelmesen vizsgálódva lehetett csak szalonnadarabkákat találni benne és Balóczné asszonysága nem éppen csak fröcskölte rá a tejfelt, hanem bőségesen meglocsolta.
A gyerekek eltátották a szájukat, Sugárka szíve ujjongott és hitetlenkedett egyszerre.
Nem e sok finomság létezése olt kétséges, hanem, hogy tényleg emlékeznek a születésnapjára.
Hisz miért másért készített volna édesanyja ilyen lakomát?
Mert ez csakugyan lakoma volt, egy héttagú cigánycsaládnak, akik Románia egy kis eldugott zugában találtak csak egy vackot, ahová befészkelték magukat a többi rokonukkal együtt, megzavarva a már ott élő csendes parasztnépséget.
Mint a patkányok, kik elbújnak a csatornában, mert félnek a napfénytől, mert az emberek megvetik őket bűzös, mocskos mivoltuk miatt.
De mi jogon?
Ki próbálta őket megszelídíteni, hogy a szennyen rágódó féreg lehetne-e kebelbarát?
Senki.
Sugárka nem volt tisztában ezzel. Ő azt hitte ilyen a világ. És számára ez volt a világ. A családja, Dezső bácsi, pár sor kalyiba és a kis fenyves.
Így érthető a meglepetése, mikor kiderült milyen alkalomból telik meg a hasuk emberhez illő étellel.
-Figyeljetek porontyok! Jóapátok megcsináta a szerencséjét. Főmegyünk Pöstre. Vissza az édes anyafődre.Onnan gyüttünk mink. Biztos hallottátok má apátoktó.
Egy pisszenés sem hallatszott, aztán a fejek szapora bólogatásba kezdtek.
Ha édesanyám azt mondja, biztosan úgy is van!
De honnan is tudhatnák ők, hisz az öreg cigány sose mesélt nekik erről.
Annál többet az ő cudar testvérbátyjáról, aki összeállt egy kis pösti szajhával, mert nem vót neki jó itt az élet. Hogy menne a kénköves tüzes pokolba! Kényeskedő vót, tisztára, mint egy úrihölgy, nem munkára termett.
Legalábbis az öreg így szokta mondani.
Nahát emiatt a testvér miatt költözhettek fel Pestre.
Miközben a többiek falták az ételt, a legkisebb köztük lehajtott fejjel ült, lassan rágott.
Sugárka legszívesebben kiköpte volna az ételt. Minden falat kínszenvedés volt számára.
Ha most elmehetne, elbújhatna és sírhatna!
Az étel olyan volt, mint a keserű epe, a fejében egy gondolat dobolt.
Nem értem van. Nem nekem .Nem érdekli őket. Nem szeretnek.
Egyre hangosabban és hangosabban ütötte a tamtamot, legszívesebben sikított volna.
Szökni. Menekülni. Otthont keresni.
Soha nem érzett vágyakozást. Szeretetet akart.
Ezelőtt soha.
Nem tudta milyen az a másik, hogy egyátalán létezik ilyen.
Van. Mostmár biztosan tudja. Ott csak jobb lehet.
Végre. Több mint tíz éve mindennap kényszerítik, most jutott csak a felismerésre, szinte megrészegült tőle.
Nem!
Ő fog dönteni, nem fogják bántani, nem bánthatják!
Már nem is tudta mire gondol, hol van és mikor.
Zavar. Él-e? Meghalt? Hol van? Ki ő? Nem értett semmit, megrémült a tudatlanságától.
Nem látta az arcokat, minden és mindenki megszűnt létezni. Végre. Most csak ő van. Egyedül. Hát erre vágyott. Ezért menekült csendes zugokba, ezért a pihenésért. De a feje sosem pihent, sosem tudott magára gondolni. Mindig mások és mások. Mért kell nekem másokért dolgoznom? -jajdult fel az elnyomott lélek.
A test edzett volt, a lélek szinte védtelen. Most dől el mi lesz a sorsa. Elbukik, vagy megkeményedik.
Összefüggéstelen, zaklatott kavalkád. Érezte ezt mindenki csak másként, érzi ezt most is néha, érezte mikor felnőtté válás küszöbén állt.
De ezt el lehet fojtani, de elnyomni soha. Most kitör.
Szegény kicsi lány.
Sugárka nem tudta mit érez, nem tudta szavakba önteni. Csak, hogy valami olyan felfedezést tett, ami meghaladja bárki értelmét a közelében. Erősebbnek, nagyobbnak érezte magát.
Feljebbvalónak, aki csak mosolyog kínzóin, kékvérű rabnak, akit bár kerékbe törhetnek lelke meg nem törik, arcára odafagy a mosoly.
Azt élő ember le nem törli soha.
Elméje, nem volt képes ezt a rengeteg újdonságot befogadni. De az érzéseknek volt hely a szívében. Bár nem tudta mit érez, de tudta, hogy érez, és ez megnyugvással töltötte el. Biztonságérzettel.
A szökés gondolata megint előbukkant, de most már nem olyan vadító erővel, nem olyan sokkolóan. A szüntelen dobogás lelassult, halkabban szólt, a lélek lélegzetvisszafojtva várta, hogy mikor ül el teljesen a vihar.
Elmúlt. A lélek fáradtan sóhajtott, homlokáról letörölte a verejtékcseppeket. Leült pihenni.
Felkészült következő csatájára, mert tudta, hogy ezzel még közel sincs vége.
Sugárka lehiggadt. A vér, ami előbb még őrült sebességgel száguldott ereiben megnyugodni látszott.
Hisz itt a családja.
Itt kell maradnia.
De megszökhet.
Ott van a lehetőség.
Újra hallotta a hangokat, érezte a szagokat és látta apját, anyját és testvéreit.
Eddig csak a teste volt béna, a szelleme viszont annál többet dolgozott.
Megvívta élete első csatáját.
Hogy mi történt volna, ha elveszti?
Jobb nem is beszélni róla.
Valószínűleg megbolondul.
Nem lesz képes feldolgozni mindezt.
Szerencse, hogy ezek az óriási gondolatok kimondatlanok maradtak, s nem támadtak rontottak rá teljes erejükkel, csak az árnyékukat érzékelte.
Sebesek voltak, még nem emésztette őket meg.
Majd később, mikor leszállt az est, mennyit fog forgolódni szegényke, hogy fog félni, fázni, reszketni a gondolatok súlyától.
Most még nyugodtan eszik, tölti meg a korgó hasat az előbb elátkozott étellel.
Csendesen rág, nem gondolkozik, de egy különös érzés vesz erőt rajta.
Jóleső borzongás a belsejében.
Valami készül.
Valami történni fog.
***

 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
Soregi :A tökéletes barát
  2008-08-21 14:41:43, csütörtök
 
  Soregi :A tökéletes barát

A Gyereknek, akit a rokonok szerint is igen élénk fantáziával áldott meg a sors, sosem volt még olyan tökéletes barátja, mint Charley, a kutya. Vele is csak néhány napja volt együtt, akkor találta ugyanis ki, egyszer csak ott ült az ágya mellett vidáman csaholva. Apának és Anyának nem tetszett a dolog, ezt persze nem mondták a szemébe, de kihallgatta egy beszélgetésüket. Pszichológust emlegettek, nagyokat sóhajtoztak. Igazán gondterheltnek tűntek. A Gyereket mindez alig érdekelte, ő csupán jól érezte magát. Rengeteget játszottak Charley-val, néha még csontot is lopott neki. Mikor Anya egy alkalommal meglátta szobája szőnyegén a koncot, felkapta azt, majd Apához sietett, és az arca előtt rázva a bűnjelet, kiabálva ecsetelte, hogy ez nem mehet így tovább. A Gyerek, aki csendben utána osont, sosem felejtette el a szanaszét repülő apró húsdarabokat. Apa végül megnyugtatta Anyát, az ügy el lett boronálva.
Egy napon hatalmas kergetőzést rendeztek a Gyerek emeleti szobájában, hol ő kergette a kutyát, hol az kergette őt, úgy tűnt, mindketten remekül szórakoztak. Aztán a Gyerek csendben leosont a lépcsőn, hogy a konyhából némi édességet szerezzen. Ekkor figyelt fel a beszélgetésre.
-Mi volt ez a robaj? - kérdezte Apa.
-Szerinted? - sóhajtott Anya.
-Már megint?
-Bizony.
-Micsoda hangzavar! Biztos, hogy egyedül van odafent?
-Hát persze. Miért, szerinted vannak barátai? Nincs ez jól, én mondom.
-Csak még egy kis türelmet, kérlek! Biztosan átmeneti állapot.
-Már másodszor találtam csontot a szobájában!
-Nem lesz ez így mindig. De a pszichológus is megmondta...
-Nem érdekel, mit mondott meg. Egyáltalán nem hiszem, hogy ez a helyes megoldás.
-Mi nem helyes? Elfogadni a kutyát? Ha nem veszel róla tudomást, attól nem lesz jobb, amint azt hallhattuk az imént. Csoda, hogy le nem szakadt a csillár. De akkor is csak játszik.
-Ezt én is tudom, de...
-Semmi ,,de"! A kedvemért próbáljuk meg elfogadni a pszichológus véleményét. Várjunk még pár napot, meglátjuk mi lesz.
-Nem is tudom. Nem könnyű.
-Senkinek sem könnyű. Nekem sem, neki - mutatott a mennyezet felé - sem. Az a csont dolog valóban furcsa, ráadásul a szőnyegen is foltot hagy. De majd leszokik róla.
-Azt mondod?
-Hát persze. Miért, azt gondoltad, örökké fog ez tartani?
-Nem, azt azért nem.
A Gyerek elfintorodott. Nem igazán értette a felnőtteket, ugyan miért olyan nagy baj, ha jól érzi magát, még akkor is, ha némi zajt csap vele. Szomorúan botorkált vissza a szobájába, az édességtől is elment a kedve. Charley ott ült az ágyán, félrebillentett fejjel figyelte őt.
-Rá se ránts - mondta neki a gyermek. - Felnőttek...
A helyzet napokkal később sem javult, a Gyerek még mindig megosztotta szobáját Charley-val, a szülei pedig még mindig igen feszültek voltak, különösen Anya. Bár a pszichológus már naponta járt hozzájuk, segíteni egyelőre nem tudott. Két héttel később a Gyerek feladta. Ilyen áron nem kellett neki a tökéletes, kitalált barát. Egy este lesétált hát a nappaliba, Anya és Apa a kanapén ült. Megállt mögöttük, láthatóan nem vették még észre.
-Próbáld meg elfogadni - mondta éppen Apa. A Gyerek felsóhajtott, megint a szokásos téma.
-Nem megy. Most is a szobában van?
-Gondolom.
-Furcsa. Most csend van.
-Látod? Javul a helyzet. Már csak neked kellene...
-Ugyan mit? - kérdezte keserűen Anya. - Elfogadnom a kutyát? Charley kutyát? És ha nem megy? És ha nem akarom?
-De a pszichológus...
-Ó, ne gyere már megint azzal az átkozott pszichológussal! Hetek óta ezt hallgatom! - kelt fel a kanapéról dühösen Anya. A Gyermek tudta, hogy most észre fogja őt venni. Nem örült neki, de nem volt már ideje elbújni. Azt fogják hinni, hogy szándékosan hallgatózott.
-De drágám... - állt fel Apa is.
-Ne, kérlek, ne nyugtatgass, mit egy...
-Mint egy mit? Egy gyereket? Ezt akartad mondani, igaz? Csak már a szót sem tudod kiejteni. Nézd, a fiunk hetek óta halott, akár képes vagy ezt elfogadni, akár nem. A pszichológus javaslatára megvettük ezt a kutyát, azt mondta, jót tesz majd a jelenléte, ha lesz majd, akinek a gondját viselheted. Rendben, kétségtelenül szeleburdi jószág, meglepően sok időt tölt abban a szobában, és valóban, csontot is visz fel néha, de arról már kezd leszokni. Ha akarod, megszabadulunk tőle, elajándékozzuk, vagy ilyesmi, de tudod te is, hogy nem ő a fő probléma. Neked kell továbblépned. El kell engedned végre a fiunkat.
Anya szeméből könny csordult ki, Apa gyengéden átkarolta.
-Gyere, hozzuk le a kutyát - mondta neki halkan, ahogy a lépcső felé vezette. Enyhe borzongást éreztek, ahogy átsétáltak a Gyereken, aki döbbent, kétségbeesett arccal állt ott, az emberek számára láthatatlanul.
Végül, miközben alakja végleg szertefoszlott, csendesen elsírta magát.


 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
Éva:Sempre… nihil
  2008-08-21 14:38:29, csütörtök
 
  Éva:Sempre... nihil

Hallgatni. Csak úgy némán, csendben, egyedül...
Nem gondolni a holnapra, sem arra, hogy egyáltalán volt múlt, és lesz jövő.
Csak úgy lenni a mában, ebben a percben élni...
Beszélgetni magaddal: szót kérni, felelni rá, nincs semmi következménye, lehet bátran...

Nihil - semmi. Ilyenkor ez vesz körül. Tudat alatt hallod a kinti zajokat. Szemed lát. Szíved kalapál. Testedben a vér az útját járja. Ha elakad? Akkor nincs semmi... nihil.

Csak lenni a világban. Elképzelted már a valódi magányt? Amikor nincs barát, nincs szomszéd, nincs madárdal, nincs semmi...
Csak magad vagy...
Meddig lehetne bírni? Nem tudom. Létezni úgy, a semmi közepén.

Néha én ott vagyok, létezek, magamnak, a gondolataimnak, vagy annak sem...
Aztán, mert így élni nem lehet, be kell engedjem a körülöttem levő világot.
Beengedem a fényt, a dalt, aztán a szót...
Beengedem az éjszakát, a holdat meg a csillagot.
Hallom a víz csobogását, a madarak dalát, de még mindig egyedül vagyok.

Az érdektelenségbe süllyedek. A semmibe, tartalomnélküli életembe.
Eljátszom a gondolattal... mi lenne, ha később észlelnék fel, valamikor évszázadok múltán?
Ki emlékezne rám?

Igen, akkor megkeresném a múltamat, de hisz nem voltam!
A jelenem gyanúsan homályos.
A jövőm? Ki tudja?

Talán voltam. Az időben egykoron. Egy porszem, és maradtam a végtelenségbe örökre, semmi...

Sempre nihil.

 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
aures:Időtlen álom
  2008-08-21 14:37:06, csütörtök
 
  aures:Időtlen álom

Hosszú, tüzes nyelvekkel tör át a homályon. De már nem izzik.
Mikor aláhull a Nap gigászi, mégis kecses kolosszusa, már nem ragyog; nem vidít, nem éltet... És az ember valahogy... valahogy mégis látja benne az igazi fényt. Nehéz gondolatok söpörnek át végtelenül bonyolult tudatunk girbegurba, meghódítatlan területein, olyan foszlányok, amelyek egy egészen ismeretlen világot mutatnak meg egy pillanatra. Egy világot, ahova az ember csak igazán szenvedélyes, és mély álmok tengeréből válthat jegyet.
Így simogatja végig az embert a napnyugta.
Átkúszik a langy fénysugár minden faágon, a színes felhők tömkelegén, míg bele nem csobban a gyönge szembogárba. Olyan ez, mintha földünk legbriliánsabb drágaköveit ejtenénk egy csendes tó, tükörsima, tiszta felszínére. És ahogy lassan - egészen lassan - merül alá, végig látni azt a csodás fényt, ami egyszerre árad a kőből is, és Sehonnan is.
Látni a csodát. Mint egy halhatatlan festő örök próbálkozását. Lassan ereszkedik az álmos korong, a fák szálkás tornyaira. És megélni olyan, mintha maga a tökéletesség kattintgatna képeket egy másik univerzumból.
Miért vonzza testünket, és lelkünket egyaránt ez a névtelen fantasztikum, amit a lebukó Nap hordoz? Hisz az embernek az ősz jut róla eszébe; az őszről pedig a lassú elmúlás... Ki akar szembesülni a halállal? Kicsit olyan, mintha életünk utolsó pillanatait fürkésznénk a távolból, mikor magunk előtt látjuk az alkonyt. Talán érezzük, hogy valami csodálatos kezdődhet el az alkonyat után.
Az éjszaka... de ez a sötét csupán testünket hinti be ragyogó mázával. Mert az éjjel titok... És odaát minden titok.
De most még csodálatos aranyszín melegíti a vidék egyik oldalát. Bársonyos, pihentető szépség fekszi meg a házak nyugati hátát. A kerti tó most álmos, szürke fátylában pihen, a halak dermedten lebegnek a felszín alatt. Még szeretnék ízlelni a csodát. Egy kutya méltóságteljes, királyi fektében figyeli a színeket. Vörösben, narancsban, aranyban, és ezek milliónyi árnyalatában füröszti a tájat a Nagysága. A kutya pedig állat; így ő szót ért a színek halk, mindenütt jelenlévő doromboló, barátságosan nyaldosó nyelvén. Most is fülel, bár egy embernek ez nem tűnne szemébe. Hallgatja a színeket. Énekelnek. És ezt az éneket nem lehet lefordítani a mi hangos, roncsolt beszédünkre. A színek éneke lassú. Lassabb a lassúnál. És ahhoz, hogy igazán hallhassuk a színek túlvilági, bizsergető orgiáját, ahhoz... meg kell élnünk a halált.
A kutya hallgat. Figyel. Elfordítja a fejét, és észreveszi gazdáját, amint a ház falának támaszkodva ül, és félrefordított fejjel figyeli az alkonyat emberfeletti muzsikáját. Netán hallaná az alkonyatot?, ilyesmi járhat a kutya fejében. A gazdája biztos hallja... Hallania kell. Ő rajta látszódik, hogy hallja... A kutya odabotorkál rengeteg tömegét cipelve, és gazdája törékeny kis testéhez simul. Ölébe hajtja hatalmas koponyáját. És együtt figyelik a tökéletesség univerzumát.
Nehéz elmagyarázni, - és itt már rég nem az írói tálentum a döntő - hogy mi az amit magában hordoz a naplemente. Leírhatja az ember az érzést, ami belőle fakad. Hisz az mindenkinek más. Leírhatja, bemutathatja, hogy mi az, amit maga előtt lát. De mikor komolyabban boncolgatná a csodát, akkor valami láthatatlan erő gyengéden megérinti az ember csuklóját. A természet megkér: tedd le a tollad... figyelj. És az íróeszköz kihullik az ember kezéből, szeme pedig megakad az alkonyaton. Figyelj. És valóban... látja a titkot, de le nem írhatja. A természet ajkunkra biggyeszti szélből, és fényből szőtt mutatóujját. Cssss... hallgass, és figyelj.
Csodálatos.
És az idő fogalma hirtelen megszűnt. Megállt, végül megsemmisült.
Csak az alkony él.
A kutya és gazdája már nem két lény. Nem tudni mikortól, de most már egyek. Egy lélek. Egy tudat. Hagyjuk magára Őt. Lássa egy örökkévalóságig az igaz világot.
És te ifjú olvasóm, csendesedj el, hogy érezhesd a fényt.
Hunyd le szemed...
...hogy együtt láthassuk a tökéletesség univerzumát.

 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
Anumerol:Most
  2008-08-21 14:35:39, csütörtök
 
  Anumerol:Most

Sötét van. Egy távolban lévő gyertya pislákoló lángja tűnik fel. Majd a gyertya elkezd közeledni. Egyre erősebb fény árad szét belőle. Érzed, hogy jó, hogy jön. Már vágysz a világosságra. Érzed, hogy életed értelmét a fény adja, de nem találod sehol. Keresed, kutatod de mindenhol csak sötététség fogad. Néha fel-feltűnik egy apró fénypont. Minden erődet igénybe véve indulsz el feléjük. Futsz, rohansz és mikor a közelébe érsz rájössz, hogy mind csak illúzió.

Ahogy közeledik a gyertya már látni véled a gyertyahordozóját. Kissé meglepődsz. Az hozza feléd, akiről sose gondoltad volna. Tudtad ugyan, hogy gyertyát gyújthat, de azt nem, hogy neked. Egész közel van hozzád. Érzed, ahogy eltölti egész szívedet, lelkedet, tested. Átadod magad a fénynek, élvezed ahogy a fotonok becsapódnak és elnyelődnek vagy visszaverődnek testedről. Ahogy még közelebb ér, már érzed a láng melegét. Bántja szemedet, oly közel van, de melege kárpótol mindenért. Elfeledteti a sok felesleges erőlködést, a valótlan fénypontokat, életed nehézségeit. Úgy érzed, hogy legyőzhetetlen vagy, mérhetetlenül boldog és majdnem elégedett. Szeretnéd megfogni a gyertyát, de nem tudod, akárhányszor érte nyúlsz kicsúszik kezeid közül. Nem bánod, arra gondolsz, hogy majd megfogod, ha közelebb lesz és ahelyett, hogy cselekednél elmerülsz a pillanat gyönyörtengerében. Egyszer csak azon kapod magad, hogy a gyertya már zavaróan közel van. Égeti bőröd, szemeid elvakítja. Próbálod becsukni, de nem tudod, mint ahogy fejed sem tudod elfordítani. Egy láthatatlan erő nem engedi. Szenvedsz, mindent megtennél, hogy szabadulj. A gyertya után kapsz. Tudod, hogy ha sikerül megmarkolnod, akkor visszatudod helyezni -egy hosszabb vagy rövidebb időre- abba a távolságba, amelyből még kellemes volt jelenléte. Nem sikerül. Marad a szenvedés. Maró, kínzó fájdalmadra nincs ír. Idővel a gyertya fénye halványul majd végleg megszűnik.

Jól eső érzés, ahogy kiszabadulsz fogságából. Jól esik a sötét és a hideg. Azt gondolod, hogy soha többé nem akarsz a fény közelébe se menni. Próbálsz a lehető legtávolabb maradni tőle. Előbb vagy utóbb azonban rájössz, hogy nem élhetsz fény nélkül.

Újra útra kelsz és a távolban hamarosan fénypontok tűnnek fel...

 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
Andry Maress:Megbocsájáts
  2008-08-21 14:33:19, csütörtök
 
  Andry Maress:Megbocsájáts

Születésemtől fogva mindig más mondta meg, hogy mi a jó és helyes cselekedet. Mindig másokhoz kellett igazodnom, nem lehetett saját véleményem, a békesség kedvéért sok-sok mindenről lemondtam s voltak álmaim, melyeket feladtam.
Úgy gondolom, itt az ideje annak, hogy sorsom és életem írányítását immáron a saját kezembe vegyem, és annak alakulását magam tegyem meg.
Nem is olyan régen az egész életemre kiható tényt közöltek velem, olyan tényt, mely talán a hátralévő életemet teljesen átalakitja és megváltoztatja.
Immáron bátran állíthatom, hogy az élet rögös útja kifürkészhetetlen helyzetbe sodorhatja az embert.
Mindig akkor ér csalódás, amikor nem számítasz épp rá. Nem vagyunk egyformák, ezáltal sorsunk is különböző, de ha megértjük a másikat, biztos hogy ha szembesülünk problémával, akkor számíthatunk rá.
Nem csak a bánatban, nem csak a rosszba ha igaz barátra találunk, akkor minden élet eseményben melletünk lesz és számíthatunk rá.

Adj esélyt magadnak s néked is megadatik, adj lehetőséget másnak és problémád sokkal könnyebben megoldódik.
Naivitásom a másik ember felé sokszor megtréfált már, de mit tehetek, ilyen vagyok én.
Hiszem, hogy másokban is van még szeretet felém, hiszem a jóságot mellyel talán szebbé tehetjük hátralévő életünket még.

Az emberek között vannak jók és rosszak, nem vagyunk azonosak és ez meg is látszik néha.
Ha én hibáikkal együtt elfogadom a másikat talán nem nagy kérés, de nézzék el az én hibáimat.
Sok emberi kapcsolat néha azért romlik meg, mert a legalapvetőbb emberi szokást, a tiszteletet elfeledik sokan.
Tapasztalatból tudom és bátran állíthatom, hogy nem az a barát aki ezt hangoztatja gyakran, igaz barát az, aki minden kérés nélkül melléd áll a bajban.

Próbálj meg úgy élni, ahogy a legjobb tudásod szerint lehet, biztos lehetsz abban hogy ha így teszel, akkor tisztelni fognak az emberek.

Nem a barátaid száma a fontos.
 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
Gondolatok » Alister
  2008-08-21 14:29:15, csütörtök
 
  Alister:Ősz

Alkonyatba hajló őszi délután volt. Egy lenyugvó csillag színezte vörösre a felhőket, élesítve a kontrasztot a narancssárga, hihetetlen élénkséggel lángoló ég, és a homályba burkolózó, hűvös szél borzolta ciprusok között, melyek haragos zöld tömege méltóságteljesen őrizte a kis teret. Kis tér, mondom, pedig inkább csak terecske: kopott, reneszánsz házak szorulnak össze a liget előtt, s ez a pár lépésnyi tér, ki tudja, mi okból, üresen maradt. Falikút, halkan csobogó, diszkrét fajta, öreg, napszítta pad, emlékeikbe temetkező vének vasárnap délutáni pihenőhelye, s kopott, évszázadok emberei által simára csiszolt, megfakult feketeségű macskakövek.
Dolgom után siettem éppen, s bár késésben nem voltam, de gondolataim igencsak lefoglaltak. Úgy terveztem, gyors léptekkel szeltem át a teret, mely jelentéktelenül apró volt, de amikor lábam a ciprusok árnyába vitt, a látvány keltette emóció lenyűgözött, határtalanná nyújtva a távolságokat. Oly fenségesnek mutatkozott a hatás, s oly lehengerlőnek, hogy önkéntelenül s mintegy magától bizonytalanodtak el lépteim, s lassult meg mozgásom. Megtorpantam, s csak nagy sokára ösztönzött folytatásra órám halk, ám kitartó és folyamatos percegése. Tétován megindultam, mikor valaki elsétált mellettem.
Zavarom miatt, amelyet egyaránt okoztak gondolataim és a nagyszerű kép rám gyakorolt hatása, és az efölötti meglepődésem, csupán pár lépés után tűnt fel a másik alakjának ismerős volta. Megfordultam, szinte egyszerre vele. Fürkész tekintettel s alaposan vizsgáltuk egymás arcát, termetét és reakcióit. Kettőnk közül az oly ismerős ismeretlen hangja jött meg előbb.
-Te? -kérdezte meglepetten
-Te? -tört ki belőlem is.
-Csakugyan te vagy az?
-Én -ismertem be zavartan, de rögtön visszaszúrtam -És csakugyan te?
-Én -válaszolt megtörten.
Zavart csend ereszkedett közénk, ahogy ott álltunk az alkonyi téren, s a felismerést ízlelgettük. Keserű, savanyú, sós, édes.
-Hogy vagy? -érdeklődtem, szándékom szerint a társalgás felfokozása érdekében.
-Jól -a hang rekedten szakadt ki torkából -És...
-Én is -vágtam közbe sietve -A család?
-Mármint... -bizonytalankodott, majd földre szegezte a szemét -Gondolom jól -hirtelen felkapta a tekintetét, s az enyémbe fúrta.
-Elváltam -jelentette be drámai hangon.
Bár átéreztem a hanghordozásában rejlő tragikumot, de teljesen lekötötte figyelmemet a szemeinkben oda-vissza tükröződő, kék és zöld villogás. Oly kimondhatatlan rég néztem ezekbe a szemekbe! Úgy szerettem volna valami vigasztaló-szépet mondani neki, de kiszáradt a szám és gombóc hízott a torkomba. Lehunytam a szemem, hogy száműzzem a kellemetlen érzést, de hiába. A pillanat elillant.
-Én nem is voltam... -nyögtem, hogy valamit mégis csak mondjak, de azután nem fejeztem be.
-És a többiek? -kérdezte könnyeivel küszködve
-Már mind... -legyintettem lemondóan, és éreztem valami kaparást a torkomban
-És ő?
-Elment -szűkszavúságom oka az erőfeszítés volt, amit hangom remegésének csillapítására tettem -A gyerekek?
Keserű és lemondó pillantás és fintor, mely az egész világ fájdalmát egy másodpercbe sűrítette: ennyi volt csupán a válasz.
-Mit csinálsz mostanában? -kérdezte rövid hallgatás után.
-Írogatok -ez olyan ostobán hangzott, hogy ellenállhatatlan kényszert éreztem tovább beszélni -Regényeket, miegymást...
-Szép... -könnycsepp gurult végig az arcán.
-Te mivel foglalkozol? -bukott ki belőlem
-Én... én csak... én csak... -szipogta elgyötörten.
Nem bírtam tovább a szenvedés szinte tapintható hullámait, amelyek lassan beleptek mindent a csöndes falikút és a komor ciprusok között. Odaléptem hozzá, átöleltem, és magamhoz szorítottam. Kibuggyant belőle a zokogás, könnyei átáztatták ruhámat, végig folytak bőrömön, beszivárogtak a lelkemben. Az én arcom is nedves lett, a felkelő hold ezüstjét szétszórva arcomon.
Hosszú ideig álltunk így, összekapaszkodva, szótlanul, és szorosan ölelve a másikat. Egymásba folyó könnyeink sós ízét éreztem a számba, s elhomályosult tekintetünk összefonódva fürdött a holdvilágban. Lassan és lágyan ringattam őt, s ő halkan dúdolt egy régi-régi dalt, egy régi altatót, amit még első találkozásunkkor énekelt. Különös, furcsa, vontatott táncot jártunk, egymásba gabalyodva egy eltévedt tangó kósza ütemeire, amit csak mi hallottunk. Úgy tűnt, már mindig így lesz.
Lassan bontakoztunk ki közös ölelésünk pókhálójából. Zavartak és szégyenlősek voltunk, mint két rajta kapott kisiskolás, s olyon kellemetlen gondolatok leptek meg mindkettőnket, hogy percekig csak némán kerültük egy más tekintetét.
Végül mégis csak találkozott két hidegen ragyogó szempár. Kinyújtott ujjaim végig simították az arcát, majd megszorítottam kebleire vont kezét. Mosoly vibrált a szája szélén, tekintete s tekintetem egyszerre olvadt zölddé. Mély sóhaj szakadt ki lelkünk legmélyéről a tintafekete térre, ahol az éleket ezüstösre színezte a hold fénye.
-Szia -búcsúztam tőle halkan, szinte suttogva.
-Szia -válaszolt a visszhang.
Estébe hajlott egy őszi alkony a ciprusliget előtt.

Álomföldi mesék 2.
 
 
0 komment , kategória:  Gondolatok(Próza)  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1446
  • e Hét: 13191
  • e Hónap: 92749
  • e Év: 2034029
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.