Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
MÛVÉSZETTÖRTÉNET
  2008-08-22 13:13:31, péntek
 
  MÛVÉSZETTÖRTÉNET

R. K. A. Gallery Párizsban

1978-ban Párizs kulturális eseményei között jelentős helyet foglalt el a londoni Royal King Art Gallery XIX. századi tájkép gyűjteményének bemutatása a Petit Palais-ban. A kiállítást májusban a köztársasági elnök nyitotta meg. A megnyitó a szokványos formaságokkal telt: étel- és ruhabemutató, sznob társasági csacsogás, felszínes érdeklődés, gúvadó szemek, irigykedő pillantások, ahogy ez lenni szokott ilyenkor. Valamennyi termet két-két őr őrizte, tekintettel a bemutatott anyag páratlan műkereskedelmi értékére, melyet még Pierre Moulteau, a neves műtörténész sem tudott pontosan felbecsülni.
A negyedik terem éjszakára beosztott őre, Alain Gautier, a hatvanon túli sportember figyelmet érdemel. Nem mondhatjuk, hogy élete eseménytelen, de az is igaz, hogy eddigi életében megdöbbentő jelentőségű extrémitás nem történt. Valószínűleg a neveltetése miatt került minden szélsőséges helyzetet.
Tanulmányai során nem vett részt iskolarobbantó akciókban, nem kente be tanárainak székét büdös sajttal, sőt, mint ez ki is tudódott utólag, egyszer még padtársát is sikerült lebeszélnie a bosszantás eme módjáról. Szexuális fejlődése sem mutat semmi extravaganciát. Három sikeres udvarlás után úgy döntött, hogy 24 évesen feleségül veszi Marie-Francoise-t, aki jelenleg is a felesége. Kapcsolatukat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Marie-Francoise az éjszakai műszak megkezdése előtt három vastag szendvicset készít és csomagol Alainnek.
Házasságuk eddigi, szinte felhőtlen menetét a két évenkénti spanyol tengerparton eltöltött egy-egy hét színesítette. Sohasem veszekedtek. A kölcsönös megértésben valószínűleg közrejátszott az is, hogy egyikőjük sem nevezhető filozofikus alkatnak. Nem gyártottak olyan elméleteket, amelyek meg nem értése az összetűzések legjobb táptalaja. Két gyermekük a szokványos fertőző betegségeken kívül nem okozott gondot a háziorvosnak sem. Két unokájuk is van, egy fiú és egy lány. Pierre 6 éves, tanárai szerint nevelhetetlen. Nem neveletlen, hanem nevelhetetlen. Ez a tény soha nem ismert feladat elé állította a családot, ahol mindig minden olajozottan működött. A csibész tekintetű Pierre kizárólag nagyapjának intő szavára engedelmeskedik azon ritka családi eseményeken, amikor együtt vannak.
Az unoka korlátokat nem ismerő szabadságvágya és szabadságszeretete megindító hatással volt Alainre. Ezzel magyarázható az, hogy amikor egy születésnapi vacsora után kettesben maradt feleségével, sokáig nem volt kedve beszélgetni sem, és homloka ráncaiból lehetett érzékelni, hogy az élet alapvető értékein gondolkozik. Nem történt ez másként 1978. júniusában sem, amikor Pierre betöltötte hatodik évét. A szerény, de szeretetben gazdag családi vacsorán még három üveg vörösbor is elfogyott.
Miután a gyerekek elmentek - a családban így nevezték őket - Marie-nak volt még két órája, hogy elkészítse a szendvicseket. Alain kipucolta magasszárú fűzős cipőjét. Mélyült homlokráncaiból tudni lehetett, hogy ismét felkavarta a kis unoka közelsége. Még valamit szöszmötölt a háromszor kétméteres odújában, ahol szerszámai és kegytárgyai példás rendben sorakoztak évek óta. Még a szélsőségektől mentes élet is kíván egy szigetet, egy olyan lehetőséget, ahol és amikor zárt ajtó mögött az ember önmagát sokszorozza meg a magányában. Ilyen fix pont Alain életében ez a kis odú.
Minden indulás előtt lágyan betakarja tekintetével, hangtalanul még el is köszön tőle.
A becsomagolt szendvicsekért is ebből az odúból lépett ki, amit az elmaradhatatlan csók követett, amelyet Marie immáron évtizedek óta kap hazulról távozó férjétől.
A két hete nyitva tartó kiállítás korántsem vonzott annyi látogatót, mint azt az előzetes becslések jósolták. Ennek okát kereshetnénk az évszak kedvezőtlen megválasztásában, a kortárs képzőművészeti kiállítások kavalkádjában, kereshetnénk bármiben, de a tény tény marad. Köztudott, hogy a köztársasági elnök által megnyitott és a Petit Palais-ban beprogramozott kiállítások rendjét legkevésbé sem zavarja, hogy hány látogatót vonz az anyag.
Azon azonban érdemes elgondolkoznunk, hogy vannak néhányan, akik számára akkor nyílik meg a kiállítás, amikor a többiek számára bezáródik. Ezen kiválasztottak az éjszakai teremőrök, akik fegyverrel oldalukon, uniformisban védelmezik az egyetemes emberi kultúra legféltettebb kincseit, esetünkben a XIX. századi angol tájképfestészet remekműveit. Ez a tény, ez a lelki pozíció, ez a kiváltságos másság valahogy kiemel, megkülönböztet. Még a hétvégi piaci bevásárlás terhe is könnyebben viselhető ilyen háttérrel. Ezt az irigyelt helyzetet élvezi esténként Alain Gautier is, aki 8 éve talált rá a beteljesülés eme módjára.
A születésnap utáni gondolatokkal és szendvicsekkel érkezve a jól begyakorlott mozdulatok következtek. Felsorolásukat csak abban az esetben volna értelme elkezdeni, ha rendészeti szakkönyvet írnánk. Este 9-10 óra tájban a szolgálatot párban teljesítő teremőrök még egy-egy tőmondatot is váltanak egymással, amely általában semmihez sem köthető, így nincs politikai tartalmuk, nincs obszcén szexuális jellegük, csak olyan leírhatatlan és említésre sem méltó diskurzusok ezek, amelyeket Alain az évtizedek folyamán megszokott és gyakorolt. A barátság is másképp jelentkezik az ilyen közegben. Általában ki is merül abban, hogy tányérsapkáját az orrnyergére tolva melyikőjük alszik az ajtó melletti széken.
Alain az ilyen problémák megoldásában is készségesnek bizonyult. Jelenlegi társával négy éve két órás váltásban vannak. Éjféltől kettőig Alain alszik, majd kettőtől négyig éberen őrzi a festmények művészi értékét, szellemiségét és épségét. Ezen az éjszakán azonban valami egész más dolog történt. Negyed háromkor az otthonról hozott régi bőr válltáskájához ment, amelyből egy 30 cm-es, nylonba csomagolt dobozkát vett elő. Lopakodó léptekkel győződött meg arról, hogy társa a négy éve már ismert mély és ébreszthetetlen álomban ül a székén.
Ezután óvatosan kicsomagolta a dobozt, amelyben három tubus olajfesték és két darab ecset, egy vastagabb és egy vékonyabb volt. A csomagolás ugyanolyan precízen zajlott, mint ahogy Alain odújában a tárgyak elhelyezése.
Alain a teremben található legnagyobb vászonhoz lépett, és gyöngyöző homlokkal, analitikus szemekkel vizsgálta meg a festményt. Tagadhatatlanul a legértékesebb képek egyike volt. A képen a táj zöldjei ezer árnyalatban pompáztak, és a festmény legnagyobb részét kitevő víz felületén megtörő fénycsóvák a beköszöntött tavasz üzenetét sugározták. Már régóta szemezett Alain evvel a képpel, és érezte, hogy ezt a remekművet valahogy neki kell tökéletesítenie. Lehet, hogy az unokával való találkozás volt az erőt adó lökés, lehet, hogy a megélt 60 év érlelte ezt a pillanatot, de most mindenképpen eljött a cselekvés ideje.
Alain először a piros tubusba mártotta a vékonyabb ecsetet, majd a víz partjához közeli képmezőbe határozott vonással piros úszót festett. Ahhoz azonban, hogy a vonal ne csak vonalként, hanem kapásjelzőként is éljen tovább, sárga gömböcskét is kellett a végére festenie. Ezt is határozottan, gyakorlottan és szakszerűen tette. Hol látunk manapság olyan természetbe kiszabadult horgászt, aki csak egy bottal horgászik? Szinte sehol. Alain - érezve ezt - kicsit távolabbra már festette is a második úszót. Ennek a szára volt sárga és a bóbitája piros. Amikor elkészült az arányaiban hiteles, a festői vízen nem idegen két úszóval, kettőt lépett hátra. Összehúzta a szemét és megszemlélte a módosított kompozíciót. Úgy másfél perc kellett ahhoz, hogy elégedett mosoly jelenjen meg arcán. Ez a megjelent mosoly kisimította azokat a homlokbarázdákat, amelyek a Pierre-rel való találkozás óta nem tűntek el arcáról.
Alain boldog volt, önfeledt és felszabadult. Érezte, folytatnia kell. A következő képhez lépett. Az azon levő nádcsomó már hetek óta elbűvölte, emellé is két úszót festett, amelyek már robosztusabbak voltak. Valószínűleg azt érezte, hogy a nádcsomó mellett nagyobb halak tanyáznak a víz mélyén, amelyeket ugyan nem látott, de érzékelte jelenlétüket. A második kép után körbepásztázta a termet. Mostantól az összes képről hiányzott valami, mégpedig az általa festett úszók. Tudta, hogy társa alvásidejéből még egy óra van hátra, amelyet háborítatlan festéssel tölthet. Úgy kalkulált, hogy ez az idő elég lesz ahhoz, hogy a XIX. századi angol tájkép remekeket tökéletesítse. Nem volt vesztegetni való ideje, az ecset, a festék és a szándék mind jelen volt. Most kezdődött az alkotás fáradságos, de felemelő része. Akkurátus precizitással vette sorra a képeket. Boldogsága kiteljesedett. Arca megváltozott, megfiatalodott. Szabadnak és alkotónak érezte magát. Erre az egy órára várt 64 éven át.
Az igazgatóság már a 11 órai nyitáskor tudomást szerzett az éjszaka történtekről. Georg Rune, a 1'Humanité szenzációvadász újságírója ütötte először írógépén a hírt. A délutáni lapok már vezércikkben hozták a történteket. Két nap múlva Franciaország valamennyi horgászegyesületének faliújságján ott lógtak a kivágott újságcikkek. A harmadik naptól külön buszok indultak az ország minden pontjáról - szenvedélyes horgászoktól tömötten - a kiállítás megtekintésére. A bejutásra három-négy órát kellett várni a legnagyobb kapu előtt is.
1978-ban Párizsban a kulturális statisztikák adatai szerint ez volt a leglátogatottabb kiállítás.


AUDIOLÓGIA
A félreértések kezdete
Vargha Emília, a neves néprajztudós gerinc panaszainak gyógyítása végett egy vidéki kórház ortopédiai osztályán keresett menedéket. Az osztályvezető főorvos megkülönböztetett módon bánt a neves tudósnővel, akinek az utolsó három évben megjelent könyveit még meg is vette, és bele is olvasott, hogy a délutáni csendespihenők alatt el tudjon beszélgetni a szerzőnővel.
Rozika, a megyeszerte hírhedt, főnökére féltékeny főnővér, a mind hosszabb ideig tartó beszélgetéseket egyre féltékenyebben szemlélte. Egy ilyen közel félórás diskurzus alatt hangzott el Vargha Emíliától egy történet, amelyet akkor mesélt el, mikor megtudta, hogy a főorvos szenvedélye a horgászat.
- Ismeri, doktor úr, azt a történetet, amely 1968-ban esett meg az Oroszlány környéki horgásztó partján? - kérdezte a néprajzkutató a főorvost, és ezt a történetet - a különszoba ajtajára tapasztott füllel - Rozika is hallgatta.
- Nem. - válaszolt a főorvos.
- Hát az történt, hogy Bagoly István, az oroszlányi Jószerencsét Horgászegyesület vezetőségi tagja, amúgy civilben függetlenített KISZ-titkár, a tó szélén ült böhöm nagy úszóját nézegetve. Mellette Veréb Jenő, a szorgalmas vájár az összegubancolódott damilt próbálta horgászatra alkalmassá tenni. Ezt látva Bagoly átszólt Verébnek:
- Hé, te nagyfejű, halászol?
- Ne sértegess! - szólt vissza Veréb. - Pecázni szeretnék. A történet itt véget is ért, Emília levitte a hangsúlyt, a főorvos kicsit erőltetett, ámde hangos nevetésbe kezdett. Rozálka, a főnővér fülét már éppen emelte volna el az ajtótól, amikor egy beosztott nővér megkérdezte tőle:
- Na, főnökasszony, miről beszélgetnek odabent?
- Á semmi, semmi különös, csak azt mondta Bagoly Verébnek, hogy nagyfejű.
A nővér a szobájukban elmondta a többieknek, amit hallott.
Valamennyien elmesélték otthon. Az otthoniak elmesélték a munkahelyeiken. A megyéből négy nap alatt terjedt át a történet más megyékre. Az ország hat hét múlva ismerte a mondást, miszerint Bagoly mondja Verébnek, hogy nagyfejű. Vargha Emília, a neves néprajztudós két évvel később nagydoktori dolgozatot írt ,,Szárnyas állatok szimbolikája a magyar szólásokban" címmel.


SZOCIÁLEPIDEMIOLÓGIA
Halál-lomány
Peter Heinrich, a belgyógyászat és az általános orvostan szakorvosa 1972-ben került Innsbrucktól néhány kilométerre a hegyekben fekvő Heildorfba körzeti orvosnak.
Odakerülését hosszas vajúdás előzte meg, majd megérlelődött az elhatározás, hogy szakít a kényelmes városi polgári élettel és felcseréli azt a hegyi falvak nyugodt, számára eddig ismeretlen életmódjára. Ezt a - mondjuk meg - nem könnyű elhatározást igazából az tette egyértelműbbé, hogy második gyermeke, Peter, asztmatikus rohamokat produkált, s a család, a feleség és a barátok együttes támogatására és inspirációjára úgy döntöttek, hogy 72-ben elköltöznek a városból.
Feleségéről, Eva Nawratilról, annyit mondhatunk, hogy cseh származású bélyeggrafikus, aki eddigi életében, a 42 év alatt, nyolc darab, nem túl nagy címértékű bélyegnek a grafikai szerzője. Megrendelései az utóbbi időkben egyre ritkábban voltak, de ilyen jellegű vágyai teljesen megszűntek, mert úgy érezte életét teljesnek, ha azt egészen a családjának rendelheti alá.
Az első gyermeket Annának hívják, 11 éves volt akkor. Összefoglalva a lényeget, Peter Heinrich és családja 1972-ben Heildorfban telepedett le. Az 1200 lakosú falvacska a hegyi falvak hidegségéhez képest barátsággal, szeretettel fogadta orvosát valamint családját. Munkaterülete hamarosan kibővült Klammdorffal, a Heildorftól 4 kilométerre található kis faluval, ahol mintegy 1100-an laktak. Így 2300 ember orvosa lett Peter, és munkáját nagy tisztességgel és lelkiismerettel végezte. A klinikán elsajátított akkurátus precizitásáról híres tudományos vizsgálatainak köszönhetően minden lényeges dolgot papírra vetett, adatsorokat készített, táblázatokat, görbéket rajzolt. Vacsorája után, lefekvés előtt gyakran még bevonult kis dolgozószobájába, hogy a napközben történtekről valamilyen feljegyzésben tudományos jellegű írást készíthessen. Így teltek-múltak a hetek, hónapok, évek. A Heinrich család így élvezte békésen a kis hegyi falvak nyújtotta lehetőségeket. 1974-ben táblázatok lapozgatása közben Peter arra lett figyelmes, hogy a két falu egyikében kétszer-háromszor annyi ember születik, mint a másikban. A tény, hogy az 1100 lelkes Klammdorfban ennyivel többen születnek erősen kezdte érdekelni. Végül is, amióta falusi körzeti orvos volt, ez volt az egyetlen megdöbbentő, váratlan, újszerű és figyelemreméltó adat, amivel találkozott, így nem meglepő, ha ez kimondottan felcsigázta érdeklődését. Egy tudományos szenzáció gyümölcsének érlelődését látta megindulni, amely - valljuk be őszintén - valóban nem elhanyagolható tény. Vizsgálatok sorát kezdték el. Az adatokat táblázatban szemléltetjük:
Peter Heinrich 1977-ben a WHO egyik epidemiológiai munkacsoportjához pályázatot nyújtott be; hét gépelt oldalban fogalmazta meg kutatási törekvéseit. Két - egymástól 4 km távolságra lévő - hegyi faluban a szülések számát, a szülések számában lévő lényeges különbségek okait szándékozta felkutatni. Rövidsége ellenére a beadott pályázat szakmai körökben olyan nagy érdeklődést váltott ki, hogy a kiírásban szereplő összeg dupláját ítélték Peternek, hogy kutatásait folytathassa. A díjon túl biztosítottak számára egy húsz főből álló egyetemista csoportot, hogy a gyakorlat keretei között ők végezzék el a vizsgálat tudományos felmérésének azon részét, ahol kérdőíveket és interjúkat kell készíteni. A kérdőíveket, a kutatás fázisait az itt következő ábrán mutatjuk be.
Megállapítható, hogy a mind nagyobb anyagiakat emésztő és mind több személyes munkát igénylő vizsgálat egyre kevésbé dicsekedhetett azzal, hogy közelebb került a megoldáshoz, bár tényként volt leszögezhető, hogy a születések száma továbbra is ugyanazt a lényeges különbséget mutatja, amelyet Peter Heinrich már 1972-ben megfigyelt.
Valamennyi aspektus figyelembe vétele után a 20 fős hallgatói csoport egyik tagja felvetette a megoldás lehetőségét hozó gondolatot. Megállapította, hogy a szülések számának hirtelen megugró, tetemes gyarapodása szeptember hónapra tehető. Ez azt jelenti, hogy a fogantatásnak januárra kellett esnie. Így Peter egy olyan tényezőt kezdett keresni, amely Klammdorfban, januárban jelen van, de Heildorfban, a 4 kilométerre levő faluban nem. A hosszú kutatás januárban hozta a megoldást: kiderült, hogy Klammdorf alatt a mínusz 30 fokos januári hónapokban egy nemzetközi expressz halad át hajnalban háromnegyed öt tájban, és az áthaladó vonat hangja felhallatszik azon házakhoz, amelyek a vasúthoz aránylag közel vannak. A vonat moraja felébreszti a félálomban szendergő vagy alvó férfiakat és nőket. A klammdorfiak intenzív szeretkezésbe, vagyis nem biztos, hogy intenzívbe, csak szeretkezésbe kezdenek. Ez a kábult, nem tudatosan átélt, de mégis realizált testi együttlét lehet az egyetlen és kizárólagos oka a két falu születéseinek számában lévő különbözőségnek. A teória felállítását személyes beszélgetések és interjúk követték. Peter a szeptemberben szülő anyákhoz direktben tette fel a kérdést:
- Mondja, kedves asszonyom, emlékszik-e arra, hogy a gyermek fogantatásakor vagy az azt megelőző pár percben vonat haladt át a falu alatt?
És valamennyi szülő igennel válaszolva szignifikánsan bizonyította az elmélet igaz voltát. Tehát megállapíthatjuk, hogy a dollár-tízezreket felemésztő WHO által finanszírozott vizsgálat eredménye az a banális tény, hogy Klammdorfban azért születik kétszer-háromszor annyi gyermek egy adott évben, mert a január hónapban áthaladó vonat felébreszti az ott lakókat, akik félálomban tiszta tudati kontrol nélkül testi kapcsolatot létesítenek. Ezért kétszer-háromszor több itt a születések száma, mint Heildorfban, ahol semmiféle vonat nem halad át, semmiféle távolsági busz nem csinál ekkora lármát. A vizsgálat eredményét, tekintettel a beleölt pénzre és nem a banális megoldásra, tudományos formában a Gune Epidemiology-ban jelentette meg Peter Heinrich és a 21 főre emelkedett szerzőgárda. Az első oldal szinte csak a szerzők nevének felsorolásával telt be. A dolgozat címe: ,,Az átrobogó vonat hatása a szülések számára" volt.
A cikket elolvasta egy Párizsban élő horvát származású etológus is. Olyan remek ötletet és lehetőséget látott a kérdés felvetésében, hogy a cikk és a kutatás eredményének elolvasása után vásárolt kettő darab akváriumot, benne 30-30 hallal. Azt kívánta vizsgálni, hogy a halak szaporodására a vonat milyen hatással van. Tekintettel arra, hogy szűk, emeleti lakásában, melyet a Quartier Latin-en bérelt, nem volt módja nagy kísérleti állvány felállítására, kis játékvasutat vásárolt, amelyet az egyik akvárium köré helyezett. Azt vizsgálta, hogyha az egyik akvárium körül állandóan jár a vonat, és a másik körül nem, változnak-e a szülési számok. Abból a feltételezésből indult ki, ha igaz a tény, hogy a vonat hatására több gyerek született Klammdorfban, akkor a játékvonat hatására is több halnak kell születnie az akváriumban.
Vizsgálatait azonban a három hónapig állandóan zakatoló kísérlet egyáltalán nem igazolta: három hónap elteltével mind a két akváriumban megdöglöttek - főleg a vonattal körülvettben - a halak ahelyett, hogy szaporodtak volna bármelyikben is. Ezután megállapíthatjuk, hogy a vonat valóban, bizonyos esetekben hat a szülések frekvenciájára, de ez automatikusan, minden külső figyelem tekintetbe vétele nélkül nem adaptálható például a halakra.


GÁZKROMATOGRÁFIA
A Golay egyenlet
A gázkromatográfiában használatos Theoretical plate height, amit Golay egyenlet néven ismerünk, teoretikus tányérmagasságnak fordítható leginkább. Tekintettel arra, hogy nem kémiai szakkiadványt tart kezében a nyájas olvasó, így csak utalunk a képletre, de annak tudománytörténeti elemzésébe nem bocsátkozunk.
Lawrence Golay egy ír méhészcsalád későn született, egyetlen, agyondédelgetett gyermeke. Vézna, talán túlzás nélkül mondhatnánk rá, hogy csenevész. Erről tényszerűen árulkodott az a fotó is, melyet egy bogárgyűjtési céllal rendezett kiránduláson készítettek, ahol a kis Golay-t átöleli a szintén törékeny és kákabélű földrajztanára, Tom Eddington. A kép azonban egy villámcsapás miatt keletkezett tűzben elégett, így csak az osztálytársak elbeszélései alapján képzelhetjük magunk elé, ámde a hitelesség kedvéért bemutatjuk a porig égett ház helyét.
A gyermek kiváló szellemi képességei lenyűgözték a családot. A toleráns megértést a büszke apa egy pergető horgászat alkalmával veszítette el, amikor azt tapasztalta, hogy tizenhat éves fia annyi fizikai erővel sem rendelkezik, hogy forgásba hozzon egy négyrészes blinkert.
A fizikai kudarc, a közelgő kamaszkor, a szexuális érés megpróbáltatásai együttesen kényszerítették menekülésre. Erre a patakpart szolgáltatta a helyszínt, és az áhított magányt horgászbottal palástolta az otthoniak elől. Mind több időt töltött a szülői háztól távol, horgászat ürügyén. A kamasz fiút a törődő anyai gondoskodás a víz partjáig is elkísérte. Minden horgászat előtt az édesmama kalóriagazdag, tartalmas, állati zsiradékoktól sem mentes ételeket készített kisfiának. Amiben a gondoskodás mégis eltérhet a szokványostól, az a csomagolás módjában keresendő. Nem papírszalvétába, nem papírzacskóba, nem oldaltáskába, hanem tányérba csomagolta az úti elemózsiát. Az anyját fenntartás nélkül tisztelő Golay-t a tányér törékeny jellege egy óvatos, lábujjhegyen kivitelezett, macskaszerű, lopakodó járásra kényszerítette.
Mitagadás, a szellemi képességekben gazdag fiú hamarosan hízásnak indult. A gondos anya - saját lelkének megnyugtatása végett - arra gondolt, hogy a patak partja talán egy szerelmi találkahely is kisfiának, ezért mindenből kétszer annyit csomagolt.
A gyermeki ellentmondás nem volt ismert a családban, így minden egyes horgászat alkalmával a következő mennyiségű tányért kellet cipelnie Golay-nak:
2 db mély leveses tányér
2 db lapostányér
2 db salátás tányér
2 db sótartó alátét tányér
2 db kávéscsésze alátét tányér
2 db teáscsésze alátét tányér
2 db fogpiszkálótartó tányérka
2 db csonttartó tányérka
2 db kompótos tányérka
2 db süteményes tányérka
2 db hánytányér
Golay az oxfordi egyetem évfolyamelső eminense lett. Anyját harmadéves korában kellett eltemetnie, mert a gyorsan ölő rák hamar elvitte. Az anyja iránt érzett tisztelet és a kamaszkort meghatározó tányérok egy életen át elkísérték. Első tudományos előadásait ,,A teoretikus tányérmagasság a gázkromatográfiában" címmel tartotta. Az évek során megszerzett természettudományos tapasztalatok és a kamaszkor hangulatát felidéző gondolatok együttesen jelennek meg a róla elnevezett egyenletben, mely a gázkromatográfiában betöltött tudományos jelentőségén túl az anyai törődés és a fiúi tisztelet örök szimbóluma lett.

IRODALOMTÖRTÉNET
Kilakoltatás
Az egész egy szokványos hétvégének indult. András a város zaja elől, főleg mióta családi purparlékban gazdag hétköznapokat élt át, a lehető legtávolabb menekült. Ezen a hétvégén Fadd -Domboriba vetette a jósors. Kiült ugyan egy stégre, de igazán semmit sem várt a horgászat nyújtotta lehetőségektől. A tanya nyájas házigazdája fröccsözni invitálta. Talán a változatosság reménye mondatott igent, és András hamar megtalálta helyét a viaszkos vászonnal borított asztalnál. Hatan voltak. Három osztrák, a házigazda és Andráson kívül még egy intellektuális tekintetű, ámde hízásnak indult szakállas. Fröccsöztek. Tört németséggel beszélgettek a horgászatról és a nőkről. András tekintete hamar összebarátkozott a szakállaséval. A beszélgetés lassan kettejük között folyt tovább.
- Amióta polgármester vagyok, mindent meg tudtam oldani, kivéve azt az egy kilakoltatást, amely az egész várost megosztja. - mondta a szakállas. Valószínűleg már a kilakoltatás szó is felkeltette András érdeklődését, hiszen az elhúzódó válás, a városból való menekülés számára a kilakoltatás egy módja volt.
- És miért nem tudod kirúgni? - kérdezett vissza András.
- Gyermekkorom óta kísér a személye, kezdetben féltem tőle, rettegtem, irtóztam, aztán érdekelt, majd próbáltam a közelébe férkőzni, de amióta megközelíthetetlen megint, irtózom tőle és gyűlölöm.
- Hát azért ez egy elég érzelemgazdag és tartós viszonyra vall, amiket polgármester uram elmondott.
- Lakást adnék annak is, aki kilakoltatná. Lakást a város szívében, vagy a hegy tetején, vagy bárhol, ahol csak akarja, hét szobásat, nyolc szobásat, vagy tíz szobásat, mindegy, csak oldaná meg. - András hosszasan nézett maga elé. Ha koncentrált, mindig barázdák jelentek meg a homlokán. Most ezek a barázdák még mélyebbnek tűntek. A hosszú, gondolatteljes percek után a polgármester szemébe nézett.
- Egy lakást mondtál, egy lakást Szekszárdon? És csak annyi az ára, hogy lakoltassak ki valakit? Megcsinálom!
A polgármester embertelen terepekhez szokott Lada Nivája még a betonúton is hangosan recsegett, zörgött. Egykoron fehér lehetett. András, amióta a Werter filmstúdiónál forgatta reklámfilmjeit, gyakran utazott hasonló autókkal a külső forgatási hely-színekre. Számára ezért nem volt szokatlan, viszont az egész odavezető úton azt tűrte a legnehezebben, hogy a polgármester szabadkozott és magyarázkodott a kocsiját mentegetve. Nem a kocsi teszi a polgármestert, viccelődött többször is útközben, és ha még 8 km-rel hosszabb lett volna az út, András talán csalódott volna benne. Az ominózus házhoz hamar odaértek. A Séd partján a középkori nyomort idéző filmek hangulata fogadta őket. - A nyomor működő kövülete. - gondolta magában András.
- Hát ez valami borzasztó. És itt emberek élnek? - kérdezte a polgármestert.
- Élnek, de hányan!
- És ki lakja? - kérdezte András.
- Az öreg harminc éve nem beszél a helybeliekkel. - kezdte a történetet a szakállas. - Harminc évvel ezelőtt valami tragédia érte, nem tudom pontosan, mi, de a kocsmában lehet, hogy meg tudja mondani az a kopasz mankós, akivel néha szót vált. Az anyám szerint az irodalomhoz is volt valami köze. Talán még verseket is írt. És akkor harminc éve az a tragédia, az csinált belőle más embert. Egy cigányasszonnyal adta össze magát. Terinek hívták és hat gyereke volt már akkor. Képzelheted, min kellett keresztül mennie, hogy a putrilakókkal együtt volt kénytelen élni. Harminc éve nem szólt senkihez Szekszárdon. Azt a rohadt kutyát, ami miatt meg sem lehet közelíteni a házat, már kétszer le akartam lövetni, de még a vadász sem mer a közelébe férkőzni, mondván, az öreghez nem nyúl. Annyit tudok róla, négykor kel, ötig megiszik három deci pálinkát, és a kollégáim szerint délre már mindig részeg. A ház, a putri, nem is tudom, hogy nevezzem, a város szégyene. Büdös, ápolatlan, cigánygyerekektől hemzseg, de hát látod. Senki nem tudja elmozdítani az öreget. Lakást is adnék neki, csak tüntethetnénk már el ezt a borzalmat, ami pont szemben van a nemzet egyik legnagyobb költőjének, Babits Mihálynak a szülőházával. Képzeld, tavaly négy magyar tanár írt levelet nekem egymástól függetlenül, hogy az osztálykirándulásuk legfőbb megállapítása az, hogy bontassuk már le ezt a nyomortanyát, mert a bűz, az ótvar sokkal mélyebb nyomot hagyott az idelátogató kisdiákokban, mint a költő zseni szülőháza. Hát, komám, ez az a feladat, amit eddig senki sem tudott megoldani!
András elborzadva dolgozta fel a látványt. Egyszer forgattak egy Szentkuthy filmet, valahol Nógrádban, és ott látott valamit a nyomorból, amiről azt gondolta, hogy már nem lehet fokozni. De az semmi sem volt ehhez képest. A huszadik századot csak az a műanyag cső jelezte, amely valószínűleg egy vödörből indult, és a ház falán keresztül a Sédbe vezette az öreg és nagyszámú fogadott unokája szarát és húgyát. A bejárathoz vezető nyolc döngölt agyag-lépcsőn tanyázó kutya elrettentett minden betérni szándé-kozót. András megdöbbenve, de mégis megmagyarázhatatlan vonzódással szemlélte a kalyibát. Szerette Babitsot.
- De hát még drót sem vezet a házba! - mondta zavarában.
- Még ha lenne is áram az öregnél, a díjbeszedő soha sem férhetne a villanyórához. - mondta lemondóan a polgármester.
- És hogy hívják az öreget?
- Anyám szerint talán Zsombor lehet, de azt biztosan tudom, hogy harminc éve senki sem szólította a nevén.
András hosszasan gondolkozott, mustrálta az épületet, nézte a Babits-házat, és azt kérdezte a polgármestertől:
- Az öreg is kap egy lakást?
- Kap, ahol csak akar.
- És akkor én is kapok egyet, polgármester úr?
- Te is. - És már intettek is egymásnak. A hirtelen, sietős búcsúban érződött, hogy a polgármester csak egy habókos pestit lát Andrásban, de igazán komolyan nem vár megoldást.
András számára a hét csak egy feladatot tartogatott, filmet csinálni egy pezsgőtablettáról, amelyről köztudott ugyan, hogy nem hat, de minél nagyobb darabszámban adják el, annál több rajta a haszon. A politikai hirdetéseknél mégiscsak jobb, de a művészet szent tehenével nem legel közös réten, szokta volt ilyen hangulatosan kifejezni magát András. Valahogy mégiscsak közel kellene férkőz-nöm az öreghez, foglalkoztatta a gondolat.

1968-ban történt, kamaszkora delén az eset. Négyen, serkenő szakállú fiúk, azzal próbálkoztak, hogy a strand legvonzóbb és korban hozzájuk passzoló lányát megpróbálták leszólítani. András - utolsóként - egy trükkel kísérletezett, amelyet ő dolgozott ki. A mólón ücsörgő lány mellé húzódott, közel egy méterre. Õ is ugyanúgy lóbálta a lábát és nézett maga elé. Aztán egyszer csak mutáló hangján a lány felé fordult és szinte riadtan azt kérdezte tőle - Mit mondtál? - A lány azt válaszolta, hogy semmit. Ez volt ismerkedésük első lépése. Miután a lány András közeledését nem érezte tolakodónak, beszélgetni kezdtek, kezdetben a félrehallásról. András így nyerte meg a kamaszkori csatát. Hasonlón járt az agya most is.
Négyen indultak Szekszárdra. A három másik több éve forgatott együtt Andrással, és az át nem aludt éjszakák, a zötyögő utazások, a megélt élmények összekovácsolták a bandát. Félszavakból is értették egymást. Zoli volt a legjobb operatőr András szerint, a másik kettőnek nem volt ilyen jól meghatározható foglalkozása, de mindent tudtak, amit a filmhez tudni kell. A produkciók elengedhetetlen részesei voltak. Négyen mentek Szekszárdra. A kocsi kamerákkal, világosító állvánnyal és egyéb kellékekkel volt megrakva. Csak az elektromos elosztó hiányzott. De ez más forgatás lesz, tudták valamennyien.
A hegyen egy kis szállodában vettek ki szobát. Skiccek, rajzok készültek. András szerette Babitsot, de az elmúlt héten az öreggel is sokat foglalkozott. Érdekelte az öreg. Az biztos, - gondolta - hogyha a polgármestertől lakást kap, ha néhány évre is, de le-költözik.
Hajnali háromkor már kávéztak a szálloda halljában.
- Fél négyre ott kell lennünk. - mondta az operatőr. - Mert nekem kell egy negyed óra, amíg a kamerát felállítom.
- Rendben. - mondták a többiek.
Háromnegyed négykor már a ház előtt voltak. A fiúk úgy dolgoztak, mint a hollywoodi profik, mindenki tudta, hogy mi a dolga. A lépcsőtől egy méterre András egy üres és nagy dobozt helyezett el. Csak az oldalfalai voltak meg. Valószínűleg valaha egy hűtőszekrény lehetett benne. Vastag filctollal írta rá: Robbanásveszély! A másik három ember hangtalanul, rendezetten cselekedni kezdett. Szakszerűen járkáltak fel s alá, ámbár nem lehetett megállapítani, mit tesznek, még a filmszakma dörzsöltjei sem láthattak hasonlót eddig. Négy óra tíz perckor a függöny nélküli konyhaszerű helyiség ablakából pálinkáspoharat markoló, csapzott, borostás arcú férfi nézett ki. Harminc éve nem látott olyan bátor embert, aki idemerészkedett volna. Soha életében nem látott olyan mozgást, ami bentről vélelmezhető volt. Az öreg csak annyit érzékelt, hogy valamit körbejárnak négyen odakint. A doboz felcsigázta érdeklődését. Még józanul, de az alkoholizmus összes jegyét magánviselve merészkedett elő a kalyibából. Lassú léptekkel, mogorva tekintettel araszolt kifelé. Akkor állt meg, amikor ki tudta olvasni azt a szót, hogy robbanásveszély. Érthető módon érdekelte, hogy mi lehet a dobozban. Ahhoz, hogy belelásson, Andrást egy méterre kellett megközelítenie. Meg is tette. A mogorva arcot fanyar, sátáni vigyor öntötte el, és rekedt hangon szólalt meg.
- De hisz ez üres!
- Mint mi valamennyien! - válaszolt rá azonnal András, és nyújtotta jobbját. Az üresség ilyen globális és mindenkire kiterjedő képzettársítása elnyerte az öreg tetszését, valószínűleg emiatt nyújtotta ő is a kezét. A csatanyerés kicsit hasonlított az 1968-as Almádiban született ismeretséghez. A kézfogás pillanatában az összehangolt csapat többi tagja szinte egy emberként érezte a feladatot: elállni a házba vezető visszautat az öreg elől. Bíztak Andrásban, mert tudták róla, hogy az évek során kialakult képessége elegendő ahhoz, hogy még a harminc évi magányt és elzárkózást is oldani tudja.
- Csak az első néhány perc lesz nehéz. Addig kell itt tartanom. - gondolta András. - Filozofikus szöveggel kellene indítanom.
- Nem halat kell adni az embereknek, hanem botot. A horgászatot kell megtanítani nekik. - mondta lassan, elnyújtott szavakkal, miköz-ben mélyen és szuggesztíven az öreg szemébe próbált nézni. Csak próbált, mert az öreg nézett ugyan valahova, András szemétől nem is túl távolra, de összenézésről még szó sem lehetett. Némi elgondolkozás és töprengés után az öreg dünnyögő válasza így hangzott:
- A halászatot, nem a horgászatot! A halászat és horgászat ég és föld. - András érezte, hogy az öreg a sok éves alkoholizmusa ellenére is filozofikusan értelmezi a szavak jelentését.
- Föld és ég, - ismételte meg András - de a kettő összeér. - tette hozzá.
- Nem úgy kéne mondanod, fiam, hogy összeér, hanem inkább úgy, hogy találkoznak. Mert ez így igaz.

Ez a néhány rövid replika igencsak hatott a tehetséges fiatal rendezőre, ugyanis az öregben, ahogy felvetette a problémát, semmi idegent és távolit nem érzett. Valahogy közelebb került hozzá a polgármester által sötétre festett lénye. Nem lesz könnyű dolog kilakoltatni az öreget. Különösen akkor nem, ha még meg is szereti. András tudta, hogy olyan kilakoltatás már nem lehet itt, hogy három kis Barkas teherautó felsorakozik és hat kínai legényke szorgosan átköltözteti a város által oly megvetett népes pereputtyot. Az öregben elindult valami. Kis hallgatás után határozottan András szemébe nézett úgy, hogy a szemek közötti távolság megsokszorozódott egymás mélységében.
- A találkozások, igen, a találkozások szabják meg közérzetünket. És közérzetünktől függ, hogyan élünk, mikor mondjuk magunkat boldognak, mikor fáradunk el, mikor kezdünk el és hagyunk abba valamit. A föld és az ég találkozik. Vagyis úgy látjuk, vagy azt hisszük, hogy találkozik. Mert hát mi lenne köztük, ha nem találkoznának? Lehetne nevet adni annak a résznek, ami a föld és az ég között lenne? Vagy hiány támadna ott? És mi történne a hiánnyal? Hogy hívnánk? Érted fiam?
András mélyen elgondolkozott, de a csapat másik három tagja is dermedten hallgatta az öreg szavait.
- Az életünk tele van találkozásokkal. És ez jó, mert értelmet ad a létnek. - válaszolta András zavartan. Igazából azt várta ettől a mondattól, hogy az öreg magáról kezd majd szólni és nem csak úgy, nagy általánosságokban beszélni.
- Mondd, fiam, mi most találkoztunk? - nézett kérdően és választ várva Andrásra.
- Talán. - szólt a válasz.
- Nem fiam, mi nem találkoztunk, mi soha nem találkoztunk. Azért, mert én képtelen vagyok a találkozásra, mert űr van bennem. Olyan űr, mint ami az ég és a föld között lehetne, csak nem tudnánk nevén nevezni. A művészettel akartam találkozni régen, akartam, érted, foggal-körömmel. És elhagyott, és biztosan ő hagyott el engem, mert ha én hagytam volna el, nem fájna így nekem. Mindennek Babits az oka! A legjobb költőnek tartottam. Csodáltam, minden betűjét elolvastam, lenyűgözött. Minden fényképet, minden zizzenést őriztem róla, hatott rám. Verseket írtam én is. Amikor három szót akartam egymás mellé tenni, rájöttem, csak abban a sorrendben írhatom le őket, ahogy már egyszer Babits megtette. Három szót rakosgattam másfél évig, mígnem megmutatva valakinek, azt mondta, de hisz ezt Babits már megírta. Az indulattól, amelyet a kudarc váltott ki belőlem, még öltem is. A gyermekem anyját. A gyermekem anyját, aki hat hónapos terhes volt éppen. Három szó miatt öltem, érted fiam?
Ahogy az öreg ezeket a szavakat mondta, ruhájából kivetkőző, megtisztuló szépségre kezdett hasonlítani. Fájdalom, elkeseredettség és lelki megkönnyebbülés látszott rajta. András úgy érezte, jobb, ha most nem szól. Nem tudott volna mit mondani. Talán értette az öreget.
- Három szó miatt gyilkoltam. Három szót írtam én, miköz-ben Babits megírta a szavaimat. A művészettel akartam találkozni, de ,,csak" Babitscsal találkoztam, és ez a ,,csak" tett tönkre, ez ölt meg engem.
Az operatőr, aki a kamera rúdját markolta, érezte, hogy most neki kell kérdeznie, mert András képtelen erre.
- És hogy lehet itt élni? - hangzott a talán nem is rosszkor feltett kérdés.
- Itt nem lehet élni. - válaszolt az öreg. - Ez nem élet, ez kibaszás. Babitscsal, az irodalommal, az emberiséggel. Igaz, már nem csak direkt csinálom, már nem is tudnám másképp. Amit gyűlölök benne, az vonz is egyben, és ettől nem tudok változtatni rajta. Az a három szó, egymás mellé téve, az élet összes találkozását képes volt kiölni belőlem. Bent nincs bútor, kredenc sincs, nincs semmi, csak a dágvány és az a három szó, amit üszkös fával írtam a valaha fehérre meszelt falra. Ez az a három szó, amelyet én írtam, amelyet helyettem írt Babits, amely miatt öltem, amely miatt minden megváltozott. Még szerencse, hogy analfabétákkal élek egy fedél alatt, akik nem tudnak olvasni. Szépek ugyan, egészségesek és szaporák, de a falra írt titok még sohasem érdekelte őket.
András most értette meg, miért nem szólt senkihez az öreg a városban, miért kell analfabétákkal élnie és megértette azt is, hogy miért nem mehet be senki évek óta a házba. Három szó. De melyik lehet az a három szó? Hogy lehet egymás mellé tenni három magyar szót, hogy így hasson életre, szerelemre, halálra? Melyik lehet ez a három szó?
Zoli, a képzett operatőr, gyöngyöző homlokkal és remegő kézzel került egyre beljebb a drámai helyzetbe, szinte tudati kontroll nélkül, ösztönösen és indulatosan mondta az öregnek:
- Mi azért jöttünk, hogy ezt a három szót filmre vegyük!
Az összeszokott fővárosi művészek, reklámszakemberek, a nők bálványai ingerülten néztek össze, mert érezték, hogy Zoli hirtelen kimondott szavai lavinát indíthatnak el.
Az öreg görcsbe rándult, eddig megnyílni látszó személyisége teljesen bezárult. Remegni kezdett, valamennyi ina meg-feszült, mint az ugrásra kész, tűzből menekülő macskáé, szikrázó, gyűlöletteljes tekintettel, sakálként üvöltötte:
- Nem! - a nemben az ,,e" betű hosszasan elnyújtva olyan ,,m"-mel fejeződött be, amelyben a két fogsor teljes erővel szorult össze. - Nem! - ismételte: - Nem! A három szót, a titkot nem fogjátok meglátni, szemét emberek. - mondta ön--magából kifordulva, szikrázó, gyilkos tekintettel. A kikötött kutya pontosan értette a konfliktus mélységét, szoborként, dermedten és szelíden elrettenve szemlélte gazdája egyre feltartóztathatatlanabb indulatait. András remegett. Tudta, már nem segítenek a szavak. Az öreg egyre jobban indulatba hergelte magát. - Szemét állatok! Rám akartok törni! Faggattok, beszéltettek, filmezni akarjátok azt a három szót. Hát nem! - mondta remegve, üvöltve, a lépcsőn hátrálva, miközben vicsorgó arckifejezéssel hörgött a filmesekre. Az ajtó melletti vályogfalig hátrált. A repedések között az ajtótól negyven centire, olyan magasan, ahova a kutya már nem tud felugrani, egy madzagdarabot markolt meg, és e percben megfeszítve minden erejét, testében előregörnyedve, artikulátlan üvöltés közepette, előrehajolva megrántotta a madzagot. Az összes feszültség kisült belőle. A madzag kirántása után sistergő hang töltötte be a hajnalt.
- Robbanni fog! - kiáltott fel a stáb egyik tagja. - Dobd el! - folytatta. Iszonyatos detonációval megingott a vályogépület. Andrásék ösztönösen a földre vetették magukat. A robbanás ereje az öreget a lépcsőre vágta. A kutyára esett, de az vonyítás nélkül tűrte a tehetetlenül rázuhanó test súlyát. A már több éve robbanószerkezetekkel aláaknázott vályogház kártyavárszerűen omlott össze. Az öreg még eszméletvesztése előtt, a gomolygó por elültével megnyugvással láthatta, hogy a szakszerű robbantás következtében a három szót már soha senki nem fogja elolvasni.

Pest felé egyikőjük sem beszélt a kocsiban.

Ami Andrást hajtotta, az a robbanás pillanatában megsemmisült. Azóta pontosan tudja, hogy soha egy napot sem fog Szekszárdon élni.
Csak a titok foglalkoztatja, az a titok, amit az öreg hagyott rá: melyik lehet az a három szó?


HOLISZTIKA
A teljesség felé
Bea, egy vidéki kisváros körzeti orvosának egyetlen lánya már gyermekkorában szembesült a megkülönböztetettség és a kivételezettség kellemes élményével. Nem az a jó kifejezés, hogy burokban született, hanem inkább azt mondhatnánk, hogy élete minden részletét védelem és szeretet övezte. Ez erőt adott neki, és biztosította a lehetőséget arra, hogy a a lehető legjobbat hozza ki magából.
Amikor 18 évesen a fővárosba került, az elkényeztetettséget önállóság váltotta fel. Azonnal érzékelhető intelligenciája minden szerepszituációban magabiztossá tette. Idős szüleit kéthetente látogatta: a szombati beszélgetések az újabban elért sikerekről szóltak, a szülők elégedett, meghatott szemekkel hallgatták lányuk beszámolóit. Talán a túlzott határozottság és a 41-es női láb szűrte meg az udvarlószámba jöhető fiúk számát. Ezenkívül Bea túlzott igényessége magyarázhatja csak azt a tényt, miszerint kizárólag szexuális előremenetelében mutatkoztak hiányosságok.
Egy szerda esti fürdés közben tapintotta először a hüvely nyílása mögött azt a kis dombocskát, amely miatt másnap orvoshoz fordult. A minden hájjal megkent, sikeres szülészorvos csak addig jópofáskodott, amíg Bea fel nem feküdt a vizsgálóasztalra. A döbbenetet és a szemmel látható zavart a ,,na ezt most ki kell vizsgálni" bölcs megállapítás próbálta palástolni. Bea hivatkozott közelgő vizsgaidőszakára, a doktor azonban sürgős kezelést javasolt. Felmerült még a kórházi befekvés is, de erről Bea hallani sem akart.
Az első vizsgálat utáni tíz nap alatt a kitapintott csomó gyors, riasztó növekedésbe kezdett. Bea csak öt percre szakította meg tételeinek magolását óránként, hogy a fürdőszobában egy ovális tükör fölé guggolva tapogassa, nyomogassa, húzogassa a már közel kisujjnyira növekedett elváltozást.
Az első sikeresen letett vizsga után az urológiai osztályra került kivizsgálás végett. A nem kis megdöbbenést keltő anatómiai elváltozásról az orvosok először azt próbálták megállapítani, hogy mi az, ami biztosan nem lehet. Ezen vizsgálatok kizárták a rosszindulatú daganat, aranyér vagy ciszta lehetőségét. A három hét alatt közel tíz centiméter hosszúra növekedett kitüremkedés nagy rejtélyként vonult be a klinika hétköznapjaiba.
A tanácstalan orvosok ekkor hívták fel az ambulanciára száműzött, jó diagnosztaként nyilvántartott Tóbiás doktort, aki a horgászat és az alkohol rabjaként élte életét. Az ötperces vizsgálat után Tóbiás mélyen Bea szemébe nézve kérdezte:
- Kisasszony, ön menyasszony?
- Még nem - válaszolta szemlesütve Bea.
Az orvosi szobában a vizsgálatot szokatlan érdeklődés követte.
- Na, mit találtál? - kérdezték Tóbiást.
- Ha menyasszony lenne, azt mondanám, hogy fasza van a menyasszonynak.
- De hát nem menyasszony - mondta egy szigorló.
- Nem, de majd rájön. - válaszolt Tóbiás, és már csapta is magára az ajtót, hogy az ambulancia orvosi szekrényéből üzemi italát elővéve oldja a vizsgálat sokkoló hatását.
Bea - helyzetfelismerésben kimagasló képessége miatt érezte, hogy a méltatlanul mellőzött diagnoszta valamit találhatott. Az orvosok zárkózottsága vált gyanússá számára. Az apjáéktól kapott Polski Fiat kötelező műszaki vizsgája miatt busszal volt kénytelen hazamenni.
- Milyen más a csúcsforgalom egy busz peronján, a nép között! - gondolta magában.
A Margit hídon áthaladó, zötykölődő hatos busz hátsó peronján - valószínűleg a rezgő mozgás hatására - a hüvely mögött kiboltosuló képlet bizsergő melegség közepette merevedni kezdett. Bea elvörösödött. Csípejét diszkréten egy alumínium oszlophoz szorította. A melegség és a merevedés lüktetéssel párosult. Homloka gyöngyözni kezdett. Még soha nem volt dolga férfival, de úgy érezte, hogy hasonló lehet az élmény. Ekkor diszkréten bugyijába nyúlt és a megmerevedett képződményt ösztönös mozdulattal a hüvelyébe helyezte. A busz tovább rázott, Bea pedig egyre erotikusabb lihegés közepette markolta két kézzel az oszlopot. Egész testét forró melegség öntötte el. Olvasmányaiból tudta, hogy ez az érzés az orgazmus. Ez az az érzés, ami nélkül nők tízezrei halnak meg, és lám, neki a hatos busz hátsó peronján megadatik. Boldog volt, mert kielégült. A teljességet érezte magában. Bea nem ment többé orvoshoz.


ANTROPOLÓGIA
A koponya elsügeresedése
1976-ban Robert McGiven, a neves amerikai antropológus egy Bukarestben megrendezett kongresszus révén, átutazóként, rövid időre meglátogatta magyar tudós kollégáját. Budapesti tartózkodásának egyetlen érdemleges programja az volt, hogy elhatározták, tudományos eszmefuttatásaikat horgászbotok mellett, az oroszlányi bányatavak egyikén folytatják. Robert, a tóparton állva, tele szájjal, mustártól csöpögő virslivel a frissen szántott földekre mutatott.
- Ott, annál a fekete foltnál egy emberi lakhely maradványai lehetnek. - és folytatta tovább az evést.
Geszler Antal, vagy ahogy az intézetben nevezni szokták, ,,Lökött Tóni" tovább horgászott ugyan, de megjegyezte a nagy amerikai tudós megállapítását.
Már harmadik napján járhatott a bukaresti kongresszus, ahol McGiven legújabb ufoantropometriai eredményeit adta elő, amikor Lökött Tóni lelkes egyetemistákkal, vájár-iskolásokkal, lapáttal és csákánnyal felszerelkezve az elszíneződést mutató szántóföld felé igyekezett. A két napig tartó feszített tempójú, de vidám hangulatú munka után Tóbiás Géza, karján ,,enyém leszel kis-anyám" tetoválással, kiemelte az első leletet. Lökött Tóni fehér lepedőt terített a földre, és arra helyezte. Úgy vigyázott rá, mintha a legvékonyabb porcelánból lett volna. A látvány kiszárította torkát, alig tudott nyelni és izgató melegséget érzett. Ez az a lelet, amire tudósok tízezrei várnak, és ilyen várakozások torzszüleménye az a bukaresti kongresszus, ahol az egész szakma az áhított csodákról beszél. Lökött Tóni ahelyett, hogy légkondicionált kongresszusi helyiségekben okoskodna, kint, a terepen éjt nappallá téve dolgozik. Ki korán kell, aranyat lel, szokta mondani az intézetben tizenegy órai megérkezésekor. És ezt most egy újabb mondással fogja bővíteni: Áss, hogy találj.
A kiterített, fehér anyagon egy - vélhetőleg - 1200 köbcentiméteres emberi koponya feküdt. A lelet a világhír ajtaján kopogtatott. Elől és felül középen a csont hal formájú kitüremkedést produkált, amelynek körvonalai és szerkezeti felépítése a sügér csontvázával egyezett meg. Tóni tehát egy elsügeresedő koponyát fedezett fel. A szakirodalom még hasonlóról sem tud. Olyanról ugyan már olvasott, hogy Új-Guinea partjain, 1936-ban olyan papagájtenyésztőt találtak, akinek a csontvázán az elpapagájosodás antropológiai jelei voltak felismerhetők, de nem igazán hitte. A koponya elsügeresedése azonban új távlatokat nyit az antropológiában, valamint a humán ökológiában.
A szokásos dokumentációk után a koponyát Antal munkahelyére szállították. A hírek gyorsan elterjedtek, ennek hatására a munkahelyen kifüggesztett képek előtt döbbent emberek sorai gyűrűztek. Egy fiatal, lelkes, ám erősen megromlott látású kolléganője rögtönzött elméletet gyártott a koponya elsügeresedésének mechanizmusáról. Igazából ezt az elméletet csak egy új komputer klaviatúrájának kipróbálása végett pötyögte le, a nyomtatásra is csak a printer ellenőrzése miatt került sor. A szemétbe dobott irományt az intézet takarítónője hazavitte horgászegyesületi titkár férjének. Így kezdődött el a megállíthatatlan botrány. Az elmélet szerint az elsügeresedés alapja a szúrós hal tüskéiben lévő hormon, amely a rendszeres horgászat után, bőrön át felszívódva a koponyacsont varrataiban burjánzást indukál. Hatására a koponyacsont a sügér mintáját utánozva sügeresedik el. A leletről készített fényképek olyan döbbenetes hatásúak voltak, hogy a botrány elkerülése miatt publikációjukat semmilyen szakkollégium sem támogatta. (E könyv olvasói szerencsés helyzetben vannak, mert a tilalom rájuk nem vonatkozik, most láthatja először a széles nyilvánosság a megdöbbentő leletet.)
Geszler Antal kora hajnaltól késő estig végezte vizsgálatait laboratóriumában. Az intenzív kutatómunka harmadik hónapjában, a megérdemelt hétvégi horgászata során érezte először, hogy szorít az Amerikából ajándékba kapott simléderes sapkája. Négy nap múlva orvoshoz fordult.
Az elkészített röntgenfelvétel koponyájának kezdeti elsügeresedését mutatta. Feleségét három héttel később elmegyógyintézetbe szállították, mert kialakult sügérfejét nem tudta ép ésszel feldolgozni. Geszlerék mintegy három hónapig tartó heves elsügeresedése hamarosan átterjedt a környező házak lakóira is. A tisztiorvosok egybehangzó véleménye szerint fertőző betegség módjára terjedt a baj. Az orvosok - ellenszer ismeretének hiányában - tétlenül és aggódva szemlélték a folyamatot. A járvány 1979-ben megállt. Azóta újabb bejelentésekről nem tudunk, de felhívjuk valamennyi horgásztársunk figyelmét a sügér fogásakor keletkező ilyenfajta lehetséges veszélyekre. Befejezésül megjegyezni kívánjuk, hogy a sügér a hízásnak indult, agresszív és uralkodó természetű horgászfeleségek kedvenc hétvégi csemegéje, úgyhogy nekik továbbra is adhatjuk.


HIDROTERÁPIA
Rheumatoid halthritis
Dr. Gajdos professzor az orvostudomány és a siker legjelesebb ismerője. Öt éve óta nincs felettese, mivel karrierstruktúrája olyan nyílegyenes utat kényszerített rá, hogy aránylag fiatalon a ranglétra csúcsára került. Ismerősei két táborra oszlanak: vannak, akik rajonganak Gajdos professzor úrért, neve említésekor szemükkel az eget bámulják, enyhén félrehajtott fejjel a professzort istenként csodálva szólalnak meg; mások az esküdt ellenségei, akik egységfrontban gyűlölik.
A neves tudósnak szinte csak passzióból van szüksége arra, hogy hetente két alkalommal magánrendelésen fogadja betegeit. Valóban csak passzióból lehet erre szüksége, hiszen bent a klinikán ugyanúgy kezelhetné privát betegeit, mint a többit. Magas anyagi státuszát az bizonyítja leginkább, hogy ügyvéd felesége az utóbbi öt évben kizárólag a férje sikereiért kijáró honoráriumok könyvelésével, elvarrásával, befektetésével foglalkozik harmadmagával. Ennek ellenére mégis rendel hetente kétszer, és valószínűleg csak a gyógyerőbe vetett hit növelése érdekében állapította meg a vizit díját még a főváros magánrendeléseinek árához képest is a legdrágábban.
Egy ilyen hétfői rendelési napon Kerekes Péter, a szintén közismert agrárexportőr kereste fel a neves professzort. ,,Kerekes úr", ahogy a háta mögött is hívni szokták, finnyás és roppant hiú emberként volt számontartva. Sokízületi gyulladása kialakulásában valószínűleg az a viszolygó undor is szerepet játszott, amellyel a horogra helyezte a csontkukacokat. Fokozódó panaszai, alattomosan kínzó fájdalma több kórház felkeresésére kényszerítette. Számos sikertelen kezelés után Gajdos professzor magánrendelésére irányították.
Kerekes a várakozást viselte a legnehezebben, ahogy ez siker-embereknél lenni szokott. A tétlenség nem az ő világa. A modern bútorokkal berendezett váróhelyiségben az egyetlen életteli, dinamikus szobabelső az az akvárium volt, amelyben nyolc díszhal úszkált. Kerekes a színes folyóiratok forgatása helyett a halakkal való törődést választotta. Kezdetben nézte őket, csücsörített, gügyögött, megkocogtatta az üveget, szöszöket szórt bele, majd - egy kis idő múlva - levette a karikagyűrűjét, hogy a vizet fodrozza vele. A játékban partner halak soha nem találkoztak még olyan beteggel, aki törődött volna velük. Egy hirtelen csapódó ajtó miatt Kerekes úr beleejtette a karikagyűrűjét a kövekkel gazdagon megrakott akváriumba. Amilyen gyorsan esett le a gyűrű, olyan ösztönös, reflexszerű mozdulattal nyúlt is utána. Az akvárium mélysége miatt a zakója és az inge ujja csuromvíz lett. A vizit során ezt a professzor sem hagyta szó nélkül. Még jókat is derültek rajta. A vizsgálat precíz és alapos volt. Közel húszperces hajtogatás, hajlítgatás, nyújtogatás, húzogatás után Kerekes úr azt érezte, hogy az akváriumba merült keze összehasonlíthatatlanul könnyebben mozog, mint a másik. Az érzést - jó beteg módjára - nem hallgathatta el kezelő professzora elől. Gajdos, a mindig minden újra fogékony tudós, komolyan vette Kerekes úr meglátását és a titokban nagy lehetőséget vélt felfedezni. Az akvárium halai bizonyára olyan váladékot termelnek, amelynek hatására a sokízületi gyulladás tünetei jelentősen javulnak. Az elméletet kísérletek követték. Hamarosan nyolc akvárium volt már, de nem a váróban, hanem a rendelőben. A bejövő betegek kultikus szertartásokra emlékeztető módon, szigorú sorrendet betartva mártogatták csuklójukat, karjukat a megkergült halakban gazdag akváriumokba. A hidro- és balneoterápia lakásban is könnyűszerrel alkalmazott módja és az akvarisztika gyógyító ereje csodálatosan párosult a Gajdos-féle módszerben.
A honorárium díja hamarosan a háromszorosára emelkedett. A hírement módszernek az lett a következménye, hogy a heti kétszeri magánrendelést négy alkalomra kellett növelni. Igaz, személyesen már nem mindegyiken vett részt a professzor, hanem magát tehetséges fiatal tanítványaival és a falra kifüggesztett nagyméretű színes fotójával képviseltette a betegek körében. Fél év kellett ahhoz, hogy a környező országok sokízületi gyulladásokban szenvedői számára is ismertté vált a tény, miszerint az igazi megoldást a Gajdos-féle módszer hozza meg. Három év múlva került sor az első tudományos kongresszus megszervezésére, amelynek házigazdája, fővédnöke, támogatója és előadója Gajdos professzor volt egy személyben. A strapás kongresszus tanulságait elemző és feldolgozó Gajdos professzor a rendezvény elmúltával fáradtan tért haza. A színültig töltött fürdőkád meleg vize volt a gyógyír bágyadtságára. Mielőtt a kádba feküdt volna, a rendelőből a legtöbb halat tartalmazó akváriumot a fürdőszobába hozta. Meghatottságtól könnyes szemmel töltötte bele a fürdővízbe. Ezután merült bele ő is. Leírhatatlan elégtételt érzett. Kerekes úrra gondolt, aztán felsóhajtott:
- Mire mennénk egymás segítsége nélkül?


ÁPOLÁSLÉLEKTAN
Ápol és eltakaró
Már nyolc éve szinte minden nap veszekedtek. A legutolsó tányér- és ablaktörést az váltotta ki, hogy a véreshurka zsírja Ildi fehér dzsörzé pulóverére csöppent. Ahogy ívódott be a zsírfolt az anyagba, úgy kerültek felsorolásra Feri hibái, aztán a kurvái. Ildi először a kávéscsészéjét csapta a földhöz, aztán a lábas alátéttel kiütötte az ablakot, és a konyhából való kirohanás előtt az indulatát betetéző utolsó mondata így hangzott Ferihez:
- Dögölj meg!
Sass Feri a gyár régóta megbecsült, tisztességes raktárosa a megdöglés helyett a menekülést választotta. A menekülést, amit számára már nyolc éve a horgászat jelentette.
Amikor a kitört ablak szilánkjai a földhöz csapódtak, már érezte, hogy több éjszakát fog a patak partján tölteni. Így a horgászfelszerelésén kívül a hálózsákra is szüksége volt, azt azonban az osztálykiránduláson lévő Marci használta éppen. Gyatra és rutintalan mozdulattal vett ki egy vastagabb tapintatú takarót az ágyneműtartóból, remélve, hogy az majd melegséget szolgáltat az éjszaka hidegében.
A szokványos, de sohasem unalmas és mindig megváltó horgászat következett. Minden a nyolc év szokásainak megfelelően zajlott: az elhelyezkedés, a horgászhely otthonossá tétele, a rögtönzött hűtőszekrény a három üveg Kőbányai sörnek, sötétedésig a hagyományos négy tenyérnyi keszeg, egy elrontott húzás, két végigbeszélt erotikus történet a szomszéd horgásszal.
Ám a közelgő éjszaka hideget hozott. Hidegebbet, mint ahogy azt az ember az évszaknak megfelelően gondolta volna.
- A hálózsák ugyan már egy kipróbált darab, de talán a takaró is pótolni tudja majd - gondolta Feri. Tíz órakor, a teljes sötétedés beálltakor takarózott be először. A leszerelés óta mezítláb alvó Feri ekkor érezte először, hogy tényleg hideg az éjszaka és rövid a takaró. A fázás ellen egyetlen módszer látszott járhatónak: maga alá húzni lábait. Nehezen jött álom a szemére. A veszekedés emlékképei és a hideg együttesen álltak az álom útjában. A talaj sem úgy domborodott, hogy édes álmot szolgáltasson. Rövid szakaszokra aludt csak el. Álmából a takaró alól ösztönösen kinyújtott láb hideg üzenete ébresztette. Aki volt már hasonló helyzetben, tudhatja, hogy a hajnali négy óra körüli idő viselhető a legnehezebben ilyen patakparti történéseknél. Ekkor Feri sem tudott aludni, csak szenvedett. Szenvedett és gondolkodott. Háromnegyed ötkor Feri fázva, fáradtan, kitaszítottan, magányosan, de szabadon egy nagy jelentőségű megállapítást tett:
- Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!
Ezt kezdetben félhangosan, majd mind nagyobb hangerővel ismételgette. Mi tagadás, elnyerte saját tetszését.
Három nappal később elmondta ezt a raktárban egy bravúroskodó targoncásnak. A targoncás értette.
Azóta sokan értjük már.


SZOCIOLÓGIA
A halálos fogás
A születési anyakönyvi kivonat szerint a teljes neve így hangzott: Tóth László Ferenc, de a bányában, a lakótelepen és a háta mögött csak Tótlacinak hívták, így egybe. 1972-ben feleségével költözött Oroszlányba. A bányász lakótelep sablon házainak egyikében, egy 70 m2-es II. emeleti lakásban rendezkedtek be. A brigád, amelyben dolgozott, hamar befogadta. Ez talán amiatt volt, mert valamennyien akkor kezdtek összeszokni. A szocialistabrigád-mozgalom megtanította a 12 fős csapatot az együttes erőfeszítés örömeire és kudarcaira. 1973-ban a bánya vezetősége úgy döntött, hogy a nehéz fizikai munkát végzők tartalmas szórakozását tartalmas sportolási lehetőségekkel is támogatja. Ezért a III-as bányatóra a szakszervezeti titkár szervezésében megalakították a Jószerencsét Horgász Egyesületet. Kommunista szombatok és hétvégék követték egymást: Tótlaci és kollégái csákánnyal, baltával, gereblyével planírozták a földet, bozótot vágtak, kuckókat építettek. Hamarosan a telepítés következett, amelynek teljes költségét a bánya vállalta magára. Nem sokkal később beindult az idilli horgászélet, mely valamennyiük családi hétvégéire is kihatott. A brigád rendszeresen találkozott a buszmegállóban, hogy együtt szállhassanak be a munkásjárat zötyögő Ikaruszába, s elkezdhessék a tartalmas szórakozást, az egészséget szolgáló sportolást. A horgászhelyek elfoglalása után először a pálinkát fogyasztották el, majd ezt megszámlálhatatlan mennyiségű sör követte. Valójában soha senki sem volt részeg, de az ital lebontott minden személyes gátat, így 11 órától már a hálószobatitkok sem voltak tabu témák.
A csapatot kísérő feleségek vagy pulóvert kötögettek a legkisebb gyerekeknek vagy a bérszámfejtés legújabb visszaéléseiről csacsogtak. Néha gyerekek is voltak velük, akik eszetlenül fel-alá szaladgáltak Tell Vilmost vagy Winnetout játszva. Kettő körül kezdődtek a közös evések, amelyek a legolcsóbb szalonna sütésében merültek ki. A lecsurgó zsírt a 3 cm-nél vastagabb kenyér fogta fel, és az üde leheletet a fejenként elfogyasztott 2-3 fej hagyma biztosította. Általában sötétedésig ment a horgászat, és a csomagolás utáni hazatérést még néhány füstös kocsma atmoszférája színezte. Ebben a jól működő harmóniában, amelyben mindennek megvolt a helyi értéke, az igazi szenzációt azok a percek jelentették, amikor valaki nagy ritkán fogott egy-egy halat. Az ugratások, a mesék, a történetek percei kezdődtek ekkor.
Így telt el 10 év Tótlaci életéből. A brigád tagjai, a horgásztársak szerették egymást. Nagyobb konfliktus soha nem volt közöttük, eltekintve egy hűségjutalom utáni báltól, ahol is Hatvani Feri, a brigád legmagasabb villanyszerelője az éjfél körüli táncolás alkalmával egy lassú szám közben hosszasan tartotta kezét Tótlaci feleségének fenekén.
A történteket azonban még másnap reggel, az öltözőben megbeszélték, és rövid hangoskodás után bocsánatkérés formájában megoldották. Az ezt követő hétvégék a régi megszokott idillben zajlottak tovább, amit csak a zuhogó eső és a zord jeges szél tudott megzavarni. De a meteorológiai jelzések megtekintése alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy Oroszlány környékén a 80-as években ezek a legritkább esetben fordultak csak elő. Így a tartalmas évek igazából nem a szilveszterrel fejeződtek be, hanem a horgászszezon végével, és az évadnyitást az év eleji horgász egyesületi taggyűlés jelentette. Ezeket általában február első hetében tartották. A brigád közismert együvé tartozását mi sem jelzi jobban, hogy mind a tizenketten egymás mellett ültek. Valószínűleg azért kerültek az első sorba, mert az ő körük volt a legnagyobb számú. A vizet és a halállományt elemző előadások után a horgászigazolványok meghosszabbítása következett. Ekkor elemezték a fogási naplók alapján a teljesítményeket is. 1976 óta a legtöbb halat fogó horgász egy NDK gyártmányú Germina horgászbotot kapott a bánya párttitkárától, aki szintén aktív résztvevője volt ezen taggyűléseknek. A méltán irigyelt díjazott nem kerülhette el sóvárgó horgásztársai epés megjegyzéseit sem.
1983. szeptember 7-én műszak közben Tóth Lászlót sajátos érzés kerítette hatalmába. Ahogy letette a csákányt, mellkasában sós, meleg érzést érzett. A hirtelen kialakult gyötrő hányinger miatt egy sarokhoz ugrott, és a kollégák számára is riasztó látványként háromszor sötét, habos vért hányt. Elájult. A mindig fontoskodó Erzsike - a rendészet elengedhetetlenül fontos tagja - kapcsolt leghamarabb és hívta a mentőket. Tótlaci eszmélete a szakszerű szállítás után, a kezelőorvos hangját hallva visszatért.
- Hát, kedves barátom, az ön nyelőcsövében valami kis fekélyecske rosszalkodik.
- És mondja, doktor úr, ez súlyos? - kérdezte a gyöngyöző homlokú, remegő hangú páciens.
- Még nem, de vigyáznunk kell vele. - hangzott a bölcs, a legmodernebb orvostudományi ismereteket magában foglaló válasz.
- Kórházba még nem kell mennie, azzal várunk egy napot, de munkáról, különösen nehéz fizikai megterhelésről, szó sem lehet.
Ugyanaz a mentő szállította otthonába, amelyik a bányából a rendelőbe hozta. Nem ez persze a szokványos oroszlányi gyakorlat, ennek kizárólag az volt az oka, hogy a mentőkocsi sofőrje jól ismerte Tótlacit a III-as tó partjáról. 1979-ben ugyanis, amikor egy nagy ponty leszakította fenekező készségét, éppen Tótlacitól kapott segítséget.
Hálás volt, és köszönetét így fejezte ki az akkori sporttársi támogatásért. Otthon a feleség a nagyobbik, általuk nem használt szobában ágyazott meg férjének. A tisztán felhúzott ágynemű minden darabja ropogósra volt keményítve, melyet még stafírungba kapott házassága előtt. Tótlaci az első két nap sokat aludt. Szokatlan volt neki az állandó pihenés, és nem tudta, hogy mit lehet kezdeni az ágyban napközben. Vicclapját, a Ludas Matyit csak 20 percig tudta kezében tartani. Az első hetekben az orvos rendszeresen látogatta, injekciókúra injekciókúrát követett, közben pedig naponta 12 tablettát kellett szednie. 6 kilót fogyott, majd egy felülvizsgálat során a kopasz és kövér főorvos lábadozó beteggé nyilvánította. Az öröm pillanatában kérdés futott ki a száján.
- Akkor holnaptól már mehetnék dolgozni is, főorvos úr?
- Erről szó sem lehet. Pihennie kell, hogy teljesen felépüljön. Legyen levegőn, sétáljon, egyen sok vitamint!
- Horgászhatnék is? - kérdezte félszegen és olyan bátortalanul, hogy az asztalnál ülők egyike sem gondolt táppénzcsalásra. Az orvosok összenéztek, tekintetük egyetértést mutatott. Egyszerre biccentettek.
- Igen. - mondta a főorvos.
A lábadozó Tótlacit egyre ritkábban látogatták otthon a brigádtársak. Az ő életükben is szokatlan és időben egyeztethetetlen program a beteglátogatás. A gyógyulás jelei, melyek tagadhatatlanul jelen voltak a betegen, valamennyiük lelkiismeretét megnyugtatták.
Tótlaci október 9-én, egy meleg, napsütéses őszi napon buszra szállt. Magányosnak érezte magát, régen látta a III-as tó partját, amelyet a 10 év alatt igencsak megszokott. Már a busz is másképp állt meg. A pálinka és a sör is hiányzott, de a fegyelmezett, lábadozó beteg különben sem ihatna. Hogy fizikai erejét nem érezte teljesnek, mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy csak egy botot vitt magával. Arra a helyre ült, amelyet 10 éve a legjobb horgászhelynek tartott, de soha nem sikerült a hétvégeken üresen találnia.
Most igazán élvezhette volna a természet és a horgászat adta örömöket, miután magányát sem felesége csacsogása, sem kurjongatás, sem ugratás nem zavarta meg. De ez a horgászat valahogy mégsem volt teljes. Talán éppen ezek hiányoztak. Háromnegyed egykor jelentkezett az első húzás.
- Na, húzd meg még egyszer! - mondta, és a húzás 5 perc múlva el is indult.
- Hát megjöttél. - szólt hozzá. A spannolt zsinórt határozott bevágás követte. 20 perc múlva szákolta meg a pontyot, amely első becslésre is több volt, mint 15 kiló. Senki sem tudta, hogy ekkora hal is van a III-as tóban.
Valószínűleg a beidegződésnek vagy a fejlett morálnak köszönhető, hogy a becsületes horgász azonnal golyóstollat ragad, hogy eredményét a fogási naplóba beírja. Tótlaci ezt a betegségtől és az izgalomtól elgyengült, remegő kezével tette. Ha 15-öt írok, biztos, hogy igaz, és annyit is írt.
Már hazafelé a buszon azon gondolkozott, kinek mondja meg először, és azon, hogy a hal melyik részét tegye spirituszba, hogy meg is mutathassa a brigád éppen őt látogató tagjának. A fejét választotta, annak ellenére, hogy felesége a halászlében ezt szereti a legjobban. Egy 5 literes befőttesüvegbe fért csak el a szakszerűen leválasztott pontyfej. Túlzás nélkül pontypofának is nevezhetnénk, mert szájának mérete meghaladta a bérszámfejtésen dolgozó Ilona szájának nagyságát is.
Októberben még kétszer ment a III-as tóra horgászni anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna. A látogatásokról nem mondhatjuk azt, hogy megritkultak. Az az igazság, hogy teljesen elmaradtak. A közelgő karácsony miatt a céklasaláta tárolásához nélkülözhetetlen 5 literes befőttesüveg tartalmát eddig még senkinek sem tudta megmutatni. Tótlaci a szilvesztert is családi körben töltötte, de az este hangulatára erősen rányomta bélyegét a látogatások hiánya. Legközelebb februárban találkoztak mindannyian.
Az első sor székeit legalább 15 éve nem festették át. Oda ült, ahová mindig szokott. A találkozás, a fogadtatás nehezen írható le. A kényszeredett vállveregetés, a néhány szavas ugratás utáni történetek és csattanók valahogy azt bizonyították, hogy a hosszú táppénz miatt sok történésből kimaradt. A kezdődő taggyűlés azonban véget vetett a feszültség pillanatainak. A szokvány beszámolók után a fogási naplók értékelése következett, és a várakozásokkal teli feszült csendben a legnagyobb halat kifogó díjazott neveként az anyakönyvben szereplő Tóth László Ferenc hangzott el a párttitkár szájából. Már nyúlt is a Germina botért, hogy szórványos taps közepette átnyújtsa a díjazottnak. Tótlaci izzadó tenyérrel fogadta a gratulációt és enyhén remegő kézzel vitte vissza székéhez a Germinát.
- Nem is mondtad, baszd meg, hogy zughorgász lettél. - súgta fülébe az odahajló Hatvani. A másik oldalán ülő brigádtárs előre hajolva, a térdén könyöklő kezének tenyerét szócsővé formálta, s alig hallhatóan a következő megjegyzést tette:
- Hát, komám, a táppénz alatt jó kis hazugságokat firkáltál, biztos a magas láz miatt.
Az első két megjegyzést a taggyűlés után tizenöt másik követte, míg a kultúrotthon főbejáratáig értek. A lépcsők alján a Fekete Gyémánt felé szokták venni az irányt, hogy ott elfogyasszák az évadnyitó söröket. Ez évben azonban Hatvani így szólt:
- Velünk csak az igyon, aki hozzánk tartozik!
- És nem hazudik! - szólt valaki a brigádból.
- Baszd meg, légy büszke a botodra, még arra is jó, hogy otthon az anyuba dugd. Ez volt az az utolsó mondat, amire még tisztán emlékezett Tótlaci. Hasonló ájulás kerülgette, mint betegsége kezdetén, de ösztönös, belső erő által vezérelve még két utcányit tudott menni. Amikor egy padra kuporodott, a többiek mögött már csapódott a kocsmaajtó.
Otthon az ágy szélén ülve mesélte el feleségének a történteket. A következő felülvizsgálaton - hat nap múlva - a főorvos még nem volt elégedett a gyógyulással.
- Még egy hetet maradjon otthon! - mondta. - És majd akkor meglátjuk.
Tótlaci számára a napok egyre lassabban teltek. Az orsóit sem tudta olyan türelemmel zsírozni, mint ahogy tizenhárom éven át minden februárban. Megértő feleségével is egyre ingerlékenyebben viselkedett. Már a házi koszthoz sem volt étvágya. Rohamosan fogyott tovább. Fülében rendszeresen a közgyűlésen elhangzott megjegyzések csengtek, mind nagyobb és nagyobb hangerővel. A következő felülvizsgálatra már jártányi ereje sem maradt. A kihívásra érkező körzeti orvos tanácstalan volt. Kezdetben fertőzésre vagy egy rosszindulatú daganat megjelenésére gondolt. Az újra megkezdett kúrák hatástalannak bizonyultak. Tótlaci tovább fogyott.
Március 21-én a nehezen mozgó test, a sápadt, pergamenes bőr mégis vágyra ébredt.
- Vigyél el horgászni! - szólt feleségének.
- Így? - kérdezte az csodálkozva. A kérdő hangsúlyban kételkedés, aggódás, szeretet és döbbenet egyaránt jelen volt. Az asszony jobbnak látta az értelmetlen veszekedés helyett a beleegyezést.
- Horgászni? - kérdezte újból.
- Igen. - válaszolta Tótlaci. De a válaszban nem volt elég lendület, hit, csak valami nehezen meghatározható eltökéltség, hogy horgászni menne.
- Jól van, drágám. - mondta magához térve a feleség. - Akkor menjünk a III-asra!
- Nem, oda nem. - kapott erőre Tótlaci. - Csak oda nem.
Vértessomlóra mentek, arra a vízre, ami a környék horgászai által köztudottan halban szegény. Azt csak azért nem lehet mondani, hogy egyáltalán nincs benne hal, mert ki az, aki lelát a tó fenekére. Tótlaci megint csak egy botot vitt magával, a Germinát. Háromlábú vadászszékére nehézkesen és fájdalmas arccal ült le. A botot, mely két részből állt, ülve tolta össze. Felesége aggódva, távolról nézte, és még ő is - aki a horgászathoz nem igazán értett - is észrevette, hogy a boton sem orsó, sem damil, sem úszó nincs. Az összeszerelt bot ugyanis olyan súlyosnak bizonyult Tótlacinak, hogy puszta kézbentartása is nehéz fizikai megpróbáltatást jelentett számára.
- Most bedobom. - mondta feleségének egy fanyar, erőltetett mosollyal az arcán. De a mosoly mögött a fájdalom tolakodott elő ráncain. Vézna karjával a bedobáskor szokásos mozdulatot próbálta imitálni. Minden maradék erejét összeszedve, koncentrálva nagyot suhintott előre.
- Ez most jó messze csobbant. - mondta, és a feleség már ugrott is a földre huppanó, egyensúlyát vesztett Tótlacihoz. Arca a homokba fúródott és erőlködő arckifejezését kavicsok deformálták. A halott kezei görcsösen markolták a Germina botot.
 
 
0 komment , kategória:  MÛVÉSZETTÖRTÉNET  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1822
  • e Hét: 26483
  • e Hónap: 71555
  • e Év: 2012835
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.