Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Arka:Mese a Szerelmes Halálról
  2008-09-25 19:40:41, csütörtök
 
  Mese a Szerelmes Halálról...


Jazz koncert Debrecenben. Az egyik zenész már fél órája töröksípon játszik. A zene lassan képpé alakul bennem. Mese születik...?
Ezt a történetet még akkor jegyeztem fel, amikor keleti utazásaim során elvetődtem Szamarkandba is. Nem tudom, igaz-e, de a kedvenc teázóm öreg tulajdonosa, akitől sok másikkal együtt ezt is hallottam, Allah szakállára esküdött, hogy a saját szemével látta, amint egy legény táncra hívta a halált.
Történt egyszer, - kezdte mondókáját az öreg - hogy élt Szamarkandban egy legény, akit Jázminnak hívtak. Szülei korán meghaltak, testvérei, rokonai pedig nem voltak. Nem maradt egyebe, csak egy öreg furulyája, melyet még a nagyapja hagyott rá. Szépen tudott rajta játszani. Amikor csak belefújt, az emberek megálltak siettükben, hogy hallgathassák gyönyörű muzsikáját. Nehéz élete volt Jázminnak. Éhesen feküdt és kelt a város piacán, az uzsorások pedig egyre csak zaklatták, hogy teremtse elő a család adóságának még hiányzó részét. Mikor már nem bírta tovább ezt az életet, úgy döntött, hogy a hegyekbe megy, és beáll az ott élő szegénylegények közé. Ebben az időben sokat álmodott egy titokzatos leányról. Hosszú, sötét haja volt. Mindig fehér ruhát viselt. Szemöldökei egyenesen húzódtak a szemei felett, melyek soha nem néztek sehová, de Jázmin érezte, hogy mindent látnak. Tudta, hogy ez a leány végtelenül idegen tőle, de mégis nagyon szerette volna megérinteni. Amikor társai kérésére esténként a tábortűznél furulyázott, rá gondolt, és a muzsikája ilyenkor volt a legszebb.
A kádi emberei azonban hamarosan elfogták a legényeket, és Jázmint is az egyik legmélyebb tömlöcbe zárták. A furulyájára gondolt, amelyet elvettek tőle, és megpróbálta felidézni a titokzatos leány arcát is. Nem sikerült neki. Az elképzelt hangok nem az ő furulyájából szóltak, a leány képe pedig még álmában sem tért vissza hozzá. Másnap kihirdették a kádi döntését. Jázmint is halálra ítélték. A hóhér a piactéren várta a következő nap hajnalán. Senki sem örült kivégzésének. Emlékeztek még dolgos szüleire, és hogy az uzsorások milyen kegyetlenül bántak el az akkor még nagyon fiatal fiúval. Amikor fellépett a vérpadra, szeme a felkelő Napra esett, amelynek a sugara éppen elérte annak sarkát. Jázmin érezte, hogy kővé válik. Ott állt a leány, talpig fehérbe öltözve. A szemei áthatolhatatlanok voltak. Már tudta, hogy ő a halál, aki most rá vár, akit rajta kívül nem láthat senki.
Ekkor alig hallhatóan megszólalt valahol egy furulya! Először lassan, majd egyre hangosabban. A katonák értetlenül keresték a furulyázó embert. Néhányan már tudták, hogy hiába. Ilyen szépen csak egy hangszer szólt egész Szamarkandban. Mikor Jázmin meghallotta a furulyája hangját, könny szökött szemébe. A leányra nézett, aki most szebb volt, mint valaha. Érezte, hogy soha többé nem akar elszakadni tőle. Legyen akár a halál is! Hirtelen táncolni kezdett, egyre közelebb a leány felé. A tömeg csak csodálta magányos mozdulatait. Ekkor a leány arcát hirtelen rózsás pír öntötte el. A feje lassan megmozdult, tekintetével Jázmin arcát kereste. Amikor a szemeik összefonódtak, már nem a halál volt. Egy szerelmes leány mozdult meg, hogy viszonozza a neki szóló táncot. A tömeg felkiáltott! A táncoló Jázmin körül lassan egy gyönyörű leány alakja bontakozott ki. Mozdulataik szépségét nem lehet leírni. Igy nem táncolt még ember Allah országában. A leány hirtelen megállt. Tudta, hogy emberré vált, ezért most neki is meg kell halnia. Mikor a hóhér bárdja másodszor is lesújtott, hatalmas szélvihar támadt. A sivatag felkavart homokja mindent elborított. A szél elragadta a leány és Jázmin testét is.
Ekkortól mondják Szamarkandban, ha erősen fúj a szél, hogy Jázmin biztos megint táncra hívta a halált.
Én azonban tudok még valamit - hajolt közelebb az öreg, hogy senki se hallja. Jázmin és a leány nem haltak meg. A sivatagban ébredtek fel. Azóta is ott táncolnak, és már soha többé nem engedik el egymás kezét.
A következő héten tovább utaztam Karaganda felé, de ezt a történetet azóta sem tudom elfelejteni.

(Arka)

 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Elina : Születés
  2008-08-22 14:10:56, péntek
 
  Elina : Születés

A nő előredudorodó pocakjára tette kezét. Furcsa, szorító érzése volt, amit még csak fokozott a derekába tompán belesajduló görcsös fájdalom. A kellemetlen érzés pár pillanat múlva elmúlt.
Tovább végezte hát a szokott teendőit. Berakta a szennyes ruhát a mosógépbe, majd vasalni kezdett.
Közben arra gondolt, valódi csoda történt velük... hiszen az orvosok mind azt mondták, nem lehet utódjuk... és most a kicsi születésére várnak...
Újra megállt, mert úgy negyedóra múlva megint elővette a homályos fájdalomérzet. Kezdte figyelni az idő múlását. Ha szabályosan ismétlődik... az csak egyet jelenthet: hogy beindult a szülés.
Negyedóra múlva a bizonytalan érzés újra jelentkezett, kissé erősödve, határozottabban.
Már nem kételkedett... gyermeke útban van... Kikapcsolta a vasalót.

Visszaemlékezett arra a bizonyos éjszakára... férje nem a szokott módon közelített hozzá. Sokkal szenvedélyesebb volt, mint bármikor... mintha nem is ő lett volna...
Az emlékek jóleső borzongással töltötték el... hatásukra sóhajtott, majd a telefonhoz lépett, tárcsázott. Őt riasztotta, aki a munkahelyén várta a hívást. Amint a férfinek tudatáig jutott, felesége mit mond, már száguldott is hazafelé. Első gyermekük nemsokára megszületik... Szívdobogva, idegességgel vegyülő örömmel ült autója kormányánál.
Első és egyetlen... mert több nem lehet... Tudja. Érzi lelkében és zsigereiben.
Különös, ritka véletlen, ami velük történt... egyedi eset.
Bekerül az orvosok Nagykönyvébe, minden egyetemi tankönyvbe...
Szinte beesett az ajtón, és aggódva vizslatta asszonya arcát. Az a körülményekhez képest elég higgadtan fogadta. Hozzábújt, és azt mondta:
- Itt az ideje... menni kell.

A nő olyan nyugodan állt, mint a sziklaszirt a tenger csapkodó hullámai között. Párja viszont kétségbeesetten kezdett szaladgálni a lakásban...
Már mindent előkészítettek, nem volt miért kapkodni... A nő holmija a kocsiban... csak be kellett ülni, és irány a kórház.
A városban csúcsforgalom... tülkölő, torlódó autók, benzingőz. Lassan tudtak csak előrearaszolni. A férfi szinte robbanásig feszülő idegekkel vezetett, a magára erőltetett hidegvér pajzsának fedezékében. Üvölteni lett volna kedve, mert az előttük lévő gépkocsi megmakacsolta, majd fekete
füstfelleg és kisebb durranás kíséretében végleg megadta magát.
A kismama fájdalmai rendszeresen ismétlődtek. Férje néha oldalra pillantott, a sápadt arcra.
Nagy nehezen újra elindult az autófolyam. Közben kelletlenül vált szét egy visító hangú, kék lámpával villogó tűzoltóautó előtt. A férfi gondolt egyet, és a piros jármű nyomába szegődött. Az szerencsésen kivezette őket a csúcsforgalom káoszából. A leendő apa nemsokára a kórház előtt fékezett.

Amikor odaértek, az asszonynak már hat-nyolc percenként ismétlődő fájdalmai voltak. Gyorsan megvizsgálták. Orvosa épp ügyeletes volt. De sehol sem találták a nővérek. Végül az egyiküknek eszébe jutott, hogy egy másik osztályon végez sürgős műtétet. Értesítették...
Közben a kismamát vitték is, hogy előkészítsék. Férje beöltözködött, hogy felesége mellett maradhasson. Az előkészületek végeztével a nő kórházi hálóinget kapott. Abban indult a szülőszobára. Párja már ott várta. Idegességét nem nagyon tudta leplezni...
A vajúdás alatt fogta a nő kezét, törölgette homlokát, és közben majd megőrült a tudattól, hogy nem tud segíteni... mert látta a szeretett nő kínlódását.
Felesége ezt megérezte, és halkan nyugtatta: neki az nagy segítség, hogy ott van mellette...

Órák teltek el, miközben az előkerült orvos és a bába többször megvizsgálta a nőt.
Műszerek jelezték a szívhangokat, szapora lüktetésük néha lassabbá vált, majd újra megerősödött.
Egy vizsgálat során megrepedt a magzatburok, és jó sok víz távozott... Az asszony fájdalmai egyre erősödtek, és kezdtek elviselhetetlenné válni... Már egy-két percenként jelentkeztek.
A nő igyekezett magán uralkodni, de egyre kevésbé sikerült. A kíntól arca eltorzult, vörösödött. Folytak a könnyei. A fájdalom érzése tompa kábulattal párosult. A Természet az elviselhetőségről jótékonyan gondoskodott...
Újabb fajta, leküzdhetetlen érzések törtek rá a nőre... Feszítés, és ösztönös, kényszerítő erőlködés.Tolófájások.Az asszony nem tudta tovább fékezni magát, ellenállhatatlan erővel tört ki belőle egy sikoltásszerű kiáltás. Az orvos gyorsan gátmetszést végzett. A nő nem is érezte. Aztán egy kicsi megkönnyebbültség, majd az orvos örömteli hangja:
- Kint van a feje!
Még egy kis erőfeszítés... és az újszülött erőteljesen felsírt.
Fejecskéje vörös volt a megpróbáltatástól, ezüstösen szőke haja csatakos, bőrét finom fehéres máz fedte.
A bába gyorsan édesanyja mellkasára helyezte, ahol a csöppség érezte és hallotta a számára oly ismerős szívdobbanásokat... megnyugodott.
A pár megkönnyebbülten, örömmel és ámulva nézte a varázslatot... a kettőjükből született picinyke életet.
Óvón ölelték át gyermeküket, aki csendesen nyitogatta szép szemeit, és álmosan szuszogott szülei biztonságot jelentő karjaiban.
Az asszony reszketett a kimerültségtől. De boldog volt. Nagyon boldog...

Mellettük pedig - mindenki számára láthatatlanul - ott lebegett az igazi apa... egy... démon.
Elégedetten nézte halandótól született fiát, aki - a jóslat szerint - erősebb lesz mindenkinél, és majdan igájába hajtja a világot...

 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Agata Wind : A Hold könnyei -
  2008-08-22 13:28:40, péntek
 
  Agata Wind : A Hold könnyei - 2. fejezet

A szeme elé táruló sötétség semmi jót nem ígért, föleg azok után, ami történt.
- Utállak! - csapott a rohadt húsra, ami közvetlen mellette feküdt a sárban. A zuhanás természetesen most sem valami puha ágyba repítette volna. Nem! Az már túl nagy kényelem lenne mind neki, mind annak, aki ezt az egészet irányítja. Ennyire már rájött, hogy van valaki a hátterében, aki nem engedi el öt. Ha máshogy nem fog menni, hát megkeresi és kiveri belöle azt a nyemvadt gátoló erejét.
A mocskos szemétkupacból felkelve már nem is azzal volt elfoglalva, hogy mennyire illatos az új kölnie, hanem hogy ezt a szagot két mérföldröl is érezni fogják azok a nyamvadt dögök.
- Látom megint kudarcot vallottál.
Az utcai lámpás fényében alló alak mosolygós arccal figyelte, ahogy egyre közelebb érkezik, maga mögött hagyva a sötét sikátort, ahová szokás szerint esett.
- Látom nem tudsz leszállni rólam. - morogta, majd pár szívdobbanásnyi idö után futásnak eredt, mintha megpróbálna elszökni elöle, pedig a másik szorosan a nyomában volt, bármerre is fordult.
- Itt vannak még? - kérdezte suttogó hangon, mikor az egyik sikátorban szünetet tartottak.
- Hogy éled túl a mindennapokat, ha nem hallod öket? - tátogta, mire újra azt a csalafinta félmosolyt kapta, mint máskor.
- Tudsz valamit, igaz? - húzta össze szemeit, de a hamiskás mosolyon kívül nem kapott többet.
- Otthon találkozunk. - köszönt el, majd a sikátor mélyébe futott, és egy idö után még a lépteit sem lehetett hallani. Beleolvadt az árnyakba.
- Ha egyszer haza érek... - szidkozódott, ám a többit le kellett nyelnie, mert újfennt hallotta azokat a susogó hangokat, amik egyre gyorsabban követték.

* * * *

Hol vagyok... mi történt velem? Mi volt ez...?
- Àllj!
A szobában síri csönd honolt, csak a saját lihegését verték vissza a sötét falak. A feje fájt mindenmásodperccel jobban. Azt hitte sose fog elmúlni ez az örökös fájdalom, mihez a végén sirógörcs is társult. Fájt... vesztett... hol van?... még nincs vége... mi történt vele?...
Forgolódott, üllt, feküdt, a párnát csapkodta csakhogy enyhítse a feltörö kínt, minek végül az ágy melletti komód vetett véget.
- Anyád! - üvöltötte az egész világban szétkürtölve szitkozódásait. Elöször tudott kiadni magából minden elfojtott szitkot, átkot, dühöt, elkeseredettséget. Mindent, amit eddig el kellett fojtania.
Ùjra csend keletkezett. Lelke megnyugodva csillapodott le, míg ö a sarkain ülve, egyszál ingben, lehajtott fejjel lihegett, akárha ezer kilométert futott volna. Amellett, hogy már nem akart széthasadni a feje és az összes érzést kiadta magából, elöször érzett könnyeket az arcán. Meglepödve, remegö kezekkel nyúlt a szaladó könnycsepphez, mi aztán ugyanúgy folytatta útját a lepedö felé.
- Ilyen nincs... - suttogta és már örült annak, hogy újabbak keletkeztek. Végre érezte milyen ,,gyengének" lenni, milyen kiadni az érzéseket... de nem lehet ilyen. Nem lehet gyenge, nem mutathatja ki az érzéseit, különben nem lesz erös és legyözhetetlen!
Az ágyról fölkelve szembefordult az ablakkal, min ezüstös derengés szürödött be, akár a telihold fénye. Mégis hová jutott?
Körbepillantva az egész szoba szegényes beréndezésü volt; egy ágy, mellette egy kisszekrény, vele szemben, az ablak mellett, egy tükör és egy mosdóedény. Nem mesze töle, egy kopottas ajtó terpeszkedett a maga durva csiszolásával, vasalásával...

* * * *

Miért nem fordulok velük szembe? Èn gyáva!
Az egyik háztetöre felugorva figyelte, ahogy üldözöi az utcán szaladnak, majd lassan felkúsznak a házakra.
- Àtkozottak! - morogta, de már ment is tovább ö is árnyként osonva, halkan futva elölük, akár egy tollpihe a szélben. Nem volt messze a bejárat, az otthon, ahol az ilyen Reménykedök tengették napjaikat. A hatalmas dóm jelentette az egyetlen menedéket, de egyúttal rabságot is nekik, kikre külön vadásztak.
Háztetöröl-háztetöre szökkelt, nyomában azokkal a lelkekkel, kiket rabságba tart egy náluk hatalmasabb erö és kik már sosem lesznek szabadok. A telihold fényében a dóm egy hatalmas erödnek felelt meg, ami az egyetlen esélyt jelentette a túlélésre.
- Na most kapjatok el! - kiáltotta, mikor már a nyitva hagyott ablakon ugrott be, akárha egy láthatatlan falon menne keresztül, mögötte csak úgy hullottak a lények.

* * * *

Az ajtó nyikorogva tárult fel elötte, akár még az arénában. Lelkiekben felkészülve minden váratlanra, ment elöre a sötétben, mikor a bal oldalán egy gyertyaláng lobbant fel, nem is olyan messze.
Ösztönszerüen perdült a fény felé, jobb karját elöre tartva, mikor ráeszmélt, hogy nincsenek rajta a kövek.... nincs rajta a fegyvere.
- Ennyire nem vagyok vérszomjas... és föleg nem egy fegyvertelennel szemben.
- Hova lettek? - tapogatta végig sebhelyes karjait, majd a gyertyánál ülö alakot vette szemügyre; harmincas éveiben járó, öszeshajú férfi, hosszúkás arccal, min nem egy seb díszelgett már. Láthatóan harcos volt, kezei fegyverhez szokva, testén edzett izmokkal. - Ki vagy te?
- A nevem Erd, és nem hazudok azzal, hogy a megmentödet tisztelheted bennem.
- A megmentömet? - vonta fel fehér szemöldökét Kira, márt egy cseppet sem tartva a csak nadrágot hordó kardforgatótól.

* * * *

Fáradtan rogyott ágya szélére. Megint nem sikerült. Megint hiányzott valami. Ernyedten hátradölve lehunyta szemeit, hogy kipihenje ezt a sok szaladgálást, félelmet, keserüséget. Utálta az ilyen napokat, föleg akkor, ha pontosan tudta, hogy az a huszonéves, szöke kölyök tud valamit, amit ö még nem.
Feltápászkodva elindult a folyosóra, hogy megkeresse és kiverje belöle azt, amit ö még nem tud. Már így is tele van vele a csizmája! Fennhéjázó, vigyorgó dög!
Magában örjöngve sokak mellett haladt el, kik mind tartották töle a távolságot, tudván mire képes, vagy legalábbis nagyjából ismerve tudását.
Öt viszont nem ismerte. Egy pillanatra megállt, elbújt a sötétben, amíg a szemközte ajtó kinyilt és egy fehér hajú, sápatag, tizenhét nyarat élt gyerek botorkált ki onnan, vörösre sírt szemekkel... ez meg ki?
Habár nem is tudta a választ, annyit igen, hogy Erd beszélget a fiúval, ami ha újonc nem olyan nagy szó, de a fiú beállása nem ezt sugallta...
Majd még beszélek vele... egyelöre hol az a majom!





 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Eve Rigel : A Hold Könnye
  2008-08-22 13:24:14, péntek
 
  Eve Rigel : A Hold Könnye

Percek óta figyelem a szemben térdeplő embert, ahogy a földre terített, szakadozott térkép fölé hajol. Óvatosan figyelem, csak a szemem sarkából, nehogy észrevegye. Nem látok a fejébe, így csak sejtem, miben mesterkedik, és ez rettegéssel tölt el.
Iszonyú hideg van, mégis izzadok. A homlokomról szemembe csorgó izzadtság félig megvakít... a nyelőcsövem ég a folyamatosan visszanyelt hányadéktól. Kezeimet szorosan egymásba kulcsolom, csak hogy elrejtsem a szinte már rázkódásszerű reszketését.
Ezt nem bírom már sokáig!
Óriási hibát követtem el azzal, hogy belementem ebbe az ostoba játékba. Tudnom kellett volna! Még senki nem jött ki élve ebből az átkozott labirintusból. Miért pont én lennék az első? Én sem vagyok különb a sok kapzsi balfácántól, aki hagyta magát befűzni...
Istenem! Meg fogok fulladni! Nem mozog a mellkasom... mi ez?
Lélegezz! Lassan... még egyszer! No még egyszer! Így... megy ez... csak lassan!
Ez az ember meg fog ölni. Biztosan meg fog... Ez már megőrült. Látszik a szemén. Vörös haja kócosan meredezik a feje tetején. Az arca felpuffadt, szemei vérben forognak. Néha felvillannak, mint egy vadállatnak a sötétben...
Miért van itt ilyen sötét? Van még fáklya? Vagy ez az utolsó? Mi lesz, ha ez is elég?
Istenem! Ezt nem lehet kibírni! A szám olyan száraz, mint a tapló. A nyelvem megdagadt. Úgy érzem, mindjárt kibukik a számon.
De mi ez? Ez most rám nézett... mit akar?
Óvatosan magam alá húzom a lábaimat, hogy felugorhassak, ha támadni akarna.
- Nos... számításaim szerint, itt jobbra kell kanyarodnunk, aztán kétszer balra... - hozzám szól, és rám néz azokkal a vizenyős, rémisztő szemeivel.
Mozdul... Nem! Nehogy közelebb jöjjön!
- Valami baj van? Nem érzed jól magad, barátom? - kérdezi.
Milyen mély hangja van! És milyen távoli!
- Minden... rendben van - próbálok lassan, érthetően beszélni. Nem veszem be ezeket a mézes-mázos szavakat! Vigyáznom kell! Nem veheti észre, hogy tudom, miben mesterkedik.
- Olyan sápadt vagy! Kevés itt a levegő. No meg a füst is...
- Semmi baj! Kibírom...
Nagyon jó! Csak így tovább! El kell altatni a gyanakvását.
- Rendben van! Akkor szedelőzködjünk, és haladjunk tovább! Már nincs sok hátra...
Még hogy nincs sok hátra! Abból bizony nem eszel, amit kifőztél ellenem!
- Megyek előre, de ne lépj szorosan a nyomomba! Ha véletlenül csapdába lépnék, nem muszáj neked is odaveszned! - nevet.
Persze, hogy nevet! De az nevet, aki utoljára nevet!
Itt megy előttem. Milyen visszataszító! Hájas teste remeg a fáklya fényében. Eltorlaszolja az egész járatot. Most megint megáll. Lehajol.
Mi van?
- Itt valami nem stimmel - mondja, és visszafordul.
Büdös fenéket nem! Csak azt akarod, hogy eléd kerüljek, hogy aztán fejbe vághass!
- A térkép szerint itt jobbra egy leágazásnak kéne lennie, aztán innentől kezdve meredeken emelkednie a járatnak. Ehelyett itt balra kanyarodik, és lejt...
Megint letérdel, és leteríti a térképet.
- Tartsd a fáklyát! Újra át kell néznem az egészet. Túl sötét van itt! Lehet, hogy valamit elnéztem...
Olcsó trükk. Nem veszem be!
- Ez az! Itt egy halvány vonal... Látod, itt, ahol kikopott ez a vacak... - mutatja a térképet. - Vissza kell mennünk néhány métert a másik elágazásig! Ott kanyarodunk majd jobbra.
Megint rám néz. Figyel, fürkészőn... Vigyáznom kell! Csak úgy menekülhetek meg, ha nem veszi észre, hogy tudom...
- Figyelj rám, barátom! Látom, hogy félsz, de hidd el, nincs okod rá! Mi leszünk az elsők, akiknek sikerül végig mennie ezen az elátkozott labirintuson. Miénk lesz az a csodálatos gyémánt.
- Már második napja itt bolyongunk... még senkinek sem sikerült.
Beszéltetnem kell! El kell terelnem a figyelmét!
- A többiek ostobák voltak. Nem készültek fel arra, ami várt rájuk. Még térképük sem volt... Azt hitték, könnyen végigmennek ezen az útvesztőn, és a végén, amikor kijönnek belőle övék lesz a nyeremény. De én felkészültem. És persze szerencsém is volt. Ezt a térképet a nagyapám hagyta rám. Ő pedig szintén a nagyapjától örökölte. Több száz éves pergament...
Az a mesterember készítette, akit hatszáz évvel ezelőtt megbíztak a labirintus építésével. Senki sem tud róla. Így mi vagyunk az egyetlenek, akinek valóban van esélyünk végigmenni ezen az úton.
- Miért nevezik elátkozott labirintusnak?
Milyen furcsán néz rám! Látom az őrületet a szemén.
- Éppen most mondtam el. Mert senkinek sem sikerült még végigmeni rajta. Senki nem találta meg a kijáratot, és így senki nem nyerte el azt a csodálatos gyémántot... Ez a verseny nem egészen tisztességes. De, nem muszáj jelentkezni rá! Aki nem bírja ki, hogy napokon keresztül étlen, szomjan, mindössze néhány fáklyával eltemesse magát a hegy gyomrába, az szaladjon vissza az anyukájához, de ne kezdjen bele ilyen embert próbáló feladatba!
- Én... én nem bírom... a bezártságot.
Megint néz. Közelebb hajol. Meg van döbbenve.
- És ezt csak most mondod? Akkor kellett volna jelezned, amikor kisorsoltak minket egymás mellé!
- Semmi baj! Jól tudom kezelni. Nincs semmi baj!
- Ez egy fóbia. Ezt nem lehet kezelni. Legfeljebb elnyomhatod a tüneteket. Idővel megszabadulhatsz tőle, de lehet, hogy örökre veled marad. Megörültem neked, amikor láttam, hogy te leszel a társam. Te egy életerős fiatalember vagy. Magas, izmos, mint egy bivaly... Pont olyan vagy, mint az unokaöcsém. Ugyanaz a fekete haj, kreolos bőr...
Mit akar ez belém beszélni?
- De most nem tetszik nekem az arcszíned - mondja. - Olyan sápadt vagy!
- Kevés a levegő...
- Már közel járunk... Ki kell tartanod! Csak együtt szabadulhatunk ki innen. Szükségünk van egymásra!
Persze, hogy szüksége van rám. Egyedül nem bírt volna eljutni idáig. Most már biztos, hogy meg akar ölni! Mégpedig a kijárat előtt. És akkor övé lehet a Hold Könnye... Majd biztosan azt fogja hazudni, hogy baleset ért. Lezuhantam valamelyik szakadékba, vagy elcsúsztam, és bevertem a fejem egy szikladarabba...
De én résen leszek! Engem nem lehet csak úgy átverni! Figyelni fogom, minden mozdulatát. És, amikor majd rám támad, én leszek a gyorsabb.
Megint előttem halad. Szűkül a járat, és emelkedik. Alig bírom átpréselni magam rajta.
Megfulladok! Megint nem kapok levegőt. Olyan a mellkasom, mintha abroncs szorítaná...
- Ez az! Itt vagyunk! - kiált nevetve.
Kiértünk a járatból. Egy óriási csarnokba jutottunk. A teteje és oldalfalai nem látszanak a sötétben. A fáklya fénye nem hatol el odáig. Csak sejteni lehet a hatalmas teret körülöttünk.
Büdös van. Iszonyú szag. Ezt nem lehet elviselni! Öklendezni kezdek. A gyomrom liftezik. Az izzadtság a hátamhoz tapasztja a kabátot.
- Valahol ott fent van a kijárat. Fel kell másznunk oda!
Le kell ülnöm egy kis időre. A lábaim remegnek. Nem bírom tartani magam.
- Most erre nincs időnk! - közelebb jön hozzám. - Állj fel! Már itt vagyunk a végén... Most nem adhatod fel!
Felállok. Nem engedhetem közel, és nem kerülhet a hátam mögé. Most már nagyon óvatosnak kell lennem!
Még egy kis levegőt! Szemeim előtt lila karikák keringőznek. Torkomat a füst fojtogatja.
Nem bírom!
- Gyere! Itt a fal mellett ezek a lépcsőfokok éppen odavezetnek fel. Már csak néhány perc...
Óvatosan haladok a nyomában. Erősen figyelem a mozdulatait. A lépcsőhöz érünk.
Valami recseg a lábam alatt. Megbotlottam valamiben. Mi ez?
- Istenem! - kiált, és lefelé világít a fáklyával.
Én is lenézek. A lábam alatt emberi csontok összevisszasága. Több száz maradvány. Félig lerohadt hús, múmiaszerűre aszalódott kitekeredett testek...
Felfelé világít.
- Onnan zuhantak le a szerencsétlenek. Több száz év áldozatai... vakmerők, akik azt képzelték bátrabbak és okosabbak mindenkinél.
Nem bírom visszatartani... Félrehajolok, és hagyom, hogy feltörjön belőlem a visszafojtott rettegés. A nyakam begörcsöl az erőlködéstől. A szemem könnybe lábad. Fél térdre rogyok. Beletenyerelek a hányadékomba...
Közelebb lép, fölém hajol.
Felugrok, hátrébb lépek. Nem engedhetem közel!
- Jobban vagy? - kérdezi, és bámul.
Milyen őrült a tekintete! Körülnézek. A fáklya fénye imbolygó árnyékokat vet a falra, a lépcsőre. Most látom csak, milyen hatalmas ez az ember! Biztosan sokkal erősebb, mint én. De engem nem győz le. Én ügyesebb vagyok.
- Induljunk! Ott fent van a szabadulás, csak fel kell másznunk oda! Tarts ki!
Nem mozdulok. Csak menjen szépen előre! Majd lassan követem, távolról...
Meredek ez a lépcső. És síkos. Alig bírok mászni. Vigyáznom kell, nehogy lezuhanjak én is oda, azok közé a borzasztó csontok közé!
Öklendezni kezdek megint. Nem... nem szabad erre gondolnom!
Fel fogok jutni!
Felnézek. Ez itt mászik előttem. Időnként hátra világít. Azt nézi, megvagyok-e még...
Nem zuhanok le. Azért se!
A kezem nedves. Vérzik. Valahova beütöttem. A lábam megcsúszik a sziklán... elvesztem az egyensúlyomat... iszonyú erővel kapaszkodom, mire újra megtalálom a talpam alatt a lépcsőfokot.
Hátamon csorog az izzadtság. Hajam a szemembe lóg. Köhögnöm kell...
Talán órák teltek el...
Felértünk végre a sziklaperemre.
Itt áll előttem, és néz. Milyen eszelős a tekintete!
Istenem! Most kell nagyon figyelnem!
- Itt vagyunk hát végre! - szól és mosolyog.
Farkasmosoly. Ha tudnád, hogy én tudom...
- Barátom! Itt állunk a kijárat előtt. A térkép szerint csak ezt a hatalmas sziklát kell elmozdítanunk, és mögötte... mögötte ott a csodálatos külvilág. És a gyönyörű Hold Könnye...
Ez az ember őrült. Hogy ugrál, és sír!
Most rám néz. Közelebb lép. A fáklyát magasra emeli...
Most... Most akar megölni.
Hátrébb lépek.
- Vigyázz! Keskeny ez a perem...
Még mindig jön... felém lendíti a fáklyát...
- Nézd! A peremen állsz. Még egy lépés és...
Most!
Elkapom a karját. Kiejti a fáklyát...
Magamhoz rántom.
Közel az arca... hatalmasak a szemei. Világítanak a sötétben. Szörnyű szaga van...
Ez az ember büdös!
Félreugrok, és ellököm...
Hangtalanul merül el a fekete mélységben.
Végre! Megkönnyebbülök. Megszűnt az abroncs szorítása a mellkasomban. Felemelem a fáklyát, felnevetek. Sikerült túl járnom az eszén! Mégiscsak én voltam az ügyesebb. Farkastörvény... Ha nem én ölöm meg, akkor ő ölt volna meg engem.
Itt vagyok a kijáratnál. Itt ez a hatalmas szikla. Csak félre kell húznom, és szabad vagyok! Újra láthatom az eget... a napfényt... a Holdat. A Hold Könnye...
Leteszem a fáklyát a földre, és a sziklának feszülök.
De nem bírom!
Még egyszer próbálom... Nem mozdul.
Ezt egyedül nem bírom eltolni. Most mit csináljak?
Ez őrület! Itt állok a kijáratnál, de nem bírok kijutni!
Újra nekiveselkedem.
Nem megy!
Felemelem a fáklyát. Itt oldalt van egy bevésett szöveg a szikla falán:

,,Mi értelme van a kincsnek, vagyonnak, ha nincs, akivel megoszd örömeit?"

Arrébb lépek. Valamiben megbotlom... a fáklya pislog néhányat, majd ellobban. Óvatosan leereszkedem a fal tövébe. Valami megreccsen alattam, kitapogatom...
Csontok.
Felnevetek... keserű a nyálam.
Szétnézek. Csodálatos színekben pompázik körülöttem minden. Balzsamos a levegő... égető a napfény... megpihenhetek.
Győztem!

folyt.köv.

 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Judit Neitherin : A kunyhó
  2008-08-22 13:22:24, péntek
 
  Judit Neitherin : A kunyhó

Izmai megfeszültek. Hunyorogva nézte a mozgó bokrot, amíg bemérte leendő vacsorájának rejtekhelyét. Nem tétovázott: célzott, majd egy ügyes mozdulattal kilőtte az utolsó nyilát. Velőtrázó állati ordítás helyett azonban csak az ágak halk zörgése hallatszott. A szempár eltűnt, és a nyíllal együtt az utolsó remény is, hogy ételhez jusson. Gyorsan felpattant, és átcsörtetett a tisztáson, be a sűrűbe. A nyíl sehol, de a letaposott aljnövényzet és a földön húzódó vércsík jelezte a menekülő állat útját. Az a tudat, hogy a zsákmány megsérült, új reményekkel táplálta az éhes vándort. Sietősebbre vette a tempót, és kimerült ábrázatán elszánt arckifejezés jelet meg. Csak akkor fagyott le róla ismét a lelkesedés, amikor a nyomok egy fa tövében véget értek. Hitetlenkedve nézett fel a fára, és a döbbenettől majdnem hátratántorodott. Az ágak között különös tákolmány állt, egy házikó hatását keltve. Gyanakodva körbejárta a hatalmas tölgyet, de semmilyen létra nem vezetett felfelé. Ekkor a szeme megakadt egy, a törzs mellett lógó indán.
- Mi a fene... - motyogta, és óvatosan megfogta a kötelet. Kettőt rántott rajta, és miután az elég erősnek bizonyult, teljes súlyával ránehézkedett. Lábával a fa törzsét taposva indult felfelé. Egy oldalágon megállt, kifújta magát, és lenézett a mélybe. Az erdő ugyanolyan mozdulatlan volt, mint addig. Ismét nekivágott a kötélmászásnak, ám egyszerre azt vette észre, hogy már nem ő fogja az indát, hanem az tartja őt, szorosan a csuklójára tekeredve. Elveszítette az egyensúlyát, és egyre távolodott a fa törzsétől, a föld fölött lebegve vagy 3 - 4 méterrel.
- Az istenit... - Dühösen pislogott a lombkorona-viskó felé, de csak a házikó vaksötét ablakai néztek vele farkasszemet. Semmi esélye nem volt a menekülésre. Feljebb húzta magát, és megpróbálta átharapni a csuklójára fonódó köteléket. Ennél a reménytelen lógásnál még az is jobb, ha lezuhan. Azonban az inda erősebbnek bizonyult a férfi megsárgult fogainál. Elkeseredetten visszaereszkedett hát, és próbálta lendületből megközelíteni a fa törzsét - sikertelenül.
- Te meg mi a ménkűt csinálsz ott, ember? - Közvetlenül Ulbert alatt apró termetű, kékes bőrű szerzet álldogált, és sárgán világító gombszemeit kíváncsian meresztette a vergődő férfira.
- Én? - Nyögte Ulbert, miközben egy hatalmasat rúgott a semmibe - Épp a reggeli tornámat végzem.
- Roppant szórakoztató lehet - mondta a lény monoton hangon - de jobban jársz, ha nyugton maradsz. Mindjárt lehozlak. Talán még nincs itthon... - A fához lépett, és ügyesen kúszni kezdett felfelé, vérbeli minir módjára.
- Itt lakik valaki? - Ulbert undorral nézett az odúnak is beillő viskóra.
- De még mennyire! Jaj neked, ha épp nem járok erre, és ő talál rád. - hangzott a vészjósló válasz. A kis kékség, mikor egy szintbe ért a férfival, elrugaszkodott a törzstől, és ráugrott a szerencsétlenül járt harcosra. Azután felmászott Ulbert fejére, és a zsebéből előhúzott pengével átvágta a szoros köteléket. A következő pillanatban hangos puffanással értek földet. Ulbert sajgó tagjait tapogatta, mit sem törődve kis megmentőjével, aki épp a lábát próbálta kiszabadítani. De minél jobban erőlködött, karmai annál inkább belegabalyodtak a férfi hosszú, kócos, mélyfekete hajába.
- Igazán segíthetnél, ha nem szeretnéd, hogy hátralevő életemet a fejed búbján éljem le. - jegyezte meg csípősen a vergődő lényecske, Ulbert azonban mintha meg sem hallotta volna.
- Ennek az elvetemült viskó-lakónak van valamiféle háziállata? Esetleg egy macska...
- Miket beszélsz, te szerencsétlen! Nem tűr ez meg semmi élőt...
-...akkor lehet, hogy éppen ő figyel minket az ablakból...
- Ááááááááááááááá - a kis minir bőre narancssárga színűre váltott, ahogy megpillantotta az ablakban világító szempárt. Ulbert ezt nem láthatta, viszont azt már érezte, amikor megmentője eszetlen helyben-futásba kezdett a feje búbján. Nem törődve beakadt lábaival, és azzal a jelentéktelen ténnyel, hogy a földön ücsörgő ember fején egy lépést sem halad előre.
-...ezek szerint őt találtam el vadászat közben... - elmélkedett tovább Ulbert, és látszólag cseppet sem zavarta, hogy esetleg a szempárhoz tartozó lény martalékává válhat.
- Áááááááááááá - hangzott a válasz a továbbra is kapálózó minir szájából.
-...szívesen megismerkednék vele, nem ugrunk be egy teára? - A férfit láthatóan szórakoztatta kis termetű társának őrült jajveszékelése. Lassan feltápászkodott és kissé gyanakodva, de magabiztosan elindult a fa felé. Közben fennhangon énekelni kezdett egy csatadalt - ezzel is elnyomva az éktelen kiabálást. Néhány lépés után azonban szúró fájdalmat érzett a hátában, és zsibbasztó kábulat járta át a testét. Majd elterült a földön, mint egy homokzsák...

Egy dohos szoba padlóján tért magához, úgy tűnt teljesen egyedül van. Lassan - vigyázva, hogy ne csapjon zajt - felállt. A szoba bútorzatát alkotó szekrényeket és az asztalt vastag porréteg fedte, mintha évek óta üresen állna a ház. Ulbert gyorsan az ablakhoz sietett, hogy megtudja hol van. A döbbenettől hátratántorodott. Egy fa vaskos ágait pillantotta meg, és mintha fény gyúlt volna az agyában.
- A kunyhó... - hangja visszhangot vert a szobában.
- Khm... khm... - Ulbert ereiben megfagyott a vér. Az ablak üvegében egy túlvilági sárga szempár tükörképe világított a háta mögül. Lassan megfordult, bár tudta, a biztos halállal néz szembe. Egy görnyedt, sötét alakot pillantott meg, akinek a fejét csuklya fedte, és az arca helyén csak a fekete űr tátongott. A mellkasából kiálló hosszú tárgyban Ulbert a saját nyílvesszőjére ismert. A visszataszító teremtmény mögött a padlón hosszú vér csík húzódott.
- Ölj meg! - szólalt meg a kunyhólakó minden bevezetés nélkül egy megtört öreg ember hangján. Hogy nő vagy férfi az illető, arra semmi jel nem utalt.
- Mi... hogy... - Ulbert csak dadogni tudott. Mindenre számított csak erre nem, egy késsel felé tartó félholt szörnyetegtől.
- Ölj meg! - Ismételte a másik türelmetlenül. - Ki akarsz jutni? Akkor meg kell ölnöd. Tessék, nem fogok védekezni. Itt a késem...
- Ha nem ölöm meg, végez magával a nyílvesszőm. - Nem tudta, hogy a másik mennyi idős, de egy tiszteletre méltó idős férfira emlékeztette, ezért magázva beszélt hozzá.
- Hm... gondolod? Nem... ha nem ölsz meg, kénytelen leszek végezni veled. A te kezedben van a döntés. Ha megteszed, amit meg kell tenned, nem leszel többé rab a kunyhómban. Ha nem, nos akkor sem... mert akkor a biztos halál vár rád!
A kunyhólakó már egészen közel ért, és a kést a férfi felé nyújtotta.
- Gyilkos... vagy áldozat... ölsz, vagy téged ölnek... - jött a hang abból az irányból, ahol jó esetben a szája lett volna. Ulbert döbbenten bámult, és igyekezett higgadtan gondolkodni. Nem kell megölnöm... Elveszem a kést, azután legyűröm a földre könnyűszerrel... Hisz ez csak egy öregember... Ha valaha volt is varázsereje mostanra biztosan elgyengült... Igen, ezt kell tennem. Leteperem, aztán elfutok...
- Nonono... Csak semmi csalafintaság. - Gondolatolvasó? Futott át Ulbert agyán - Hiába töröd a fejedet, egy rossz mozdulat és véged. Míg élek nem hagy el az erőm... Gyerünk! Ölj meg! Mire vársz! - A hangjában türelmetlen indulat csengett némi izgatottsággal vegyítve, amit végképp összezavarta Ulbertet.
- Ha ekkora varázsereje van, akkor miért...
- Ne kérdezz semmit! Mentsd a bőröd! Három ... - Ulbert ijedten hátrahőkölt - ... kettő ... - Mélyen a sárga szemekbe nézett, de nem tett semmit - ... egy! - A másik fenyegetően felemelte a tőrt és Ulbert felé lépett. Nem volt idő gondolkodni. A férfi egy gyors mozdulattal kicsavarta a görnyedt fekete alak kezéből a kést, és teljes erejéből a szívébe döfte. Ám ebben a pillanatban furcsa émelygést érzett a gyomrában, és forogni kezdett vele a világ. Elvesztette az eszméletét. Amikor ismét magához tért, a szoba padlóján feküdt. A kunyhólakónak nyoma sem volt. Gyorsan feltápászkodott és az ajtóhoz sietett, amiben ezúttal benne volt a kulcs. Gyanakodva hátra pillantott, mert nem tudta elhinni, hogy megmenekült. Közben halkan kattant a zár. Kinyitotta az ajtót, és az orrát megcsapta az erdő friss illata. Nagyot szippantott belőle, behunyta a szemét és úgy érezte ebben a pillanatban ő a legboldogabb ember a földön.
Az örömteli kábulatból halkan recsegő ágak zaja térítette magához. Lenézett a magas fa tetejéről - amin a kunyhó állt - és egy távolodó alak körvonalai rajzolódtak ki előtte. Egy pillanatig azt hitte, álmodik. Õ maga volt a távolodó idegen...
- Ez nem lehet... - Bukott ki a száján a mondat, kellemetlen recsegő hangon. Mozdulatlanul állt, mintha kővé dermedt volna, és belebámult az erdő zöldjébe. Aztán mint egy őrült, berohant a házba, egyenesen a poros asztalhoz.
Fekete köpenyes kezeivel felemelte az ott heverő törött tükör egyik darabját, amiből egy világító, sárga szempár nézett vissza rá egy sötét csuklya mögül...


 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Violet : A Démon, és a.....
  2008-08-22 13:21:06, péntek
 
  Violet : A Démon, és a Boszorkány

Feltámadt a szél. Vadul rángatta a fák ágait. Megdörrent az ég, és eleredt az eső.
Közelebb lépett. A bőre szinte világított a sötétben. Hosszú, fekete, hullámos haja izmos vállára omlott, kék szemei megdermesztettek. Mozdulni sem bírtam, csak lélegezni. Az illata blokkolta az agyamat. Nem tehettem semmit...sokkal erősebb volt nálam.
Egy percig csak állt, és nézett, míg a testem átforrósodott. Keze lassan közeledett a nyakam felé. Most vége - gondoltam - Meghalok - . Minden bűbáj, amit az idők során megtanultam hasztalannak bizonyult. A bőre hideg volt, mint a jég. Eltűrte a hajam, hogy tisztán lássa az arcom. - Játszik velem, mielőtt megölne - gyűlöltem érte, de annyira szép volt.
Hátrálni kezdtem, de valami hideg ért a hátamhoz - a fal. Összehúzta a szemöldökét, és közelebb lépett, hogy újra elérjen. A pulzusom emelkedett, szaporán szedtem a levegőt. Még mindig fogva tartott a tekintetével. Mindkét kezét a nyakamon tartotta, de nem szorított. A lábam közé lépett. Vörös ajkai között villogtak hófehér fogai. Olyan volt, mint a viharos éjszaka. Ijesztő, de gyönyörű. Ki tudja hány évszázad tapasztalatával szorította testét az enyémhez. Hűvös nyelvét a számban éreztem. Testünk eggyé olvadt, ruháink a földön hevertek. Érintése enyhébb lett, majd egyre forróbb, és forróbb. Hegyes körmei végigszántottak a hátamon, a langyos vér végigfolyt rajta. Bőre fehéren izzott, ahogy bennem járt, mohón kutatta testem, és lelkem minden mélységét. Az élmény, amit egymásnak nyújtottunk olyan bűnös volt, és mégis olyan tökéletes. Azt kívántam, bár sosem lenne vége. Élveztem, hogy gyenge voltam és teljesen védtelen. Testi ereje, és elméjének hatalma is jóval meghaladta az enyémet, és mégis megkímélte az életemet, a titkaimat...
- Köszönöm. - csak ennyit mondott, és eltűnt. Egyedül találtam magam a sötét padláson. Csak üresség maradt utána, és fekete gondolatok.
Úgy tűnik, hogy az emberi test természet-adta bűbája többet ér minden természetfeletti tudománynál, mert ennek köszönhetem az életem...
Felöltöztem, és lementem a kertbe. Vizes füvet érzetem meztelen talpam alatt. A rózsák vörösen csillogtak a holdfényben. A felhők már messze jártak.
A lépcsőn ébredtem hajnalban. Nem tudtam, álom volt-e, vagy sem. Felálltam, és éreztem a sebeket a hátamon. Benyúltam a ruhám alá, és véres lett a kezem. Vetettem még egy pillantást a bíbor színű égre, és éreztem, ahogy szétárad bennem a nyugalom. - Hát mégis én győztem!


 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Soregi:Holtak Köve 2. rész
  2008-08-22 08:25:32, péntek
 
  Soregi:Holtak Köve 2. rész

2.
A tábor lakói lassan ébredezni kezdtek. Közel két méter magas, hátsó lábaikra támaszkodó gyíkokra hasonlítottak, ám valójában sok mindenben különböztek a hüllőktől. Farkuk az eszközhasználat kialakulása óta elcsökevényesedett, rövidebbé és zömökebbé vált egyetlen funkciót látva már csak el. Futás közben az egyensúly megtartását szolgálta, ami miatt a gyíklények egészen előredőlve is rohanhattak egészen elképesztő sebességet érve így el. Mendemondák szerint egy vágtázó lovat is utol tudtak érni, ami meglehetősen nagy előnyt biztosított számukra, legalábbis nyílt terepen. Melegvérűek voltak, nem függtek hát a nap melegétől, és éjjel is tudtak harcolni, bár ilyenkor jobbára csak a szaglásukra hagyatkozhattak. Ez is járt azonban némi előnnyel, megtanultak ugyanis vakon küzdeni, amivel az emberek nem tudtak mit kezdeni, az éjszakai harcokban rendre alulmaradtak. Bőrük pikkelyes volt, és hajlamos a kiszáradásra, amitől könnyen elvesztette rugalmasságát, így nedvességről folyamatosan gondoskodniuk kellett, ez behatárolta a lehetőségeiket egy hódítás során. Fejük gyíkszerű volt, tűhegyes fogakkal teli szájukat hatalmasra tudták nyitni, ami közelharci fegyverként is megfelelt az ütközetekben. Harcmodoruk egyébként a sebességükre, és a lándzsahasználatra alapult, bár rövid kardjaikkal is mesterien bántak, pikkelyes bőrükről pedig az ütések, vágások egy része ártalmatlanul lecsúszott. Ezért aztán alig használtak páncélzatot, ami egyébként is akadályozta volna őket a mozgásban, csak néhány bőr ruhadarabot hordtak, valamint egy tradicionális színes övet a derekukon, ami a képzettségi szintjüket mutatta a színek alapján.
Egyikük hirtelen felült, értetlenül nézett körül, azt láthatta, hogy néhányan már ébren vannak, a felszerelést gyűjtik össze az induláshoz készülődve.
-Csak egy rossz álom - mentegetőzött. - Ez az undorító kék ég rossz hatással van rám.
A többiek vigyorogva bólogattak, és folytatták a munkát. Xassa is felkelt, az álomra próbált visszaemlékezni, apró darabkákból összerakni az egészet. Rémlett neki valami varázsló, meg hogy úszott a tóban (biztos, ami biztos alapon végignézett magán, de nem talált erre utaló nyomot), sokkal több azonban nem jutott eszébe. Ez már csak így szokott lenni az álmaival, de ezt egy cseppet sem bánta, sosem tűnt úgy, hogy érdemes lenne felidézni azokat a képeket. A hazatérés izgalma rajta is átfutott, és beállt segíteni a többiek közé. Már mindenki talpon volt, csak a vezér és a sámán nem mutatkozott, alighanem szokásos reggeli megbeszélésüket tartották a sátorban. Xerlin és két barátja (habár ennek a fogalomnak a gyíklények között nem volt nagy súlya), Xohgox és Xantax volt csak őrségben, ami lassan feleslegessé vált, ahogy felkelt a nap, és fénybe borította a tájat. Xassa elcsomagolta az utolsó szárított haldarabot is, majd feltekintett. Pillantása egyenesen a távoli sötétzöld csíkra szegeződött. Megborzongott egy álombeli emléktől, mely utat talált tudatos énjéhez, és elbizonytalanította. Vajon tényleg álmodta csak az egészet? Az erdőről volt szó, arról, hogy oda kell mennie. Nem, egészen pontosan oda kell vezetnie a csapatot. Megrázta a fejét, mintha ezzel megszabadulhatna az értelmetlennek tűnő gondolatoktól. Az álom az csak álom, és bár valóban szerette volna egy időben közelebbről is megnézni a fának nevezett keményszárú óriásfüveket, de ez a késztetés már a múlté volt, noha kétségkívül előbukkant éjszakánként az álom öntudatlan folyamában. Ekkor fellebbent a sátor ajtónyílását fedő lepel, ami véget vetett merengésének. Xootra Xam lépett ki elégedett pillantást vetve a menetkészen várakozó csapatára. Aztán elkomorodott, és homlokráncolva futtatta végig tekintetét a harcosokon.
-És hol van Xinxeer?
Meglepett pillantások cikáztak körbe, néhányan megvonták a vállukat arra gondolva, hogy ők végig azt hitték, a sátorban van. Csak Xassa dermedt meg a döbbenettől, mikor elévillant egy újabb emlékkép. ,,Ó, ő már nincs többé. Útban volt." Megborzongott, és teljesen összezavarodva fordította fejét a távoli erdő felé. Hát mégis? Oda fog menni? Nem akarta elhinni. Talán csak véletlen egybeesés, talán csak a környéken kóvályog a sámán, hogy különleges füveket gyűjtsön. De a nappali világosságban már kilométerekre el lehetett látni, a vidék pedig sík volt, az egyetlen rejtőzködési lehetőség a víz alatt lett volna.
-Őrség! - dörrent most a vezér hangja. - Látta valaki elmenni a sámánunkat?
Xerlin kötelességtudóan lépett a vezér mellé, de ő már a hajnali órákban vette át az őrséget, és azóta semmi gyanús nem történt, mint ahogy ezt közölte is Xootrával. Ekkor lépett előre bátortalanul Xendex.
-A sámánt nem láttam, uram, de Xassa elhagyta éjjel a tábort, és a tóhoz ment.
Mindenki a nevezett felé fordult, aki próbálta elrejteni ijedtségét. Tehát minden valóság volt? De ha arra a következtetésre jutnak, hogy köze van a sámán eltűnéséhez, akkor valóban nem marad más választása, mint az erdő. Ha egyáltalán elég gyors lesz ahhoz, hogy elmeneküljön. Így persze nem teljesíti a legelső feltételt, miszerint az egész csapatot odavezeti. Persze ha MINDEN igaz, amire lassacskán emlékezni kezd, akkor ő nagy harcossá vált, még ha ennek nincs is semmi jele.
-Hová mentél, Xassa, és miért?
-Csak a tóhoz, vezér - felelte, és örült, hogy nem remegett meg a hangja. - Nedvességre vágytam, így hát úsztam egyet.
-Vagy úgy. És láttad a sámánt?
-Öööö... - kezdte, majd egy váratlan ötlet jutott az eszébe. - Igen, uram, azt hiszem.
-Azt hiszed? És eddig miért nem szóltál?
-Mert csak egy alakot láttam, nem gondoltam, hogy Xinxeer volt az. De ha az őrök csak engem láttak, akkor senki más nem lehetett. Egyikünk sem tudna úgy távozni, hogy az őrök ne lássák meg, csak ő.
Erre helyeslő bólogatás volt a válasz, különösen az őrök részéről, akik ezzel a fejtegetéssel védve érezték magukat, hiszen valóban mit is tudnának tenni egy mágikus illető ellen, ha az észrevétlenül akar távozni? Xassa örült ennek, érezte, hogy hisznek neki, és ez fontos lesz a továbbiakban.
-És merre láttad?
-Most, hogy visszagondolok, valóban furcsa, de... nem tudhattam, hogy nem csak a dolgára sétál odébb valaki, hanem... egészen messzire.
-Nocsak. Mitől lettél olyan bizonytalan?
-Az irány miatt.
-Hová tartott a mágus? -kérdezte Xootra Xam egyre feszültebb hangon.
-Az... az erdő felé - felelte Xassa, és a nyomaték kedvéért a jelzett irányba mutatott lándzsájával.
Izgatott morajlás futott végig a csapat tagjain, ideges pillantásokat vetettek észak felé. Akármilyen ostobák voltak is más fajok szemében, arra az ellentmondásra ők is felfigyeltek, hogy miközben hazafelé irányítja őket a mágusuk, ő maga az ellenkező irányba indul el.
-Szóval az erdő felé - meredt rá gyanakvóan a vezér. - És vajon milyen okból? - kérdezte, mintha erre is választ adhatna Xassa.
-Ezt nem tudhatom, de talán... szóval... utána kellene mennünk.
Többen felhördültek már magán a kijelentésen is, ráadásul ezzel kétségbe vonta a legutóbbi parancsot is, miszerint reggel indulnak haza. Mindenki az eredeti paranccsal értett egyet, vágytak már haza, és az sem érdekelte őket, ha ezt a sámán nélkül teszik. Ha valami titkos küldetésben jár, amit nem kötött az orrukra, akkor pláne nincs hozzá közük.
-És ugyan miért?
-Hát... bajba kerülhet. Sámán ugyan, de nem harcos.
-Te talán az vagy?
A vezér kérdése egyértelműen kihívó volt, ilyen sértést senki sem hagyhat figyelmen kívül, még akkor sem, ha a számonkérés során bizonyosan meghal. A harcosok feszülten figyeltek, többen elgondolkodtak, hogy mi értelme a vezérnek kihívnia egy sárgaderekút, akit még harcostársai sem tekintenek komoly ellenfélnek. Xassa is érzékelte a hangulatot, a közelgő és elkerülhetetlennek tűnő harc miatti izgalmat és az értetlenséget a vezér lépése miatt. Ez még jól jöhet neki, gondolta, bátran kihúzta magát bízva abban, hogy az az álom mégiscsak valóság volt teljes egészében.
-Vagyok olyan jó harcos, mint bárki itt, a csapatban, talán még jobb is.
Néhányan hangot adtak elismerésüknek a bátor, de tisztelettudó válasz hallatán, és volt olyan is, aki előre sajnálkozott a mókamesterük elvesztése miatt. Xassa nagy levegőt vett, és már minden mindegy alapon folytatta.
-Úgy gondolom, a sámán küldetést kapott, nekünk pedig kötelességünk biztosítani útját akkor is, ha a király nem látta ennek szükségét.
Semmi értelme nem volt annak, amit mondott, ezt tudta jól. Gyakorlatilag a vezér után a király parancsát is kétségbe vonta, de ez a gyíklények között nem felháborodást keltett, sokkal inkább elismerést, és egy érdekes harc ígéretét.
-Én ebben hiszek, és hajlandó vagyok fegyverrel kiállni bárki ellen, aki nem ért velem egyet - tette még hozzá, s tudta, hogy immár semmiképp sem kerülhető el a küzdelem, méghozzá a fegyveres küzdelem, hiszen a kihívás erről szólt.
A vezér bólintott, és intett a harcosoknak. Azok kört alkottak a leendő küzdő felek körül, fajuk természetének megfelelve egy pillanatig sem gondolkodtak el azon, hogy mi értelme ennek az egyenlőtlen küzdelemnek éppen akkor, amikor váratlan fejlemények bukkantak elő. A vezérnek sem volt ínyére a harc, ám nem tűrhette, hogy bárki is megkérdőjelezze döntéseit, főleg ha ilyen alacsony rangú az illető. Végül is Xassa hívta ki őt, ő választotta a fegyveres küzdelmet is, magára vessen emiatt. Könnyű győzelemre számított, ami éppen megfelelő lesz arra, hogy elcsendesítse az esetleges további kétkedőket. Ledobta hát a köpenyét, és megragadta a lándzsáját, Xassa pedig mély lélegzetet vett, és harcra készen elé állt.
A vezér egy gyors csel után egyenesen ellenfele gyomra felé döfött, ő azonban váratlan fürgeséggel oldalra ugrott, elkerülte a halálosnak szánt támadást. Xootra meglepődött, de továbbra is vigyorogva haladt előre, újabb csapást indított útjára. Az oldalirányban suhanó fegyver alatt elhajolva Xassa ismét egérutat nyert, de eddig még meg sem próbált visszatámadni, sőt védekezése is egyfajta menekülésben merült ki, azt pedig pontosan tudta, hogy ezzel a harcmodorral maga ellen fordíthatja a csapatot, márpedig neki éppen az ellenkezőjére volt szüksége. Összeszedte hát magát, és amikor a vezér szinte unottan újabb alapállást vett fel, megrohamozta őt. Kezében szinte követhetetlen sebességgel villant meg a lándzsa, a meghökkent vezér alig tudta hárítani a fáradhatatlanul érkező csapásokat. A harcosok lélegzetvisszafojtva bámulták a bemutatót, nem értették, hogy az eddig olyannyira lesajnált társuk hogyan képes erre a produkcióra. Az ütések, döfések tovább záporoztak Xootra felé, aki egyre lassult, miközben ellenfele semmit sem veszített lendületéből. A vezér fájdalmasan felszisszent, és elejtette a lándzsát. Bal karján hosszú vágásból dőlt a vér, a lándzsahegy alapos munkát végezve szinte szétszakította a végtagot. A vezér vicsorogva térdre rogyott, majd ép kezével a kardjáért nyúlt. Xassa szinte önkívületi állapotban dobta el a lándzsát, hogy maga is kardot ragadjon. El volt képedve a saját képességeitől, ugyanakkor egyre magabiztosabbá vált, ahogy érezte magában az erőt és ügyességet. Xootra lassan felkelt a földről, megindult ellenfele felé, miközben sérült karjából vér csorgott a földre. A harcosok gyanakvóan pislogtak egymásra, mivel most, hogy a küszöbön állt a vezér halála, ezt a pozíciót valakinek be kell majd tölteni, és bár a tisztség automatikusan a legyőzőre száll, sokan még mindig nem akarták elhinni, hogy egy tapasztalatlan sárgaderekú vezér lehet. Xootra a vérveszteségtől támolyogva lépett közelebb Xassához, aki nem kívánta tovább késleltetni az elkerülhetetlent. Egy gyors csapássorozattal vetett véget a harcnak, a néhai vezér mellkasán, nyakán és arcán a friss vágásokat jelző vércsíkok jelentek meg, már halott volt, mikor teste a földre zuhant.
Xassa lelkében váratlan üresség tátongott, megölte vezérét, akit mindeddig tisztelt, és aki semmi rosszat nem követett el ellene. De szövetséget kötött, aminek meg kellett felelnie, különben az ő élete tartott volna ilyen rövid ideig. Aki pedig olyan magasságokba kíván emelkedni, mint ő, annak nem szabad megbánnia semmit. Végigjáratta tekintetét társain, miközben elődje vére a földre csepegett kardjáról.
-Legyőztem Xootra Xam-et, aki jó vezérünk volt, de már nem tudott úgy harcolni, ahogy azt elvárhattuk tőle.
Ez volt a szokásos formula, amit a vezér legyőzőjének mondania kellett, bár jelen esetben távolt állt az igazságtól az, hogy Xootra már nem tudott volna harcolni. Valami egészen érthetetlen dolog történt, ez tette bizonytalanná a többieket. Nem érezték ezt ugyanolyan küzdelemnek, mint a többi ehhez hasonlót, ugyanakkor a győzelem elég egyértelmű volt. A sárga övet viselő győztes látszólag könnyű ellenfélnek tűnt, de a produkció, amit tőle az elmúlt percekben láthattak, lenyűgöző volt.
-Győzelmem után a vezér minden tulajdona immár az enyém, a hatalmával én rendelkezem - folytatta a hagyomány szabta szöveget rendületlenül. - Ha valaki kétségbe vonja győzelmemet, az lépjen előre, hogy megküzdhessek vele.
A harcosok tétován pislogtak egymásra, senki sem lépett előre. Xassa magában fellélegzett, nem mintha attól félt volna, hogy alulmaradhat, hanem mert nem akarta, hogy csapata tovább fogyjon. Egyenként szemügyre vette mind a tizenkettejüket, pillantása csak az utoljára sorra kerülő Xerlinen akadt meg. Ő sem lépett előre, csak karba tett kézzel állt a helyén, de a szemeiből csak úgy sugárzott a kétely. Xassa érezte, hogy vele még gondja lehet, tudása alapján ő lehetett volna a következő vezér, és láthatóan nem hitte a sámánról szóló mesét sem. Összekapcsolódott tekintetük, míg végül Xerlin fejet hajtott. Xassa tudta, hogy csak időlegesen ismerte el őt, az első adandó alkalommal nekitámad majd. Ezzel viszont ráér még foglalkozni, ideje volt azonban útnak indulni.
-Én, Xassa Xos'Sa vezér azt parancsolom, hogy a csapat azonnal induljon el Xohrlax Xxan, a Gyilkos Erdő felé!

3.
Messze a tóvidéktől, az Ezeréves Erdő, vagy ahogy a gyíklények hívták, a Gyilkos Erdő északi szélén két igen megviselt külsejű Vadász állt a nemrég felfedezett nyomok felett. Több sebből véreztek, de legalább éltek. Vissza sem néztek Bíborkikötőre, ahonnan menekülniük kellett. A harcban, amit megvívtak aznap, öt társuk esett el. Ők maguk is harcoltak volna tovább a Fényhozó ellen, ám a Vörös Mágus parancsával nem mertek szembeszállni. Miközben utolsó életben maradt társuk magával csalta az angyalharcost, ők véres csapást vágva maguk előtt kiverekedték magukat a városból. Tucatnyi katona, íjász, és varázsló próbálta útjukat állni, ám ők őrjöngve kaszabolták le mindet. A kapun kijutva egészen az erdőig rohantak, ahol már volt esélyük elbújni félelmetes ellenfelük pallosa elől, de végül nem követte őket senki. Hamarosan nyomok után kezdtek kutatni, meg is lelték azokat, a levegőbe szimatolva biztossá vált számukra, hogy rátaláltak a helyre, ahová az Árnyherceg megérkezett váratlan teleportálása után. Gondolkodás nélkül vetették magukat utána, tudták, hogy ha leszáll az éj, a démonharcos visszanyeri az erejét, és jókora előnyre tehet szert velük szemben.
A legjobb, ha még aznap meghal.


 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Soregi: Holtak Köve 1. rész
  2008-08-22 08:21:58, péntek
 
  Soregi: Holtak Köve 1. rész

1.
A tóvidék békés csendjét alig zavarta fel más, mint az olykor egy-egy halért alábukó madarak vijjogása. Az ég felhőtlen kék volt, a tiszta időben el lehetett látni észak felé egészen a távoli erdőt jelző sötétzöld sávig. Ez a tó, amely mellett a csapat tábort vert, volt a legnagyobb ezen a környéken, még egy szigete is akadt, bár az nem volt több egy ég felé meredő csupasz sziklánál. Errefelé már több volt a vízfolyásokkal összekötött különálló tó és a füves mező, de délebbre a mocsarak uralták a tájat, és bár az volt az igazi otthonuk, a menetelésben könnyebbséget jelentett a szilárd talaj. Az északi őrjárat nem tartozott a legközkedveltebb feladatok közé, de valakiknek ezt is meg kellett csinálniuk. Úgy gondolták, jelenleg ők alkotják a legészakabbra hatolt csapatot, mások biztosan nem látják még Xohrlax Xxan-t, a Gyilkos Erdőt. Kétes öröm ez persze, de fontosnak érezhették magukat ettől a ténytől. Akárki támad is innen, először velük gyűlik majd meg a baja.
Nem mintha bárkit is láttak volna, és valójában nem is várták, hogy ellenségbe ütköznek. Ez elkeserítette kissé a társaságot, elvégre imádtak harcolni, és már igen régen nem vonták ki kardjukat. Kisebb nézeteltérések ugyan adódtak közöttük, ám azokat fegyver nélkül intézték el, mivel szigorú vezérük nem tűrte a vérontást a csapaton belül. A fajtájukhoz mérten meglepő határozottsággal vezette őket, és a harcosok minden parancsát sietve teljesítették. Persze ha lett volna rá lehetőségük, akkor biztosan legyilkolják, és megverekszenek a vezérségért, de sokkal jobb harcos volt, mint ők, így nem maradt más választásuk, mint behódolni akaratának.
A tábor egy központi sátorból állt, ami körül négy-öt tábortűz mellett üldögéltek a harcosok, és ették a nemrég kifogott halakat. A sátor a vezér kizárólagos rezidenciája volt, senki sem tehette be oda a lábát. Ő, Xootra Xam, most is odabent pihent a fárasztó menetelés után, és hallgatta a kintről beszűrődő zajokat. Legényei szokás szerint összekaptak egy-egy ízletesebb falaton, hogy aztán a verekedők közül az élelmesebbek ügyesen elcsenjék az erősebbnek járó jutalmat, egy nagyobbacska halfejet, vagy egyéb ínyencséget. A többször is fellobbanó indulatok csak egyikükre nem voltak hatással. Xassa Xos'Sa magányosan ácsorgott a tábor szélén, és a messzeségben zöldellő erdősávra meredt. Sosem járt még ott, bár elbeszélésekből tudott egyet, s mást arról a vidékről. Azt mondták akkorák ott a fák, hogy szinte az égig érnek, közöttük pedig vérszomjas fenevadak rejtőznek. És persze a chacharák. Szívesen megnézte volna azt a helyet, bár nem volt kétsége afelől, hogy nem véletlenül kapta a Gyilkos Erdő elnevezést. Viszont egykor még az ő Birodalmuk, a Xen Világa része volt, és hiába mértek fajukra csapást a régi nagy háborúk, ami az övék, az az övék, és egyszer újra gyíklények fogják taposni azokat a földeket. Elmélázásának egy hátának csapódó halcsont vetett véget, amit gúnyos röhögés követett.
-Na mi az, Xassa, csak nem elmélkedsz? - kérdezte röhögve egy vörös övet viselő harcos. Xassa még csak sárga övet hordhatott, nem lett volna hát értelme összecsapnia egy ilyen tapasztalt harcossal.
-Úgy bizony. Azon gondolkodtam, mi a rondább: a kéklő ég, vagy te magad, Xerlin?
Harsány, elégedett röhögés csapott fel, Xassát amolyan bohócnak tartották, a viccei megtorlatlanok maradhattak. Tudták, hogy nem nagy harcos, talán sosem lesz az, akárhány nyarat érjen is meg, de valahogy különbözött tőlük. Sokat merengett magában, el is nevezték ,,A Bölcs"-nek, de mivel nem jelentett komoly ellenfelet egyikük számára sem, így eltűrték maguk között anélkül, hogy verekednie kellett volna.
-És mire jutottál?
-Bár előnnyel indultál, mert úgy hallottam anyád is rusnya volt, mint az okádék, de azért ez a kék ég sokkal inkább riasztó.
Újabb röhögés harsant, társai nyálat fröcskölve veregették hátba Xerlint, mintha legalábbis komoly dicséretet kapott volna.
-Jól mondja ez a sárgaderekú, az ég valóban egyre rosszabb. Sehol egy gőzfelhő vagy párafüggöny, ami elhomályosítaná a napot! Víz nélkül nem húznánk sokáig.
-De víz van bőven, és különben is lassan ismét délnek fordulunk.
-Így igaz - szólalt meg egy távolabbi tábortűz mellől is valaki. - Nincsen erre semmi érdekes. Már a tüzek is elég forrók, nem hiányzik ez az éles napfény is mellé.
-Hát minek ülsz akkor a tűznél, ha nem bírod?
-Azt mondod, gyenge vagyok? Na várjál csak...
Újabb verekedés kezdődött, néhányan fogadásokat kötöttek, ám a többség ezúttal csak legyintett egyet, és befejezte az evést. Xassa leült társai közé, és gondterhelten piszkálni kezdte a tüzet lándzsája hegyével. Mindig megbabonázta a tűz, és tudta, hogy a többieket is, bár sosem vallották volna be. Csak a sámánok voltak képesek a tűzgyújtás csodájára, és bár korlátozott mágiájuk révén kevés dolgot tudtak varázsolni, az, hogy egy maréknyi fű órákig lobogó lángokat éltetett, elég lenyűgözőnek tűnt.
-Nem tetszik ez a vidék - szólalt meg végül. - Befurakodik az álmaimba is.
-Az álmaidba?
-Bizony. Fura teremtményeket látok. Néha beszélnek is hozzám.
-Mondd el Xinxeernek. Majd ő kikúrál.
-Ezt is fogom tenni.
Elhallgatott, tekintete újra a távoli erdő felé fordult. Már nem érezte úgy, hogy szívesen megnézné azt a helyet. Valami baljóst érzett, valami megfoghatatlanul riasztót. Ekkor a vezér kilépett a sátor elé, ahol Xinxeer, a sámán valamit a fülébe súgott, majd elporoszkált vissza a saját különálló tüzéhez, és ősi dallamokat dúdolt halkan. Xootra Xam maga elé bólogatva lépett közelebb harcosaihoz, és megszólalt:
-A sámánunk üzenetet kapott. Új parancsunk van. Holnap visszaindulunk délre.
A csapat tagjai örömkiáltást hallatva emelték ökleiket az ég felé, újraéledt lelkesedéssel gondoltak arra, hogy hazatérnek. Nem tudták, hogy náluk hatalmasabb erők nem egészen így gondolták, sőt egészen más sorsot szántak nekik.
Az éjszaka közepén Xassa felriadt újabb kellemetlen álmából, és tétován nézett körül a pislákoló tüzek fényénél. Nem látta, de nagyon jól tudta, hogy négy társa áll őrt a tábor körül, és figyelmüket aligha kerülte el az ő váratlan ébredése. Felkelt, elcsoszogott a tó felé, miközben valóban találkozott az egyik őrrel pár lépéssel az egyik tábortűz ugráló fénykörén túl. Odabiccentett neki, majd a halkan csobogó hullámokhoz lépett, mintha csak a dolgát akarná elvégezni. Ekkor látta meg azt a csillanást a tó parányi szigetén. Ahhoz már elég tapasztalt katona volt, hogy nagyon is jól tudja, nem az érzékei játszanak vele. Egészen biztosan van valaki, vagy valami ott, persze nem feltétlenül idegen, talán csak valaki a csapatból kóborol álmatlanul, gondolta. Esetleg valaki kiszáradt, és úszni támadt kedve? Nem lehet tudni, de mindenképp utána kell járni. Gyanús esemény nem maradhat felkutatás nélkül, azt hamar beléjük verték a kiképzésen, ideje hát szólni az őröknek. Persze ha csak egy társa az ott a szigeten, akkor kinevetteti magát felesleges riasztásáért. Ezzel az erővel magát a vezért is felébreszthetné, de egy apró villanás miatt kár volna riadót fújnia. A legjobb lesz, ha maga néz utána.
Csendben becsusszant a hullámok közé, megborzongott, ahogy a hideg víz körülölelte testét. Óvatosan úszott alig keltve hullámokat, miközben feszülten figyelte a szigetet. Csak egy csupasz szikla volt, még az sem tűnt könnyűnek, hogy felkapaszkodjon rá, egyre kevésbé tűnt hát valóságosnak az a villanás. De ha már itt volt, végére jár az ügynek, lehet ugyan, hogy nincs ott senki, de a hold sápadt fénye akár egy értékes tárgyon is megcsillanhatott, amit napfénynél valahogy nem vettek észre. Odaért a sziklához, óvatosan felkúszott a csúszós kövön. Mikor felért, meglepve látta, hogy a szikla belseje üreges, egy kicsiny barlangot hozott létre az elemek játéka, aztán meglepetése csak nőtt, mikor ráeszmélt, hogy a szikla üreges ugyan, de korántsem üres.
Mivel a lándzsát a táborban hagyta, így az övére csatolt rövid, görbe kardját húzta elő egy gyors mozdulattal, és idegesen sziszegve szegezte az odabent üldögélő nőre. Nem igazán tudott mit kezdeni a váratlan helyzettel, kezdte is bánni, hogy mégsem szólt az őröknek, és a nő nyugodtsága csak tovább növelte zavarodottságát. Egy ember-nő itt, a Birodalom északi vidékén több volt, mint meglepő, már-már vetekedett a lehetetlennel, de a tény ettől még tény maradt. Keveredhet persze ilyen távolra is egy eltévedt utazó, de innen még látszik az erdősáv nappal, bárki könnyedén visszatalálhatna oda. És az sem szokványos, hogy egy idegen ilyen nyugodtan, majdhogynem magabiztosan üldögéljen itt, egy gyíklény csapat közvetlen szomszédságában. Amíg ezek átfutottak agyában, a nő nem tett semmit, mindössze elmosolyodott, és hátravetette sötét haját. Ettől a mozdulattól előbukkant nyakéke, amin ismét megcsillant a holdfény.
-Miért nem teszed azt el? - szólalt meg a nő, fejével a kard felé bólintva.
-Még egy szó, és halott vagy - sziszegte válaszul idegesen, kissé talán idegesebben, mint szerette volna.
-Ugyan már, Xassa, hát nem ismersz meg? - mosolygott tovább rendületlenül az idegen.
A szólított döbbenetében lejjebb engedte a nő nyakára szegezett kard hegyét, és bután meredt maga elé. Fogalma sem volt, miről beszél ez az ostoba emberfajzat, de némi kétely befurakodott gondolatai közé. Végül is, ha jobban belegondolt, tényleg volt valami ismerős a betolakodóban, de abban biztos volt, hogy nem találkozott még emberrel. Élővel legalábbis.
-Nahát, pedig én azt hittem nagyobb hatással vannak rád az álmok, amiket küldtem!
Kardját immár teljesen az oldala mellé engedte a rátörő emlékek hatására, és újra maga előtt látta ugyanezt a nőt, amint valami nagy állat hátán ül, és hozzá beszél. Hiszen nem is olyan rég riadt fel ebből az álomból, igazán rájöhetett volna magától is. A helyzet viszont ettől csak bonyolultabb lett, elvégre is így már kevésbé csodálható az a magabiztosság, ami ebből az emberből sugárzik. Egyértelmű, hogy mágussal van dolga.
-Látom, már emlékszel. Zenda vagyok, de te hívhatsz Xendának is, ha jobban tetszik. Sokat fogunk még beszélgetni, jegyezd hát meg a nevem, és azzal sem árthatsz sokat, ha hozzáteszed, hogy ,,úrnő".
-Sosem lehetsz úrnő ezen a földön! - szisszent fel dühösen Xassa egy pillanatra elfelejtve, mennyi rontást vonhat ezzel a fejére.
-Nem hát - kacagott fel a nő -, ezért is kellesz nekem te!
-Én?
-Úgy bizony. Úgy látom, nem vagy valami nagy harcos, de eszesebb vagy a társaidnál. Pont erre van szükségem. Veled demonstrálhatom a hatalmam, és te sem jársz rosszul. Csak meg kell tenned nekem egy-két apróságot.
-Micsodát?
-Időben megtudod. Csak egy vacak kőről van szó, semmi olyan, ami a magadfajtának értékes lehet. Cserébe viszont fel tudok ajánlani olyan dolgokat, amit értékelni fogsz. Akarsz király lenni?
-Xaxxtor a király - felelte bizalmatlanul a gyíklény, és elgondolkodott, nem egy sámán által létrehozott káprázattal beszélget-e, amit azért küldtek rá, hogy színt valljon.
-Már nem sokáig. És ne aggódj, valódi vagyok. Tedd el a kardot, egyelőre nem lesz rá szükséged.
Xassa a hüvelyébe csúsztatta a görbe kardot, és gyanakvó kíváncsisággal meredt az emberre.
-Helyes. Egy apró varázslaton kell csak átesned, és az összes Birodalmak egyik legjobb harcosa leszel. Népem száz éve készül erre a percre, ennyi ideig tartott létrehozni ezt a varázslatot, és hidd el, jól meggondoltuk hol, és hogyan használjuk fel. A gyíklények erős szövetségest jelenthetnek számunkra, ám a feladatod egyelőre csak annyi, hogy reggel átvedd a csapat irányítását, és meginduljatok észak felé, egyenesen az erdőbe.
-De hát Xootra...
-Nem jelent majd akadályt, meglátod. Sokkal nehezebb lesz együtt tartani a csapatot épségben, ugyanis minden egyes harcosnak el kell elérnie a fákat, utána lesz csak igazán szükség rájuk. Ráadásul már sámánotok sincs - vigyorodott el.
-Hogyhogy? És Xinxeer?
-Ó, ő már nincs többé. Útban volt. Egyelőre nem kell, hogy bárki is értesüljön a fajtádból arról, hogy mi történt, és tudok arról, hogy a sámánaitok képesek a gondolatküldésre. Mindent megtudtál, a választás a tiéd. Elfogadod a szövetségemet, vagy inkább meghalsz?
Xassa mélyen a nő szemébe nézett, és korlátlan lehetőségeket, nem remélt káprázatos jövőt látott benne. Egyszerű lélek volt, a kecsegtető ajánlatban semmi kivetnivalót nem talált. Ölnie kell ugyan, méghozzá a saját vezérét, de ki ne akarna nagy harcos lenni akár ilyen áron is? Saját csapata lesz, eljut a Gyilkos Erdőbe egy erős mágus szövetségessel, és végül...
Ő lesz majd a király.
-Elfogadom, Xenda Úrnő!...

És az Árnyherceg története ezennel folytatódik.

 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Drakhonis :"Mennyei" Üzenet
  2008-08-22 08:20:14, péntek
 
  Drakhonis :"Mennyei" Üzenet

A negyedrangú démon egész pokoli káosztestében remegve-rettegve csúszott-araszolt-ugrált főnöke trónusa felé. Egyik rákos burjánzástól torzult mancsában szorongatta nyúzott emberbőr-pergamenre írt jelentését- friss jelentés volt, a pergamenről még csöpögött a vér - sietett a nyúzással, nem törődhetett a szárítással, preparálással, a bőr eredeti tulajdonosán pedig másnapra úgyis friss kültakaró fog feszülni.

A főnöke munkakatlanján már messziről érződött, hogy egy Fontos Démon Irodája -a kaotikus ricsajt az idelent már folytonosan fúvó Dögletes Nyugati Szél végső agóniában zokogó lélekhez hasonlatos hangja váltotta föl, és a hőmérséklet is erősen közelített az asztrális nulla fokhoz.
-Na igen, a másodrangú démonoknak már ilyen luxuskörülmények jártak. -gondolta magában a féltékeny méregtől füstölgő negyedrangú démon.
Bezzeg én...! Ha nincs az a kis malőr, ma már nekem is ilyen ocsmányan tágas irodám lenne!

Még a démonok sem mentesek a kínoktól, sőt éppen, hogy ők szenvednek a legtöbbet - hogyan is lelhetnék élvezetüket ennyire pokolian a kínokozásban, ha nem az éltetné őket?
Ez természetesen csak a kárhozottak egyik infernal legendje volt - a démonok a lelkek esszenciájával táplálkoznak, a megrontott, megőrjített, bemocskolt lelkek suvadt életerejével. A kínokozás csupán passzió volt részükről, meg amolyan ,,ha ez kell nekik, ezt kapják" mentalitásból fakadó elfoglaltság.

Szóval ez a negyedrangú démon, főnöke felé haladtában ismét átélte azon baljóslatú, langymeleg májusi délutánt, mikor minden reménye, terve szertefoszlott, hogy még ebben az Eónban lejjebb léptetik, és harmadrangú démon lehet belőle, már igazi démon-nemes.
Egészen addig szépen haladt - mit haladt, szárnyalt vérvörös, megrothadt denevérszárnyain!- a szamárlétrán... közdémonként kezdte még valamikor Keresztelő János tanítványai között, és a középkorra már odáig vitte, hogy inkvizítorként inkorporálódott a Földön.
-Igen, azok voltak a csodás évek! - sóhajtotta, szívét az édes-mocskos emlékek szorították volna össze, már ha lett volna neki valaha is szíve.
-Az a mocsadék szerzetes! Az cseszett el mindent! Hogy a kecskebak hágná meg a...! -hosszasan káromkodott, és minden káromlással csak még jobban előhozta az emléket, amely még jobban kínozta, amitől még durvábban szitkozódott, amitől... hihetetlen önuralommal állta meg, hogy egy szót se okádjon ki többet magából, a bukásának története már így is kristálytisztán megelevenedett emlékében.

Bármit is tett, bárhány kínzást is próbált ki -még a legtrükkösebb, a selyemúton egyenesen a Mennyei Császárságból importált különleges technikákat is bevetette- a szerzetese nem tört meg. Nem káromolta Istent, nem tagadta meg a Credo-t, nem árult be senkit rendtársai közül - lelke tiszta és szent maradt.
A démon tudta, hogy két évszázad múlva, a Szent Inkvizíció leállítása után szentként fogják tisztelni ezt az egyszerű, borostás tonzúrás barátot, aki már a kínpadon feje körül viselte a démon számára elviselhetetlenül ragyogó glóriát. S éppen a glória feltűnése mutatta meg számára minden kétséget kizáróan: nem tehet semmit, hogy a kárhozatba taszítsa ezt a lelket. Ó, nem, nem a szentség állapota miatt - hiszen az infernális agórán a legértékesebb elkározott lelkek éppen az életükben szentként tisztelt embereké voltak, akiket sikerrel kísértettek meg- ez az egyszeri szerzetes a kínapdon, a halál kapujában lett szentté.
S a glória egyben a démon bukását is jelentette.

Odalent már hamarabb tudta a legutolsó kis imp is, hogy elbukott, mielőtt önkezével véget vetve földi életének megérkezett volna a negyedik kör kapujába, ahol már a két jól megtermett félbalrog várta a lesújtó hírrel: a Démonnemesek Tanácsának Negyedik Körbeli Kirendelt Elosztóirodájának Alfiókvezető Negyedsátánja, bizonyos Mesh'emmelia megtagadta tőle a lejjebbléptetést és a nemesi rangot, így továbbra is negyedrangú démon marad. Ja és ne is reménykedjen benne, hogy ebben az Eónban bármi is változni fog. Kivéve ha nem fogja be a pofáját, mert akkor még följebb is kerülhet, bukott démonként végezheti!

Démonunk tehát kussolt és tette a dolgát, mint most is: heti (földi időmérték szerint persze) jelentését vitte a főnökének, S'ass'ah eszr'klnssz'hattva'nhat démonbárónak, a második kör nagyreménységű démon-nemesének, aki a Suvadás Project 2012-n dolgozott, mint tervezetvezető -óh, bocsánat: projektlíder.

Már csak azért is kínos volt elé járulni a negyedrangú démonnak, mert egykoron együtt kezdték pokoli pályafutásukat, csak míg ő elbaltázta, S'ass'ah eszr'klnssz'hattva'nhat (-démonbáró! Hogy a...! -de okosan elharapta a szavak és véletlenül nyelve végét) végül már pápaként irányította a Szent Hivatalt, és kolostorok és zárdák egész sorát kárhoztatta el néhány rendeletével.
Így megkapta a nemesi rangot, amit talán egytucatnyi démon érdemelt ki minden Eónban, és most... most ott pöffeszkedett a negyedrangú démon előtt, a hatalmas lávakő íróasztala előtt, amin a Dögletes Nyugati Szél dacára is látható volt, hogy egykoron emberáldozó oltár lehetett valamelyik vérgőzös és elborult keleti germán törzsnél.

Éppen a kisebb WTC-nyi toronyban magasodó jelentéseket olvasta figyelmesen, egyik mancsában az aktuális pergamenbőrt tartva, másikkal szórakozottan vakargatta a láncravert pokolkutyája füle tövét, harmadik mancsában pedig egy hányászöld, szivarformára alakított, sztázisba dermedt, kárhozott lelket tartott, s időnként nagyot szívott annak esszenciájából. A lélek már alig pislákolt, s jól látszott mi lesz sorsa: az íróasztal körüli szeméthalomra kerül, árnyéknál is halványabb, gondolatnál is kevesebb lélekburokként, amiből majd talán impsegg-törlő lesz, vagy bugyortapéta, vagy tüzelő a katlanok alá, ki tudja?

Egy ilyen kiürült lélekburok maga volt a lét kicsúfolása. Nem, a démonok nem azok - a démonok az Élet rémálmaiból keletkeztek.

-Uram! Khm... meghoztam a jelentésemet!

-Tudom, rabszolga! Tedd a többi tetejére, majd átolvasom.

-És mik... mik az instrukcióid a ma esti szeánszhoz, Uram?

-Amik eddig... további titkokat árulsz el a Suvadás Manuál 84. fejezete alapján, ezúttal a démonokról megint... szokás szerint az Úr Szent Angyalaiként beállítva őket. Mondjuk, ha kérdezik, akkor most a parkolóhely kerestetés mellett a fizetésemelésben való segítségükről is beszélj... a lélek, mint mennyei csereeszköz majd csak egy év múlva esedékes, a következő könyvedben.

-Igenis, Uram! Azonnal megyek. -A negyedrangú démon görnyedt háttal fordult meg és indult a kijárati Kapu felé.

-Ja, és még valami Kr'yoon! Figyelmeztesd Sz'ieth-et, hogy több rózsaszín nyálfelhő kell a közvetítéseibe. Így túl sokan bukkanhatnak rá az ellentmondásokra.


 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
Bogumil: LELKISMERET EREJE
  2008-08-22 08:17:58, péntek
 
  Bogumil: LELKISMERET EREJE

A lelkiismeret ereje

A minden kényelemmel felszerelt klinika különszobájában tengette szívinfarktus utáni lábadozása kényszerű pihenőnapjait Bolhai úr, a nagyhatalmú potentát, pénzügyi cápa. Hatalmas vagyonát telekspekulációval s tőzsdei manőverekkel szerezte. Kft-je, üzlethálózata teljesen igénybe vette minden idegszálát és idejét. Nem jutott ideje regenerálódásra, kikapcsolódásra. Igaz, hogy tíz év alatt szinte a semmiből hatalmas vagyonra s egy vállalatbirodalomra tett szert, de ennek nagy ára volt: az egészsége.
A szívinfarktus jelei úgy törtek rá, mint derült égből a villámcsapás. Rosszul érezte magát, a feje szét akart robbanni, s mellkasát mintha satuba szorították volna. Azonnal hivatta háziorvosát, aki mentővel vitette be a klinikára. Harmadnap kapta az infarktust az intenzíven, minden modern készülékre rákapcsolva. Így aztán éppenhogy megérintette a halál szele.
Mikor már felkelhetett, s kisebb sétára mehetett, akkor a csinosan berendezett társalgóba ült ki emberszagot szívni. A társalgóban két idősebb beteg úri hölgy és egy fiatal üzletember tartózkodott. Nem akaródzott beszédbe elegyedni velük, csak ült, s gondolataiba mélyedve maga elé meredt. Gondolataiból visszatérve egy széparcú, valószerűtlenül fehér bőrű, törékeny, tízéves forma kisfiúra tévedt tekintete. A kisfiú hóna alatt sakktáblát szorongatva állt előtte. Megszólította.
- Tudsz sakkozni, bácsi?
Bolhai ránézett, elidőzött a csinos kis arcocskán, s bólintott. A kisfiú tovább kérdezett.
- Játszol velem egy-két partit?
- Hááát játszhatunk. De tudod, kiskomám, én mindent csak komolyan szeretek csinálni! Gyenge ellenféllel nem szívesen játszom...
- Ígérem, nem fogsz bennem csalódni! - mondta a kissrác, és kiborította az asztalra a sakkfigurákat. Egy fehér és egy fekete parasztot ökleibe szorítva a háta mögé dugott.
- A bal vagy a jobb?
- A bal! - vágta rá Bolhai, s a fehér figurát kapta. Így rakták fel a bábukat. Ő kezdett. Rutinos játékos volt, s tulajdonképpen az első húsz lépést fejből kirakta. A kissrác szintén villámgyorsan rakta az alaphelyzetet. És akkor elkezdődött a csata. Bolhai szokása szerint két, három csapdát állított, s elterelő hadműveletekkel próbálta a kissrácot kelepcébe csalni. Az mindig kitért a csapdák elől. És megtörtént a baj: egy felelőtlen lépést kockáztatva matthelyzetbe került. S innen csak a királynő feláldozásával tudott kiszabadulni. Természetesen elvesztette a mérkőzést.
Bár sértette a hiúságát a vereség, megsimogatta a szőke fejecskét, és revánsot ajánlott. A másik partit ő nyerte meg. Ez helyrebillentette lelki egyensúlyát. Így a sakk ürügyén elválaszthatatlan jó barátok lettek ők ketten: Misi és Jenő. Mert bizony, amit soha senki nem merészelt volna, ő csak per Jenő volt a kissrácnak, az meg neki Misi. Így teletek az unalmas napok egyre kellemesebben. A nagyhatalmú Bolhai elintézte, hogy a kissrác bejárhasson a szobájába, s a fényes lakosztály kényelmes foteljeiben ülve sakkoztak nap mint nap.
A második napon megkérdezte Misit.
- Te mióta vagy benn?
- Ó, én bennlakó vagyok... és azt hiszem, ez lesz az utolsó otthonom.
Bolhait kíváncsivá tette a közlés.
- Nocsak, mi baj van kislegény?
- Tudod, fehérvérűség, csontvelőrák... gyógyíthatatlan. Már beletörődtem. Lélekben elbúcsúztam minden barátomtól, szüleimtől, testvéreimtől. Kedves kis cicámtól... már túl vagyok a nagy sírásokon, önsajnáláson. Tudom, hogy nekem csak ennyit mért ki a sors... meg kell halnom anélkül, hogy éltem volna...
Bolhai felkapta a fejét, és először mély szánalommal nézett a kislegényre, majd egy pillanatra elszégyellte magát. ,,Én kapaszkodom az élet után ötvenévesen amikor végigéltem mindent ami jó! Fújj, Jenő, szégyelld magad!" ... zavartan fordult Misihez.
- Misikém, nincs remény? Annyit hall az ember, hogy Nyugaton tudják gyógyítani! Nem igaz, hogy tehetetlen az orvostudomány, hogy bénán asszisztálnak egy fiatal élet elmúlásához!
- Tudod Jenci, az úgy van, hogy aki szegény, annak meg kell halnia! Mert aki elő tud teremteni kétmillió forintot, azt Franciaországban csontvelő-átültetéssel megmentik... De az én családomnak összesen sincs ennyi pénze... és az államnak se... - mondta Misi lemondóan, mosolyogva.
- A hétszentségit ennek a rohadt életnek! Nincs igazság a földön! Nem nyugszom bele! Misikém, nem hagyhatsz itt engemet! Kivel sakkozom át az unalmas nappalokat? Kisbogár, élni fogsz!
Misi fehér arcába pír szökött, s elmosolyodott.
- Ugyan Jenci, viccelsz? Napjaim vannak, esetleg egy hetem. Nézd, megmutatom neked a kincseimet. Mindenkinek becsomagoltam, kire mit hagyok. Ez a legjobb barátomé, ez az öcsémé, ez itt anyué, amaz apué. Ez a kis versesfüzet a nővéremé... én írtam őket. Ha néha előveszi, emlékezni fog rám, ha én már nem leszek!
- Ne mondd tovább, kiscsikóm,... ne -, hörögte szíve után kapkodva Jenő, úgy érezte, ha lehetne, akkor arra kérné Istent, inkább az ő életét vegye el, megváltandó egy fiatal életet.
Többet nem szólt. Komoran hallgatott. Aznap nem játszottak több partit. Egész éjjel forgolódott, nem tudott aludni. Másnap aztán behívatta a főorvost.
- Főorvos úr, mennyi remény van, hogy a kis Misi életben maradjon?
- Semmi. Ma Magyarországon nem tudjuk megmenteni. Franciaországban csináltak csontvelő-átültetést, horribilis összegért.
- Nem azt kérdeztem, mi az ára, hanem, hogy mennyi az esély?
- Hát, jó esetben 70% ...
Többet nem kérdezett. Másnap hivatta az ügyvédjét, és megbízta a műtét anyagi és technikai lebonyolításával. Misinek feltűnt, hogy Jenőből valami boldog derű árad. Átragadt a gyerekre is, s ő is kezdett feloldódni, nem törődni a halállal. Megható volt, amikor megtudta, hogy valami kis műtétet hajtanak rajta végre, s fel kellene erősödnie, mennyire akart élni. Evett, s pár dekát fel is szedett. Jenőt a sírás kerülgette, amikor vékony kis karizmait mutatva, bicepszét megfeszítve kérdezte tőle, félve figyelve a választ.
- Ugye, milyen hős vagyok... híztam?
- Igen, erős vagy... meglásd a műtét sikerül!
- Gondolod? - suttogta kipirulva Misi - és ha hiába?
- Egy férfi soha nem adja fel! Mindent lehet, csak akarni kell!
- Élni is? - kérdezte félénken.
- Aki nagyon akarja, az legyőzi a halált is.
- Akkor én nagyon akarom! - kiáltotta Misi, s kis kezét ökölbe szorította - ennyire akarom.
- Na látod. Ennek örülök. Szeretem, ha nevetni látlak, kismadár.
- Tudod, miért szeretnék élni?
- Miért?
- Hogy mindig sakkozhassak veled.!
Misin Párizsban végrehajtották a műtétet. Csak utána tudta meg, hogy Jenőnek köszönheti a gyógyulást. Boldogan készült haza, hogy az első sakkpartira kihívja Jenőt. Azonban Jenőt nem találta szobájában. Az intenzíven feküdt. A második szívinfarktussal viaskodott, orrában csövekkel. Misit beengedték hozzá. Hóna alatt a sakktáblával megállt az ágy fejénél, és kis öklét összeszorítva megszólalt.
- Élned kell, Jenci: ne add fel!
Bolhai elmosolyodott, s megkönnyebbülten sóhajtott.
- Igazad van Misike, revánsot kell adnom!
- Igyekezz meggyógyulni!
- Igyekszem - mondta reménykedve Bolhai, s megsimogatta a homlokát megtörlő kis kezet.
A történet vége: Bolhai tökéletesen meggyógyult és a kis Misi is. Mert igaz, hogy a pénz nem boldogít, de életet ment. És mit ér a pénz élet nélkül? Semmit!


 
 
0 komment , kategória:  Fantasy(Próza)  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1822
  • e Hét: 26483
  • e Hónap: 71555
  • e Év: 2012835
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.