Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Réz Pál
  2008-08-22 12:51:02, péntek
 
  Radnóti ismeretlen novellája
Először magyarul

Radnóti Miklós Pillangó című novelláját 1938 áprilisában a Pester Lloyd közölte német nyelven. Magyar változata és megjelenése nem ismert, ezért évekkel ezelőtt Réz Pál ,,visszafodította" a libereci emlékeket felidéző írást.
Radnóti Miklós: Pillangó
A teremben csönd volt. Nem hallatszott más csak a vonalzók súrlódása és a rajzlapok zizegése. Valaki ceruzáját hegyezte. A faliórára pillantottam, és úgy éreztem, nem bírom tovább, bár Tini csak hétkor vár a kapu előtt, - még tizenöt perc. Az asztalfiókba tettem az írószereket. Amikor bezártam a fiókot, kiesett kezemből a kulcscsomó. Mindenki fölkapta a fejét. A szemeszter elején jártunk, még alig ismertük egymást. Nem szemrehányóan, inkább csak fáradtan néztek rám. Néhányan felpillantva odafordultak. Lehajtott fejjel indultam kifelé, társaim tekintete követett.
Azután ott álltam a kapu előtt, néztem a lábam alatt elterülő várost, ahol a fények fehéren világítottak pedig az égboltot még vörösre festette az alkonyat. Odébb kertek húzódtak. Az arany lombokkal könnyű szellő játszott.
- Pál vagyok.
Zömök ember állt szorosan előttem. Gondosan megkötött divatos nyakkendővel, hivalkodóan élesre vasalt bő nadrágban.
- Na és! - akartam volna mondani, de csak felvont szemöldökkel, szótlanul néztem rá. Még csak meg sem lepődtem. Ha abban a pillanatban füstté vagy falevéllé változik azon sem lepődök meg. Tinit vártam: mert előző nap este a főposta előtt megbámultuk egymást, vagy húsz lépést tettünk meg egymás mellett, aztán nevetve kezet szorítottunk. Most Tinit vártam, akit tegnap este hazakísértem a hegyen át, mert odafent lakott.
A kis ember válaszra várt, de én csak némán meredtem rá. Ettől zavarba jött.
- Pál vagyok - ismételte kissé hangosabban.
- Ezt már tudom - feleltem pimaszul, mert bosszantott a nyakkendője, meg nadrágjának éles vasalása.
- Ön tegnap este hazakísérte Tinit. Vagy tévednék netalán? - kérdezte, és közelebb lépett.
- Nem téved. De miért kérdi, ha úgyis tudja?
Úgy látszik, észrevette, hogy készségesebb lettem, mert hangszínt váltott.
- Csak figyelmeztetni szeretném - jegyezte meg öntudatosan.
- Tini beteg, sőt nagyon beteg.
- Ugyan! Mi baja?
Hosszan mélyen a szemembe nézett, nem válaszolt, csak bólintott egyet. S mivel, hogy én sem szóltam suttogni kezdett:
- T...b...c...h...y...x...
- C16 N H3 P4 S3 - mormogtam merev arccal, miközben ő gyanakodva méregetett. Majd mondtam részvéttel - óh!... Ön pedig bizonyára az üdvhadsereg egészségügyi csoportjának a megbízottja, nemde? - kérdeztem aztán nevetve és sarkon fordultam.
A hegy felől Tini sietett felém. Hosszú, nyugodt léptekkel jött a süppedős avaron át, nyitott kabátban, s alig észrevehetően mosolygott.
- Hová megyünk? - kérdezte. Amikor meg akartam csókolni a kezét elhúzta, de ujjheggyel megérintette az arcom. Körülnéztem. A kis ember eltűnt. Ámbár sehol sem láttam füstöt szállani, csak a falevelek kavarogtak az úton.
Lélekszakadva futottunk le Tinivel a városba, és elkeveredtünk a munkából jövő emberek között. Fiatal állatok módjára, boldog hangokat hallatva, fütyölve, dorombolva szavak nélkül. Egy cukrászda előtt Tini hirtelen megállt és odahúzott a kirakathoz.
- Nézze milyen gyönyörű! - ujjongott egy pompásan feldíszített torta láttán.
Homlokát az üveghez szorította. A futástól gyorsan lélegzett. Behúztam magammal a cukrászdába. S ott ettünk állva az asztalok között.
- Hová megyünk? - kérdezte nevetve a cukrászda előtt, s közben a száját nyalogatta.
Az utca sarkán egy mozi fényei villogtak. S olyan volt, mint egy hatalmas gőzhajó. Amikor odaértünk, éppen nyitották az ajtókat, fülledt, nyomott levegő áradt kifelé.
- Hopp - szimatolt a levegőbe Tini -, mozi-szagot érzek.
Utat törtem a kasszához. Kis kalitka volt. Ősz hajú, idősebb nő ült benne, és alaposan megbámult még én a kiírásokat böngésztem.
- Mi az a kispáholy?
- Kétszemélyes páholy szerelmeseknek - az asszony nevetett, és előtűntek fekete fogai.
- És van üres páholy?
Dohánysárga ujjaival unottan keresgélt a jegyek között.
- Valamennyi foglalt. De a nyolcórásra lesz szabad hely.
- Akkorra kérek egy kispáholyt.
Odatoltam a bankjegyet és a zsebembe csúsztattam a belépőt.
Tini messziről integetett. Egy oszlopnak támaszkodva állt, nehogy elsodorják. Körülöttünk nyüzsögtek és hemzsegtek az emberek. A csarnok fölött, a csúf csillár körül valami veszedelem sejtelme lebegett. Valami meghatározhatatlan rettegés.
Később kettesben ültünk a kis fülkében. Túl a füstön és morajon fehéren fénylett a vászon. Hirtelen sötét lett, melegség öntött el, úgy éreztem, beborít a sötét. Fejünk fölött berregett a vetítőgép.
- Így érezheti az ember magát, mielőtt megszületik - sóhajtottam. Egészen közelről halk nevetést hallottam. Micsoda bolond fickó! Mi pedig összébb simultunk.
Az előadás után lassan lépdeltünk az utcán, arcunkba fújt a szél. Csodálatos, virágos éjszaka vándorolt velünk együtt, a csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy az már szinte fájt.
Tini nem kérdezte hová megyünk.
Hammerschlagnéra kellet gondolnom, a gyötrött, szikár asszonyra, akinél két nappal ezelőtt béreltem szobát. A három családi fényképet meg a vázát, amely az asztalt díszítette, rögtön a kezébe nyomtam: ez nyílt hadüzenet volt. Hammerschlagné megfordult az ajtóban, és éles hangon közölte, hogy ez tisztességes ház, azután faképnél hagyott. Később megjelent a kedves, kövér Hammerschlag úr, megcsodálta szappantartómat, és odasúgta:
- Ön bérbe vette a szobát, azt csinál itt, amit akar. De kerülje a botrányt. Csak halkan! Ne felejtse el, hogy úriemberek vagyunk.
- Csak halkan - erre gondoltam most is, de ahhoz nem volt merszem, hogy ezt ki is mondjam. Behúztam magam mögött a kaput. Tapogatózva mentünk fel a lépcsőn Tinivel. Tarkómon ott éreztem forró kezét. Az ajtó mellett ablak volt. Bevilágított az éjszaka.
Óvatosan csúsztattam a kulcsot a zárba.
Tini kilépett a cipőjéből.
- Nem kell mindenkinek meghallania, hogy nem vagy egyedül - suttogta.
Könnyű cipőjével kezében lábujjhegyen állt a küszöbön, haján a csillagok ragyogtak.
- Pillangó - mondtam halkan.
Pester Lloyd, 1938. április 9.



Az 1927/28-as tanévet Radnóti Miklós Liberecben (német nevén: Reichenberg) töltötte. A nemrég érettségizett, tizennyolc éves fiatalember 1927 októberében érkezett a csehszlovákiai kisvárosba, miután, ha nehezen is, engedett anyai nagybátyja - és gyámja - Grósz Dezső kívánságának, aki azt akarta, hogy unokaöccse a cseh Állami Textilipari Szakiskolában sajátítsa el annak a mesterségnek alapjait, amelyre szánja. Radnóti azonban már ekkor költőnek és tanárnak készült, s ezért - mint hazaküldött leveleiből tudjuk - kedvetlenül járt az érettségizettek számára rendezett, nyolc hónapos tanfolyamra. 1928 júniusában utazott haza, Budapestre.
Nem sokkal azután, hogy Liberecbe érkezett, megismerke-dett egy német lánnyal: neki ajánlotta, "Tininek, a kis gép íróleánynak" azt a vers-sorozatot, amelynek kéziratára később ezt írta:- Szerelmi ciklus 1928-28-ból. Az expresszionista hangvételű, de könnyedén érzelmes szabadversekből szinte naplószerűen nyomon követhetjük a kapcsolat történetét, képet kapunk jellegéről, hangulatáról is. A 14 részes ciklus három jellegzetes részletét idézzük:

Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kivillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.

Nyújtóztál tegnap a kályha előtt
a melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve
félig lehunyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán...

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
e mérföldkövek között a sárban.

Ahogy Baróti Dezső írja: "A ciklus, úgy, ahogy most olvassuk, későbbi összekomponálás eredménye, bár a belőle kibontakozó kis elbeszélés a maga módján így is hitelesnek tűnik. De akár a ciklus kompozíciója szerint, akár valóságos időrendjükben olvassuk ezeket a verseket, az derül ki belőle, hogy barátságuk nem volt ugyan az egész személyiséget betöltő mély szerelem, az egész ciklus azonban az éréki szerelem fel-felvillantott képei mellett puszta kalandnál mégis mélyebb érzelmekről, szenvedélyes összetűzésekről, szakításokról, kibékülésekről, sőt néha vívódásokról tesz vallomást."
Hazaérkezése után Radnóti váltott néhány levelet Tinivel, a kapcsolat azonban csakhamar megszakadt.
Virághné T. Szonja pozsonyi irodalomtörténésznek 1972-ben sikerült azonosítania a versek modelljét, meg is találta Tinit - vagyis Klementine Tschiedelt -, s megkérte, hogy írja meg emlékeit:
"1927-28-ban barátok voltunk. Én akkor tizennyolc éves voltam. Azzal szeretném kezdeni, amit nekem Miklós mesélt. Szülei már nem éltek. Nagybátyja nevelte. Ő örökölte volna a vattagyárát, ezért küldte Miklóst textiliskolába. Mindig szomorú volt, szidta helyzetét. Nem akart gyáros lenni. Mindig jól öltözködött...
Ősszel, az iskolaév megkezdése után ismerkedtünk meg. Egy barátnőmmel öt és hat óra között sétálni mentünk. Abban az időben ez volt a szokás Reichenbergben. Szél kerekedett, levitte fejemről a kalapomat. Miklósnak sikerült elkapnia. Ezután be-mutatkozott, és megkérdezte, hogy elkísérhetne-e egy darabon. Így lettünk azután jóbarátok, egy egész évig. Sokat jártunk moziba és sétálni... Többször táncoltunk egy Adler-Diele nevű szórakozóhelyen... Irodalomról sohasem beszélgettünk."
Tini, mint megírta, 1937-ben Budapesten járt és felkereste Radnótit. A régi történet, melyet a találkozás - egy évtized multán - felelevenített, versben is, prózában is helyet kért magának. Az Emlék (1937 végén keletkezett, a Tükör 1938. januári számában jelent meg) kétségkívül a libereci szerelem visszhangja, de a kései találkozásra is utalás esik benne:

Aj, feszeskemellű,
fecskenyelvű régi lány,
te régi költemény, most
életem delén
kérlek, ne légy goromba,
fuss karomba és kívánj!
A napból méz pereg,
Oly rég nem néztelek,
Fellebben lebke inged,
Penderinted, szerteszáll,
Kis pára messze fenn
És látlak meztelen, -

Aj, a fény remeg még,
Tíz éve emlék vagy te már!

Minden bizonnyal a találkozás hatására keletkezett a Schmetterling is. A novella magyarul nem jelent meg. Vajon Radnóti nem találta eléggé súlyos írásnak, vagy csak megfeledkezett róla? Vagy tapintatlannak érezte volna közlését? Meglehet, éppen ellenkezőleg, kései üzenetnek és bóknak szánta, hogy németül tette közzé a Pester Lloyd 1938. április 9.-i számában (a fordító megnevezése nélkül).
A Pillangó eredeti, magyar szövegét nem találtuk a hagyatékban. Rónai Mihály hagyatékában, Gábor Marian segítségével Kiss Ferenc egy feljegyzésen megtalálta. Mivel azt gondoljuk, hogy ez a novella szerves része az életműnek, s mellesleg megvilágítja Radnóti libereci évének egy epizódját, munkáinak - verseinek és prózai írásainak - nyelvét figyelembevéve visszafordítottuk magyarra abban a reményben, hogy az eredeti szöveg nem veszett el végleg, csak lappang, egyszer előkerül majd és érvényteleníti fordításunkat.

(Vö. Virághné T. Szonja: Radnóti Miklós egy éve Liberecben. Irodalmi Szemle, Pozsony, 1972. 1. sz. - Baróti Dezső: Kortárs útlevelére. Szépirodalmi Könyvkiadó. BP., 1977. - Virágh Józsefné: Radnóti Miklós ismeretlen éve Liberecben. Kortárs. 1978. lo. sz.)
R. P.



Réz Pál
 
 
0 komment , kategória:   Radnóti ismeretlen novellája  
Radnóti ismeretlen novellája
  2008-08-22 12:49:38, péntek
 
  Radnóti ismeretlen novellája
Először magyarul

Radnóti Miklós Pillangó című novelláját 1938 áprilisában a Pester Lloyd közölte német nyelven. Magyar változata és megjelenése nem ismert, ezért évekkel ezelőtt Réz Pál ,,visszafodította" a libereci emlékeket felidéző írást.
Radnóti Miklós: Pillangó
A teremben csönd volt. Nem hallatszott más csak a vonalzók súrlódása és a rajzlapok zizegése. Valaki ceruzáját hegyezte. A faliórára pillantottam, és úgy éreztem, nem bírom tovább, bár Tini csak hétkor vár a kapu előtt, - még tizenöt perc. Az asztalfiókba tettem az írószereket. Amikor bezártam a fiókot, kiesett kezemből a kulcscsomó. Mindenki fölkapta a fejét. A szemeszter elején jártunk, még alig ismertük egymást. Nem szemrehányóan, inkább csak fáradtan néztek rám. Néhányan felpillantva odafordultak. Lehajtott fejjel indultam kifelé, társaim tekintete követett.
Azután ott álltam a kapu előtt, néztem a lábam alatt elterülő várost, ahol a fények fehéren világítottak pedig az égboltot még vörösre festette az alkonyat. Odébb kertek húzódtak. Az arany lombokkal könnyű szellő játszott.
- Pál vagyok.
Zömök ember állt szorosan előttem. Gondosan megkötött divatos nyakkendővel, hivalkodóan élesre vasalt bő nadrágban.
- Na és! - akartam volna mondani, de csak felvont szemöldökkel, szótlanul néztem rá. Még csak meg sem lepődtem. Ha abban a pillanatban füstté vagy falevéllé változik azon sem lepődök meg. Tinit vártam: mert előző nap este a főposta előtt megbámultuk egymást, vagy húsz lépést tettünk meg egymás mellett, aztán nevetve kezet szorítottunk. Most Tinit vártam, akit tegnap este hazakísértem a hegyen át, mert odafent lakott.
A kis ember válaszra várt, de én csak némán meredtem rá. Ettől zavarba jött.
- Pál vagyok - ismételte kissé hangosabban.
- Ezt már tudom - feleltem pimaszul, mert bosszantott a nyakkendője, meg nadrágjának éles vasalása.
- Ön tegnap este hazakísérte Tinit. Vagy tévednék netalán? - kérdezte, és közelebb lépett.
- Nem téved. De miért kérdi, ha úgyis tudja?
Úgy látszik, észrevette, hogy készségesebb lettem, mert hangszínt váltott.
- Csak figyelmeztetni szeretném - jegyezte meg öntudatosan.
- Tini beteg, sőt nagyon beteg.
- Ugyan! Mi baja?
Hosszan mélyen a szemembe nézett, nem válaszolt, csak bólintott egyet. S mivel, hogy én sem szóltam suttogni kezdett:
- T...b...c...h...y...x...
- C16 N H3 P4 S3 - mormogtam merev arccal, miközben ő gyanakodva méregetett. Majd mondtam részvéttel - óh!... Ön pedig bizonyára az üdvhadsereg egészségügyi csoportjának a megbízottja, nemde? - kérdeztem aztán nevetve és sarkon fordultam.
A hegy felől Tini sietett felém. Hosszú, nyugodt léptekkel jött a süppedős avaron át, nyitott kabátban, s alig észrevehetően mosolygott.
- Hová megyünk? - kérdezte. Amikor meg akartam csókolni a kezét elhúzta, de ujjheggyel megérintette az arcom. Körülnéztem. A kis ember eltűnt. Ámbár sehol sem láttam füstöt szállani, csak a falevelek kavarogtak az úton.
Lélekszakadva futottunk le Tinivel a városba, és elkeveredtünk a munkából jövő emberek között. Fiatal állatok módjára, boldog hangokat hallatva, fütyölve, dorombolva szavak nélkül. Egy cukrászda előtt Tini hirtelen megállt és odahúzott a kirakathoz.
- Nézze milyen gyönyörű! - ujjongott egy pompásan feldíszített torta láttán.
Homlokát az üveghez szorította. A futástól gyorsan lélegzett. Behúztam magammal a cukrászdába. S ott ettünk állva az asztalok között.
- Hová megyünk? - kérdezte nevetve a cukrászda előtt, s közben a száját nyalogatta.
Az utca sarkán egy mozi fényei villogtak. S olyan volt, mint egy hatalmas gőzhajó. Amikor odaértünk, éppen nyitották az ajtókat, fülledt, nyomott levegő áradt kifelé.
- Hopp - szimatolt a levegőbe Tini -, mozi-szagot érzek.
Utat törtem a kasszához. Kis kalitka volt. Ősz hajú, idősebb nő ült benne, és alaposan megbámult még én a kiírásokat böngésztem.
- Mi az a kispáholy?
- Kétszemélyes páholy szerelmeseknek - az asszony nevetett, és előtűntek fekete fogai.
- És van üres páholy?
Dohánysárga ujjaival unottan keresgélt a jegyek között.
- Valamennyi foglalt. De a nyolcórásra lesz szabad hely.
- Akkorra kérek egy kispáholyt.
Odatoltam a bankjegyet és a zsebembe csúsztattam a belépőt.
Tini messziről integetett. Egy oszlopnak támaszkodva állt, nehogy elsodorják. Körülöttünk nyüzsögtek és hemzsegtek az emberek. A csarnok fölött, a csúf csillár körül valami veszedelem sejtelme lebegett. Valami meghatározhatatlan rettegés.
Később kettesben ültünk a kis fülkében. Túl a füstön és morajon fehéren fénylett a vászon. Hirtelen sötét lett, melegség öntött el, úgy éreztem, beborít a sötét. Fejünk fölött berregett a vetítőgép.
- Így érezheti az ember magát, mielőtt megszületik - sóhajtottam. Egészen közelről halk nevetést hallottam. Micsoda bolond fickó! Mi pedig összébb simultunk.
Az előadás után lassan lépdeltünk az utcán, arcunkba fújt a szél. Csodálatos, virágos éjszaka vándorolt velünk együtt, a csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy az már szinte fájt.
Tini nem kérdezte hová megyünk.
Hammerschlagnéra kellet gondolnom, a gyötrött, szikár asszonyra, akinél két nappal ezelőtt béreltem szobát. A három családi fényképet meg a vázát, amely az asztalt díszítette, rögtön a kezébe nyomtam: ez nyílt hadüzenet volt. Hammerschlagné megfordult az ajtóban, és éles hangon közölte, hogy ez tisztességes ház, azután faképnél hagyott. Később megjelent a kedves, kövér Hammerschlag úr, megcsodálta szappantartómat, és odasúgta:
- Ön bérbe vette a szobát, azt csinál itt, amit akar. De kerülje a botrányt. Csak halkan! Ne felejtse el, hogy úriemberek vagyunk.
- Csak halkan - erre gondoltam most is, de ahhoz nem volt merszem, hogy ezt ki is mondjam. Behúztam magam mögött a kaput. Tapogatózva mentünk fel a lépcsőn Tinivel. Tarkómon ott éreztem forró kezét. Az ajtó mellett ablak volt. Bevilágított az éjszaka.
Óvatosan csúsztattam a kulcsot a zárba.
Tini kilépett a cipőjéből.
- Nem kell mindenkinek meghallania, hogy nem vagy egyedül - suttogta.
Könnyű cipőjével kezében lábujjhegyen állt a küszöbön, haján a csillagok ragyogtak.
- Pillangó - mondtam halkan.
Pester Lloyd, 1938. április 9.



 
 
0 komment , kategória:   Radnóti ismeretlen novellája  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5042
  • e Hét: 23665
  • e Hónap: 68737
  • e Év: 2010017
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.