Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
hazmat:Hipotézis
  2008-09-25 19:47:20, csütörtök
 
  Hipotézis

Hideg szél süvített végig a farmon, odabent a házban a farm gazdáját kirázta a hideg, bár nem érezte bőrén a szelet. A fiatal férfi remegő kézzel a füle mögé tuszkolt pár rakoncátlankodó szőke hajtincset, aztán a rádió fölé hajolt és izgatottan megszólat:
- Raul Midon vagyok... és a francba is... félek!
Ugyancsak rosszra fordultak a dolgok...
Ha valaki hallja ezt az üzenetet - bár nem sok reményt fűzök hozzá - akkor az szedje a cók-mókját és húzzon innét! Minél messzebb a Földtől!
Már napok óta nem láttam a szomszédaim. Egy reggel elmentek melózni és aztán nem jöttek vissza!
A cicám is eltűnt... meg kellene keresnem, de nem merek kimozdulni itthonról. Ha akarnék se tudnék: beszegeztem az ajtót és bedeszkáztam az ablakokat.
Az élelem- és vízkészletek még pár napig kitartanak, aztán... aztán nem tudom mi lesz...
Lehetségesnek tartom, hogy a környéken én vagyok az utolsó élő ember... bár az a valószínűbb, hogy talán az egész bolygón!
Itt a Kansasi síkság közepén, a Midon Farmon nincs tévé, se telefon, csak ez a rádióvevőkészülék, amit átbuheráltam, hogy tudjak a külvilágnak üzenetet küldeni... remélem, van kinek...
Napok óta csak sercegést hallok a rádióból, először azt hittem elromlott... de most már biztos vagyok benne, azért nem tudtam meghallgatni a híreket, mert az adóállomások konganak az ürességtől...
Tény, hogy az öreg, megfáradt bolygónkról eltűnt a sok hulladék, de vele együtt az ember is... és talán az állatok is. Lehet, hogy totál skizofrén alkat vagyok, és magamban beszélek, azonban a tények, attól még tények maradnak...
Hírneves genetikusok pár éve még ezt hangoztatták: ,,2035-től már nem kell aggódnunk a felgyülemlett szeméthegyek miatt, végleges megoldást találtunk a problémára."
Éljen!
Ennek a hírnek akkor nagyon örültem... Újra ragyogó kék lett az ég, eltűnt a szürkeség, a szemétlerakatok helyét színpompás virágok váltották fel, és a zöldövezeti városokba visszatértek a madarak...
Így visszagondolva minden nagyon csodálatos volt...
Ám eljött az a szörnyű nap is, amikor a génmanipulált szárazföldi cápák másféle étrendre tértek át...
Miért pont cápákból kellett hulladékevőket kreálni? Lehetett volna akár nyulakból is tenyészteni, vagy mit tudom én, egy barátságosabb állatfajtából...
Az az igazság, hogy messze áll tőlem az élőlények variációjának tudománya, de a genetikusok nem voltak elég előrelátóak... Végül is emberevő szörnyeket alkottak!
Bárcsak tévednék!
Hogy az a... Vvvalami sertepertél a padláson! Sejtem mi lehet az!
Uram atyám, mindjárt leszakad a mennyezet! Nem akarok meghalni... még nem...
Kész, végem van! Már látom a ragadozó ocsmány pofáját!
Cirmikém, ég veled! Remélem még életben vagy...
Anyám a KAROM!
Letépték a karom! Ez iszonyúan fáááj!!!
Dögölj meg te primitív állat! AAAARGH...

A szemétevő, miután végzett prédájával, felfalta a nappaliban található hulladékot is, aztán továbbállt.
A rádió az asztalon még évekig tovább sercegett, aztán egy késő őszi napon lemerültek a telepei, és dermedt csend borult a szobára...

 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Hannibal : Egy őrült gondolata
  2008-08-22 14:27:18, péntek
 
  Hannibal : Egy őrült gondolatai 2

Esni kezdett. John alapvetően szerette az esőt. Elgondolkodtatta a múltról, a jövőről, ami volt, ami lesz, ami lehet. Néha órákig bámult ki az ablakon élvezve, ahogy a kövér esőcseppek szétfröccsennek a párkányon, és ahogyan a friss vizes fű illata, ellepte az egész várost. Ahány ember a világon, annyiféle vélemény létezik az esőről. Néhányaknak melankolikus hangulatot ajándékoz, másoknak örömet és megváltást a hőtől, megint másoknak pedig áldást, hogy a termés nagyra nő majd és elég vizet kap. De van, akinek szörnyű csapást jelent, amikor a felgyülemlett víz elárasztja a lakását és tönkre teszi a mezőket, milliós károkat okoz. John nem foglalkozott ilyesmivel. Még sose esett áldozatul áradásnak, és reménykedett benne, hogy nem is fog soha.

Most azonban nem kedvelte az esőt. Haza fele tartott, és a buszon hideg volt. A lepergő esőcseppek apró csíkokat húztak az ablakon. A busz elég régi volt már, így hiányzó tömítés végett az esőcseppek bent is összefirkáltak mindent. John örült, mert amikor felszállt a három csomagjával a kezében, kényelmesen leülhetett úgy, hogy senki se volt mellette. Elhelyezkedett, és poggyászát maga mellé fektette az ablak oldali ülésre. Befészkelte magát kényelmesen és lehunyta szemeit. Nem nagyon vágyott az utána lévő még legalább harminc perces metrózásra és villamosozásra, jó volt itt most a buszon, a valamelyst melegben és kényelemben.

A busz megindult. Enyhe ringatózása, Johnt mindig megnyugtatta. Mint a kisgyerek, amikor tolják a babakocsiban, most ő is mély álomba szenderült. A következő nagyobb megállónál, ami legalább huszonöt kilométerre volt, mindig fölébredt. Ez volt az a megálló, ahol az emberek többsége leszállt, és egy jó adag ember fel is szállt. Johnnak most is felpattantak a szemei, ahogy érezte, hogy a busz megáll, és motor zümmögése alább hagy. Az emberek nyüzsgölődni kezdtek, és megkezdték a leszállást a buszról. Jó néhányszor ütötték meg Johnt a vállon lógó táskák, és persze utánuk jöttek az elnézést kérések, de legalább ha már tudják, hogy a táska útban lesz miért nem figyelnek oda jobban, ahelyett, hogy sűrű elnézést kérések közepette sajnálkozva haladjanak tovább megütve a következő embert is. John nem értette az ilyesmit. Ha ő váll táskával utazott, akkor mindig maga elé tartva halad, és a hátitáskáját is kezében fogta, hogy ne üssön meg senkit se. De ő jó neveltetést kapott. Őt megtanították arra, hogy tisztelje a másikat, és vigyázzon testi épségükre.

Nagy nehezen mindenki lekecmergett a buszról. Jöttek a felszállók. John feszült figyelemmel nézte az embereket. Egy csinos lány, egy idős férfi, egy idős nő, egy fiatal férfi, egy lány... Az emberek csak jöttek és a busz csak telt, telt és telt. Amikor már egyre kevesebb hely maradt, John imádkozni kezdett, hogy ne valami nagydarab hölgy, vagy férfi akarjon mellé ülni. Ennek érdekében, hátradőlt, lehunyta a szemeit, és alvást színlelt. Próbált a hangokra figyelni. Kideríteni, hogy ki megy el mellette, nézik - e őt, oda akarnak - e ülni. De semmi. Nem hallotta már a jegy eladó beszélgetését se, úgyhogy megörülve mosolyodott el, hogy ezt megúszta. Kinyitotta hát a szemeit, hogy körbe nézzen, és akkor meglátta.
- Elnézést. Szabad lesz? - szólt hozzá szinte azonnal, egy mellette ácsorgó nagydarab hölgyecske. John összeszorította a fogait, és szinte sziszegve válaszolta.
- Persze hölgyem. Parancsoljon. - ezt követve feltuszkolta hátizsákját a poggyásztérbe, amely műveletet sikerült is röpke egy perc alatt kiviteleznie, majd laptop táskáját ölébe véve, leült az ablak melletti székbe. A hölgy befészkelte magát a helyére és elővette telefonját, majd felhívott valakit és hangosan beszélgetni kezdett.
- Igen igen szívem, elértem a buszt és le is tudtam ülni. Igen nagyon szörnyen sokan vannak, és borzasztóan hideg van. - a buszon már szinte mindenki őt figyelte.

Felharsogott a motor. A busz egy erős, fáradt rengéssel útnak indult. Megtelve teljesen, nehézkes mozdulatokkal vette be a kanyarokat, mint egy jól lakott focista a mezőn, ahogy lomhán kerülgeti ellenfeleit. John örömmel fogadta a ringató érzést. Hátra dőlt, és bár a nehéz táska az ölében pihent, lehunyta a szemeit, és ismét aludni próbált.
- Igen szívem, betettem a sütőbe a kaját. Te figyi! Olyan büdös van itt képzel, hogy az hihetetlen. Biztos valamelyik öreg bácsi szart be. Vagy valami ilyesmi lehet a gond. - a nagytestű nőnek mellette be nem állt a szája. Fennhangon ordítozott és beszélt a telefonjába a Szívének, amit mindenki egyre kevésbé viselt el. Majd John figyelmes lett valamire. Érezte, hogy fázik a keze még a kabáton át is. Egyenlőre, nem foglalkozott vele, mert gondolta, hogy csak hideg van, és jobban beburkolózott. A hideg nem szűnt meg, sőt, mint ha terjedne. Már az egész alkarja fázott. Akkor nyitotta csak ki a szemeit, amikor az egyik beeső vízcsepp fültövön találta. Beázott a mellette lévő ablak. Az egész kabátja elázott már, mire észrevette, hogy mi történik. Ijedtében felkapta a kezét és oldalra dőlt annyira, hogy a nagytestű hölgynek érintette a vállát.
- Mit képzel maga? Miért tapizik engem? Meg akar erőszakolni ugye? - ordította torkaszakadtából a hölgy, és természetesen az egész busz figyelme Johnra irányult.
- Nem nem hölgyem. Véletlenül sem. Csak beázik az ablak és...
- Szóval még csak meg se erőszakolna. Szóval dagadt vagyok és ronda? Ezt akarja ezzel mondani? - vágott közbe a szavaiba a hölgy.
- Nem dehogy ronda ön hölgyem, csak beázik az ablak, és megijedtem, hogy elázom. Inkább felállnék, ha nem gond. Kiengedne?
- Nem elég, hogy letapiz, de most még ugráltat is? Mit képzel magáról? - tápászkodott fel a hölgy székéből, nagy nehezen kilépve a székek közti kis folyosóra, miközben John felállt és kiköltözött oda. Táskáját a földre tette maga elé, és csak reménykedni tudott, hogy hozott valami könyvet.

John utált állni. Nem, mint ha nem bírta volna, de akkor is. Másfél órát ácsorogni egy buszon, nem túl kellemes. Szomorúan nézte, ahogy a lezúduló esőcseppek, egyre jobban eláztatják az ülését, ahol már rég kényelmesen szundított volna.
- Képzeld el egy mocskos kis perverz utas letapizott, és még utána ugráltatott is. Ami ugye érthető, hisz tudod milyen, jól nézek ki mióta bicózom, de hát az ember sehol se lehet biztonságban. - hallatszott a nagytestű nő hangja, ahogy panaszkodott a szívének a telefonba.
- De kérem hölgyem, én nem tapiztam le önt, csak az eső...
- Engem nem érdekelnek a kifogásai, érti? Kérjen bocsánatot, de most azonnal! - követelőzött a hölgy.
- De hát én nem tettem semmi rosszat! - mentegetőzött John.
- Kérjen bocsánatot most azonnal, vagy olyan jelentet rendezek, amilyet életében nem látott még. - fenyegetőzött a hölgy. John az emberekre nézett. Maga se tudja miért, talán segítséget várt, de senki nem nézett rá. Mindenki csak csóválta a fejét, könyvét bújta, suttogott a másikkal, vagy alvást színlelt.
- Na mi lesz? - üvöltözött a hölgy.
- Rendben van. - válaszolta megverten John.
- Figyelek.
- Elnézést kérek, amiért a tőrömmel, ami itt van a zsebemben, most el fogom vágni a torkát. - mondta John higgadtan.
- Hahaha - hallatszott, ahogy a dagadt nő felnevetett. Azonban John teljes nyugodtsággal elővette a kését, amit a zsebében hordott, majd megfogta a hölgy haját, hátrarántotta a fejét, és az éles kés pengéjét végig húzta a hájas rétegekkel teli gégén. A vér az asszony torkából a ruhájára folyt. Nem kapott levegőt, és azonnal a torkához kapva gurgulázó hangokat hallatott. A vér fröcsögött, ahogy próbált oxigént szívni a tüdejébe, de mivel a kés átvágta a légutakat is, az elég nehéz lett volna. John örömmel nézte végig, ahogyan a nő a torkát szorongatja kétségbeesetten, miközben az arca egyre fehérebb és fehérebb lesz. Az életéért küzdő asszony, megmarkolta John kabátját, összekenve azt saját vérével, de ő csak nézett és mosolygott, ahogyan a nő szépen lassan határtalan fájdalmak közepette elvérzett. Majd a dagadt nő előre dőlt, és nem lehetett többet hallani a harsona hangját.

Johnt elmegyógyintézetbe zárták, miután az ügyvéde kiharcolta, hogy nem beszámítható lelki állapotban van és ezért nem ítélhető el gyilkosság miatt. John jó neveltetést kapott. Némán ült a sarokban, a kis cellájában, és hátra dőlve élvezte a csendet és nyugalmat, amit kapott. Lehunyta a szemeit, és aludt.



 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Hannibal : Egy őrült gondolata
  2008-08-22 14:20:19, péntek
 
  Hannibal : Egy őrült gondolatai

Egy őrült gondolatai

Nincs is jobb egy kemény nap után felülni egy jó kis távolsági buszra, ami haza repít. Haza a finom meleg csendes otthonba, ahol relaxálhat az ember, hátradőlve a kedvenc foteljében, egy pohár teával a kezében. Az ember felszáll a buszra, kényelmesen lepakolja a holmiit maga mellé, beállítja a szék támláját, majd gondtalanul elnyúlva mély álomba szenderül. Nem gondol arra, hogy a főnöke ma kiabált vele, nem gondol arra, hogy akármelyik nap az utolsó lehet a munkahelyén, nem gondol arra, hogy vajon kivel csalja meg a felesége, és arra sem gondol, hogy a tizenöt éves gyermekei épp mit szívnak, vagy kit rabolnak ki. Csak arra gondol, hogy milyen Istenien kényelmes az a szék, amiben éppen alvásra készül. Lehunyja a szemeit és elmerül egy olyan világban, amit ő maga alakít. Nincs rablás, gyilkosság, munka, illetve család miatti aggódás. Nincs semmi csak ő, és egy csodálatos szép zöld rét, ameddig csak a szem ellát. A nap éppen a horizontot súrolja és a környező bokrok, és virágok finom illatokkal töltik meg a levegőt. Mélyen beleszippant és érzi, ahogy szétterjed a friss oxigén a tüdejében. Határtalan boldogság önti el a lelkét, és belehemperegve a gyengéd fűbe azt kívánja, bárcsak sose ébredne fel.

Azonban az igazi világ, amiben élünk nem ilyen. John-t álmából hirtelen üvöltés rázza fel. Ijedten körbenéz és keresi a forrást. Szomorúan veszi észre, hogy a forrás a háta mögött van, és éppen a kényesen beállított székének a támláját rugdossa lelkesen.
- Előre állítaná kérem a támláját. A fiam nem fér el. - hallatszódott hirtelen egy női hang a gyerek mellől.
- Persze hölgyem. - mondja John illedelmesen, ahogy tanították. Hiszen szerencsétlen gyerek a fél méter magasságával biztosan nehezen fér el az ülés mögött, ami még csak megközelítőleg se ért el a másik ülés kezdéséig. De John illedelmes és megértő ember. Úgy cselekszik, ahogy édesanyja tanította rá. Akárcsak egy gép, ami esztelenül követi a programozását. John így hát előre állítja a székét, és újra megpróbál elhelyezkedni, hogy visszatérjen arra a bizonyos rétre, ahol meglelheti a lelki békéjét. Néhány próbálkozás után, sikerül is egy pontot találni, ahol minden kényelmesnek tűnik. John ismét lehunyta a szemeit és várta, hogy a finom virágillatok megtelítsék tüdejét. Már kezdte látni, ahogy a rét közeledik felé. Látta, amint egyre zöldebb és zöldebb minden. Csak néhány pillanat még és újra az ő kis édenkertjében találhatja magát.

Azonban az igazi világ, amiben élünk nem ilyen. John-t álmából hirtelen üvöltés rázza fel. Automatikusan hátra pillantott, hogy vajon mi a gond, amikor meghallotta az anyát.
- Kicsikém ne kiabálj. Itt van a teás üveged, igyál szépen. Kéred a magnódat?
- Igen kérem! - válaszolta a durcás gyermekhang.
- És akkor alszol is egy nagyot?
- Igen. - válaszolta a nyugodt gyermekhang. Az anyuka nagy nehezen előásta a magnót a táskájából és átnyújtotta a gyereknek. A kisfiú széles mosollyal átvette azt, majd a fülébe dugta a fülhallgatót és elcsendesedett. John szájára is kiült a mosoly. Végre nyugta lesz és pihenhet egy picit. Fáradt volt már nagyon, és tudta, hogy ha hazaér a pihenés lesz az utolsó, amit megtehet. A munka otthon ugyan úgy várt rá, mint a munkahelyen. Johnnak ez a másfélórás út jelentette a nap fénypontját. Így hát újra elhelyezkedett, megkeresve a pontot, amit az imént olyan jól felfedezett és lehunyta a szemeit. John érezte a virágok illatát. A selymes rózsáét, a finom nárciszét, a kellemes ibolyáét és persze a lágy, simogató zöld fűét is. Sok ember nem tudja, de a fűnek nagyon jó illata tud lenni, hogyha ápolják rendesen, és nem hagyják, hogy a városban kibocsátott smog és füst beszennyezze. John kimondottan szerette a fű illatát. Az volt a kedvence. A virágok már csak pluszként szolgáltak. Lassan, de biztosan közeledett a kapuk felé. Belépett rajta, és arca, szinte azonnal vette fel a boldog ember kifejezését.

Azonban az igazi világ, amiben élünk nem ilyen. John-t álmából hirtelen üvöltés rázza fel. A szemeit nem nyitja ki. Imádkozik, hogy abba hagyja, de nem.
- Anyu nem akarom már a magnómat. Énekelni akarok! Most! - hangzik el a durcás gyerekhang.
- De kisfiam ez egy busz. Itt nem szabad énekelni.
- De az osztálykiránduláson is mindig énekelünk.
- De az másfajta busz. - próbálja az anyuka menteni a helyzetet.
- Miért?
- Mert azon csak gyerekek utaznak.
- Nem is igaz, mert Margit néni is azon utazott és ő is énekelt velünk. - üvöltötte torkaszakadtából a durcás gyerekhang.
- De kis fiam... - ekkor John, teljesen nyugodtan lenyúlt a bokájához rögzített önvédelmi revolverhez, majd előhúzta, és megfordult. Az első lövés a kisgyerek agyvelejét kente széjjel a mögötte lévő ablakon, a második pedig az anyukáét. A vér és az agyvelő keverék, darabos patakot alkotva csordogált az ablakon, a széken és a busz padlóján. John széles mosollyal a száján visszafordult és kényelembe helyezte magát. Az emberek meghökkenten néztek, a sofőr elrántotta a kormányt, és minden nő sikított, ami ott tartózkodott. De John csak ült, és álmodott... Álmodott arról a helyről, ahol a rét zöld színben pompázott, és a virágok kellemes illatokat árasztottak.

Azonban az igazi világ, amiben élünk nem ilyen. John elővette a könyvét, és addig olvasott, amíg el nem érte a megállóját.





.



 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Robert Wood : A titok
  2008-08-22 14:16:17, péntek
 
  Robert Wood : A titok

Mary-Rose csendben állt a folyosó végén. Most is, mint minden reggel az ébredés után, szemét mereven az ódon tölgyfaajtóra szegezte. Sose tudta megmagyarázni, hogy miért vonzódik hozzá, hiszen csak egy egyszerű ajtó volt. Még csak nem is volt szépen megmunkálva, nem voltak rajta faragások, se semmi más. Igaz, a kilincs szép, aranyozott volt, de emiatt nem is illett a durva faajtóhoz.
Csak állt ott, és megbabonázva nézte. Az apja azt mondta, hogy ez az az ajtó, amit neki sohasem szabad kinyitnia. Mert akkor elkapja, és úgy kiporolja a fenekét, mint még soha. Bár Mary-Rose-t a szülei egyszer sem bántották, a kislány mégis hitt apja szavainak. Mikor ezt mondta neki, számára ismeretlen fény gyulladt a szemében, ami igazán megijesztette.
- Kicsim, Mary-Rose! Hol vagy? Készen van a reggeli! - kiáltotta az anyja.
A kislány nem mozdult, szinte meg sem hallotta, hogy hívták. Kis, hófehér kezét a kilincs felé nyújtotta, de mielőtt elérhette volna, visszarántotta. A kilincs megrázta a kezét. Nem nagyon, de ahhoz éppen elég volt, hogy Mary-Rose sarkon forduljon, és leszaladjon a lépcsőn.
- Mi a baj? - kérdezte az anyja. - Olyan sápadt vagy!
- Nincs semmi! Csak éhes vagyok - hazudta.
- Hát akkor egyél, amennyi beléd fér! - nevetett Victoria, és egy tányért tett a lány elé.
Mary-Rose gyorsan befejezte a reggelit, majd felszaladt a szobájába, felvette a táskáját, és elindult az iskolába.
- Vigyázz magadra, kicsim! Legyél jó!
- Az leszek!
A kislánynak egész álló nap az ajtó körül forogtak a gondolatai. Amióta majdnem meg-érintette a kilincset, egyre jobban tudni akarta, hogy mi lehet mögötte. Mit tarthat ott az apja, amit ő nem láthat? Igaz, hogy még csak hét éves, de azért még nem kellene titkolózni előtte, nem? Kíváncsisága lassacskán kezdett haragba átfordulni, és már csak azért is meg akarta nézni, mi van az ajtó mögött. Mikor egyszer rákérdezett, az apja csak nevetve ennyit válaszolt: egy titok!
Mikor Mary-Rose hazaért, gyorsan ledobta a táskáját, adott egy puszit az anyjának, majd felszaladt az emeletre. Megállt az ajtó előtt. A hangokból ítélve az anyja éppen a konyhában sürgölődött. Most kell megnéznem, gondolta, és megragadta a kilincset. Hirtelen egy selymes, bársonyos hang szólalt meg a fejében: Zárva van, szerezd meg a kulcsot! Az apád dolgozószobájában van, a falra felakasztva. Siess! Mary-Rose elengedte a kilincset, és bement a szobájába. Akkor hát nem láthatja soha azt, ami az ajtó mögött van? Sohase merne bármit is elvenni az apja dolgozószobájából. Oda még bemennie sem szabad, hisz az nem gyereknek való hely, ahogy az apja szokta mondani. Teljességgel lehetetlen, hogy ő onnan kilopja a kulcsot!
Egész délután az ajtóra, és a fejében szóló hangra gondolt, majd este nyugtalan álomba merült. Álmában egy folyosón állt. Olyanon, mint amilyen nekik van, de ez hosszabb volt, és a falról kezdett leválni a tapéta. Itt-ott sötét foltok éktelenkedtek, és Mary-Rose-nak rögtön a vérre kellett gondolnia. Mint abban a filmben, amit egyszer titokban megnézett éjszaka. Egész éjjel le sem tudta hunyni a szemét utána. Abban egy férfi sorra ölte meg a nőket. Egy késsel átvágta a torkukat. Abban a filmben voltak ilyen foltok a falon.
A kislány néhány lépést tett előre, és meglepetten látta, hogy a kezében ott van az ajtó kulcsa. Szaladni kezdett, míg el nem érte az ajtót - ezen volt a legtöbb sötét folt -, és betette a kulcsot a zárba, elfordította, és szélesre tárta az ajtót. Odabent sötét volt, de amint belépett fények gyulladtak fel. A szoba nem volt nagy, és egy széken kívül nem volt ott semmi. De a széken egy fiú ült, háttal neki. Nem lehetett idősebb tíz évesnél, haja rövid, és szőke volt.
- Te ki vagy? - kérdezte Mary-Rose
- Nyisd ki az ajtót, és akkor elmondom!
- Nem szabad! Apukám nagyon megharagudna érte... - kezdte a lány.
- Ne foglalkozz vele! Majd én megvédelek tőle! - mosolygott a fiú, miközben felállt, és szembefordult vele.
Mary-Rose végigpillantott a fiún, aki sokkal magasabb volt nála. Nem is tíz, inkább tizenöt éves, gondolta a kislány. A fiú ruhája csak egy pólóból és rövidnadrágból állt, cipőt nem vi-selt.
- Holnap édesanyád és édesapád elmennek itthonról, akkor nyugodtan bemehetsz a dolgozószobába, hogy elhozd a kulcsot. Én itt fogok rád várni.
- Apukám azt mondta, hogy nekem nem szabad idejönnöm, mert itt titkokat őriz.
- És nem vagy rájuk kíváncsi? - kérdezte mosolyogva a fiú. - Nem akarod tudni a titkokat?
- De - felelte halkan Mary-Rose.
A fiú elmosolyodott, közelebb ment a lányhoz, és megsimogatta az arcát. Az ujjai nyomán vörös csíkok maradtak Mary-Rose-on, de nem vette észre. A fiú érintése annyira megnyugtat-ta, és biztonságban érezte magát.
- Én ismerem azokat a titkokat. Én elmondom neked, csak nyisd ki az ajtót nekem. Addig nem mondhatok semmit!
- De nekem nem szabad...
- Nem lehetsz ennyire ijedős kis taknyos! - rivallt rá a fiú hirtelen. - Azt hittem, hogy te más vagy, mint a többiek, de tévedtem. Te is csak egy sírós kislány vagy! Semmivel sem vagy több egy taknyosnál!
- De igen! - ellenkezett Mary-Rose.
- Akkor bizonyítsd be! Bizonyítsd be nekem! - kiabálta. - Képes vagy rá?
- Igen.
Mary-Rose elől eltűnt a fiú, majd az egész szoba. Kinyitotta a szemét, a saját ágyában feküdt. Körbenézett, de nem talált semmi különöset. Ne felejtsd, amit mondtam! Holnap! Hol-nap! - suttogta egy hang a fejében.
Kikelt az ágyából, és kisétált a folyosóra. Rápillantott a régi állóórára, ami a sarokban volt. Fél tizenkettőt mutatott. Csendben elhaladt a szülei szobája előtt, végül pedig megállt a zárt ajtó előtt. Semmi furcsa nem látszott rajta, viszont fény szűrődött ki alóla. Mi ez? Szemét a kulcslukra tapasztotta, de semmit sem látott, a fény teljesen elvakította. Lefeküdt a földre, és megpróbált az ajtó alatt bekukucskálni, de így sem járt sikerrel.
Már éppen fel akart állni, amikor valami elkezdett folyni az ajtó alól. Mary-Rose először nem tudta mi az, de nem sokkal később rájött. Vér, istenem, ez vér! Megpróbált felállni, de nem tudott, a végtagjai egyszerűen nem engedelmeskedtek. Még az arcát sem tudta felemelni a padlóról, csak feküdt ott, mint egy hulla. A vér lassan elérte az arcát, szájában érezte az ízét. A vér egyre csak folyt az ajtó alól, egy szép nagy tócsát keltve a folyosón. Mary-Rose hálóinge teljesen átázott, a hófehér anyagon egyre csak terjed a vörös folt.
Mary-Rose hirtelen felpattant, már működtek a lábai. Az arcán végigfolyt a vér, haját is teljesen összeragacsozta. Hátrált egy lépést, hogy ne a tócsában álljon, de elszaladni nem mert. Még mindig megbénította a félelem. Csak figyelte az ajtót. Az hirtelen remegni kezdett, majd egy hangos dörrenéssel kicsapódott. Mary-Rose eltakarta a szemeit a hirtelen világosság miatt. Mikor elvette a kezeit, a szobában egy keresztet látott. Egyszerű, fából készült feszület volt, úgy két és fél méter magas. A teteje elérte a plafont. De a kislányt a kereszt egyáltalán nem érdekelte. Sokkal inkább a kifeszített ember kötötte le a tekintetét. Nem tudta ki lehet az. A testén lévő több tucat sebből ömlött a vér, szemei felakadtak, csak a fehérjük látszott ki. Mary-Rose közelebb ment egy lépést, pedig leginkább el szeretett volna futni. Az ember megmozdult, és a lányra mosolygott. Mary-Rose felsikoltott.
Hirtelen felült az ágyában, és sietve körbenézett. A szobájában volt. Gyorsan megvizsgálta a ruháját. Ugyanolyan tiszta volt, mint mikor felvette. Hála istennek!
- Kicsim! Kész a reggeli, gyere enni!
- Megyek, mami!
Szombat reggel volt, így nem kellett iskolába mennie. Szépen felöltözött, majd elindult a konyhába. Útközben megállt az ajtó előtt. Bekukkantott a kulcslukon, de a sötétségen kívül nem látott semmit. Megragadta a kilincset, lenyomta, de az ajtó nem nyílt ki. Csak egy álom volt - korholta magát. - Tényleg csak egy pisis kislány vagy, ha egy álomtól is megijedsz!
Apja már odalent volt, és reggelizett.
- Na végre hogy megérkeztél, kisasszony. Azt hittem nem érsz le soha.
- Szia apu - köszönt a lány.
- Mondd csak, Mary-Rose, elég nagylány vagy te már? - kérdezte az apja.
- Persze! - vágta rá rögtön.
- Anyádnak és nekem ma el kell mennünk, és egészen estig nem jövünk meg. Itthon hagyhatunk egyedül? Vagy hívjunk át egy szomszédot? Msr. Broomdale biztosan szívesen itt lenne veled.
- Nem kell! Egyedül is megleszek. Nagylány vagyok én már!
- Helyes! - mosolygott az apja. - Tudtam én, hogy ügyes lány vagy!
Megsimogatta a lány kobakját, aztán felállt, és felment a szobába.
Mary-Rose alig bírta kivárni, hogy a szülei elinduljanak. De pontban délben végre ez is bekövetkezett. Megpuszilta az anyját és apját aztán az ablakból figyelte, ahogy elhajtanak. Mikor már biztos volt benne, hogy nem jönnek vissza, felszaladt az emeletre, be az apja dolgozószobájába. A kulcs ott lógott a falon, a többi között. Mary-Rose bárhogy is nyújtózkodott, nem érte el. Megragadott egy széket, odavonszolta, és felállt rá. Így már könnyegén leakaszthatta a kulcsot a kampóról. A kilincshez hasonlóan ez is aranyozott volt, és kicsit nagyobb is az átlagosnál.
Mary-Rose sietve leugrott a székről, majd szaladni kezdett az ajtó fel. Ott azonban megtorpant. Vidd vissza azt a kulcsot. Tedd vissza szépen, a széket igazítsd meg, aztán nézd a Tv-t! - könyörgött egy hang a fejében, de ügyet sem vetett rá. Végre megtudom a titkot! Bedugta a kulcsot a zárba, elfordította, majd lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Megpróbálta még egyszer, de nem sikerült. Csalódottan húzta ki a kulcsot a zárból, majd megfordult, és elindult a dolgozószoba felé. Alig tett néhány lépést, mikor nyikorgást hallott a háta mögül. Azonnal megperdült, és az ajtó már nyitva volt. Mary-Rose belebámult a végtelennek tűnő sötétségbe.
- Gyere be! Ne félj, csak én vagyok itt! - szólt bentről egy hang. Úgy hasított a lány fülébe, hogy majdnem felsikoltott, de mégis vonzotta. - Gyere, megérdemled, hogy megtudd a titkot!
Mary-Rose egy lépést tett az ajtó felé. Mintha a sötétben egy alakot vett volna ki.
- Ki vagy? - kérdezte.
- Már találkoztál velem álmodban! Gyere, és elmondom a titkot! Siess! - hang olyan édes volt, mint a méz, a lányt azonnal megigézte. A kulcsot kiejtette a kezéből, és határozott lépésekkel elindult a sötétség felé.
Az ajtó előtt megállt, már csak egyetlen lépés volt hátra. Miért nem szűrődik be fény a folyosóról? Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt belépett volna. Az ajtó azonnal becsapódott mögötte. Mary-Rose mindent elborító fájdalmat érzett, valami a húsába tépett. Karmok, fogak...



 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Dubesz : A rettegés vihara
  2008-08-22 14:14:59, péntek
 
  Dubesz : A rettegés vihara

Black Lake egy békés kisváros, ahol az emberek őszinte barátsággal és tisztelettel vannak egymás iránt és távol a városok zajától élik szürke, ámde annál boldogabb hétköznapjaikat az év 364 napján. Egyetlen sötét nap azonban beárnyékolja az itt lakók életét. Egy szörnyű titok, amelyet féltve őriznek, amelyet a szülők átadnak gyermekeiknek, és amely nem juthat túl a város határán, és idegenek nem szerezhetnek róla tudomást. Az emberek olyanok, mint egy nagy család és a titok nem kerülhet ki a családból. Akivel mégis megosztják, az többé nem hagyja el élve a várost. Szerencsére a város nem számít turistalátványosságnak, és még azok is kevesen vannak, akik véletlenül kénytelenek keresztülautózni rajta. A város közepén ugyan áll egy motel, de a szobái ablakában többnyire sötétség honol. Az itt megszállni kényszerülő turisták ritkák, mint a fehér holló. A lakók megtanultak együtt élni a titokkal, amely rettegésre ítéli őket minden év augusztus 8-án. Maga a dátum is misztikus jelentéssel bír számukra. A nyolcas szám az időtlenséget és a véget nem érő kárhozatot szimbolizálja. Egy ördögi kört, mely a végtelenségbe burkolózik. Minden évben ezen a különös átokkal sújtott napon pusztító vihar söpör végig az isten háta mögötti kisvároson, s az emberek lelke mindannyiszor rettegéssel telik meg, mert tudják, sohasem érhet véget a borzalom, mely hű társa a viharnak. Mert ami vele karöltve érkezik, nem e világi. Nem a természet őrült játéka ez, hanem valami, ami a sötétségből táplálkozik, valami, aminek nem szabadna itt lennie. Valami, ami átlépte a pokol kapuját, s egyszer talán végleg itt ragad ebben a városban, elhozva az örök sötétség és a kínzó halál börtönét. Még az itt élők sem sejtik, hogy eljön-e a pillanat, amikor a sötétség végleg átveszi a hatalmat, de minden évben kétségbeesetten remélik, hogy e gyötrelmes éjszaka szertefoszlik a hajnali nap fényében. Ez a vihar sohasem hoz esőt, csak a halál szelét, amely bekúszik a házak közé, mintha csak azt vizsgálná az itt élők őrzik-e még a titkát. Fülsüketítő mennydörgést, melyet nem előznek meg villámok és túlvilági sötétséget, melyen az emberi szem nem lát keresztül, s melyen a fény nem képes áthatolni. A levegő megtelik a rothadás és a halál bűzével, mely ólomként nehezedik a városra és a mennydörgéseket vérfagyasztó sikolyok és velőtrázó, mérhetetlen szenvedéssel teli üvöltések kísérik, mely sokak szerint a megkínzott holt lelkek torkából szakad fel, akik a sírok mélyéből igyekeznek feltörni egy olyan világba, mely már nem az övék, s melyből őrült és kegyetlen gyilkosaik taszították ki őket. Az öregek úgy tartják, hogy ezeknek a lelkeknek a sírjaik szolgálnak börtönül és a rabságuk napjai megszámlálhatatlanok. Ők a kitaszítottak, olyan emberek, akiknek a lelke nem talált nyugalomra és nem léphetett át az örök fényességbe, mert gyilkosaik nemcsak az életüktől fosztották meg őket embertelen kegyetlenséggel, de a haláluk előtti utolsó pillanatban elvették tőlük a hitet és a reményt, hogy egy szebb világ vár rájuk odaát, meghagyva nekik a puszta félelmet és a kétséget. Gyötrelmeik elől úgy tűnik nincs menekvés talán ezért is lázadnak, miközben számuk egyre csak gyarapszik. Ők hát azok, akik minden év augusztus nyolcadikán feltépik celláik ajtaját és átlépnek az élők világába. Rabságuk alatt rettegésük és kétségbeesésük féktelen, vak dühvé változott és ez a felgyülemlett harag segít nekik áttörni a kaput, melyen át, még ha csupán pár órára is, de keresztül jöhetnek, s átadhatják rettegésüket a még élőknek. Akárcsak az élők ők is biztosan tudják, eljön majd az idő, amikor nem kell többé visszatérniük börtöneikbe... A megkínzott holtak a sírok között bolyonganak mindaddig, míg a vihar el nem csendesedik. Az emberek bezárkóznak otthonaikba, és sötétségben rettegik végig az éjszakát, remélve, hogy így távol tudják őket tartani házaiktól. Úgy gondolják, a fény feldühíti őket, mivel az, az elérhetetlen boldogságot jelenti számukra. Vagy talán csak a tiszteletüket próbálják közvetíteni feléjük, valamilyen módón a tudtukra adni, hogy együtt éreznek velük. De az is lehet, hogy csupán azt gondolják, jobb sötétben meghalni és nem látni a halál arcát...
A legenda még a legmerészebbek fantáziáját is túlszárnyalja, azonban az egyetlen bizonyíték arra, hogy mindez valóban igaz, csupán a pusztító vihar és a keserves kiáltások. Soha senki nem látta még a nyomorult holt lelkeket, az itt lakók mégis szentül hisznek a létezésükben, és még a kételkedők is betartják a játékszabályokat és az évnek azon az egy napján nem mozdulnak ki házaik biztonságos falai közül.

Egy verőfényes júniusi napon, az emberek nagy megdöbbenésére új család költözött a városba, Ben Michaels és 8 éves kisfia, Jeremy. Ben három hónapja veszítette el a feleségét, akivel a legnagyobb egyetértésben és szeretetben töltötték napjaikat már több mint tíz éve. Jeremy édesanyját meggyilkolták. A tulajdon házuk elől rabolták el, amikor úgy este hat körül hazaérkezett a bevásárlásból. A holttestet 3 nappal később találták meg a közeli erdőben. A ruháit elvették, a kezeit összekötözték és így akasztották fel egy vastagabb faágra. Messziről úgy tűnhetett, mintha mindkét kezével erősen tartaná a faágat, hogy le ne essen. A testét összekaszabolták, talán valami kisebb méretű ollóval. Kivágták a nyelvét és a szemeit, valószínűleg ugyanazzal a nem túl éles vágóeszközzel. Aztán hagyták elvérezni. A holttest alatt a füvet teljesen beborította az alvadt vér. Bennel egy ötvenes évei elején járó kövér rendőr közölte a felesége halálhírét halkan hozzátéve, hogy - Sajnálom Mr. Michaels, de hazudnék ha azt mondanám, hogy a felesége nem élt át gyötrelmes kínokat a halála előtt. - Ez a hír mindent egycsapásra megváltoztatott, darabokra törte Ben jövőjét és álmait.
- Sajnos elkerülhetetlen, hogy megnézze a felesége holttestét, tudja az azonosítás miatt.
- Persze mindjárt bemegyek - válaszolta Ben, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a szavak valóban elhagyták a száját. Jól tudta, hogy a holttest látványa örökre mély nyomot hagy majd a lelkében, de ennek ellenére Ben teljesítette a kötelességét, már csak azért is, mert úgy érezte ez majd képes lesz őt meggyőzni a valóságról. A temetésen a gondolatai egyetlen dolog körül keringtek. Az öngyilkosságot látta az egyetlen kiútnak. Az önsajnálat már-már teljesen elhatalmasodott rajta, amikor hirtelen eszébe jutott egy név: Jeremy. A kisfiú számára most már ő jelentette az egyetlen támaszt ebben a kegyetlen világban. Szükségük volt egymásra. Talpra kellett állnia és már azt is tudta, hogyan csinálja. Másnap reggel összecsomagolta a holmijaikat és elindultak valahová egy új élet reményében. Bízott benne, hogy a költözés enyhíteni fogja majd a kimondhatatlan gyászt és fájdalmat, amely súlyos teherként nehezedett rájuk. Ben furcsa módon nem érzett bosszúvágyat, vagy inkább nem látta értelmét bosszúra pazarolni a még hátralevő időt. Az élet amúgy is túl rövid, ezt már megtanulta és úgy döntött, amennyi időt csak lehet a fiával szeretne tölteni. Ahogy keresztül autóztak Black Lake-en valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette őket hatalmába. Egyikük sem értette miért, de hirtelen egymásra néztek, és egyszerre ejtették ki a szavakat: - Itt fogunk lakni. - Mindketten megdöbbentek és Jeremy anyjának halála óta először valódi szívből jövő mosoly jelent meg az arcukon. A város barátságosnak tűnt így első ránézésre és olyan nyugalmat árasztott, amelyet Ben a felesége karjaiban érzett utoljára. Ahogy közeledtek a temető felé egyre több házon lógott az ELADÓ tábla. Őket azonban egy cseppet sem rémítette meg a temető közelsége, sőt inkább valamiféle különös vonzalmat éreztek a lelkük mélyén. Nevetségesen olcsón sikerült házat venniük, főleg azért mert a temető bejáratához legközelebb esőt választották ki. Jeremy imádta az apját, de az édesanyja halála mélyen megsebezte a szívét, pedig ő mit sem sejtett abból, hogy az anyja milyen borzalmakon ment keresztül mielőtt a halál végleg magával rántotta. Amint azonban átlépték Black Lake határát a édesanyja halála miatt érzett keserves fájdalom veszített erejéből. Pár hét alatt sikerült is berendezkedniük és úgy ahogy elfogadtatni magukat a helyiekkel, bár a legtöbbjük elég távolságtartó volt. Minél több idő telt el az ideköltözésük óta, annál jobban érezték magukat. Úgy látszott kezd rendbe jönni az életük. Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy azzal a végzetes augusztus nyolcadikával minden megváltozik majd. Minden rosszra fordul. A temető közelsége furcsa nyugalmat árasztott, de ittlétük óta mégsem tették be a lábukat a halottak földjére. Valami várakozásra késztette őket. Valami különös erő, amelyre nem volt magyarázat. Augusztus 8-án is csakúgy, mint a többi napon szokásos városnéző sétájukra indultak, amely több mint egy órát vett igénybe, mivel a temető a város legtávolabbi részében kapott helyet. Ők persze nem bánták, mert így sétájuk nagy részét a természetben tették meg. Ma azonban nem a megszokott látvány fogadta őket a városban. Az utcák teljesen kihaltak, és bár a nap már lenyugvóban volt egyetlen ház ablakán sem szűrődött ki fény. Mindenütt sötétség honolt és a csend szinte körülölte őket. Black Lake egy elnéptelenedett, halott város alakját öltötte magára. Ben és Jeremy ugyan megdöbbent egy kissé az emberek furcsa viselkedésén, de mivel aznap jóval később indultak sétálni, mint egyébként, úgy gondolták az itteniek talán minden nap ilyen tájban vonulnak vissza otthonaikba, csak erről nekik még nem adódott alkalmuk tudomást szerezni. Úgy döntöttek hazaindulnak, nehogy esetleg megzavarják a lakók nyugalmát. Már csak pár lépés választotta el őket a házuktól, amikor megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtuk. A temető mágnesként kezdte vonzani mindkettejüket, ők pedig meg sem próbáltak ellenállni. Céltalanul bolyongtak a sírok között, amikor Jeremy hirtelen megtorpant egy fekete sírkő előtt. Ben először nem értette, hogy miért bámulja a fia olyan mereven a követ, de amint odalépett mellé minden rögtön világossá vált számára és a döbbenettől az ő lábai is földbe gyökereztek. A fekete márvány sírkő tele volt nevekkel. Sokkal több név állt rajta, mint ahány embert egy sírba temethetnek. Ebbe a temetőbe száműzetett ugyanis minden megkínzott lélek. Ezért az emberek még a valóságosan eltemetett szeretteiket sem látogatták meg a temetőben. Nem akarták látni az újonnan vésett neveket. Anélkül, hogy látták volna is tudták, a zsigereikben érezték, hogy nap mint nap érkeznek halálra kínzottak. Ezt a temetőt ők uralták, már csak hozzájuk tartozott. Az élők pedig messzire elkerülték és inkább saját otthonaik kertjébe temették halottaikat. Mindebből azonban Ben semmit sem sejtett. Az utolsó nevet frissen vésték. Mary Elizabeth Michaels. A felesége neve volt.
- Mi a franc folyik itt? - szakadt ki Benből. - Hiszen ez lehetetlen!
De még mielőtt bármiféle magyarázatot kereshettek volna, iszonyatos mennydörgés hasította keresztül a városra ködként ráboruló csendet. Black Lake-re a legfeketébb sötétség ereszkedett, amit Ben és fia valaha tapasztalt. A sötétség nem egyszerűen körülöttük volt, hanem ott állt velük szemtől szemben. Hozzásimult a bőrükhöz, érezték a leheletét. Elkezdődött. Ben a fia keze után nyúlt, de az már nem volt sehol. Jeremy eltűnt és csak jéghideg feketeség maradt a helyén. Ben agyába villámként hasított bele a felismerés.
- Meg fogunk halni. - ez a mondat azonban csak gondolatként öltött testet, mert a reszketés, amely az egész testét átjárta meggátolta őt abban, hogy bármit is kiejtsen a száján. Térdre rogyott és zokogni kezdett. A saját életét nem sajnálta, de elviselhetetlennek érezte a tudatot, hogy semmit sem tehet a fiáért. Mozdulni sem volt képes. A sötétség útját állta és egyre súlyosabb teherként nehezedett rá. Bármennyire is erőltette a szemeit azok nem tudtak hozzászokni a feketeséghez. A kétségbeesés a torkát fojtogatta. Aztán hirtelen abbamaradt a mennydörgés és a szél, a sötétség azonban továbbra is uralta a temetőt. Ez a pillanat volt az utolsó, amikor Ben szívében még felébredt a remény. Aztán amint a fia fájdalmas üvöltése keresztülszelte a hirtelen támadt csendet, Ben rádöbbent, hogy az események visszafordíthatatlanná váltak. Lépteket hallott, amelyek egyre közeledtek minden irányból. Azok a pokoli teremtmények ott voltak mindenütt a sírok között és figyeltek. Bent figyelték. Nem látta őket. Egyet sem, de nem is volt rá szükség. A mérhetetlen dühvel és gyűlölettel teli tekintetek a csontjáig hatoltak és az iszonyatos bűz, ami belőlük áradt a rothadás és halál bűze volt. Ben öklendezni kezdett, de erőt vett magán és elfojtotta a hányingerét. Most először hálát adott a feketeségnek, amely meggátolta őt abban, hogy ezeket a borzalmas lényeket megpillanthassa. Sohasem volt igazán hívő ember, most mégis imára kulcsolta a kezeit. A kitaszítottak ellen azonban semmiféle ima nem nyújthatott menedéket. Ben elfogadta a halált és lehajtott fejjel várt, hogy a lények azt tegyék vele, amiért idejöttek. Ekkor azonban valami történt, valami amire Ben egyáltalán nem számított. A borzalomnak egyik pillanatról a másikra vége szakadt. A sötétség amilyen gyorsan lepte el a temetőt most épp olyan gyorsan tűnt el, magával rántva a megkínzott lelkeket. Ben levegő után kapkodott. Megpróbálta kitisztítani a gyomorforgató bűzzel megtelt tüdejét. Nem volt egészen bizonyos afelől, hogy életben van, mint ahogy afelől sem, hogy mindaz, ami történt valóság volt-e. Megdörzsölte égő szemeit, aztán a kezeire pillantott. Azt várta tele lesznek valamiféle undorító fekete anyaggal, de nem volt rajtuk semmi. Aztán oldalra nézett és nem messze a sírok között észrevette haldokló fiát. Összeszedte a maradék erejét, nagy nehezen feltápászkodott a földről és odavánszorgott a vérben úszó testhez, hogy megmentse, de az eszével már jól tudta, nincs semmi ami kiránthatná Jeremyt a halál karmai közül. Az egész testét mély vágások borították, amelyekből még most is szivárgott a vér és sok helyen tenyérnyi húsdarabok hiányoztak, sötétvörösen csillogó lyukakat hagyva a testen. Mintha valakik egyszerűen belemarkoltak volna a fiúba és kézzel tépték volna ki a húsát. A vágásokat sem valami éles tárgyal ejtették, sokkal inkább úgy tűnt, puszta kézzel, némely vágások ujjnyi mélyek voltak. A vérbe fagyott test, amely valaha a fiáé volt, de már egy cseppet sem emlékeztetett rá, felemelte még úgy ahogy épnek mondható kezét és az apja felé nyúlt. Ben nem törődött a visszataszító látvánnyal, letérdelt és a két tenyere közé fogta a megcsonkított kezet, amely már jéghideg volt. Ben érezte, ahogy a jeges félelem., amely a fiából árad áttelepszik az ő testébe is és egy pillanatra végig áramlott rajta mindaz a rettegés és kín amit a fia élt át. Ben ennek ellenére továbbra is szorította Jeremy kezét. A fiú megpróbált beszélni és bár még mindig keserves kínok gyötörték és talán még ő maga sem reménykedett abba, hogy meg tud szólalni, mégis minden szó, amit kiejtett tiszta volt és érthető:
- Apa, kérlek bocsásd meg nekik, amit velem tettek azért, hogy végre ők is megbocsáthassanak gyilkosaiknak!
Benben fia szétmarcangolt és meggyötört testét látva lángolt a düh és a bosszúvágy, de tudta nem utasíthatja vissza egy haldokló kívánságát.
- Úgy lesz ahogy akarod kisfiam. - de már nem volt biztos abban, hogy Jeremy hallotta a választ. A feltörni készülő zokogás olyan érzést keltett benne, mintha valaki két kézzel fojtogatná. Már nem volt miért visszatartania. A kétségbeesett üvöltés, amely végre feltört belőle baltaként hasította keresztül a temető áporodott levegőjét. Aztán a gyász könnyei elhomályosították a látását és végigfolytak fájdalomtól eltorzult arcán. Ráborult Jeremy véres maradványaira és órákon át sírt. Úgy érezte soha nem lesz képes abbahagyni. Talán két óra is eltelhetett mire sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy fel tudjon tápászkodni a holttest mellől. A tulajdon két kezével ásott sírt a fiának, s miután eltemette őt, elindult haza. Elviselhetetlen gyász és fájdalom telepedett a lelkére. A teste minden porcikája megtelt keserűséggel. Úgy érezte, mindjárt összeroppan, hogy nem képes ezt a szörnyű terhet viselni a hátralevő életében. Megemésztette a felesége halálát, de a fiáét nem hitte, hogy képes lesz. Egy dolog azonban biztos volt. Sokkal könnyebb lenne halála napjáig gyűlölni azokat a kegyetlen teremtményeket és bosszút forralni, mint teljesíteni Jeremy utolsó kívánságát. Fel sem tudta fogni, hogyan is lehetne megbocsátani mindazt a borzalmat, amit azok az elvetemült sírlakók műveltek a fiával. Ben teljesen össze volt zavarodva. Egyáltalán nem értette, hogy kérhetett tőle Jeremy ilyesmit azok után, hogy keserves kínok között kellett meghalnia. Talán a szenvedés és a fájdalom elvették a józan eszét, talán megtébolyodott és már azt sem tudta mit beszél. Ben azonban nagyon is tisztában volt azzal, hogy csak áltatja magát. A fia elméje egyáltalán nem volt háborodott és a mérhetetlen fájdalom ellenére, amely átjárta vérző testét, sem beszélt félre. Fia kérése szent volt a számára tehát nem maradt más választása. Meg kellett bocsátania a lelketlen gyilkosoknak. Ez azonban nem ment egyik napról a másikra. Hosszú, keserves hónapok vártak rá. Csaknem egy teljes évébe került, mire végül egy reggel úgy kelt fel, hogy nem érzett már gyűlöletet. A düh és a bosszúvágy legapróbb szikráját is sikerült kiűznie a lelkéből. Egy héttel a rettegett vihar kitörése előtt Ben Michaels készen állt a megbocsátásra. Az eltelt egy év minden áldott napját annak szentelte, hogy kiderítse kik végeztek a fiával. Eleinte kérdései mindenütt süket fülekre találtak, de ahogy telt az idő az emberek lassan megenyhültek és feltárták a szörnyű titkot Ben előtt. Csak akkor volt képes megbocsátani a megkínzott holt lelkeknek, amikor birtokában volt a teljes igazságnak, amikor végre összeállt a kép, amikor végre megértette, hogy ők is csak áldozatok. Azt mondják, ha mindent értenénk, mindent megbocsátanánk. Talán igaz, talán nem, mindenesetre amikor Ben előtt felfedték a titkot a megbocsátás melege futótűzként áradt szét a testében. A gyűlölet helyét a szánalom vette át. Ezzel teljesült Jeremy kívánsága.
A rettegés vihara nem tört ki többé. A nyomorult holt lelkek megtanulták Bentől a megbocsátást és többé nem gyűlölték könyörtelen gyilkos kínzóikat. Annyi gyötrődés után végre átléphettek a fényességbe, ahová megalázott lelkük mindig is vágyott. Ben kimondhatatlanul szerette a fiát ezért volt képes a megbocsátás lelki gyötrelmekkel kikövezett útját választani a gyűlölet valójában torz szépsége helyett.





 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Mycurka : A jóslat
  2008-08-22 14:13:32, péntek
 
  Mycurka : A jóslat

A jóslat

Tudta, ha nem kerüli ki a fát, akkor nekimegy. Futott. Nem tudta miért. A fának vastag volt a törzse, és világosbarna volt. Mintha lehántották volna a kérgét. Mikor közelebb ért, látta, hogy tényleg nincs kérge. Utolsó pillanatban kerülte ki, mintha kocsiban ült volna. De tudta, hogy fut. Ahogy kikerülte a fát, egy tisztásra jutott. A tisztáson egy iker fa állt valaha. Az egyik törzsét levágták, és mint egy asztalka állt a sziámi ikertestvére mellett. A fa mellett porcelán tányérok cserepei hevertek. Ki lehetett venni az apró nefelejcs mintát. Mire odaért megállt. Ekkor egy hang szólította meg.
- Hoztam neked valamit. - Mondta a hang. Nem tudta honnan jön, mintha a fa szólította volna meg. Ránézett, és a fa törzséből az anyja arca rajzolódott ki, igen tisztán. Arcán egy sebhely volt. Mintha megszúrták volna egy tűvel, és elfertőződött volna. Nem emlékezett rá, hogy anyjának ilyen sebhelye lett volna.
- Nézz le a földre. - Kapta az utasítást. Lenézett, és a törött cserepek helyén ezüstös színű ceruzákat pillantott meg szétszórva. Az egyik rózsaszínű, a másik zöld, de mind különleges ezüstös színben pompázott. Az ,,asztalka" mellett hevertek. Szétszórva. Elkezdte összeszedni, és észrevette, hogy mind más-más méretű. Volt egész kicsi, de rendes ceruza méretű is. Mint az orgonasíp, úgy sorakoztatta össze őket az asztalon.
- Van egy Fannynak is. - Szólt újra a hang. Lenézett, és meglátott egy barna ceruzát. Megpróbálta felvenni, de a ceruza szétporlott. El volt teljesen rothadva. Ezt nem viszi el. Ekkor felnézett. Egy hármasikrek közeledett. Három férfi, összekapaszkodva, mintha össze lennének nőve, akárcsak a fa. Mindegyik mezben volt. A mez elejére, a ,,TH" volt nyomtatva, és rögtön tudta, hogy mindhárom fiút Thomasnak hívják. Nem tudta honnan tudja, de valahogy megérezte. Elvégre Ő álmodja. Ekkor valami irtózatos bűz csapta meg az orrát. Vizelet, hányadék, és vér szaga. Megpróbált hátranézni, de nem fordult a feje. Valahogy lemerevedett a nyaka, mintha valaki nem engedte volna hátrafordulni. A szájában fémes ízt érzett. Mintha vasba harapott volna. Érezte, ahogy felfordul a gyomra. Megpróbált öklendezni, hogy kiköpje azt a valamit, ami a szájában volt. A fémes íz mellé most a vér íze is keveredett, érezte, hogy fullad, és tele van a szája vérrel. Köpni próbált, de nem jött ki semmi a nyálon kívül. Meg akart fordulni, bár sejtette, hogy szörnyűséget fog látni. A lábai nem engedelmeskedtek. Megroggyant a térde. Megpróbált nekitámaszkodni a fának, de megbillent, és zuhanni kezdett.

Mikor felébredt az anyja arca hajolt felé. A sebhelyen kívül teljesen olyan volt, mint az álmában a fán.
- Jesszusom Myra! Jól vagy? - Kérdezte az anyja aggódva. - Úgy dobáltad magad, hogy kénytelen voltalak felébreszteni!
- Semmi bajom anya. Fanny hol van? Már felébredt? - Kérdezte.
- Kint reggelizik a bátyáiddal. Képzelheted mit művelnek már megint vele. Az előbb agyon nyúzták. Csodálom, hogy nem ébredtél fel a sikítozására. Agyon kacagtatják szegény gyereket. Biztos jól vagy? Nagyon sápadt vagy.
- Persze anyu, csak rosszat álmodtam. - Magára vette köpenyét, összefogta vállig érő barna haját, és elment megkeresni a kislányát. Anyja hosszan nézett utána, majd kiment Ő is a konyhába.
- Szia anya! Rajzolhatok? - Kérdezte Fanny, és elrohant a hátsó szoba, Myra anyja régi szobája irányába.
- Persze, csak vedd fel a papucsod! - Szólt utána Myra.
- Ezzel is? - Jött ki kisvártatva a konyhába egy koszos ládikával. Myra kinyitotta a ládikát, és egy darab barna ceruza volt benne. Megpróbálta kivenni, de érezte, hogy a ceruza porlik az ujjai között. Pont úgy volt elrohadva, mint álmában. Ijedten meredt a maradékra. Közben Fanny várakozóan toporgott, a kezét nyújtogatva.
- Ezzel nem. Anya, ez honnan van? - Vonta most anyját kérdőre. - Miért ilyen ez a ceruza?
- Azt ne! - Kiáltott fel az asszony. - Ne nyúlj ahhoz a szekrényhez! Még a nagymamámtól örököltem! - Szólt rá, a megszeppent kislányra. Berohant a ládikával, és eldugta újra. Myrát a megdöbbenésből a bátyjai zökkentették ki. Lassan még azt is észlelte, hogy a háttérben apja bekapcsolja a tévét, hogy megnézze az előző napi sport összeállítást.
- Ezzel rajzolj hercegnő! - Szólt a legfiatalabb, Andrew. Ekkor jött az újabb meglepetés. Bátyja a zsebéből egy ezüstös színekben játszó, orgonasípszerűen elhelyezett ceruzakészletet húzott elő, - pont olyat, mint amilyet Myra az álmában látott szétszórva - és a már pityergő kislány felé nyújtotta, akinek rögtön felderült az arca, és elrohant rajzolni.
- Honnan van?! - Szegezte neki a kérdést félig ijedten, félig dühösen Myra.
- Neki vettem hamupipőke. A múlt héten voltunk bent a központban. Nem kell így felkapni a vizet. Vagy ezt is el akarod venni tőle?
- Dehogy! Csak... kérdeztem... bocs, csak megijesztett, az a ceruza.
- Jaj, de ijedősek lettünk mostanában! - És mire anyja visszaért a szobába, már Myra is a bátyjával nevetett.
- Gyertek enni, kihűl az ebéd - szólt rájuk az anya.
- Már ennyi az idő? Jól elaludtam! - Myra megdöbbenésből megdöbbenésbe esett. Az asztalon kék nefelejccsel díszített tányérok sorakoztak, pont hat darab, egy-egy a három bátyának, egy az anyjának, egy az apjának, és egy neki. Mivel Fanny-t hamarabb etetik meg, neki nem terítettek már. Az asztalnál jókat nevettek, a bátyáival, közben szólt a TV. Nagyon vidám család volt az övék, nem nagyon lehetett a fiúk mellett komolynak maradni. Myra pedig igyekezett elfelejteni álmát. A lakásban minden úgy volt, ahogy szokott lenni. Kis kertes házban laktak, szinte a falu szélén. A ház ősidők óta az Ő családjuké volt. A Devore-éké. Az apja büszke volt arra, hogy vissza tudja vezetni az őseit 18 generációra visszamenőleg. Ki is volt rakva a bejáratnál a családfa rajza. Igaz, azért kissé hiányosan. A bejáratnál balra levő szoba volt az anyja régi dolgozó szobája, ahonnan a ceruzát hozta a kislány. Nem használták, mert egy beázást követően a szoba padlója felpúposodott, és az ablak alatt a fal egy részen beomlott. Akkor furcsának is találták, mert csak az a szoba ázott be. Mivel a többi részen nem volt gond a házzal, a szobából kiköltözött az anyja, és nem használták. Tervezték, hogy tavasszal megcsináltatják. De a javítás a következő évadra húzódott, valahogy kimaradt. A következő szoba volt a szülei szobája, az utána következő az övé, ahonnan nyílt Fanny szobája. A jobbra levő szobák a bátyjaié voltak. Szintén három szoba. A ház végében volt a fürdőszoba és a konyha. A konyha egybekötve az ebédlővel, ahonnan a terasz nyílt. Itt ebédelt most a család, míg Fanny a szobájában rajzolt.
- Megnézem mit csinál a hercegnő - szólt Myra, és kiment utánanézni a lányának. Abban a pillanatban, ahogy kilépett az előtérbe, csörömpölést hallott, aztán az apja káromkodását. A kedvenc csapatának rúgtak gólt a mérkőzésen, és ahogy dühében felugrott, leverte a tányérját. Mintha egy lassított felvételen lenne, Myra olyan lassan fordult meg. A legrosszabb, hogy tudta mit fog látni. És nem tévedett. A tányér cserepei úgy helyezkedtek el, mint az álmában. Alig bírta levenni a szemét a cserepekről. Mikor felnézett, a tévére, látta a gól ismétlését, amit Thomas Brinnt rúgott, az ellenfél csatára. Pillanatra elszédült, de igyekezett összeszednie magát. Gondolkozni akart. Bement a szobájába, és leült az ágya szélére. Nem értette mit álmodott, de tudta, hogy valami szörnyű lesz a vége. Túl sok minden történt meg az álmában ami ébren is. De aztán arra jutott, hogy valószínűleg csak képzelődik. Ekkor hallotta meg az apja hangját. - Már a harmadik gólt rúgja ez az ember! Dühítő! - aztán az anyjáét - Hagyd már abba az ugrálást! Össze szeretném takarítani a cserepeket! - hirtelen kiürült a szoba. Elhúztak a bátyjai a zendülés elől. Myra gondolkodni is elfelejtett. Meredten bámult maga elé. - A harmadik gól... Mintha ikrek lennének. Nem akarok erre gondolni... - Újra érezte szájában a vér, és fém ízét. Hányingere lett.
- Átmentem a szomszédba, Mathlowe-ékhoz! El akarom kérni Bob-tól azt a könyvet, amit mondott a múltkor, azt a szörnyeset. - Szólt be a szobába Andrew. - Mathlow-ék egy fiatal pár voltak. A férj egyidős volt Andrew-al. Nemrég költöztek ide. Az egyetlen gond volt velük, hogy Bob régen heroinfüggő volt. Bár egy ideje tiszta volt, még érezni lehetett, hogy pár év, mire összeszedi magát. Az asszony volt az orvosa annak idején. Egymásba szerettek, és hamarosan, - a gyógyulás érdekében - környezetet váltottak. Ekkor költöztek ide.
- Nem jössz át velem?
- Talán jobb lesz, ha vele megyek. - Gondolta hirtelen. - Ha kiszellőztetem a fejem, akkor jobban leszek, és nem jut hülyeség az eszembe. - Persze, megyek! Dick vigyázol Fanny-ra? Mindjárt jövünk! - Dick a másik bátyja volt. Kiléptek az udvarra. Thurry-ék két házzal arrébb laktak, mint Devore-ék. Persze kifele a faluból, és az utolsó ház volt az övék. Mint utolsó ház, kicsit arrébb esett a házaktól, mint az megszokott volt, úgyhogy gyalogolniuk kellett rendesen, de Myra nem akart kocsiba ülni, inkább sétálni volt kedve. Útközben Andrew vicces anekdotákat mesélt a munkahelyéről húgának. Aki szinte rögtön elfelejtette álmát, és a reggeli ébredést. Nagyokat nevetve jutottak el a házig. A kapu mindig nyitva volt, kutya nem volt, így egyből a bejárati ajtóig mentek. Az ajtó résnyire nyitva volt. Bár az ajtókat falun nem volt szokás zárni, de azért nem hagyták soha nyitva a szomszédok sem. Kopogtak, és bementek az ajtón. Andrew kiabálni kezdett, Bob-ot szólongatta, de nem jött senki eléjük. Körbeindultak a házban. Mikor beléptek a konyhába, egy véres kést láttak meg a padlón. A vér tócsában állt körülötte, és már meg volt alvadva. Mellette egy emberi körvonal rajzolódott ki. Mintha feküdt volna ott valaki. Megdöbbenve álltak. Andrew eszmélt hamarabb.
- Hívom a zsarukat. Azzal kihúzta Myrát is a lakásból, ott elengedte, és rohant telefonálni.

***

Mikor a rendőrök végeztek a helyszíneléssel, körbenéztek a környéken is, és visszamentek Myráékhoz. A jegyzőkönyv felvétele után a nyomozó leült a szobába, míg Myra anyja egy teát adott neki, elmesélte, hogy mire jutottak eddig.
- Az erdőben találtuk meg a hullát. Mrs Mathlowe-ét. Mellette ott lógott még a férje is. Felakasztotta magát. Nem tudjuk pontosan mi lehetett az indok. De valószínűsíthető, hogy a férj újra belőtte magát, és összevesztek az este. Leszúrta a nejét. Harminchat szúrással. Sérült a száj, a szem, a tüdő, szív lép. Az első szúrás a torkot érte. Szinte rögtön meghalt. Aztán lefeküdt aludni. Vérnyomokat találtunk az ágyában. Vizelettel és hányadékkal együtt... Hajnalban, mikor valamelyest kijózanodott, kivitte a hullát a mellettük levő erdőbe, lefektette egy fa alá, mellé tűzött egy keresztet, és felakasztotta magát. Az akasztásnál kizárhatjuk az idegenkezűséget.
- Visszaesett. Pedig olyan aranyosak voltak.... - Mondta Myra, és megértette az álmát.



--------------------------------------------------------------------------------


 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Fangorn:Kripta
  2008-08-22 08:10:02, péntek
 
  Fangorn:Kripta

Kripta

Sötét szoba volt. Az egyetlen fényforrás fent, a plafonon egy kis izzó. Halovány fénye elveszett a sűrű, szinte tapintható sötétben. Csönd uralkodott... legalábbis majdnem.
Lassú, szaggatott lélegzés hallatszott lentről.
Belégzés. Kis szünet. Kilégzés. És újra... és újra.
A majdnem teljes csönd és a monoton hang szinte altatóként hatott, de hirtelen nagy dörrenés hallatszott, ugyancsak lentről.
A szabályos ki-be légzés megszűnt, helyette rémült lihegés lépett be halk sikolyt követve.
- Hol vagyok? - hallatszott.
Középkorú férfi hangja volt ez, úgy 35-37 évesé. Az izzó alatt ült egy meglehetősen kényelmesnek látszó fotelben. Fehér pólót viselt, aminek az elejére azt nyomtatták: Pm 001.
A férfi rémülten körülnézett. Látta a négy nedves téglafalat, amely túlméretezett kriptaként zárta magába, s amely áthatolhatatlannak bizonyult. Talán az is volt.
Pm 001 láthatóan zavarban volt. Nem tudta, hol lehet, és hogy mit keres ott egyáltalán.
Tétován megmozdult, aztán csigalassúsággal felállt.
- Hol vagyok? - ismételte meg. Az utolsó szótag kissé emelkedetten, reszketve hangzott, mintha csuklásba fulladt volna.
Feltekintett a kis izzólámpára, amely olyan csupaszon lógott ott, mint a Nap az égen.
A fény kíméletlenül és rettenthetetlenül, noha meglehetősen gyengén világított.
Pm 001 elkapta a tekintetét, mert érezte, hogy lassan lüktetni kezd a feje. A fal fele fordult és lassan felemelte a kezét, hogy megérintse.
Nyirkos, undorítóan nyálkás tapintása volt, mint egy másvilági ismeretlen lény nyelvének. Pm 001 visszakapta a kezét, mintha megégette volna, majd fintort vágva beletörölte a nadrágjába.
- Jézusom! - nyögte, utána elindult, hogy körbejárja a szobát, hogy felmérje a terepet. Menet közben gondosan vigyázott arra, hogy ne érjen a falhoz.
- Mi a... - nem tudta folytatni. Nem talált egyetlen ajtót, még egy szűk nyílást sem, ahol kijutott volna ebből a nyomasztó légkörű, ocsmány kis lyukból.
Fent az izzó, mint valami rakoncátlan kis kölyök, mosolygott kárörvendően. Pm 001 nem mozdult, csak állt ott, mint egy cövek. Gondolkodott, hogyan is juthatott be ebbe az akármilyen kriptába, ugyanis ha bejutott, valahogy ki is kell jutnia.
- Rések... üregek! Talán... - ismét felemelte a kezét, s valamivel határozottabban, mint először, hozzáért a falhoz, valamilyen rést keresve. Húzni kezdte a kezét végig a falon, hátha valami gyanúsban megakad, de a téglák közötti résen kívül aligha botlott meg gyanúsabb dologban.
Kopogtatni kezdte a falat, mint valami türelmetlen eladó egy nagymama ajtaját, akire rá akarja sózni a ráncgyilkoló kenceficéjét.
Kopp-kopp, vagy inkább flötty-flötty.
Majdnem fél órán át kopogtatta a falat, körbe-körbe, fel-le, mintha valamilyen különleges masszázst adna neki. Sehol sem kongott üresen. Mindenhol csak halk és rövid kopp hallatszott.
- Tömör fal! - nyögte ki Pm 001.
A fotel fele indult, s amikor odaért, lassan leült. Lehajtotta a fejét, s hallgatott. Talán ismét gondolkodott, hogyan juthatna ki. Körülbelül tíz percig maradt úgy, később felállt és a fal fele indult, talán hogy újra nekifogjon a kopogtatásnak. Félúton megállt, körülnézett, aztán továbblépett. Amikor odaért a falhoz, tétován koppantott párat, majd abbahagyta, mert nem látta értelmét.
Leengedte a kezét. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akit éppen dorgál az anyja, mert meggyújtotta a macska bajszát.
Szipogni kezdett, s hirtelen zokogásban tört ki.
- Miért? - bömbölte. -Miért? MIÉRT?
Dühösen belerúgott a falba, és felordított a fájdalomtól.
A háta mögül csörömpölés hallatszott, és amikor megfordult, a fotel előtt egy szikét látott.
- Honnan? - suttogta, s odarohant. Szinte megcsúszott a nyálkában, amely a falról már a földre is lefolyt.
Amikor odaért, leguggolt, és fölvette, majd felállt, és az villanyégő fele nézett. Valamilyen rést vagy nyílást remélt, de a huncut kis körte fénye elvakította. Nem látott semmit.
Felállt a fotelre, hogy magasabban legyen, de az nem ért semmit. Onnan a magasból is körülnézett, hátha talál valami újat, amit lentről nem vett észre, de nem látott semmi különlegeset.
Leugrott. Ahogy földet ért, megcsúszott az ocsmány nyálkában és hanyatt vágódott. Az esés váratlanul érte. Nem védte ki. Feje nagy erővel a kemény kőpadlóba vágódott. Eszméletét vesztette.
Amikor magához tért, a fájdalom elviselhetetlen volt, amihez még hozzáadódott a gondolat: a seb elfertőződött. Ezt biztosra vette.
Próbált felállni, de nem igazán ment.
Hosszas kílódás után négykézlábra tápászkodott, majd felmászott a fotelbe. Ahogy fejét hátrahajtotta, hallotta, ahogy a nedves - véres - haja hozzáér a bőrhuzathoz és undorító hangot ad.
Pm 001 lenézett a földre, a lába elé, és hatalmas vérfoltot látott ott, ahol azelőtt a feje volt. Az alvadó vér lomhán keveredett a zöldes nyálkával, amely egyre csak közeledett a fotel felé.
- Lassan belep... lassan belep... lassan belep... - vinnyogta szórakozottan. Ajka remegve mosolyba rándult, szeméből könnyek folytak - fejéből vér - ő csak szipogott, dúdolt és bámult a semmibe.
Hirtelen a szikére vetette a pillantását, amelyet még mindig görcsösen szorongatott.
Az izzó fénye lassan gyengülni kezdett, a nyálka egyre közelebb kúszott a fotel aljához.
A fény végül teljesen kialudt... a sötétség fojtogató volt.
A csendet Pm 001 lélegzetvétele törte meg, amely egyre gyorsult. Halk szisszenés hallatszott, ahogy Pm 001 felvágta mindkét csuklóján az ereit, aztán a szike toccsanása a nyálkában.
A csend egyre nagyobb lett. Pm 001 lélegzetvételei közé egyre nagyobb szünet gyurakodott be. Majd mély csend. De ez sem volt tökéletes, csöpögés hallatszott a fotel alól. Mélyről jövő...
Platty-platty...
Talán a nyálka... talán...
Platty-platty...
Ez is abbmaradt. Ismét csönd. Aztán egy öblös, reszelős nevetés. Lentről. Talán a fotel alól... talán...

Ez is talán horror, de döntsék el az Olvasók. :D

 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Rem:Álomiszony
  2008-08-22 08:07:35, péntek
 
  Rem:Álomiszony

Érezted-e már, ha lefekszel, minden perccel csak vesztegeted a véges idődet, ami oly rövid. Feküdtél-e már úgy le, hogy nem akartál elaludni, mert féltél az alvástól. Nem merted lehunyni a szemed, csak forgolódtál, hogy ne szundítsál el.
Miért is alszunk tettem föl magamnak a kérdést régen. Éjszakába nyúló kutatásokat kezdtem ez ügyben. Eredmények elég meglepőek lettek: életünk körülbelül kétharmadát alvással vesztegetjük, ekkor az agyunkban mérhető feszültéség 800V, viszont ébrenlétkor csak 230V, tehát az előbbi ingerszegény környezet agyunk számára, ami tehát élősködik rajtunk. Találtam még egy gént, melynek biztos fontos szerepe van az alvást illetően.
E gént kezdtem el vizsgálni a következőkben. Kutatásaim során kiderült, hogy ez felelős a fáradtságért, levertségért, a táskás kialvatlan szemekért. Szóval, ha kiiktatnám ezt a gént, nem kellene aludnom, nem vágynám.
A tények kiderítése után nem adtam fel a vizsgálatot, most a gén kiiktatásának módját kerestem, úgy ne következzen be mutáció génállományom más terülteiben. Kitartásomat siker koronázta.
És MOST!!!
...
A papír darabokra aprítja, és az örökösen sercegő utálatos tollat a fehér gumifalnak dobja. Állandóan nyikorgó asztalt a falhoz vágja, melyről darabokra hullva pattan vissza. Mint a sakál úgy üvölt dühében, és az ablaküveget kezdi el verni, karja kificamodik, de folytatja, újra és újra lendül a karja. Élénkpiros vér csorog le az üvegről.
Fehér ruhás emberek berontanak, és leteperik, majd valamit beadnak neki, amitől nyugodttá válik. Halkan kezd el suttogni:
- Utálom a világot, idegesít! Utáltam feleségem örökös fecsegését, fiam állandó szuszogását, kutyám csaholását, a tv zúgását, az örökös étel és füst szagot. - szemei elhomályosulnak, de még egy mondatra van ereje. - De azért sem alszom el...

Nem tudom horror-e, de az egyéb kategóriából eléggé kilógott volna. ;)

 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Zarándok:Hideg gyűlölet.
  2008-08-22 08:05:46, péntek
 
  Zarándok:Hideg gyűlölet.

A szemébe nézek, és látom, hogy retteg.
Élvezném, de valami hideg és lusta magabiztosság önti el a szívem, és nem érzem a mindent betöltő kéjvágyat, a gyönyört, hogy fájdalmat okozhatok neki...
Megnézem újra, hogyan van lekötözve.

A széket még tegnap betonoztam bele a pince aljzatában, gyorsan kötő cementtel, amikor felhívtak hajnalban, hogy hozzák, és szinte jeges nyugalom öntötte el az agyam, amint listát készítettem a teendőimről.
Volt egy öreg vasszék a garázsban. A lábait kicsit meghajlítottam, így nem lehetett kitépni az aljzatból, s majd két mázsa tiszta anyagba raktam. Hat órával később egy teherautó sem tudta volna kitépni a helyéről.
Kikészítettem, amire szükségem volt.
A szerszámos-szekrényem adta a lehetőségeket, és a bennem felötlő ötletek, melyek nem a végről, csak a kínról szóltak hideg kegyetlenséggel töltöttel el, s megajándékoztak valami olyan nyugalom illúziójával, ami talán csak a csendesen megtébolyodottak sajátja.
A szék mögötti gyalupadra rakok ki mindent, amire szükségem lehet. Papírra jegyezgetve, pontosan vázolom mit, és hogyan szeretnék megtenni. Szinte kívülről látom magam, amint kedvenc tollammal pontokba szedem a lépéseket. A szociopata gyilkos érezhet hasonló édeskésen finom örömöt, amikor előre eltervezi, miként éli át újra az őrületet. Korábban talán sértett volna, talán fel is háborít egy ilyesfajta összehasonlítás, most viszont tetszelgek ebben a szerepben. A lista még engem is meglep.
A telefont veszem a kezembe. Editet hívom.
- Én vagyok - suttogom rekedt halkan. - Felhívtak!
- Megvan? - kérdezi szorongva.
- Igen! Délután háromra hozzák. Meg tudtál szerezni mindent?
- Igen.
- Nem volt gond?
- Nem. A lányok mindent összeraktak. Meghamísították a nyilvántartást.
- Elmondtad nekik?
- Nem. De lehet, sejtik.
- Mikorra érsz ide?
- Kettőre legkésőbb.
Bontom a vonalat.
Edit a feleségem.
Ápolónő.
Mikor leteszem a telefont, valami iszonyú fájdalom tör rám. Csak pár napja, hogy először ezt éreztem. Felülkerekedem rajta, és minden erőmmel elnyomom.
Akkor kezdtem el a betonozást. Mire megérkezett, már rég szikkadt a kötés. Estére úgy sejtettem tökéletesre köt.
- Nem követtek? - kérdezem tőle.
- Nem hiszem. Annáéktól jöttem el.
Annáék háza, két utcára nyílik.

- Vékony, húsba vágó dróttal kötöztem rá az akkor még ernyedt testet a székre. Voltaképp nem okozott örömöt, amikor kombinát fogóval tekerve a drótvégeket addig szorítottam a csomókat, hogy kiserkenjen a vére, és a rózsaszín hús kibuggyanjon... a lábait enyhe terpeszben a szék lábaihoz, a térdét az ülőkéhez rögzítettem.
A vér lassan dermedező csíkokban kezdett folyni, és a hideg padlón megjelentek az első vöröslő foltok. -

A ,,szállítók" pontosak.
Háromkor a kilencvenes úton találkozunk... A madár sem jár erre. Köd szitál, hideg van, és a szél is fúj. A fekete Mercédesz először elmegy mellettünk, majd visszafordul, és felénk tart.
Lassít.
Négyen ülnek benne.
Mögénk parkolnak az út szélén. Én kiszállok, és hátrasétálok.
Nem állítják le a motort.
A sofőr melletti alak kinyitja az ajtót, és kilép. Magas, akárcsak én. Rám néz.
- Maga vár csomagot? - kérdezi, és még csak nyoma sincs humornak a hangjában.
- Igen. - Válaszolom - Fontos csomagot.
- És itt van a fuvardíj? - kérdezi, miközben lustának tetsző ernyedtséggel, de iszonyat éber szemmel körbekémlel. - ugye nem akar becsapni? Egyedül vagyunk!
- Van, amiben nem szoktam tréfálni! - morranok, és valami izzó düh fog el. Elcsitítom. Miért rá haragudjak? Hisz ő most engem szolgál. Igaz drága szolgálat de engem. - Hol van? - követelőzöm. - Látni akarom!
- A csomagtartóban. - int hátra.
- Rendben. - szapora léptekkel elindulok, ő a kocsi túloldalán követ. Amint ellépek az autó mellett, a hátsó ajtók is kinyílnak, és még ketten csatlakoznak. Érzem hideg közönyüket, azt, hogy bármikor ellenem fordulhatnak. De nem tartok tőlük.
- Itt van! Nyitja fel a csomagtartót, és én akkor végre a szemébe nézhettem...
Középmagas, kerekfejű, alak. Átlagos. Ha az utcán elmegy mellettem talán rá sem pillantok, annyira senki. Átlagos ruha. Farmer, pulóver, olcsó kabát... fél pár cipője valahol elmaradt, vélhetően mikor elfogták akkor történt.
Nem nagyon érdekel. Látszólag nincs eszméletén. Kicsit megijedek.
- Azt mondtam, hogy csak élve fizetem a magasabb díjat. Mit tettek vele?
- Él! Nyugi öregem! - morogja a mögöttem levő. - Csak elkábítottuk.
Rá nézek. Olyan fekete a szeme, hogy izzadni kezdek. Iszonyat gyűlölet lobog benne. Félretol, és benyúl a csomagtartóba. Kirángatja az ernyedt testet... a másik segít neki. A ,,főnök" csak áll, és engem néz.
- Nyissa ki a csomagtartóját. - szinte kedvesen kér. Edit időközben kiszállt. A pótkerék és a szerszámok a hátsó ülésre kerültek már korábban. A két nehézfiú, mint valami zsákot dobja a testet a csomagtartómba. - Fél órán belül magához fog térni. - folytatja az ismeretlen. Most pedig ha lehetne...
Értem az utalást. Az első ülés alól kiveszem a kicsi bőr neszesszert. Nem nyitom ki, csak a kezébe nyomom.
- Itt van, amit ígértem. - Megfontolt mozdulatokkal kinyitja. Mikor meglátja a vastag pénzkötegeket rám néz, majd visszahúzza a cipzárt.
- Ha végzett... hívjon. Grátisz eltüntetem. - bólint a csomagtartó felé. Ez a szám, még 40 órán át élni fog. - átad egy névjegykártyát, amin egyetlen telefonszám van. - Megértem amit tesz. - morogja szinte csak magának. - És én is ezt tennem. Azzal megfordul.
A fekete szemű amint elmegy mellettem, szinte baráti gesztussal megveregeti a vállam.
Nézem, amint eltűnnek.
A csomagtartó nyitva. Edit feltűri a megkötözött alak kezén a ruhát, és fenol barbitált fecskendez be.
- Holnap reggelig nem lesz vele gond. - néz rám. Csak azt tette, amit megbeszéltünk.
A visszaúton halkan üldögélünk.
Nincs miről beszélni... Pár napja érezzük, hogy ami leginkább összetartott minket elszakadni látszott. Most új kapcsot építünk magunkban, gyűlöletből és bosszúból. Sejtem rövid életű lesz a nász, de nem bánkódom. Pontról pontra nyomom el a fájdalmat, amit az arcára tekintve érzek. Ő némán sír, csak néha csuklik fel halkan, a visszafojtott szenvedéstől...

Leülünk eléje, és várjuk, hogy a kábulata teljesen megszűnjön... órák óta magánál van, és lassan kitisztul a tudata. Érzi a fájdalmat, ami a húsába vág. Biztos nagyon fázik. Meztelenre vetkeztettük, és itt nincs több 10-15 foknál... Kékre van dermedve a keze és a lábai, miközben a háta mögé állított hősugárzó - az egyetlen hőforrás - hólyagosra égeti a vállait.
Edit adott neki egy kis erősítő injekciót, és megitatta. Szinte gyengéden bánt az akkor még félig eszméletlen alakkal. A neve számunkra lényegtelen.
Vélhetően az elégtelen vérellátás miatt elfeketedtek a kezei, és a lábfejei. Lassan kezd elhalni a bőr, és a hús. Mikor megjön a hangja, leragasztom a száját.

- Tökéletesen érti amit mondok? - kérdezem tőle, eléje állva. Edit mellettem van. - Ha igen pislogjon. - Bólintani nem tudna, mert a szék támlájához egy rudat hegesztettem, és ahhoz van rögzítve a homlokán futó ragasztószalaggal. Rémülten pislog. - Most elmondom, mit fogunk magával tenni. - és előveszem a zsebemből a listát... Edit egy kempingasztalt hoz elő, a háta mögül, és jól látható helyre teszi. Ahogy olvasom a listát, a gyalupadról átkerülnek a szerszámok a kicsi asztalra.
Iszonyat félelem látszik a szemében.
Utolsóként egy orvosi állványt támaszt le mellette a párom, és elmagyarázza miért.
- Ez azért kell, hogy ha nem bírná, akkor a lehetőségekhez mérten orvosi eszközökkel segítsük az életben maradását. - Edit feltesz két zacskó vért, és egy zacskó orvosi sóoldatot. - Hat liter vért tudok pótolni, illetve hoztam véralvadás serkentő, és műtétek közben alkalmazott segédanyagokat. Van adrenalin, és ha kell, újra fogom éleszteni. - ezek az apró mandzsetták - rak a mellkasára és a homlokára pár kis tapadókorongot, - illetve ez a ballon - húz a jobb felkarjára egy pántot. - az életfunkcióit fogják mutatni. - A vérnyomását, légzését, a szívműködését, azon alapvető funkciókat, amik életben tartják. Ha valami kritikus értéket ér el, pihenni hagyjuk de csak egy kicsit. - Vezetékekkel köti össze az elektródákat, egy apró géppel, amit a szék mellé rak egy szerszámos dobozra. Amint végez, ijesztő csipogás hangzik fel... A lekötözött alak vérnyomása a plafont verdesi...
Retteghet.
Hánykolódni akar, nyüszít, dobálja magát, de a dereka, és a könyöke is le van rögzítve... A vállait mozgatva igyekszik szabadulni, de a drótok olyan iszonyú fájdalmat okoznak, hogy felhagy vele. A varasodó sebek felnyílnak, és megindulnak a vérpatakok...

Eléje lépek. A kisasztalról leveszek egy kalapácsot. Fél térdre ereszkedem, és robajló szívemet nyugalomra intve a lábfejéért nyúlok. - Nem tudja mozdítani... tudom, hogy irgalmatlan fájdalmai lehetnek, és alig érezheti az érintésem...
A szemébe nézek. A csipogás szinte folyamatossá válik, amikor megérti mit akarok.
Mikor lesújtok a kis lábujjára, és a kalapáccsal pépes nyálkává lapítom, teljes testében megfeszül. Az Edit által figyelt csipogó gép, iszonyú magas számértékeket mutat, és artikulátlan hangokat hallat a leragasztott száj.
Komótosan várok, amíg csillapodik a fájdalma, amíg a szervezete elkezdi termelni a sajátos fájdalomcsillapító elegyet... A sípoló hangok kicsit ritkulnak, mikor újra lesújtok, a következő lábujjára.
Igazándiból nem kérdezek semmit. Nem mondok semmit, csak figyelem, ahogy vergődik, ahogy a szeméből vastagon ömlik a könny, és végigcsorogva az arcán a mellére folyik...
Legalább háromnegyed óra, lehet, hogy egy óra is, míg az összes lábujját beleverem a betonba. - Bár nem érdekel az idő. Én most már ráérek - hétszer ájul el, mindannyiszor megvárjuk, míg magához tér... segítünk neki... Van ammónia ampulla. Bárhogy védekezne is ellene, a tömény szag, ami kiárad, bárkit visszaránt a valóságba...
A kalapács egy merő vér, és rám is fröccsent bőven.
Nem zavar...
Hideg, már-már ösztönös nyugalommal, fokonként élvezem, ahogy a kezem csuklóig véres lesz... Az asztalról leveszek egy hatalmas rozsdás kést, és a falhoz támasztott hegesztőhöz lépek.
Edit közben valamit bead neki vénásan a korábban berakott kanül segítségével, és mosolyogva nyugtatja, bíztatja... a könnyei ömlenek közben, de segít neki... a lábból ömlő vér miatt, vért ad pótlásként, és a sokktól fellépő vízháztartás problémákat is orvosolja. Közben nekem is szól.
- Sok vért veszít... Siess kicsit.
Edit tudja, mi jön.
A hegesztő lángját meggyújtom, és vörös izzásig hevítem a kést... a rozsdafoltok oxidrétege szinte azonnal felszívódik a lángon... A nyél is átmelegedik, de az azbeszt kesztyűn keresztül nem érzem. A fa nyél szenesedni kezd, félek, meggyullad.
Elzárom a hegesztőt és visszatérdelek a szék elé...
Letámasztom a kés hegyét a jobb lába nagyujjának maradványai mellé. A vér égni kezd a tüzes késtől, amikor teljes sulyommal ránehezedve egy szeletelő mozdulattal amputálom a lábujjait. A vérzés szinte azonnal eláll, ahogy a vöröslő penge elégeti az ereket.
Megint elájul... majd hörögni kezd.
Edit nem érti, majd hirtelen letépi a ragasztót a szájáról... hatalmas adag vér buggyan ki.
- Elharapta a nyelvét. - kommentálja. - mi legyen? Hangjában semmi együttérzés nincs. Egyszerű tényként közli.
- Semmi... megvárjuk, amíg felébred... - válaszolom.
Ezúttal negyed óra kell. Mikor a másik lábbal is végzek, már egy liter vért kapott. Újra elájul, és a kis gép életveszélyről számol be...
- Nem bírja a szíve. - morogja Edit. - Ennek a mocsoknak gyenge a szíve!
- Nem gond! Hagyunk egy óra pihenőt neki... - suttogom. Aztán akármi lesz, folytatni fogom.
- Rendben... - egykedvűen ül le, és nem élesztgeti. - egy cigit vesz elő, és komótosan rágyújt. Én közben a falnál kezet mosva mélázom.

A riporter szinte fájdalmasan közönséges volt. A szenzáción túl, nem nagyon érdekelte az ügy. Mikor jelet adtak, mélyen átszellemülté lett, és szinte könnyekig meghatódva ecsetelte a történteket. A váltságdíj elém volt fektetve. Kisebb vagyonként tornyosult az asztalon, és eszembe jutott egy film. Egy rég látott film...
Mikor a kamera rám mozdult, és a rendező intett, nagyon röviden annyit mondtam:
- Tudom, hogy már nincs sok esély. Ez az összeg azé, aki elkapja. Ha holtan adja át nekem egy millió, ha élve tíz... a telefonszámom...
Nem volt senkinek sem ideje megakadályozni a főműsor időben adott interjút. Hiába adtak be reklámot, már mindenki tudta...

Két órát kellett várni, hogy észhez térjen.
Az asztalról levettem a körfűrészt. A védőrostélyt már korábban leszereltem róla. A sivító hang elnyomja az életfunkciókat mutató gép eszelős sípolását, mikor egy lassú mozdulattal levágom a kézfejét... a vér elképesztően spriccel. Valami állati ordítást hallat, mikor a bal keze toccsanva a földre hullik... Edit szorítókötést tesz a csonkra, bár a rögzítő drót szinte minden feladatot ellát a vérzés csillapításában...
Valami csoda folytán eszméleténél marad, bár az erőlködéstől több ér megpattant a szemében, és vért sír.
Olyan hideg közönyt, olyan kiszámított gyűlöletet érzek, hogy mikor megfogom sniccert, ezt a borotvaéles, vágókést, és kattogva előbújik belőle a penge, szinte örömöt érzek. Egyetlen mozdulattal vágom le az egyik fülét, és kéjesen hallgatva mint visít, a másikat is...
Tébolyultan ordít, bár a hangja rekedtes...
- Fogd már be te szarházi! - morgom, és felkapok egy laposfogót az asztalról... ujjaimmal két oldalról megszorítom a száját, és a fájdalomtól kinyitja bár ellenáll...
- Kitépem a nyelved! - morgom hideg közönyösen. Edit megérinti a könyököm.
- Ne!
- Mert?
- Nem tudom ellátni... Lehet elvérezne ha a nyelvét...
Nem kell befejeznie értem...
Azzal a falhoz lépek és az odatámasztott kétcolos vascsövet markolom meg.
- Most ordíts bazmeg! - Suttogom szinte eszelősen, mikor meglendítem a vasdarabot, és hat-nyolc ütéssel péppé verem mindkét térdet...

Négy napot kellett csak várnom, mikor felhívott egy hang.
- A rendőrök megtalálták. Ha kell, és megszerzem tőlük.
Nagyon gyorsan megállapodtunk.
Egyszerű csere lesz. Felhív, ha minden rendben van, és megadja: hol mikor találkozzunk...
Egy kérdésem volt csak.
- Biztos ő az?
A válasza olyan szörnyű, hogy tudom, nem hazudhat. Tényleg ő az.
Mindent elfogadtam.
Nem volt visszaút. Amit állított aznap este a híradóban is lement.
Másnap hajnalban hívott. Miután a hajnali műsorban bemondták, hogy a rendőrségi fogdából megszökött, vagy megszöktették az ügy elsőszámú gyanúsítottját.
Kiszivárgott hírek szerint meggyőző bizonyítékok voltak.

Lassan esteledik... Reggel óta már kétszer élesztettük újra.
Mikor levettem a székről nem sokkal ezelőtt, már nem volt ereje védekezni... csak nyöszörgött... a bocsánatunkért esedezett. Betegnek hörögte magát. Ő nem akarta bántani... Egyiket sem...
Egy órával korábban három telefonhívást intéztem, és most hallom, amint három autó érkezik. ...Közös találkapontra küldtem őket, majd onnan ide jöttek.
Hat ember jön.
Hat félbetört élet.
Edit kíséri be őket.
A földön többliternyi vér dermedezik, és ott van kiterítve ő is. Mikor belépnek, mindannyian tudják kit látnak. A férfiakon látszik valamiféle fura megrendülés, a nők csak felzokognak...
Egy merő vér a ruhám.
Előveszem a listát.
- Ezt olvastam neki fel, mielőtt...
Könnyezek, de bele kezdek.
- Nem foglak megölni! Csak megnyomorítalak. Levágom a lábujjaid, mint ahogy te vágtad le váltságdíjat kérve az ujjaikat.
Levágom a kezed, mert megérintetted,
Eltöröm a lábad, amivel a közelébe mentél,
Levágom a füled, amivel végighallgattad, ahogy szenvedett...
Zokogok és a földön fekvő, alakot nézem... hiányzó lábfejét a többszörösen nyílt törésekkel tarkított lábait. A térdét, amiből kilóg egy csont... A combjait, amiről lenyúztam a bőrt. A nemi szervét, amit elkötöttünk a tövénél, mikor épp eszméletlen volt, és borotvával lemetszettünk, majd Edit elvarrta a sebet.
A lapockáját, amit csavarhúzóval törtem el, miközben Edit vért adott neki és adrenalint.
A kézcsonkot, és a karját, amit kiszámított alapossággal törtem el, könyökben úgy, hogy kicsavartam...
Az arcát.
Kitépett metszőfogait, levágott fülének csonkjait és a szemgödröket, amikből a saját kezemmel téptem ki a golyókat. A torkába savat permeteztem, és Edit gégemetszés után egy csövön át lélegeztette.
Utolsó lépésként a feleségem a gerincébe szúrt egy hatalmas tűt, és megbénította deréktól lefelé.

- Még él. - suttogom... és élni is fog... Így ilyen roncsként. Bevallotta, hogy ő volt. -

Három nappal később a temetőben látom őket viszont.
A tévében bemondták, hogy megtalálták a brutálisan megkínzott, és bénává nyomorított elkövetőt. Vallomást nem remélnek, mert soha nem fog beszélni többet, nem tud írni, és nem lát. A riporter a végén saját véleményének hangot adva annyit mond:
- Megérdemelte!
Engem is kihallgatnak, de semmit nem tudnak bizonyítani. A ház, ahol voltunk, egy távoli rokoné. Nincs a nevemre íratva.
A rendőrök sejtik, tudják: Tehetetlenek.
Nézem a sírt.
Sírok, és utat engedek a fájdalomnak. A bosszú egy pillanatra, pár órára megbékített, de segíteni? Azt nem tud.
Nem hozza vissza a kislányomat...


 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
Lazarus:Tökéletesség
  2008-08-22 08:01:46, péntek
 
  Lazarus:Tökéletesség

Babák. Mindig is szerettem őket, és ez mára imádattá vált, mely örökkön örökké tart. Emlékszem, még öt éves sem voltam, amikor megkaptam az elsőt. Csak vele játszottam naphosszat, délelőtt az oviban, délután otthon. A szüleim sokat kiabáltak egymással, és egyre kevesebbet foglalkoztak velem. De nem érdekelt, mert ott volt nekem ő. Kitartott mellettem, és éveken át segített, hogy figyelmen kívül hagyhassam, mi történik a szobám zárt ajtaján túl. Az már egy másik világ volt számomra. Egy csúnya, gonosz világ, mely a felnőtteké. Felnőtt embereké, ezt hozzá kell tennem. Mások, mint a babák. Tele vannak hibákkal belül is és a felszínen is. Nem úgy a bábuk. Ők tökéletesek. Nemcsak, hogy hiánytalanul betöltik funkciójukat, de még a külsejükön sem találni szemernyi hibát sem. Finom, sima ,,bőr", isteni vonások. Ha beszélni tudnának talán már emberi faj sem lenne.
- Emlékszel, Joey? - kérdeztem, miközben lecsusszantam az asztalról, amelyen eddig ültem. - A napra, amikor az első igazán élethű bábumat szereztem? Persze, hisz te ott voltál, de ahogy a többiek, úgy te sem tudod szavakba foglalni gondolataid, már ha vannak egyáltalán. Már azelőtt is üresfejű voltál, hogy találkoztunk volna, és bár azóta is az vagy, de legalább szebb lettél. Külsőleg igazán megváltoztál. Elevenítsük csak fel azokat a szép emlékeket! Gyönyörű nyári nap volt, ó igen! A szüleim elutaztak otthonról, ki tudja miért, te pedig átjöttél, hogy szórakoztass. Vagyis inkább, hogy szórakozz. Mennyi idős is lehettem akkor? Talán tizenhárom? Nem, azt hiszem, a tizenhármat akkor még nem töltöttem be. Te viszont már végzős gimnazista voltál. Egy igazi lúzer, de legalább végzős - mondtam, végigsimítva a széken ülő kirakatbábu arcán.
- Szinte már megtisztelve éreztem magam, hogy egy nálam ennyivel idősebb fiú szerelmes belém, és akar tőlem valamit. Alig mertem elhinni, de te biztosítottál róla, hogy érzelmeid valósak. Igen, persze, talán te is azt hitted. Az a délután sorsfordító volt mindkettőnk életében. Keményen nyomultál, mint valami macsó, én pedig meg sem próbáltam védekezni. Gondoltam, ez így van rendjén. Kicsit durva voltál, de hát azt hallottam, az első alkalom fáj, nem is törődtem vele. Egyik pillanatról a másikra azonban fura maszkot vedd fel az arcod. Nem tudtam, hogy ez a fájdalom, a megkönnyebbülés, a hihetetlen öröm vagy az ijedtség jele, mivel mindez benne volt. Eltaszítottál magadtól, de akkor már késő volt. Olyasmit éreztem, ami nekem jól esett, és nekem akartam elveszíteni ezt az érzést. Hitetlenkedve tapogattad a bőröd, ahol korábban még hozzád értem, amikor, mint valami vadmacska, rád vetettem magam, és szorítani kezdtem a karjaid, amilyen erősen csak bírtam. Régen volt, de elevenen él bennem a kép, ahogy öklendezni kezdesz. Először még csak vér csordult ki ajkaid közül, majd valami más azonosítatlan eredetű, - most már tudom, szervmaradványok - ocsmányságok törtek fel belőled. Az ágy mellé hánytál mindent, én pedig figyeltem, ahogy a bőröd megszilárdul, érintése plasztik hatású lesz, és lassan egész testedre kiterjed. Nem bírtál kinyögni egy szót sem, és még sikolyra sem futotta, míg én csak nevettem. Életemben először igazán boldog voltam. Becsuktam a szemem, és mikor ismét kinyitottam, a hátborzongató gurgulázásod már abbamaradt. Az ágy mocsokban, de te megszépülve. Ez volt a tökéletes pillanat. Levettem a maradék ruhadarabjaid, hogy egészben láthassam gyönyörű tested. Igen, pontosan úgy néztél ki immár, mint egy kirakatbábu. Szép emlék igaz? - Lassan eltávolodtam az ülő bábtól, és egy másikhoz sétáltam, amely a fal mellett állt egy kalapot tartva a kezében.
- Drága apuci. Az első, akit saját akaratomból váltottam meg az ocsmány emberi léttől. Megölted anyát, ezért utaztatok el, tudom. Akkor még nem voltam benne biztos, de úgy tűnik, megéreztem. Átváltoztatásod után szörnyű évek következtek. A nevelőintézet maga volt a pokol. Utáltalak érte, hogy neked megadatott valami, ami sosem lehet az enyém. A tökéletesség. Megteremthetem, de magam nem válhatok azzá. Hát igazságos ez? Vagy mégis? Talán van más is, aki olyan, mint én? Csak remélhetem, hogy egyszer találok egy ilyen embert.


 
 
0 komment , kategória:  Horror(Próza)  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 544
  • e Hét: 30111
  • e Hónap: 75183
  • e Év: 2016463
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.