Regisztráció  Belépés
memi59.blog.xfree.hu
A szeretet gazdagabbá teszi azt, aki kapja, és nem juttatja koldusbotra azt, aki adja. Szeretem a jó idézeteket, melyek elgondolkodtatnak, néha irányt mutat... Molnar Emma
1959.03.15
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
Zelk Zoltán szép idézete
  2017-01-26 05:42:34, csütörtök
 
 



"Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba."
Zelk Zoltán 
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Zelk Zoltán -ŐSZI MESE
  2016-10-01 13:17:51, szombat
 
 



ZELK ZOLTÁN ŐSZI MESE

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. 
Mostanában nagyon szomorú volt. 
Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske.
- Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz.
Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál?
No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, 
és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. 
Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, 
és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. 
Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? 
Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, 
már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, 
de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. 
Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; 
máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. 
O" megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, 
merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, 
mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. 
Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk - könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát.
Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, 
míg csak a tengerhez nem értek. 
Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. 
Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. 
Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, 
a falevél már nagyon fáradt volt. 
A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára.
Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. 
A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, 
aztán álomba ringatta a tenger.
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Zelk Zoltán- Számadás
  2016-05-12 16:17:22, csütörtök
 
 



Zelk Zoltán- Számadás

Amit csak szemmel érsz el:
Próbáld letépni kézzel,
Ami elérhetetlen,
Azt megleled szivedben.
Amit közel vélsz: messze,
Amit soknak tudsz: egy se.
Nincsen más, csak káprázat:
Hazád az, földed, házad.
A légben verj hát sátrat,
A semmiben törj ágat -
Ha földön gyújtasz lángot:
Vaknak gyújtasz világot.
Amit lélekkel érsz el:
Azt markold szemmel, kézzel,
Mert mit is érsz e léttel,
Ha majd koldusként mégy el?
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Zelk Zoltán: Esik! Esik!
  2016-02-27 13:38:12, szombat
 
 



Zelk Zoltán: Esik! Esik!

Hogy kopogtak! Hogy dörömböztek !
Tetőn ,ablakon hogy zörögtek
Mintha millió madár szállna,
Úgy vetették magukat a tájra!
Esik!Esik! Ti szárnyas cseppek!
Fiókái nagy fellegeknek!-
Hát felnevettem! S felnevetek
Kertek, mezők víg zajba kezdtek!
A szertebújó, tikkadt tájak,
Összefutottak, eggyé váltak,
S miként a gyermek tekenőbe,
Úgy lubickolt már az esőben,
Az egy-mező, egy-kert, az ország!-
S míg új esőknek hírét hozták,
Új fellegek, én dalba fogtam,
És ablakomban így daloltam:
Édes tájunk, hát ifjúhodjál,
Aszálytól vénen ne zokogjál!
Jég kardja nyakadra ne sújtson
S ha jő a Nap, virágot gyújtson:
Virág pirossa, kékje égjen
Füveid között, dombon, réten!
Búzád nyakig, fejbúbig érjen,
Ki rajtad lép, már vígan lépjen!
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Zelk Zoltán-HA KÉRDIK EGYSZER
  2015-09-12 08:51:21, szombat
 
 



ZELK ZOLTÁN: - HA KÉRDIK EGYSZER

Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lágynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.

Érmihályfalva,
1906. december 18. - Bp., 1981. április 23.


 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Zelk Zoltán-SIRÁLY
  2013-12-26 11:39:57, csütörtök
 
 



Zelk Zoltán-SIRÁLY

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger, medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen. Százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifju a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab a cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet --
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
Ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.

De összebúva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
,,Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk...''

Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn a hó szakad.
És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó --
varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány --
és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény,
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár,
csak az a ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibbre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy, sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő --
az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A június-végi eget
megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat --
kifosztották a gyászomat!

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek --
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem? --
nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák --
ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad --
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonitó farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél --
szivemre tekereg a szél.

Szivem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! --
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?
hányszor igérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,
hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. --
Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behunyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakit,
hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthattam meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felizne zsíroskenyeret --
egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek --
De csak a kín, a nem lehet!
a soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füvek alatt
a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt --
be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet --
nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll --
de itt benn ez a január.
S a papíron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő...
És mondják: alkony... délelőtt... --
halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt,
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. --
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy felkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok --:
nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora --
s én nem megyek haza soha!

És kávéház. És Balaton.
És villamoson. S vonaton.
Kattog a kerekek dala:
Nem -- megy -- haza -- nem-megy-haza!

Ha rigófüttyel fürtös ág
bezúzza a tél ablakát
s elsőt kiált az orgona --
én nem megyek haza soha!

Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra a vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem -- megy -- haza -- nem-megy-haza!

Ha dél, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár --:
Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja --
hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
mig rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínü virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak.
Villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám, újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved --:
te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok --
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jöjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? --
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád sem ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
,,Haza jöttél?'' -- ,,Haza... Haza!''

Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát --
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szivem vak tengerére száll.


 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Zelk Zoltán:Fénytelen múlik el napunk
  2013-11-14 15:20:18, csütörtök
 
 



Zelk Zoltán:Fénytelen múlik el napunk

Milyen beteg - szinte köhécsel
ez a rozsdamart délután
s a béna fák tátogva nyúlnak
az ég a fény után

tátogva, mint akváriumban
a tépett pikkelyű halak:
várva, hogy a zord plafonon
átsüt talán a nap...

Csak egy pillanatra törné át
acélburkát az őszi Nap:
úgy hullna alá a rozsda, mint
az öreg vakolat

s micsoda pírral égne a város!
s hulló hajuk kibontanák
a körút koldus leányai,
a járdaszéli fák.

Csak pillanatra... de nincs vigasz.
Vacognak a sikátorok
s a morcos Ég esőt jósolva
szakállába morog.

Fénytelen múlik el napunk! Már
setteng az éj az ormokon
s a nyögő ágakat belepi
az estéli korom.

Haldokló ejti úgy le karját,
ahogy aláhull most a galy,
Sóhajt a város - s a Földeken
szárnyra kél az avar.
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Zelk Zoltán: Szívemben zúg tovább
  2013-11-12 18:26:24, kedd
 
 



Zelk Zoltán: Szívemben zúg tovább

Hegedűszó, hegedűszó,
hegedű édes zokogása,
az a mély hang, a fekete,
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét a cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így élünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkben,
de nincs hatalma rajta szónak,
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája,
hová talán el nem jutunk,
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg,
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végilis lehull,
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt,
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Zelk Zoltán:Csilingel a gyöngyvirág
  2012-02-26 13:17:22, vasárnap
 
 



Zelk Zoltán:Csilingel a gyöngyvirág

Csilingel a kis gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.

 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
Szélfútta levél a világ
  2011-10-17 12:59:23, hétfő
 
 



Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Ki az ág?
Zelk Zoltán
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Zelk Zoltán  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 44 db bejegyzés
e év: 235 db bejegyzés
Összes: 12962 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 362
  • e Hét: 6999
  • e Hónap: 37993
  • e Év: 451344
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.